SZERKESZTETT INTERJÚ
 < vissza 

Lugossy István: "Ez a politikai probléma harminc évig állandóan jelen volt"

– Azt tulajdonképpen nem állíthatom, hogy én gyerekkoromban a Rákosi-rendszert gyűlöltem. Egyáltalán semmiféle fogalmam nem volt arról még, hogy mi az, hogy politikai rendszer, de mérhetetlenül nyomasztó légkörben éltünk, és végtelenül nyomasztó volt mindennapjaink agyonpolitizáltsága is. Az iskolában belénk sulykolt ideológia, a történelem tökéletes elferdítése, meghamisítása, a Micsurin-, Liszenko-kultusz.1 Én nagy bélyeggyűjtő voltam, és emlékszem, hogy Sztálin halálakor díszbélyeg jelent meg, amin Sztálin – drága tanítónk, vezérünk, felszabadítónk – arcképe gyászkeretben volt. Amikor meghalt Sztálin, akkor az iskola igazgatóhelyettese egy gyászünnepségen valóságos könnyeket hullatva zokogott. Kötelezően fel kellett vonulni a Hősök terére, a Sztálin halálára rendezett hatalmas gyászünnepségre.2 Ebben az életkorban nemigen fogalmazódik meg valakiben, hogy ez egy politikai rendszer, hogy ez egy társadalmi rendszer, ez egy diktatúra, ez egy idegen megszállás stb., egy gyerek érzékeli az őt körülvevő világot, és vagy tud azonosulni, vagy nem. Én nem tudtam. Bennem ez mérhetetlen ellenszenvet és idegenkedést váltott ki, valószínűleg az önmagát leleplező hihetetlen üressége miatt. Az állandó úttörősdi, a kivonulósdi, a rajtanács, a piros nyakkendő, mindaz, amiben az egész úttörő mozgalom kimerült, nagyon sekélyes, nagyon sztereotip, nagyon blőd formalizmus volt. Az énekórákon ilyeneket kellett énekelni például, hogy Rákosi a legjobb apa, minden dolgozó a fia stb. A politikát úgy érzékeltem és úgy éltem át, mint egy tekintélyrendszert, amelyet kötelező volt elfogadni. Természetesen az egészből semmit nem értettem. Nem is érthettem.

Május elsejei felvonulás Budapesten: úttörők a Népköztársaság útján (ma: Andrássy út)
Május elsejei felvonulás Budapesten: úttörők a Népköztársaság útján (ma: Andrássy út)
Úttörők kirándulása az Úttörővasúton
Úttörők kirándulása az Úttörővasúton

– Hogyan emlékszel vissza 1956-ra, a forradalom eseményeire?

– Tizenhárom éves voltam, és azt hiszem, hogy 56 számomra alapélmény volt. Már tulajdonképpen 56 nyarán, kora őszén érezni lehetett a levegőben, hogy valami történik, vagy valami történni fog. Megjelent egy újság, a Hétfői Hírlap,3 Boldizsár Iván szerkesztette, és nagy szenzáció volt, ahogy visszaemlékszem, a rikkancsok kiabálták: „Hétfői Hírek”! Az emberekből lelkesedést váltott ki már csak az a puszta tény, hogy megjelent egy újság, ami más, mint a Szabad Nép, más, mint a Népszava, más, mint az úgynevezett Esti Budapest. Október 23-án az iskolából mentem haza, és láttam, hogy óriási tömeg hömpölyög a Margit híd környékén, és valami olyan fergeteges hangulata volt, hogy akarva-akaratlanul magával ragadott. Azt hiszem, nem lehetett ennek ellenállni. Egyszerűen hazarohantam az iskolából, letettem a táskámat, és az öcsémmel együtt fogtuk magunkat, és mindenfajta engedély nélkül – ami nagy szó volt, mert engedély nélkül soha nem hagyhattam el a szülői házat – elrohantunk otthonról. Rohantunk egyenesen a Bem térre. A Bem téren óriási tömeg volt. Lehetett látni a zászlókat, amelyekből kivágták a népköztársaság címerét, és az emberek a Himnuszt és a Szózatot énekelték, és azt kiabálták, és hogy az oroszok menjenek haza, hogy minden ország katonája menjen a saját hazájába, hogy vesszen Gerő, hogy nem akarunk fasizmust. Leírhatatlan vonzása lett az egész dolognak, és mi egyszerűen sodródtunk a tömeggel. Már késő délután lehetett, amikor eljutottunk a Parlamenthez, ott álltunk a tömegben, és felnéztünk, láttuk, hogy tulajdonképpen a Belügyminisztériumból4 lógatják ki a piros-fehér-zöld zászlókat. Emlékszem arra, hogy a villamosok leálltak, az autóbuszok leálltak, és egészen hihetetlen boldogság sugárzott az emberekről, az autóbusz-vezetők otthagyták az autóbuszt, kiszálltak, kiugráltak az autóbuszokból, a villamosvezetők, a kalauzok mind csatlakoztak. A tömeg akkor már óriásira duzzadt, és a Parlament felé tartott. Késő délután, kora este volt, és akkor már egy tengermorajláshoz hasonló hangorkán alakult ki, és elhangzott, hogy döntsük le a Sztálin-szobrot, és menjünk a Rádióhoz. Nyilván az egészből, a lényeges dologból akkor nem értettünk túl sokat, egyszerűen az a hangulat ragadott magával, egészen fantasztikus volt, egészen más, mint amit az ezt megelőző években tapasztalhattunk. Valahogy felkapaszkodtunk egy kis teherautóra, amely tele volt emberekkel. Az emberek felrángattak rá, és kimentünk a Hősök terére, ahol már dolgoztak azon, hogy ledöntsék a Sztálin-szobrot, de sehogy sem akart sikerülni. Aztán már késő este lett, és akkor mi észbe kaptunk, hogy nagyon nagy baj lesz otthon, amiért elcsavarogtunk, engedély nélkül ellógtunk, és valahogy kikeveredtünk a tömegből, és hazarohantunk. Persze ezt fura módon nem követte szülői retorzió, otthon is mindenki teljes transzban figyelte az eseményeket.

– Emlékszel, hogyan reagáltak a szüleid?

– Ők nagy reményeket fűztek a dologhoz. Állandóan hallgatták a Szabad Európa rádiót, az Amerika Hangját, a londoni rádiót.

– Mit gondoltál a forradalom vezetőiről, Nagy Imréről ?

– Nem a személyek voltak akkor számomra fontosak, hanem az esemény, hogy mi történt. Október 28-a után már fegyverszünet volt, akkor már rohangáltunk a városban az öcsémmel, mint két nagy felfedező és kalandor. Láttuk, hogy a Széna téren, a régi metróépítkezésnél volt egy ellenállási góc.5 Láttuk a szétlőtt Rádiót és a Rákóczi téren egy hatalmas tömegsírt, ahol éppen temették el a halottakat. De mindennek ellenére egészen november 4-ig a városra hihetetlen felszabadultság és oldottság volt jellemző, és hihetetlen dinamizmus, ami az emberekből sugárzott. Érdekes, ezt a fajta eufóriát és felszabadultságot, ami akkor jellemezte a várost és az embereket az utóbbi évek rendszerváltásánál nem lehetett tapasztalni. Nagyon jól emlékszem például Mindszenty beszédére, amikor is azt mondta, hogy polgári demokráciát akarunk a korlátozott magántulajdon elvén. Amit persze később, a kádári represszió idejében elferdítettek, Nagy Imrét és Mindszentyt mint a klerikális reakció képviselőit emlegették, akik restaurálni akarták a Horthy-rendszert. [...]

Percek alatt megjelent nagyon sokféle újság, persze mindent összegyűjtögettem és összevásároltam, amit csak lehetséges volt. Az Igazság, a Függetlenség, a Népszabadság, a Magyar Nemzet és sorolhatnám, ezeket jó darabig meg is őriztem. Utólag, azt hiszem, hogy az emberekben lehetett egyfajta naivitás, amikor azt hitték, hogy ez a felkelés egy óriási szovjet túlerővel szemben eredményes lehet. Az emberek az ENSZ-csapatok bejövetelében reménykedtek.

– A Kádár-rendszer egyik fő vádja volt a bűnöző elemek nagy szerepe a forradalomban. Tapasztaltál ilyesmit?

– Én olyan megnyilvánulást nem tapasztaltam, ami bennem bármiféle ellenszenvet válthatott volna ki. [...] Jártam a városban, a Körúton, Budán, a Moszkva tér környékén, erre-arra, emlékszem, hogy felállítottak ládákat, és pénzt gyűjtöttek az elesettek hozzátartozóinak, és valóban ott álltak az érintetlen, pénzzel teli ládák, és emlékszem a szétlőtt kirakatokra, amelyekből semmi nem hiányzott. Tökéletes hazugság volt az a Kádár-féle propaganda, hogy 56-ban ellenforradalmi bandák fosztogattak. Elképzelhető, hogy történhettek ilyenek, de az képtelenség, hogy tipikus jelenség lehetett volna.

Leírhatatlan hangulata volt a városnak, a fölszabadultság, a dinamizmus, ami hihetetlen volt a Rákosi-rendszer síri csendjéhez képest. A szabadság érezhető volt a levegőben, ahogy az emberek beszívták a levegőt, ahogy az emberek egymáshoz viszonyultak. Hát, amit egy 13 éves gyerek képes érzékelni abból a valóságból.

A Magyar Írók Szövetségének gyűjtőakciója az elesettek családtagjai javára
A Magyar Írók Szövetségének gyűjtőakciója az elesettek családtagjai javára

– Mi történt november 4-én?

– November 4-e vasárnap volt, és emlékszem, hogy iszonyú sokkhatásként ért a november 4-i szovjet támadás. Kora reggel eszméletlen ágyúdörgésre ébredtünk és egészen komor, szürke, novemberi nap volt. Mi a Mártírok útján,6 laktunk, közel a Margit hídhoz, a hidat nagyon hamar megszállták a szovjet tankok, és iszonyatosan lőtték a környéket, noha ott nem is volt ellenállás. Egy belövés is érte a házunkat, közvetlenül a mi lakásunk melletti lakást teljesen szétlőtték. Persze hanyatt-homlok rohantunk le a pincébe, azt hiszem, két napig lent is voltunk. Vittük a rádiót, hallgattuk, és a rádióban szólt a szolnoki rádió.7 Megalakult az úgynevezett forradalmi munkás-paraszt kormány, hallgattuk a közleményeket, és hihetetlen ellenszenvet váltott ki, hogy az adásszünetekben dzsesszt közvetítettek. A dzsesszközvetítés olyan ördögi volt, miközben iszonyatos túlerővel támadta az orosz hadsereg a várost, és mint később bizonyos forrásokból értesültem róla, tulajdonképpen ez valóságos háború volt. 24 páncélos hadosztályt vetettek be november 4-én, ez meghaladta azt az erőt, amelyet a második világháborúban vetettek be az oroszok Magyarországon a németek ellen.8 Azt hiszem, hogy akkor másod- vagy harmadnap a szüleim óvatosságból úgy döntöttek, hogy az egész családot beviszik a kórházba, a Frankel Leó utcába, az ORFI-ba, és ott töltöttünk el pár napot. Apám fontolgatta az emigráció lehetőségét, ott állt az ORFI előtt az Osztrák Vöröskereszt egyik teherautója, és felajánlották neki, hogy az egész családot átviszik Ausztriába. Azt hiszem, apám nagyon fontolgatta ezt a lehetőséget, de anyám nem akart elmenni. Anyám mindenáron itthon akart maradni.

Ezek az események, és főként a november 4-e, nagyon mély nyomot hagytak bennem, feltételezem, hogy nem csak bennem. Mérhetetlen letargia és depresszió követte, amely az egész városra jellemző volt. És emlékszem a Kádár szerepére, az első Kádár-beszédre9 1956 novemberében, vagy a nőtüntetésre, vagy a november 23-i országos néma tüntetésre, amikor valóban teljesen elnéptelenedett a város. Határozottan emlékszem, hogy Kádár kijelentette, semmiféle bántódásuk nem lehet azoknak, akik részt vettek az eseményekben, és persze azt tudjuk, hogy a gyakorlatban ennek pontosan az ellenkezője történt. Természetesen a megtorlás szörnyűségeiről csak mint a jéghegy csúcsáról lehetett akkor tudni, teljes mélységeit és borzalmait ennek a korszaknak sokkal később, csak a börtönben ismertem meg.

A Kálvin téren: nőtüntetés
A Kálvin téren: nőtüntetés

1957-ben befejeztem az általános iskolát, persze még a Fényes Adolf utcai iskolában, ahol november vége felé elkezdődött a tanítás. 1956 utórezgései még nagyon is a levegőben voltak, az osztályfőnököm teljes egészében azonosult 56 szellemével. Nekünk is voltak gyerekes akcióink, összegyűjtöttük és kidobáltuk az ablakon a vörös tankönyveket, rajtanácsülésen az egész úttörő szellemet megtagadtuk, aztán lassanként ezek a dolgok teljesen ellaposodtak, szép lassan minden beleolvadt az 1957-es időszak szürke hétköznapjaiba. Az 56-os forradalom és főként leverése, azt hiszem, nagyon mély nyomot hagyott bennem, és ez keltett fel bennem egy nagyon intenzív társadalmi és politikai érdeklődést. Bár én azt hiszem, hogy mérhetetlenül káros és rossz dolog az, hogyha valakinek az egyéni fejlődésébe, személyisége alakulásába olyan mértékben beleszól a politika, mint ahogyan az én korosztályommal, különösen velem történt, mert hiszen tíz-egynéhány éves fejjel ezeket a dolgokat tulajdonképpen nemigen lehet a helyükre tenni. Ezeket az ember elsősorban érzelmileg éli át, nem beszélve arról, hogy az a nagyon is szigorú vallásos neveltetés, amit kaptam, azt eredményezte, hogy még inkább érzelmileg viszonyultam a dolgokhoz és főként a politikához. A vallásos nevelésnek az volt az eredménye, hogy gyerekfejjel óhatatlanul abszolútumokban gondolkodtam, erkölcsi vagy bármilyen abszolútumban és ez ahhoz vezetett, hogy a politikai és társadalmi problémákat abszolút értékeken vagy értékmérőkön keresztül próbáltam megközelíteni. Ezzel a megközelítéssel lelkileg azonban csak összetörni lehetett. Azokat az értékeket, amelyeket kora gyerekfejjel feltételeztem és elvártam, azokat a valós tényekben és társadalmi valóságban soha nem találhattam meg. És azt hiszem, ez vezetett ahhoz az iszonyatos tragédiához, amit pár évvel később át kellett, hogy éljek.

A szüleim vallásos beállítottságából természetesen következett az, hogy amikor gimnáziumba kerültem, a piaristákhoz írattak be. Az a politikai érdeklődés, amit 56 kiváltott belőlem, természetesen ezekben az időkben is intenzíven megvolt, annál is inkább, mert éppen 1958 júniusában kezembe került egy újság, azt hiszem, a Népszabadság, amelyben közölték Nagy Imre kivégzését. Ez mérhetetlen felháborodást és elkeseredést váltott ki bennem és a szűkebb baráti körömben is, ahol élénken emlékeztünk arra, hogy Kádár János eleinte felajánlotta Nagy Imrének, vegyen részt a kormányában.10 Arra is emlékeztünk, hogy Kádár határozottan megígérte egy rádióbeszédében 1956 novemberében, hogy senkinek semmiféle bántódása nem lesz azok közül, akik részt vettek az 56-os eseményekben, ennek ellenére, akkor már – 1958 nyarán – javában folyt a piszkos megtorlás, ami lehet, hogy az egész magyar történelemben példátlan méretű és kegyetlenségű megtorló akció volt. És mint később kiderült, a kivégzettek 90 százaléka munkásszármazású volt. Az, hogy egy úgynevezett munkás-paraszt államban ilyen megtorlást rendeztek, bennem iszonyatos ellenszenvet váltott ki a Kádár erőivel szemben. Szűkebb baráti körben nem is tudtuk Kádár Jánost csak mint hazaárulót és a hatalom ügynökét értékelni. Feltehetően ezek a dolgok hatottak ránk úgy, hogy mást se csináltunk, mint állandóan kutattuk 56-ot, az 56-os emlékeket.

– Ilyen mélyen érintett benneteket 56?

– Igen. Állandóan eljárkáltam a Híradó moziba, mert ott Így történt címen hosszú ideig vetítettek egy dokumentumsorozatot az 56-os eseményekről,11 amelyet akkori híradósok és operatőrök rögzítettek, és természetesen állandóan a Köztársaság téri vérengzéseket emelték ki, mint az úgynevezett ellenforradalom szörnyűséges atrocitásait. Arról persze egyáltalán nem esett szó, hogy az ÁVH-val szembeni elementáris gyűlöletet mi váltotta ki. Ezzel ugyan semmilyen módon nem igazolnám a lincseléseket, de végül is az ténykérdés, hogy az ávósok fegyvertelen emberekre tüzeltek a Köztársaság téri pártépületből. Állandóan nézegettük ezeket a bizonyos fehér könyveket, amelyekben a Kádár- rendszer propagandistái egy nagyon is tipikus nézőpontból próbálták az eseményeket kommentálni. Imperialista ügynököknek,

volt fasiszta és egyéb elemeknek igyekeztek a felkelőket feltüntetni, állandóan bizonygatva, hogy tulajdonképpen a CIA és a Szabad Európa Rádió sugalmazására robbantak az események, holott valószínűleg a világ egyetlen kémszervezete sem volna képes arra, hogy egy ilyen elementáris erejű felkelést kirobbantson. Nem beszélve arról, hogy 1956-ban szinte gomba módra szaporodtak az újságok és a pártok. Összegyűjtögettem rengeteg 56-os újságot, ezeket olvasgattam és lapozgattam, igyekeztünk a magunk számára az eseményeket úgy, ahogy lehetett, rekonstruálni. Természetesen volt egy naiv és eléggé gyerekes elképzelés, hogy ez a mérhetetlen megalázás és agresszió nem tarthat a végtelenségig, és ennek a rendszernek egyszer el kell tűnnie.

– Mi történt a gimnáziumban?

– A pesti piaristáktól először az esztergomi, majd a szentendrei ferences gimnáziumba kerültem. A szentendrei gimnázium – a pesti piarista, és az esztergomi ferences gimnázium után – meglehetősen laza légkörű iskola volt, inkább kicsit patriarchális, családias atmoszférája volt, ez jobban megfelelt a természetemnek, mint a korábbi két magas színvonalú, de nagyon szigorú iskola. Közben, tulajdonképpen nem is tudnám megmagyarázni, hogy miért, de szűkebb baráti körben elkezdtünk röpcédulákat csinálni. A röpcédulák eléggé kezdetleges módon készültek. Szereztünk egy guminyomdát, egy gyerekjátékot, és ezzel nyomtattuk nagy keservesen. El tudod képzelni, nem is lehetett túl sok. 1959 őszén elszórtunk néhány ilyen röpcédulát a városban. Aztán abbahagytuk, nem is tudom, mi volt ez tulajdonképpen, talán egyfajta gyerekes tenni vágyás vagy tenni akarás, és 1960 tavaszán adtam egy csomót az Ujlaki Dénesnek de hogy ő mit csinált velük, azt nem tudom.

Nem sokkal ezután elkezdődtek a letartóztatások. Valószínűleg az volt a baj, hogy az Ujlaki Dénes, egy hasonló korú barátja, meg még néhányan valahol a kültelken találtak egy teljesen szétrozsdásodott géppisztolyt, teljesen használhatatlan volt minden szempontból. És ezt ők hurcolták, meg adogatták egymás között. 13-14 éves gyerekek voltak, tehát teljesen gyerekes dolog volt, ennek ellenére 1960 szeptemberében megkezdődtek a letartóztatások. Szeptember 23-a volt, jó éjfél lehetett, én már aludtam, amikor arra ébredtem, hogy több oldalról zseblámpával világítanak, és rám parancsolnak, hogy azonnal öltözzek fel. Először felmutatták a házkutatási parancsot, akkor nekem minden holmimat, ami volt, szanaszét turkálták, keresgélhettek, de tény, hogy az égvilágon semmit sem találtak, ami a rendőrséget érdekelhette volna, és akkor közölték velem, hogy letartóztatási parancs van ellenem kiadva, és kint az ajtóban megbilincseltek. Levittek az utcára, beültettek egy Pobedába, és a kocsi elindult. És láttam azt, hogy a mellékutcából kifordul még négy Pobeda, tulajdonképpen öt autó, díszkíséret.

Rettenetesen megijedtem. A Gyermekvédelmi osztályon – akkor még fiatalkorú voltam, alig múltam 17 éves – a Szabadság téren bevittek egy cellába. A cellában lehetett vagy 8-10 fiatalkorú, nagyjából egykorúak, fogalmam sem volt arról, hogy kik lehetnek. A délelőtt folyamán kihívtak és felvittek egy irodába, kihallgatni. A kihallgatást egy középkorú civil nyomozó vezette, és volt bent még egy titkárnőszerű valaki, aki arrogáns hangon állandóan beleszólt és fenyegetőzött. Állandóan a röpcédulákra voltak kíváncsiak. Elém rakták ezeket a röpcédulákat, és akkor úgy gondoltam, hogy jobb, hogyha ezt én letagadom. Természetesen ők állandóan azt hajtogatták, hogy nagyon is pontosan tudják, ezeket én csináltam.

– Tényleg te csináltad, vagy többen csináltátok?

– Ezt én is csináltam meg az Ujlaki Dénes is, csinálgattuk ezeket, de mondom, ez legfeljebb 20-30 darab lehetett. Ehhez nagyon sokan kapcsolódtak. Az Ujlaki Dénes ismerte a Dégi Andrást. A Dégi András ismerte a Kasánszky Zsombort. Ily módon aztán később, laza ismeretségi láncolatokon át ők körülbelül húsz embert le is tartóztattak, köztük a Szántó Konrádot, aki a szentendrei gimnáziumban történelemtanár volt. Nagyon hosszadalmas nyomozás során és nagyon hosszadalmas munkával végül is össze tudtak eszkábálni egy úgynevezett szervezkedést.

Szántó Konrádot elítélték államellenes szervezkedésben való részvétel miatt, de én nem tudok róla, hogy bármit is csinált volna. Nagyon jóban volt a diákjaival. Elképzelhető, hogy a tanulókörökben szóba kerültek politikai vonatkozású dolgok, de nekem is tanárom volt a szentendrei gimnáziumban, és soha nem tapasztaltam nála a rendszert sértő vagy támadó megnyilvánulást. [...]

A Gyermekvédelmi osztályon kihallgattak, a kihallgatás közben megszólalt telefon, és a telefonáló elkezdett tárgyalni ezzel a nyomozótiszttel. Pár perc múlva nyílt az ajtó, és két egyenruhás rendőr közrefogott, és kivittek az épület elé az utcára, és beültettek egy Pobedába. Ezzel a Pobedával átvittek a Lánchídon Budára, a Fő utca melletti Gyorskocsi utcába. Ott egy hatalmas, dupla vasajtón keresztül bement az autó egy hatalmas udvarra, amelyen körös-körül őrtornyok voltak, magas épület, farkaskutyák, gépfegyveres katonák vették körül azt az udvarrészt, ahol az autó megállt. Engem kiszállítottak, levittek egy alagsorszerű, nagyon hosszú folyosón. Több rácsos ellenőrző rendszeren vittek át, és aztán jött egy nagyon hosszú folyosó. A folyosón a falnál voltak szekrényszerű falétesítmények, hasonlóan néztek ki, mint a fürdőkabinok. Kinyitották az ajtót, és engem beállítottak egy ilyen kabinszerű dologba, amelyben éppen csak állni lehetett, de megmozdulni már nem nagyon. Rám csukták az ajtót, és elmentek. Ez egy várakozószekrény volt, amelyben tulajdonképpen csak állni lehetett, meg se lehetett benne mozdulni. Nekem utólag úgy tűnt, hogy elég hosszú idő, talán órák is eltelhettek ácsorogva ebben a bódéban, de ezt nehéz megítélni. Talán 1-2 óra, esetleg több is eltelhetett, majd kinyílt az ajtó, és bevittek egy szobába. Ott nyilvántartásba vettek, elvették a cipőfűzőmet, levetkőztettek, ujjlenyomatot vettek, átvittek egy másik szobába, ott bűnügyi fotókat csináltak, elölről, oldalról. Akkor megint átkísértek egy hosszú folyosórendszeren, fegyőrök között, végül egy börtönfolyosószerű folyosón egy cellát kinyitottak, és oda be kellett mennem. Rám zárták az ajtót. Ez a cella nagyon kicsi volt. Volt benne egymással szemben két priccs, ez a cella lehetett olyan két és fél, három méterszer kettő, körülbelül ekkora nagyságú. A sarokban volt egy angol vécé, és az egész zárkát egy elég erős villanyégő világította be, amely az ajtó fölött volt, éjjel-nappal égett, soha nem oltották le. Az ablakon pedig egy nagyon durva, bonyolult rácsszerkezet, ami annyira eltakarta a külvilágot, hogy nem lehetett még az eget sem látni. Ebben a szűk kis zárkában lehetett ücsörögni meg sétálni föl-alá, mást nem lehetett csinálni. A szabályzat szerint nem lehetett például napközben lefeküdni a priccsre, éjszaka is csak hanyatt. Volt az ajtón egy kukucskálólyuk, cirklinek hívják. Az volt az őrök taktikája, hogy ne lehessen őket hallani, a csizmára felhúztak egy nemezpapucsféleséget, amivel nesztelenül tudtak közlekedni a folyosókon, tehát azt soha nem lehetett tudni, hogy mikor lesnek be a szűk cirklin.

Reggel adtak egy negyed kiló kenyeret, ami egész napra szólt, és egy csajka meglehetősen zaccos feketekávét.

– Emlékszel a kihallgatóid nevére?

– Egypár névre emlékszem. Engem egy Könczöl nevezetű, olyan 30-35 év körüli, elég tagbaszakadt, enyhén kopaszodó figura hallgatott ki. A nyomozást valami Kemény nevezetű őrnagy12 vezette, egy idősebb nyomozó. Volt egy Varga nevezetű, én többel nem találkoztam. A nyomozás eltartott körülbelül tíz hónapig. Ennek a tíz hónapnak a túlnyomó része magánzárkában telt el. [...] Azt már nem tudom, hogy a tíz hónap azért kellett nekik, hogy megdolgozzanak, vagy pedig azért kellett, mert olyan kevés tény volt a birtokukban és utólag kellett az egész ügyet konstruálni. De az ténykérdés, hogy önmagában az is súlyos törvénytelenség volt, hogy egy fiatalkorút letartóztattak, és ilyen hosszú ideig vizsgálati fogságban tartottak.

– Tíz hónapig egyedül voltál a cellában?

– Voltak megszakítások, amikor összeraktak különböző, nagyon gyanús figurákkal a zárkában. Én majdnem biztosra veszem, hogy ez tendenciózus volt, ilyen módon is igyekeztek minél több információhoz hozzájutni. A magam módján óvatos voltam, de ha valaki nagyon hosszú ideig magánzárkában van, és utána valakivel összekerül, akkor óhatatlanul talán a kelleténél közlékenyebb, mert a magánzárka, a hosszabb idejű magánzárka az embereket rettenetesen megviseli pszichikailag. Egy olyan vizsgálati fogság, amely az embert teljes bizonytalanságban tartja, kiszámíthatatlan, hogy mi fog történni. Semmiféle információ nincs, nem juthat be a külvilágból, mert ez alatt a tíz hónap alatt se ügyvéd, se látogató, levelet még a szülőktől sem lehetett kapni. Tehát tökéletes fizikai izoláltságot jelentett ez a tíz hónap. Egy állandó fenyegetettséget jelentett, amikor az ember tökéletesen ki van szolgáltatva azoknak, akik fogva tartják.

– És emiatt kicsit közlékenyebb voltál?

– Igen, bár elég hamar felmerült bennem a gyanú, ugyanis ezek az emberek mindig meglehetősen hasonló történetekkel álltak elő, hogy ők hol voltak, hogy kerültek oda. Érdekes, hogy volt két pasas, az egyikkel körülbelül három hónap múlva kerültem össze pár hétre, a másikkal úgy 4-5 hónapi magánzárka után. Az egyik előadta azt, hogy 1956 után kiment Nyugatra, és visszajött, ezért tartóztatták le. Azzal gyanúsítják, hogy különböző nyugati kémszervezeteknek állt a szolgálatában. A másik pedig azt a mesét adta elő, hogy Franciaországban volt, és a francia idegenlégió beszervezte. Ezek eléggé hasonló mesék voltak, valószínűleg ők úgy gondolták, hogy ezek felkeltik egy gyerek érdeklődését, és ilyen kalandos történetekkel esetleg nagyobb közlésekre tudnak rábírni.13 A nevükre nem emlékszem, mert az nagyon régen volt, de egyáltalán nem voltak bizalomgerjesztő figurák. Sőt, történt egy gyanús eset. Az egész Fő utcának a rendszere úgy működött, hogy mikor felvittek kihallgatásra, akkor egy másik épületbe vittek. A másik épület folyosói el voltak látva jelzőberendezésekkel, tehát mikor befordultak erre a folyosóra a börtönépületből, akkor megnyomott az ürge egy gombot, kigyulladtak a piros lámpák, és állandóan lehetett hallani egy búgó hangot, amíg be nem vittek a nyomozó szobájába. Tehát nem láthattam soha azt, hogy kik tartózkodnak az épületben. Egyszer, nem tudom, milyen véletlen hiba folytán, az egyik kanyarból kifordult az egyik, aki pár nappal azelőtt velem egy zárkában volt, civil ruhában, és jött szembe. Erre aztán a kísérőm észbe kapott, és engem hirtelen a fal felé fordított, nekinyomott a falnak, amíg ez az illető el nem tűnt. Ebből gyanítom azt, hogy az egyáltalán nem lehetett véletlen, hogy milyen cellatársakat kaptam. [...] Ezek mindig nagyon behatóan érdeklődtek, és mindig olyan megjegyzéseket tettek különböző dolgokkal kapcsolatban, mintha ők már nagyon bennfentesek lennének.

– A vizsgálati fogság alatt egy helyen voltál?

– Igen, a Fő utcában. Az egész helynek annyira rettenetes atmoszférája volt. Gyakorlatilag egy szűk cellába bezárva, teljes tehetetlenségre kárhoztatva, azt hiszem, ez a maximális kiszolgáltatottság, amikor semmit nem lehet tudni. Nem lehet tudni, hogy mit akarnak, nem lehet tudni, hogy az egész mire megy ki, hogy mik a szándékaik. Egy normális jogi eljárásnál közlik a jogaidat, közlik a védekezési lehetőségeket. De itt ez teljesen lehetetlen volt. Természetesen a kihallgatások légköre is abszolút fenyegető volt, noha fizikailag nem bántalmaztak, de nekem úgy tűnt, hogy nem is annyira a tények érdeklik őket. Megtalálták a röpcédulát, a röpcédulát beazonosították, a röpcédulákat nem lehetett letagadni, de ugyanakkor pontosan lehetett érezni azt, hogy ők ebből valamit, valami óriási nagy ügyet akarnak konstruálni. Történetesen ott ilyen vádak hangzottak el, hogy a Marosán Györgyöt és egyéb funkcionáriusokat meg akartuk ölni. Hogyan? Hogy azt terveztük, hogy a Marosán Györgyöt belefojtjuk a Sportuszodába, meg hogy fel akartuk robbantani a gellérthegyi szovjet emlékművet, ilyenek. Ki akartunk robbantani egy fegyveres felkelést, hogy megdöntsük az államrendet. Ezek a képtelen vádaskodások! Az is fura volt, hogy ezeket a dolgokat nem foglalták jegyzőkönyvbe, hanem ezeket állandóan hangoztatták. Természetesen ugyanúgy hangoztatta később ezt a tárgyaláson az ügyész. De ezeket az állításokat, funkcionáriusok meggyilkolása stb., ezeket az égvilágon semmivel nem tudták alátámasztani. Valószínűleg erre nem is tartottak igényt. Tíz hónap után a Markóban14 rendeztek egy tárgyalást, ami jó sokáig elhúzódott, de szigorúan titkos és zárt tárgyalás volt. Még a fiatalkorúak hozzátartozóit sem engedték be.

Maga az egész eljárás, amit a rendőrség lefolytatott, és a módszerek, az egésznek a légköre, az tökéletesen megfelelt a híres Kafka-regényeknek, mint A per, vagy A büntetőtelep. Hogyan volt képes Kafka előre megsejteni, előre elképzelni a totalitarizmusnak azt a légkörét, ami az ő idejében egyáltalán sehol nem létezett? Ha történetesen Franz Kafka kortársunk lett volna, akkor vajon milyen regényeket írt volna? Én azt hiszem, hogy a Fő utcai gépezet, amely tökéletesen a KGB mintájára szerveződött meg, és valószínűleg a KGB irányításával, messze túl is haladta a kafkai képzeletvilágot. Nehéz olyan helyzetet elképzelni, amiben az egyén ilyen mértékben ki van szolgáltatva. A kiszolgáltatottság nem csak azt jelentette, hogy az embert egy váratlan alkalommal letartóztatták, és bevitték egy ilyen helyre, mint a Fő utca, amelynek az egész légköre, a sötétség, a homály és az egész kísérteties csend, ami körülvette, maga volt a tökéletes bizonytalanság. Azt már elmondtam, ez az egész gépezet úgy működött, hogy különböző folyosókon, lifteken áthaladva, soha semmi emberi lényt nem lehetett látni. Az embereket általában magánzárkában tartották, s ha történetesen cellatárssal zárták össze, a cellatársról is többnyire nagyon erősen feltételezhető volt, hogy a nyomozó hatóság embere ilyen vagy olyan módon. Vagy egy olyan elítélt, akit valami módon rávettek, hogy vállalkozzon erre a szerepre, vagy esetleg egy olyan nyomozó, aki hajlandó volt egy pár hétre beülni a cellába. A kör tökéletesen bezárul. Nehéz elképzelni ennél nagyobb kiszolgáltatottságot, mert soha nem tudhatta senki, hogy mi fog történni. Az egész eljárás agyonmisztifikált, különböző kérdező és fenyegető technikákból állt, nagyon ritkán foglalkoztak konkrétumokkal. Nagyon sokszor ez volt a benyomásom a kihallgatások során, mert például az valószínűleg tendenciózus volt, hogy nagyon gyakran rendeztek éjszakai kihallgatást.

Jó későn este, éjjel fölvittek kihallgatásra, és akkor órákon keresztül ment a diskurzus, hogy az apám megbolondult, és elvitték a bolondok házába, engem fel fognak akasztani, hogyha történetesen nem teszek X-re, Y-ra, Z-re terhelő vallomásokat. Különböző rémmeséket agyaltak ki, hogy például az anyám papokkal viszonyt folytatott és sok ehhez hasonló dolog. Én persze, naiv módon, próbáltam védekezni. Hogy én miért terjesztettem röpcédulákat? Én naiv módon hivatkoztam a Kádár Jánosra, aki 1956. november 3-ig tökéletesen osztotta Nagy Imre nézeteit, és azonosult a forradalom célkitűzéseivel. Elkezdtek hangosan röhögni, és azt mondták, hogy ne nagyon hivatkozzak Kádár Jánosra, mert majd előveszik az ő dossziéját is.

– Fizikai erőszakot is alkalmaztak?

– Nem. Fizikailag nem bántalmaztak, csak nagyon sokszor azzal zsaroltak, hogyha nem úgy viselkedem, ahogy ők elvárják, akkor elkülönítik az én ügyemet a többiek ügyétől, és gyorsított eljárással elítélnek és kivégeznek. Ez volt az állandó fenyegetés, ami minden második, harmadik kihallgatáson elhangzott, mintha feltettek volna egy magnótekercset, és azon lejátszották volna. Én ezeket a zsarolásokat nem vettem nagyon komolyan, de azért végül mégiscsak benne voltak a levegőben. [...]

Ez a légkör teljesen bénító volt, mert hiszen gondolom, érzékelhető, hogy ez nem egy szabályos hatósági eljárás volt, mint ahogy egy többé-kevésbé rendezett jogi viszonyok között létező társadalomban ez általában történik: valaki ellen vádat emelnek, és van egy tárgyszerű vizsgálat. Egyszerűen elképzelhetetlen számomra még a mai napig is, hogy egy csomó diák vagy volt diák – többnyire a szentendrei ferences gimnáziumból – aki csak gyerekes módon röpcédulázott, több éves börtönbüntetést kapott.

Kasánszky Zsombor például, aki az elsőrendű vádlott volt, vagy a bátyám, Gyula, ők egy baráti kört képeztek és érettségi óta – 1957-ben érettségiztek – tartották a kapcsolatot, és összejártak. Ezek többnyire ilyen amatőr zenélgetések, házibulizások, kirándulások voltak, ahol teljesen természetes módon beszéltek 56-ról, mert az lett volna a természetellenes, ha nem beszéltek volna róla és nem éltek volna 56 lázában. Ez teljesen természetes, mert főként ezt a korosztályt, amely serdülő korában élte át 56-ot, elementárisan meghatározta a forradalom, mivel Magyarország modern történelmének a legtragikusabb eseményéről volt szó. Ami, azt hiszem, az ország valamennyi polgárát elementárisan érinthette, és erre vagy arra az oldalra állította, mint egy vízválasztó. Ugyanakkor kevés kis országgal történt meg az, hogy egy szuperhatalom ilyen mértékben letiporja, megalázza, semmibe vegye az akaratát. A kádárista propaganda állandóan azt sulykolta gyalázatos módon, hogy ez egy fasiszta ellenforradalom volt, amely a Horthy-rendszert akarta restaurálni. Ez egy képtelenség volt, mert nagyon sok oldalról be lehet bizonyítani azt, hogy 56 tulajdonképpen az utolsó szocialista forradalom volt Európában. Minden forradalmi csoport szinte kivétel nélkül deklarálta azt, hogy semmiféle restaurációs kísérletet nem fogadnak el. [...]

Hogyan is merült volna fel bennünk, hogy mi bármit is tehettünk volna a Kádár-rezsim ellen, miután az erőviszonyok olyanok voltak, amilyenek. Ezek a dolgok már csak életkorunkból következően is teljesen kamaszos, érzelmi alapú reakciók voltak. Kifejezetten érzelmi reakció volt arra az iszonyatos megaláztatásra és arra a borzalmas légkörre, ami az 56 utáni korszakot jellemezte. De ez teljesen gyerekes dolog volt. Egypár röpcédulát elszórtunk, azzal kinyilvánítottuk azt, hogy mi elítéljük ezt a szituációt, ami 56 után létezett, na de hogy ténylegesen bármit tenni, ez fel sem merülhetett. Maximum annyi történt, hogy Kasánszky Zsombor április 4-én egyszer mérgében kiráncigált a Margit hídon egy vörös zászlót, és bedobta a Dunába. Vagy Kasánszky Zsombor, a bátyám, Gyula és Dégi András, aki szintén Kasánszky Zsombor korábbi osztálytársa volt, 1957. október 23-án elmentek a Bem József térre, hogy ők néma tüntetést csinálnak, ott ácsorogtak hárman a Bem József tér sarkán. Természetesen tíz perc múlva megjelentek a rendőrök, bevitték őket a Bem laktanyába, és agyba-főbe verték, majd fenyegetések és szitkozódások közepette elzavarták őket. Kasánszky Zsombor verseket írt, társaságban sokat beszélt 56-ról, de ez oly messze van attól, amit a hatóságok „az államrend megdöntésére irányuló fegyveres szervezkedés”-nek nevezett, és azért, hogy a Kasánszky verseket írt, baráti körben beszélt, bedobott egy vörös zászlót a Dunába, és elment 1957. október 23-án a Bem tér sarkára, első fokon tízévi börtönre ítélték. Én azt hiszem, hogy ennek az abszurditása felfoghatatlan.

Kasánszky Zsombor, az elsőrendű vádlott – túlfűtött, kicsit exhibicionista, de korához képest nagyon nagy tudású fiú – képtelen volt 56 tragédiáját megemészteni, és állandóan hangoztatta a saját nézeteit. De az, hogy bármit szervezzen vagy konspiráljon, fel sem merült, már csak azért sem, mert arra, hogy szervezkedés, vagy konspiráció, vagy illegális munka, vagy illegális tevékenység alkatilag tökéletesen alkalmatlan volt. Ő semmi mást nem csinált, csak valamilyen módon kifejezésre juttatta a nézeteit, ráadásul nem is nyilvánosan, hanem csak baráti körben.

– Ez azt sugallja, hogy a baráti körben volt egy beépített ember, legalább egy.

– Ebben a baráti körben nem volt beépített ember. Ott volt Gyula, a bátyám, aki tulajdonképpen annyit sem csinált, mint a Zsombor, az egyetlen akciója ez a Bem téri néma tüntetés volt, azon kívül az, hogy a Kasánszky Zsomborral éveken keresztül baráti kapcsolatban állt. Ott volt a Dégi András, aki szintén ehhez a társasághoz tartozott, akkor az Udvardi testvérek vagy a Szántó Konrád, a ferences paptanár, történelemtanár.

Ami végül is kirobbantotta ezt az egész folyamatot, az tényleg néhány gyerek akciója volt. Akkor az öcsém 13 vagy 14 éves volt. Az öcsémnek egy barátja talált egy teljesen szétrozsdásodott géppisztolyt valahol, és ők ezt állandóan adogatták kézről kézre, és játszottak vele. Ezt a rozsdás géppisztolyt, nem tudom, elképzelhető, hogy valaki meglátta és bejelentette a rendőrségen, mert ők állandóan fegyverek után kutattak.

– Milyen ítéletek születtek?

– Az elsőfokú tárgyalásnak meglehetősen ordenáré légköre volt, az ügyészt Kádár Ignácnak hívták. Ennek a Kádár Ignácnak még jogi diplomája sem volt, és meglehetősen ordenáré hangnemben előadta a maga vádaskodásait, Kasánszky Zsombort és másokat a vádbeszédében csontja velejéig fasiszta egyéneknek jellemzett. A szóhasználatára, hanghordozására emlékszem. Ilyeneket mondott, hogy a konszolidáció és az életszínvonal emelkedése az elfelejttette velünk az ellenforradalom rémtetteit, de ha fellebbentjük a fátylat, akkor itt áll előttünk egy fasiszta összeesküvő társaság, akik gyűlölettel áthatva meg akarták dönteni népi demokratikus rendszerünket. Olyan harmincas, 35-40 körüli, meglehetősen alacsony, kopasz, végtelenül primitív és ellenszenves figura volt. Én valami olyasmit hallottam, hogy őt aztán menesztették is az igazságügyi apparátusból.1961 júliusában, július végén hoztak ítéletet. Az ítéletek vérfagyasztóak voltak. Kasánszky első fokon tíz évet kapott, a Gyula bátyám 7 évet, és így ettől lefelé. Én három évet kaptam. Természetesen védekezésre semmiféle mód nem volt, mert semmifajta érvet vagy érvelést a bíró nem fogadott el, az ügyvédek nem csináltak és nem is csinálhattak semmit, mert csak egy úgynevezett nullás listáról lehetett ügyvédet választani.

– Ez mit jelent?

– Például az öcsémnek az ügyvédje a Major Ákos volt, akiről tudnivaló, hogy a második világháború idején, a keleti fronton mint hadbíró tevékenykedett. El lehet képzelni, hogy miket művelhetett. Majd 1945 után népbíró lett, ahol eszméletlen mennyiségű halálos ítéletet hozott. Ő élvezte azt, hogy halálos ítéletet hozhatott. Ez egy szadista volt, egy teljesen aberrált, diktatórikus alak, aki például a szüleimet jól megpumpolta, és azzal hitegette, hogy egészen enyhe ítéletekkel meg lehet ezeket a dolgokat úszni. A szüleimet állandóan azzal szórakoztatta, hogy szabad idejében mindig eljárt akasztásokra, és hogy ő ezt mennyire élvezte, hogy a hóhér milyen ügyesen dolgozott. Mint később megtudtam, ez nem a Major Ákos magánpassziója volt, hanem a kommunista apparátusban ez egy program volt annak idején, hogy X, Y, Z elvtársak szabad idejükben eljárnak akasztásokra. Ez egy nagyon jó szórakozás. Azt nem tudom, ha valakit halálra ítélnek, akkor kik vesznek részt az akasztásán. Azt hiszem, hogy az ügyésznek és az ügyvédnek hivatalból ott kell lenni azon. A Major Ákos hivatali kötelezettségeitől teljesen függetlenül eljárt akasztásokra, mert mind mondta a szüleimnek, őt ez rendkívüli módon szórakoztatta.

Az én védőügyvédem egy Tardi vezetéknevű egyén volt, aki egyszerűen lapos hülyeségeket mondott, az égvilágon semmilyen módon nem védett.

– A bátyádat is ő védte?

– Őt egy harmadik, a nevére nem emlékszem. Az ügyvédek nem védtek, de ha védtek volna, az se jelentett volna semmit, mert mint minden koncepciós perben, már réges-rég eldöntötték valahol, vagy a Fő utcán, vagy a pártközpontban, hogy milyen ítéleteket kell hozni.

– Fölvették veletek a kapcsolatot ezek az ügyvédek?

– Azt hiszem – ez megint csak felháborító –, hogy kilenc hónapi vizsgálati fogság után 1961 júniusában beszéltem először az ügyvéddel, és mindössze kétszer találkoztam vele.

Engem ez az egész processzus borzalmasan megviselt idegileg, ráadásul a tárgyalás idején már iszonyatosan meleg volt a Markó utcában, és viszonylag kisméretű zárkákba 25-30-an voltunk bezsúfolva. A sarokban volt egy vécé, az emberek a szükségüket úgy végezték, hogy gyakorlatilag reggeltől estig valaki mindig ült a vécén. Hát ezt el tudod képzelni! A szívem kezdte felmondani a szolgálatot, olyannyira, hogy a lábam úgy feldagadt a tárgyalás idején, hogy jóformán alig tudtam a nadrágot felhúzni. Idegi alapon, azt hiszem, egy ilyen szívműködési zavar kezdett előállni, de hát ez aztán elmúlt. Nekem eszembe se jutott, hogy orvosi segítséget kérjek.

A Markó utcában borzalmasan meleg volt, levegőtlenség, bűz, tömeg. Itt már reggelenként levittek legalább az udvarra. A Fő utcában még erre sem volt lehetőség, ott legfeljebb egy héten egyszer vagy két hétben egyszer tíz percre levittek, szintén egy cellaszerű udvarra, ami körülbelül ötször öt méteres, falakkal körülvett, pici kis udvar volt, ahol körbe lehetett menni.

– Mi történt az első ítélethozatal után?

– Lezajlott a tárgyalás, ahol is teljesen gépiesen, a jól bevált koncepciós perek mechanizmusával hirdették ki az előre gyártott ítéleteket. Akkor engem megint betettek egy hónapra a Markó utcában egy magánzárkába, mert 1961 augusztusában töltöttem be a 18-dik évemet. Megvárták, hogy nagykorú legyek, mert egy hónapra már nem akartak elvinni a fiatalkorúak börtönébe. Augusztus végén visszavittek a Fő utcába, de az egy másik része volt a Fő utcai börtönnek. Ez az úgynevezett katonai börtön volt, ami egy átmeneti hely volt, és itt vártuk meg a másodfokú tárgyalást.

A katonai börtönnek ez a része, hasonlóképpen a Markó utcához, iszonyatosan zsúfolt volt, és csak reggelente volt egy 15 perces séta, egyébként semmiféle tevékenységet nem lehetett folytatni. Én a nyomozás során és később sem láttam könyvet, újságot, soha nem adtak. Mindenki kapott reggel egy lavór hideg vizet, és egy héten egyszer elvittek egy zuhanyozóba. Ott volt meleg víz. Ez egy átmeneti hely volt a két tárgyalás között. Itt megint eléggé rossz állapotba kerültem. 1961 júniusában volt az első tárgyalás és 1962 márciusában a másodfokú. 1961 őszén az idegeim már annyira meg voltak viselve, hogy egyszer egyszerűen összeestem és elájultam, elvesztettem az eszméletemet, és elvittek egy betegszobába. Körülbelül két napig voltam teljesen eszméletlen. Azt egyébként nem tudom, hogy ez miért történt, ennek mi volt az oka. Nekem ott az orvosok nem mondtak semmit, amikor magamhoz tértem, akkor valamilyen gyógyszert adtak, és visszavittek a cellába. Azt hiszem, hogy egy nagyon súlyos idegkimerültség lehetett. A betegségem után visszavittek a zárkába, és ment tovább a zárkaélet, az emberek állandóan jöttek-mentek. Hát elég sokan voltunk, eléggé színes figurák voltak. Többnyire tipikus volt a disszidáló, akit elkaptak, vagy ráfogták, hogy disszidálni akar, mert ez akkor nagyon gyakori volt. Ha valaki a nyugati országrészen utazgatott, egyszerűen elkapták, ráfogták, hogy disszidálni akar. Vagy voltak az úgynevezett izgatások, szervezkedések és az ehhez hasonló ügyek. Nevetséges volt. Találkoztam olyan emberekkel akkor, idős emberekkel, akik a pasaréti kutyatenyésztő klubnak voltak a tagjai, és az egész klubot, úgy, ahogy volt, bezsuppolták mint szervezkedőket.

1962 márciusában megrendezték a másodfokú tárgyalást, ez a Legfelső Bíróságon, a Fő utca elején volt. Ott egy bírónő kihirdette a másodfokú bíróság ítéletét. Az ítéleteket általánosan enyhítették: Kasánszky Zsomborét tíz évről hatra, a bátyámét hét évről négyre. Az én másodfokú ítéletem három év jogerős börtönbüntetés és ötévi jogvesztés volt. Számomra ez politikai priuszt jelentett, ami a későbbiekben nagyon sok hátránnyal és kellemetlenséggel járt.

– Hogyan érintett benneteket a másodfokú ítélet, illetve a bent töltött hátralévő időszakot hogy tudnád jellemezni?

– A másodfokú tárgyalás után pár nap múlva kiszállítottak Tökölre. Itt már óriási könnyebbséget jelentett a korábbi állapotokkal szemben, hogy nem egy hatalmas börtönépülettömb volt, hanem egy tábor, ahol barakkokban voltunk elszállásolva. Egy barakkban lehetett körülbelül 100-120 ember. Itt már nagy forgalom volt, már nem voltam olyan borzalmasan magányos. Azon kívül földszintes barakképületek voltak, tehát egyáltalán nem volt már olyan nyomasztó, mint a hatalmas, zárt börtönépületek. Engem elvittek munkára, természetesen könyvet ott sem adtak, sem újságot.

– Milyen munkát végeztél?

– Elvittek egy varrodába, ahol varrógépen rabruhákat kellett foltozni. A rabruhák jól elhasznált szovjet katonai egyenruhák, gimnasztyorkák voltak, és ezekre ráhúztak néhány vörös csíkot. Pár hónapig ezt csináltuk a varrodában, aztán fölvittek az országos rabkórházba, ahol mint műtőssegéd dolgoztam.

– Előkelő beosztás volt. Ez meddig tartott?

– Ez eltartott egészen 1962 szeptemberéig, amikor is kedvezménnyel szabadultam. 1962-ben jelent meg az új büntető törvénykönyv, ennek alapján a büntetés harmadát vagy negyedét el lehetett engedni feltételesen. Én a harmadot megkaptam, így kétévi rabság után, 1962. szeptember 23-án szabadultam a börtönből.

– Milyen hatással volt rád a börtön?

– A börtönviseltség egy nagyon nehezen feldolgozható pszichikai dolog. Egyrészt el kellett viselni ezt a borzalmas tortúrát, ami a Fő utcán lezajlott. Ez önmagában véve egy nagyon súlyos stresszhelyzet volt. A szabadulást természetesen egy óriási várakozás előzte meg. Egy, másfél hónappal előbb tudtam meg, hogy megkaptam a kedvezményt. Volt egy tárgyalás, ahol a börtönigazgató felolvasta a végzést. Bevitt 8-10 embert egy tanácsterembe, ahol kihirdették, hogy X, Y, Z megkapja az ilyen és ilyen kedvezményt. Képzeld el azt a szorongást, azt a várakozást, ami ezt az időt jellemezte egészen a szabadulásig! Egyrészt mindig ez az idő telik el a leglassabban, másrészt állandó a stresszhelyzet azért, mert a legkisebb úgynevezett engedetlenségért vagy szabályzatmegszegésért azonnal visszavonható a kedvezmény. Akkor az őrség még erőteljesebben figyeli az embereket, mert különös előszeretettel vonják meg a kedvezményeket.

– Neked volt kedvezményelvonásod ?

– Nem. Én eléggé magamba fordultam, nem is vettem részt a tipikus börtönéletben. Igyekeztem magam minél jobban elhatárolni a többiektől.

– Hogyan tudtad feldolgozni a börtönéveket?

– A hazatérés, a szülők – ezek tipikus dolgok. Ami a lényeg, a büntetés sajnos nem ért véget, mert – eltekintve attól, hogy feltételesen voltam szabadlábon – még egy évig köteleztek arra, hogy menjek dolgozni, és minden hónapban jelentkeznem kellett a rendőrségen. Az igazi büntetés csak ekkor kezdődött a börtönviseltek számára. Iszonyatosan nehéz hosszabb börtön után visszatalálni az életbe, mert két év hosszú idő.

– Különösen, ha abból egy év magánzárka.

– Igen. Óriási nehézségeket jelentett nekem – és azt hiszem, mindenkinek –, hogy két év teljesen más dimenzióban, más szituációban telt el. Ki voltam vonva a normál idődimenzióból, majd kikerültem az életbe. Világos dolog, hogy én ott akartam folytatni, ahol abbahagytam. Két év hosszú idő, két évvel le voltam maradva a normál időtől, ami óriási nehézségeket jelentett, és pszichikailag is nagyon megviselt.

Nagyfokú elszigeteltség és magányosság járt együtt ezzel a két év kieséssel. 1962 októberében helyezkedtem el nagy nehezen az ORFI-ban, a reumakórházban voltam betegszállító, és véletlen szerencsével – mert büntetőjogilag még nem lett volna lehetséges – elmentem egy esti gimnáziumba, hogy befejezzem a középiskolát.

– Hova jártál gimnáziumba?

– A Mester utcában a Fáy András Gimnáziumba, ahol megint csak a szokásos módon, már kezdett kipécézni a párttitkár. Nagyon ferde szemmel nézett rám, holott messzemenően ügyeltem arra, hogy semmiféle politikai dologban ne legyek benne, de ott tulajdonképpen nem is volt semmiféle politizálás.

– Tudta, hogy börtönben ültél.

– Azt nem tudom, hogy megtudta vagy nem, de ferde szemmel nézett rám. Ott volt egy érdekes szituáció, valaki segített rajtam. A Gyűjtőfogházban, ahol a fiatalkorúak börtöne volt, az öcsémnek – aki ott töltötte a hátralévő idejét – egy asztalosműhelyben kellett dolgoznia. A műhelyvezető nagyon jóindulatú ember volt, aki annyira megkedvelte, hogy az öcsém szabadulása után felvette a kapcsolatot a szüleimmel, és össze is barátkozott velük. És ez a bizonyos valaki – neki voltak kapcsolatai a Fáy András Gimnáziumban – megtette a kedvemért, hogy időnként berohant a gimnáziumba és nagy fontoskodással érdeklődött irántam a tanároknál, mint aki valami fontos helyről jött. Ez az érdeklődés védett meg engem a párttitkár akcióitól.

– Milyen hátrányok értek a későbbiekben?

– Az adminisztratív hátrányok magától értetődők voltak, mert hiszen a bírósági ítéletben benne volt a börtönbüntetésen felül öt év jogvesztés. Az öt év jogvesztés jelenti, hogy sem továbbtanulás, sem komolyabb munkalehetőségre nem volt semmiféle kilátás. Ennek ellenére bennem elég erős elhatározás született. Azt nem is tudom, hogy mi motivált, de elhatároztam, hogy filmet fogok készíteni. Ehhez hozzátartozik az, hogy a hatvanas évek elején a filmművészet reneszánszát élte szerte Európában. Gondolj a francia vagy az angol új hullámra, Fellinire, Antonionira vagy Bergmanra, és itt Magyarországon is nagyon érdekes filmkísérletek voltak. Akkor indult a Balázs Béla Stúdió15 is. Az itt készült filmek többnyire dobozban maradtak, de néha azért az Egyetemi Színpadon,16 amely egyébként is egy szellemi központ volt abban az időben, vetítették őket. Gondolj csak az Universitásra, az amatőr filmfesztiválokra, egyáltalán arra a nagyon hirtelen megindult szellemi pezsgésre, amely a hatvanas évek elején a nagyon relatív politikai enyhülés eredménye volt. Létezett a Nagyvilág, hosszú ideig indexen lévő művek egy kis töredéke megjelenhetett, és ezt a korosztályt tulajdonképpen nagyon intenzív és nagyon komoly szellemi éhség jellemezte. Nagyon ambiciózus emberekkel volt tele a Belváros, bár a lehetőségek nagyon szűkösek voltak. 1963 és 1968 között volt egy érdekes időszak, amely persze 1968-cal lezárult, mert tudjuk, hogy a csehszlovákiai bevonulás és a magyar gazdasági reformok megtorpedózása a szellemi életre is nagyon hatást gyakorolt.

Minden időmet és energiámat egy módszeres, de autodidakta szakmai felkészülés kötötte le. Kölcsönkértem egy fényképezőgépet, és próbáltam kiképezni magamat fotográfusnak. Ez nagyon nehezen ment, mert semmiféle anyagi bázisom nem volt erre, és mivel iskolai képzésre nem volt lehetőség, így hát teljesen magamra voltam utalva. De állandóan róttam a várost, ahogy csak időm volt rá, és próbáltam az élményeimet megörökíteni. Ennek aztán volt is eredménye, mert egy egész szép kollekciót gyűjtöttem össze, amit például 1964-ben már ki is állítottam a Petri-Gallánál.17

1965-ben jelentkeztem a Filmművészeti Főiskola operatőr szakára annak ellenére, hogy tudtam, ez a dolog eleve reménytelen, mert politikai priusszal nem lehet bekerülni semmiféle főiskolára. Főként nem a filmművészeti főiskolára, ahol a probléma nemcsak az óriási túljelentkezés volt, mert több ezren jelentkeztek 12-15 helyre, hanem a maximális politikai kontroll is. Nem csak a jól ismert kontraszelekciós technikák és mechanizmusok működtek, amelyek általában jellemezték a felsőoktatás felvételi rendszerét abban az időben. Ahhoz, hogy valakit felvegyenek a főiskolára nemcsak a kulturális minisztérium, hanem tulajdonképpen még a pártközpont jóváhagyása is kellett. Ennek alapján el tudod képzelni, hogy a több ezer jelentkezőből végül is milyen szempontok szerint válogatták ki az embereket. A felvételi vizsga az óriási fontoskodásával – és misztikus lebonyolításával – együtt eléggé felszínes dolog volt, mert abból állt, hogy az első fordulón folytattak egy általános beszélgetést a jelentkezőkkel. Na most, ebből mit lehet kiszűrni? A második lépcsőn az operatőrnek jelentkezők kaptak egy tekercs filmet, és készítettek megadott témára egy fotósorozatot. Vagy írattak velük egy levetített filmről egy tanulmányt. Ennek az értékelése szintén nagymértékben szubjektív, a harmadik lépcsőn pedig egy pár perces rövid filmetűdöt kellett csinálni.

Részt vettem az 1965-ös felvételi vizsgán, és legnagyobb meglepetésemre akadálytalanul mentem végig a különböző lépcsőkön. Azt mondták, hogy elértem a maximális pontszámot, de ahelyett, hogy vizsgafilmet csinálhattam volna, a Herskó János behívatott személyes beszélgetésre, és közölte velem, hogy ő szívesen felvenne a főiskolára, de ezt a priuszom miatt nem teheti meg. Amennyiben a priuszomat eltörlik, szóbeli garanciát nyújt nekem arra, hogy fel fog venni. Ez nekem nagyon sokat jelentett. Én most kritizáltam a főiskolát, az egész felvételi rendszert, és elmondtam róla a véleményemet. Nem voltam igazságtalan, és bár a Herskó része volt ennek, ez mégis nagyon pozitív megnyilvánulás volt tőle, és nekem óriási elégtételt és önbizalmat adott.

Én azt hiszem, hogy itt volt egy nagyon fontos és érdekes szempont, úgy vettem észre, hogy akkor a szaktanárok többsége szimpatizált velem. Akkor még 56 közelmúlt volt, és az emberek jelentős részében, különösen a fiatalokban volt egy passzív rezisztencia az államhatalommal szemben. Amit én vesztettem a vámon, azt megnyertem a réven. Paradox módon pontosan a börtönviseltségemnek köszönhettem, hogy aztán később fölvettek a főiskolára.

– Kik voltak a szaktanárok?

– Szőllősiné, a művészettörténész, aki egy végtelenül nagy tudású és szimpatikus ember, Máriássy Félix, Herskó János, Illés György az operatőrtanár. Ezek voltak a fontosabb személyiségek.

– Hogyan vettek fel?

– Nem tartottak minden évben felvételi vizsgát, mert még így sem tudták munkával soha ellátni azt a rengeteg embert, aki kikerült a főiskoláról. Legközelebb három év múlva volt felvételi vizsga, én tulajdonképpen öt év múlva, 1970-ben kerültem be a főiskolára. 1965 után 1968-ban is volt felvételi vizsga. 65-ben közölték velem, hogy elértem a maximális pontszámot a felvételi vizsgán, és a szaktanárok egyértelműen támogattak, de a főiskola pártbizottságának vétójoga volt.

– Hol dolgoztál a főiskola előtt?

– Említettem, hogy dolgoztam az ORFI-ban mint betegszállító, később alkalmazott fényképész voltam a bonctani intézetben, amit körülbelül fél évig csináltam, de lelkileg túlságosan nehéz volt számomra örökösen hullákat vagy felboncolt testrészeket fényképezni, ezért otthagytam. Ez a munka nem elégített ki, úgy gondoltam, hogy eltávolít a célkitűzésemtől. Nagyon sok munkahelyem volt. Ilyen például a Szerveskémiai Növénykutató Intézet, ahol diagramokat kellett fényképeznem nagyon rossz fizetésért, de ez mind nem érdekelt, és minden időmet arra fordítottam, hogy amatőr filmeket próbáltam készíteni. Ettől a célkitűzéstől nem akartam tágítani, és elhatároztam, hogy másodszor is jelentkezni fogok a főiskolára. 1967-ben például kapcsolatba kerültem Gaál Istvánnal, akit nagyon sokra becsültem, és nagyon sokra becsülök ma is mint filmrendezőt. Az ő barátsága révén például a Keresztelő című filmjébe én csináltam a standfotókat, ami komoly feladat volt. Gaál Istvánnak nem kis erőfeszítésébe került a filmgyár adminisztrációjának az ellenkezését leküzdeni.

Egy pillanat alatt kiderült mindig, hogy 56-os vagyok. A munkahelyi lehetőségeim meglehetősen behatároltak voltak, mert politikai priusszal egyszerűen nem lehetett elhelyezkedni. Gaál István filmje után pedig Sára Sándor filmjéhez, a Feldobott kőhöz szerződtettek mint standfotóst, ami azt jelentette, hogy a film jeleneteiről kellett fotókat csinálnom, amit aztán a film referencia- és propagandaanyagaként használtak fel, vagy újságokban publikálták őket.

1968-ban megint felvételiztem a főiskolára, ugyanaz történt, bár a légkör egészen más volt, mint 1965-ben. Akkorra a helyzet rengeteget romlott, már a Herskó részéről távolról sem tapasztaltam akkora jóindulatot, mint az előző alkalommal. Megismétlődött az 1965-ös helyzet, hogy tulajdonképpen akadálytalanul végigmentem a különböző felvételi fordulókon, sőt vizsgafilmet is csináltam, felvételi vizsgafilmet. Az egyik barátom, aki szintén felvételizett rendezőnek, bejelentette, hogy én leszek az ő felvételi vizsgafilmjének az operatőre. Erre a Herskó behívatta, és azt mondta neki, hogy ha nem velem dolgozik, akkor fel fogják venni. De ő makacsul kitartott mellettem, és természetesen egyikünket sem vették fel. A főiskola pártbizottsága ismét megvétózta a felvételemet.

– Hogyan sikerült mégis bejutni a főiskolára 1970-ben?

– A helyzet egyre rosszabb volt. 1970-ben úgy vettek fel, hogy behívattak a főiskolára, és felajánlották, hogy csináljak egy vizsgafilmet. Mint később kiderült, ez megint csak egy mérhetetlenül erkölcstelen húzása volt a Herskónak, mert nem nyilvános felvételi vizsga volt. A főiskola és a televízió között volt egy megállapodás, hogy tizenegy, a televízió által javasolt figurát felvesznek a főiskolára operatőrnek. Ezek természetesen általában politikailag jól frekventált gyerekek voltak. Én úgy kerültem be, hogy az eredetileg 11 főre tervezett létszámot bővítették 13-ra. Hirtelen nem tudták ezt a létszámot betölteni, és miután engem már jól ismertek a főiskolán, valahogy bekerültem ebbe a létszámba, és felvettek. Legnagyobb meglepetésemre.

– Milyen volt a főiskola?

– A főiskola körülbelül hasonló volt egy középiskolához a szervezettségét és a tanmenetét illetően. Volt egy csomó tantárgy, eltekintve a technikai tantárgyaktól, irodalomtörténet, technika, filozófia, művészettörténet. A művészettörténeti előadások nagyon színvonalasak voltak, Szőllősiné tartotta őket. Abban az időben ez majdnem egy egész napot kitöltő elfoglaltságot jelentett. Eléggé infantilis és patriarchális jellege volt a főiskolának. És tulajdonképpen az egészet meghatározta a zártsága. Teljesen világossá vált, hogy az előmenetel teljes mértékben a szaktanároktól függ, és miután ezek a szaktanárok nemcsak a főiskolán, hanem a szakmában is meglehetősen pozicionált emberek voltak, így a kör tökéletesen bezárult.

– Mit jelent az, hogy patriarchális volt a légkör?

– Az Illés Györgyöt Illés papinak nevezték – a televízió főintendánsát papinak nevezték. Kontraszelekció, mérhetetlen szubjektivizmus, és abszolút belterjesség, korrupció, az érvényesülésnek soha nem a tehetség volt az alapja. Tulajdonképpen nekem az igazi nagy nehézséget nem is a priusz jelentette, vagy a priusz társadalmi, egzisztenciális következményei, hanem az igazi problémát a hatvanas években és később is, a hetvenes években, az okozta, hogy engem ez az egész meghurcolás rettenetesen megviselt idegileg. Nagyon komoly idegrendszeri ártalmakat szenvedtem, ami nagyon komoly neurózisban és depresszióban nyilvánult meg. Ez az állapot rengeteg nehézséget jelent akár az emberi kapcsolatokban, akár a munkában, egy örökös fizikai kimerültség, egy szinte feloldhatatlan szorongásos állapot, amire nincs orvosság, nincs gyógymód. Ez állandó szenvedést jelent, ami megkeseríti a hétköznapokat, megkeserít mindent, örökös hátrány, örökös hendikep. Nincs rá megoldás. Amikor a neurózis klinikai tünetcsoportot produkál, az egészen más helyzet, mint az a bizonyos, általános dolog. Te azt mondod, hogy minden ember többé-kevésbé neurotikus, ez nem így van. Az idegesség. Többé-kevésbé minden ember ideges, de a neurózis mint klinikai állapot az egészen más dolog.

– Kialakult a főiskolán baráti társaságod?

– A főiskolán semmiféle baráti kör nem alakult ki. Voltak emberek, akikkel kapcsolatban voltam, főként Dárdai Istvánnal, aki később a Társulás Stúdiót megalapította. Vele dolgoztam. Sőt, az egyik vizsgafilmjét én fotografáltam. Dárdai István meglehetősen radikális volt. Ő társadalmi jelenségekről készített dokumentumfilmeket. A főiskolán azért nem alakult ki baráti kör, mert maga a légkör nem volt olyan. Az elsőéves vizsgafilmem elég jól sikerült, ez egy dokumentumfilm volt az első magyarországi agárversenyről. Mivel jól sikerült, nagyon nagy ellenszenvet váltott ki a tanárok többségéből és a diákok egy részéből is.

– Miért?

– Azért, mert jó volt. Ezzel is jellemezhető az a patriarchális légkör, amit a tanárok teremtettek: nagyon erőteljesen az abszolút középszerűséget célozták meg. Bármilyen produktum, ami más volt, egyéni volt, az számukra nem volt elviselhető. Megtűrték, de nem támogatták azokat, akik ilyen filmeket készítettek. A pártközpont és a kulturális minisztérium bürokratái árgus szemekkel figyelték, hogy a főiskolán milyen filmek készülnek. Ez önmagában is nevetséges, mert a kérdés joggal feltehető, hogyan lehet főiskolás vizsgafilmekkel, rövidfilmekkel a rendszer ideológiai berkeit zavarni.

Befejeztem a főiskolát, és akkor a Bódy Gáborral18 leforgattam a diplomafilmemet, az Amerikai anzixot. Hosszadalmas lenne belemenni ennek a filmnek az értékelésébe, de az tény, hogy messze túlhaladta a diplomafilm általános kereteit és követelményeit, még ma is játsszák időnként a mozikban. Tulajdonképpen azon kevés filmek egyike lett, amelyek többé-kevésbé – amennyire a film lehet – időtállóak. Mikor a film elkészült, és a főiskolán levetítettük, iszonyú botrányt kavart. Semmiféle olyan politikai momentum nem volt benne – a múlt században játszódott Amerikában, az amerikai polgárháború körülményei között –, amely a legkevésbé is sértette volna a rendszer ideológiai szféráit. Ennek ellenére Szinetár Miklós magából kikelve követelte a film azonnali betiltását. Ugyanúgy Gábor Pál, aki azt mondta, hogy ebben a filmben 56-os reminiszcenciák vannak, és ezért politikailag veszélyes. Ez meghatározta az én további karrieremet. Azt, hogy ez az én politikai múltamnak vagy pedig ennek a filmnek volt-e a következménye, azt nehéz lenne eldönteni, de tény, hogy a főiskola után két évig sehol nem kaptam munkát, állást. Még diplomafilmnek sem akarták elismerni és elfogadni az Amerikai anzixot. A film egy véletlen folytán részt vett 1976-ban a mannheimi filmfesztiválon, ahol az elsőfilmes kategóriában fődíjat kapott a film. Ezek után volt csak a főiskola hajlandó elfogadni és elismerni diplomafilmnek. Ennél nagyobb disznóságot nem tudok elképzelni, amikor is a hallgatók túlnyomó többsége teljesen értékelhetetlen és nézhetetlen diplomafilmek után diplomát kapott, és bekerült a szakmába. Ez a rendszer így működött, megint csak a kontraszelekció érvényesült.

Jó ideig nem kaptam sehol sem állást a főiskola után. Végül aztán nagy nehezen fölvettek a létező legrosszabb helyre, a Híradó dokumentumstúdióba, ami egy sztálinista rezervátum volt, kiérdemesült ötvenes évekbeli figurákkal, ahol eleve elég ellenszenves és ellenséges légkör fogadott. Dolgozni nemigen lehetett. Adtak valami nyomorúságos havi fizetést, amiből nem lehetett megélni. Az a törzsgárda, ami ott működött, egyértelműen elutasított, és nem is vett rólam tudomást, olyannyira, hogy egyszer például be akartak osztani az egyik idősebb, régi vágású filmrendező mellé, hogy csináljunk egy filmhíradót, aki egyszerűen kikérte magának azt, hogy engem oda beosszanak. Ott már nyilvánvaló, hogy tudtak dolgokat. Az igazgató egy Bokor László19 nevezetű, ötvenes évekbeli figura volt, aki teljes egészében még mindig az ötvenes éveknek a vonalát képviselte, elég anakronisztikus módon. Engem odahelyeztek, és ő minden eszközzel igyekezett nekem keresztbe tenni. Ez így ment pár évig, közben többnyire kulturális híradókat csináltam, mindenféle mondvacsinált ügyekről Moldován Domonkossal, vidéki kézművesekről riportokat, építészetről, erről, arról, amarról, csak ezek olyan rövid kis pár perces filmecskék voltak, és ilyen dolgokból nemigen lehetett megélni. Örökösen elemi létfenntartási problémáim voltak. Ez egy nagyon kritikus helye volt a filmszakmának, a Híradó- és Dokumentum Stúdió, ahol tulajdonképpen komolyabb munkát soha nem adtak.

Egy véletlen folytán 1978-ban kapcsolatba kerültem a Kovács Andrással, aki egy fontos pozícióban lévő rendező volt akkoriban. Ő készített egy nagyjátékfilmet, Októberi vasárnap címmel. Én lettem az operatőre, és ez is egy véletlen volt, mert az akkori operatőre, Koltai Lajos nem ért rá, és éppen nem volt kivel dolgoznia. Ez a film elég jól sikerült. Tipikusan politikai kommersz volt, az 1944-es Horthy-féle szerencsétlen és sikertelen kiugrási kísérlet kudarcáról és az a körüli bonyodalmakról és machinációkról szólt. A téma lehetőségeihez képest izgalmasabb lehetett volna a film a maga műfaján belül is, de hát a kevés pénz és a szűkös lehetőségek rányomták a produkcióra a bélyegüket.

– Ha jól emlékszem, nagyon jó sajtóvisszhangja volt, és az értékelések egyértelműen kiemelték nemcsak a rendezői, hanem az operatőri munkát is.

– Lehetséges, hogy ez így volt, de ez nem sokat jelentett, mert én játékfilmre azóta sem kaptam megbízást. Továbbra is ugyanabban a helyzetben maradtam, mint azelőtt voltam, továbbra is érezhető volt a munkahelyemen Bokor László részéről az állandó nyomás. A nyolcvanas évek elején már azt is megengedte magának, hogy megtiltotta az ottani rendezőknek, hogy nekem munkát adjanak. Tehát tulajdonképpen a nyolcvanas évek elejétől még rosszabb lett a helyzetem, mint azelőtt volt. A problémáim igazából akkor éleződtek ki, amikor 1986-ban ez a Híradó- és Dokumentum Stúdió különvált a MAFILM-től, és MOVI néven megalakult egy önálló vállalat. Miután én játékfilmeket csináltam, nekem a MAFILM-hez lett volna kedvem, de a MAFILM-hez soha nem voltak hajlandók felvenni. Gyanítom, hogy ott megint csak a politikai megfontolások játszottak szerepet, de ez kimondani nem merték. Engem igyekeztek mindenhonnan távol tartani. Például 1986-ban egyáltalán semmiféle munkalehetőségem nem volt, és megpróbáltam külső munkatársként mint operatőr a televíziónál munkát szerezni. Egy darabig ment is, mígnem a tévé személyzetise tudomást szerzett a dolgokról, és megtiltotta, hogy ott dolgozzam. Ez a politikai probléma harminc évig állandóan jelen volt. Fölvettek egy főiskolára, megengedték, hogy elvégezzem, de például már nagyon nehezen adtak állást, akkor sem olyat, amire szakmailag föl lettem volna jogosítva. Ugyanakkor adtak egy nyomorúságos havi fizetést, de dolgozni nem nagyon engedtek.

1989 elején, amikor a rendszerváltás még csak folyamatban volt, akkor a Bokor László engem egyszerűen elbocsátott a munkahelyemről. Mindenfajta jogi alap nélkül tette ezt. Nyilván még utoljára bosszút akart rajtam állni. Az elbocsátás miatt nagy sajtókampányt csináltak, és én igénybe vettem a jogászfórum segítségét, és végül is az elbocsátást visszavonták.

1990-ben a Bokor Lászlót nyugdíjazták. A rendszerváltás óta az a fajta nyomás, ami addig rám nehezedett, lényegében megszűnt. A probléma most az, hogy a filmgyártás teljes anyagi csődben van.

– Te mind a mai napig ott dolgozol?

– Igen. Jelen pillanatban is még ott vagyok sajnos. [...] Én végül is az elmúlt 35 évben, amióta kiszabadultam a börtönből, nem politizáltam. Igyekeztem olyan filmeket csinálni, amelyek az én valóságlátásomat vagy az én esztétikai felfogásomat adekvátan kifejezik. Ez önmagában elegendő volt arra, hogy a rendszer bürokratái részéről be legyek sorolva ilyen vagy olyan kategóriába. Ez a többé-kevésbé megtűrt kategória volt, a nemkívánatos kategória. Például készítettem egy dokumentumfilmet körülbelül tíz évvel ezelőtt Lakihegyiek címmel, ami Berkovits egy megrázó szociográfiája alapján készült, abban a biztonságosnak vélt tudatban, hogy ez egy megjelent szociográfia filmváltozata. Nem is gondoltam arra, hogy ezt a filmet be fogják tiltani. Ez arról szólt, hogy az elmaradott Nyírségből a munka nélkül maradt emberek elvándorolnak, és Budapest peremvidékén megkapaszkodnak, és kénytelenek – lakás híján – összelopkodott anyagokból nagy keservesen felépített házakban élni, amelyet nem ismernek el jogos ingatlannak. Megbüntetik őket. Kétségkívül ez egy szociális kérdés, szociografikus probléma, szociografikus ábrázolásmódot kíván meg. Vannak politikai vonzatai, de itt sokkal inkább egy súlyos emberi problémáról volt szó, mintsem rendszerkritikáról, mármint ideológiai értelemben. Ezt a filmet is betiltották, és ez megint csak súlyosbította a helyzetemet.

A filmet körülbelül 1986-ban fejeztem be. Elég sokáig dolgoztam rajta. A Balázs Béla Stúdiótól kaptam rá egy kevés pénzt, de közben egyéb munkáim is voltak, tehát nagyon lassan és hosszú idő alatt készült el. Nyilván nem lehet mindent a politika számlájára írni, a szakmán belül is van egy elég irracionális kiválasztódás hiszen, végül is az operatőrt a rendező választja. Na most abban, hogy melyik rendező melyik operatőrt választja, rengeteg olyan tényező is szerepet játszik, mint a személyes kapcsolatok, az egyéni szerencse, a megszokás, vagy a jó Isten tudja, még micsoda. De tény, hogy az Októberi vasárnap óta én játékfilmre nem kaptam megbízást.

1 Micsurin, Ivan Vlagyimirovics (1855–1935) szovjet agrobiológus, növénynemesítő, a szovjet tudományos akadémia tiszteletbeli tagja. Növénynemesítő módszerei kötelezően követendő példának számítottak. Liszenko, Trofim Gyenyiszovics (1898–1976) szovjet agrobiológus és növénynemesítő, a szovjet tudományos akadémia tagja. Micsurin elméleti és gyakorlati eredményeinek továbbvivője.

2 1953. március 8-án a Magyar Országgyűlés törvényben örökítette meg „Sztálin halhatatlan emlékét”, és nemzeti gyászt rendelt el.

3 A Hétfői Hírlap első száma 1956. október elején a Hazafias Népfront lapjaként jelent meg. Szerkesztője Boldizsár Iván volt. Az első szám vezércikkében Boldizsár a Nagy Imre-kormány 1953–1954-es reformtevékenységét állította példának, sajtószabadságot, valódi népfrontpolitikát sürgetett.

4 A Belügyminisztérium Jászai Mari téri épületéből, az úgynevezett Fehér Házból (ma képviselői irodaház).

5 1956. október 26–27-én alakult meg a Széna téri fegyveres csoport, amelynek bázisa kezdetben a metróépítkezés munkásszállója, később a Maros utcai államvédelmi objektum volt. Parancsnokuk Szabó János (Szabó bácsi) volt.

6 Ma Margit körút

7 A Kádár-kormány első felhívását valójában Ungvárról sugározták, de Szolnok november 4-i elfoglalása után, november 4-én 22 óra 5 perctől november 8-án 13 óra 53 percig Szolnokon szerkesztették, és a Kossuth adó hullámhosszán sugározták a Kossuth rádió műsorát.

8 November 4-én a szovjetek 17 hadosztállyal (mintegy 60 ezer katonával) támadták Magyarországot. 1944. december 24-én mintegy 85 ezer fő volt a Budapestet támadó szovjet–román erők létszáma.

9 A Kossuth rádió 1956. november 11-én közvetítette Kádár első (a felkelés résztvevőinek amnesztiát ígérő) beszédét, amely teljes terjedelemben megjelent a másnapi Népszabadságban.

10 Az SZKP Elnökségének 1956. október 31-i ülésén Hruscsov vetette föl, hogy amennyiben Nagy Imre hajlandó együttműködni a Kádár-kormánnyal és miniszterelnöki tisztségéről lemond, miniszterhelyettesként beveszik a kormányba. November 4-ét követően Kádár személyesen nem tárgyalt Nagy Imrével, de ez a lehetőség a csoport november 22-i elrablásáig valóban fennállt.

11 1957-ben a forradalom idején forgatott filmek felhasználásával, a történteket ellenforradalomként bemutató dokumentumfilm. Rendezője Kolonits Ilona volt.

12 Kemény Lajos őrnagy 1956 előtt is az ÁVH-nál szolgált.

13 A Nyugatról hazatérő 56-os menekülteket valóban sokszor meggyanúsították azzal, hogy kémszervezetek beszervezték őket, és olyan is volt az utóbb elítéltek között, aki korábban a francia idegenlégióban szolgált.

14 A Fővárosi Bíróságon.

15 1958-ban alakult a fiatal magyar filmművészek alkotó műhelyeként, eredeti célja szerint elsősorban a pályakezdők számára kínált lehetőségeket.

16 1957-ben az ELTE bölcsészkarának Pesti Barnabás utcai épületében kialakított színjátszóhely. Társulata az egyetem öntevékeny csoportjaiból alakult.

17 Petri-Galla Pál Vécsey utca 3. sz. alatti lakása az alternatív művészvilág egyik legfontosabb informális központja volt az 1960-as években. 1964. december 20-ától volt látható Lugossy István kiállítása.

18 Bódy Gábor (1946–1985) az ELTE történelem–filozófia szakának elvégzése után 1971-től a Balázs Béla Stúdió tagja volt, majd elvégezte a Színház- és Filmművészeti Főiskolát. Legismertebb filmjei: Amerikai anzix (1975), Psyché (1980), Kutya éji dala (1983).

19 Bokor László (1930) rendező egyik társszerzője volt a forradalom idején forgatott filmek felhasználásával, a történteket ellenforradalomként bemutató dokumentumfilmnek, az Így történtnek.

Az eredeti interjút Garai Gábor készítette 1991-ben.
Szerkesztette Keller Márkus.

Copyright © 2004 Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítványimpresszum