SZERKESZTETT INTERJÚ
 < vissza 

Ujlaki Dénes: "Ami bennem addig csak benyomás volt, az itt bent lassan kezdett meggyőződéssé válni"

– Az egy keserű dolog, nálunk az albérlők miatt gyakorlatilag nem létezett a család. Nem létezett a család, mert nem egy család volt ott, hanem négy. És így aztán baromi nehéz volt az élet otthon, mert apám azt mondta, ha egyszer kiadtuk azt a szobát, akkor nekünk is alkalmazkodni kell azokhoz az emberekhez. És be volt osztva a fürdőszoba, ki megy, mikor, hogyan.

Én rettentő rossz gyerek voltam. Csak egy adalék: nem szerettem iskolába járni, és amikor kitaláltam, hogy nem akarok iskolába menni, akkor mindig szegény apámat hívtam föl a szerkesztőségben, és mondtam, hogy úgy nem mennék be, és akkor ő mondta, hogy jó, majd ő elintézi, aláírja. Anyámmal ilyet nem lehetett megbeszélni soha. Emlékszem, egyszer például gyönyörű hó volt, és szánkóztunk, és azt nem lehetett kihagyni, hogy én másnap ne szánkózzak, de iskolába kellett menni. Előtte hallottam valahol, hogy a vakbélgyulladás olyan, hogy itt fáj jobboldalt, és akkor azonnal mondtam, hogy nekem nagyon fáj ott jobb oldalon. Átvittek a szomszédba, ott lakott egy Szörényi Richárd nevezetű nagyon menő tüdőspecialista, aki megvizsgált, és mondta, hogy be kell menni a kórházba, mert hát ez bizony lehet, hogy vakbélgyulladás. Hát bevittek a Sportkórházba, emlékszem, csúszott a hó, seggre ültünk, apám is, én is. Na a lényeg az, hogy reggel 4 órakor nem volt vakbelem, mert kivették. Hiába mondtam már az orvosnak, hogy én csak szimuláltam és nem akartam iskolába menni. Begerjedt az orvos, azt mondta, őt ez nem érdekli, ő ezt kiveszi. Ki is vették a vakbelemet. Borzasztó szófogadatlan, nagyon rossz gyerek voltam. Utána kezdődött aztán az én külön kálváriám, azt ismered.

– Hát akkor beszélgessünk erről, onnan, hogy elvégezted a nyolc általánost.

– Elvégeztem a nyolc általánost, és nem volt igazán jó bizonyítványom, olyan közepes körüli bizonyítványom volt. Én azt hiszem, tanulhattam volna jobban is, de baromi lusta voltam. Emlékszem, hogy voltak időszakok, amikor tétje volt a dolognak, mert az apám azt mondta, ha hozok jó jegyeket, akkor ezért külön prémiumban részesít, nem tudom, akkor két forint vagy öt forint volt, akkor úgy ment, mint az ágyba szarás, különben meg hordoztam, gyűjtöttem a fákat. A lényeg az, hogy olyan hármas bizonyítványom volt, és hát a jó istennek sem akartak fölvenni sehova. Semmilyen gimnáziumba. És akkor az apám, miután ő győri születésű, elintézte nekem, hogy a győri bencés gimnáziumba kerültem kollégistának. Huszonhárom napot voltam ott összevissza, mert engem 1960. szeptember 23-án tartóztattak le.

– 14 éves voltál?

– Igen.

– És miért tartóztattak le?

– Hát akkor azt nem mondták meg nekem. Jött három ember. Emlékszem, hogy pingpongoztunk ott valamilyen teremben, és egyszer csak jött egy tanár, azt hiszem, a tornatanár volt, és mondta, hogy keresnek, és hogy menjek. Láttam ott három embert, három civil embert. Azt kérdezte a pap, hogy az apám küldte-e őket, és mondták, hogy persze, igen, és hogy menjünk is, mert meg akarnak nézni valamit a szobámban. Szobám?! Hát egy nagy hálóban voltunk tizenketten. És mondtam, hogy tessék, parancsoljon. Akkor kezdett nekem gyanús lenni a dolog, amikor a leveleimet, amelyeket az apám írt, azokat vették ki, a már felbontott leveleket, és kezdték olvasgatni, meg a párnámat nyomkodták, és még mindig nem értettem, hogy mi van. És akkor mondták, hogy most már bizony én velük megyek, de nem mondták, hogy miért. Azt láttam, hogy az a pap, az a tanár, aki értem jött, az halálsápadt volt. Annak nyilván megmondták, hogy mi van. És akkor elvittek be Győrbe. Beraktak egy régi Moszkvicsba, és bevittek Győrbe az ottani, azt később tudtam meg, az ottani ÁVO-ra, egy nagy szürke épületbe, és elkezdtek engem kérdezgetni. Öt-hat órán keresztül faggattak, hogy hova törtem be utoljára, kit öltem meg, mikor akartam disszidálni, kivel akartam disszidálni, szóval összevissza mindenféle baromságot kérdeztek. És akkor már zokogtam, meg mondtam, hogy én soha senkitől semmit nem vettem el, micsoda dolog ez, hagyjanak békében. És akkor elővették a pisztolynak a fényképét, és elém rakták. No, akkor erről mit tudok? Hogy ez micsoda? És rögtön mondtam, hogy igen, ezt én ismerem, és én ezt fönt láttam a Ferinél. Na jó, akkor menjünk, mondták.

– Ki volt az a Feri?

– A Lugossy Feri. A Lugossy Ferinek odaadtam, és mondtam, hogy akkor menjünk. Én azt hittem, hogy ezzel a dolog el van intézve, és én mehetek vissza, és mondtam, hogy köszönöm szépen, mert ők azt mondták, na hát, akkor menjünk. Én elindultam kifelé, és azt mondták, hát hohó! Hát együtt megyünk. Mondom, hogy vissza kell érni a kollégiumba. Szóval nem értettem a dolgot, ugye. Beültünk újra ebbe az autóba, kettő közé én hátul, egy meg vezetett elöl, és láttam, hogy elindulunk Pest felé az úton. Mondom, hová megyünk? Hát hogy fölmegyünk egy kicsit Pestre, mert ezt még meg kell beszélni. Mondtam, hogy jó, akkor már kezdett bennem élni a dolog, hogy ez mi lehet, mi történhetett. Akkor fölhoztak engem a gyermekvédelmibe, azt hiszem, az ott volt valahol a Szabadság tér körül. Oda bevittek, és ott voltam két napig vagy egy napig, és senki nem szólt hozzám egy szót sem. Két napon keresztül.

– Ott egyedül voltál?

– Egyedül. Egyedül voltam. Illetve, mintha egyszer valakit behoztak volna egy órára, de semmi más, az egy fiatal srác volt, nem emlékszem a nevére, kérdezgetett dolgokat tőlem, beszélgetett velem, és aztán egyszer csak szólították, és kiment, kihívták, de nem tudom, hogy ki volt. De jobbára ezt a két napot ott egyedül töltöttem. És akkor egyszer fölhívattak, és akkor adtak egy papírt, hogy én írjam le a bűncselekményt. Mondom, hát milyen bűncselekményt? Hát hogy nem szabad fegyvert tartani, és hogy ez hogy került a Ferihez. Mondtam, hogy én odaadtam neki (és ebből az egy oldalból aztán a végén lett valami 157 oldalas jegyzőkönyv már a Gyorskocsi utcában.1 És akkor mondták, ez semmi. Ezzel ne is foglalkozzunk, gondolkodjak csak. Visszavittek, és akkor megint jöttek értem, és mondták, hogy na, menjünk. És egy ilyen autóba beleraktak és átvittek Budára, a Gyorskocsi utcába, a Fő utca felől. És láttam, hogy kint katonák állnak. Akkor hátramentünk, a hátsó bejárathoz, a Gyorskocsi utcai oldalra, itt volt egy nagy vasajtó, és a vasajtón be kellett menni, aztán kinyitották, és ott volt még egy vasajtó, és akkor a külső vasajtót becsukták, és akkor kinyitották a belső vasajtót, és beljebb vittek, és akkor láttam, hogy ott már rendőrök vannak. Levittek az alagsorba, ott volt egy normális méretű vasajtó, egypár lépcsőt le kellett menni, és ott, ilyen „budik” voltak, fából, rendes kis retesz volt rajtuk kívülről, éppen csak állni lehetett bennük, és a tetejükön háló volt, mint a drótkerítés, drótháló, és akkor oda beállítottak. Ott álltam olyan három-négy órát. Nem szólt hozzám senki, de akkor már nagyon rossz állapotban voltam. Rettentő csönd volt mindenhol, az zavart nagyon, és akkor egyszer csak jöttek értem, és elvették rögtön a cipőfűzőmet, nadrágszíjam nem volt. A cipőfűzőmet elvették, a karórámat is, és levetkőztettek teljesen meztelenre. Átnézték a zakómat, a zsebeimet, mindent az égvilágon fölírtak egy papírra. Mindenféle gumibotok lógtak, ez egy ilyen befogadó iroda vagy nem tudom, mi volt, még a fenekembe is belenéztek. Fölöltözhettem, és azt mondták, hogy most én vagyok a 13/1-es. Soha nem találkoztam senkivel, csak fegyőrökkel, csak azokat láttam, és ahogy így mentünk, mindig fütyörésztek, meg-megnyomtak valamilyen gombokat, és mikor odaértünk, egyik őr átadott a másiknak, akkor azt kérdezte, hányas vagyok. Olyan zavarban voltam, hogy elfelejtettem, hogy 13/1-es. Ez semmi mást nem jelentett, hogy a 13-as zárkában én vagyok az egyes, mert ugye kétszemélyes zárkák voltak. És akkor az őr elkezdett szentségelni, hogy így meg úgy meg amúgy, visszavitt engem, megint fütyörészés, megint vissza, hogy ki vagyok meg mi vagyok meg hogy vagyok. Kiderült, hogy én vagyok a 13/1-es. A földszinten volt egy zárka, a 13-as zárka, oda beraktak, és nem volt ott senki. És én ott voltam egy hetet körülbelül. Egy hétig énhozzám az égadta világon senki nem szólt, éjjel-nappal égett a villany, nem volt ablak, levegő valahogy jött be, friss levegő, de fény, az semmi. Egy lyukban volt az ajtó fölött egy lámpa, az mindig égett. Adtak csajkát, pokrócot, kanalat, és mondták, hogy menjek be. Bementem, és az ajtón belül volt egy ilyen ragasztott küszöb. Egyszer csak fölvittek egy pasashoz, ugyanabban azt épületben volt, csak egy másik emeleten, valahogy át kellett menni egy másik részlegre, és ott voltak a kihallgató szobák. De ott már nem fütyörésztek, nem fütyültek egymásnak, hanem elektromos gombokat nyomogattak, ami jelezte, gondolom, hogy jövünk vagy jönnek, és ha jött valaki velünk szemben, akkor be kellett állni, voltak ilyen kis beugrók, és akkor oda be kellett állni.

