Orbán György: "A megtorlás személyre szólt, és nem maradt abba"

– Pontosan emlékszem arra, amikor 1957 januárjában elvitték apámat. Emlékszem rá, hogy este van, vacsorázunk, zörögnek, és pufajkások jelennek meg géppisztolyokkal. Sokan voltak, hat-nyolc ember. A géppisztoly olyan nagy volt és olyan valódi. Emlékszem, hogy házkutatást tartanak, kihúzzák és kiborítják a fiókokat. Anyámnak van erről egy története, ez nem az én emlékem: Nyanya, a nagyanyám benn feküdt a kis hálóban, oda is bement egy nagydarab hogyishívják, akitől megkérdezte: „Maga orosz?” A férfi teljesen meghökkent, gondolom azért, mert látta, hogy a Nyanya nem fél, és azt válaszolta: „Nem, nem”. „Hát akkor szégyellheti a pofáját!” – mondta a Nyanya, és többet nem szólt hozzá. Anyám majdnem szívgörcsöt kapott. Emlékszem arra az őszinte megdöbbenésemre, hogy nem értem, apám miért nem üt szét köztük. Egy élő mitológia volt körülötte – ő a nagy, az erős, a bajnok –, és ahelyett, hogy szétcsapna közöttük, fölveszi a kabátját, és elmegy velük. Szóval úgy letartóztattak bennünket. Kinn várt egy dzsipszerű autó, emlékszem a reflektorra, a pufajkás férfiakra, olyan oroszos volt az egész fölszerelés.

– Ezután az édesanyja mit mondott maguknak, gyerekeknek?

– Azt, hogy elvitték a börtönbe a forradalom miatt. Hogy forradalom volt, azt én pontosan tudtam. Tehát hogy a forradalom alatt Nagykanizsán ő volt a nemzetőrparancsnok, és arra törekedett, hogy rend legyen a városban. Óvta az embereket, rendet próbált tartani. Amíg ő ott volt, addig egy puskalövés sem dördült, ott senkinek semmi baja nem lett. Egyetlen ávósnak sem, és ez tényleg így volt.

– Gyerekként azt is tudta, mit jelent az ávós?

– Hát hogyne. Persze. Az ávósokat jobban utáltuk, mint az oroszokat. Az orosznak az volt a mentsége, hogy ő személy szerint nem tehet róla. Mondták, hogy milyen sok fiatal gyerek van közöttük, szerencsétleneket elhozták ilyen messzire, hogy ezek nyomorultak, hogyan bánnak velük, hogy milyen életük van. Egy ávós viszont tudja, mit csinál. Ez természetes volt, nem okozott gondot. Én pontosan tudtam, ez máig is érvényes tudás, hogy az emberek nagy része nem válik önként árulóvá, ha teheti, megmarad a normál, józan, morálisan elfogadható keretek között. Az orosztól legföljebb fél vagy tart az ember, de az ávós áruló, tudja, mit csinál, és az nagyon nagy különbség. Árulónak nem kötelező lenni, ez általános szabály. Ezért tartom életveszélyesnek azt, ahogy az ötvenhatos hagyomány jelen pillanatban éppen szublimál, ha jól érzékelem magam körül. Olyan dinoszaurusznak érzem magam a környezetemben, mert az emberek nem tudják, az egyetlen hagyomány az, hogy az ávóst nem kell szeretni. Nem biztos, hogy gyűlölni kell, azt én nem mondom, de különbséget kell tenni. Van a börtönőr, és van a rab. A kettő nem azonos. Nincs egy emléktábla.

– Édesanyja hogyan viselte a letartóztatás utáni helyzetet?

– Hónapokig magánkívül volt. Először is nem tudta, hogy apám hol van. Próbált rohangálni utána, hogy megtudja, hova vitték, egyáltalán él-e. Akkoriban mindent gondoltak, például hogy azonnal viszik Szibériába.¹ Nagy kínnal valahogy kiderítette, hogy Nagykanizsán van. Aztán, amikor első fokon kihirdették az ítéletet, apám kapott a legtöbbet, tizenöt évet. A többi asszony zokogott, anyám viszont úgy viselkedett, mint aki megkönnyebbült. Megkérdezték tőle, hogy miért. Azt mondta: „Mert nem akasztották föl!” Tehát ő egész idő alatt attól rettegett – úgy gondolom, nem ok nélkül –, hogy apámat fölakasztják. Utána azt mondta nekem, úgy gondolta, hogy apám nem fogja leülni tizenöt évet. Végül is hat és fél lett a tizenötből.

– Kitől számíthattak segítségre?

