Kósa Katalin: "Ha valami tabu, akkor azt az emberek lassan eltemetik"

– Katalin, kezdjük a nagyszülőknél!

– Édesapám édesapja asztalosmester volt, a nagymamám pedig háztartásbeli. Balatonfüreden éltek, később Kispesten. A nagypapám egy kicsit morózus ember volt, sohasem láttam igazán vidámnak. Nem foglalkozott a gyerekekkel, nem törődött velünk. A nagymamám meg édesanyámat nem szerette, és ezért nem is volt jó a kapcsolatunk. A nagymama csak a fiáért rajongott.

– Lehet tudni, hogy miért volt ez az ellentét a nagyanyja és az édesanyja között?

– Gondolom, a nagymama egy jobb partit szánt a fiának, az édesanyám pedig egy egyszerű szövőgyári munkásnő volt. Egy asztalosmester fiának, aki maga is asztalos, nem ilyen lány dukált.

– Meséljen az édesapjáról!

– 1921-ben született, január 25-én Balatonfüreden. Ott nevelkedett, ott végezte a polgárit. Nagyon tehetséges és okos volt, de a nagypapa nem engedte, hogy továbbtanuljon. Úgy tudom, hogy édesapám faipari technikumban szeretett volna továbbtanulni. A jó ég tudja, hogy a szülei miért nem segítették, pedig rendkívül tehetséges volt. Annyit tudok, hogy végül édesapám Újpestre jött, és itt tanult tovább. Egy szakmunkásiskolát tudott csak elvégezni, ahol épület- és bútorasztalos lett.

Apukám rendkívül élénken foglalkozott a politikával, rengeteget olvasott. Ujpesten 1945–46-ban agit-prop. titkár volt. Rendkívül jól tudott beszélni. A hangulatot pillanatok alatt át tudta fordítani egyik irányból a másikba. A korrupció miatt hagyta ott az egészet. Úgy mesélte nekem, hogy akkor lett elege mindenből, amikor egy hattagú családnak nem utaltak ki egy kétszobás lakást, ugyanakkor a pártbizottságon dolgozónak pedig kiutalták azt a lakást. Olyan erős igazságérzete volt, hogy az ilyen dolgokat nem tudta elviselni.

– Hol dolgozott?

– Eleinte egy újpesti szövetkezetben dolgozott, aztán, amikor Nagy Imre miniszter lett,¹ kiváltotta az ipart, és attól kezdve önálló kisiparos lett. Előbb a Labdarúgó utcában volt a műhelye, később pedig a Szabadkai utcában. Viszonylag normálisan keresett. Mint mondtam már, épület- és bútorasztalos volt, és az 1954-es árvíz fellendítette az asztalosipart. Nagyon szerette a szakmáját, szépen dolgozott, ezért nagyon megbecsülték.

– Mit tud édesanyja családjáról?

– Újpesten, Megyeren éltek. A nagypapa dzsentricsaládból származott, valahonnan Erdélyből, és nagyon nagyra volt a nemességével. Világcsavargóként élt, hol hazajött, hol elment, sokszor évekig nem látta a családja. A nagymama szakácsnő volt, házakhoz járt főzni. Még a születésem előtt meghalt. Nagyapámat Takács Imrének hívták, nagyanyám halála után pedig egy asszonnyal Győrben élt. Vásárokra jártak, similabdát készítettek, amit aztán eladtak. Nagyon jól éltek, de a nagyapám rettenetesen hangulatember volt: vagy nagyon szeretett, és akkor elhalmozta az embert mindennel, vagy pedig rájött a gyűlölet, és akkor meg sem ismert. Ennyit a nagyszüleimről. De igazából nem éreztem, hogy a szó igazi értelmében lettek volna nagyszüleim.

– Édesanyja...?

– Anyu 1926-ban született. Öten voltak testvérek. Nagyon szegények voltak. Anyu gyerekkorában dolgozni ment a nagymamával, segített a mosogatásban. Anyukám mesélte, hogy akkoriban akkora volt a szegénység, hogy a nagymama a zsírosbödönt és a cukrot lakattal lezárta, és csak akkor ehettek ilyen „nyalánkságokat”, hogyha a nagymama hazajött és adott nekik. Őket végül is az iskola nevelte, meg a vasárnapi iskola és az utca. Anyukám hat elemit végzett, aztán tizennégy éves korában elment dolgozni a cérnagyárba. Tizenhat éves volt, amikor apukámat megismerte.

– Hogy ismerkedtek meg a szülei?

– Érdekes módon erről sohasem meséltek.

– Meséljen a gyerekkoráról!

	Kósa Katalin és Kósa Ilonka

– 1943-ban születtem, a húgom, Ilonka 1944-ben. Mi olyan gyerekkort éltünk, amikor a gyerek igazán gyerek volt még. Amikor hazajöttem az iskolából, tanultam, majd kimentem a játszótérre, és ott játszottunk este hétig-nyolcig: kergetőztünk, bújócskáztunk, kövekkel, füvekkel boltosdit játszottunk. Nem voltam agyonhajtott gyerek, mint amilyenek a mostaniak. Imádtam a zenét, ha szabad időm volt, zenét hallgattam.

– Milyen volt a kapcsolata az édesapjával?

– Apukámmal nagyon jó volt a kapcsolatom. Irtóra szerettem őt. Nem azért mondom ezt, mert meghalt, és utólag nosztalgia van bennem. Nyolcadikos koromtól mindennap együtt mentünk iskolába. Egy útvonalunk volt, és apukám mindig elvitt a közértbe, vett egy poharas tejfölt nekem, meg két kiflit. Hazafele bementem a műhelyébe, ott töltöttem az egész délutánomat, és együtt mentünk haza. Sok mindenben segítettem neki: szegeltem, politúroztam, szöget válogattam, szöget egyengettem. Láttam, tapasztaltam, hogy nagyon szép szakmája van. Munka közben nagyon sokat beszélgettünk.

– Említette, hogy édesapja agit-prop. titkár volt. Otthon politizáltak már 1956 előtt is?