Nagyon szép volt még az első éjszakám ebben a 13/1-es zárkában. Lefeküdtem, szépen magamra húztam a takarót, befordultam a fal felé, durr, belerúgtak a vasajtóba, bejött egy pali, és elkezdett ordibálni velem, hogy szar, szemét, ilyen-olyan gané micsoda, nem olvastam a szabályzatot? Mondom, nem. Milyen szabályzatot? És akkor mutatta, hogy ott a falon van valami szabályzat, hogy úgy kell feküdni, hogy a két kéznek kint kell lenni a takarón, és az ajtóval szemben kell lenni az arcnak. Hát nem tudtam, elnézést kérek, majd mostantól kezdve így alszom. És akkor ott jött egy ilyen rosszindulatú, goromba ember, azt hiszem, Vagyon Gábor, százados volt akkor. Ő volt tulajdonképpen nagyon hosszú ideig az én kihallgató tisztem. És akkor kezdődtek ezek az őrületes izék, hogy ez hogy volt, az hogy volt. Kérdeztek engem a Konrád atyától kezdve mindenkiről, kérdezték, hogy Zsombort ismerem-e. A Zsomborra mondtam, hogy igen, az a bátyámnak az osztálytársa, Kasánszky Zsombor. És hogy volt-e nálunk? Igen, volt nálunk. Kérdezték a Ferit, kérdezték a Gyuszit, kérdeztek téged. Igen, ismerem őket. Mindig a fegyverből indultak ki. Én úgy emlékszem erre a dologra, hogy amit mi csináltunk, vagy én csináltam a guminyomdával, arra emlékszem, hogy lesz ez a Münnich-kormány,2 az oroszok menjenek haza, ezt csináltuk.

– Te is csináltál röpcédulát?

– Csináltam, csináltam.

– És mit csináltál a röpcédulával?

– Nem tudom. Bennem akkor az volt, hogy ezeket olyan helyekre kell rakni, telefonfülkébe berakni, a könyvbe, meg mit tudom én. A mai eszemmel egyszerűen csak röhögök rajta. Na és akkor mutattak egy ilyen röpcédulát, hogy ehhez mi közöm. És mondtam, hogy én csináltam. Kérdezték, hogy én csináltam? Mondtam, hogy igen, én csináltam. És hogy én mit akartam? Hagyjanak engem békében, azt sem tudom, hogy ki az a Münnich Ferenc. Csinálta? Csináltam. És akkor elindult a nagy bruszt a fegyveren a Ferivel, hogy én ezt hogy adtam oda, vagy mint adtam oda. Én ezt azért adtam oda a Ferinek, mert a Feri fegyvert akart szerezni. Én úgy emlékszem, és én a mai napig is ezt mondom, hogy a Feri úgy kérte el tőlem a pisztolyt, hogy valami csőméretet vagy nem tudom mit le akar venni, és ő is akar csináltatni vagy csinálni, nem tudom.

Hozzá kell tennem, hogy én rettenetesen megijedtem ettől a fegyverügytől. Ez a fegyver már régebben megvolt nekem, 56 vége felé. Kinek nem volt, Pista? Hát aki akart, az fölvett egyet az utcán, és hazavitte. Kézigránátokat dobáltunk be négynaponta a Dunába, mert az ágy alja tele volt velük, mert hazahordtuk. És nekem valaki megmutatta, hogy hova van eldugva ez a pisztoly, és hozzá két csomag töltény. Anyám salátaolajával kipucoltam klasszul, és ott az utcában lakott egy fiú, neki elmondtam, a rendőrség nem is tudta, vagy talán ezt is elmondtam, nem tudom, azt hiszem, ezt is elmondtam, hogy lakott ott egy fiú, és annak én ezt megmutattam, és így játszottunk, kattogtattuk, meg nem tudom én micsoda. És tudtam, hogy ez egy akkori rendszeresített szolgálati pisztoly volt, és úgy működött – nem értek a fegyverekhez a mai napig sem –, hogy a nyelénél meg kellett nyomni egy gombot, és a nyeléből belülről kijött a tár, amelyben a golyók voltak. Úgy játszottunk, hogy így húzogattam, és akkor így röpködtek ki a golyók, tetszett, mert szidollal fényesítgettem a golyókat, vörösréz volt a feje, sárgaréz volt az alja. Játszottunk. És akkor jött ez a fiú, megmutattam neki, és soha, amíg élek, nem felejtem el, ez egy olyan sokk volt bennem. Így játszottunk, és húzogattam, fölhúztam, és megnyomtam a gombot, hogy kijöjjön a tára alul, és na mondom, most agyonlőlek. És olyan közel, ahogy most, így van a kezem, így odatettem a fejéhez, és valahogy – ez volt az isteni gondviselés vagy nem tudom micsoda – így leengedtem, és csak itt húztam meg. És elsült. Mert egy golyó benne maradt a csőnél. Gyakorlatilag akkor én azt a nálamnál egy évvel idősebb fiút, az akkor lehetett 12 éves, én lehettem 11, megölhettem volna. És akkor ez a dolog bennem egy olyan mérhetetlen nyomot hagyott, hogy azt mondtam, hogy én gyűlölöm az egészet. De valahogy mégis ragaszkodtam hozzá. Nem akartam eldobni, hanem becsavartam egy rongyba, és eldugtam fönt a padláson. Tulajdonképpen akkor vettem elő, mikor én azt a Ferinek odaadtam. Ezen ment a bruszt a bíróságon, hogy én ezt azért adtam oda a Ferinek, amit a Feri aztán később csinált, és én váltig az utolsó pillanatig mondtam, ott voltál a tárgyaláson te is, volt szembesítés, ők mindenáron azt akarták, hogy én gyilkossági kísérletben való tevékeny részvétel miatt is vád alá kerüljek. Így végül is a vád ellenem államellenes szervezkedésben való tevékeny részvétel volt, amiért engem, mint 13. rendű vádlottat elítéltek.

– Én voltam a 13.

– Akkor én a 14.? És ezt az egészet a Konrád atyás üggyel összecsapták. A kettőnek nem volt semmi köze egymáshoz.

– A Feri mit mondott, hogy miért kell neki a pisztoly?

– Ő azt mondta nekem, hogy van valami barátja, és a csőről akar méretet venni, és esztergáltatni akarnak valami pisztolycsövet. Nem is érdekelt engem a dolog. Én odaadtam, elvitte, eltelt egy csomó idő, és én közben elmentem Győrbe. Az még Pesten volt, amikor ezt neki odaadtam. Én elmentem Győrbe, én azt se tudtam, hogy mi történt a Ferivel. Hogy a Feritől ezt hogy vették el, vagy mi volt, mert miután a Feri előttem volt a bíróságon is, én nem hallottam, hogy ő mit mondott, hogy volt. A vádiratból valamire emlékszem, hogy volt valami rendőr talált valami ... vagy nem tudom, mi volt ott a Rózsadomb oldalában, és kivette a zsebéből a pisztolyt, és elsült, és akkor azt mondta, hogy ott találta ezt. Nem tudom. És ők erre azt mondták, hogy meg akarta ölni a rendőrt, nem tudom, nem tudom.

– Térjünk vissza a kihallgatásra.

– Akkor elkezdődött ez a rettenetes huzavona. Azok a cirkalmas fogalmazások, mintha egy új nyelvet kellene megtanulni. Az volt az érzésem, hogy úgy híznak ezek a jegyzőkönyvek. Én mindig ugyanazt mondtam, amit most mondok, és ezekből a dolgokból lett, mint egy ilyen dagadvány, egy ilyen sár, egy ilyen mocsár, egy ilyen lápi turzás, és egyre nőtt az akta, és mindig rakták elém, hogy írjam alá és írjam alá és írjam alá. És akkor jöttek a dumával, hogy „és ezen alkalommal találkoztunk Lugossy Istvánnal és Lugossy Ferenccel abból a szándékból, hogy megbeszéljük azt, hogy”. Nem értettem, hogy ezek aztán később arra mennek ki, hogy minősítenek egy bizonyos fajta bűncselekményt, hiszen ez egy jogi nyelv, amit én nem értek.

Nagyon hosszú ideig, körülbelül három és fél, négy hónapig voltam egyedül ott, a Gyorskocsi utcában, egy zárkában. Az idő teljesen összefolyt. Nem tudtam, hogy mikor van nappal, mikor van éjjel. Csak ha vittek kihallgatni, akkor tudtam, hogy éjjel van, a kihallgató tisztnek, a Vagyon Gábornak – szakadna rá az épület ott, ahol van, semmi gyűlölet nincs bennem, csak nagyon nem szerettem ezt az embert – a szobájában tudtam meg, hogy milyen idő van, ott volt ablak is, és ott láttam, hogy éjszaka van vagy sötét. Azt nem tudtam, hogy hány óra, csak hogy sötét van. Volt úgy, hogy egy hétig nem szóltak hozzám, csak abból tudtam, hogy körülbelül reggel van, hogy a reggelit adták. Tudtam, hogy dél van, de hogy milyen nap, szombat, vasárnap, azt nem tudtam. A kihallgatásokra meg úgy vittek, hogy volt egy hosszú folyosó, az fantasztikus volt, de gondolom, az nálatok is így volt, hosszú folyosó, és minden harmadik zárkánál volt egy őr. Ezt aztán én véletlenül egyszer láttam, hogy ez hogy működik, hogy az első őrnek, gondolom, telefonon fölszólnak, de azt is csöndben, nem csörgött a telefon, hanem csak villogott. Fölvette a telefont, mamuszban jártak ezek az őrök ezen a trepnin, hihetetlen csönd volt, fáj a csönd, mikor egy villanykörtének hallod egyfolytában, ahogy az izzója megy, az egy borzalom. És akkor megmutatta a megfelelő őrnek a megfelelő számot, akit kivisznek kihallgatásra, és egy ménkű nagy kulcscsomót elkezdett gurítani, csúsztatni ezen a trepnin. A megfelelő őr, akihez odaért a kulcscsomó, az kirakta a lábát, és odacsapódott a zárka vasajtajához a kulcscsomó. Ez volt az egyetlen zaj, amit én ott hallottam az alatt a pár hónap alatt, amit én ott töltöttem. Ez egy borzalmas dolog, hogy most akkor túlmegy rajta, és középtájon voltam a negyedik emeleten, mert oda fölvittek, figyelted, hogy most előtted megáll, túlmegy rajtad, vagy ott megáll, ahol te vagy, és odacsapódik. S akkor a rend az volt, hogy kinyitották az ajtót, arccal a falhoz kellett terpesztett lábbal állni, és kellett mondani, hogy mit tudom én, 72/1, a zárkaszámot kellett mondani és az 1-est. Bántani tulajdonképpen sosem bántottak, ezt megmondom őszintén, illetve kétszer megraktak, de mind a kétszer én voltam a hibás.

– Hogy történt?

– Egyszer úgy történt, hogy még ott a Gyorskocsi utcában valami később akart eszembe jutni, vagy nem tudom mi. Nem akartam letagadni, és rossz napja volt ennek az embernek, és egy olyan karosszéke volt, aminek lejárt a karfája, és azzal fejbe vágott, be is törött egy kicsit a fejem. Fölrepedt a bőr a fejemen. Nagyon megijedtem. Ez volt az egyik. A másik pedig a Gyűjtőben volt, amikor az egyik magánzárkásnak beadtam a cigarettát. És kiszúrták, valaki bemondta, besúgták, és behívattak. Borzasztó érzés – ma már csak röhögök rajta, de az egy borzasztó érzés –, amikor egy zárt épületen belül, tehát van maga a börtön, azon belül van egy zárt épület és azon belül egy zárt emelet, azon belül egy zárt szoba, és még azt is bezárják, amikor oda behívatott egy ilyen ellenőr tiszt, azzal az emberrel, akinek a cigarettát adtam, egy Hajkusz Pál nevezetűvel. Nagyon kedves fiú, betörő vagy nem tudom, mi volt. De tudtam, hogy erős dohányos, ha volt cigarettám, adtam. Ki adta be? Ő rögtön intett a szemével, hogy ő nem mondott semmit. Akkor én tagadtam a körömszakadtig, és elkezdtem mellébeszélni. Gatyát le, és dirr-durr, ami ráfér, csak a seggemet, de kőkeményen, érted? És ahogy így fogod a térgyedet, lehajolsz, mindig akkor látom, hogy mekkora jön, mert csak a lábát láttam hátrafelé, jött, mögöttem állt, azon láttam, ha így nagyon spiccre állt, akkor jó nagy jön, de az ötödik után már nem nagyon éreztem meg. Elzsibbadt az egész, két-három hétig olyan volt a valagam, mint egy földgömb. Ennyi, ennyi történt. Ilyen cikizésekben, abban volt részem, mert azért kaptam a megjegyzéseket, a mai napig is. Visszatérve erre a Vagyon Gáborra, eltelt egy jó pár hónap, és jött, hogy elköltöztünk a Társ utcából, és az anyám eltörte a lábát. Olyan idegállapotban voltam, hogy mind az egészet úgy nem akartam elhinni. Nem láttam a szüleimet, mit tudom én, négy hónapja, négy és fél hónapja, nem tudtam semmit, ők sem tudták, hogy hol vagyok. Ezt később tudtam meg. És akkor úgy négy és fél, öt hónap után levittek egy egészen más jellegű szobába, ahol ott ült szintén ez a Vagyon Gábor és egy pasas egy aktatáskával. Azt hittem, az is ilyen kihallgató, bemutatkozott, és mondta, hogy ő dr. Kovássy Zoltán ügyvéd, és ő fog engem képviselni. Jó. Mondjak el mindent. Hát én mindent elmondtam, itt van a kihallgató tiszt, aki ott ült, én már mindent elmondtam. Hát hogy ez így igaz-e? Mondom, hogy mindent őszintén elmondtam. Hát akkor be fog jönni a mamám, és fogunk találkozni. Tényleg, három nap múlva újra ebben a szobában leültem, és szegény odajött, öt percet talán ha együtt lehettünk, zokogott szerencsétlen, de alig tudtunk beszélni. Ez az életnek egy nagyon furcsa dolga, tudod, annyi mindent akarsz mondani, és semmit nem tudsz mondani. Öt percig csak simogatott, és termoszban hozott kakaót, lecsavarta a tetejét, és töltött nekem kakaót, és az a tetű tiszt... láttam anyám szemén, hogy olyan alázatosan néz erre az emberre, erre a Vagyon Gáborra. Anyám nyújtotta a kakaót, és mikor a számhoz emeltem a kakaót, odajött, és kiverte a kezemből, és elkezdett az anyámmal üvölteni, hogy nem megmondtam magának, hogy nem adhat semmit az előzetesnek, vagy valami ilyesmit mondott. És azt mondta, akkor ezzel be is fejeztük a látogatást. Szegény anyám elment, és aztán legközelebb a tárgyaláson láttam, ott a Markóban. Nem tudom, mennyi ideig voltunk a Gyorskocsiban, elég hosszú ideig. Hány hónap lehetett ott?

– Kilenc hónap.

– Kilenc hónap. Egy idő után, eltelt jó pár hónap, amikor mondtam, hogy ezt egyszerűen nem bírom. Megnőttek a körmeim, nem adtak ollót, és akkor elkezdtem rágni a körmömet, azóta is rágom a körmömet. Nem adtak ollót, akkor lerágtam a körmömet, beszakadt.

– Kilenc hónap alatt végig egyedül voltál?

– Most akarok erre rátérni. Nem. Az én becslésem szerint olyan hat, hat és fél hónapig egyedül voltam, utána mondtam, hogy nem bírom tovább. Az ingemet kicserélték, mert az szétfoszlott, a civil ingemet, és adtak egy nyak nélkülit, mint most a színházban, sminkingnek hívják. Azt kaptam, a zsebkendőm teljesen szétfoszlott, minden. A zoknimnak nem volt feje, a zakómnak a hátulja teljesen ki volt nyílva, a könyökei kilukadva. Arra határozottan emlékszem, hogy olyan négy hónap után voltam először sétálni, úgy, hogy levittek egy a zárkánál valamivel nagyobb méretű udvarra, ugyanúgy ajtó volt rajta, csak a tetején nem volt rács, de nagyon magas volt a fala, úgyhogy nem lehetett kilátni, csak az eget lehetett ott látni. Oda kivittek négy, négy és fél hónap után először sétálni. Először teljesen elszédültem, és valahogy úgy álltam meg, egy olyan helyen, egy olyan sarokban, amit nem lehetett látni, mert ezen az ajtón is volt ilyen benéző, és benézett a pali, és nem látott, és rögtön nyitotta ki az ajtót, hogy hol vagyok. Mondtam, hogy rosszul vagyok. Emlékezz vissza, mikor a Markóba átkerültünk, és ott békaügetni kellett, elájultam. Fizikailag annyira le voltam gyengülve. Na, most visszatérek erre a dologra. És akkor mondtam ennek a Vagyon Gábornak, hogy nem bírom, egyszerűen nem bírom, rakjanak be valaki mellé, vagy adjanak könyvet, mert addig egy könyvet nem kaptam. És akkor adtak valami orvosságot, kis sárga, azt mondták, valami nyugtató, de hogy pontosan mi volt, azt nem tudom, kicsi sárga volt, és abból kaptam háromszor egyet. És egyszer csak mondták, hogy menjek, és azt hittem, hogy kihallgatásra, mondták, hogy hozzam a cuccomat. Kellett vinni a pokrócot, a csajkát, a kanalat, villát, és átraktak egy másik zárkába, ahol már volt valaki. Nem tudom, a nevére nem emlékszem, azt tudom, hogy szintén politikai volt. Bátaszéken volt plébános, egy pap, aki mellé odakerültem.

– Mennyi idős volt?

– Olyan 33-34 év körül, pap volt. Egy végtelenül rendes ember, aki az idejének a 70 százalékát a napi imádságokkal és a Bibliával töltötte, és a maradék 30 százalékot a velem való beszélgetéssel. Egy végtelenül rendes ember volt, jó szándékú. Izgatás miatt tartóztatták le, mint mondta ő. És egyszer elvitték, furcsa módon, őt onnan vitték tárgyalásra, de hogy miért, mert ugye mindenkit a Markóból vittek tárgyalásra, és őt onnan vitték a tárgyalásra, és jött vissza, és teljesen magába volt zuhanva. Kérdeztem, hogy mi történt, csak annyit súgott oda, hogy 12 évet kapott. És akkor összeszedte a holmiját, és elvitték. Ő kaphatott ott csomagot, volt szalámija, meg ez, az, amaz. Mindenből adott nekem, nagyon rendes volt.

– Miről beszélgettetek ezzel a pappal?

– Ő látta, hogy én milyen állapotban vagyok, ő látta, hogy én akkor már nagyon leromlott idegállapotban voltam, nagyon sovány voltam. Nem volt bennem ez az ösztön, hogy tornászni kell reggelente, hogy fekvőtámaszokat kell csinálni, hogy guggolni kell, hogy ugrálni kell, légzőgyakorlatokat kell végezni, én semmit sem csináltam, én éltem. Ettem, ha vécére kellett menni, kopogtam, a vécén nyitott ajtónál, szemben az őrrel elvégeztem a dolgomat, visszamentem. Nagyon rendes volt, ő tulajdonképpen rávezetett arra, hogy hogyan tudom ezt a helyzetet elviselhetőbbé tenni. Természetesen a katolikus gondolkodásmódnak nagyon fontos része a szeretet és a megbocsátás, s ne legyek gyűlölettel senki iránt, kihallgatóim iránt, akármi van, hanem viseljem a sorsomat, és nagyon tartotta bennem a lelket. Nagyon, végtelenül rendes ember volt, nem tudom, mi lett vele. Furcsa mód innen átkerültem egy másik emberhez, akkor láttam életemben először csíkos ruhát, százados volt a második világháborúban, V. Ábry Györgynek hívták. Fantasztikus volt. Az előző tag mérhetetlen alázattal volt az őrök iránt, és olyan simulékony volt és olyan tisztességtudó és szófogadó, és akkor átkerültem én ehhez a másik palihoz, akkor megtudtam, hogy ez egy ilyen öreg sitiprinc volt. A második világháború után mint háborús bűnöst elítélték, 56-ig ült, képzeld el, 56-ban kijött, végiglövöldözte a forradalmat, fölhúzott egy katonaruhát a csíkos ruhára, elkapták, és újra vissza. És ott ült bent. Gyakorlatilag ez 46 óta ült, gondolom én. És akkor volt 60. Megint volt neki valami tárgyalása, még kiderült neki valami turpisság, és akkor megint visszahozták ide. Az, kérlek szépen, minden reggel, ugye kaptuk ezt a szar brómos kávét, csillogott a teteje, minden reggel a kávéban nézte a haját, és mondta, hogy ne törődj semmivel, holnap megyünk haza, ezek a rohadt bolsevikok, és dőlt belőle. Hallotta, mikor ott jön az őr, és hallja, hogy benéz, kiszólt neki, hogy mit bámulsz, egyet fingok, elájulsz, teljesen infantilis lett. „Fölakaszthattok, azt csinálhattok, amit akartok, meg fogtok dögleni.” Én életemben embert még így nem hallottam beszélni. Már nincs fogam, amit kiverhettek, azt mondta, kivehető van, odaadom. Bejött az őr, én lapultam a falhoz, ő föl-alá sétált zsebre tett kézzel, egyszerűen nem fogadott szót, nem érdekelte őt. Ő, azt hiszem, Szegedről jött, vagy honnan, onnan hozták föl. Teljes más világ volt. Várjál, hogy is hívták? Sose felejtem, bementem, és rögtön odaálltam a falhoz, becsukták az ajtót, összevágta a bokáját, nem tudom, nem tudom a nevét, nagyon sajnálom, a Gyűjtőben integetett, meg találkoztunk sétánál. Velünk szemben, ahol mi voltunk, csupa nagyidősök voltak, és onnan egyszer kiabált, hogy Dini, megyünk haza, mondta, akkor már bent voltunk vagy másfél éve. Megyünk haza? Jól van, nemsokára. Az előző nagyon rendes pali volt, ez meg kicsit csibészséget meg a jókedvet adott, fölvidított.

Aztán valahogy ezt a Vagyon Gábort elrakták mellőlem, ezt a kihallgató tisztet, és kaptam egy másikat, aki egy sokkal humánusabb, de lehet, hogy csak rafináltabb volt. Nem tudom. De hozzám sokkal jobb volt, és én akkor már annyira kész voltam, annyira olyan minden mindegy állapotban voltam, István, hogy egyszerűen jólesett, hogy a kávéja mellől adott egy szem kockacukrot. Azzal az egy szem kockacukorral egy karácsonyestét végig tudtam csinálni. Úgy, hogy becsomagoltam a szétmállott zsebkendőmbe az egy szem cukrot, amit odaadott, és az volt a karácsonyestém, hogy megettem azt az egy szem kockacukrot. Ez egy emberségesebb pali volt. Akkor lezárták ezt a nyomozást.