– Legfőbb segítség a nagyanyám volt, aki kikelt a betegágyából, mert baj volt, a lánya ott maradt egyedül, és helyt kellett állni. Mindig ő főzött, a konyha az övé volt. A másik segítséget apám húga jelentette, aki itt élt Budapesten. Épp most kaptam meg a Történeti Hivatalban az egyik kegyelmi kérvényt, amit a nagynéném írt 1962-ben – anyám nem is tudott róla –, amit nem teljesítettek ugyan, de mutatja, hogy a családnak ez a fele is próbálkozott. A harmadik Hegedűs Frigyes, apám barátja, aki a háborúban beosztott tisztje volt, majd ügyvéd lett. Öttusázott is, és a hatvanas években az öttusa szövetség elnöke volt. Ő segített, amiben tudott. A legnagyobb segítség az ő személyéhez kötődik. Valamikor, tán 1960-ban beállított hozzánk egy pártküldött Kaposvárról, meg a helyi tanácselnök, akik azt mondták, hogy anyámnak nincs joga a lakásban lakni. „Majd kiküldjük őket a Cserbe” – mondták. Ez a Cser azt jelentette, hogy Somogyfajszon kívül – mondjuk, három kilométerre, földúton – volt egy körülbelül harminc négyzetméteres „lakás” egy juhhodályban, ami egy konyharészből és a pásztor számára elkerített szobából állt. Természetesen földes, hogy villany volt-e benne, nem tudom. Azt hiszem, ez volt a legveszélyesebb támadás, ami közvetlenül érte a családot. Elgondolkoztat, miért kellett ezt olyan fontosnak tartani Kaposváron, hogy valaki külön kijöjjön azért, hogy elintézze. Anyám akkor már észnél volt annyira, hogy azonnal fölhívta a postáról Hegedűs Fricit, aki aztán kiderítette, az a kastély, amiben laktunk, addigra már nem a somogysárdi ménesé volt, hanem a községi tanácsé. Tehát a lakás nem szolgálati, hanem tanácsi, amire más jogszabály vonatkozik, és ott maradhattunk. Ez a támadás nem a faluból érte a családot. Utána a tsz-elnök, aki parasztember volt, odament anyámhoz, és exkuzálta magát, hogy nem ő találta ki, nem ő akarta, de hát mit tud tenni. Ez gonosz támadás volt. Gondolom, végignézték, hogy a megyében kit lehet még egy kicsit megnyomorítani, ha lehet, még beljebb taposni a földbe.

A másik hasonló eset akkor volt, amikor a fiatalabb bátyám elvégezte az általános iskolát. A faluban új tanácselnök lett, aki, mondjuk így, kommunista volt. Ez mindig azt jelentette, hogy nem helyi ember. A tanácselnök azt gondolta, hogy minden lehetőséget bezár előttünk. Anyám viszont kitalálta, hogyan oldja meg a középiskolai továbbtanulást. Még Kecskemétről ismerte Kovács Sándort, aki ott volt plébános, majd szombathelyi püspök lett. Elment hozzá, és megkérdezte, tudna-e segíteni, mert államiba nem veszik fel a gyereket, jó tanuló, mi legyen vele. És akkor Kovács Sándor püspök beajánlotta Győrbe a bencésekhez. A bátyám 1962-től járt oda, én 1965-től. A tanácselnököt nagyon megrázta, hogy vannak ilyen ravasz kerülő utak, csak fogja magát ez a gyerek, és mégiscsak középiskolába jár. Hogy egyáltalán létezik ilyen, ez az ő agyukba nem ment bele. A továbbtanuláshoz kellett ajánlás az általános iskolától. Emlékszem, sokat mosolyogtunk azon, hogy a bencéseknél melyik a jobb nekünk, ha megdicsér az iskola, vagy mondjuk, büntetésből azt írja, hogy a klerikális reakcióhoz tartozó nem tudom, mik vagyunk. Tehát az iskolai véleményezés innentől kezdve nem játszott szerepet. Mindannyiunk előtt nyilvánvaló volt, hogy egy ilyen családban élő gyereknek a lehetséges stratégiai eszközök között a tanulás van az élen. Ha valakit elzárnak ettől, akkor az életlehetőségei sérülnek. Anyánk, azzal, hogy kitalálta számunkra a bencés gimnáziumot, tulajdonképpen a legnagyobb veszélytől mentett meg bennünket, mert zökkenő nélkül befejezhettük a nyolcadik általánost, és utána bekerültünk az ország egyik legjobb középiskolájába.

– A falubeliek hogyan viselkedtek egy ilyen helyzetbe került családdal?

– Van egy fontos történet, ami jól mutatja a helyzetet. Hatodikos voltam, amikor egy képesítés nélküli, fiatal, kifejezetten szép tanárnő jött az iskolába. Szeptemberben, amikor odakerült, mint minden évben, végig kellett mondani az adatokat, kinek hol van az apja, anyja, egyebeket. Az iskolában tudták rólam, amit kellett, ő viszont még nem. Megkérdezte, hol van apám. Gondoltam, még ezt se tudja, és könnyedén válaszoltam, hogy börtönben. Láttam rajta, hogy megütközik, erre hozzátettem: politikai – hogy megnyugodjon. Azt is láttam, nem érti, és tudtam, én vagyok az öregebb, ez olyan valami, amit én jobban tudok. Aztán nagyon jóba lettünk.