– Kétszobás lakásunk volt, és ha a családtagok és az ismerősök eljöttek, akkor ott beszélgettek, kártyáztak előttünk, de hogy politizáltak-e vagy sem, nem igazán tudom. Mi, gyerekek ezzel nem foglalkoztunk. De arra emlékszem, hogy állandóan hallgatták a Szabad Európa Rádiót, és figyelték, hogy mi a külföld véleménye. Áthallatszott a sipító rádió,² és emlékszem, rettenetesen idegesített.

Édesapám megmutatta nekem azt a kockás füzetet, amelyben leírta, hogy Magyarországon voltaképpen mi is történik. Maghallgattam, de akkor még ezt nem értettem, nem érdekelt. Éveken keresztül írta ezt – én úgy emlékszem –, de nem tenném le a nagyesküt. Összefoglalt bizonyos dolgokat, de sajnos pontosabbat nem tudok erről. Ezt a füzetet a katonaládájában tartotta, és amikor házkutatás volt, ezt is elvitték. Valószínű, hogy megvan még valahol a lefoglalt dolgok között. Úgy tudom, hogy azt tervezte, hogy ezt az írást kijuttatja Nyugatra, hogy a világnak legyen tudomása arról, hogy mi is zajlik Magyarországon. És úgy tudom, hogy a tárgyaláson a fejére is olvasták, hogy az imperialistákkal tartotta a kapcsolatot. De egyáltalán nem tartotta, nem is volt alkalma arra, hogy kijuttassa.

Szóval, apuék nyilván beszéltek otthon politikáról, de minket, gyerekeket ez nem érdekelt. Nagyon bennünk volt az úttörősdiség. Az iskolában minden hét elején zászlófelvonás volt, szombaton pedig zászlólevonás. Őszintén mondom, hogy amikor Sztálin meghalt, és bemondták az iskolarádióban, mi, gyerekek sírva fakadtunk. Olyan megható volt az, ahogy elmondták. Mi még akkor Sztálinról semmi rosszat nem tudtunk. Egy kedves, aranyos atyának tartottuk. Bennünk az volt, ahogy a képeken mosolygott. Mi a Rákosi iránt se voltunk tiszteletlenek. Elfogadtuk ezt a helyzetet, mert szüleink szerettek bennünket, és a szegénység ellenére, mi gyerekek nem éreztük az akkori súlyos politikai helyzetet.

– Ha jól értem, komolyan vették az úttörőéletet, hittek benne, és eközben otthon hallottak vagy láttak olyan dolgokat, amelyek azt sugallták, hogy nem minden olyan szép, mint ahogy azt az iskolában állítják.

– Igen. Végül is kimondatlanul tudtuk, hogy a kettő között ellentét van, és nem igaz mind a kettő. De megmondom őszintén, nem gondolkodtam ezeken a kérdéseken. Mindig meghallgattam az édesapámat, de engem a politika nem érdekelt. Én a komolyzene bűvöletében éltem, ha alkalmam adódott, akkor azt hallgattam.

– És hogy hallgatta?

– Volt egy néprádiónk, és azon keresztül hallgattam a zenét. Abban az időben Németh Marika és az operett volt a nagy sláger, meg egyes operák. Gyurkovics Mária sokat énekelt a rádióban, és én elkezdtem utánozni őket. Kétemeletes bérházban laktunk, és mindig kiállítottak a folyosóra, hogy énekeljek, és a szél vitte a hangomat, amit élveztek a gyerekek. Korán kiderült, hogy nekem szép hangom van, hogy tehetséges vagyok, csak sajnos tele voltam gátlásokkal... Egész nap énekeltem otthon. Annak ellenére, hogy nagyon egyszerű munkások között éltünk, soha senki nem szólt rám. Ahogy beléptem a lakásba, elkezdtem énekelni, és kiénekeltem a magas C-t is. Ez a mi környezetünkben nem volt gond, nem jött a szomszéd, nem zörgött rám, hogy miért énekelek.

– Hivatalos keretek között tanult zenét?

– Igen, igen. Zongoráztam. Kezdetben a szomszédunkhoz jártam át gyakorolni. Megmutogatta, amit ő tanult, és én azt gyakorolgattam. Azután kezdtem el komolyan zongorázni tanulni, hogy apukám börtönbe került. Még mindig járok ahhoz a tanár nénihez zongorázni, akinél annak idején elkezdtem a tanulmányaimat.

– Ez fantasztikus!

– Fantasztikus igen. Már kilencvenéves, de még mindig elmegyek hozzá, játszunk négykezest, és egy kicsit ő is megnyugszik meg én is. Beszélgetünk a régi időkről.

– Mire emlékszik 1956 őszéről?

– Arra emlékszem, hogy anyuék 1956 táján nagyon sokat sutyorogtak. Apukám hozott haza plakátokat, amelyeket valahonnan letépett. Arra emlékszem, hogy mindig nagyon sok minden volt az ágya mellett az éjjeliszekrényen, oda volt bedugva egy plakát, amit mintha egyszer a húgommal meglestünk volna. De azt tudom, azt hallottam, hogy itt is volt sztrájk, ott is volt sztrájk. Úgyhogy valami érződött a levegőben. De előlünk eltitkoltak minden politikával kapcsolatos dolgot, mert anyukám attól félt, hogy esetleg az iskolában beszélünk, és abból nagy baj lesz. Mert egy vonalas igazgatónőnk volt, és biztos, hogy bejelentette volna.

– Sok minden történt 1956-ban Újpesten. Ezek közül mit tud felidézni?