– Kilenc hónapon keresztül hallgattak ki. Miről?

– Erről, amit mondtam. Erről. Ez történt. Erről, amit mondtam. Biztos, hogy valahol megvannak ezek a jegyzőkönyvek.

– Azt megkérdezték, hogy honnan kaptad a pisztolyt, és kinek adtad oda?

– Azt elmondtam, hogy hogyan volt. Ki mutatta meg nekem, hogy hol van ez a pisztoly. Elmondtam, hogy mi történt a pisztollyal, mennyi ideig volt nálam. Elmondtam, hogy kinek adtam oda, elmondtam ezt a röpcédula-dolgot, ebből lett az államellenes szervezkedés.

– És kilenc hónapon keresztül mit kérdeztek?

– Ugyanezt, ugyanezt, akár hiszed, akár nem. Hol azt mondták, hogy írjam le, hol azt mondták, mondjam el. Mindig megfogalmazták, akkor legépeltették valakivel, vagy ő maga legépelte, mindig hosszabb lett valamivel, valamivel mindig hosszabb lett, és akkor megint alá kellett írni. A végén valami 157 oldalt tudtak erről összefogalmazni, mert többet nem tudok, mint amit itt most neked is elmondok, nem emlékszem többre. Lehetetlen, hogy más történt volna. Próbálták összekapcsolni ezt a bátyámmal, próbálták a bátyáddal, próbálták a Zsomborral, mindenkivel, az apámmal, anyámmal, mindent kérdeztek, a nagyapámmal, hogy ki volt. Én mindig mondtam a magamét, ők azt leírták, aztán a végén azt mondták, hogy jó. Mikor már ez az egész olyan hihetőnek hangzott, meg már komolyan meg volt fogalmazva, akkor azt mondták, hogy menjünk át a Markóba. Akkor átvittek a Markóba, ott már beindult a nagyüzem. Ott már ilyen jó DISZ-fiatalokkal voltam együtt, de volt ott bűnösebb is. Ott mindenféle volt, én voltam egyedül, aki ilyen, tudod, mennek ezek a viccek, hogy az embert meghülyítik. Ottan éjszaka fölébresztettek, hogy a Csajkavári főügyész keres, és akkor ott meghallgattak, válaszolni kellett, hogy ki vagyok, de valahogy olyan szánalmas látványt nyújthattam egyszerűen, hogy még ezek a kipróbált gazemberek is, azt hiszem, megsajnáltak. Volt, amelyik ott volt, egy hetet volt a rendőrségen, és aztán hozták át a Markóba, és én akkor már bent voltam több mint kilenc hónapja. Gyakorlatilag én már nagyidősnek számítottam, én voltam a legrégebben letartóztatva a között a tizennyolc ember között, akik a nyolcszemélyes zárkában voltak. De hát abban volt minden. Volt gyilkos, volt autós nepper, volt disszidens, ott minden volt, cigányok voltak, borzalmas volt. Pulóvertolvajtól kezdve mindenki volt. És mindenki hajtogatta a magáét. És akkor kezdtem én tulajdonképpen találkozni a börtönéletnek ezzel a hihetetlenül igazságtalan rendszerével, ami alól nem lehet kibújni, amit tudomásul kell venni, hogy ez így van, és onnan kezdve csak arra kell koncentrálni, hogy ezt az ember túlélje nagyobb sérülés és mindenféle lelki és fizikai bántalom nélkül. Megúszni tetoválás nélkül, megúszni, lehetőleg kulturáltan tölteni az idődet, és lehetőleg nem hallgatni a sajnos sokszor velejéig romlott embereket. Nem tudok erre mit mondani.

Egyszer a televízióban az Obersovszky Gyula bácsi mondott egy nagyon szép dolgot, hogy a rossz embereket a börtön még rosszabbá teszi, a jó embereket meg még jobbá. Én nem tudom, hogy én milyen vagyok. Én azt tudom, hogy én azóta a közelében nem voltam ennek a dolognak, hála a jó istennek. Kopogjuk le. De én az egészről csak annyit tudok mondani, hogy én túl fiatal voltam ahhoz, hogy belerokkanjak ebbe a dologba, és engem valahogy megsegített, az én életemet egy kicsit megsegítette ez a dolog.

– Mennyiben?

– Hogy mondjam neked, megfegyelmezett. Én így fogom fel. Megfegyelmezett, más ember, egy akaró ember lettem. Lehet, hogy ha ez nincs, az én életem szétfolyt volna, és valahol nem tudom, mi lettem volna. Ma Európa, talán a világ egyik legjobb színházi társulatának vagyok mondhatni vezető színésze, bejártam a fél világot, Caracastól Londonon át Moszkváig, Nyugat-Európát. Fesztiválokat nyertünk Londonban, Párizsban, Rómában, Pármában, Zürichben. Lehet, hogy mindez nem történik meg, hogyha nincs ez az előzmény. De lehet, hogy ez csak szerencse kérdése. Nem hiszem, hogy tehetség kérdése, ez egy más dolog, ez egy külön fejezet, erről megint külön lehetne beszélni. De hogy mondjam neked, én úgy érzem, hogy én akkor éretlen voltam ahhoz, hogy felfogjam ennek az egésznek az iszonyú tragédiáját. Ha én ezt végigélem, akkor én adott esetben olyan helyzetbe kerülök, mint szerencsétlen Zsolt, aki belerokkant, aki beleőrült ebbe a dologba. Érted a dolgot, amit én mondok?

A Katona József Színház előadása: Bulgakov Kutyaszív c. drámája - az előadás plakátja
A Katona József Színház előadása: Bulgakov Kutyaszív c. drámája - az előadás plakátja
A Katona József Színház előadása: Bulgakov Kutyaszív c. drámája - képek az előadás katalógusából
A Katona József Színház előadása: Bulgakov Kutyaszív c. drámája - képek az előadás katalógusából

– Értem, igen.

– Én egyszerűen nem fogtam fel, hogy velem mi történik. Nem fogtam fel, és kijöttem, és ott álltam kőkeményen, és azt mondtam magamnak, hogy ez a dolog, ami velem történt, ez egyszerűen nem történt meg. Én a mai napig azt mondom, 47 éves vagyok, vagy 46 múltam most januárban, nem azt mondom, hogy 46 éves vagyok, hanem azt, hogy én még mindig csak 42 éves vagyok, vagy 43 éves vagyok, mert ez nincs, ez nem volt az én életemben. Lehet, hogy belülről a szervezetem megöregedett, de kijöttem és elhatároztam, hogy ezt a dolgot nekem kutya kötelességem önmagammal szemben rendezni. Tudtam, hogy nem vesznek föl semmiféle főiskolára. Esti iskolába mentem, leérettségiztem, a fene akart színész lenni, egyszerűen ki kellett találnom magamnak valamit ahhoz, érted, hogy az életem rendbe jöjjön, mert nem létezik, hogy az én életem tönkremenjen, és ki kellett találni egy szabad pályát, és ez az egyetlenegy pálya volt, ami szabad, ez a színház és a színészet, ahol ha valaki alkalmas valamire, akkor az úgyis előbb-utóbb kiderül.

És én emellett döntöttem, hogy nekem ezt kell csinálni. És elkezdtem figyelni, hogy ez szakmailag hogy működik, elkezdtem hozzáolvasni, elkezdtem hozzáműködtetni az életemet, és egyszer csak ez a dolog elindult. És azt hiszem, talán sikerült behoznom ezt a hihetetlen hendikepet, amit ott akkor én kaptam. De lehet, hogy ez használt is, ez a dolog. Ettől jutottam el oda, ahova eljutottam. Lehet. Nem tudom. Ezek borzalmas dolgok voltak, legszívesebben elfelejteném az egészet. De vannak dolgok, amiket hát sajnos tényleg nem lehet elfelejteni. De mondom, én azért nem roppantam bele, mert egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy mi történik velem.

A tárgyalás több mint egy hónapig tartott, amiből én részt vettem tulajdonképpen egy olyan másfél hetet, mert mire rám került a sor, a tárgyalásnak a zöme már lement. A tárgyalásról nekem most már az a véleményem, hogy az egy megrendezett dolog volt, nincs mese, ha akárkinek ezt elmesélem ma, az nem hiszi el. Az nem hiszi el, hogy ennyi idős emberekkel ezt meg lehetett csinálni. Azt hiszem, talán az öcsédre mondta az ügyész, vagy rám, hogy meggyőződése, hogy a csontja velejéig fasiszta. Valamelyikünkre, ilyen korunkbélire. És ott álltam sírva a bíróság előtt, és nem értettem. Nem értettem, hogy mi történik. Ez mentett meg, hogy nem értettem, hogy mi történik. Föl is akaszthattak volna, akkor se értettem volna. Akkor odamentem volna az akasztófa alá, és legfeljebb sírdogáltam volna, hogy ne tessék ezt velem csinálni. De nem értettem. Nem volt bennem az, hogy ez igazságtalanság. Én úgy gondoltam, hogy én tényleg megtámadtam ezt a rendszert. Bár most azért fogalmazok így, hogy próbáljam érzékeltetni az akkori agyműködésemet. És akkor gondoltam magamban, hogy minden rendszernek az a dolga, hogy védje magát. Ezek így csinálják. Ám legyen. Most mit tudsz csinálni?! A nagyapám osztályidegen volt, szerencsétlen, a földbirtok miatt, az apám emiatt a katolikus újságírás miatt. Mit hallottam én otthon erről a rendszerről? Most mondd meg, hát semmit, csak azt, hogy rossz.

– Mit hallottál?

– Mit hallhattam? Képzeld el. A nagyapám, akinek 45-ben elvették mindenét, és volt egy szép kúriája, egy gyönyörű, virágzó gazdaságot vezetett, mit tudom én, kilencszáz holdon vagy mennyin, aminek a fele talán az övé volt, a felét meg bérelte, de hát egy gyönyörű gazdaságot vezetett, és az egyik napról a másikra átrakták a saját disznóóljába. Azt mondta, hogy ő elmegy. Azt mondták, hogy nem megy el, hanem ott marad, berakták a saját disznóóljába három székkel meg egy detektoros rádióval. Én ettől az embertől mit hallok, aki a nagyapám? Mit hall az ilyen fiatalember erről a rendszerről?

Egy dologra jöttem rá, ahogy olvasom most visszafelé ezeket a dolgokat, hogy ennél a politikánál mocskosabb dolog a világon nincs. Amit ezek egymással műveltek, és gondolom, ez mindenhol így van. Amit ezek egymással műveltek, ez valami vérlázító. Még ezen is elgondolkodtam, de érdekel, és 320 forintért megveszem ennek a Farkas Vladimirnak a könyvét, aki végül is próbálja – elolvastad a könyvet? –, próbálja magát tisztára mosni, ahogy tudja. Most engem ez nem érdekel, hogy ő belepisált a Kádár szájába, vagy nem, hogy ezt csak kitalálták volna. De hát egy vérengző vadállat volt, az biztos. És eszembe jut, hogy végül is én azzal, hogy megveszem 320 forintért az ő könyvét, én ezzel őt segítem. De hát érdekel, próbálok utánanézni a dolognak, hogy hogyan történhetett meg ez az égrengető baromság, ami ebben az országban végbement.