A faluban mindenki megtermelte magának az ennivalót. Annak ellenére, hogy ott éltünk apám nélkül, kereset nélkül – nagyanyám bíró férje után járó özvegyi nyugdíja volt az egyetlen jövedelmünk –, nem emlékszem arra, hogy éheztünk volna. Sőt ősszel libát ettünk. Annak ott nem volt ára, fillérekért vettük. Emlékszem olyanra is, főleg az elején, hogy megzörgették az ajtót, és amikor kinyitottuk, nem volt ott senki, csak egy kosár telerakva tojással, krumplival, zöldséggel. Tudták, hogy ez egy olyan család, amelyiken segíteni kell. Olyanra is emlékszem, hogy Nagykanizsáról kosarak tömkelegével megpakolva megérkezett néhány kofa, apám egykori katonáinak a feleségei. A nagyszoknyás nénik kipakolták, amit hoztak, és elmentek. Abban sem vagyok biztos, hogy anyám személyesen ismerte őket. Én úgy éltem, mint egy királyfi – ebben semmi túlzás nincs –, akit mindenki óv, véd, szeret. Az egy rang volt, hogy apám börtönben van. Úgy nőttem fel, hogy nekem ezt nem szégyellni kell, hanem büszke vagyok rá. A falutól az érzelmi és egyéb támogatást tökéletesen megkaptam. Az első alkalom, amikor ezen a világon repedés keletkezett, akkor volt, amikor a kastélyon egy idegen mesterember dolgozott – ott sertepertéltem körülötte –, és szóba került, hogy hol van az apám. Én a megszokott biztonsággal mondtam, hogy börtönben. Erre ő tömören csak annyit mondott: „Na, mi van, ráköpött a nagy tálcára?” Ezt durvának éreztem. Ekkor jöttem rá, hogy van olyan ember is, aki kívülről nézi ezt az egészet.

Azt kell mondanom, hogy egy nyugodt, kiegyensúlyozott családra emlékszem, amelyben végtelenül jól éreztem magam. Pont azért, mert a falu olyan volt amilyen, és azért, mert anyám is megnyugodott. Szerintem kitűzte magának azt a célt, hogy fenntartsa és megóvja a családot. Erre ő nagyon alkalmas volt. Nem adtunk el semmit, nem kellett zaciba járni. Lett volna mit egyébként, mert volt otthon meisseni porcelán, meg ezüstök, meg nem tudom micsoda, persze már csak töredéke a hajdaninak. Hozzátartozott az élethez, hogy kinn mezítláb, klott gatyában rohangáltam – már májusban mezítláb jártunk iskolába, a többi gyerek is, és nem azért, mert nem volt cipőnk –, utána hazamentem, és a kastélyban ott volt a szép eredeti tölgyfa parkett, gyönyörű szőnyeg, stílbútor, jó képek a falon, meg könyvszekrény jó könyvekkel. Anyám mesélte, hogy egyszer levettem egy angol könyvet, és mint a vízfolyás, úgy olvastam betű szerint. Abban a faluban nem sok gyereket fenyegetett az a baleset, hogy így olvasson angolul. Állandó zsilipelés volt, oda-vissza. Ha behúztam magam mögött az ajtót, levettem egy könyvet, és olvastam. Nagyanyám is olvasott, anyám is, ez a légkör vett körül. Volt rádió, ami nagy sikerélményt jelentett, mert nekem volt olyan finom kezem meg türelmem, hogy be tudtam állítani a Szabad Európára. Nehéz volt, mert mindig zavarták. Régi nagy világvevő rádió zöld macskaszemmel, lüktető fénnyel. Este hallgattuk a rádiót, meg olvasott mindenki.

– Otthon tehát sikerült megőrizni az értékeket.

– Apám a letartóztatása előtt is hosszú időn keresztül máshol dolgozott, ugyanakkor nagyon erős volt a családi összetartozás érzése. Hogy mi sokan vagyunk testvérek, egy lány, négy fiú, mindig olyan nagy dolognak tűnt. Ehhez kívülről is kaptunk megerősítést. Otthon úgy tudtuk, úgy tanultuk, hogy ez egy érték, hogy mi ilyen sokan vagyunk együtt, és ez nagyon jó volt. Tehát jó volt Orbán gyereknek lenni. Órákig tartó, nagy vacsorázásokra emlékszem. Ha mondjuk, nem égett a villany, akkor ültünk a sötétben, és meséltünk. Anyám mesélt, én meséltem, mindenki mesélt. Nagyon liberálisan bántak velünk. Senkitől sem várták el, hogy más legyen, mint amilyen lenni szeretne. Szabad volt mást mondani, másként gondolkodni, nem voltak kötelező világnézeti normák. Én nem érzékeltem olyat, hogy van külön felnőtt téma, és külön gyerek téma. Tehát egy asztal van, és ott ebédelünk vagy vacsorázunk, hosszasan, és mindenki mond mindent. Nyilván a gyerekek a maguk dolgát mondják, de mindenhez hozzá lehet szólni. A szegénység meg a kiszolgáltatottság volt a mérleg egyik serpenyőjében, a másik oldalon pedig mindenféle érték. És ezt én így is éltem meg. Azt tanultam meg ebből, hogy ezek az értékek nagyon életerősek lehetnek, ha helyzetbe hozzák őket. Nem szabad abbahagyni, csinálni kell. A pénz nagyon hamar el tud fogyni, az önmagában nem jelent túl sokat, csak pillanatnyi helyzetet, nem feltétlenül hosszú távon érvényes előnyt. Nyilván ezt kellett mondják vagy sugallják, ha azt akarták, hogy életben maradjunk.

Furcsa nyomorúság volt otthon Somogyfajszon, a szegénységnek és a jólétnek egy furcsa keveréke. Pénz nem volt a házban, az biztos. Az én nagy vágyam, hogy két forintért édességet vegyek a boltban, elérhetetlen volt. Az első keresményem ötödik után volt, nyáron. Akkor a többi gyerekkel együtt elmentem dolgozni a téeszbe. Az aratógép után kellett egy sorba összehúzni a kévéket, hogy amikor jön a kocsi, villával föl lehessen szórni. Arra emlékszem, hogy egy hétre kaptam hetvenkét forint bért. Beadtam a családi kasszába, és büszke voltam rá, hogy beadhatom. Új ruhára alig emlékszem. Mivel sok volt a gyerek, a nagyról rámaradt a kisebbre. Aztán kaptunk csomagot külföldről. Ennek is érdekes a története. Annak idején a nagykanizsai lakásunk fürdőszobájának az ablaka a gettónak kialakított udvarra nézett. Ez volt az utolsó csatorna, ahol lehetett üzenetet küldeni, vagy valamit ledobni a gettóba zártaknak. Anyámék fürdőszobáján keresztül bonyolódott a kapcsolattartás és valamiféle segítség. Egy Szegő nevű ember, aki hazajött Auschwitzból, majd kitelepítették a Hortobágyra, 1956-ban a családjával együtt kiment Kanadába. Valahonnan megtudta, hogy mi történt velünk, és évente egyszer küldött csomagot. Az is nagyon fontos volt, hogy valahonnan kintről figyelnek bennünket. Tehát nem voltunk úgy elhagyatva, hogy az legyen az ember érzése, senki sem figyel ránk. Nagyon hasznos, jó dolgokat kaptunk. Például dzsekim volt meg cipzáras csizmám, korábban nem is láttak olyat a környéken. Ez megint hozzátartozott ahhoz a furcsa, kevert állapothoz, hogy mi vagyunk tulajdonképpen a kereső nélküliek és a legszegényebbek, vagy majdnem a legszegényebbek, ugyanakkor nekem olyan ruhám van, ami másnak nincs, és ha akarná se lehetne neki, mert olyat nem lehet venni, azt csak kapni lehetett. Tehát sok mindent nem is lehetett pénzzel pótolni. Nálunk a sütemények sem attól voltak jobbak, hogy több pénzünk volt, hanem azért, mert a Nyanya jól tudott sütni.

– Gyerekkorában gondolt-e arra, hogy mégiscsak bűnt követett el az édesapja, ha börtönbe zárták?

– Képszerű emlékeim nincsenek ilyesmiről. Mi nagyon pontosan tudtuk, hogy ő börtönben van, azt is tudtuk, hogy a kommunisták vitték el. Az ilyen embereket, a legjobbakat, mint ő is, kiválogatták, és elvitték. A valóság és a képzelet közötti különbséghez jó adalék az az egy alkalom, amikor beszélőn voltam. Amikor megérkeztünk, bevittek bennünket egy hosszú terembe, ott kellet várnunk. Időnként jött egy börtönőr, aki fölolvasta, hogy a következő csoporttal kik mehetnek be. Amikor sorra kerültünk, bevezettek egy magas, téglalap alakú, folyosószerű terembe, ami középen dróthálóval volt elválasztva. Egy lista szerint sorba állítottak a drótháló előtt. A másik oldalon nem volt semmi. És akkor tőlem balra, a túloldalon kinyílott egy ajtó, egy őr vezetésével bejöttek a rabok, és elmentek előttünk. Ami a legjobban megrázott, hogy csíkos volt a ruhája. A csíkos ruha a rossz embereknek a ruhája, az igazi raboké. Az valahogy olyan nyílt jele volt annak, hogy azt csinálnak velük, amit akarnak. Ez rosszul esett. Láttam rajta, hogy nem ismer meg. Arra is emlékszem, nagyon gyorsan rájöttem, hogy valamit csinálnom kell, nehogy apám bajba kerüljön anyám előtt. Ismertem anyámat, tudtam, hogy meg fog haragudni, hiszen ő a gyerekeit hozta. Ez volt az ajándék, a produkció, meg akarta mutatni, hogy: „Amíg te bent vagy, addig én csinálom a dolgom, tarts ki, én is kitartok, itt vannak a gyerekek!” Erre apám, amilyen elvakult egy férfi ugye, mit figyelt, anyámat. Láttam anyámon, hogy kezdi észrevenni. De ez egy pillanat része alatt történt, és én gyorsan elkezdtem beszélni. Mondtam, hogy „én vágom ám a fát, most is vágtam egy olyan nagyot”. Azért mondtam, hogy észrevegye, hogy én ki vagyok. Ez jól sikerült, megértette, elfogadta a segítséget, és én elégedett voltam magammal, hogy elintéztem a dolgot. Aztán ők beszélgettek, de az engem már nem is nagyon érdekelt, néztem az őrt. Emlékszem, hogy nagyon közel állt, borzasztó volt. Megérinteni nem lehetett apámat. A rácstól bizonyos távolságra kellett állni, és az arcát sem lehetett rendesen látni a dróthálótól.

– Milyen hosszú volt a beszélő?

– Nagyon rövid, azt hiszem, negyedóra. Borzasztóan vártam, tehát nagy esemény volt, de hamar lezajlott. A várakozás viszont sokáig tartott. Följöttünk Budapestre, vonattal elmentünk Vácra, onnan busszal Márianosztrára. Anyám már a vonaton találkozott ismerősökkel, a márianosztrai buszon pedig szinte kompakt közönség vonult föl. A felnőttek egymás között arról beszéltek, hogy ki jött, ki nem jött, és ő már a múltkor se volt, akkor az azt jelenti, hogy már nem is fog jönni. Ez egy nagyon fontos motívum lehetett, mert én is észrevettem. Most belegondolva a helyzetükbe, nyilván benne volt, ki meddig bírja, meddig van kitartás. A másik visszatérő motívum, hogy milyen gazdasági állapotban van a család. Tehát, hogy az asszonyok mennyire képesek megtartani a családot addig, amíg az ember benn van a börtönben. Megértettem, hogy erre megy a játék, hogy a családok kint meddig bírják ki együtt, egységben. És akik kibírják, azok folytatják majd az életet a gyerekekben, akik nem bírják és széthullnak, ott ők győztek. A front valahol itt áll – ezt én így értettem akkor. Azt hiszem, hogy pontosan értettem. A beszélőre készülve szorongtam, hogy megismerem-e.

– És?

– Azonnal. Egyértelműen ő volt. Megnyugtató érzés volt, hogy én tudom, hogy ő. Előtte féltem, utána meg nyugodt voltam, hogy ezt én akárhányból ki tudom választani. De hát otthon tréningeztem. Tudatosan néztem a fényképeket, hogy itt így néz ki, ott úgy. Viszonylag sok fénykép volt róla, kedves fényképek azokból a filmekből, amelyekben Zenthe Ferenc dublőre volt, a Gábor diákban meg a Rákóczi hadnagyában kurucnak öltözve. Közös lelkizések, hogy most nézzük meg kisfiam apádat, nem voltak. Föl se merült, hogy anyámnak valamit kellene csinálni velünk, nehogy elfelejtsük őt. Viszonylag rendszeresen jöttek a börtönből a levelek, azokat elolvashattuk. Csomagot is küldhettünk, de azt korlátozottabban.

	A család levele Orbán Nándorhoz a budapesti Kozma utcai börtönbe

	A család levele Orbán Nándorhoz a budapesti Kozma utcai börtönbe

– Az édesapja a nagy amnesztiával szabadult. Előzetesen tudtak arról, hogy haza fog jönni, vagy váratlanul érkezett meg?

– Most kaptam meg a Zala Megyei Levéltárból az iratok egy részét, és azokból az derül ki, hogy apám a börtönben kétszer is adott be kegyelmi kérvényt, de rövid úton visszautasították. A nagynéném kísérlete sem járt eredménnyel 1962-ben. Tehát szóba sem került semmiféle méltányos eljárás. Egy évvel a nagy amnesztia előtt sem látszott semmi nyoma annak, hogy valamilyen fordulat bekövetkezhet. Arra már jól emlékszem, amikor meghirdették ezt a bizonyos 1963-as amnesztiát, a rádióból tudtuk meg. Akkor otthon mindenki föllelkesedett. Iszonyú szorongás is volt, mert hosszú ideig nem jött semmiféle jelzés. Apámat valahogy az utolsók között engedhették ki, úgy húsvét táján. Azt se hivatalos papírral tudatták, hanem úgy, hogy a nagynénémék telefonon odaszóltak nekünk, hogy apám már náluk van Pesten. Volt egy szép, szimbolikus elem a dologban. A nagyapa, az apám apja kilencven éves volt, és megérte, hogy a fia kijött a börtönből, találkoztak, és fél évre rá halt meg. Megvárta a fiát.

Arra jól emlékszem, hogy iskolában voltam, és óra közben bejött anyám. Nem is nézett a tanárnőre, csak rám, fölindultan annyit mondott: „kiengedték apádat”, és kiment. Ez rögtön a telefonértesítés után történt. Érdekes, hogy én nem álltam föl, nem mentem ki az óráról, hanem maradtam, és a többiek néztek rám, hogy most mi van. Az óra végén azt mondta a tanárnő: „Akkor most menj haza!” Mire hazaértem, már ott állt egy autó, a Hegedűs Fricié, ő hozta haza apámat. Nekünk nem volt telefonunk, a postára kellett bemenni, és mire megkaptuk a hírt, apám már otthon volt. Éppen ment be az ajtón, ránéztem, és azt láttam, hogy olyan furcsán sápadt a színe. Olyan, mint amikor kórházból jön haza egy beteg ember. Persze ott már nem rólam szólt a dolog.

– Milyen volt újra együtt lenni?

– Amikor hazajött, egyszer csak megváltozott minden. Megszűnt az a mitologikus kép, ami róla élt, és egyszer csak beköltözött hozzánk valaki. Ez nagyon furcsa volt, és nem feltétlenül jó. Minden más lett. Egyszer csak nem tetszett neki valami, ami korábban teljesen természetes volt, arra ő egyszer csak azt mondta, hogy nem. Egy idegen embert kellett megszokni, ami nehéz volt. Innentől kezdve tulajdonképpen a meglehetősen idilli és elrendezett családi élet állandó konfliktusforrás lett. Addig anyám csinálta egyedül – nyilván asszonylogikával meg asszonyelképzelésekkel –, onnantól kezdve pedig apám mindig akart valamit, ami nem feltétlenül egyezett azzal, amit anyám akart. Szóval nagyon konfliktusos és nagyon feszült családi hangulat lett.

Azt hiszem, hogy alapvetően olyan helyzetben kerültek ismét össze, amikor már nagyon nehéz volt újra megszokniuk egymást. Ezután nagyon sok konfliktussal éltek együtt, aminek az egyik forrását mindenképpen abban látom, hogy az apám élete a hazajövetele után nem tudott egy normál folyamatos munkában, karrierben folytatódni. A konfliktusok igazi forrása rajtuk kívülálló okokra vezethető vissza. Nehezen tolerálható, szinte elviselhetetlen, ha egy család életébe kívülről durván és aljasul, folyamatosan beavatkoznak. Apámnak, mire kikerült, meglehetősen megviseltek voltak az idegei. Én azt is csodálom, hogy egyáltalán kibírta. Valószínűleg nagyon mély kapcsolat fűzhette őket egymáshoz, hogy ilyen hősiesen kitartottak egymás mellett. Nagyon nehéz lehetett. Aztán ugye ebbe beleszólt egy időben az, hogy anyám beteg lett. Bazedovkóros volt, talán a fiatalabb bátyám születése után meg is operálták. A konfliktushelyzetekben ez mindig kiújult. Ennek a betegségnek lelki-pszichikai okai vannak, depresszióval jár, nagyon nehezen elviselhető beteggé teszi az embert. Később azért is kellett fölköltözniük Budapestre, mert nagyon rossz állapotban volt. Apámnak se lehetett könnyű vele. Szóval nehéz körülmények között csinálták végig, egészen végig.

– A szabadulással véget ért az édesapja ellen irányuló megtorlás, vagy továbbra is korlátozták őt?

– Azonnal úgy indult, hogy rendőri felügyelet. Ez azt jelentette, hogy templomba nem mehetett el, nyilvános helyre egyáltalán nem mehetett. Visszavették Somogysárdra, csak dolgozott, aztán hazajött, és ennyi volt. A szomszéd faluban volt a rendőrőrs, minden hétvégén oda kellett mennie jelentkezni másfél évig, vagy valahogy így. Elég sokáig. Ennek azért volt más jelentése is, mert volt, hogy lóval jött haza a munkahelyéről, és akkor vasárnap délelőtt szépen kiöltözve felült a lóra, és a lovon végigment a falun, jelentkezni a rendőrhöz. Ez pontosan az ellenkező hatást keltette, a leggavallérabb kinézetű úr végiglovagolt a falun. A rendőr hajnalban odajött, verte az ablakot, hogy otthon van-e. Ehhez valószínűleg buzgómócsingnak kellett lenni, aki komolyan veszi, hogy az osztályidegennel így kell eljárni. Ez furcsa volt, mert amíg börtönben volt, hat és fél éven keresztül, ilyen nem történt velünk.

1964-ben nyitott a sárdi ménes Siófokon egy nyári lovasiskolát, és azt apám vezethette. Nagy boldogsággal és képességei teljes bevetésével csinálta. Ez volt a börtön utáni első időszak, ami hihetetlen reményekkel volt tele, és végtelenül boldog volt mindenki. Beszélt németül meg olaszul, a börtönben megtanult valamennyire angolul, és tanította a külföldieket lovagolni. Hihetetlen tömegben szerzett híveket – írták neki a leveleket külföldről, meg mindenhonnan –, mert kiválóan csinálta, és olyan jelenség volt, egy fura figura a régmúltból, amilyen addigra már náluk se nagyon létezett. Siófokon egy boldogság volt az élete. Hegedűs Frici a tokiói olimpia előtt levitte oda az öttusa csapatot, az utolsó lovas edzést ő vezette. Baromi boldog volt. Old boys versenyen szerepelt, újságcikk jelent meg róla, és volt egy plakát is, amin ott virított Náci bácsi. Ez tartott két nyáron át, aztán kisült, hogy nem mehet tovább. Hideg víz gyanánt érte apámat is, meg a családot is, amikor kiderült, hogy szó sincs semmiféle megbékélésről. Anyámtól tudtam meg később, hogy a kaposvári BM-esek addig jártak a gazdaság igazgatójának a nyakára, hogy nem tudta tovább tartani apámat. Az igazgató nem volt rosszindulatú ember, úgy tudom, ő próbálta tartani, de nem maradhatott. Két-két és fél évig hagyták egy helyen. 1966-ban – erre jól emlékszem, akkora már én is Győrben voltam – ismerősökön keresztül a győri Mélyépítő Vállalathoz került segédmunkásnak. Ez csak egy fal állás volt, valójában vívást és lövészetet oktatott a vállalat öttusa csapatának. Munkásszálláson lakott, elég szerény fizetésért, de azt csinálta, amit szeretett, és nagyon boldog volt. Nem telt bele fél év, behívatták, és azt mondták neki: „Huszonnégy órája van, csomagoljon össze és tűnjön el!” Így.

Anyámtól tudom, hogy megkóstolták, kvázi működjön együtt, de addigra már arra se volt hajlandó, hogy egyáltalán találkozókra járjon, vagy fönntartsa azt a látszatot, mintha. Azt mondta, hogy ő már ült börtönben, tudja, hogy milyen az, vele már nem tudnak semmit se tenni, ő nem lesz vamzer. Aztán nagy kínnal visszakerült Somogyfajszra, az állami gazdaságba, az istállóban ganézott, meg valami tyúktelepen dolgozott. Végül a boglári állami gazdaságba járt szőlőmunkásnak. Nem volt ki a munkaideje, dolgoznia kellett, hogy egyáltalán kapjon nyugdíjat. Emlékszem egy megint csak jellemző történetre. A boglári gazdaság olaszokkal akart üzletet kötni, s nem volt tolmácsuk. Akkor a szőlőmunkás szépen felöltözött Esterházy-kockás zakóba, és tolmácsolt. Olaszul lebonyolította, amit kellett, és másnap újra beállt a sorba kapálni. Ez az oda-vissza nagyon szemét dolog lehetett, nem is tudom, hogy tűrte. Hát rosszul. Nem csoda, hogy rosszak voltak az idegei, meg hogy feszült volt, meg minden baja volt, mert abszurd és megoldhatatlan volt a helyzet. És pluszban ott volt még az a teher is, hogy nem tudhatta, nem okoz-e bajt annak, aki jó szándékból segít neki, vagy kiáll mellette. Anyagilag és egzisztenciálisan csődhelyzetbe vitték őt és a családot is. Azt hiszem, hogy én vagy a bátyám ezt többek között azért úsztuk meg, mert addigra már középiskolások voltunk, és nem voltunk annyira rászorulva a családra. Az öcsémnek például ugyanez már sokkal nehezebb helyzetet teremtett, mert akkor ő még általános iskolás volt, és középiskolába kellett volna kerülnie. Azt hiszem, ez az egész feszült, fojtott és reménytelen helyzet az egész életére kihatott.

– Volt-e indulat vagy bosszúvágy az édesapjában?

– Közvetlen, nyílt bosszúról, vagy erről való beszélgetésről soha életemben nem hallottam. Anyámtól sem. Otthon persze nem titkolták, hogy mélységesen nem értenek egyet a rendszerrel. A mi számunkra teljesen nyilvánvaló volt, hogy ez egy idegen és számunkra ellenséges rendszer, tönkreteszi az országot, tönkreteszi az embereket. Mi biztosan kettős nevelést kaptunk, ez nem volt vitás. És nagyon sajnálom, aki nem kapott azt, mert annak, azt hiszem, nehezebb volt a későbbiek során megérteni, hogy mi miért volt úgy, ahogy volt. Az, hogy apámék ezeket nem szeretik, teljesen nyilvánvaló volt, ugyanakkor mindennek örültek, ami egy kicsit jobb volt vagy javult.

– Édesapja mesélt otthon a letartóztatásról, a tárgyalásról, a börtönévekről?

– Folyamatosan mesélt. A letartóztatásról, a tárgyalásról nem, a börtönről igen. Pozitív történetek voltak, általában az volt a lényegük, hogy ki hogyan viselkedett. Én például nem hallottam tőle olyat, hogy ki volt áruló. Talán szóba került, hogy voltak vamzerek, de úgy, mintha azok nem is közéjük tartoztak volna. Pozitív hősökről volt szó, azokról, akiket ő nagyon nagyra tartott. A papok például nagyon hősiesen és szépen viselkedtek. Voltak legendás figurák, közülük a kedvenc főszereplőm Atzél Bandi volt. Ő például megtette, hogy amikor elvezették őket a sötétzárkák előtt, valahogy benyomott az ablakon egy darab kenyeret, és rögtön odaállt a következő zárka ajtaja mellé, mert tudta, hogy ezért a tettért az jár. Apám úgy beszélt a Bandiról, mint egy olimpikonról, aki bajnok volt emberi tartásban és szolidaritásban.

– A volt börtöntársakkal tartott kapcsolatot?

– Én azt hiszem, hogy ezek a kapcsolatok nagyon-nagyon megváltoztak közöttük a szabadulás után. Amikor kijött, megjegyzett tán hetven-valahány címet, és kihozta azoknak az üzenetét, akik bent maradtak. Itt kinn viszont félniük kellett, tartottak egymástól, nem tudták, hogy nem okoznak-e valakinek bajt azzal, ha felkeresik egymást. Tehát nagyon korlátozottak voltak ezek a kapcsolatok. Folyamatos kapcsolattartásra nem is nagyon volt módja, hiszen ő lenn élt Somogyfajszon. Rengeteget levelezett, azt tudom, belföldre is, külföldre is. A teljes reménytelenségben aztán 1978 tájékán egyszer csak lett egy rózsadombi lakásuk. Egy régi nagykanizsai ismerős, egy zsidó asszony megtudta, hogy ők milyen állapotban vannak ott lenn a romos kastélyban, és felajánlotta, hogy kiadja nekik albérletbe a Rózsadombon, egy villa szuterénjében lévő, szoba-konyhás, fürdőszobás lakását. Talán száz forintért, szóval valami névleges árért, egyszerűen azért, hogy segítsen rajtuk. A történet azért egy kicsit több ennél. Ennek a nőnek az apja, azt hiszem, bankos volt Nagykanizsán. A családot elvitték Auschwitzba, egyedül ez a nő jött haza. A háborút követően éktelen nagy kommunista lett belőle, mint ahogy ez a hasonló sorsúak egy részével történt, ugyanakkor anyámmal és apámmal – talán a keresztények közül egyedül velük – nagyon szívélyes és jó barátságban volt. Nyilván emlékezett arra, hogy anyámék annak idején segítették a gettóban lévőket. Aztán mi is elkerültünk Nagykanizsáról, és ő is. Pesten élt, talán tudtak valamit egymásról, de nem volt közvetlen kapcsolatuk. És az majdnem biztos, hogy ez a nő így lekvittelte a dolgot. Tehát Somogyfajszról, abból a rom-bagolyvárból, ahol már nem volt orvos a közelben, meg víz se, semmi se, egyszer csak idekerültek. Apám persze megint felvidult. Volt telefonja, már nyugdíjas volt, hívta a barátokat, nagyon élvezte, hogy Budapesten van. Itt beszervezte magát, azt hiszem, az Ipari Minisztérium lövész csapatához edzőnek. Edzéstervet írt. Később vittem a fiamat lőni, kiderült, hogy épp arra a lőtérre, ott mondták, hogy még mindig azt az edzéstervet használják, amit ő írt. Futóvad-lövőknek írta, amit életében nem csinált, de ő értett ehhez is. Csinálta egy rövid ideig, és megint megjelentek valami BM-es alakok, és kirúgták. Szóval megint azt hitte, hogy tesz valamit, aminek értelme van, azt csinálhatja, amihez ért, és még 1978-ban is volt arra apparátus, hogy megakadályozzák. Aztán teremőr volt a Nemzeti Galériában. 1981. február 10-én halt meg, a születésnapján. Hetvenegy éves volt. Az ő esetében igazolható, hogy az utolsó pillanatig folyamatosan elöl volt a papírja, és folyamatosan dolgoztak is vele. Szóval tisztelet illeti a hivatalt, egy percre nem vesztették szem elől. Egy percre se. Hogy ő ezt mivel vívta ki? Tehát 63-tól a haláláig ő egy folyamatos megtorlás célpontja volt.

Azt kell mondanom, ha 56-nak van utótörténete, abban ez a szál az, amiről a legkevesebbet lehet tudni. A közvélemény biztos nem tud róla, hogy a megtorlás személyre szólt, és nem maradt abba. Eszközeiben persze módosult, lehet mondani, hogy puha diktatórikus eszközöket használtak, de azért ez nem teljesen igaz. Ez az, amiről még az érintettek se nagyon tudtak egymással beszélgetni, mert olyan szeparáltan történt az egész. Miközben akik csinálták, azok szervezetten csinálták, ültek egy irodában, megvolt mindenkinek a dossziéja, az soha nem szűnt meg. Gyalázatos időszak volt, és nyilvánvaló volt, hogy apám nehezen élte meg azt a kiszolgáltatottságot. Bármibe akart fogni, semmi sem ment. Nem is tudom, hogyan lehetett ezt kibírni. Rosszul. Az ő történetének a vége a legrosszabb, rosszabb, mint a börtön. Ő egy ambiciózus ember volt, nagy vágyakkal és tervekkel. Tehetsége is volt hozzá, és volt referencia is, magyar bajnokságok és olimpiai ötödik helyezés. Neki volt mihez mérnie az életét, hogy mi mindent tehetett volna. Ha 1956 történetét igazán földolgozzák, akkor abból az egyik legszomorúbb fejezet ez a soha nem nevesített, de ténylegesen létező, elhúzódó és a halálig tartó megtorlás, ami a legpitiánerebb hivatalnoki technológia szerint zajlott, és nem volt benne helye se fellebbezésnek, se elévülésnek. Számomra az egész iratanyagból, amit tavaly a Történeti Hivatalból előástak nekem, a legmegrázóbb papír egy cetli. Hat sor, ami arról szól, hogy a társadalmi veszélyessége változatlanul fönnáll, és az aktáját ilyen és ilyen dossziészámon nyitva tartják. Valamilyen hivatali abrakadabra 1963 júniusából. Ha akkor valaki nem ezt írja arra a papírra, akkor belőle lett volna valaki. Élt volna.

1 Egy szovjet belügyi jelentés szerint 1956. november 15-ig 846 főt szállítottak a megszálló csapatok kárpátaljai (Munkács, Ungvár, Sztrij) börtönökbe, köztük a debreceni, a miskolci forradalom vezetőit, veszprémi egyetemistákat stb. Az elhurcoltak december végéig hazatértek Magyarországra.

Az eredeti interjút Molnár Adrienne készítette 1997-ben.
Szerkesztette Molnár Adrienne.