– Újpesten lelőttek egy sofőrt, és felravatalozták a tanácsháza melletti téren.³ Emlékszem, hogy a ravatalhoz mentünk, és megnéztük apuval meg anyuval. Életemben akkor láttam először halottat. Nagyon megdöbbentett. Ahogy nekem elmesélték, úgy kezdődött az egész, hogy röplapokat szórtak a levegőből, repülőről vagy ejtőernyőről, kapkodták az emberek, amiket apukám is olvasott. Anyu kérte, hogy olvassa hangosan. Akkor egyre többen gyűltek köré, és hallgatták. Végül édesapám javaslatára összeálltak páran, és megalakították a forradalmi bizottságot.⁴

Érdekes, hogy én nagyon sokat voltam a tanácsházán.⁵ Engem beengedtek, és ott lődörögtem apukám mellett egész nap. Bennem annyi maradt meg, hogy rohangáltak az emberek, meg fegyveresek is voltak, és nemzetiszínű karszalagosok is. Tizenhárom–tizennégy év között voltam, és nem az érdekelt, hogy mi történik, csak az, hogy az apukám mellett lehessek. Úgy tudom, hogy jártak Tildynél, elég nagy vita volt, hogy mit vigyenek a Parlamentbe, és ott mit terjesszenek elő. Akkor ők is egy 12 pont-szerűséget adtak át, majdnem olyanokat, mint az 1848-as 12 pont. Tudom azt is, hogy a flottillásokkal is megvolt a kapcsolatuk.⁶ Mindez ott zajlott előttem.

Újpesten egyébként nagy rend volt, és minden olyan szépen ment. Kenyeret osztottak, az emberek között sem volt ellentét.

Egy dolog viszont rettenetesen megviselt. Egyszer egy idős zsidó bácsit behoztak a nemzetőrök, akik járőröztek. Emlékszem, mindenki mondta, hogy agyon kell ütni. Azt mondták, hogy ÁVH-s volt. Elszabadultak az indulatok, erre apukám hátul kikísértette, és hazaküldte, beteg felesége várta otthon. És ez a bácsi nem ment el tanúskodni apám mellett! Később a többiek azt mondták, hogy nem mert tanúskodni.

– Édesapja tevékenységéről vannak emlékei?

– Emlékszem apám beszédeire. Nagyon szovjetellenesek voltak. Amellett érvelt, hogy mindenféleképpen menjenek ki az oroszok. Ha jól emlékszem, még azt is szerette volna, hogy legyünk semlegesek, mint Svájc vagy mint Ausztria. És még arra emlékszem, hogy nagyon izgultam, és azt akartam, hogy ők győzzenek.

– Tudta, hogy ez forradalom?

– Azt azért tudtam már. Annyira érdekeltek az események, hogy tizenhárom éves fejjel azzal már tisztában voltam, hogy ez forradalom. Azért izgultam, hogy sikerüljön, mert azt is tudtam, hogy nekünk az lenne jó, ha az oroszok kimennének, sajtószabadság lenne, és teljesülne a többi kívánság is.

– Otthon beszélgettek az eseményekről?

– Nem nagyon beszélgettünk, mert az apukám szinte csak perceket volt otthon. Anyukám meg tulajdonképpen félt. Benne volt az, hogy ez egy tiszavirág-életű dolog, tehát nem hitt abban, hogy a forradalom győzhet. Az apukám naivabb volt. Teljes mellbedobással csinálta, nagyon hitt abban, hogy ebből egy jó dolog lesz. Anyu mellette volt, csak állandóan óvta és védte, hogy vigyázzon magára.

– Megváltozott-e valami az önök életében november 4-e után?

– Amikor jöttek az oroszok, és Újpesten elkezdődtek a harcok, akkor édesapám biztonságba akart minket helyezni, és a nagynénémékhez vitt, akik egy olyan házban laktak, aminek bombabiztos pincéje volt. Ott éltünk nem is tudom hány napon keresztül. Egyszer apukám eljött meglátogatni, és emlékszem rá, egy kis fekete Pobedával jött. Amikor búcsúzott, akkor láttam szabadon utoljára. Olyan rettenetesen él bennem ez az emlék, hogy nem is szeretek búcsúzáskor integetni, hanem sarkon fordulok és elmegyek. Mindig attól félek, hogy valami baj következik.

– Magnón kívül említette már, hogy édesapja ki akarta menekíteni önöket az országból.

– Igen, valószínű, hogy a második orosz támadáskor történt. Megígérte édesanyámnak, hogy ő is disszidálni fog velünk, mert arról volt némi fogalma, hogy mi lesz akkor vele, ha az oroszok győznek, és őt elfogják. Meggyőzte édesanyámat arról, hogy disszidálni kell. Minket előreküldött Győrbe a nagyapámhoz. Ott voltunk egy vagy két napot, amikor autót küldött értünk. Azt üzente, hogy minden rendben van, menjünk haza, ő nem disszidál, neki nincs félnivalója, mert semmi olyat nem tett, amiért felelősségre vonhatnák.

– Vannak emlékei édesapja letartóztatásáról?

– Édesapámat 1956. november 12-én vitték el. Édesanyám otthon volt, és mosott. Hirtelen irtó ideges lett, és fölszaladt a tanácsházára. Azt mesélte, hogy szeretett volna apuval beszélni, de azt mondták, hogy nem lehet, mert páran most jöttek Ausztriából, és élménybeszámolót tartanak. Nyílt az ajtó, és anyám hallotta a beszélgetést meg a nagy nevetést. Ott álldogált a tanácsházán, és egyszer csak irtózatos erővel döngetni kezdték a kaput. Pillanatok alatt oroszok lepték el az egész városházát, volt egy lista a kezükben, és a lista szerint fogták el az embereket. Anyut is vitték, mert kiderült, hogy ő a Kósa felesége. A tanácsháza alkalmazottait azonnal szabadon engedték, tehát az oroszokat csak a forradalmi bizottság érdekelte. Tankokkal állták körül a tanácsházát, és azokban vitték el őket.⁷ Édesanyámat másnap hazaengedték. Aztán hosszú időn keresztül – emlékeim szerint nyolc hónapig – semmit nem tudtunk az apukámról. Anyu mintha azt mondta volna, hogy kivitték őket Oroszországba.⁸

	Kósa Pál

Miután aput elfogták, anyukám disszidálni akart. Akkor még nyitva volt a határ. Elbújtunk egy vagonban. Irtózatos hideg volt. Semmi gond nem volt. A katonák mentek, kocogtatták a kerekeket – azt hiszem, ez már a határnál volt –, és mi teljes csendben voltunk. Be is nézett valaki, de nem látott meg minket, mert a szalmák közé bújtunk. Egy pici vörös hajú ember viszont úgy megijedt, amikor kinyitották az ajtót, hogy elkezdett jajveszékelni: „Jaj, Istenem, jaj, Istenem, mi lesz velünk!” Így aztán elkaptak minket, és a szilvesztert a határon töltöttük. Aztán hazajöttünk. Anyut még egyszer-kétszer behívták a rendőrségre emiatt.

– Házkutatásra emlékszik?

– Igen, volt házkutatás. Vissza kell idéznem. Negyven év borzasztó sok idő. Igen. Elvitték apukám ládáját, amiben az a kockás füzet volt, elvitték a ruháját. Túl sokat nem tudtak elvinni, mert nem voltunk gazdagok. Azt hiszem, az asztalosműhelyből is elvittek egy csomó dolgot.

– Mindeközben ön elvégezte az általános iskoláját.

– Bizony. Soha nem voltam rossz tanuló, mégsem tanulhattam tovább. Amikor 1957-ben befejeztem a nyolc általánost, egyáltalán nem tanulhattam tovább.

– Ez hogy történt?

– A továbbtanulási lapomat a középiskolákból visszaküldték. Végül az igazgatónk megmondta, hogy apukám miatt nem tanulhatok tovább. Rendkívül sajnálja, de ő nem tehet róla. Az hagyján, hogy gimnáziumba nem vettek fel, de még ipari tanuló sem lehettem! Más választásom nem volt, elindultam munkát keresni a Váci úti gyárakban. Eleinte kedvesen fogadtak, de amint megtudták, kinek vagyok a lánya, apám miért van börtönben, abban a pillanatban megköszönték, hogy jelentkeztem, és nem vettek fel. Végül rokoni segítséggel kertészeti segédmunkásként helyezkedtem el.

– Arra nem gondoltak, hogy Újpesten kívüli, esetleg vidéki iskolába kellene jelentkezni?

– Az önéletrajzot mindig be kellett adni, és abba be kellett írni, hogy az édesapám politikai okok miatt börtönben van.

– Muszáj volt beírni azt is, hogy politikai okok miatt?

– Igen, hiszen az osztályfőnököm írta alá, nem volt mese. Tehát 1957 augusztusában mentem el dolgozni a Vízművekhez. Ha jól emlékszem, öt évet voltam ott. A kertészetben dolgoztam. Élveztem, mert levegőn voltam, de egyben megalázó is volt, mert az utcát kellett söpörni. Később bekerültem az üvegházba, és ott jó dolgom volt, a kertészünk nagyon rendes volt. Ő ismerte a történetemet, és mindenben segített.

– Édesanyja hol dolgozott?

– Egy ktsz-ben, ahol raktáros volt. Nagyon rendesek voltak a kollégák, és úgy segítettek bennünket, hogy anyukám tíz forintért mosta és vasalta ki a köpenyeket. Még most is emlékszem arra az asszonyra, aki megvédte az anyukámat. Azt mondta, hogy anyu nem felelhet a férje tetteiért. Nagyon rendes volt, annak ellenére, hogy nagy kommunista volt.

– Tehát nem bocsátották el az édesanyját.

– Nem.

– Említette, hogy sokáig semmit sem tudtak az édesapjáról. Mikor találkozott vele először?

– Anyukám rengeteget szaladgált utána. Mindenáron ügyvédet akart szerezni, és először Torgyánra gondolt. De ő nem vállalhatta, mert csak a listán szereplő ügyvédek foglalkozhattak ezekkel a perekkel.⁹ No, anyukám valahogy megtudta, hogy a Mosonyi utcában van apukám. Ha jól emlékszem, apukám öngyilkos akart lenni. Nem gyávaságból, csak...

– Nem talált más kiutat.

– Igen. És akkor beengedtek engem is. Ezután hosszú időn keresztül csak levélváltás volt.

– Milyen volt ez a börtönlátogatás?

– Nem volt hosszú, nagyon rövid ideig tartott. Ott állt mellettünk az őr, és emiatt gátlás volt az emberben. A perről nem lehetett semmit sem kérdezni. Arról sem volt szabad beszélni, hogy egyáltalán mikor állítják bíróság elé. Elmondtuk, hogy mi jól vagyunk.

– Azt mondta az előbb, hogy leveleztek egymással.

– A rabok megtaláltak a módját az üzenetközvetítésnek: felfejtették az ing nyakát, vékony cigarettapapírra leírták az üzeneteket, és visszavarrták a nyakövbe vagy a kézelőbe. Tudniillik ott nem zizegett a papír, és így nem vette észre az őr. Apukám még vécépapíron is küldött üzenetet.

– És hogy jutott el önökhöz?

– A tisztasági csomagba tette. Talán kéthetente váltottak tisztasági csomagot. Sajnos később a mamám rengeteg dokumentumot megsemmisített, mert félt.

– Mit tudtak édesapjáról, a perről?

– Arra emlékszem, hogy egyszer anyu nagyon kikelt magából. Azt mondta, hogy „apád teljesen meg van őrülve, mindent magára vállal!”. Az én apám már akkor tudta, hogy az újpestiek peréből kirakatpert akarnak csinálni. Újpest egy nagy munkáskerület, itt valamit mutatni kellett, hogy ezek a „piszkos ellenforradalmárok” mit csináltak. Az ügyvéd magyarázta meg az anyunak, hogy apu azért vallott így, mert nem akarta, hogy a többiek esetleg több évet kapjanak, ezért egy csomó dolgot magára vállalt, hiszen azt tudta, hogy neki nincs menekvés, őt biztosan halálra ítélik.

– Katalin, ezzel már gyerekkorában is tisztában volt, vagy ez a mostani tudása?

– Nem, ez nem a mostani. Tisztában voltam mindezzel. Anyunak – ha jól emlékszem – két ügyvédje volt végül is, a Nagymező utcában volt az irodájuk, ahova én is többször elmentem, és ott hallottam ezeket.

– Találkoztak még az édesapjával?

– A tárgyalási napokon behozták őket a Markóba. Ilyenkor anyukámmal a börtönhöz mentünk, csak hogy lássuk apukámat. A főnököm nagyon rendes volt, mert a tárgyalási napokon mindig elengedett. A folyosói ablakokat ki lehetett nyitni, és a börtönablakon keresztül beszélgettek. Anyukám megtanulta a siketnémák jelbeszédét, és kézjelekkel mondták el egymásnak, hogy mi történt. Néha láttuk apukámat, amint viszik a tárgyalásra, illetve viszik vissza. Egy borzalmas ronda, nagy bakancs volt szegényen, a lábán meg egy nagy vasgolyó, keze hátrakötözve. Csak a tárgyaláson vették le róla. Borzasztó volt!

– Tárgyaláson volt?

– Egyszer mehettem be a Markó utcában a nagy terembe. Ez 1959 tavaszán lehetett. Nagyon nagy élmény volt, mert mindenki mosolygott rám, és mindenki olyan örömmel vett körül bennünket.

– A rabok?

– Igen-igen. Nagyon helyesek voltak velem.

– Mesélte, hogy meglátogatta önöket édesapja egyik cellatársa.

– Igen, egy katolikus pap. Tudni kell, hogy én reformátusnak születtem, édesanyám református volt, apukám katolikus, és a papámnak kellett reverzálist adni, és így lettünk mi, gyerekek reformátusok. Ez a pap elmondta, hogy apukám kívánsága az, hogy mi térjünk katolikus hitre. Én ezen annyira megdöbbentem, mert apám nem volt templomba járó. Így aztán tizenhat éves koromban tértem át, akkor lettem katolikus. Mint utólag megtudtam, édesapám az atya hatására a börtönben gyakorolta vallását.

– Mutatta a kegyelmi kérvényt.

– Igen, ezt mi írtuk a húgommal 1959 tavaszán. Valószínű, hogy a mamámék javasolták, hogy írjunk egy ilyen levelet. És ők is diktálhatták. Dobinak írtuk.

	Kósa Katalin és Kósa Ilonka levele Borbély Jánoshoz, a Legfelsőbb Bíróság tanácsvezető bírójához

	Kósa Katalin és Kósa Ilonka levele Borbély Jánoshoz, a Legfelsőbb Bíróság tanácsvezető bírójához

– El tudtak búcsúzni az édesapjától?

– Apukámékat első fokon 1959. március 15-én ítélték halálra. Akkor pont csomagbeadási nap volt. Mi vittünk csomagot, de nem vették be, azt mondták, nincs ott. Valaki elárulta, hogy aznap, március 15-én vasárnap lesz az ítélethirdetés. Mesélték, hogy nem is rabkocsiban, hanem kenyereskocsiban vitték őket, hogy ne derüljön fény arra, mire készülnek. Ez plusz megalázás volt, hogy pont március 15-én hírdettek ítéletet. Apukám nem akarta beadni a fellebbezést, de az ügyvédek addig győzködték, hogy hátha időt nyernek – akkor már voltak olyan hangok, hogy a külföld vagy az ENSZ talán segít –, míg végül belement. Azt tudom még, hogy első fokon tíz újpestit ítéltek halálra, és másodfokon, július 28-án hétre mondták ki végül a halálos ítéletet. És akkor az apukám felvágta az ereit.¹⁰ Állítólag az ügyeletes orvos hagyta volna meghalni, de egy másik azt mondta, hogy mindenféleképpen meg kell menteni, mert ki kell végezni. Anyukám az ügyvédtől megtudta a kivégzés időpontját. Fölrohant az ügyészségre, és kérte, hogy engedjék elbúcsúzni a férjétől. Az volt a szerencséje, hogy a bíró – azt hiszem, Halász Pál – szabadságon volt, és a helyettese megadta az engedélyt. Mi ketten bemehettünk a Gyűjtőfogházba, és elbúcsúzhattunk tőle hajnalok hajnalán.

– Mire emlékszik a búcsúzásból?

– Arra emlékszem, hogy hosszú folyosókon keresztül bevezettek egy rácsos terembe. Édesapám sötétkék rabruhában, fehér, kozáknyakú ingben volt, a csuklója bekötve. Elég sokáig beszélgettünk, amikor a felügyelő tiszt ránk szólt, hogy fejezzük be, pedig a beszélő ideje nem járt le. A tiszt teljesen kiborult a búcsúzkodásunktól.

– Milyen volt ez a beszélgetés?

– Én olyan földöntúli szépnek láttam az apukámat, és nagyon bánatosnak. Gyönyörű kék szemével szomorúan, vigasztalón nézett ránk. A beszélgetés egyoldalú volt, édesapám vigasztalt, mi pedig csak sírtunk, sírtunk. Értelmes dolgokat nem is tudtunk neki mondani. Az őr megengedte, hogy a rácson keresztül megfogja a kezünket, sőt meg is puszilhattuk egymást. A tragédia ellenére bennem mégis az él, hogy nagyon jó volt, hogy elbúcsúzhattunk. Édesapám ellátott az ilyenkor szokásos bölcs tanácsokkal, kért, hogy maradjon együtt a család, vigyázzak édesanyámra és a fiúkkal. Tanuljak rendesen. De azt hiszem, hogy főleg néztük egymást, és ő tartotta bennünk a lelket. Ne sírjunk, mert ez a jó isten akarata, béküljünk meg, nyugodjunk meg.

– A húga nem volt ott?

– A húgom akkor a keresztmamánál volt vidéken, és már nem volt idő fölhozni, így ő nem is tudott elbúcsúzni.

– Mi történt ezután?

– A temetőkapuban töltöttük az egész napot, le és föl járkáltunk. Délután a közeli, „köpködőnek” csúfolt vendéglőbe mentünk, ahová a sírásók és ki tudja még, hogy kik jártak. A nagynéném is velünk volt, velem figyelemelterelés céljából málnát itatott. Egyszer csak valaki félrehívta anyut. Ekkor mutatták meg nekem a hóhért és a segédjét. Teljesen kiborultam. Aki félrehívta a mamámat, elmondta neki, hogy a siralomházban egész éjszaka ő volt az édesapámmal. A beszélőre is ő vezette. Az éjszakát átbeszélgették, és ő nagyon meglepődött azon, hogy apám asztalosmester létére milyen tájékozott volt a világ dolgaiban. Politizáltak, vitatkoztak az utolsó órákig. Megnyugtatta anyukámat, hogy édesapám nagyon nagy békével ment el, senkire sem haragudott, és nagyon bátran viselkedett. Egy sírásó mutatta meg, hogy hova temették. Mi aztán egy darabig kijártunk a temetőbe. Emeltünk a sírra egy hantot. Anyukám kővel meg kövirózsával körbeültette. Volt olyan március 15-e, amikor arra mentünk ki, hogy a sírok szét voltak rugdalva. Sőt, volt olyan is, hogy zöld kabátos embereket láttunk itt-ott a bokrokba elbújva, akik lesték, hogy kik mennek a 301-es parcellába.

– Beszélgettek otthon az édesapjáról?

– Anyu tabutémának tartotta. Otthon erről nem volt szabad egy árva szót sem beszélni. De édesapa képe mindig kinn volt. Ez egy családi kép, amelyen mind a négyen rajta vagyunk.

– Álmodott az édesapjával?

– Nagyon érdekes, hogy mind a mai napig, ha az életemben fordulat következik be, megjelenik: méghozzá trapézon leng hófehér tornászruhában. Egy árva szót sem szól. Ő aktív sportoló volt fiatalabb korában, de nem tudom, miért álmodom ezt. Tizenhat éves voltam, amikor meghalt. Sokáig kísértett, nagyon sokáig, de aztán elhalványult a képe. Amikor nekem is udvaroltak, szerelmes voltam, gyerekeim születtek, elhalványodott.

– Kanyarodjunk most vissza az ön életéhez!

– 1959-ben fölvettek a Könyves Kálmán Gimnázium esti tagozatára. Emlékszem, az igazgató a tanévnyitó beszédében arról beszélt, hogy a piszkos ellenforradalmárok szétlőtték a gimnáziumot.¹¹ Ez egy abszurd állítás volt! Az oroszok lőtték szét. Ott álltam fekete ruhában, és úgy éreztem, hogy mindenki engem néz. Borzalmas volt! Ettől függetlenül nagyon szerettem ebbe a gimnáziumba járni. Egy héten négyszer jártunk. Igazán remek tanáraim voltak. Sajnos az anyukám nem szerette, hogy tanulok.

– És mi volt az, ami hajtotta, hogy mégis tanuljon?

– Ott volt az apukám példája. Szinte csak úgy láttam őt, hogy beszélget vagy olvas. Rengeteget olvasott. Nálam ez egy belső késztetés volt. Azért érettségiztem, hogy tovább tanulhassak. Érdekes, még az Operába is elmentem jelentkezni, mondták, hogy nagyon szép a hangom, érdemes képezni. De sajnos akármennyire is megtanultam egy áriát, soha nem voltam benne biztos, hogy jól énekeltem. Iszonyatos gátlásaim voltak.

– Mi lehet az oka, hogy 1959-ben már engedték, hogy tovább tanuljon?

– Amikor apukámat kivégezték, anyukám nagyon sírt, teljesen ki volt borulva. A tanácselnök figyelmeztette, hogy tegyen valamit, mert kitoloncolhatnak minket, amire állítólag abban az időben volt is példa. Ugyanez a tanácselnök javasolta neki, hogy menjen férjhez, és a férje vegye a nevére a gyerekeket. Az örökbefogadást Újpesten napokon belül elintézték. Fekete József lett az apám. A továbbiakban az ő neve szerepelt az életrajzomban. Ha kiderült volna, hogy ki az édesapám, akkor én nem érettségizhettem, és később nem taníthattam volna, vagy majd valamikor, nem tudom. S hogy aztán miként alakul a sorsom, ki tudja?

– Ki volt Fekete József?

– Fekete József édesapám barátja volt. Járt hozzánk már korábban is. Az apukám megkérte, hogy vigyázzon ránk és óvja a családot, legyen velünk. És ő elvette az anyut feleségül.

– Ez egy igazi házasság volt, vagy csak papíron létezett?

– Igazi házasság volt.

– És így nem érte hátrány?

– Az igazság az, ha nem mondtam meg, ki az édesapám, és nem ismerték a történetemet, akkor nem volt problémám, hiszen Fekete Katalin volt a nevem. De ahol tudták, hogy ki volt az igazi apám, ott mindig hátrány ért.

– Segítette-e önt vagy önöket valaki?

– Apu egyik-másik rabtársa kiszabadulása után meglátogatott bennünket, segítettek nekem a tanulásban, németet, matematikát, fizikát tanítottak, és egyik rabtársa még – talán – anyagilag is támogatta családunkat. Valaki más pedig a későbbiekben a munkahelyemen úgy segített, hogy a káderlapomat nem továbbította. Ez az ember mellettem volt, nem akarta, hogy a titkom kiderüljön. Amikor elkezdtem tanítani, akkor derült ki, hogy nincs káderlapom, ezért önéletrajzot kellett írnom. Egy kolléganőmet megkérdeztem, hogy mit írjak az életrajzomba. Mire azt mondta: „Hú, azt be kell írni!” De én nem írtam be. Ennek ellenére rendes volt, és nem szólt senkinek. Iskolatitkárnak egy régi osztálytársam jött az iskolánkba, és én bizony reszkettem, nehogy eláruljon, mert akkor engem úgy kivágnak, mint rongyot az ablakon.

– Saját család?

– Tizennyolc éves koromban megismerkedtem a férjemmel. Ő akkor elektrotechnikus volt, később tovább tanult. Megismerkedésünk után kevéssel ő bevonult. Nekem nagyon nehezen ment a matek, ezért kidolgozta az érettségi tételeimet, és elküldte. Érettségi után a fejembe vettem, hogy én is műszaki vonalra megyek, mint ő. Elmentem műszaki rajzot tanulni, annak ellenére, hogy tanultam tovább énekelni, és hogy én egy abszolút humán beállítottságú valaki vagyok. Aztán elmentem technikumba is. 1965-ben házasodtunk össze. Három gyönyörű fiam van, egyik szebb, mint a másik. Nagyon szoros a kapcsolatom velük.

A férjem elvégezte a marxista egyetemet, majd a műszaki egyetem gépészeti szakát. Megpróbált valahogy előbbre jutni, három gyereket kellett eltartania. Amikor a második fiam tíz hónapos volt, elmentem egy közeli iskolába gyakorlati ismereteket tanítani. Néhány év múlva beiratkoztam a műszaki egyetemre, és elvégeztem a műszaki oktatói szakot.

– Mikor mondta el a férjének, hogy édesapjával mi történt?

– Még mikor udvarolt. Szinte rögtön elmeséltem neki. Ő az első pillanattól mellettem volt, sokat beszélgettünk vele édesapámról.

– És a gyerekeknek mikor mondta el?

– A nagyobbik fiamnak elmeséltem, hogy a nagyapjuk milyen remek úszó, milyen olvasott volt. Sokat beszéltem róla, de azt sokáig nem tudták, hogy 1956-ban mit csinált.

– Miért nem?

– Anyám mindig arra kért, hogy ne mondjak el semmit sem a gyerekeimnek, és én évekig meg is tettem, mert én is féltem. Ám amikor a tizennégy éves fiam azzal jött haza az iskolából, hogy „ezek a piszkos ellenforradalmárok mit műveltek”, akkor megrázkódtam, és leültem vele beszélgetni. Mindent elmeséltem, elmondtam az igazságot, és azt is, hogy a nagyapja milyen nagyszerű ember volt. Rettenetesen megdöbbent.

– A családon kívül beszélgetett valakivel 56-ról?

– A tantestületben volt egy-két ember, aki tudott a múltamról, velük időnként, nagyon ritkán beszélgettünk. De 56 el volt temetve. Ha én elmondtam volna az igazgatónknak, hogy ki az én édesapám, két lábbal kirúgott volna.

– Ha valaki az édesapja felől kérdezte, mit mondott?

– Azt mondtam mindenkinek, hogy az édesapám szívbeteg volt, és hirtelen meghalt.

– Vissza tud-e emlékezni arra, hogy 56 után hogyan értékelte az apja tevékenységét?

– Akkoriban természetesen agymosás folyt 56-ot illetően, de mellettem ott volt mindig az édesapám, aki ezt kompenzálta. Tizenhárom évesen tudatosan nem politizáltam, a későbbiekben sem. Azt viszont mindig tudtam, hogy apukámnak igaza volt, igaz ügyért halt meg. A véleményemet soha nem változtattam meg róla, mindig mellette voltam én is, tudtam, hogy helyes úton járt. Úgy cselekedett, ahogyan az akkori időkben és körülmények között cselekednie kellett. Efelől soha semmi kétségem sem volt. Tudtam, hogy amit a Fehér könyv írt róluk, az aljas hazugság.

– És az édesanyja hogyan vélekedett minderről?

– Az édesanyám is tudta azt, hogy az apukám igaz ügyben vett részt. Csak ő rettenetesen féltett bennünket. Ő mindig a megtorlástól félt. Felnőtt korunkban is óvott attól, hogy erről beszéljünk.

– Hivatalos szinten ugye ellenforradalomról, csőcselékről beszéltek...

– Persze. Én gondolni másképp gondoltam, de hallgattam. Magam alatt fűrészeltem volna a fát, ha erről beszélek. A környezetemben sokak 56 szellemében gondolkodtak, forradalomnak tartották, de nem beszéltek. Ez a téma tabu volt. Ezt nagyon nehéz elmagyarázni. Ha valami tabu, akkor azt az emberek lassan eltemetik.

– A rendszerváltás hajnalán aztán már másképp kezdtek beszélni 56-ról.

– Igen. Az egy csodálatos dolog volt! Hosszú éveken át eltemettem valamit, és most meg felszínre került. Felkavart az, hogy erről végre lehet beszélni. Felkavartak az események, felkavart édesapám exhumálása.

– Kérem, mesélje el, hogy hogyan történt édesapja exhumálása!

– Fölkeresett Fónay Jenő, és megkérdezte, exhumáltatnám-e az apukámat. Mondtam, hogy „igen, én ebben benne vagyok”. A mamám nagyon félt, azt mondta: „Ne menj bele semmibe, ne csinálj semmit, ne foglalkozz ezzel!” Nagyon megviselt engem az a gondolat, hogy újratemetik, és az, hogy elkezdtek 56-tal foglalkozni. Olyan mély sebeket tépett fel, hogy én teljesen kifordultam magamból. 1959-ben nem lehettem ott a „temetésén”, nem tudtam, hogy milyen érzelmek kavarognak majd bennem.

Bizonyosan akartam tudni, hogy ott nyugszik. Vannak megmagyarázhatatlan dolgok, amikor az ember valamiről bizonyosságot akar szerezni. Mikor közeledett az exhumálás, én nagyon készültem arra, hogy ne döbbenjek meg, ne legyek rosszul. Minden nap végiggondoltam az exhumálás minden egyes mozzanatát. Úgy készültem, mint egy tanórára. Elmondtam az antropológusoknak, hogy milyen ruhában volt édesapám, és tényleg olyan foszlányokat találtak. Biztos, hogy az édesapám volt abban a sírban. Végül is megnyugodtam, hogy ő fekszik ott. Ugyanoda temették vissza. Kérdezték, hogy akarok-e díszparcellát. Nem kell díszparcella, ő ott nyugodott eddig, maradjon is ott. Vele ne kivételezzenek.

– Gondolom, ott volt Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén.

– Természetesen! Felemelő érzés volt! Akkoriban a Függetlenségi Párt tagja voltam, és ott állhattam az egyik koporsó mellett, tehát része voltam az egész ünnepségnek. Nagyon nagy elégtétel volt, hogy végre nem kell lapítani, és nem kell szégyenkezve hallgatni a múltról, hanem nyíltan beszélhetünk. A hozzátartozók pedig bátran letehetik virágaikat szeretteik sírjára. A nemzet fejet hajtott 56 előtt, és már nem néznek ránk úgy mint a bűnösökre. És nem felejtették el az édesapámat, nem felejtődött el 56!

– Kárpótlás?

– Először is visszavettem a nevemet. Korábban is próbáltam visszavenni, de a hivatal gorombán visszautasított. A kárpótlást is én intéztem, a húgom nem akart ebben sem részt venni. Kaptunk egymillió forintot, ebből anyukám ötszázezret és mi, gyerekek kétszázötven-kétszázötven ezret. Ebből a pénzből vettem egy pianínót. Édesapám is szerette a zenét, és nagyon örült, hogy zongorázom meg énekelek.

– Bekapcsolódott a politikába is...

– Egyik reggel hallottam Hornyák Tibort a Vasárnapi Újságban az újpestiekről beszélni. Akkor felkerestük őt, elbeszélgettünk vele. Egy darabig férjemmel együtt tevékenykedtünk a Függetlenségi Pártban. A POFOSZ-nak egyszerű tagja vagyok. Az 56-os Szövetség budapesti elnökségének is tagja vagyok, de nem látok nagy perspektívát. Egyenlőre minden-minden csak a szavak szintjén marad.

– Katalin, volt-e értelme 56-nak? Annak, amit az édesapja tett, és amiért az életével fizetett?

– Szerintem volt értelme. Megmutatta azt, hogy ha van egy közös cél, akkor a magyarok egymás mellé tudnak állni mindenféle felekezeti vagy faji különbözőség ellenére. Tehát, ha jó cél van az emberek előtt, össze lehet fogni.

– Végezetül arra kérem, foglalja össze, hogy milyen volt ötvenhatos gyerekének lenni!

– Ha az én édesapám életben marad, másképpen alakul a sorsom. Egészen biztos, hogy mindig segítőkészen mellettem állt volna, érzelmileg és anyagilag is. A legnagyobb veszteség számomra az, hogy életem nagy eseményeiben, nagy pillanataiban nem lehetett jelen, amikor olyan jólesett volna odabújni hozzá. Ez anyagilag nem pótolható, ezt semennyi pénzzel sem lehet kárpótolni, hogy az az ember, akit nagyon szerettem, becsültem, egyszer csak nincs mellettem. Ha csak azt gondolom végig, hogy mennyire imádta volna az unokáit, mennyi mindenre megtanította volna őket! Ezek az igazi veszteségek. Persze anyagilag is jobban állnék, az életem ebből a szempontból könnyebb lett volna. Talán nem féltem volna annyit, egyszerűbb lett volna a továbbtanulásom is.

1 Nagy Imre 1953. július 4-étől volt a Minisztertanács elnöke.

2 A Szabad Európát nehezen, erős mellékzörejekkel lehetett csak fogni, mert zavarták az adását.

3 Újpesten október 24-én délelőtt tüntetők vonultak a rendőrkapitányság elé. Az épületből tüzet nyitottak rájuk, egy fiatalember meghalt. A holttestet gépkocsira tették, és gyászmenetben vitték körbe a kerületben. A szovjet emlékműhöz érve ledöntötték az obeliszket, és a helyén ravatalozták fel a hősi halottat. A tömeghez beszédet intéztek a majdani forradalmi bizottság vezetői: Koszterna Gyula, Kósa Pál és Gábor László. Ezt követően a tüntetők elfoglalták a kerületi tanácsházát, ahol ideiglenes nemzeti bizottságot alakítottak. A testület elnökévé Rajki Mártont választották, tagja lett Kósa és Koszterna is. A HM délután 8 harckocsit rendelt ki a kerületi pártbizottság védelmére.

4 Újpesten október 24-én alakult meg az ideiglenes nemzeti bizottság, amely 30-án Kósa Pál vezetésével újjáalakult.

5 Az újpesti tanácsházán működött a kerület forradalmi bizottsága.

6 Az újpestiek már október 23-án fegyvert követelve tüntettek a flottilla laktanya előtt. November 4-e után a flottillások részt vettek a városrész védelmében.

7 November 11-én az újpesti nemzeti bizottság vezetősége felhívta a kerületi tanácsot, hogy tárgyaljanak a kialakult helyzetről. Másnap megjelentek a tanács végrehajtó bizottságának ülésén, ahol mindannyiukat letartóztatták.

8 A forradalom leverése után mintegy nyolcszáz társukkal együtt az újpesti forradalom vezetőit is Kárpátaljára deportálták, ahol december végéig a szovjetek hallgatták ki őket.

9 A népbíróságok felállításáról rendelkező törvényerejű rendelet rendelkezett arról, hogy „polgári és katonai büntető eljárás során, ha azt az állam érdekének megóvása különösen indokolja, meghatalmazott vagy kirendelt védőként csak az az ügyvéd járhat el, akit az igazságügy-miniszter az e célból összeállított jegyzékbe felvett”.

10 A jogerős ítélet után Kósa Pál valóban öngyilkosságot kísérelt meg, ezért hat nappal társai után került sor az ítélet végrehajtására.

11 A forradalom idején az újpesti nemzetőrség székhelye a Könyves Kálmán Gimnáziumban volt, november 4-e után pedig a fegyveres ellenállás egyik legfontosabb bázisa lett az épület.

Az eredeti interjút Kőrösi Zsuzsanna készítette 1995-ben.
Szerkesztette Kőrösi Zsuzsanna.