Kitalálták, hogy a köztársasági elnök az ország egyik legjobb írója. És az Árpi bácsinak a két megírt drámáját mutatja be az összes színház Magyarországon. Az az ember el fogja hinni, hogy ő egy jó drámaíró. Érted ezt az őrületet? Mind azért, hogy valaki a saját kis gesztenyéjét ki tudja kaparni. De ez, hála a jó istennek, engem nem érdekel annyira, mert ebben a munkaszegényes világban azért akad munkám, és azt megpróbálom lelkiismeretesen, a magam tudása szerint a legjobban elvégezni. Engem ez viszonylag kielégít.

– Mielőtt a tárgyalásról beszélnénk, talán még arról egy kicsit, amíg eljött a tárgyalás pillanata.

– Azt még nem mondtam, hogy a Markóban ezek a különböző közbűntényes fegyencek nem nagyon bántottak, mert én már akkor közöttük ilyen sitiprincnek számítottam. Én már kilenc hónapot töltöttem előzetesben, és volt, aki összesen nem töltött, már a rá szabott bírósági ítélet után sem töltött ott kilenc hónapot bent, hanem szinte kevesebbet. Először nagy várakozással néztem az egész tárgyalás elé, az egész zárka tulajdonképpen rettenetesen izgult, hogy mi lesz, hogy lesz. És ilyenkor mennek a jósolgatások, hogy ki mennyit fog kapni. Hát aztán mondtak nekem mindent. Mondták, hogy hazaengednek, mondták, hogy fölakasztanak, és ez úgy fűtötte bennem a várakozást. Hát az első tárgyalási napon – azt, amíg élek, nem felejtem el – egymáshoz láncoltak bennünket. A Markó utcában az első emeleten a fő tárgyalóteremben volt a tárgyalás, közönség nem volt senki, az előcsarnokban álltak, de még nem jutottunk el odáig. Mentünk egymáshoz láncolva, én akkor értesültem tulajdonképpen arról, hogy itten többen vagyunk a kelleténél. Ez úgy volt, ez a tárgyalás, hogy először, az első tárgyalási napon volt ez a nagy díszbevonulás. Nekem egy kicsit az volt az érzésem, hogy ilyen csinnadrattát csináltak alá. És szegény szülők ott álltak, meg hozzátartozók a tárgyalóterem előtt, aminek egy elég nagy előcsarnoka volt. Levittek bennünket a tárgyalásra, mögöttünk becsukódott az ajtó, és a szülők nem jöhettek be, illetve senki érdeklődő. És a nagy pulpitus, ez nekem olyan rettentő furcsa volt, és mindenféle ilyen jogi formulák mentek, számomra ismeretlen szövegek. A nyomozás során is, ezt mondtam, az volt a félelmetes, hogy hogyan alakul ki egy ilyen jogi nyelvezetből, egy fogalmazásból egy teljesen érthetetlen vádirat, hogy az hogy áll össze, hogy lesz egy tizenöt mondatos életrajzból egy kétszáz oldalas vádirat. Mindenkinek fölolvasták, hogy abrakadabra, ezzel, azzal, amazzal vádolják, és aztán elvittek bennünket. És már a tizenötödik vagy a tizenhatodik napon ment a tárgyalás, amikor rám került a sor. Tehát akik előttem voltak a sorban, azokat már mind kihallgatták, és akkor, mikor énrám került a sor, akkor engem egyenesen odavittek a pulpitus elé, ha jól emlékszem rá, talán elbőgtem magam. Nem tudtam, hogy hogy kell viselkedni. Akkor elsírtam magam. Egyben kötöttem az ebet a karóhoz, azt tudom, hogy a Lugossy Ferivel volt ez a konfliktus, hogy a pisztoly mért került hozzá, és hogy került vissza. Őt gyilkossági kísérlettel vádolták, hogy ő meg akarta ölni a rendőrt. Az ő vallomásában ez úgy szerepelt, hogy tulajdonképpen mi ezt ketten terveltük ki, és ezért én odaadtam a fegyvert neki, hogy ő ezt végrehajtsa. Az akkori jog szerint, én ugyanolyan bűnösnek számítottam gyilkossági kísérletben való tevékeny részvétel címén, mint ahogy ő, mert az akkori jog szerint – nem tudom, hogy ez most hogy van, nem vagyok jogász – az embernek a saját magára tett terhelő vallomás a másikkal szemben bizonyíték. Ha jól emlékszem, nem tudom, most nincs itt ez a papír, végül is engem csak az államellenes szervezkedés és fegyverrejtegetés büntettében ítéltek el. Lehet, a gyilkossági kísérletért is elítéltek, nincs meg az ítélet, sajnos. De a szabadulólevélen, amit ott kaptam, az volt az egyetlen ilyen papírosom erről, pecsétes papír, azon, azt hiszem, az van, hogy államellenes szervezkedés és fegyverrejtegetés. Nekem az volt az érzésem, hogy a tárgyalásnak a légköre meg van rendezve. Volt egy-két megrendítő pillanat. Láttam a becsületes embertípust, láttam a szerencsétlen, kétségbeesett embert, szerencsétlen Szántó Konrád atyában, aki teljesen össze volt zuhanva, az Udvardi Laciban, aki teljesen össze volt zuhanva, a Gyuszi, a bátyád, aki szkeptikus volt. Valahogy ez volt az érzésem, most így visszagondolva a Zsomborra, aki az elsőrendű vádlott volt, akit, azt hiszem, első fokon halálra is ítéltek.

– Nem.

– Nem? És mennyit kapott?

– Tíz évet.

– Tíz évet?! Akkor csak szó volt róla. Ő mondta, mikor behoztak ott valami rabot, akivel együtt ült, hogy tegyen ellene vallomást, és az ellene beszélt, és ennek alapján, népellenes izgatásért, vagy nem tudom én, miért újra vádat akartak emelni ellene. És ott mondta, hogy „engem úgyis föl fognak akasztani, ne hazudozzon itt össze-vissza!”. És mondta a bírónak, hogy „hazudik, piros a füle”.

Volt az egészben valami félelmetes, ahogy ezeket az embertípusokat próbáltam megfigyelni. Én a magam típusát inkább a nyúlkongresszushoz tudom hasonlítani, egy gyáva, teljesen összeszart ember voltam, akinek az volt az érzése, hogy most, hogy ez a tárgyalás meglesz, végre tisztázódik minden. Hát akkor már lassan tizedik hónapja ültünk. Gondoltam akkor én, hogy ezzel végérvényesen vége szakad, vagy nem tudom én, mi lesz. És akkor engem hazaengednek.

A második tárgyalás, azt hiszem, a Fő utcában volt. Eljött a nagy pillanat. Megint ez az őrület, ez a jogi szövevény, amiből én egyszerűen azt éreztem, hogy az ügyvédeknek – volt, akinek volt fogadott ügyvédje, és volt, akinek kirendelt ügyvédje volt – nem volt komoly szerepük. Azt tökéletesen átláttam, hogy minden ügyvédi kamarából csak egyes emberek vállalhattak ilyen vonatkozású ügyekben a védelmet. Szegény anyámékat az ügyvédi költség anyagilag rendesen igénybe vette. De azt lehetett érezni, hogy tulajdonképpen az ügyvédeknek itt semmi szavuk sincs. Engem elvittek egy ilyen elmeszakértői vizsgálatra. Mint említettem a beszélgetés legelején, én borzasztó rossz gyerek voltam, és még szó nem volt róla, hogy bíróság, meg nem tudom mi, engem a szüleim fölvittek a Hárs-hegyre pszichológiai megfigyelésre. Egy hetet ott töltöttem, vagy két hetet, hogy egyáltalán mit lehet velem csinálni, hogy az én életem rendbe jöjjön, mert teljesen nevelhetetlen voltam, és fegyelmezetlen, hisztériás hülye, na! És akkor ezt próbálta meg az ügyvédem meglovagolni, és onnan szereztek mindenféle másolatokat, hogy engem ott vizsgáltak. Akkor elrendelte a bíróság, hogy egy elmeszakértő vizsgáljon meg. Én akkor elég lerobbant állapotban voltam. Azt tudom, hogy csak katonák voltak, akik vizsgáltak, egyenruhás emberekre emlékszem. De például nem tudtam, hogy hányadika van, milyen év, semmit az égvilágon, semmit az égvilágon. De ez még a tárgyalás előtt volt ez a vizsgálat, erre még a Gyorskocsi utcából vittek. Ez egy borzasztó dolog volt, mert akkor én nagyon rossz állapotban voltam.

Közben elvittek engem tanúskodni egy másik ügy kapcsán. A Gellért-hegyen, ahol mi laktunk, ott a gyerekek, mit tudom én, elvittek a közértből valami whiskyket. Nem is a közértből, a Zöldfa étteremnek a kertjében tárolták ezeket a whiskyket. És elvittek valami öt üveg whiskyt, meg autót loptak, meg nem tudom mi. Én ebben nem voltam benne, de tanúként engem oda a bíróság megidéztetett. És arra emlékszem, hogy a Gyorskocsi utcából áthoztak a Fő utcába, ott volt a tárgyalás. És valami borzasztó állapotban voltam, lefogytam 30 kilóra. A kabátom nagy öltésekkel volt összevarrva, mert ezt kinőttem, meg a zakóm rongyokban. Ültem ebben a sminkingszerű ingben összebilincselve hátul, és láttam ezen a tárgyaláson az anyámat. Láttam, amint csurognak a könnyei. Hirtelen odaugrottam, és adtam neki két puszit. Ezt nem vette észre, illetve későn vette észre a fegyőr, aki kísért. Már visszarántani nem akart, gondolom, csak utána nagyon erősen belém karolt, és elhúzott. És akkor kihallgatott a bíró. Ez a fegyőr odament a bírónőhöz, és mondott neki valamit. Azt én nem hallottam, mert messze voltam. Aminek az lett az eredménye, hogy rólam a tárgyaláson se vették le a bilincset. Hanem úgy álltam, mint tanú, voltam 15 éves, hogy hátul össze volt bilincselve a kezem. És kérdezték, hogy mit tudok mondani. Ismerem ezt, ismerem azt, tudok róla, én is ittam abból az italból. Megkínáltak, mit tudom én, ennyi volt az egész dolog. És egyszer csak azt látom, hogy az ügyésznő sír. És én nem tudtam, hogy miért sír, de később én elemeztem ezt a dolgot, és gondolom, hogy a látványtól, ahogy én kinézhettem. S akkor elvezetett engem, elvittek. Baromi szemét pali volt ez, aki kísért, már akkor elkezdett baszogatni, ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó, és átkerültünk a másik épületbe. Rögtön elkezdett baszogatni, hogy mit mondtam az anyámnak. A liftből, ahogy kiszálltunk, lefele kellett jönni a folyosón, és utána lefele kellett menni egy lépcsőn, hogy odaérjünk az én zárkámhoz. Meglökött ez a rohadék úgy, hogy pofára estem a lépcsőn, nem is tudtam a kezemet előrekapni, mert hátra voltam bilincselve. És az arcomat megütöttem, vérzett is. És utána ment két hétig a tortúra éjjel-nappal, hogy mit mondtam az anyámnak, mit üzentem. Mondtam mindent, ami elképzelhető volt, ez volt egy kis epizód az egészből. Csak azért mesélem el, hogy az egész milyen volt.

