Pelcz József: "Magyarországon az összekacsintósdi, az NDK-ban a feljelentősdi volt a divat"

– Az életemet a Mester utcában töltöttem, ferencvárosi vagyok ízig-vérig. A Ferencvárosban a Mester utcai általános iskolába jártam. (Egyébként József Attila is oda járt.) Ferencváros nem mindenben a világ vége, nem egy elitkerület, de jó része patinás, régi, értékes terület. Oda jártam gimnáziumba is, a Fáyba, majd amikor a Műegyetemre kerültem, akkor is jó két villamosmegállóval arrébb kellett csak menni. Tehát ha képzeletben egy 200 méteres kört megrajzolunk a lakás körül, akkor 23 éves koromig nemigen mozdultam ki ebből a körből.

– A Fáy Gimnázium ma is működik?

– Hát az már egy lerobbant gimnázium, egy szocialista szerencsétlenség nyomán szakközépiskolává vedlett. A szakközépiskola az a furcsa terméke a hatvanas–hetvenes éveknek, amely a gimnáziumi műveltséget nem adja meg, viszont szakmunkás sem lesz abból, aki ott végez. Tehát a munka már büdös, viszont a képzettség messze van a humán képzettségtől. Nem tartom jó iskolatípusnak. Nincs szükség rá, az a véleményem, hogy egy jó szakmunkás többet ér, mint egy rossz szakközépiskolás.

A Mester utcában egy rendes polgári lakásban éltünk. A körfolyosós belvárosi házban az utcai lakások nagyok voltak – a miénk 110 négyzetméteres, napsütéses. A hátsó fronton kisebbek, sötétek, de minden lakásban volt cselédszoba. Az elülső fronton lakott egy katonatiszt, fölöttünk egy zsidó orvos, alattunk egy gyáros, csupa nagypolgár – azért tudom mindezt, mert a család 1909 óta lakik a lakásban, tehát pontosan ismertük a szomszédokat. Az udvari részen órás is volt, azonkívül egy asztalos, egy banktisztviselő, egy villanyszerelő – csupa kispolgár. Kispolgárnak számított egy asztalos is, mert egy becsületes asztalos régen nem proletár volt a szónak a rossz értelmében. Az elmúlt ötven év szégyene, hogy ebből a házból mi lett. Amikor többéves külföldi munka után visszakerültem a házba, akkor hajléktalanok laktak a pincében meg a lépcső alatt, a kapu be volt törve, a szemét hegyekben állt. A nyolcvanas évek közepére az egykor virágzó polgári házból romhalmaz lett. Házmester nem volt, a kapu mindig nyitva, a fal folyamatosan omlott le, a lépcsőházi ablakok be voltak törve és így tovább.

Amikor gyerek voltam, ha valaki kiabált a folyosón, akkor jött a házmester a bottal, aztán elverte a fenekünket. Meg ha valaki port rázott, vagy a szemetet nem oda tette, ahova tenni kellett stb., akkor azonnal... A házba nemigen lehetett bejönni kopogás nélkül, vagy anélkül, hogy a házmester meg ne kérdezze, hogy hova tetszik menni. „Oda ne menjen, mert ott nincsenek otthon.” És így tovább. A postás hozta a levelet, előtte elolvasta, a szomszédban elmondta stb. Minden ablak a körfolyosóra nézett, szóval az nem létezett, hogy ott valaki meglátogasson engem anélkül, hogy a szüleim ne tudják meg. A szomszéd Eszti néni megmondta, hogy a gyerekhez már megint az ablakon keresztül mászott be egy kislány.

– Voltak előnyök is, hátrányok is...

– Igen. Irigyeltem is annak idején a jó kis lakótelepi lakásokat, ahová senki nem néz oda, zárt ablakok, zárt ajtók, a lépcsőházban az ember csak azzal találkozott, aki közvetlen a szemben lévő ajtónál fordult meg, esetleg a liftben. Most már tudom, hogy az elidegenedés egyik legmocskosabb tulajdonsága korunknak, és hogy ezek a lakótelepek óriási lökést adtak ennek az elidegenedésnek. A mi házunkban az ember még mindig tud köszönni a másiknak, de egyre nagyobb a fluktuáció. Egyre gyorsabb a lakók cserélődése: minél rövidebb ideig lakik valaki valahol, annál kevésbé érdekelt abban, hogy minden szép, minden jó legyen, úgyhogy eljutottunk odáig, hogy én vagyok az, aki a legrégebben kötődik a házhoz.

Apám, Pelcz József mezőgazdasági gépészmérnök volt, amikor 1941-ben bekerült anyámék gazdálkodó családjába, rettenetesen élvezte, hogy mezőgazdasági gépekkel dolgozhatott, és mindig ötleteket adott az apósának. Az volt a célja, hogy a MÁV-nál lehúzza a maga tíz évét – tíz év után lehetett nyugdíjba menni a MÁV-tól –, és utána irány az apósához gazdálkodni. Ez volt az álma, de hát aztán 1950-ben megszűnt ez a lehetőség, mert az államosítás után nagyanyám egyedül maradt, és semmije nem volt, egy-két bútor, amelyet az ötszobás házból megmentett, és egy albérletbe költözött be Kaposváron.

	Id. Pelcz József

Az apám becsületesen dolgozott, el tudta tartani a családját. A negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején még kaptuk az élelmiszercsomagokat a nagyszülőktől, utána apám fizetése elég volt, hogy szerényen megéljünk. Apám elismert és köztiszteletben álló „gőzös” szakértő lett, időnként már külföldre is ment: Csehszlovákiában volt kiküldetésben...

Így jutottunk el 1956-hoz. Tízéves voltam, hátgerincferdülésem volt, és apám egyik ismerőse azt mondta, hogy menjek el gyógytornára a MÁV-kórházba. Fel kellett szállni a 6-os villamosra, elmenni a Nyugatiig, és ott a Podmaniczky utcán – akkoriban Rudas László utcának hívták talán – be kellett menni a Dózsa György útig. Hát a villamossal eljutottam egészen a Nyugatiig, bár már az Andrássy úttól állt a forgalom.

– Október 23-án?

– Október 23-án délután. Láttam a zászlókat meg a tömeget, és tízévesen úgy gondoltam, hogy mégsem megyek tornázni, pedig a MÁV-kórház nagyon szép kis hely volt, hanem beállok a tömegbe. Mentem is pár száz métert a Margit hídig, és egy életre szóló élményt szereztem. Aztán megijedtem egy kicsit, hogy itt zűrösebb a helyzet, megfordultam, és hazagyalogoltam.

Rengeteg mozaikkép maradt meg, sokkal több, mint amennyi egy hétköznapi embernek tízéves korából. A jelszó, „Nagy Imrére szavazunk – Kossuth-címert akarunk”. Ez a fülembe cseng, vagy az, hogy „Le a Sztálin-szoborral!”. Négy óra körül lehetett talán. Ezek az emlékképeim: katonák katonaruhában, rendőrök rendőrruhában, vasutasok vasutasruhában. Annak idején az egyenruha kötelező volt. Olyannyira, hogy édesapám is egyenruhában járt – pontosabban: dehogy járt! Mert ő azért nem volt az a típus – soha nem volt katona –, civilben ment munkába, a szekrénybe beakasztotta a ruháját, és fölvette azt az idétlen, nyakig gombolós egyenruhát. Háromévente új ruhát kapott, a régit nem használta, hazahozta, és abból csináltak nekünk újakat. Elég egyszerű körülmények között nőttünk fel.

Szóval, az a délután egy katarzis volt. Ott voltam, amikor a Nyugatiról leverték a vörös csillagot. Az egy szentség volt számunkra, egy-két verset talán most is el tudnék szavalni a vörös csillaggal kapcsolatban.

	A Nyugati pályaudvar a forradalom napjaiban

– A vörös csillag leverése hogyan érintette?

– Igazából mi apolitikusak voltunk otthon. Az egyetlen, amivel apám politizált, hogy az igazságot szerette. Ja meg vallásosak voltunk. Ez azért annak idején bizonyos ellenzékiséget jelentett. Mert azt támadták mindenütt. Például arra nagyon jól emlékszem, hogy negyedikes koromban dolgozatot kellett írni: hogyan töltöttem a vasárnapot. És akkor én leírtam, hogy reggel megmosakodtunk, fölvettük a fehér inget meg a fehér zoknit, és elmentünk a templomba. Akkor másnap a tanító néni behívta a szüleimet, és megmondta, hogy ezzel a hülye gyerekkel próbáljanak otthon elbeszélgetni, hogy el szabad menni a templomba, de ezt az iskolában nem kell leírni.

– Adódott ebből kellemetlenség az iskolában?

– Nem emlékszem rá. Az osztályfőnököm, Rácz Erzsi néni szintén járt templomba, megmondta a szüleimnek, hogy ő is jár, nincs ezzel semmi baj, csak kellemetlenség lehet belőle, ha a gyerek meggondolatlanul beszél. Tehát kiadta magát a tanár is, és egyáltalán: Magyarországon ez az összekacsintósdi, az NDK-ban az alávágósdi, a feljelentősdi volt a divat, de erről majd később.

Visszatérve 1956. október 23-ára. Megyek haza, emlékszem, apám fölkapott, és egyik szomszédtól a másikig kellett menni, és mesélni, hogy mit láttam a városban. Én voltam a család szeme.

Másnap, amikor fölkeltem, itt-ott pufogott az utca. Akkor már lövöldöztek a Mester utca–Ferenc körút sarkán. Rálátás a Petőfi hídra s a körútra. És akkor megkérdeztem a szüleimet, hogy vajon kell-e nekem délután zongoraórára menni. Szerda volt, szerdán, szombaton zongoraóra, kedden és pénteken tornaóra. „Zongoraóra nem lesz” – mondta az apám, ő garantálja nekem, sőt, tűnjek onnan az ablakból, mert mindjárt idecsördít valaki. Úgyhogy az ablaktól el lettünk zavarva, apám meg lement a pincébe körülnézni, rendet rakni. Este tájt már le is költöztünk. Október 29-én jutottunk ki az utcára megint, akkor csöndesedett el a harc, és utána november 4-éig szabad volt a gazda. Akkor történt, hogy apám leemelte valamennyi utcai belső ablakszárnyat. Nem értettük, miért. Csak később, november vége tájt jöttünk rá, amikor feljöttünk a pincéből, és csak a mi lakásunkon volt ép ablaküveg.

	Kilőtt ágyú a Tompa utca és a Ferenc körút sarkán

	Feldöntött rendőrségi riadókocsi a Tompa utcában

– Hol volt pontosan a ház?

– A házunk úgy esik, hogy a Petőfi híd felől érkező, a Soroksári útról a Ferenc körútra forduló oroszok az első tölténytárukat ott eresztették el. Lenn a pincében tízen-tizenöten voltunk gyerekek. Persze mit csinálnak a gyerekek a háborúban is, játszanak és szórakoznak. Nem volt az olyan rossz buli. Soha nem felejtem el, mert annyit futkároztunk, kártyáztunk meg bújócskáztunk. A házban persze voltak huszonévesek is. Föl tudom sorolni most is, hogy ki mindenkit láttam géppisztollyal a vállán elmenni, visszajönni. Harcoltak, nagy valószínűséggel, de börtönbe senki nem került. Ezek voltak a fiatalok, a harcosok. Az idősebb, az apámféle korosztály – ő akkor 40 év körüli lehetett – nem harcolt. A bátrabbja elment a munkahelyére valamiért, vagy be-benézett a városba, az óvatosabbja meg otthon maradt. Munkába nem lehetett járni, meg egyáltalán: a Mester utcából nem lehetett kimenni. Hát, aki kiment a körútra, azt biztos, hogy lelőtték. Mert majdnem biztos, hogy az orosz páncélosok lövedékeinek sugarába esett.

	Tank a Boráros téren (T-54-es)

	Kilőtt 134-es harckocsi a Boráros téren

– 24-én ők már megjelentek...

– Ők már ott megjelentek, és úgy emlékszem, hogy végig ott voltak. Hát legalábbis egészen 28–30-ig, amíg ki nem takarodtak Pestről. Eléggé összemosódnak az események, nem mindenre emlékszem. De arra igen, hogy a kapualjban őrség volt. A férfiak őrséget álltak, hogy ne jöhessen be se fegyveres, se orosz, se rabló. Éjjel-nappal ott volt valaki, kétóránként váltották egymást. Náluk nem volt fegyver, a mi „házi fegyvereseink” inkább csak hazajöttek enni, és mentek vissza. Tehát nem voltak a ház védelmére...

Kis sztori: Egy alkalommal édesapám a Tóth Feri bácsival volt soros, amikor két ávósruhás – kék parolis –, fegyvertelen srác kért bebocsátást. Elmondták, hogy nagyon félnek, és szeretnének elrejtőzni, vagy hazajutni valahová az Alföldre. Apámék civil ruhát adtak nekik, és futni hagyták őket.

Igazából a házba nemcsak a kapun keresztül lehetett bejönni, hanem a pincéből is. A világháborús ostrom előtt a körúti házak pincéiben kikönnyítést csináltak, tehát volt egy olyan falszakasz, amelyet könnyen be lehetett verni, hogy a lebombázott házak alatt a pincékből a menekülés biztosítható legyen. Nálunk igen hamar, talán már 24-én betörték ezt a kapcsolódó pontot, így a körútra állítólag egészen a Tompa utcáig el lehetett jutni a föld alatt. A mi házunkban volt két-három orvos is, úgyhogy az óvóhelyet átalakították elsősegélyhellyé.

– Milyen emlékei vannak ezekből a napokból?

– Olyan, hogy hordágyon hozzák a sebesülteket, nagyon sok halott hevert az utcán, oroszok is, és ezek már le vannak öntve mésztejjel. Félméteresre égett orosz holttestek a tankok, a kiégett páncélkocsik mellett, ezek maradtak meg. Az oroszok nem voltak fölkészülve a városi harcmodorra, hogy az épületekből, a lakások ablakaiból lőnek rájuk. És jöttek a nyitott páncélautókkal, amelyek ragyogóak a harcmezőn, de ha a szűk utcákon, a házak emeletéről valaki benzinespalackot dobott be fölülről, akkor annak pillanatok alatt annyi volt. A tankok egy kicsit jobban jártak, de hát állítólag a tanknak is megvan az a pontja, ahová a benzinespalackot kell dobni, hogy biztos kiégést, fölrobbanást okozzon. Füstölgő tankokat, szétlőtt páncélkocsikat láttam. Vagy emlékszem arra a tankra, amelyik jött a Soroksári úton, a Boráros téren fordult volna a körútra, de nem vette észre az aluljárót, és beleesett. Soha nem tudott kijönni, hónapok múlva is ott volt. Aztán a fölszedett kockakövek, óriási törmelékhalmok, összedőlt házak a körúton.

Amikor először jöttünk ki a pincéből, olyan kép fogadott, amilyet a legrosszabb háborús filmekben láttunk. Persze az igazi pusztítás csak egy héttel később, a második fordulóban volt.

Arra emlékszem, hogy jönnek az oroszok, lőnek az oroszok. Meg lopnak, betörnek az oroszok. Olyan nem volt, hogy a magyarok az oroszokkal együtt harcoltak volna. Úgy éreztem, hogy ez az egész 56 nem a kommunisták és a nem kommunisták háborúja volt, hanem az oroszok és a magyarok háborúja. Tehát nemigen emlékszem arra, hogy magyar lőtt volna magyarra. A Ferencvárosban, a Mester utcában ilyenről nem hallottam, ilyet nem láttam. Úgyhogy amikor tanították, hogy ellenforradalmárok, meg forradalmi munkás-paraszt kormány, meg nem tudom, mi, az számomra új volt, mert én nem emlékeztem magyar–magyar ellentétre. Teljesen belém ivódott, hogy ez egy orosz–magyar háború. Ma is tartom, hogy a konfliktus 95 százaléka alapvetően ez volt, de volt mellette a másik öt százalék is, az is biztos. Volt fölakasztott ávós, volt lincselés, az biztos. De hát ez a világon minden forradalomban így történt.

A kirakatok be voltak törve, és az áru, a fényképezőgépek meg a cipők benn voltak a kirakatban, de senki nem fosztogatott, szent volt a forradalom. Viszont a házunkból lehetett látni, hogy az oroszok megállnak a körúti cipőbolt előtt, és hatalmas ládában cipelik ki az árut.

Az öcsém nyolcéves volt, én tíz, amikor néhány napra szünetelt a harc, a szülőkkel együtt sétáltunk a környéken, egészen a Kilián laktanyáig. Újságokat szedtünk össze, volt egy nagyon szép gyűjteményem Kossuth-címeres újságokból. A Kossuth-címer lélekhez szólt, s ugye 1848-at tanultuk, és az rettenetesen tetszett nekünk. Ez a Kossuth-címer 56 jelképe volt, olyannyira, hogy édesapám a régi, háború előtti kétfilléresből kifűrészelte a réz Kossuth-címert. Kireszelte, és jelvényt csinált belőle. Olyan emlékeim vannak, hogy jött a magyar tank, és kitűzött egy magyar zászlót. Onnan tudtuk, hogy ez a forradalom oldalán van. Vagy föl volt rajzolva a tank oldalára egy Kossuth-címer. Az én számomra ez egy igazi függetlenségi háború volt.

	A Kilián laktanya romos épülete

	Kossuth címert fest a tankjára egy katona

1956-ban nehéz volt élelmet szerezni. Az üzletek szét voltak lőve. Nem volt ennivaló, semmi nem volt, és a férfiak a házból elmentek vadászni. És kajával jöttek vissza. Szerencsénk volt, mert a házban már működött egy zöldségüzlet, és alatta volt a zöldséges pincéje. Nem volt bejárat ugyan a pince oldaláról, de mi azért fúrtunk egyet. És a bejáraton keresztül előkerült a krumpli, a káposzta, a bab, a sütőtök – soha nem felejtem el, életemben annyi sütőtököt nem ettem, mint 1956. október–novemberben –, onnan mind áthoztuk. Na most, mivel jóval több volt, mint amennyire a háznak szüksége volt, ezért aztán elvittük a szomszéd házba. Ott viszont volt egy húsüzlet, úgyhogy a férfiak fél disznóval meg fél marhával tértek haza. Az udvaron feldarabolták, kiosztották.

Anyám, emlékszem, odavolt, hogy „ezek a gyerekek, nem elég, hogy puskával lövöldöznek, még isznak is”. A forradalmárok az ő szemében a tizenévesek gyerekek voltak. Láttam én is ilyeneket, hogy gyerekek üveggel futkorásznak, és az üvegben rózsaszín folyadék volt. Mondjuk rozé bor. Aztán kiderült, hogy ez nem rozé, hanem színesített benzin. Anyám meg azt hitte, hogy bort visznek, pedig Molotov-koktél volt.

Apám abszolút ellene volt a fegyveres felkelésnek, teljesen abszurdnak érezte, hogy külföldi segítség nélkül Magyarország a hatalmas Szovjetunióval szembeszálljon. Teljesen kilátástalannak látta, és logikusan értékelte a helyzetet. A forradalmárok igazából ferencvárosi csibészek, vagy hogy mondjam, fiatalok voltak, egyszerű emberek. Én beszkártosokat láttam, villamoskalauzokat, a ruhájukra emlékszem. Ipari tanulók, túlkoros iskolások. Ezt azért tudom, mert osztálytársaim is voltak közöttük, akik később fegyverrel jöttek be az iskolába. De nem a jó tanulók – engem megkötöztek volna a szüleim, hogyha ki akarok menni harcolni.

Az egyszerű lelkesedés – mert az volt, egy fejetlen, meggondolatlan lelkesedés –, ami szentté avatta azokat, akik ebben részt vettek, de azok nem voltak eleve szentek. És lásd: nem szentek ma sem.

Az újságoknak nem volt áruk. Jött egy teherautó, és szórta ki a népnek az újságot. Meg persze „Szabad Magyarország”, „Szabad Kossuth Rádió”, ezek az ember fülében maradtak, hogy „Hazudtunk reggel, hazudtunk délben, hazudtunk este”.¹ Nagyon mélyről visszhangoznak, és tényleg rettenetes felszabadult volt világ. Hallgattuk a Mindszenty-beszédet,² utána az iskolában azt tanultuk, hogy Mindszenty volt az igazi ellenforradalmár, a reakciós, a klerikális akármi, és tudtuk, hogy nem igaz. Mert azt mondta, hogy nem kéri vissza a birtokát, de utána az iskolában ezt akarták velünk megtanultatni.

Amikor kijöttünk a pincéből, rettenetes állapotokat találtunk. A körúti házak földig le voltak rombolva. A mi házunkban minden ablak betörve, minden lakás belőve. A Bakáts téri templom is nagyon komoly belövést kapott. A tornyát olyannyira szétlőtték, hogy utána hónapokon keresztül csak az altemplomban volt istentisztelet. A templom mellett körben mindenütt sírok, ugyanis a közelben ez volt az egyetlen földdarab, ahova temetni lehetett. Az első megemlékezés november 23-án volt, néma tüntetésnek hívták. Délután öt órától kezdve nem ment senki az utcára, de minden ablakban gyertyák égtek.

Apám november vége táján kezdett el dolgozni, december 6-án megválasztották a MÁV vezérigazgatóság forradalmi bizottsága elnökévé. Október 28-a táján alakult a szervezet, az első elnöke egy kommunista MÁV-igazgató lett, támadták is, mert a Csanády Árpád nevű miniszter kérésére választották meg, végül lemondott. Az ő helyére apámat választották mint hiteles személyiséget, aki nem hetente változtatta a véleményét, aki mindig hajlandó volt kimondani az igazat.

A fő célja ebben a funkcióban a MÁV működőképességének a helyreállítása volt. A másik, hogy a MÁV-on belül ne legyen lincshangulat. A MÁV-nál egy-két kisebb balhén kívül komolyabb dolgok nem történtek. Ezzel együtt pár hónap múlva jött éjszaka a Pobeda – Fonyódon nyaraltunk –, és elvitték.

Érdekes volt 1956 decembere. Az emberek rettenetesen féltek az inflációtól. Mindenki, mint az őrült, vásárolt. Az a vicc járta, hogy bemegy az asszony a hangszerüzletbe, és azt kérdezi: „Van-e fehér zongorájuk?” „De hát asszonyom, minek magának fehér, itt van fekete, az nem jó?” „Az már van.” Apám is vett egy biciklit meg egy motorbiciklit. Öcsémmel karórát kaptunk, jó, igaz, hogy a Ruhla márkájú NDK-s óra volt, a lehető legegyszerűbb, talán 100 forintba került, de mindenesetre „gazdag volt a karácsony”. Meg kaptunk hozzá egy-egy kis műanyag Kossuth-címeres kitűzőt³ – talán ma is megvan.

Utána még mindig ronda volt a helyzet, az utca telepingálva plakátokkal, mészfeliratokkal: „Ruszkik, haza! Ruszkije domoj!” Az első orosz szavaimat ott szedtem fel. Éljen Kádár – FÉljen Kádár – NE FÉljen Kádár – MIÉRT NE FÉljen Kádár! – és a végén lemeszelték az egész falat, úgyhogy ennyi haszon volt belőle. Még hetekig bizonytalan volt az utca.

	A Kálvin téren: leverik az ötágú csillagot egy tűzfalról és "Ruszkik haza!" feliratot mázolnak a helyére

Ha jól emlékszem, valamikor februárban kerültem iskolába. Kiderült, hogy ott már állt a bál. A fiúk közül többen pisztollyal járkáltak. A Robovics, a Csapla meg a Molnár Gatya behozták, cserélgették a töltényekkel együtt. Januárban az iskolaudvaron rakott tűzben égették el az oroszkönyveket, a Rákosi-képeket. És hogy kik voltak ők? Nem az úrigyerekek, akik otthon a mama ölében mindentől védve éltek, hanem kemény ferencvárosi srácok, akiknek szobrot állítottak a Corvin előtt. Véletlenül se a magamfajta gyerekek szobra van ott.

Az iskolában az első komoly megemlékezést március 23-án tartottuk. Emlékszem, hogy a tanárok nem tartottak órát. Meséltek 1848-ról, meg beszéltek mindenféléről, fölolvasták A kőszívű ember fiait, vagy a Nabuccóból megtanították a Szabadság-kórust, de ezen a napon nem tanítottak. Röpcédulákat írtunk kis papírokra, hogy „Ruszkik, haza!” meg „Nagy Imrére szavazunk”, és kidobáltuk az ablakon.

Jöttek a rendőrök, hogy ki volt az, akkor nem árultuk el, balhé balhé hátán. Kordában kellett tartani ezt az iskolától elszokott szabad bandát, amely akár fegyverrel is járhatott az utcán. A húszperces nagyszünetben kettes sorban kellett menni a folyosón. És akkor az egyik elkezdte, hogy „Ruszkik, haza!”. Az egész iskola dörgött a „Ruszkik, hazá!”-tól, vagy a „Fúj, fúj, Hannibál”-tól. Hannibál tanár úr volt az iskola párttitkára, így hívtuk, mert akkor már láttuk a filmet. Remegtek a falak, és jött az igazgató, üvöltött – szóval a forradalom akkor tört ki az iskolában, amikor az utcán vége volt. És a „Fúj, fúj, Dzsina!” – ő volt a borzasztó ronda, vörös hajú orosztanárnő. Az orosztanárnőt elzavartuk, a párttitkárt szintén el kellett vinni az iskolából. Egy félévre megszűnt az oroszoktatás, bevezették a németet.

A sarló-kalapácsos címert kivágtuk a fali képkeretből, Kossuth-címert tettünk be. Akkor lehetett, mert a parlament elfogadta a Kossuth-címert. Végül valamikor márciusban adtak féléves bizonyítványt, abba Kossuth-címeres bélyegzővel pecsételtek. Év végén már címer nélküli bélyegző volt, egyszerűen kivágták a gumi közepéből. És utána egy-másfél év múlva jött a Kádár-címer.

Az úttörőcsapat nem indult el, mert nem jelentkezett senki úttörőnek. 1960-ban úgy végeztem el az általános iskolát, hogy nem voltam úttörő. Az öcsém, aki két évvel alattam járt, ő már úttörő lett. De a mi évfolyamunkban nem tudtak összeszedni egy háromfős csapatot, nem találtak rá „madarat”, mert azzal lehetett volna már őrsöt indítani. Ez nyilván egy visszajelzés volt a szülők véleményéről, de a tanárok sem vállalták föl a disznóságot.

Az iskola biztos hátteret adott, a tanárok jó része még régi rendszerbeli, 1945 előtti tanár volt nálunk. A gimnáziumban is olyan tanáraim voltak, akik még a régi rendszerben tanulták a szakmát, és más szellemiséggel közelítettek a kérdéshez. Nagyon tudták, hogyan kell, nemcsak tanítani, hanem nevelni is, nagyon tudták, hogyan kell tiltott dolgokat elmondani. Soha nem felejtem el a Krencsei tanár urat, aki a százalékszámítást verte belénk, és felhívta a figyelmünket, hogy nem mindegy, hogy milyen alapról növekszik 100 százalékkal a termelés a cipőgyárban. Ha 50 cipőt gyártottak tavaly, akkor most 100 cipőt gyártanak. Tehát soha ne dőljünk be a statisztikáknak. S az újságok – a Szabad Nép – annak idején tele voltak ilyen statisztikával. Azt a földrajztanáromat sem felejtem, aki Cluj helyett Kolozsvárt mondott, és kijelentette, hogy ő soha életében nem lesz hajlandó Bécsre Wient mondani. Megkövetelték, hogy Pozsony helyett Bratislavát mondjunk, viszont szabad volt Wien helyett Bécset mondanunk. Hát ezekre az ellentmondásokra hívta fel a figyelmünket, hogy attól, hogy valaki Bécsre Bécset mond, az nem jelenti azt, hogy soviniszta. Rendet, becsületet és magyarságot neveltek belénk ezek a tanárok.

Szóval nem sikerült ezt az úttörőcsapatot összehozni, de hát a gyerekeknek kellett valamilyen elfoglaltság. Mivel templomba járók voltunk, az úttörőcsapat helyett egy ministráns közösségbe kerültem bele. És ez bőven kárpótolt. Velük énekeltünk, játszottunk, a templom előtti grundon fociztunk. Nem úttörőcsapat-kirándulásra mentünk, hanem ministránskirándulásokra. Egyszer Dunabogdányban egy sváb egyházközösségnél voltunk. Az ottani plébános hatalmas pincéjében nem illegális összeesküvés zajlott, hanem egy hatalmas terepasztalon kisvasúttal játszottunk. Barangoltuk a környékbeli hegyekben, kistemplomokat, kápolnákat néztünk meg, és emlékszem, hogy azért kicsit összeesküvés jellege volt a dolognak, ugyanis meg kellett tanulni, hogy Dombos atyát a kirándulásokon tanár úrnak kell hívni. Ennyiben összeesküvés volt, „illegalitásban” kirándultunk, de egy dologban biztosak lehettek a szüleink, hogy nem rossz helyen vagyunk, hogy rosszat nem tanulunk. Nagyon rendes papok voltak, akiktől csak jót és szépet tanultunk annak idején, és nagyon nagy tisztelettel és szeretettel emlékszem rájuk ma is.

– Volt átfedés az iskolai és a ministránsközösség között?

– Volt. Több iskola tartozott a Bakáts téri templom körzetébe, tehát keveredett a társaság, mindenki hozta a saját iskolájából a hülyeségeket vagy az érdekességeket. Nyolcévestől a 15-16 évesig voltunk ebben a közösségben, de hát ez még érdekesebbé tette a dolgokat. Kis ajándékokat kaptunk, az éjszakai misék, a kora hajnali kelések, a hat órai misék, a téli roráték⁴ az ember számára mindig valami újabb élményt jelentettek.

– Volt még ezzel kapcsolatos titkolózás, elhallgatás...?

– A „tanár urazás”, de az egész annyira ártatlan volt. Később, a hatvanas évek elején volt a Szabó páter-féle összeesküvés, így ismertük meg. A Műegyetemen a nemzeti, vallásos érzelmű professzorok – elsősorban a Szabó páter, ő azt hiszem, jezsuita páter volt – az egyházi középiskolában végzett gyerekeket támogatták. Az egyik kinyitotta a titkos ajtót, a másik meg nyomta be ezeket az egyébként nagyon jól felkészült, de ideológiai szempontból nem megbízható kádereket az egyetemre. Ilyenekkel találkoztam egyetemi tanulmányaim során.

– Személyesen?

– Igen, személyesen is. De nem a páterrel meg a tanárokkal, hanem olyan hallgatókkal, akik ilyen „protekcióval” kerültek be az egyetemre. És nem azért, mert butábbak voltak. Na, mikor ez kipattant, akkor botrány kerekedett, a tanárokat kirugdosták, és ennek komoly visszhangja volt. Én ezt már a KISZ-es oldalról hallottam. De apám történetét még nem meséltem el.

– Fonyódon nyaralt a család...

– 1957. június 18-án, éjjel 12 körül a bőrkabátosok – ahogyan emlékszem –, berúgták az ajtót stb. Apámat Pestre vitték, és otthon a házkutatás során megtalálták Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét, a Szegedi egyetemisták 12 pontja című, illegálisan gépelt „szennyirodalmat”, néhány egyházi könyvet. A balfácánoknak ez elég volt ahhoz, hogy a klerikális reakciót fölfedezzék. Meg az 1956-os Kossuth-címeres újságokat, amelyeket én gyűjtöttem.

	Id. Pelcz József házkutatási jegyzőkönyve

Tíz-tizenkét vasutast fogtak perbe, apám a forradalmi bizottság elnökeként a hatodrendű vádlott volt. Nem tudtak ráfogni semmit, de hát ez mit sem változtatott azon a tényen, hogy anyám egyedül maradt a két neveletlen, nyolc-tíz éves gyerekkel. Akarva-akaratlan szembenéztünk azzal a borzasztó ténnyel, hogy apánk börtönben van. Ezt nem lehetett eltitkolni előlünk, bár az elején tett anyám néhány kísérletet, hogy „apátok elment kirándulni”.

A börtönből – a leghosszabb ideig a Kozma utcában volt – egyedül Kamuti Jenővel maradt meg a kapcsolat. Jenő bácsi vezérigazgató volt a MÁV-nál, a bizottság első elnöke ő volt. A gyerekei 1957–58-ban már neves vívók voltak, VIT-et és olimpiát is nyertek. Biztos, hogy tisztelték egymást, bár édesapám egy műszaki végzettségű, politikamentes ember volt, Jenő bácsi ezzel szemben a politikára is támaszkodva kerülhetett a vezérigazgatói pozícióba. Őt igazából a MÁV-vezetés kérte föl, hogy vállalja a forradalmi bizottság elnöki tisztét, de pár nap múlva lemondott, és akkor választották meg édesapámat a helyére.

A kapcsolat fönnmaradt, nemcsak azért, mert tisztelték egymást, hanem azért is, mert közel laktunk egymáshoz. A Bakáts téren laktak, tőlünk öt percre, ami a börtönbe járás időszakában remek kontaktuslehetőséget jelentett az asszonyoknak. Apám sokat mesélt más cellatársakról is, meg a börtön belső életéről, a primitív ellátásról, az agresszív őrzésről. Egyébként érdekes dolog volt, hogy a politikai foglyokat, mindenféle összejátszást megakadályozandó, görög fegyőrök őrizték. Ezek szélsőséges kommunisták voltak, akik az ötvenes évek elején kénytelenek voltak elmenekülni Görögországból.

Apám szokta mesélni, hogy egy időben Darvas Ivánnal volt egy cellában. Darvas érdekes színfolt volt az 56-osok között. Nem nagyon emlékszem, mit mesélt róla. Azt tudom, hogy nagyon tisztelte Darvast mint színészt. Benn az volt az időtöltésük, hogy mindig meséltek, mindenki megismerhette a másik gondolatát, múltját, családját. Apám próbálkozott angoltanulással, de a feszültségnek és bizonytalanságnak köszönhetően nem jött össze, kénytelen volt feladni. Annak idején tanultuk, hogy Kossuth, Táncsics, Hitler alkottak a börtönben, hát apáméknak ez nemigen adatott meg.

A vége az lett a dolognak, hogy ítélet nem született apám ügyében, se szó, se beszéd egyszer csak kiengedték, úgyhogy addig igazából előzetes fogságban volt. Csak egy olyan papírt kapott, hogy az utcára szabadon kimehet. Egy papírt, amire a börtönőr kinyitja a kaput.

	Id. Pelcz József szabadlábrahelyezési igazolványa

	Id. Pelcz József börtönből megőrzött tárgyai

Nehéz volt ez az időszak, de szerencsére működött a passzív ellenállás. Mindenki segíteni akar, és valamilyen módon ki akarja nyilvánítani az együttérzését – ez volt a passzív ellenállás. Édesanyám az osztályfőnökömnek megmondta, hogy mi a helyzet. Hosszú hónapokon keresztül ennek hatásaként különleges bánásmódot élvezhettünk. Nemegyszer éreztem a tanárok részéről „pozitív diszkriminációt”, amikor négy és feles volt a felelet, akkor csak-csak ötös lett az eredmény. Vagy volt a „svéd reggeli”, a Svéd Vöröskereszt ajándéka, ami azt jelentette, hogy kalács, ami valószínűleg Magyarországon készült, de ami rajta volt, a svéd konzerv, sajt, vaj, az biztosan ezekben az ötkilós konzervekben érkezett. Nem mindenki kapott, hanem minden osztályból mondjuk négy-öt gyerek. Aki a leginkább rászorult.

– Ez a következő tanévben volt?

– Igen. 1957 őszétől, minden nap. Nagyon finom – hát nekünk annak idején nagyon finomnak tűnt – reggeli volt. Akkor emlékszem, hogy amikor csokoládét küldtek a svájciak, mi mindig kaptunk belőle. Tréningruhát kaptam az iskolától, meg nyaralásra is küldtek. Emlékszem, Balatonbogláron töltöttünk talán egy hónapot a következő nyáron. Az iskola nagyon érzékenyen reagált erre, és hogy én akkor is jó tanuló lettem, az egy kicsit ennek volt köszönhető. Tanultam is biztos, de végig éreztem a jó szándékot a tanárok oldaláról, ami csak ennek volt betudható.

– És mit tudtak az osztálytársak? Hogy viszonyultak ehhez?

– Természetesen nem dicsekedtünk avval, hogy apám börtönben van, ezt senki – egy gyerek meg pláne – nem érezheti dicsekvésre méltónak. Tudtuk, hogy apánk nem betörő meg nem gyilkos, de azt is tudtuk, hogy a börtönben rablók, csalók és gyilkosok vannak. És édesapa ezekkel volt együtt. Hát nem egészen, mert politikaiakkal, de ugyanabban a börtönben. Úgyhogy ez nem volt beszédtéma az iskolában. Cinkos összekacsintás a tanárokkal, de véletlenül sem egy megbeszélt, nyilvánosságra hozott támogatást kaptunk tőlük. Hogy ruhát, csokoládét, reggelit adtak, ez mind-mind hivatalosan jött, és nem „a börtönben lévő apa gyerekeinek” szólt.

A rokonok, barátok, ismerősök, szomszédok oldaláról is éreztük azt a felénk irányuló tiszteletet, megbecsülést, szeretetet, amiért nem dolgoztunk meg, hanem édesapánk ült érte. A karácsony sem a szokásos módon zajlott 1957-ben. Addig mindig szűk családi körben ünnepeltünk, de akkor Kaposvárra utaztunk a rokonokhoz. Ez volt az egyetlen olyan karácsony, amit nem otthon töltöttünk.

Aztán édesapa 1958 januárjában kiszabadult. Azt nem tudta, hogy nem lesz olyan egyszerű, mert közben kirúgták a MÁV-tól. A házunkban volt egy maszek kisiparos, aki textíliák filmnyomásával foglalkozott, falvédőket csinált, „Jancsi és Juliska”, „Oly távol, messze van hazám...”⁵ stb. Rettenetes giccs volt, mikor az ember egyszerűbb embereknél járt, akkor a konyhában egy ilyen jópofa falvédő mindig visszavigyorgott rá. Nagyon komoly bevételi forrást jelentett ez a maszeknak, és a jó szándékát kimutatva a munkába minket is bevont. Anyám nagyon sokat dolgozott nála, apám is, miután kiszabadult, és én is, az öcsém is, később, még egyetemista korunkban is.

Anyámnak nem volt szakképzettsége, de volt ahhoz érzéke, hogy fessen, rajzoljon. Emlékszem, nagy keretekre voltak nejlonstólák, -sálak fölfeszítve, és arra kellett egy tölcséres-festéses módszerrel mindenféle virágmintákat pingálni, és hát ebből próbált megélni. Aztán édesapám kiszabadult...

– Önök mennyit érintkeztek?

– Mi semmit, hát börtönbe nem szoktak gyereket vinni, azt hiszem. Meg nem is engednek be. Minden levelet hivatalosan cenzúráztak, szavakat húztak ki belőle. Havonta egy levelet engedélyeztek körülbelül. Apám a börtönben a padlóból kiszakított faszilánkból és egy tintaceruza szándékosan kitört hegyéből készített egy kicsi ceruzát. Hogy erre miért volt szükség? Mert így a hivatalos leveleken túlmenően is lehetőség nyílt kommunikációra. Az egyik, hogy ha valaki kiszabadult, az meglátogatta a zárkatársai hozzátartozóit. Illett elmennie. És elmondta, hogy mi a helyzet, és hogy van apánk. Ez volt az egyik. A zárkatársak levelet is hoztak. Az egyetlen papír, ami rendelkezésre állt, az a vécépapír volt. Erre a papírra írták föl – hát mit lehetett, hogy „szeretlek, és csókolom a gyerekeket”. Valami ilyen szöveg lehetett, mert ennél okosabbat nemigen tudott leírni, meg hát arra is kellett vigyázni, hogy ne adj isten, lebukhat a zárkatárs, aki kicsempészte a „titkos üzenetet”. Aztán – mint már mondtam – megpróbált a börtönben angolul tanulni. Vittünk be angolkönyvet, ami megint csak lehetőséget adott titkos üzenetek átadására. Megegyezett oldalon a betűket adott sorrendben gombostűvel kellett átszúrni. El lehet képzelni, hogy micsoda örömet szerzett annak, aki ad. 1. kicselezte az éber őröket, ad. 2. megtudta, hogy otthon minden rendben van.

	Id. Pelcz József levelezőlapja a börtönből

	Id. Pelcz József levelelezőlapja a börtönből

Aztán persze a valóságban nem mindig volt rend, mert csirkefogók voltunk, összetörtük az éjjeliszekrényt meg a tükröt – hát anyám egyedül nyilván nehezen boldogult velünk. Elég gyámoltalan volt. Apám erős egyéniség volt, a családban szigorúan ő volt az első, a döntéseket mindig magára vállalta. Anyám életében egyszer került ilyen helyzetbe, hogy neki egyedül kellett megállnia a talpán – minden feladatát ellátta, mint az oroszlán harcolt a férje igazáért és becsületéért. Minden oldalról – MÁV-munkatársak, szakszervezet, lakóközösség – apám ártatlanságát hangsúlyozó, támogató leveleket szerzett, melyeket aztán az ügyészséghez továbbított. Maga az ügyésznő is igen rendes, becsületes ember volt; széttárta a karját, hogy ő igazából nem tudja, hogy hol lehet itt fogást venni, vagy egyáltalán mit várnak el tőle. Tehát ahogy voltak „rendetlen” emberek az 56-osok között, az ellenség oldalán is voltak becsületes, rendes emberek, akiket a sors odavetett, és megpróbáltak a számukra kijelölt korlátok között tisztességesen működni. Hát ez az ügyésznő is ilyen volt.

– Hogyan alakultak tovább a tanulmányai?

– A hozzánk legközelebbi gimnázium a Mester utcai Fáy volt. Ide jelentkeztem. Belekerültem a KISZ-be, mint Pilátus a Credóba, én, aki soha életemben nem voltam úttörő, soha életemben nem hoztam magammal otthonról az „osztályélményt”. Viszont szerettem nyüzsögni, bulikat szervezni, nagyokat táncoltunk, tviszteltünk, mindenféle: Chubby Chacker meg a Beatles ment a gimnáziumi időnkben, és szerettem kirándulni meg csajokat hajtani – szóval akarva-akaratlan belemosódtam a KISZ-be. Olyannyira, hogy harmadikban már a gimnáziumi csúcsvezetőség tagja, és ott kultúrfelelős lettem. A KISZ „agitpropos” részével nem foglalkoztam, viszont opera-előadásokra megszerveztem a bandát. Apámnak nem volt ellenére ez. Igazából soha nem szólt, hogy fiam, nem szégyelled magad, áruló vagy, a haza meg a nép ellensége – ő inkább azt mondta, hogy tessék tanulni, közösségben élni, megszólalni, fellépni, egy verset, beszédet elmondani tudni, és azon túl tessék megtanulni élni. Tessék megtanulni bekerülni az egyetemre, és ha ennek az az ára, hogy elmenj társadalmi munkába, akkor tessék elmenni a Hanságba dolgozni. Hegyfaluban voltam útépítésen.

A társadalmi munka a hatvanas években jellegzetes elvárás volt. Belénk verték, hogy csak azt veszik fel az egyetemre, akinek több társadalmi munkája van. Ha most előveszem az önéletrajzomat, amellyel az egyetemre jelentkeztem, úgy kezdődik, hogy – azt nem tudtam írni, hogy munkásszülők gyermeke vagyok – „már a nagyapám is munkás volt”. Ami igaz. Akkor benne van, hogy a „KISZ tagja vagyok, és háromszor voltam társadalmi munkában”. Szóval a 18 éves gyerek nem azt írta le annak idején, hogy ilyen és ilyen tanfolyamot végeztem, nyelvet tanultam, meg hogy ez szeretnék lenni, a következők a karriercéljaim – egyáltalán ez a szó, hogy karrierista, majdnem olyan megbélyegző volt, mint hogy jobboldali elhajló. Ezek voltak a skalpok. Nem az, hogy három nyelvvizsgám van, hanem háromszor voltam nyári önkéntes KISZ-munkatáborban.

Mindezzel a háttérrel sikerült az egyetemre bejutni. Apám készített föl engem, olyannyira, hogy amikor a Műegyetemre bekerültem, két hónap múlva megnyertem az évfolyam logarlécversenyét. A logarléc teljesen ismeretlen ma már a műszaki életben. Akkoriban az egyetemen nem is volt szabad zsebszámológépet használni. Nem azért nyilván, mert az olyan nagy butaság, hanem hogy egy mérnök tudjon nagyságrendeket saját számítógép nélkül is meghatározni, másik, hogy nem volt mindenkinek. Nem lehetett kötelezővé tenni egy drága szerkezetet, az szociálisan igazságtalan lett volna.

– Hogyan dőlt el, hogy milyen irányban halad tovább?

– A gimnáziumban humán tagozatra jártam, igazából nem vagyok elvetemült reálszakos. Matematikából, fizikából mindig jó voltam, ami feltűnő volt egy humán tagozatos gimnáziumban. Talán még a nyelvekből voltam jó. Megtanultam oroszul, akkor még nem tudtam, hogy végzetes nyelvtanulás ez, tanultam németül a József Attila Szabadegyetemen, és a gimnáziumban érettségiztem olaszból.

Talán még egy gondolat az orosz nyelvhez: 1960-ban a gimnáziumban egyetlenegy osztály volt, ahol idegen nyelvet tanítottak, az apám oda íratott be. Addigra már a börtönt is megjárta, már mindenen keresztülment, ami oroszellenességet alakíthatott volna ki benne, mégis azt mondta, hogy ha a gimnáziumban egyetlenegy nyelvtagozatos osztály van, akkor nekem abba az osztályba kell mennem. Ő döntött, nem kérdezte, hogy akarok-e vagy sem. Emellett tanultam más nyelvet is, de az orosz volt a fő nyelvem.

A sváb gyökerek ellenére magyar szellemben lettünk nevelve. Apám a hatvanas évek elején szisztematikusan vitt el minket Romániába, Csehszlovákiába, Lengyelországba, Krakkóba, és természetesen Auschwitzba is. Négyesben utaztunk, volt, hogy jött a nagymama is.

Megmutatta, hol van Rákóczi Ferenc eltemetve, hol született Mátyás király. Emlékszem, Erdélyben egyszer láttunk egy székely kaput, amelyen kékre voltak festve a levelek. Frissen készített, fehér fa székely kapu, kék levelű piros rózsákkal. A kék-sárga-piros színkombináció jól kijött rajta. Arra járt egy szalmakalapos székely, és mondja, hogy „mit fényképezgetnek itt, lettek volna itt ezelőtt egy héttel”. „Miért?” „Hát – mondja – nem látják, hogy kékek a levelek?” „De szépek.” „Persze, ezelőtt egy héttel ezek még zöldek voltak” – a zöld leveleket a román hatóságok átfesttették kékre. Nehogy piros-fehér-zöld színkombináció legyen.

Ilyenekkel szembesültem tizenéves koromban. Ez volt apám nevelési módszere: odasegített a forráshoz, aztán már nem hajolt le, hogy számba töltse a csajkából az italt, hanem azt már nekem kellett... Horgászni tanított, és nem a sült halat tette elénk. Egyáltalán, az egész nevelésem így nézett ki, hogy a lehetőségeket megkaptam. Ott volt a zongora: kalimpálj. Elküldtek a festő szakkörbe, aztán hogyha tetszett, akkor festettem, ha nem, akkor mentem tovább.

1958 nyarán a MÁV megkegyelmezett, és visszavették apámat. Úgy rehabilitálták, hogy a MÁV-hoz mint intézményhez visszavették, de a minisztérium kapui egy életre bezárultak előtte. Az Északi Járműjavítóba került, ahol a dízelmotorüzem kialakítására készültek, és apám ennek a beruházásnak az irányítását kapta meg. Ez új terület volt az ő szakmájában, ilyesmivel még nem foglalkozott, a feladat kihívás volt, de a korábbi fizetésének a felét kapta. Tehát megkegyelmeztek neki, de a vasúti főosztályon az osztályvezetői, főmérnöki, főtanácsosi rangok létráján nem mehetett előre. Rendesen derékba törték a karrierjét, nem is jutott igazi, komoly vezető állásba. Amikor ezt a munkát befejezte, a hatvanas évek elején került el Újpestre, a Landler Jenő Járműjavítóba. Végig a közvetlen termelésirányításban dolgozott, bár ő volt a mozdonyosztály vezetője, több száz fő tartozott alá, de azért ez olajos, kék ruhát jelentett micisapkával.

– Mennyire érezte édesapja magát sértettnek, megtörtnek?

– Biztos, hogy nagyon mélyen átélte, de erről nem beszélt. Apám nagyon jól tudta, hogy az ő feladata ezen a földön nem az, hogy nemzeti hős vagy vasúti igazgató legyen, hanem az, hogy a gyerekeit felnevelje. És ebbe nem fért bele, hogy ő az összetört mártírt meg a börtönviselt áldozatot játssza, vagy az állandó duzzogót, köpködőt. Más szerepet vállalt: a fáradhatatlan dolgozóét, a hajtós alkotóét. Jól állt neki, a munkáját mindig nagy tisztelettel és szeretettel végezte. Úgyhogy nem volt ezzel gond, anyám sokkal inkább elégedetlen volt azzal, ahogyan bánnak vele. Apám megtalálta az élvezetet abban, amit csinál, ha ez nem volt színvonalas műszaki élvezet, akkor keresett magának más színvonalas műszaki elfoglaltságot, például a tanítást. Szabad idejében tankönyveket írt, és így elégítette ki a műszaki intellektuális igényeit. A gazdasági-állami vonalon nem engedték tovább, viszont az oktatásban békén hagyták. Nem mondhatjuk, hogy beosztott pozícióban fejezte be a MÁV-pályafutását, de ő többre volt predesztinálva. Amikor hatvanéves lett, azonnal nyugdíjba ment, nem hagyta magát meggyőzni, hogy dolgozzon tovább. És elkezdett szabadon dolgozni, úgy értem: tanított továbbra is a győri műszaki főiskolán, műszaki vezetőnek ment a közgazdasági egyetemre, az épületgépészetért, a kazánokért volt felelős.

1978-tól naponta odajárt mint nyugdíjas, és szervezte a munkákat, alvállalkozókkal foglalkozott. Emellett volt néhány mozdonya. Az ercsi, a hatvani meg az ácsi cukorgyár belső vontatásra használt egy-egy gőzmozdonyt, amelyeket évente kazánbiztosi felülvizsgálatnak kellett alávetni – ez volt az egyik hobbija, az öreg gőzmozdonyok karbantartása.

	Id. Pelcz József

Aztán 1980-ban szívrohamban halt meg. A munkahelyén mesélték, hogy egyszer-egyszer korábban is rosszul lett. Otthon soha nem mesélt erről, édesanyám sem tudott róla. Akkor mesélték el, amikor már nagybeteg volt. Pacemakert építettek be neki, azzal még élt egy fél évet, de aztán beadta a kulcsot, nem bírta tovább a szervezete. A sok feszültség teljesen kikészítette. Mindenki rájöhetett, hogy egy 63 éves embernek még nem kellene meghalnia. Tehát én biztos vagyok abban, hogy az 56-ból származó teher hozzájárult ahhoz, hogy ilyen hamar – a nyugdíjaskort, az unokákat nem nagyon élvezve – meg kellett halnia.

Sem a társadalomban, sem a családban nem volt az apám megtört, keserű ember. Az én sorsom végül is úgy alakult, hogy egy orosz lányt vettem feleségül. Egy közös kirándulás alkalmával apám is megismerkedett vele, még a barátnő-időszakban. Aztán a munkahelyén mesélte, hogy képzeljétek, mit ad nekem az élet, hogy a fiam pont egy orosz nővel barátkozott össze. Nagy volt a „káröröm” a környezetében, és a párttitkár a hasát fogva közölte, hogy „ha Józsi bácsi menye egy ruszki nő lesz”, akkor ő a templomba fog elmenni. Ezt többen hallották, úgyhogy amikor az esküvő megvolt, akkor apám lobogtatta a papírt, és a párttitkárt mindenkinek a szeme láttára „elzavarta” a templomba. Aki természetesen el is ment.

– A hetvenes években?

– Ez már 1974–75-ben volt. Úgyhogy ennyire akklimatizálódott, és egyáltalán nem az volt a legfontosabb témája, hogy minden rossz, ami orosz.

Németül nagyon jól beszélt, és a nyelvtudását hasznosítani tudta a munkahelyén: nagyon jó kapcsolatban volt NDK-s vasutasokkal meg a „baráti csehszlovák vasutakkal” is, és a sváb rokonsággal is tartotta a kapcsolatot. Valamikor a hatvanas évek vége táján maszek úton kint járt Nyugat-Németországban, nem volt soha útlevélgondja. Sokat utazott külföldre: Olasz-, Spanyol-, Német-, Franciaországba, Svájcba, eljutott Örményországba is.

Abban a szerencsés/szerencsétlen helyzetben voltam, hogy apám élete, pályája olyan mintát jelentett, amit lehetetlen volt nem követni. Sokáig úgy gondoltam, hogy nincsen példaképem, mert én egyéniség vagyok. Hosszú évek múltak el, amíg rájöttem, hogy ez egyáltalán nem így van, az emberben nagyon kevés az, ami a sajátja, és rengeteg, amit másol, tanul. Rengeteget utánoz, és csak nagyon kevés ember mondhatja el magáról, hogy olyat csinál, amit korábban senki sem. És minél tovább megyünk a korban, annál inkább zsugorodik az egyén lehetősége az eredetiségre, mert már mindent kitaláltak. Nekem nem kellett minták után kutatni, nem kellett messze menni, hogy példaképet találjak, de ez, mondom, felnőttkorban tudatosult bennem, mert előtte forradalmár voltam az egyetemen, akkora szakállam volt, mint Marxnak, pipáztam, az életemet farmerban töltöttem. Most is, amikor a munkából hazamegyek, akkor átöltözöm farmerba.

Megismerkedtem az Illés-együttessel:⁶ emlékszem, a legelső dolog volt, hogy az egyetemi gólyatáborban megkérdeztem, hogy hol lehet az Illés-buliba belépőt szerezni. És akkor egy fiatal tanársegéd azt mondta, hogy az nem ilyen egyszerű, de menjek be hozzá a tanszékre. Megkerestem, és szerzett nekem egy Illés-beugrót. Annak idején a Bercsényi utcában játszottak – ez 1964-ben volt –, és akkor életemben először elmentem egy Illés-bulira, és öt éven keresztül szinte nem volt olyan hétvége, hogy ne az Illés-buliban töltöttük volna az időt. Utaztam velük Pécsre, Nógrádverőcére, vasutasgyerek lévén szabadjegyem volt, és olyan fanatikus Illés-rajongó voltam, mint most a Fradi-dukkerek.

	Az Illés-együttes koncertje a Műszaki Egyetem kollégiumában

Az öcsémnek, aki később orvostanhallgató lett, általam már tizenhat éves korában egyetemi diákigazolványa volt, amellyel ilyen bulikra bejöhetett. Egy egyetemi diákigazolvány komoly dolog volt. Aztán – miután az egyetemet befejeztem – három éven keresztül az öcsém szerzett nekem diákigazolványt. Úgyhogy meghosszabbítottuk egymás egyetemi éveit 8-10 évre. Az öcsém az első évfolyamban megszervezte az orvostanhallgatóknak a „Medikus tea” nevű rendezvényt. Mint főszervezőnek, volt egy kétszemélyes klubközi belépője, amellyel Budapest összes „elit” klubjába ingyen bemehetett. Úgyhogy ettől kezdve nélkülünk nem volt buli Pesten. Nem jelentett egyébként annál többet, hogy esténként megittunk két üveg sört. Tehát költségünk nem volt vele. Elég sokat beszélnek arról, hogy mi volt annak idején: valóban a Beatles, a 68, Párizs, a diáklázadások, ez azért begyűrűzött Magyarországra is. És az a generáció, a hatvanas évek második felének az egyetemi fiatalsága, az nem egy a sok közül. Annak idején azt hittem, hogy az egész életem olyan lesz, hogy majd mindig szakállt hordok, és a szabadidőmet klubokban töltöm.

– És folyt valamilyen politizálás?

– Hát persze. Az egyetemen szerveztem az Illés-bulikat, tehát ugyanúgy benne voltam mindenféle kultúrbizottságban, mint korábban. Ugyanis az összes ifjúsági rendezvény a KISZ égisze alatt futott. A KISZ feladata volt megfogni a fiatalságot. Mivel lehetett megfogni a hatvanas évek végén, ha nem az Illéssel? Nagy bunyók voltak a bejutásért egy-egy várbeli bulira. Vannak fényképeim is. Volt az a film: Ezek a fiatalok.⁷ Nahát, annak a forgatásán is, a Várban, természetesen ott voltunk, ott lehetett látni, hogy milyen volt a 68-as bulihangulat. Mindenki nyakkendőben, fehér ingben, fekete zakóban, de az Illésék olyan zenét játszottak, hogy a tánc megállt. Amikor saját számokat adtak elő, nem táncoltunk, hanem elkezdődött a csápolás. 1966-ban volt talán az első magyar szám. És egyre több volt a saját szám, és egyre kevesebb volt az, amire táncoltunk. Tarolt a Beatles, és amíg a külföldi számok mentek – Bee Gees meg Who –, akkor táncolt a banda, mikor jött a Ne gondold! meg a többi Illés-szám, akkor abban a pillanatban a táncnak vége volt, és mindenki csődült a színpadhoz, és élvezte, hogy van magyar zene is. És ez aztán továbbment, az évek során egyre progresszívabb, egyre népiesebb lett.

Olyan bulikat csináltunk, hogy ha valamelyik srác szerzett egy Beatles-lemezt, kialakítottunk egy nagy pultot, amelynek a segítségével hat magnetofonnal tudtunk egyszerre fölvenni egyetlen lemezről. Volt egy lemezjátszó, és mindenki rádugta a közös elosztóra a saját magnóját. A lemezeket órákra is ki lehetett venni. Például pénteken délben 12-től 2-ig – az volt a legolcsóbb. És akkor elmentünk a Széher útra az egyik kollégámhoz, akinek a szülei nem voltak otthon, villamoson mindenki elhozta magával a magnóját, összetettük, és mikor megérkezett a futár a lemezzel, már csak el kellett indítani. Valahol a Dohány utcában lakott az a csirkefogó, aki órákra is bérbe adta a lemezt. Minden be volt állítva, a zöld macskaszem már rendesen mutatta a kilengéseket, és egyszerre hatan fölvettük a Beatles-lemezt. A futár húzott vissza a lemezzel, aztán szétosztottuk a számlát. Hát ez volt a szórakozásunk. Az Illés mellett volt az Omega, a Metró, de hát ez olyan, mint a Beatles meg a Rolling Stones. Persze a legigényesebb zenét az Illés játszotta. Az Illés magyarul játszott, azonkívül a szövegekben mindig volt valami, amire oda lehetett figyelni, amiben mag volt, ami csípett, nem emlékszem, hogy az Omega-dalokban lett volna. Igaz, nem is érdekelt nagyon, az Omega-bulikban lehetett jókat táncolni. Az Illésnél később már nem is lehetett, egyrészt mert olyan tömeg volt, másrészt meg nem a tánc volt a lényeg.

Az egyetemi klubokban korlátozott volt az ivászat. Miért? Mert az egyetemistáknak nem volt pénzük. A szakmunkás már 18 éves korában keresett. Minket otthonról úgy engedtek el, hogy soha nem kaptunk zsebpénzt. Az nem volt divat. Mit tudom én, húsvétkor meglocsoltam az apámat, akkor kaptam egy ötvenest – vagy húszast, már nem tudom, de ezek voltak a nagy lenyúlások. Mondtam az öcsémnek, hogy az öreget locsold meg, mert akkor te is kapsz egy húszast. Apánknál volt a pénz. Azt mondta, hogy „tető van a fejed felett, megkapod itthon a fűtést, a világítás, a kaja ott van, a tankönyveket megkapod, mire van még szükséged?” Hát, mondom, buli meg minden. „Magánügy...” Apám, egyetemista korában a szüleit segítette. Nem hogy nem fizetett tandíjat, hanem még a keresetéből a szüleit, a testvéreit tudta támogatni. Ezek után nekünk sem volt pofánk azt mondani, hogy „a zsozsó, öreg”. Így aztán mindketten az egész egyetem alatt végig dolgoztunk.

– Mit csinált?

– Minden héten egy éjszakát a Fehérvári úti kenyérgyárban töltöttünk a tankörtársaimmal. Emellett állandó tanítványaim voltak – matematikát, fizikát tanítottam gimnazista „csitriknek”. Ha leesett a hó, akkor mi már mentünk éjszakai hólapátolásra. A lapátot úgy kaptuk meg, hogy a személyit le kellett adni, és reggel kaptuk vissza. Nem volt olyan éjszaka, hogy a rendőrök ne jöttek volna utánunk. Ugyanis nyilván bement a körzeti megbízott, és végiglapozta a személyiket. És minden éjszaka elvittek valakit. Egyszerűen nem értettem, hogy lehettek ilyen hülyék a hótoló munkatársaim, mikor tudhatták, hogy jön a rendőr. És minden éjszaka kikapott egyet-egyet, nyilván a társaság is vegyes volt. Ezen kívül lehetett filmforgatásokra menni. A KISZ kultúrbizottságához mindig érkeztek kérések, hogy kérnek ötven katonát meg százas tömeget, azokat mindig az egyetemisták adták, és én első kézből szereztem tudomást ezekről. Akkor az a maszek a házunkban, akiről meséltem már, végigkísérte az iskolás éveimet, szóval mindig megtaláltuk a lehetőséget. Ha valamilyen különleges cuccra, mondjuk farmernadrágra volt szükségünk, meg tudtuk venni. Egy nadrág belekerült mondjuk 200, a farmernadrág 400 forintba. A szüleink adtak 200 forintot, mi odatettük a másik 200-at, és vettünk egy rendes farmert. Ami már ahhoz kellett, hogy egy kicsit színesebben vagy modernebbül öltözzünk, azt már a magunkéból tettük bele.

Az egyetemen a másodév végén szakosodni lehetett, én a járművek szakot választottam, és végül az ötödik évben a vasúti ágazatra kerültem. Egy kicsit rám telepedett az atyai példa, nemcsak könnyű volt, hanem néha nehéz is, mert nem tudtam szabadulni. El kell mondanom, hogy életemben a vasút akkor játszott utoljára szerepet, amikor 1969 nyarán vasútgépészetből diplomáztam.

Közben azért az egyetem mellett mindig foglalkoztam még egy-két dologgal, és az egyik ilyen volt a pedagógia. Nemcsak azért, mert tanítottam folyamatosan, az egy kereseti lehetőség volt, de annyira érdekelt, hogy mérnöktanári szakra is jelentkeztem, és párhuzamosan a műszaki egyetem mellett esti tagozatra jártam. Úgyhogy amikor júliusban a diplomámat megszereztem, akkor egyszersmind jelentkeztem október elejére a mérnöktanári diploma megvédésére. Azt is megszereztem.

– Hogy kezdődött a szakmai pálya?

Másnap, október 4-én vonatra szálltam, és kimentem az NDK-ba. Meg akartam szabadulni a kötöttségektől. Olvastam egy hirdetést, hogy kezdő magyar mérnökök az NDK-ba hároméves szerződéssel kimehetnek dolgozni, és éltem a lehetőséggel. Akkor már minimális nyelvismerettel rendelkeztem, ami bőven elegendőnek bizonyult. Később néhány kollégával összehasonlítva kiderült, hogy ez egész elfogadható alapismeret volt.

Tehát két diplomával a zsebemben a puha-pihe családi fészekből kirepültem. Kikerültem, és életemben először szabad ember lettem. Az erfurti munkásszálláson 200 magyar szakmunkással lakott 10-15 magyar mérnök. Kiderült, hogy az erfurti présgyár azért kérte a mérnököket, hogy kordában tartsák azokat az otthonról elszabadult 18-20 éves magyar sihedereket, akik életükben először jutottak pénzhez, italhoz és persze nőkhöz. A magyar szakembereket az ottani munkaerőhiány enyhítésére nagy létszámban fogadták, és valóban, talán 8-10 ezer magyar is volt így az NDK-ban a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején.

1961-ben emelték a berlini falat.⁸ A határ lezárása tényleg föltétlen szükséges volt, mert enélkül az NDK kiürült volna. Az értelmes munkaerő százezrével ment át nyugati területekre. És akkor lezárták a határt, mert rájöttek, hogy munkaerő nélkül nem képesek élni, fejlődni. A munkaerő-probléma megoldásában az egyik lépés például a magyarországi fiatal munkaerők kivitele volt. Hogy mit kapott ezért a magyar állam, azt azért tudom. Mert az a tízezer gyerek, aki kint volt, sok mindent látott, megtanulhatott egy nyelvet, megismerkedett egy olyan technikával-technológiával, amely a hatvanas években azért jobb volt, mint a magyar.

Később ez módosulhatott, bár nagyon érdekes volt ilyen szempontból is az NDK. Az erfurti présgyár elsősorban exportra gyártott. Magyarországon a Csepel Autógyárban, külföldön a Fiat-gyárban, Németországban a Volkswagen-gyárban is használtak erfurti préseket. Trükkösen Zicher-felirattal kerültek ki Nyugatra ezek a prések, tudniillik Nyugat-Németországban volt egy ilyen nevű gyár, és annak a márkajelzését tették rá. Togliattiban is alkalmazták, az oroszoknál a Zsiguli csak ilyen présekkel készült.

Az NDK-ba nyugati irodalmat bevinni tilos volt. Nyugati könyvek, nyugati újságok elképzelhetetlenek voltak. Ugyanakkor a gyárban a nyugati műszaki szakirodalom abban a pillanatban ott volt, amikor megjelent. A műszaki könyvek, a műszaki folyóiratok, a VDI-folyóiratok mind ott voltak a keletnémet présgyárban. Ehhez minden mérnök hozzájuthatott, és persze nyelvi problémájuk sem volt. Míg Magyarországon a következőképp nézett ki: először is a hatvanas években nem jutottunk hozzá nyugati műszaki irodalomhoz, vagy ha hozzájutottunk is, le kellett fordítani. A szakfordítás pedig igen komplikált és hosszú ideig tartó dolog.

– A hozzájutást mi nehezítette meg?

– Az NDK-ba szisztematikusan behozták a szakirodalmat. A vezetők engedélyezték, és bevásároltak. Nálunk nem engedélyezték, meg nem is volt az a kapcsolat. Hát ott egyszerű volt a helyzet: a testvére a szemben lévő oldalon volt gyárigazgató. A testvére, a nagyanyja stb., mindenki ott élt a túloldalon.

– Ez személyes kapcsolatokon múlt?

– Nem úgy értem; azt akarom mondani, hogy ezer és ezer szállal kötődött a két ország egymáshoz: például testvér vagy kolléga, a tanulóéveket együtt töltötték, mondjuk egy egyetemre jártak.

– De ezeket a szálakat próbálták elvágni, nem?

– Az egy másik dolog. El is vagdosták, de érdekes módon szakmai területeken ezek az ellenőrzött kapcsolatok megmaradtak. A baráti kapcsolatok kevésbé. A rokoni kapcsolatokat rettenetesen erőszakos módon szétvagdosták, nem egy alkalommal találkoztam olyan német kollégával, aki a saját anyjával nem mert levelezni. Mert figyelmeztették őket, hogy ha előrébb akarnak lépni, akkor ne levelezzenek rokonokkal. Ne tartsanak nyugati magánkapcsolatokat. Más volt a helyzet a hivatalos kapcsolatoknál, azt ugyanis ezerszer kontrollálták.

Erfurtban három évre szólt a szerződés. Hogy mit kaptam? Szabadságot, színvonalas munkásszállót kaptam, külön szobám volt fürdőszobával, független lettem, a nők nyugodtan bejöhettek, nem kérdezte senki, hogy „ki volt nálad megint?”, meg „hogy gondolod, hogy idehozol egy nőt, aki nem is a feleséged?”. Anyagilag függetlenné váltam, azt vettem, amit akartam, úgy tettem el a pénzemet, ahogy akartam, megtanultam saját magam gazdálkodni a pénzzel. Erfurtban lehetett fogni a nyugatnémet televíziót, a nyugati csatornák által egészen más világszemlélettel ismerkedtem meg. És persze megtanultam németül. És rengeteget utaztam. Egy év alatt 25 ezer kilométert. Élveztem az életet. Mindent meg akartam nézni, ezért munkaidő után elvégeztem egy idegenvezető-tanfolyamot, és bejártam az országot.

– Hol ismerkedett?

– Hát elmentem bulizni. Kerestem az egyetemistákkal a kapcsolatot, a magyarországi bulis múltam azért visszaütött, és ott is megtaláltam azokat az egyetemi klubokat, ahol hasonszőrűek társaságában jól érezhettem magam. Az egyik egyetemi barátommal mentem ki, akit annak idején rábeszéltem, hogy jöjjön velem. Az volt a külön szerencsém, hogy ő már az első hetekben megismerkedett a későbbi feleségével, és így egyedül maradtam a szobában. Így még tőle is függetlenedtem. Egyébként nagyon jó barátom, a mai napig együtt dolgozunk.

– Volt különbség a magyar és a keletnémet lányok közt?

– Persze. Az NDK-ban sokkal nagyobb volt a fiatalok szabadsága, mint nálunk. Szabadosságig elmenő szabadsága, de ennek is megvan a története. Az NDK ifjúsági szövetsége az FDJ [Freie Deutsche Jugend], a Szabad Német Ifjúság című rettenetes banda volt. A magyar KISZ egy vidám cserkészcsapat volt hozzájuk képest, ez egy idomított, dresszírozott társaság volt, a „kék ingesek”. Nálunk a KISZ-ben soha nem volt egyenruha. Az eszük is egyenész volt. De ugye ez volt a célja a német pártnak, ami szintén nem feleltethető meg az MSZMP-nek. Én 1968-ban ugyan még nem voltam kint, de mesélték, hogy volt egy óriási országos dömping, amikor ezek a felheccelt kék ingesek felmentek a házak tetejére, és lefűrészelték a nyugatra néző antennákat. Megkapták az utasítást, és azonnal ugrottak. Fel a tetőkre.

Tehát egyfelől dresszírozva voltak, a másik oldalról viszont kénytelen volt az NDK állam- és pártvezetés valamilyen módon a fiatalok kedvében járni, mert valamilyen módon ellensúlyozni kellett a nyugatnémet hatást. A televízió az egy rettenetes erő. Az NDK-ban a nyugatnémet televízió – hogy úgy mondjam – a fellazítás eklatáns példája volt. Valamilyen módon bizonyítani kellett, hogy mennyivel jobb nálunk élni, mint a túloldalon. A túloldalról az életet, a szabadságot kaptam a televízión keresztül. Szabadságot nem tudok adni, akkor adok szabadosságot. És megjelent „A gyerekek és fiatalok jogai” az iskolában, a szexuális életben. A nudista fürdők világáról itthon mi nem is hallottunk.

	Walter Ulbricht óriásportréja az NDK-ban

	Jelmezes felvonulás az NDK-ban

– Mikor találkozott először a jelenséggel?

– Először? Egyik kollégám, Szabó Péter vett egy olcsó motort, és azzal mentünk föl nyáron Rostockba. Egy „magyar házban” akartunk aludni a fiúknál. Nem kellett a „csövezést” bejelenteni, de mondták, hogy balhé van, mert tegnap este a rendőrök vagy ötven magyar csövest találtak a szálláson, és ezért lezártak mindent. De itt a közelben van egy kemping – adtak is egy csíkos matracot meg egy sátrat –, és sátrazzunk ott. Hát éjjel 12-kor érkeztünk meg a kempinghez. Fölvertük a sátrat – régi katonai sátor volt két rombuszlappal, a matrac fele kilógott, de mindegy. Amikor fölébredtünk, akkor már élt a tábor. Jön a haverom, azt mondja, „te, Jóska, gyere ide, ilyet még nem fütyültél”. Kinézek sátorból, hát a tisztás közepén egy meztelen fenék már a reggeli tojásrántottáját kevergette a serpenyőben, és egy csomó meztelen ember körülötte. Hát csak néztünk 24 évesen, mi még ilyet nem láttunk. Ráadásul a sátorból kilógó csíkos matracunk – ez később derült ki – egy svéd tengerészmatrac volt, rá is volt írva, hogy Sweden. Ott volt a motor, csak azt látták, hogy külföldi rendszám, meg a svéd fölirat, hát persze, hogy odajöttek, és mondták, hogy menjünk ki, reggelizzünk velük. Ráadásul a haverom hupiszőke volt – és hát az NDK-ban egy nyugati turista aztán különleges tiszteletnek örvendett. De a magyarok is egyébként. Ez volt az első találkozás a meztelen nők hadával. A szabadságuk-szabadosságuk egészen más szinten állt, mint a miénk.

– És az NSZK-hoz viszonyítva?

– Ahhoz képest is. Egészen más volt, ott a polgári erkölcsi normák megmaradtak. Az NDK-ban: „pfuj, polgárság!”, „éljen a proletariátus!” – ez teljesen evidens volt. A „lánynak szülni dicsőség, asszonynak kötelesség” jelszó volt. Az NDK-rendszer úgy állt össze, hogy egy nő bármikor el tudta tartani egy-két gyerekét a keresetéből, a szociális ellátásból. Óriási volt a szaporulat. Mondtam már, a háborúban eltűnt egy nemzedék, aztán később sokan kivándoroltak. Úgyhogy ennek megvolt a történelmi-szociológiai okrendszere, de mi azt láttuk csak, hogy ha elmentél szerdán egy szórakozóhelyre, lány nélkül hazamenni nem lehetett. És mivel elég sok időt töltöttem kint, átélhettem, hogy sok munkatársamnak voltak „maradványai” is. A gyermektartás egy vicc volt, mert húsz márkát kellett fizetni gyerekenként. Húsz márka nyolcvan forintot ért. Az akkori fizetésednek maximum öt százaléka, Magyarországon annak idején a fizetés húsz százalékát kellett gyermektartásra kifizetni. Az NDK-ban az állam a gyermeket nevelő nőket elkezdte támogatni. És nyomta, nyomta, egészen odáig, hogy a gyereket aztán el is vette tőle. Olyan bölcsőde-, óvoda- és iskolarendszert alakítottak ki, ami a szülőket mentesítette a gyermekgondozás terhei alól. Hetes bölcsődék is voltak: hétfőn beadta, szombaton elvitte. Vagy ha nem akarta, nem vitte el. Voltak a havi bölcsődék, ahol hónap elején leadta, hónap végén kivette. Sokan nem is találkoztak a gyerekükkel, mert dolgoztak, szerdán és szombaton meg bulizni mentek.

A hét közepén mindenki bulizni járt. Meg hétvégén is. A gyerek a szabadság legnagyobb korlátját jelenti a nő karrierjében. És hogy miért visszatérő probléma a nők egyenjogúsága? Hát azért, mert a nőnek gyereke van. Ezt úgy lehet megoldani, hogy el kell venni tőle a gyereket.

Tabletta egyáltalán nem volt, amikor Magyarországon már védekeztek, az NDK-ban nem. Nem az volt a cél, hogy védekezzen, hanem az, hogy gyereket csináljon, és az senkit nem zavart, hogy utána eldobta. Az egész NDK-rendszer úgy épült fel, hogy janicsárokat kellett gyártani. Minél korábban elveszed a szüleitől, annál biztosabban lesz belőle janicsár.

Magyarországon az összekacsintósdi, az NDK-ban a feljelentősdi volt a divat. Ha valaki írt az édesanyjának Nyugatra egy levelet, és ez kiderült, akkor azt már behívatta a főnöke, hogy „kapcsolatot tart nyugatiakkal?”. „De hát az anyám.” „Az nem az anyja, az egy imperialista.” Ez a kettős nevelés, a hazugságra nevelés – a szocializmusnak az egyik alapelve volt. Az NDK-ban eljutottak odáig, hogy az egyik szobában volt a televízió a szülőknek, a másik szobában volt egy televízió a gyerekeknek. A szülők tévéjén nézték a nyugati tévét, a gyerekek tévéjén nézték a keletit. Egy óvónő barátnőm mesélte, hogy jöttek a „Stasitól” az állambiztonságiak, és a gyerekeknek le kellett rajzolni Sandmannt, a „homokemberkét”, aki esténként zsákjából álomport szór a gyerekekre, amitől aztán elalszanak. Ez olyan, mint nálunk a tévémaci volt régen, vagy a Mazsola. Aki hegyes szakállal rajzolta, arról tudták, hogy a keleti televízióban nézte a Sandmannt, aki viszont körszakállal, az a nyugatnémet televízióban. Annak aztán behívták a szüleit, és elkapták, hogy mi a helyzet.

Teljesen természetes volt, hogy az iskolában el kellett mondani a gyerekeknek, hogy tegnap este mit láttak a tévében. Ahhoz viszont kötelező volt tévét nézni. Ott arra neveltek, hogy nézzetek televíziót. Mert ott megtanuljátok, hogy mit kell gondolni, hogyan lehet a való világot érteni. Az NDK televízió volt az igazi Való világ, már harminc évvel ezelőtt. Az egyszerű, a néha szabados és a Ne gondolkozz! típusú Való világ. És a gyereket odaültették a szülők a televízióhoz, hogy másnap tudjon az iskolában a keresztkérdésre felelni. Persze a gyerek azért átjárt a másik szobába, és ott is megnézte a műsorokat, csak meg kellett tanulni már korán hazudni tudni, korán skizofrénnek lenni, két fejjel gondolkozni, óvatosnak lenni, mert tudta nagyon jól, hogy ha egyszer rosszat mond, akkor cirkusz lesz, tudta nagyon jól, hogy amikor színes ceruzát kap a nyugati rokonoktól, azzal csak otthon rajzolhat, jobb, ha az iskolába nem viszi.

Egyszer be kellett vinni a gyerekeknek a kedvenc könyvüket az iskolába. A kislányomnak volt egy Mickey Mouse-os színes könyve. Pesten kapta a szomszédasszonytól, azt vitte be. Behívattak engem meg a feleségemet az iskolába, és elmondták, hogy lehet, hogy Magyarországon ez meg van engedve, de náluk nincs. És ez nyugati butítás, fellazítás és így tovább...

– Milyenek voltak az életkörülmények Magyarországgal összehasonlítva?

Általában azt lehet mondani, hogy mi Magyarországon irigylésre méltóan éltünk, én ugyanakkor az NDK-sokat irigyeltem. Nálunk lehetett kapni Levi's farmert, Beatles-lemezt, BAC sprayt, Amo szappant. Ott olcsóbb volt a hús, a sör, a cipő, az iskola, az úszás – minden olcsóbb volt. A fizetések meg magasabbak. Tehát érdekes kérdés: mi az életszínvonal? Ha azt mondjuk, hogy az ember mindenhez hozzájusson, szabadon válasszon, akkor mi voltunk a magasabb életszínvonalon. Ha azt, hogy mindent meg tudjon venni, akkor ők. Elmenni egy szállodába teljesen normális dolog volt náluk. Ha valaki Magyarországon szállodába akart menni, akkor előtte egypár hónapig gyűjteni kellett a pénzt. Nekik volt pénzük, de nem tudtak vele mit csinálni. A lakást ingyen kapták, autót nem lehetett venni, külföldre nem lehetett utazni, hiába élt nagyon jól és járt mindennap vendéglőbe. Illetve lehetett Trabantot és Wartburgot venni – 15 éves sorban állási idő után. A trükkösebbje már a kisgyerek nevére bejelentette a vásárlási igényt, majd öt év múlva a mamáéra, még öt év múlva a nagypapáéra. Így aztán ötévente új kocsiban feszíthetett...

Magyarországon háromszor meggondoltuk, hogy vendéglőben ebédeljünk, vagy sem. Ott ez teljesen természetes dolog volt.

– Volt elég vendéglő?

– Elég vendéglő volt, de előttük mégis hatalmas sorok álltak. A vendéglőben az asztalok üresek voltak, s mindegyikre rá volt rakva, hogy „Reserviert” (foglalt). És akkor két asztalhoz odavezetett a beengedő pincér nyolc embert, aztán ha megették, akkor bejöhetett a következő nyolc. Nem voltak érdekeltek abban, hogy többet dolgozzanak. Állandó szlogenjük volt a „Keine Leute!” (nincs emberünk).

Pláne nem lehetett a vendéglőbe bejutni, amikor valami rendezvény volt, pl. „ifjúvá avatási ünnepséget” rendeztek. Nem is tudom, hogy nálunk volt-e ilyesmi. KISZ-taggá avatás? Szóval a bérmálásból csináltak egy kommunista szertartást. Az ifjúkor elején föl kellett esküdni Erich Honeckerre meg az NDK állam- és pártvezetésére. A munkahelyi vezető gratulált a szülőknek, hogy a gyerekük a szocialista társadalom építő tagjává vált, a család meghívta a rokonokat, és vendéglőbe mentek ünnepelni. A család és a politika ezer szállal keveredett.

A későbbi NDK-s korszakomban, amikor munkahelyi vezetőként „nagy ember” lettem, kaptam egy levelet az akármilyen iskolából, amelyben gratuláltak nekem, hogy milyen jó munkatársaim vannak, akiknek a gyerekei jól tanulnak az iskolában. És kértek, hogy én próbáljam a közösség előtt ezt a gratulációt továbbadni. Egy német cégnél ilyenkor összehívták a dolgozókat, és fölolvasták a dicsérő levelet – ez a hülyítés magasiskolája.

Nagyon szerettem Erfurtban élni, nagyon hangulatos kisváros, rengeteg műemlékkel, egyetemistával, bulihellyel, de gyakran jártunk hangversenyekre is, ahol mondjuk 600 pozanos lutheránus zsoltárokat fújt a dómban.

– Az egyházat hogy kezelték?

– Érdekes módon sokkal szuverénebb volt, mint a magyar egyház. Azt éreztem, keményebb felépítésű az ottani egyházi élet, ami a közösségi életben jelentkezett. Meséltem, hogy volt a Ferencvárosban is közösségi élet, de Erfurtban komolyabban vették. Kezdve az egyházi adótól – melyet Pesten nem kellett fizetni. Ott szigorúan behajtották, de akik fizettek, azok meg is követelték, hogy cserébe élet legyen. Rengeteg programot szerveztek a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején. Igazából ellenzékiségnek számított, és az egyetlen szervezkedési lehetőség, az egyetlen független szervezet volt. A függetlensége azért egy-egy békepappal, egy-egy beépített téglával korlátozott volt, de ezzel együtt például az egyházi kiadók működtek. Nagyon színvonalas művészeti könyveket lehetett egyházi könyvesboltokban vásárolni. Érdekes volt, és persze az ember előbb-utóbb összeakadt valakivel. Egyszer az erfurti egyetemi könyvtárban kerestem magyar tárgyú könyveket, amikor egy fiatalemberrel összeütköztem, aki szintén ezzel foglalkozott. Dietmar Hintnernek hívták. Doktori munkáját készítette „A bizánci kereszténység és a magyar államalapítás” címmel. Kiderült róla, hogy magyar nyelvű katolikus istentiszteleteket tart, egyik héten Drezdában, másik héten Erfurtban. Elkezdett szerveződni egy kisebb kör a kinti magyarokból, amelyhez érdekes módon – és ez nem csak a fiúk-lányok kapcsolata miatt volt így – egyre több német is kapcsolódott. Nem egy olyan német ismerősöm volt, aki szeretett volna magyarrá válni. Aki azt kérdezte, hogy hogyan lehet magyar állampolgárságot szerezni, ami mindenféleképpen jelzésértékű.

– Mit gondoltak a magyarokról?

– Azt gondolták, hogy Magyarország egy szabad ország – hát igen, ők voltak azok, akik nyáron Magyarországra jártak, és jól érezték magukat, szabadok voltak, azzal beszéltek, akivel akartak, találkoztak a nyugatnémet rokonokkal. Magyarországon Csekonics bárók lehettek, illetve hát az NDK-ban összegyűlt pénzüket nálunk könnyen el tudták szórni. Legalábbis a nyolcvanas évek második feléig, mikor is az NDK hatóságok a pénzváltás korlátozásával igyekeztek megszorítani a magyarországi turizmust. És tényleg ez volt a „kolbászból van a kerítés” mottójú Magyarország... Gyurkó László írt egy könyvet Kádárról [Arcképvázlat történelmi háttérrel]. A nyolcvanas években sikerkönyv lett az NDK-ban. Ez aztán odáig ment, hogy 1985–86-ban minket, magyarokat már meg sem hívtak egy hivatalos NDK-s állami vagy pártrendezvényre, mert azt mondták, hogy a magyarok renegátok és gorbacsovisták stb.

Az NDK lakosságának 20-25 százaléka SED [Sozialistische Einheitspartei Deutschlands] párttag volt, ők mind fölesküdtek Honeckerre. Az igazi karrier azonban nem a párttal, hanem a munkásőrséggel kezdődött. Aki pozíciót akart, annak időszakonként a „Kampfgruppe” idétlen egyenruhájában, géppisztollyal is kellett villognia a munkahelyén.

Nagyon szigorú volt a pártfegyelem: van egy emlékem még 1965–66-ból, amikor hátizsákos turistaként voltunk az öcsémmel kinn az NDK-ban, az első komoly külföldi utunkon. Apám egyik kollégájánál, Karl-Marx-Stadtban, a mai Chemnitzben szálltunk meg két napra. Este azt mondta az ismerős: „Maradjatok csak nyugodtan otthon, mi elmegyünk a feleségemmel az operába.” Néztük a tévét, egyszer csak halljuk, hogy jönnek vissza, kérdem, mi történt, mondja, hogy itthon hagyta a pártjelvényét. És akkor elővette a kis tojás alakú jelvényét, kitűzte, és úgy ment az operába. Akkor esett le nekem a tantusz először, hogy itt valami nem stimmel. Hogy egy magánember nem tud elmenni az operába a pártjelvénye nélkül. Nyilván azért, mert ne adj isten, kollégákkal találkozik, akik aztán másnap már bejelentik, hogy szégyelli a pártjelvényét. Ezt állandóan hordták.

– A hatvanas években a pártéletben a magyaroknak mennyire kellett részt venni?

Meséltem, hogy Erfurtban kiderült: a mérnökökre igazából nem azért volt szükség, hogy segédszerkesztőként, tervezőként működjenek, hanem azért, hogy azt a 2-300 magyar munkást kordában tartsák, megszervezzék, legyen KISZ-élet, szakszervezeti, pártélet stb. Voltunk kint talán vagy 15-en mérnökök. Közülünk két év alatt kb. tízen párttagok lettek. Ugyanis a követség rettenetesen erős nyomás alá vette a kint lévőket, ez azt jelentette, hogy például a külkereskedelmi főiskola kihelyezett tagozatára csak akkor mehetsz, ha belépsz a pártba stb. Maradtunk vagy öten, akik nem léptünk be.

– Nehéz volt?

– Nehéz. Jó, én KISZ-es voltam. Ott is KISZ-kultúrfelelős. Szerveztem a városnézéseket, a koncertekre a belépőket. Hát mit csináljak, ha a koncert a dómban van, akkor nem tudom megszervezni a pártszékházba! Ilyen gondok voltak; vagy jelentkeztem a külkereskedelmi főiskola kihelyezett tagozatára, és akkor jött a párttitkár, hogy neked a testvéred is egyetemre jár, apád is értelmiségi, akkor nem kell neked oda menni. Mondom, nem vagy komplett, mert te is mérnök vagy. Hát húsz év múlva, ha a gyereked továbbtanulni akar, akkor neki is azt fogják mondani, hogy nem mehetsz egyetemre, mert az apád is mérnök volt? Találkoztam az illetővel, ezelőtt két évvel szerveztünk harmincéves találkozót, hangosan szidta a volt rendszert. Mondom, hát ne szúrjál már ki velem, hát te voltál a párttitkár! Azt válaszolta, hülye voltam akkor. Most valami gyáros lett belőle – nyilván kihasználta a kilencvenes évek elején a lehetőséget. De érdekes módon hangosan vállalta, hogy ő már nem pártember. Vissza a történethez: a második év végén már sikerült a külkereskedelmi főiskolára bekerülnöm. Lipcsében volt a magyar külkereskedelmi főiskolának egy kihelyezett NDK-s tagozata, ahol magyarul oktattak. Nem sokáig tartott ez, talán pár évig.

– Ennek mi volt a veleje?

– Számomra az, hogy a német jogszabályok értelmében 30 nap szabadság járt vele. Elég nagy gyakorlatom volt a tanulásban, a vizsgafelkészülésekre nem volt 30 napra szükségem. Sőt, egyetlenegy napot sem vettem ki tanulás céljából, este otthon tanultam meg az anyagot, és a szabadidőben utaztam. Már említettem korábban, hogy idegenvezető lettem: a „testvéri országokból” az NDK-ba érkező fiatal csoportoknak szerveztem egy-két hetes túrákat a szabadságom terhére. Jól kerestem, nagyon sokat láttam – élveztem a dolgot. Meg hát akkor ismeri meg az ember az országát, hogy ha külföldieknek kell „eladni”, hogy mindezt az NDK-ban csináltam, az csak hab volt a tortán.

– Az NDK-t kellett eladnia?

– Igen.

– És vették?

– Szép volt. Nagyon szép, kulturált ország, Lipcse, Erfurt, Drezda meg Weimar, Berlin – mind nagyon szépek voltak, de azért ez az élvezet sem volt elegendő ahhoz, hogy én tovább csináljam a könnyű életet. Sokat láttam, sokat tanultam az NDK-ban, és anyagiakban is megtaláltam a számításomat. Ennek ellenére bár hároméves volt a szerződésem – két év múlva felmondtam. A szakmai előmenetelemmel volt a probléma. És hogy az időt elhúzzam, az nem volt a célom.

1 1956. október 30-án alakult meg a Magyar Rádió munkástanácsa, amely a forradalom melletti elkötelezettség bizonyítása érdekében Szabad Kossuth Rádió néven működtette a továbbiakban a budapesti adót. Erről este nyolc óra után olvastak be nyilatkozatot. Az idézett mondat többek visszaemlékezése szerint Örkény István Fohász Budapestért című írásában hangzott el, este fél kilenc után. A zavaró adók miatt külföldön nem lehetett fogni Örkény beszédét, így az nem került bele az ötvenhatos rádióadásokat közreadó, A forradalom hangja című kötetbe.

2 Mindszenty József bíboros első nyilatkozatát 1956. november 1-jén 20 óra 24 perctől sugározta a Szabad Kossuth Rádió. A bíboros rádióbeszéde november 3-án, este nyolc órakor hangzott el.

3 November 4-e után a Kádár-kormány átmenetileg beletörődött abba, hogy Magyarország címere a forradalom idején elfogadott Kossuth-címer legyen. (A címerhasználatról természetesen nem a parlament döntött, amelyet csak 1957 májusában hívtak össze néhány napra.) A Kossuth-címert 1957 májusában váltotta fel a kádári búzakalászos.

4 Az adventi időszakban hajnalban tartott katolikus szentmise a római katolikus egyházi gyakorlatban.

5 Az Oly távol, messze van hazám... a rádióban gyakran játszott, népszerű sláger volt a forradalom leverése után. Kádárék ezzel a propagandafogással is igyekeztek hazacsábítani a Nyugatra menekülteket.

6 1957-ben alapította meg együttesét Illés Lajos, amelyhez 1964-ben csatlakozott Bródy János, Szörényi Levente és Szörényi Szabolcs, majd a következő évben Pásztory Zoltán. Ők készítették el 1965-ben az első magyar nyelvű beat-kislemezt.

7 1967-ben készült a film, amelyben fellépett az Illés-együttes. A film főszereplője Koncz Zsuzsa, rendezője Banovich Tamás volt.

8 A szovjetek és a keletnémetek 1961 augusztusában emelték fel a Berlint két részre osztó falat, megakadályozandó a kelet-berlini lakosok egyre tömegesebb Nyugatra költözését. A fal építésével egyre csökkentették az átkelőhelyek számát, és egyre több engedélyhez kötötték az átkelést a nyugatiak részére. Kelet-Berlinből gyakorlatilag ezt követően nem lehetett átmenni a város nyugati szektorába. A fal felépítése mintegy harminc évre kettévágta a várost.

Az eredeti interjút Lénárt András készítette 2003-2004-ben.
Szerkesztette Lénárt András.