Akkor eljött a nagy nap, az ítélethirdetés, amiről meg voltam győződve, hogy akkor én most megyek haza. És akkor fölálltak, és azt hiszem, én kaptam négy évet, és aztán másodfokon három évet, egy évet levettek belőle. Valahogy így volt. Azt tudom, hogy a vége három lett. És akkor elvittek. Nagyon el voltam keseredve, hogy akkor még most nekem ennyi ideig itt kell lenni. Megvolt az ítélet, és akkor elszállítottak engem a Gyűjtőbe. Ami már tulajdonképpen, még a Markót is beleértve, egy üdülőtelep volt. Akkoriban, én úgy tudom, hogy akkoriban a Gyűjtőben csak politikai foglyok voltak, nagyidős politikai foglyok. 61-ben kerültem én át ugye a Gyűjtőbe, akkor zsufi ház volt, és csupa nagyidős politikai fogoly volt. És a volt zárkatársammal később ott találkoztam, mikor a mosodába vittünk valami ruhákat, és ott ordibált, meg integetett, hogy mért nem megyünk haza, mindig az volt a mániája, hogy holnap megyünk haza, mennek a bolsevikok a picsába, és mi másnap megyünk haza. Ezt mondogatta magának, és már bent volt 20 vagy 25 éve, nem tudom.

Én a suszterájban voltam, ott már kezdtem megérezni a börtönélet belső harcait, hogy a kulturálatlanságnak ez egy olyan szintje, amikor semmi más nem működik, csak az ösztön. Megmaradni, életben maradni, valamilyen úton-módon egészségesen megúszni ezt a dolgot, és készülni a további bűnök ellen. Nem tudom, nagyon érdekes volt, mert ahol mi voltunk, úgy hívták, hogy a kisház. Mi a kisházban voltunk, és velünk szemben volt egy csillagrendszerben épült nagy ház, és egy ilyen háromszöget alkottunk ezzel a két szárnyával a benne lévő börtönnek, alul sétálóudvar volt. Arra emlékszem, hogy reggel korán sétáltak ott a halálraítéltek, nagyon korán, olyan öt óra körül, kéz-láb bilincsben, lehetett is látni, azok civilben voltak. Volt köztük mindenféle. Volt pap, volt katonaruhás, volt civil, de férfiak és nők együtt nem sétáltak. Mindig lehetett tudni, hogy mikor van kivégzés, másnap kinéztünk, és láttuk, hogy hány hiányzik. Volt úgy, hogy kettő, volt úgy, hogy egy, volt, hogy négy. Aztán volt egy szilveszter, a 61–62-es szilveszter, az fantasztikus volt. Ezek a nagyidős politikai rabok odaát elég randalírozós társaság volt. Szerették a balhét, mert mindig volt éhségsztrájk, eltorlaszolták magukat, mindig volt balhé. Amíg élek 61–62 szilveszterét nem felejtem el. Volt ott a közelben valami gumigyár Kőbányán, és annak a dudája szólt éjfélkor. Erre a jelre, ez meg volt beszélve, gondolom, az összes ablak, ami létezett, ugye 4 emelet magas az a börtön, és a két szárny, és az összes ablak egyszerre betört éjfélkor. És elkezdtük énekelni a Himnuszt. Az valami hátborzongató volt. Olyan, ha most visszagondolok rá, most is föláll a szőr a hátamon. Akkor elénekeltük a Himnuszt, és volt egy baromi nagy kiabálás, hogy boldog újévet bajtársak, egy kicsit olyan volt, mint egy ilyen filmrészlet, de tényleg igaz volt, és ilyen volt. És kiabáltak át nekünk, hogy nektek is, fiúk. Hát mi kussoltunk, senki nem szólt egy szót sem. Lett is belőle nagy balhé, kaptak fegyelmiket, nagyon nagy balhék voltak belőle. De állandóan volt velük valami, mindig, mindig ment a bruszt velük.

Aztán volt egy fantasztikus nyár, 62 nyara, ez a kőbányai rész, ez borzasztó magasan van, és nyáron nincs víz. Effektív nincs víz, úgyhogy hetekig kannában hordták a vizet. Emlékszem, úgy fürödtünk, hogy jött két nagy lajtos kocsi, az egyikben volt szappan, akkor kiállt, mit tudom én, 150 krapek, le kellett vetkőzni, azok meg lespriccelték szappannal. Utána a másik lajtos kocsi, amelyikben víz volt, lespriccelt bennünket, ez volt a fürdés.

A vízhiány miatt a csatornákban rettenetesen elszaporodtak a patkányok. És aki patkányt fogott, az kapott egy doboz Fecske cigarettát. Akkoriban jelent meg a Fecske cigaretta, nagyon nagy szám volt akkor. Séta volt, és valaki elordította magát, hogy patkány, ilyet még életemben nem láttam, nem hittem el, hogy ilyen létezik. Sétált kétszáz ember, meglátták a patkányt, és elszabadult a pokol. Elkezdték rúgni, de úgy, hogy az a szerencsétlen jószág nem tudott leesni a földre, egy darabig csak így visított, röpült a levegőben. Aztán elindult a harc, hogy ki szerzi meg már a dögöt, mert aki odament, és jelentett, hogy törzsőrmester úrnak tisztelettel jelentem, hogy patkány, akkor az kapta a cigarettát. Szerencsétlen állatokat ott agyba-főbe verték, ez borzasztó volt, de nem lehetett tőlük meglenni, mindenhol ott voltak, akkorák, mint egy kismacska.

És akkor elkezdődtek az első látogatások. Édesanyám, édesapám jöttek be hozzám mindig. Háromhavonta jöhettek be, azt hiszem. Egyhavonta vagy kéthavonta kaphattam csomagot, egyhavonta lehetett egyszer írni levelet, kapni kaphattam levelet mindig. Ott már egy kicsit úgy megérintett az emberi nyomor. Volt egy szerencsétlen kis cigánygyerek, nagyon szerettem, analfabéta volt. Én tanítottam meg ott írni, amennyire tudtam, meg meséskönyveket vettünk, és abból meséket olvastam neki. Úgy hívták, hogy Ördög József. Az a szerencsétlen az anyjának vágta le a fejét. Mert valami olyasmi történt, hogy az apja rettenetesen ivott, egy ilyen nyírségi cigánygyerek volt, és az apja mindig hazament a kocsmából, elkezdte verni az anyját, hogy adjon még pénzt. És a srác egyszer bement a szekercéért, hogy agyonüti az apját, vagy nem tudom, szétválasztja őket. És ment a kúthoz, ahol éppen fojtogatta az anyját az apja, és kiszúrta, hogy a gyerek jön a baltával, félrelépett, és az az anyjának csapta le a fejét. Egy évet kapott. Ehhez képest én kaptam végeredményben hármat, amiből letöltöttem 1 év 8 hónapot. Ott már akkor suszterájban dolgoztunk. Először csak felsőrészeket készítettünk, azt egész jól megtanultam, aztán jött az alsórész, azt is megtanultam. És gyakorlatilag én még most is úgy érzem, hogy ilyen féléves, 3-4 hónapos munkával minden további nélkül oda tudnék ülni a kaptafához. Ennek is volt valami haszna. Megtanultam a suszterájt.

Egyre jobban közeledett a szabadulás ideje, és akkor egyszer hívattak az úgynevezett házi tanácshoz, a börtönnek a parancsnoka és nem tudom kik, ott ültek. Behívtak engemet egy ilyen beszélgetésre. Azt, amíg élek, nem felejtem el. Életemben először talán ott lettem kemény vagy ott lettem ember, vagy nem tudom én, micsoda. Megkérdezték tőlem, hogy mondjam meg őszintén, hogy az én politikai nézeteim mennyiben változtak meg, vagy hogy változtak meg, mi történt velem. És elmeséltem nekik, amit én neked is elmondtam, amit én otthon hallottam. És ezzel korántsem akarom sem a szüleimre, sem a nagyapámra, aki szintén megjárta Márianosztrát, nem akarok semmiféle terhelő dolgot mondani, de mint gyerek tulajdonképpen erről a rendszerről soha egyetlen jó mondatot nem hallottam. Ennek nem tudom a hátterét, nem is igazán érdekel. De ami bennem addig csak benyomás volt, az itt bent lassan kezdett meggyőződéssé válni. Döbbent csend lett, és teljes nyílt tekintettel így az arcukba elmondtam. Azt kérdezték, hogy mi az érzésem, a gondolatom, én ezt elmondtam így, ahogy van. És akkor nem engedtek el, mert mint később megtudtam, ez már ilyen belső tanácsi ülés volt, és akkor eldönthették volna, hogy én most hazamehetek vagy nem. Ez egy év hat hónap után volt. És akkor még két hónapot ráhúzattak velem. És akkor megint jött egy ilyen tárgyalás, akkor nem kérdeztek semmit, csak közölték velem, hogy nemsokára haza fogok menni. Tulajdonképpen csak egy nagy lelki fröccs volt az egész, hogy nemsokára haza fogok menni. És mondtam, hogy jó, tudomásul vettem, és visszamentem dolgozni. Három nap múlva, délután négy óra körül jöttek értem. 68A/241-es, ez volt a számom, és akkor szólítottak, hogy Apostol, ez volt a becenevem ott, így hívtak a fegyőrök, hogy miért, azt nem tudom. Szólítottak, hogy menjek velük. Te atyaúristen, mi van már megint. És a börtönparancsnokhoz fölvittek, aki három mondatban elmondta, hogy ilyen és ilyen rendelet értelmében, azonnali – ez 62 nyarán volt – szabadlábra helyeznek. Én gondoltam, hogy majd másnap reggeltől, mert úgy szokott lenni, reggel engedik ki az embert. És följött, jött velem az a fegyőr, visszavitt a zárkába. Ötig dolgoztunk, és ez négy óra körül volt. Akkor fél ötkor fölmentünk a zárkába. Azt mondta, hogy szedjem össze a cuccomat. Összeszedtem, ami volt. Vehettem bent könyveket, természetrajz-könyveket meg útleírásos könyveket, lehetett vásárolni könyvet, és azokat összeszedtem, meg hát azokat a dolgokat, amiket le kellett adni, csajkát, kanalat, ilyesmit, és akkor elszámoltattak. Odaadták a cuccomat, és öt órakor kidobtak. Öt órakor már kint voltam. Emlékszem, verőfényes napsütés volt. És az anyámék közben elcserélték a lakást. Hová menjek? Emlékszem, fehér bugyor volt nálam, tisztasági csomag, rajta volt a számom, az égvilágon mindenem ez volt. Mit csináljak? Hát kijöttem, azt se tudtam, hogy hol van ez a Kőbánya. Annak idején én nem voltam arrafelé. Volt valami négyszáz forintom, akkor az elég sok pénz volt. És akkor beültem a taxiba, és mondtam, hogy Hattyú utca 16.-ba legyen olyan kedves engem elvinni. És elvitt. Ahol most a Shell-kút van, az a szürke ház a Hattyú utcában. Mentem föl, és az apám volt otthon, az anyám elment valahová. A bátyám sem volt otthon. Nagy öröm meg minden. És kiderült, hogy valaki felhívta az apámat előző nap névtelenül. Otthon csörgött a telefon, az apám fölvette, és valaki azt mondta, hogy a fia szabadul. És letette a kagylót. Hogy ez ki lehetett, és hogy mi volt? Azt tudom, hogy az apám egy egész napot ott ült a Gyűjtő előtt és várt, az előző napon. Ő már valamit sejtett, hogy jönni fogok. Ami tulajdonképpen számomra furcsa és nehéz, ennek az egész dolognak, ennek a börtönösdinek, meg ennek a pernek, meg az ügynek az utóélete, ami fantasztikus, ami engem tulajdonképpen nagyon sokszor kirakott a szélére. Ezek a későbbi utánanyúlások, vagy ezek a későbbi dolgok, ezt én nem is értem, hogy téged hogy vettek föl a főiskolára.

– Nagyon nehezen.

– Azt én egyszerűen nem is értem, mert énnekem kerek perec megmondta az Ádám Ottó,3 hogy tiltakozott az ellen, hogy engem a főiskola színész szakára felvegyenek, mert ilyen priusszal az lehetetlen. Kerek perec bejelentette. Mondta nekem az Ádám Ottó, sosem felejtem el, ahogy ott állt a Vas utca sarkán, a bőrzakó lógott az ujján, a vállán, és mondta, hogy Dénes, maga egy problémás ember, tudod ezeket a baromságokat, amiket kell mondani akkor, amikor egy okos ember egy nála kevésbé okosat megpróbál elterelni erről a pályáról. De ő azt mondta, hogy menjek el vidékre, mert ő úgy érzi, hogy belőlem előbb-utóbb színész lesz. És én végül is ezt az utat választottam.

Már Győrben voltam, amikor a színházban történt valami. Egy próbán (én nem is voltam benne a darabban) eltűnt valakinek háromszáz vagy négyszáz forintja, és kihívták a rendőrséget. Egyszer csak hívat az igazgató, és a következőt mondja nekem: Dénes, telefonáltak a rendőr-főkapitányságról, be kell mennie. Mondtam, hogy jó, bemegyek. Bementem. Ez már a hetvenes évek közepén volt. Bementem, ott fogadott egy ember, hogy eltűnt a pénz, és te loptad el. De akkor én már tudtam, hogy ez hogy működik. Egyszer csak megjelent két civil pali, ilyen nyakkendősök, na, mondom, helyben vagyunk. Ma is úgy vagyok vele, érted, hogy hátszélben ötven méterről megérzem, hogy melyik hova tartozik, milyen osztályon van. Elkezdték, hogy ugye kutyából nem lesz szalonna, te már megjártad és izé. Na, akkor én azt mondtam, hogy kérem szépen, „én magukkal nem vagyok hajlandó – akkor már bekeményítettem – semmiféle kommunikációra. Két dolgot döntsenek el most, itt rögtön. Amennyiben úgy döntenek, hogy őrizetbe vesznek, azt tegyék meg. Akkor viszont azonnal kísérjenek a zárkámba, ezt kérem. Én nem vagyok hajlandó beszélni erről a börtönmúltról és az én peremről. Én már megkaptam az I. kerületi rendőrkapitányságtól az erkölcsi bizonyítványt, hogy énnekem megbocsátottak, büntetlen előéletűnek számítok. Én mostantól kezdve erről a dologról senkivel, sehol, semmiféle fórumon nem vagyok hajlandó tárgyalni. Engedjenek azonnal haza!” Nem eszik olyan forrón a kását. A lényege az volt, hogy megpróbáltak engem beszervezni, hogy a színházból legyek besúgó, hogy ki milyen politikai meggyőződésű, ki hogy gondolkodik meg mit tudom én. Ott volt egy karmester, a Gulyás, aki eléggé nyíltan rendszerellenes volt. És mit tudok a Gulyásról? Mondtam, hogy senkiről nem tudok semmit, és hagyjanak békén. Na, ezzel elkezdődtek a fenyegetések, a következő. „Nézze, Dénes, ismerjük, magának itt szépen megindult.” És tényleg. Játszottam főszerepeket, a városban imádtak, főleg zenéseket játszottam, amin tulajdonképpen ezt a szakmát meg lehet tanulni. „Ismerjük a maga főnökét, az egy gyáva zsidó ember, a Váradi György. Én háromszor vagy négyszer behozom magát 24 órára, az úgy kirúgja magát, hogy a lába nem éri a földet.” Mondtam, jó, ezt meg lehet tenni, de én most szeretnék hazamenni. Jó, hát akkor majd visszatérünk erre a dologra.

Visszamentem a színházba, és kétségbeesésemben odamentem a párttitkárhoz, Szűcs István nevezetű színészhez, ma is ott van Győrben. Beültünk a kocsijába, volt egy kis 500-as Fiatja. És ott elmondtam neki ezt az egész helyzetet. Mit csináljak, mondd meg! Ez borzasztó, sápadozott, meg fogta a fejét, ez őrület, mi lesz, hogy lesz. Mondom, mondd meg, hogy mit csináljak. Semmiféleképp ilyen dolgokba ne keveredj bele. Mondom, dehogy, eszem ágában sincs belekeveredni, de ez engem itt baszogatni fog. Na, egyik reggel négy órakor, a színészházban aludtam, dörömbölnek az ajtón. Két civil nyomozó, berángattak, bevittek ugyanabba az épületbe, ahol annak idején Győrben volt az ÁVO.

– Ez mikor volt?

– 77-ben. A tiszten látszott, hogy komolyabb beosztásban van. És akkor ő ott reggel öt órakor elkezdte. Nahát, akkor hogy ez a dolog, ez a beszámoló. És még pénzt is ígértek, hogy anyagi juttatásokban is tudunk segíteni, meg szerepet tudunk szerezni a színházban. Akkor bekeményítettem, és azt mondtam, hogy nézze, engem minden hónapban kétszer be lehet hozni ide, és lehet, hogy ki fognak rúgni a színházból. Én ezt a dolgot akkor sem vállalom, viszont egyetlenegy dolgot most elmondok önnek itt szemtől szembe. Én a legmagasabb fórumig el fogok menni, és tiltakozni fogok, hogy velem ezt csinálják. Azt mondja, milyen fórum, mire gondol? Hova fog elmenni? Elmegyek a Kádár Jánoshoz, engem nem érdekel. És erre azt mondta nekem ez a civil ruhás tiszt, aki nyilvánvalóan ennek az osztálynak a vezetője volt, azt mondta, hogy ide figyeljen, tudja, hogy ki az a Kádár János? „Az egy kis pöcs. Az én főnököm ezt a Kádár Jánost akkor rúgja picsán, amikor akarja. Ez egy bábu. Ehhez akar maga elmenni panaszra? Takarodjon innen a picsába!” – mondta nekem.

Jó, kérem, tudomásul vettem. Úgy nézett ki, hogy békén hagynak. Úgy nézett ki, hogy békén hagynak, majd a következő riadalom az volt, hogy forgattam volna egy filmet. Akkor már Pesten voltam, a Katona József Színházban, és fölhívott a Gulyás Lajos nevezetű gyártásvezető a filmgyárból, hogy Gondviselés címmel az Erdős Pál4 rendezésében készítenek egy filmet, ahol nekem egy jelentős szerepem lenne. Egy nevelőtisztet kellene játszani a börtönben. Mondtam, hogy jó, rendben van, aláírtuk a szerződést, mindent az égvilágon. És forgatás előtt egy nappal kétségbeesve felhív a Gulyás Lajos, azt mondja, Dini, rettentő nagy baj van, nem engednek be a börtönbe téged. Hogyhogy nem engednek be? Egyszerűen nem engednek be, a börtönparancsnok ragaszkodik hozzá, hogy az egész stáb bemehet, de te nem. Na, most ilyenkor mit tudsz csinálni? Nyakamba vettem a várost, elmentem a bíróságra, a bíróságról elküldtek az ügyészségre, elmentem a legfőbb ügyészhez, akihez természetesen nem jutottam be. Akkor beszéltem a titkárával, s elmondtam neki, hogy mi a helyzet. Vittem a papíromat, a szabadulópapíromat, és mondom, hát uram, nem létezik az, hogy lassan eltelt harminc év ez után a dolog után, és nekem itt most lenne egy százezer forintos munkám, és egyszerűen nem hagyják, hogy elvégezzem. Nagyon tisztességesen dolgozom azóta, soha semmiféle törvénybe ütköző dolgot nem tettem. Mondom, micsoda embertelen bánásmód ez? Hogy kerülhetek én ilyen helyzetbe egy szakma előtt? Senki nem tud erről a dologról. Én megpróbáltam tisztességesen élni. Micsoda helyzet ez? Sápadozott, és mondta, nézze, Magyarországon a Belügyminisztériumnak nincs felügyeleti szerve, márpedig a büntetés-végrehajtási intézet a Belügyminisztériumhoz tartozik. Azt mondta, írjak egy levelet a nem tudom kinek, ő azt tanácsolja. Mondom, én nem levelet írni akarok, hanem dolgozni, holnap délelőtt, és én ott felvételt akarok csinálni. Megtanultam a szerepet, dolgozni akarok. Emberi módon akarok élni. Ő nem tud mit csinálni, írjak levelet, kész. Leváltottak a szerepről. Furcsa módon fölhívott pár napra rá egy ügyvéd, akkor már kezdtek ilyen furcsa szelek fújdogálni, lehetett érezni, hogy itt valami változás lesz. Hallotta, hogy mi történt, vállalja a képviseletemet, és pereljük be a Belügyminisztériumot. És én mondtam, hogy én életemben nem pereskedtem azóta, amióta ez a dolog volt, bíróság előtt nem álltam, nem vagyok rá kíváncsi. Vagy maguktól rájönnek, és írnak legalább egy levelet, hogy elnézést kérnek, vagy hagyjuk az egészet a fenébe. Végül is egy másik szerepet játszottam el, jóval kisebbet, de a rendező nagyon ragaszkodott hozzá, hogy benne legyek a filmben.

Ez 1987 őszén volt, és most 1991 van, és még a mai napig nem vagyok benne biztos, hogy valahol ez az akta nem létezik, nincs üldözési mániám, de tartok attól, hogy adott esetben történik valami. Van valami munkám, és azt mondják, kérem szépen, nem lehet. Nem tudom, Isten malmai lassan őrölnek. Ennyit a dolognak az utóéletéről. Én kaptam a rendőrségtől egy erkölcsi bizonyítványt. Egy normális rendszerben ez úgy működik, hogy amikor kiadnak egy ilyen igazolást valakinek, akkor fogják a kartonját úgy, ahogy van, és kidobják. Nekem az volt az érzésem, hogy itt teljesen keresztbe-kasul működtek akkor már a dolgok. Mert ez a börtönparancsnok szerencsétlen, ez nem csinált semmit, mindenkinek beírta a komputerbe a nevét, és az én nevem mellett elkezdett kacsingatni a komputer. Ő nem tudta, hogy miért, gondolom én, nem tudta, hogy hogyan, mitől. De én a Markóba nem mehettem be, mert neki ott a komputere villogott. Mi biztosít engem arról, hogy ugyanúgy nem villogna a mai napig? Nekem a teljes rehabilitáció tulajdonképpen az lenne, ha az egész anyagot, úgy, ahogy van, az általam leírtakat, a gépelteket, mindent így a kezembe adnának, hogy ez most a magáé, és azt csinál vele, amit akar. És fognám az egészet, és levinném a szemétbe.

– Mikor kaptál hivatalos erkölcsi bizonyítványt?

– Nagyon korán, 65 táján lehetett. 65 vagy 66, meg is van talán. 65-ben kaptam egy gépelt papírt a rendőrségről, hogy büntetlen előéletű vagyok, kész, puff. Ez nem működött, és nem volt érvényes. Bár többször kértem, nem kaptam útlevelet, sehova nem tudtam elmenni. Azóta már lett volna rá lehetőségem többször, de nem, én itt akarok élni, itt éltem mindig, eszem ágában sincs külföldre menni. Nem kaptam útlevelet, aztán forgattunk 79-ben, 80-ban, azt hiszem, talán inkább a 80-as évek elején, egy sorozatot, Wesselényit játszottam. És akkor életemben először Londonban forgattunk. És én mondtam a Horváth Ádámnak,5 hogy nem fog menni, Ádám, engem nem fognak kiengedni, nem fogom megkapni az útlevelet. És ki kellett tölteni a papírt, mindent a tévé intézett, és a fene tudja, de kimehettem. Érted a logikátlanságot? Hogy elengedtek Londonba, és hat évvel vagy öt évvel később nem engednek be Pesten a Markóba. Teljes beteg dolog, látszik, hogy nem működik harmonikusan a saját gépezetük. Én nem fogok bemenni a bíróságra, és nem kérek semmire papírt, mondhatnak, amit akarnak.

– Ezen kívül milyen hátrányok értek?

– Milyen hátrányok értek még? Olyan hátrányok értek, mint akármelyikünket, csak bennem volt ez az iszonyú élni akarás. Azt mondtam, nem érdekel, én akkor is csinálom tovább, és ha én szakmailag olyan vagyok, mint amilyen vagyok, és én magamnak fölteszem azt a kérdést, hogy te megtettél-e mindent annak érdekében, hogy ez a dolog úgy alakuljon, hogy úgy menjen, ahogy azt te elgondoltad, akkor én magamnak nem tehetek szemrehányást. Egyszerűen különválasztottam ezt a dolgot. És azt mondtam, hogy azt tehetnek, amit akarnak, végül is totális diktatúrában éltünk, nem tudom én hány évvel ezelőttig.

De én akkor is úgy gondoltam, hogy ez úgy tisztességes, hogy ennek csak a hasznát kell magamban felfogni, és nem a kártékonyságát, és az emberromboló embertelenségét. És abban a pillanatban, mikor találkoztam vele, akkor ridegen elzárkóztam, és nem azt mondtam, hogy én megyek, és beperelem a Belügyminisztériumot, hanem azt mondtam, hogy le van szarva, nem érdekel. Csináljanak, amit akarnak. Egyszerűen kialakult bennem a hozzáállás. Lehet, hogy ez rossz dolog. Lehet, hogy be kellene mennem a bíróságra, és azt mondani, hogy kérem szépen, énnekem tessék most már végképp adni egy papírt, hogy ez semmis, mindenkinek jár kártérítés, nekem is adjanak kártérítést. Azt gondolom, hogy ez nem a mi dolgunk, hogy ezek után nézzünk, megvannak erre a megfelelő szervek, Jóvátételi Bizottság,6 megvannak a megfelelő emberek, akiknek ez a dolguk.

Amikor kijöttem 62 nyarán, akkor volt egy rendelkezés, hogy nekem el kellett menni egy munkahelyre dolgozni. Ez az Újpesti Duna Cipőgyár volt, és jelentkezgetni kellett egy ideig, rendőrségi felügyelet alatt voltam gyakorlatilag. És a cipőgyárban dolgoztam másfél évig, valahogy így, két műszakban, szalagon. Nagyon jól éreztem magam, nem volt semmi baj, suszterájban dolgoztam előtte bent a börtönben, de ennek semmi köze nem volt ahhoz, mert itt gépeken dolgoztunk, ott pedig kézzel. S akkor elindult bennem ez az őrület, hogy ezt a hendikepet nekem valahogy vissza kell hoznom. Itt nincs mese, be kell iratkozni esti gimnáziumba. És akkor beiratkoztam az esti gimnáziumba, akkor oda jártam, de azt nem lehetett egyeztetni a munkával. Akkor írtam egy kérvényt, hogy engedélyezzék, hogy munkahelyet változtassak. Azt megadták. Valami utógondozó vagy mi volt, a rendőrségnek kellett beadni, aztán hogy ők hova továbbították ezt, azt nem tudom. Elvégeztem a gimnáziumot, aztán jelentkeztem a főiskolára. Azt említettem, hogy szó nem volt arról, hogy felvegyenek. Nem tudom, hogy ez hasznos volt, vagy nem volt hasznos, mindenesetre szerettem volna négy évig diák lenni. A főiskolán a szakma érik, egy szakmának egy új ága érik minden évben. S azoknak az embereknek az ismeretségét vesztettem el, akikkel én ott összeismerkedhettem volna. Gyakorlatilag nekem élesben már a színházban kellett megtalálni azokat az embereket, akik palik arra, amit én csinálok. Ahogy én működöm. Ennyi hendikepem volt a többiekkel szemben. Mindenki azt mondja, aki főiskolára járt, hogy örülj neki, hogy nem jártál, mert nem rontottak el, ilyen vagy, olyan vagy, amolyan vagy. Nem tudom. Én szerettem volna főiskolára járni, de így alakult. Hát hogy milyen hátrányok értek még, azt nem tudom.

– Hányszor jelentkeztél a főiskolára?

– Kétszer. Kétszer, mind a kétszer a harmadik fordulóig eljutottam, és aztán a harmadikon azt mondták, hogy nem. Azok közül, akik akkoriban jelentkeztek, nagyon kevesen vannak már a pályán. Emlékszem, volt olyan kolléga, akivel együtt visszahívtak engem, egy Kovács nevezetű fiú, akinek azóta más lett a neve, megváltoztatta, és őt fölvették, és engem nem. Nemrégiben találkoztam vele, hát eléggé padlón van. Azt hiszem, ebben jórészt az alkohol játszott szerepet, jelentős szerepet. Az alkohol nemcsak egy színészt, hanem általában akárkit leőröl egy idő után. Itt nincs mese. A rendszeres ivászat. Márpedig ezeknél a vidéki színházaknál nem sok perspektíva van pillanatnyilag. Két lehetőség van, vagy változtatod a színházadat évente, és megpróbálod megkeresni magadnak azokat az embereket, akikkel igazán jól tudsz dolgozni, illetve hát három lehetőség van. Ez az egyik. Én ezt választottam. Voltam Győrben, Debrecenben, Veszprémben, újra Győrben, Szolnokon, Miskolcon, a legkülönbözőbb helyeken, Pesten, aztán újra Szolnok, Miskolcon, újra Szolnokon. Volt, ahonnan elküldtek, volt, ahonnan én magam mentem el. Ez az egyik variáció. A másik variáció az, hogy az éppen állomáshelyedül megjelölt színházi városban találsz egy tisztes polgári családot, ahova benősülsz, és megpróbálják megmenteni az életedet. Ez a másik variáció. A harmadik pedig az egyenes út az alkoholizmusba, egy színházi szobában laksz, és az egész életedet a színházban töltöd, zárt világban, a fizetésedet egyből adod oda a büfésnek, az adja érte az ételedet, az italodat, és kész, vége az életének. Ez pillanatnyilag egy fiatal színésznek a perspektívája ma Magyarországon.

– Ezt mennyi ideig csináltad, ezt a vidéki színházasdit?

– 17 évig.

– És hogy tudtál ebből a körből kilépni?

– Én akkor már nagyon jelentős és komoly szerepeket játszottam egy olyan generáció keze alatt, mint a Székely Gábor és a Zsámbéki Gábor. Akkor, amikor kialakult egy nagyon furcsa helyzet, a vidéki színházak jobbak voltak, mint a pestiek. Voltak azért színházak, működött minden, de nem volt meg az az iszonyatos bulldogakarás a vezetőkben, mint ami a Csiszárban megvolt, a Székelyben és a Zsámbékiban. Én a Csiszárral már dolgoztam a főiskolán, a vizsgáiban benne voltam, Szolnokon benne voltam egy nagyon sikeres előadásban, A tangóban,7 ami egy országos hírű előadás volt. Akkor már szerveződött a dolog, hogy a Nemzeti Színházba fölkerül a Székely és a Zsámbéki, amivel az akkori kulturális vezetésnek a célja az volt, hogy kihúzza a két méregfogat, tehát a kaposvári és a szolnoki színházat. Az egy kulturális botrány volt, hogy buszokkal jártak pestiek vidékre színházba, mert az volt a jó színház. És akkor kinevezték őket a Nemzeti élére. Beszéltem a Székellyel, ő azt mondta nekem, hogy Dini, most nem tudlak elvinni magammal. Nagyon becsületes volt, azt mondta, most nem tudlak elvinni magammal, mert elmondom neked, hogy kiket viszek magammal. Elviszem F. Gy.-t, akinek rákja van, és két éven belül meg fog halni, elviszem magammal a Cs. M.-t, mert ha itt hagyom, akkor tönkremegy, és alkoholista lesz. És elviszem magammal a P. Z.-t, aki mániás depressziós. És ennyi embert vihetek magammal. Abban a pillanatban, amikor lehetőség lesz rá, akkor szólni fogok neked, és följössz.

Miskolcon voltam, amikor kaptam egy levelet a Nemzetitől, hogy jelentkezzem Szilárd Istvánnál, az akkori igazgatónál. Így játszottam a Ljubimov-féle Koldusoperában két évig. És akkor egyszer csak mentem a folyosón a Nemzetiben, és eljött mellettem a Zsámbéki. Te, beszéltél a Székellyel? Mondtam, hogy nem. Azt mondja, akkor jössz te is. Kérdeztem, hogy hova? És akkor alakult a Katona József Színház, annak nyolcadik éve, és hát azóta itt vagyok. Eléggé világhírű társulattá nőtte ki magát.

1 A forradalom előtt a Gyorskocsi utcában (Fő utcában) működött az államvédelem vizsgálati osztálya, ugyanitt volt az ávó börtöne. A forradalom leverését követően a rendőrségen belül létrehozott politikai nyomozó főosztály örökölte meg az épületet. Itt tartották fogva a legfontosabb elítélteket, itt folytak kihallgatásaik, és az épületkomplexum adott helyet a bírósági tárgyalásoknak is.

2 Münnich Ferenc 1958. január 28-ától 1961. szeptember 13-ig volt Magyarország miniszterelnöke.

3 Ádám Ottó (1922), Kossuth- és Jászai Mari-díjas rendező. 1955-től tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, 1956-tól volt a Madách Színház rendezője.

4 Erdőss Pál 1986-ban forgatta Gondviselés című filmjét.

5 Horváth Ádám (1930), Balázs Béla-díjas tévérendező.

6 Vélhetően a Kárpótlási Hivatalra gondolt Ujlaki Dénes.

7 Slawomir Mrozek drámája.

Az eredeti interjút Lugossy István készítette 1991-ben.
Szerkesztette Keller Márkus.

Copyright © 2004 Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítványimpresszum