Nádasdy Ferenc: "A kanadaiak nagyon rendesek voltak"

– 1956-ban érettségiztem, tehát egy évvel később, mint kellett volna, mert én 1937-ben születtem, tehát tizenkilenc éves, tizennyolc és fél éves koromban érettségiztem. Egy évet vesztettem, pont a háború miatt, és akkor arról, hogy egyetem, hát, szó sem lehetett. Nyári munkáim során, ami elég sokszor a két kecskeméti konzervgyár¹ volt anno – most csak egy van, azt hiszem –, ott dolgozgattunk különböző borzasztó munkákon, de nem ártott tulajdonképpen annyira.

– Itt segédmunkás volt, ugye?

– Itt segédmunkás voltam. Nyáron, hogy segédmunkás voltam mint diák, az rendben van, de már érettségi után, piarista érettségi, ebből kifolyólag nem kaptam még munkát sem, csak protekcióval. Ez azért a kommunizmusnak a hülyesége, és megbocsáthatatlan hülyesége, hogy van egy ember, akit véletlenül úgy hívnak, hogy Nádasdy Ferenc, van egy érettségije – az egyik legjobb, azt már ők is tudják, hogy az oktatás nagyon jó volt, szerintem megkérdőjelezhetetlen, hogy a piaristák az egyik legjobb tanító rend –, és egyszerűen nem tudtam állást, nem tudtam munkát kapni. Hát mondtam, számolni tudok, írni tudok, olvasni tudok, hát adjanak valami szellemi munkát, szó sem lehet róla, rossz káder vagyok. És akkor volt egy barátom – pont az az úr, aki mellettünk lakott, akinek a lakása felében mi laktunk –, ő dolgozott a Kecskeméti Konzervgyárban, és ő protekcióval besuviszkolt valahogy a Kecskeméti Konzervgyárba, nem a nappali, hanem az éjszakai műszakra.

– Nappal nem viselték volna el?

– Azt mondta nekem a Bandi bácsi, hogy: „Bejöhetsz dolgozni, de csak éjjel. Kapsz fizetést, de nem leszel teljesen rajta a fizetési papírokon. Én nem kérdeztem túl sokat. Ez is egy olyan élmény lett a végén – itt ért a forradalom –, hogy örülök neki tulajdonképpen. Volt egy nagyon érdekes dolog, mert két kisebbség került össze egy brigádba dolgozni. Sajnos elfelejtettem a vezetéknevét, de úgy hívták, hogy Jóska, ő egy cigány fiú volt, én meg Nádasdy Feri, egy gróf voltam, szóval ez tökéletes volt. Állati jó haverságba kerültünk, és azért hozom ezt föl, és nem viccből hozom föl, mert ezek a tapasztalatok olyanok, hogy szerencsére a Jóska egy nagyon rendes és helyes fiatalember volt, nem pedig egy tróger. Megtanultam azt – nem mintha addig nem tudtam volna –, hogy csak az a megoldása az emberek és a társadalom kapcsolatának, ha minden embert egyénileg ítélsz meg. Hogyha nem ismered, ne ítéld, ha megismerted, és nem tetszik, akkor ítéld el magadnak, hogy te ezzel az emberrel nem akarsz foglalkozni, nem akarod, hogy a barátod legyen, vagy pont az ellenkezője, és ha annyira rossz, hogy jogilag sérti egy társadalomnak az érdekeltségeit, akkor viszont tedd meg azokat a lépéseket, amelyek kellenek.

Két lehetőségem volt a következő hat hónapban – hát ki gondolt arra, hogy forradalom lesz, és akkorra én már valahol máshol leszek. Az egyik az, hogy januárra már tudtam, hogy be leszek híva mint munkaszolgálatos katona.² Tudtam, hogy ez lesz, aminek igazán nem örültem, mert két évet még katona sem akartam lenni, nemhogy muszos. A másik lehetőség, és ezen dolgoztam irgalmatlan erősen, hogy föl tudjak jönni a budapesti Dózsához³ vívni, ahol már tárgyalások folytak, legalábbis ígéretek voltak, ha mit tudom én, a következő két bajnokságon vagy versenyen ezt és ezt az eredményt el tudom érni, akkor fölhoznának a nagy Dózsába, a budapesti Dózsába. Mert azért Magyarország mindig Budapest-centrikus volt, akkor is. Mert ha én vidéken már ilyen jó eredményeket értem el, akkor a pesti edzőkkel biztos, sokkal jobban fog menni. Ezt az én szegény edző barátom nem nagyon bírta, de igazuk volt. Szóval az egyetlen reményem az volt, hogy esetleg a tűzoltósághoz bevisznek engem, nem mint tűzoltót, hanem valamilyen adminisztratív munkára, egy irodába addig, ameddig vívok, és be nem bizonyítom, mondjuk, két éven belül, hogy, van elég tehetségem. Valószínűleg nem lett volna a végén, mert azért Pesten rengeteg nagyon jó kardvívó volt, de ez lett volna az egyetlen kiutam, a másik út lett volna, hogy elmegyek kétéves munkaszolgálatra.

– Mit ért munkaszolgálat alatt? Dolgozó katona, akinek valamit építeni kellett volna?

– Azoknak elmondom, akik még nem tudják, hogy mit jelent az, hogy munkaszolgálat az ötvenes években. Ugyanaz volt pontosan, mint ami a zsidó emberekkel történt, a második világháborúban. Csak itt háború nélkül voltak olyan osztályidegen emberek, akik között biztos volt zsidó is, mert értelmiségi volt, vagy ehhez hasonló, vagy egy olyan ember volt, akinek rossz káderlapja volt, mint énnekem. De nem kellett grófnak lenni, hidd el nekem, hogy oda bevigyenek, mert sok ismerősöm volt, aki muszos volt. Tehát ez volt a kifejezés, hogy munkaszolgálatos, és muszosnak hívták őket. Katonaköteles volt mindenki, de volt egy olyan társadalmi réteg, akiknek a kezébe puskát nem akartak adni. Ezek voltunk mi...

– Nehogy megdöntse a rendszert...

– Nehogy megdöntsük a rendszert. Persze. Ebből lett egy nagyon zseniális átvett ötlet, hogy munkaszolgálatos. Nekem van egy nagyon jó barátom, sőt a volt sógorom is az volt, két évig úgy dolgoztak, mint az állatok. Kőbányákban, országútépítésen, és az egyetlen fegyverük, ami volt, a lapát meg a csákány. Nagyon-nagyon kemény dolog volt, és tizenkét órát dolgoztak egy nap.

– S a vívással remélte ezt megúszni?

– Ezt próbáltam, igen. Gondoltam, hogy ezt így meg tudom úszni. Ha ez nem sikerült volna – mert annyira nem voltam tehetséges sajnos, de mindent megpróbáltam volna annak érdekében, hogy esetleg a katonaságot így át, vagyis hát ezt a munkaszolgálatos periódust áthúzzam –, valami katonai állás csak akadt volna. Puskás Öcsi⁴ is katona volt, ugyebár, csak életében nem sütött el egy puskát. De hát én nem voltam Puskás Öcsi, hanem csak egy átlagon felüli, de nem annyira kiemelkedő vívó, aki reménykedett, hogy ezzel valahogy megoldja a saját életének azt a problémáját, ami előtt állt, egy érettségi bizonyítvánnyal. De erre nem került sor, és sose fogjuk megtudni, hogy mi történt volna. Szerintem sajnos, az lett volna, hogy – minekutána októberben még mindig nem hívtak föl Pestre, bár már voltam kétszer tárgyalni – ott maradtam volna, és mentem volna januárban ásni.

– A Kecskeméti Konzervgyárból katonának, ásni?

– Kérlek szépen persze, az már egy lépés fölfelé. A munkaszolgálat, azt én egy kicsit elröhögöm, de nem kell elröhögni, mert a munkaszolgálat annyira rossz dolog volt, hogy még a kárpótlási törvények által is a munkaszolgálatosok egy pici, egész pici kis nyugdíjat vagy egyszeri kifizetést vagy valamit kaptak. A sógorom kapott valami kártérítést, mert olyan volt, mint egy börtön tulajdonképpen, csak nem bent ültél, hanem kint dolgoztál.

Nem így történt. Érdekes, megint az életnek az apró nüánsza, hogy például miért ülök én most itt, és beszélgetek ebbe a mikrofonba? Az feltételezhetően azért van, mert október 26-án volt az apám halálának az évfordulója, és hogyha mondjuk 24-én vagy 23-án van, akkor nem hiszem, hogy most itt vagyok. És megmondom, hogy miért. Tervbe volt véve, mint általában, hogy minden évben október 26-án édesanyámmal Budapesten keresztül lemegyünk Nádasdladányba, mert akkor még az apám sírja ott volt. Ez akkor is tervbe volt véve, és úgy volt megbeszélve, hogy 24-én vagy 25-én reggel jövünk föl Budapestre, megszállunk egy éjszakát, és másnap vonattal lemegyünk Nádasdladányba, ezt a tiszteletadást megadni édesapámnak. Hogyha ez egy vagy két nappal előbb van, tehát én 22-én vagy 23-án vagyok Budapesten, ismervén a természetemet, egész biztos, hogy nem ülök ma itt. De hát az életnek ilyen apróságain múlnak a nagy dolgok.

– Akkor rögtön belekeveredik a forradalomba?

– Egész biztos. Nézze, én olyan típus vagyok, aki nem tudok úgy kívülről nézni dolgokat. Tehát ha én Budapesten vagyok aznap, amikor a forradalom 23-án kitört, akkor egészen biztos, hogy valahol a közepében lettem volna, még hogyha nem csináltam volna semmit, de belekeveredtem volna valahogy. Lehet, hogy megúsztam volna, lehet, hogy nem. Ha megúsztam volna, akkor valószínű, hogy utána zárnak le, vagy lőnek főbe. Kecskeméten viszont a szituáció nagyon más volt. Ott is részt vettem abban a pici dologban, amit Kecskeméten lehetett csinálni. Sőt a konzervgyárban – hajnalban vagy aznap délben visszamentem – fölolvastam egy proklamációt az egyik raktár tetejéről, hogy mindenki menjen sztrájkra, mert ez itt nem jó. Ezenfelül nem volt alkalmunk a kecskeméti barátaimmal – akik velem egykorúak voltak körülbelül, vagy idősebbek – együtt arra, hogy nagyon komolyan belekeveredjünk a forradalomba, azon kívül, hogy mit tudom én, vörös csillagokat húzogattunk a házakról, meg bementünk a rendőrségre. Kecskeméten nem voltak harcok az utcán.⁵ A legfontosabb oka az volt, hogy Kecskeméten volt a szovjet hadseregnek a főhadiszállása, az egész Alföldé, vagyis hát Magyarország keleti részéé. Tehát ott mozdulni nem lehetett 23-án délután abban a pillanatban, amikor a hírek bemondták, hogy minden sarkon volt egy tank. Szóval Kecskeméten nem volt forradalom, csak akkor lehetett húzogatni a vörös csillagokat, amikor úgy nézett ki, hogy megnyertük, ugye arra a pár napra.

November 4-e előtt mi tudtuk, hogy valami nem stimmel. Nem értettük, hogy miért van az, hogy hallottuk a rádióban, hogy a szovjet hadsereg megy kifelé, és gondoltuk, hogy ez rendben van, ezek mennek Kelet felé, ugyanakkor Kecskemétnek egy másik országútján a tankok meg nyugati irányba mentek. Az mondjuk, nem volt logikus. Kecskemét meg volt szállva a háború óta, komolyan mondom, katonai laktanyák, amiket maguk mögött hagytak, az valami hihetetlen mennyiségű embert szállásolt el. Ha valaki megkérdezi tőlem ma, vagy sokan kérdezték az évek során, évek hosszú során, hogy mit csináltam a magyar forradalom alatt, azt mondtam, hogy semmit, mert tulajdonképpen úgy éreztem, hogy nem volt alkalmam semmit sem csinálni. És nem is csináltam semmit azon felül, hogy egyszer megmentettem egy embernek az életét, három barátommal, aki véletlenül odament egy orosz tankhoz, és beledobott egy kis Molotov-koktélt saját szakállára. Azok meg legéppisztolyozták, hát miért ne azt csinálták volna, és vérzett, és négyen fölemeltük, bevittük az OTI-ba, ahol azt hiszem, megmentették az életét.

– Az orosz tankkal mi lett?

– Azt hiszem, hogy nem sikerült neki, ha jól emlékszem. Észrevették, hogy jön feléjük egy ilyen megszállott, nem volt ez kigondolva, hogy majd föntről rádobjuk szépen, és nem tudják, hogy honnan jön.

Arra emlékszem még – az életnek a kis furcsaságai –, ez este lehetett, mert mire hazamentem, anyám már nagyon izgult, hogy nem vagyok még otthon, és amikor beállítottam, és kinyitotta az ajtót, ott álltam csurom véresen, félig száraz vérrel a zakóm, az anyám majdnem elájult. És előtte hála istennek, sikerült mondanom, hogy nem az én véremről van szó, hanem valaki másé. El tudom képzelni, most is látom szegénynek az arcát, hogy Jézus, úgy néz ez ki, mintha hasba lőtték volna. Ezenfelül egyszer majdnem otthagytam a fogamat, de ez megint a tipikus, mondjuk Nádasdy Ferencnek az életstílusa, hogy már a forradalomnak vége volt, és kijárási tilalom volt. Én elmentem egy barátomhoz, akit rá akartam beszélni, hogy menjünk ki Magyarországról, mert ebből nem lesz semmi jó. Mit tudom én, fél tízig dumáltunk, hogy fogjuk csinálni, nem csináljuk, mit csinálunk, és azt mondta, hogy aludjak ott. Á, mondom frászkarikát, kit érdekel, hazamegyek. Életemben úgy megijedve sosem voltam, és sose nem is akarok újra, mert Kecskemét aránylag egy kis város, még most is, de azért nagyon szépen megnőtt, és szépen meg is van csinálva, de hát akkor még kisebb volt, és aránylag sötét utcák voltak. Jöttem hazafelé, de tudtam, hogy azért vigyáznom kell, és úgy nézegettem a sarkokon, hogy hol, ki van, merre vannak katonák. Aztán a végén rájöttem, hogy majdnem minden sarkon volt egy orosz járőr, ketten, hárman vagy négyen sétálgattak, és az egyik ilyen kis utcasarkon befordultam, és azzal találtam magam szembe, ez egy jó dolog volt, hogy két velem egykorú, ha nem fiatalabb orosz katona remegő kezekkel tart a gyomromba két orosz géppisztolyt, a régi tárcsásat. Ugyebár, annak volt egy beceneve, hogy hívták?

– Davajgitár, nem?

– Davajgitár, így van. Állati módon megijedtem, és ők is. Mind a ketten meg voltunk ijedve, mert ők azt hitték, hogy nálam van valami, mit csinálok én kint, mit tudom én, késő este, én meg meg voltam ijedve, hogy valamelyik... Láttam, hogy így remeg a keze a géppisztolyon, no mondom, most jól nézek ki, és akkor mondtam neki, hogy nincs nálam semmi, nincs nálam semmi. Legjobb oroszommal. Hát azért megmotoztak. És volt sajnos egy nagyon rossz szokásom abban az időben, amit évekkel később sikerült abbahagynom, dohányoztam. És az édesapámnak volt egy nagyon szép, még most is itt van ezen az asztalon, egy nagyon szép ezüst cigarettatárcája, és amikor nagyfiút akartam játszani, akkor abba beleraktam a tíz darab Munkás cigarettámat, és abból szívtam. És ez nálam volt, no ez egy fémdarab. És benne volt, egy kis lemberdzsek, vagy nem tudom, mi volt rajtam, és láttam a katonának a szemét, ahogy így tapogatott, amikor hozzáért ehhez a kemény fémrészhez, akkor ő lett fehér, én meg fehérebb. Rögtön azt hittem, hogy meghúzzák a géppisztolyon azt, amit nem kell, mert mondjuk, azt hiszem, 76 golyó volt benne, ha jól tudom. Szóval állatian be voltunk szarva, mind a hárman szerintem, de én a legjobban. És mázlim volt, mert ők is valahogy megtartották a hidegvérüket, én pedig mondtam, hogy nyet, nyet, nyet, és kihúztam a zakómat, és mondtam, hogy cigaretta. Hasonló volt oroszul is, és láttam, hogy fölvillant a szemük kicsit, biztos nem volt nekik bagójuk szegényeknek, és akkor így mondtam, hogy vegyék ki nyugodtan, nem lesz semmi baj. És láttam, hogy úgy furcsállják, hogy ez nem egy papírzacskó, egy papírdoboz, és megmutattam, hogy mi ez. Ők is azért elhitték, mert lehetett volna az gránát is, tulajdonképpen. Megnyomta, és kinyílt az egész, és akkor megúsztam azzal, hogy odaadtam a tíz cigarettámat, és mondták, hogy davaj, davaj, menjek haza, mert seggbe lőnek, hamar. Ez még rímelt is.

– A beszédének volt valami hatása, amit a gyárban mondott, amivel sztrájkra buzdított?

– Volt, volt, de nem hiszem, hogy én voltam egyedül, többen voltunk ennek a hangárnak vagy raktárnak a tetején. Én valamit fölolvastam, már nem is tudom pontosan, hogy mit. Akkor igen, szólt a „nemzetközi” rádió is, és emlékszem, bár ne hallgattuk volna, mert akkor másképp csináltunk volna egypár dolgot. Az Amerika Hangját meg a Szabad Európát hallgattuk, akkor még nagyon úgy nézett ki, hogy támogatni fogják. Mondták, hogy jön a segítség, és én akkor fölolvastam valamit, amit hallottam...

– Szóval komolyan vették ezt a bemondást?

– Hát az elején komolyan vette mindenki szerintem, mert különben egyedül nem biztos, hogy továbbment volna a forradalom, és nem állt volna meg. Ezen a témán, erről a témáról, inkább így mondom, rengeteget vitatkoztam utána éveken keresztül, amikor kikerültem Észak-Amerikába, az amerikai barátaimmal, hogy ez egy olyan dolog volt, egészen biztos vagyok benne, most már így visszatekintve, hogy akkor ezek a rádiók ezt nem gondolták komolyan. Nem voltak felkészülve 1956-ban, kicsit korán volt még a háború után, hogy most ők belekeveredjenek esetleg valamilyen konfrontációba a Szovjetunióval. Bár ha tudták volna az összes tényt, hogy a Szovjetunió nem volt fölkészülve arra, hogy a Nyugattal megméresse magát, akkor egészen biztos, hogy katonailag villámgyorsan véget lehetett volna vetni a szovjethatalomnak, de ezt nem merte megcsinálni az Eisenhower. Akkor különösen nem, mert akkor fejezték be a világháborút. De amit mi hallgattunk, az nagyon pozitívan hangzott, hogy: „csak tartsunk ki, mert mi jó magyarok vagyunk”.

– Lett foganatja a beszédének?

– Lett belőle, mindenki kiment, nemcsak az én beszédem alkalmával, de én is hozzájárultam, mondjuk azt. Sokan voltunk, de feltételezem, hogy oda nem vettek volna vissza dolgozni, szóval ennek az egész tragikus, magyar történelmileg és emberileg is tragikus periódusnak a végeredménye az volt, hogy november 5-én, 6-án édesanyámmal meg egy-két közeli barátommal megbeszélve azt mondtuk, hogy nekem ebben az országban helyem nincs, és ez egészen komolyan így is volt. Lehetőségem nincs, változtatni innen nem tudok semmit, és megszületett egy olyan elhatározás, amit tulajdonképpen soha nem kérdőjeleztem meg, hogy nekem el kell mennem. Vannak barátaim itt, akik azt mondják, hogy igen, de én itt maradtam, és én itt próbálkoztam, azzal is egyetértek. Énnekem itt nem lett volna semmire lehetőségem, hogy jobbá tegyem az ország szituációját, mert annyira be voltam már egy dobozba zárva, elő volt készítve az a doboz, amiben énnekem élnem kellett volna, és ezért nem volt egy jó ötlet az itthon maradás, szóval akkor eldöntöttük...

– Sőt, azt gondolom, hogyha itt marad, akkor lett volna következménye ennek a beszédnek.

– Az lehet.

– Nem úszta volna meg.

– Az biztos, hogy valaki emlékezett volna, hogy a segédmunkás az éjszakai műszakból, akit véletlenül Nádasdynak hívnak, az egy ötperces beszédet mondott. Mert ilyesmire aztán visszaemlékeztek az emberek, de hát erre nem adtam meg a lehetőséget senkinek. Persze a távozásomnak nem ez volt a fő oka, akkor én erre nem is gondoltam őszintén. Csak arra, hogy itt nekem jövőm nincs, és szóval vége az egésznek.

– Itt először merült fel Önben, hogy elhagyja az országot, vagy már korábban is gondolt rá?

– Nem, akkor merült föl először. A nővéremnek az 1949-es, 1950-es évben való disszidálási próbálkozása⁶ óriási trauma volt az egész családnak. Bár akkor nem volt aláaknázott határ, különben nem lett volna 200 000 menekült 1956-ban. Akkor merült fel először konkrétan és nagyon rövid idő alatt, hogy elmegyünk. Villámgyorsan eldöntöttem, én már november 13-án a barátommal elhagytam Kecskemétet, mert úgy éreztem, hogy meg akarom nézni, mi van Budapesten. Budapesten körülnéztünk, és akkor azt mondtam, hogy most már teljesen biztos vagyok benne, hogy itt nem akarok maradni, és 20-án sikerült átmennem a határon. Nagyon-nagyon régi jó barátommal, még ma is barátom, úgy hívják, hogy Németh László.

– A határnál egy barátjával ketten távoztak, hogyan készültek erre a disszidálásra, hiszen nem volt ez – még ha nyitva voltak is a határok –, gondolom, nem volt egy kis vállalkozás 1956 októberében.

– Nem volt kis vállalkozás, és két korrekcióm lenne. Először is nem disszidáltam, hanem menekültem, s másodszor, mi volt a másik kifejezés, hogy hogyan mentem át a határon? Nem kis vállalkozás volt, hanem sokkal kellemetlenebb volt. Mégiscsak egy forradalomnak a végén volt ez, és káosz is volt az országban, tehát az, hogy a magyar határőrök nem lőttek a magyar menekültekre, az rendben volt, de sose lehetett tudni, hogy ki, hol, mit csinál. Hogy készültünk? Hát sehogy. Volt egy hátizsákunk, azt fölvettük, és elmentünk. Bár mi elég hosszú úton csináltuk, mert följöttünk Budapestre Kecskemétről először, és a barátomnak volt egy kis lakása, ott megszálltunk egy-két napig, és amikor körülnéztünk Budapesten november 8–9–10-én, akkor rájöttünk, hogy annak sok teteje nincs, hogy itt maradjunk. Nagyon rosszul nézett ki a helyzet, ami rossz is volt, és hát az előbb direktben elmesélt élettörténetemből tudható, hogy nekem ebben az országban akkor jövőm nem volt, tényleg. A barátom körülbelül ugyanígy látta, aki már a Csepel teherautógyárban volt segédmunkás, egy szintén piarista érettségivel, úgyhogy elhatároztuk, hogy elmegyünk. Arra gondoltunk, hogy nem egy nagy nekifutással, egy nap alatt próbáljuk megcsinálni, ahogy nagyon sokan Budapestről vonattal mentek a határig, és ott valamilyen formában átkeveredtek, és örülhettek, ha nem keveredtek el. Mi ellenben elhatároztuk, hogy nem direkt megyünk a határ felé, hanem egy pár napos utat csinálunk belőle, hogy megnézzük, hogy tulajdonképpen az országnak a másik részében, kisebb városaiban is mi volt az eredménye, a hatása a forradalomnak. 19–20-án léptem át a határt. Tehát úgy csináltuk, hogy különböző teherautóstoppokkal mentünk helyről helyre. Először Székesfehérvárra mentünk, ott megszálltunk az érdekesség kedvéért, mert a barátom – Németh László, akinek a nevét szeretném is ide behozni, mert még most is a legjobb barátom, és azért egy ötvenéves barátság megérdemel egy említést – éppen a forradalom kitörése előtt kapta meg a Csepel teherautógyártól a fizetését, tehát volt egypár forintunk. Ebből kifolyólag megszálltunk a Fekete Sas szállóban Székesfehérváron. Tiszta röhej, mint egy film, szóval két srác menekül Magyarországról, és közben, mivel van egypár forintunk, azt elverjük. Szóval a fiatalság benne volt egy kicsit a dologban.

– A Fekete Sasban más menekültek is voltak?

– Borzasztó társaság volt, szóval minden zűrzavaros, teljes felfordulás volt, de azért fizettünk a szobáért.

– Kik laktak ott?

– Nem tudom, fogalmam sincs. Erre már tényleg nem emlékszem, csak arra emlékszem, hogy örültem, hogy a Fekete Sasba, tehát Székesfehérvárra mentünk, ami azért nekem Ladányhoz a legközelebbi pontom volt. Mégis az volt a gondolatunk, hogy esetleg kimegyünk Nádasdladányba, hogy megnézzük, ott mi van, de hát ebből nem lett semmi, mert bár elég közel van, de végül nem tudtunk kijutni. Onnan elmentünk Pápára. Pápán már nagyon sok kifelé induló magyar ember volt, mert ott is megszálltunk valamilyen nem tudom, milyen szállóban, és az tele volt már menekültekkel, az biztos. Akkor jöttünk rá, hogy az előző éjszaka volt egy nagy razzia, és mindenki, aki ott volt, azokat elfogták, akikre ráfogták, hogy menekülni óhajtanak. No most ennek a történetnek, ha idáig nem jutottam el a múltkori elbeszélésből, van egy édes része, és minden rosszban van valami szép valahogy. Tudniillik, képzeld el, hogy 1956. november mondjuk 17-én, 18-án hivatalos dolgokkal foglalkozunk, ami az volt, hogy nehogy elkapjanak bennünket a határsávban, ugye. Nem tudom, hogy mindenki tudja-e, hogy mi az a határsáv, de volt egy határsáv, ami nem tudom, hogy talán már 100 kilométerre⁷ kezdődött a határtól, és oda belépési engedéllyel lehetett csak bemenni, mert annyira jó volt a szocializmus meg a kommunizmus, hogy még a határ közelébe sem lehetett menni, ha nem laktál ott, mert attól féltek, hogy le fogsz lépni. Ez egy jó példája annak, hogy milyen jó volt a kommunizmus. És ebből kifolyólag mi bementünk a pápai rendőrségre azzal, hogy bennünket fölvettek egy országútépítő vállalathoz, és nekünk munkánk van a határsávon belül.

– Elhitték?

– Az őrmester fölnézett, és elröhögte magát a bajusza alatt, és azt mondta, hogy persze, hogyne, természetesen, Nádasdy úr. Magának biztos munkája van, úgy is néz ki, mint egy munkás, aki, mondjuk, általában dolgozik az országutakon, mondhatom, jó fizikumban van. Nem úgy néztem ki, mint egy igazi fizikai munkás. Most ez nem lebecsülése a fizikai munkásoknak, hanem fizikailag nem vagyok úgy fölépítve. És mosolyogva belepecsételte a személyazonosságinkba, meg még adott egy külön kis papírt, meg is van még valahol. Vagy határsáv-átlépési engedélyt kaptunk, nem tudom már, talán két hétre. Ezzel másnap reggel, már addigra szereztünk magunknak – a helyiektől megtudva – egy teherautó-sofőrt, aki azzal foglalkozott, hogy vitte a munkásokat be a határsávba „dolgozni”, és vele elindultunk. Valóban egészen jól sikerült addig, ameddig két orosz katonai ponthoz nem értünk, ahol az országutat kontrollálták, és megállították a teherautót. Mindenkit leszállítottak, és ott volt az első, illetve már nem az első, de az egyik ilyen menekülés alatti ijedelmem, hogy már mindenkit leellenőriztek, és visszaengedték a teherautóra – hátul álltunk kint, november 19-én, kellemes idő volt, úgy értem, hogy hideg volt –, és engem még nem szólítottak. Szóval még nem engedtek vissza a teherautóra, és azt hittem, hogy valami zűr van a papírommal, mert a barátom már fönt volt a teherautón, és már majdnem elmentek, s akkor az egyik orosz katonától hallottam, hogy Nadasdi, Nadasdi vagy valami ehhez hasonló, hogy mondták, hogy jöjjön ide.

– Igyi szudá...

– Igyi szudá... Na mondom, végem van biztos. És aztán a végén nem az történt, hanem nála maradt a papírom véletlenül. Visszaadták, fölkerültem a teherautóra, bementünk a határsávba, a határtól mit tudom én, öt kilométerre. Ott megállt a nagyon kedves, helyes magyar ember, akivel nem tudom, hogy mi történt a végén, mert nagyon kevés pénzt kért tőlünk, csak azért, hogy kivigyen oda bennünket, biztos, hogy elfogták a végén, vagy ő is lelépett, remélem. És akkor ott a határtól öt kilométerre elkezdtünk gyalogolni, 1956. november 20-án a magyar határőrökkel találkoztunk, ők nem mondták, hogy forduljunk vissza, csak azt mondták, hogy most menjenek be az útról az erdőbe, és ott folytassák, mert mi nem akarjuk magukat látni. Szóval ezek szép dolgok, a teherautó-sofőr, a magyar rendőr Pápán, a magyar határőrök, akik a világ semmi pénzéért nem állítottak volna meg. Ott oroszok nem voltak.

– Elaknásítva nem volt a határsáv?

– Nem, hát ezt tudni kell, és szerintem, remélem, hogy minden magyar tudja, hogy azért volt itt 240 000 magyar menekült a forradalom után, mert azelőtt egy évvel, tehát 1954, bocsánat 1955 tavaszán, ha jól tudom, szedték föl az aknákat a határról.⁸ A határsáv megmaradt néha, helyenként megvoltak a kerítések, de az aknákat kivették, mert az osztrákok föl voltak háborodva, hogy az ő területeikre is néha átmentek az aknázások, tehát az egész részt aknamentessé tették. Hogyha ez nem történt volna meg, akkor a magyar menekültek közül vagy rengetegen meghaltak volna, vagy pedig nagyon kevesen kerültek volna ki, tehát azért, mert ez pont tíz hónappal előtte megtörtént, azért volt az, hogy egy negyedmillió magyar elmenekült Magyarországról, ez biztos.

– Mivel magyarázza a határőrök segítőkészségét?

– Azzal, hogy magyarok voltak, katonák voltak, határőröknek voltak beosztva, de ezek nem kommunisták voltak, hanem fiatal magyar srácok.

– Tehát sorkatona, akit történetesen határőrnek hívtak be.

– Persze, persze. Lehet, hogy egy kicsit másképp választották őket ki, azt nem tudom, de hogy mindenesetre egy magyar embert nem fogtak el, és nem lőttek le, az biztos, a nyakamat ráteszem. Ami disznóság történt, az általában az oroszok kezdeményezésére történt meg. S akkor arról volt csak szó, hogy a határsáv tulajdonképpen azt jelentette, hogy az összes bokrot, fát kivágták, körülbelül 500 méterre a határnak az egyik oldaláról, és az osztrákok is hozzásegítettek egy kicsit, mert a másik oldalán is volt még egy kis terület, ami tisztítva volt, hogy jobban lehessen látni, és közben ott voltak a tornyok is. Szóval biztos mindenki ismeri, filmeket is csináltak róla, tehát a toronyból figyelték a határt, de akkor az érdekesség kedvéért, tudomásom szerint legalábbis azokban a tornyokban, minden kilométeren volt egy-egy torony vagy valami ilyesmi, azokban nem voltak már őrök. Vagy akkor legalábbis nem hiszem, hogy voltak, vagy ha ott voltak, akkor szintén magyarok voltak, mert nem csináltak semmit. Mindenesetre arra a döntésre jutottunk a Laci barátommal, hogy azért délután háromkor, amikor még napfény van, és mindent lehet látni, akkor azért nem megyünk át. Bementünk a bokrok közé, beültünk egy nagy fa alá, és két és fél óráig vártunk, amíg besötétedett. Ez nem volt egy kellemes dolog, mert minden zajról, amit hallottunk, meg voltunk győződve, hogy jönnek értünk. Egy olyan tipikus paranoia majdnem, de nem is volt teljesen paranoia, mert előttünk ott ötven méterrel sétált egy két katonából álló őrség, akik magyarok voltak, és csak azért voltunk megijedve, mert hogyha egy katonát megijesztesz az erdőben, akkor az első dolga, hogy ő az, aki lő. Félelemből, nem azért, mert le akar lőni, tehát hullacsöndben ücsörögtünk, és meg voltunk győződve arról – érdekes, hogy az embernek a képzelete mit tud csinálni –, hogy körülbelül harminc méterre ott van két ember, és figyel bennünket. S amikor onnan aztán a végén elmentünk egypár lépéssel odébb, akkor rájöttünk arra, hogy egy fának az ágai vagy a törzse úgy nézett ki, mint egy ember.

– A sötétben ezek az árnyékok nagyon becsapóak tudnak lenni.

– Igen, nagyon becsapóak, és állatian, csak egy magyar kifejezés van, ami esetleg a Magyar Rádióban vagy az archívumban nem nagyon szalonképes, de ettől függetlenül úgy be voltunk szarva, hogy az nem igaz. Szóval remegtünk a félelemtől. Énnekem volt egy kis orvosságom, amit magammal vittem, mert Kecskemétről jöttem mégiscsak, és azt úgy hívták, hogy kecskeméti barackpálinka, abból volt egy pici kis üveg nálam. Mondtam a Lacinak, hogyha most nem isszuk ezt meg, akkor soha. És azt mondta, hogy ő nem iszik, mert akkor nem tud szaladni olyan gyorsan. Nem arról van szó, hogy most bepiálunk, hanem arról van szó, hogy a gyomorban lévő „idegrendszerünket” egy kicsit megnyugtassuk. Hát abban volt kb. két deci pálinka nálunk, szóval nem egy nagy dolog, csak úgy emlékszem, hogy az utolsó kecskeméti barackpálinkát ott a határon elfogyasztottam. Közben az érdekessége az egésznek, az osztrákoknak a, mondjuk, igazán nem tudom, hogy a kedvessége, vagy csak egyáltalán nem érdekelte őket, hogy mi történik, mert állandóan fegyver-, illetve puskalövéseket hallottunk. És azt megítélni, hogy honnan jön, nem lehet, tehát meg voltunk győződve arról, hogy amikor az emberek rohannak át ezen a határsávon, a senki földjén, akkor a tornyokból megpróbálják őket lelőni. Aztán később rájöttünk arra, hogy ez nem így volt, hanem az osztrákok vadásztak a határnak a másik oldalán. Egy puskának a hangja azért elég messzire elmegy, és nem tudtuk megítélni, hogy honnan jön. Mindegy, két óráig lejátszódott ez a várakozási idő, és akkor azt mondtam, hogy most már tovább nem csináljuk, leereszkedtünk a kis erdő szélére, és akkor volt ötszáz méter vagy mit tudom én, milyen távolságra láttuk már, még a sötétben is lehetett látni, hogy a fák, ahol már nem voltak kivágva, volt valamilyen ráfestés, tehát piros-fehér, piros-fehér, vagyis az osztrák színek. Kezet fogtunk, megöleltük egymást, és azt mondtuk, hogy most akkor amilyen gyorsan csak lehet, úgy szaladunk, és hát ez meg is történt. Semmi bajunk nem történt az égvilágon, leborultunk az osztrák határ fái előtt, és megcsókoltuk a magyar földünket utoljára. Azt hiszem, sírva fakadtunk, egész biztosan tudom, hogy az megtörtént. Amikor összeszedtük magunkat, akkor fölálltunk, és elkezdtünk hála istennek Ausztria felé menni, és nem visszafelé.

– Volt valami támpont?

– Csak ezek a fák, amelyeken rajta voltak a piros-fehér festésű osztrák zászló színei. De körülbelül tíz perccel azután, ahogy elkezdtünk egy tök sötét erdőben sétálni, már nagyon meg voltam ijedve. Amikor legjobban megijedtem, az akkor volt, amikor a hátunk mögül egy nagyon mély hangú ember ránk üvöltött, hogy: „Halt!” Akkor nem gondoltam arra, hogy jaj, hála istennek, ezek osztrákok, hanem arra gondoltam, hogy most akkor zűr van. De hát a végén rájöttünk arra, hogy az osztrák határőrök voltak azok. Ők már várták a magyar menekülteket, és volt egy bizonyos szisztéma, ami ki volt dolgozva, hogy lényegében elfogtak bennünket, de hát csak átmenetileg, és bevittek egy táborba.

– Beadták a napi menetrendszerű menekültjáratot?

– Igen, így van pontosan. Csak hát nem kellett volna üvölteni nekik akkorát, hogy Halt, de hát ők is meg voltak ijedve, mert sose tudták, hogy ki jön át, kinél van fegyver, vagy kinél nincs fegyver, hát nálunk nem is volt, nem vettek el semmit.

– Gondolom, azonnal engedelmeskedtek a felszólításnak.

– Mi az, hogy! De aztán rájöttünk másodpercek alatt, hogy a „Halt” nem egy orosz szó, sem egy magyar, tehát tudtuk, hogy tényleg Ausztriában vagyunk, és azért ez egy nagy megkönnyebbülés, mert akkor már tizenharmadikától huszadikáig tulajdonképpen Kecskemétről a határig menekültünk, alapjaiban véve kicsit olyan furcsán. Mégiscsak ez volt a cél, úgyhogy a megkönnyebbülés az nagyon jólesett mindkettőnknek, és utána aztán tulajdonképpen ez az élet elkezdődött olyan formában, hogy mint minden más magyar menekültet, bevittek egy bizonyos ellenőrző rendőrségre. Ez érdektelen téma, mert ezt százezer ember elmesélte már, és ott akkor mit tudom én, hivatalosan le lettünk könyvelve, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, miért jöttünk satöbbi.

– Csak kettőjüket fogták akkor el?

– Akkor ott, abból a társaságból csak kettőnket, mert csak ketten voltunk. Aztán hogy ötszáz méterrel följebb vagy egy kilométerrel följebb hányan mentek át, azt nem tudom. Ahogy viszont vittek be egy ilyen központi táborba, ott már rengeteg magyar volt persze, és most a memóriám olyan jó, hogy nem emlékszem, hogy hol voltam pontosan. Wienerneustadtban, de igen Wienerneustadtba vittek...

– Bécsújhely?

– Bécsújhely, ahol volt egy régi katonai kaszárnya, és ott voltak a magyar menekültek százával. És ez egy olyan tábor volt, ahol addig tartottak, amíg nem lehetett valahova máshova menni, és hát ott töltöttünk pár napot, és onnan vittek tovább be egy másik, nagyobb táborba. Az érdekesség kedvéért az első alkalom, amikor a nevemnek valami pozitív hatása is volt, egy kis falu határában történt, ahol megállt az autóbusz vagy a teherautó, amiben ültünk, mert valaki néhány menekültet szeretett volna elszállásolni magánál, mert gondolta, hogy ez egy szép gesztus, és az is volt...

– Osztrák vagy magyar származású?

– Osztrák, úgy hívták, hogy gróf Traun, és megnézte a listát a teherautón, meglátta a nevemet, és fölszóltak a teherautóra, hogy „Van itt valahol egy Nádasdy?” Na mondom, hát ez nem igaz, még itt is tovább folyik ez a buli. Hát nem így történt, hanem azt mondta, hogy akkor ő szeretne engem kiválasztani, hogy náluk szálljak meg. Mondtam, hogy én egyedül nem megyek, mert van egy barátom, és akkor jött a Laci is. Tehát kettőnket erről a teherautóról levettek, és bevittek egy kis faluba, amit úgy hívnak, hogy Petronell. A Traunéknak akkor volt még egy gyönyörű kastélyuk, egy ilyen várkastély, és hát akkor nagyon elegáns helyzetbe kerültem hirtelen, olyan értelemben, hogy egy gatyában és egy ingben meg egy bakancsban voltam, de kaptunk vendégszobát, meleg fürdőt, és kaptunk vacsorát. És hát úgy kezeltek bennünket, mint embereket, meg úriembereket és ez egy csodálatos élmény volt, és azóta is, most már nem, de akkor éveken keresztül leveleztünk a Traunékkal.

– Ez még az indulás napján, késő este volt?

– Nem, ez már a wienerneustadti tábort követően, nem tudom, talán egyhetes tartózkodás után, amikor az összes adminisztratív dolgot megcsinálták, és akkor vittek bennünket valahova máshova. Őszintén szólva már nem emlékszem, mert a Wienerneustadt az egy átmeneti hely volt, és erről a teherautóról vettek le. Szóval ez körülbelül egy héttel azután történt, hogy odaértünk, és akkor ott voltunk náluk három hétig. A táborban találkoztam egy kislánnyal. Hát ugye ez azért érdekes, mert az életemnek egy komolyabb része lett belőle. Találkoztam egy fiatal hölggyel, akit nagyon csinosnak tartottam, és ott egy hétig volt egy kis flört. Nagyobb dolog nem volt. De ez majd még vissza fog jönni az életemben. A hölgyet úgy hívtak, hogy Ágota. Tehát akkor, amikor őket balra, bennünket jobbra vittek, nem tudtam semmit róla, csak annyit, hogy Kanadába fognak menni. Ausztriában én ebben a kastélyban laktam három hétig vagy négy hétig, mert december 24-ére már megkaptuk a Kanadába való beutazási engedélyünket, és akkor 24-én, pont karácsony este, nem, 23-án, azt hiszem, 23-án indultunk Bécsből vonattal Genovába, ahonnan hajóval aztán elindultunk karácsony este, gyönyörű szép volt a Földközi-tenger.

– De még mielőtt elindulnak, azért érdekelne, hogy ez a három-négy hét ezzel a barátjával abban a kastélyban hogy telt, és egyáltalán, az ember ugye azt gondolná, hogy Nádasdy gróf gyereke, ha nekivágna a világnak, akkor számos ismerős, barát, rokon lehet ott Ausztriában is már. Ez hogy volt?

– Volt, volt egy-két ember, akit meg kellett hogy látogassak, és volt egy jó ismerőse édesapámnak, akinek a nevét most nem fogom megemlíteni, de egy nagyon híres magyar arisztokrata családnak a sarja.

– Miért nem említi a nevét?

– Mert kellemetlen a történet, és mert történelem és nem érdekes. Ahova elmentem azzal a céllal, hogy majd ő segít nekem egy kicsit, és a lakása ajtajában, ami Bécs egyik legszebb részén, a palotanegyedben, ott volt egy lakása, és tudta, hogy jövök, és a lakásának a külső ajtaját kinyitotta, és ott beszélgettünk tíz percet, és be sem hívott a lakásába, pedig ismerte az apámat is még. Vagy az ő apja jó barátja volt az enyémnek.

– Vajon miért tette ezt?

– Azért, mert attól félt, hogy minden magyar menekült hozzá megy. Énszerintem azért, mert egy tróger volt, és ezért nem akarom megemlíteni a nevét, nagyon ki voltam akadva tőle. Mondtam, hogy én többet nem megyek ilyen helyekre. De aztán azért egy-két helyre elmentünk, mert azért nekem volt egy rokonom, például egy Somssisch gróf, aki segített is rajtunk egy kicsit.

– Miben?

– Hát némi kis aprópénzt kaptunk, mert egy vasunk sem volt, hát schillingje senkinek nem volt, kaptunk 100 schillinget, vagy mit tudom én, 300 schillinget, ami azért nagy pénz volt akkor. Ő viszont az egyik nagynénémnek, tehát a nagybátyámnak a testvére volt, az édesapám húga férjének a testvére, és ő kedves volt és segített is. Nagyon jópofa ember volt, mert például azt mondta, hogy anélkül nem mehettek tovább, hogy valami érdekeset ne csináljatok Bécsben, azon kívül, hogy mit tudom én, megnézitek Bécset mint egy várost. Annyi idős lehetett akkor, mint én most, tehát 50-60 év körüli. Csak azért emlékszem erre vissza, mert azt mondta, hogy addig ti innen nem mentek el, ameddig én el nem viszlek benneteket a Moulin Rouge-ba. Na, erre mondom, hogy ez már egy komoly ember.

– Már melyik Moulin Rouge-ba?

– Van egy Moulin Rouge Bécsben is, vagy volt akkor. Ugyanarra a mintára, mint a párizsi, és oda elvitt bennünket egy estére, a Laci barátommal hármasban voltunk, és nagyon jól ismerték, mert ott is Herr Somssischnak hívták, úgyhogy úgy látszik, elég sokat járt oda a barátaival. Tehát ez egy nagy élmény volt, most képzelje el, hogy tizenkilenc éves az ember, végigjárja azt a kálváriát, amit végigjárt, és utána Bécsben elviszik a Moulin Rouge-ba egy kis kiruccanásra, úgyhogy egy szép emlék maradt tulajdonképpen...

– Elég bizarr lehetett, nem?

– Igen, ahogy az ember visszatekint rá, teljesen bizarr az egész, de érdekes emlék maradt ebből meg bennem, és azért fogom elmondani, mert azóta, vagy abban az időben az erotika és a Moulin Rouge az, és az egész erotikus világ teljesen másképpen volt megcsinálva, és nem volt olyan undorító, mint ma. Akkor tulajdonképpen szépen volt megcsinálva, mindent lehet szépen, és mindent lehet rosszul csinálni. Tehát elvitt bennünket oda, és sosem fogom elfelejteni, míg élek. Leoltották a villanyt, és a hölgy a színpadon úgy csinált, mintha fürdött volna, és egy törülköző volt csak megvilágítva egy fluorescent lámpával. Annál erotikusabb dolgot az életemben nem láttam, pedig semmit nem lehetett látni. Csak az emberi képzelőtehetség működött, amit a képzeletünkben el tudunk érni, az sokkal több volt, mint amit látni lehetett. Ezt csak azért mesélem el, mert milyen kár, hogy az erotikát is, ami azóta nagyon elterjedt, azt is olyan csúnyán csinálják ma már, hogy undorító tulajdonképpen, de ezt lehetett szépen is csinálni.

– Tehát ennek a sejtetés volt a lényege.

– Persze, a sejtetés. Teljesen el voltunk ájulva, egy tök sötét színpadon áll, tudtuk, hogy ott van egy női test, csak azt nem lehetett látni, csak azt, hogy törülközött. Tehát csak a törülköző volt valamilyen formában megvilágítva. Na mindegy, szóval ez volt a kis kiruccanás az élet másik oldalára, és akkor ezenfelül más, sok dolog nem történt, csak az, hogy találkoztam az egyik nővéremmel, aki már ott volt Bécsben a férjével. Egy másik nagyon fontos dolog történt, s ez pedig az, hogy az idősebbik nővérem, aki már házas volt és nyolc hónapos állapotos, nem akart nekivágni a határnak. Végül addig mondtuk, hogy rábeszéltük, és volt egy sofőr, aki teherautón jött-ment. Elég sokan csinálták ezt, hogy Budapest és Bécs között volt egy ilyen ingajárat, és arra fölkerült, és őt vártuk karácsony előtti napon, pont egy nappal előtte, mielőtt elutaztam, és hát imádkoztunk, hogy átjöttek-e, és nincs-e valami baja, mert nyolc hónapos állapotos korában az ember nem ül egy teherautónak a hátsó részén, hidegben, még a legjobb esetben sem, nemhogy mondjuk menekülés közben. Tehát ő megérkezett, és ott vártuk Bécs közepén, éjfélkor vagy tizenegy órakor érkezett meg. Nagy élmény volt, életem egyik nagy élménye, amikor ő volt az első, aki leszállt hátulról egy Csepel teherautóról, nagy hassal és egészségesen, szóval csoda volt az egész, és azóta Bécsben még három gyereke van, tehát tulajdonképpen van egy fia, aki pontosan annyi idős, mint a forradalom, körülbelül.

Tehát ez volt mondjuk az én bécsi, osztrák vagy ausztriai élményeim közül egypár dolog, más nem nagyon történt igazán, azon felül, hogy ott voltunk, és hát megpróbáltuk kitalálni azt, hogy most hova kell nekünk menni. Azért mondtam, hogy az a kislány, akivel találkoztam a táborban, az befolyásolta az életemet egész végig, mert azt mondtam, hogy ha már ez a kislány Kanadába megy, miért ne menjek én is Kanadába? Az ember tizenkilenc éves, akkor azt hiszi, hogy szerelmes meg ilyen marhaságok, és amellett azt hiszem, azt már említettem, hogy az édesapámat, akit 1928-ban Kanadába küldték vadászni, ami előtt elvette édesanyámat feleségül. Gondoltam, ha az apám már vadászott ott, énnekem meg van egy szerelmem Kanadában, elmegyünk oda, és rábeszéltem Németh Laci barátomat is, hogy akkor jöjjön, menjünk Kanadába. Nem tudtam eleget róla, de aztán a végén, a koincidensek az életben nagyon sokszor nagyon komoly tényezőkké válnak, mert én soha nem, nemhogy nem bántam meg, hanem nagyon boldog voltam, hogy sok ország közül – különösen Amerika és Kanada közül – Kanadát választottam, és nem az Egyesült Államokat. A két ország között nagyon nagy különbség van még ma is, és különösen volt az elmúlt húsz év alatt. Már egyre közelebb kerül a két ország kulturálisan is meg gazdaságilag is. Hát ugye van a Free Trade Agreement⁹ , olyasmi, mint az Európai Unió, csak nem annyira ismert, gazdaságilag nagyon közel állnak egymáshoz, és sajnos Kanada átvett nagyon sok olyan amerikai társadalmi szokást, amit én nem szeretek. De ugyanakkor Kanada egy fantasztikusan jó ország, úgyhogy nem bántam meg soha, hogy odamentem.

– Kacérkodott-e a gondolattal, hogy az Egyesült Államokba menjenek esetleg?

– Az volt az elképzelés, hogy az Egyesült Államokba megyünk, mert amikor elbúcsúztunk szüleinktől, akkor az az ukáz volt kiadva, hogy az Egyesült Államokba kell emigrálni. Hát miért kell oda menni? A Németh Lacinak volt egy nagybátyja, aki orvos volt Ohióban, az édesapjának a testvére. Ez tehát egy nagyon jó ok volt. Nekem pedig: az édesapámnak egy barátja – akinek ő még a német problémák elől segített kimenekülni Magyarországról az Egyesült Államokba – Denverben, Coloradóban élt. Szóval megvoltak az okok, hogy miért menjünk, mert van valaki, aki segíteni tud rajtunk. Ebből kifolyólag Kanadába mentünk, és hát mind a kettőnket irgalmatlan módon letoltak az első levélben hazulról, hogy mit keresünk mi Kanadában? És mi az, hogy Kanada, és miért nem vagyunk mi Amerikában? De egyikünk sem bánta meg tulajdonképpen. Mind a ketten Amerikában jártunk egyetemre, de kanadai állampolgár voltam és vagyok még ma is. Most dupla állampolgár vagyok. Kanadát nagyon szeretem, respektálom, jó ország, egy gyönyörű ország, kicsit hideg, de nagyon jó.

– Bocsánat, Ausztriánál vagyunk, ott vannak ebben a kastélyban. Ha nagyon akarták volna, ugye voltak kint rokonok, ismerősök, ha nagyon akarta volna, akkor Ausztriában is maradhatott volna?

– Igen, azt hiszem, hogy maradhattam volna. A Németh Laci barátomnak pedig fölajánlottak, sose fogom megbocsátani, nem magamnak, hanem a szituációnak, mert őneki, ennek a Traun családnak, akinél voltunk, akik reformátusok voltak, és az én barátom is református volt, ők fölajánlottak egy párizsi négy-öt évet, egyetemi ösztöndíjjal. És azért, mert jó barátok voltunk, a Laci azt válaszolta, hogy ha a Nádasdy Feri nem tud jönni velem, akkor én sem megyek. Szóval ilyen barátságok is voltak. Akkor én próbáltam a Lacit állati módon lebeszélni, hogy ilyen marhaságot ne csináljon, menjen csak nyugodtan, majd én jövök Párizsba, meglátogatom. Utána nagyon nehéz élete volt mind a kettőnknek, ott viszont kapott volna négy-öt évet arra, hogy elvégezze az egyetemet. Tudta, hogy mi akar lenni, építészmérnök akart lenni egész életében, és ahhoz kapott volna családi segítséget. Nekem nem volt ilyen ajánlásom, de gondolom, ha kerestem volna, biztos lehetett volna valahol találni valamit. Az igazság az, hogy az érdekesség kedvéért nem volt hajlamom Ausztriában maradni, és inkább Észak-Amerika vonzott. Ha már az ember elhagyja a hazáját, akkor ne maradjon egyórás útra a határtól, mert az még sokkal kellemetlenebb, kínzóbb érzés. Mind a ketten azt hiszem, úgy döntöttünk, hogy minél messzebb megyünk, annál jobb. Könnyebb hozzászokni ahhoz, hogy az ember nincs ott, és nem hall mindent első kézből, hogy most milyen problémák vannak, mi a tragédia. Szóval ez volt a menekülésnek a következő fázisa, hogy az ember az elhagyott országától ne maradjon százötven kilométerre, hanem próbáljon elmenni olyan messzire, amilyenre csak lehet.

– Kisebb a honvágy meg a vonzódás hazafelé?

– Nem tudom, hogy a vonzódás kisebb-e, de annyira más világba került az ember, hogy kénytelen volt nem annyira odafigyelni arra, hogy mi történik Magyarországon. Példaképpen mondom azt el, hogy Bécsbe minden hír Magyarországról huszonnégy órán belül elkerült. Az Egyesült Államokba meg Kanadába a magyarországi forradalom leverése után egy-két hónappal ezek a hírek úgy kezdtek elmaradozni, mert az egy egészen más világ. Volt egy olyan dolog, hogy ha már nem tudunk visszajönni – és akkor valóban úgy nézett ez ki, hogy tényleg soha az életben nem fogunk visszajönni Magyarországra –, akkor próbáljunk egy kicsit távolabb kerülni, nézzük meg a világnak egy másik részét, próbáljuk azt megismerni, tanuljunk meg egy világnyelvet. Ennek logikája is volt, és ezért mentünk sokan Észak-Amerikába, szerintem. Ausztrália, az már igazán nagyon messze volt. Az Európában maradt magyar menekülteknek is sokkal közelebbi kapcsolatuk volt Magyarországgal. Különösen azoknak, akik Ausztriában maradtak, azok tulajdonképpen itt voltak a szomszédban, mint például az egyik nővérem meg a férje meg a gyerekeik. Hát nekik Magyarország tíz percre volt azután, hogy kinyitották a határt, akkor jöttek át, amikor akartak. Szóval ez volt az egyik ok, mondjuk. Én ezt nem bántam meg, mert Európába azért volt alkalmam visszajönni. Az Egyesült Államokba kirohangászni, körülnézni, átutazni azt az irgalmatlan távolságot, nagy földrész ám Észak-Amerika, az egy olyan dimenzió az én életemben, amit Európában elég nehéz megkapni, az európai kultúrákról viszont tanulni könnyebb volt már eleve, húsz évet vagy tizenkilenc évet Európában éltem, nem bántam meg, hogy kimentem oda. Úgy éreztem, hogy ott megtanultam egypár olyan dolgot, amire szükségem volt.

– Amikor kimentek Kanadába, akkor volt egy olyan szervezet Ausztriában, amely előkészítette ezt az utat. Voltak-e olyan hivatalos szervezetek, amelyek támogatták ebben, ellátták pénzzel vagy hasonlók?

– Mondjuk ellátni pénzzel nem, de voltak szervezetek, amelyek tulajdonképpen olyan formában segítettek, hogy volt a Vöröskereszt meg más szervezetek is, amelyek azt mondták, hogy a kanadai állam most, ebben a hónapban elvállal, mit tudom én, ötezer magyar menekültet. A kanadaiak különben nagyon jók voltak, rengeteg, most nem akarok hazudni, de azt hiszem, negyvenezer magyar ment Kanadába, vagy lehet, hogy egy kicsit kevesebb, de nagyon sok. Szóval Kanada kinyitotta a kapuit, az Egyesült Államok is kinyitotta kapuit, nem egy pici országról van szó, szóval el lehetett férni. Bennünket effektív az segített, vagy azt hiszem, inkább a Vöröskeresztnek köszönhetjük, nem azt, hogy Kanadába kerültünk, hanem azt, hogy volt Bécsből Genovába egy vonatszerelvény, amit akkor a Vöröskereszt szervezett, amelyen csak magyar menekültek voltak, és egy olasz hajó, amelyet szintén, ha jól tudom, szintén a Vöröskereszten keresztül indítottak. Hogy aztán pontosan ki finanszírozta, azt nem tudom, kibéreltek egy mediterrán, tehát a Földközi-tengeren egy kis luxushajót, amelybe körülbelül ezerhatszáz ember fért, tehát nem is volt olyan pici. Azt is ők bérelték ki, és akkor oda levittek két- vagy háromvonatnyi magyart, három hónap alatt berámoltak bennünket, és kivittek Kanadába. Kanadában a megérkezés után viszont a kanadai kormány vette át a támogatást és a segítséget, nagyon szépen, nagyon jól és ügyesen, le a kalappal. Ők nem először voltak ilyen emigrációs szituációban, mondjuk a második világháború alatt is volt ilyen, úgyhogy az szép volt. Még volt egy incidens, pontosabban kettő, amit elmesélnék. Az pedig az, hogy nem is tudtuk, hogy miért, a vonat Bécsből Genovába ment, az egész vonat magyar menekültekkel volt tele, és a milánói állomáson megállt, mit tudom én, vízföltöltésre 1956. december 23-án. Tojásokkal, kövekkel, elég komoly nagyságú kövekkel megdobálták a vonatot. Először nem tudtuk, hogy miről van szó, komolyan mondom. Bent ültünk a kupékban, és nem értettük, hogy mi történik. Aztán rájöttünk, hogy miről volt szó. A vonat egy jó gyors félóra után ki kellett, hogy húzzon az állomásról, mert Milánóban mi mint ellenforradalmárok voltunk ugye kezelve, ez egy nagyon érdekes történet, az észak-milánói, észak-olasz, különösen Milánó, ami azért nagyon erősen iparosodott város...

– Munkások, baloldaliak...

– Úgy van, kirendelték őket, vagy jöttek saját maguk, üvöltöztek, vörös zászlókkal, azt hittük, hogy újra otthon vagyunk, és kopogtak a tojások, röpködtek a kavicsok, a kövek. Azt hiszem, ablakok nem törtek be, mert akkorákat azért nem dobáltak, jöttek a rendőrök, mi meg ültünk bent a kocsiban, és nem tudtuk, hogy miről van szó, nem értettük. Azt hittük, hogy Nyugat-Európában vagyunk. Aztán a végén rájöttünk, hogy miről van szó, hogy tulajdonképpen, amiről aztán később sokan írtak is, hogy az 56-os magyar forradalom azért megváltoztatta a világot elég komolyan, hosszú távon, és ez egy miniatűr incidense ennek. Mert 1956 decemberében a milánói munkásember nem értette, hogy miért akar egy magyar forradalmat kezdeni a szovjet-kommunista szocializmus ellen? Amikor ugyebár az ötvenes években azért ez nagyon erősen el volt terjedve, hogy a kommunizmus és a szocializmus az a megoldás a világnak. Nagyon sokan, engem is beleértve, úgy éreztük, „érdekes” háttérrel vágunk neki a nagyvilágnak. Elmondhatom, igaz is, hogy a szocializmusnak nagyon sok jó oldala volt, tehát az egész egy kiegyensúlyozottabb, mondjuk, igazságosabb társadalomnak az elképzelése, csak aztán mindenki rádöbbent, hogy ez nem így történik. Tudjuk, hogy Franciaországban nagyon komoly magyarellenes mozgalmak voltak, egypár híres színésszel az élükön, meg énekesekkel, ha jól emlékszem. Szóval ez a milánói egy óra nagyon-nagyon mély benyomást tett rám és sok más magyarra is, miután megértettük, hogy miről van szó. Ez volt az egyik, a másik pedig már egy kellemetlenebb történet. Az, hogy 1600 magyar menekült volt összezárva egy hajón, ebben a magyar társadalomnak és a magyar nemzetnek a miniatűr, mindig valahogy felszínre törő ellenségeskedése jött elő, hogy ki melyik szobában, vagy mit tudom én, milyen kabinban fog megszállni. Miért vagy te itt, miért vagy te ott, miért vagyok én lent, miért vagy te fönt, állandó ellenségeskedés volt.

– Végig viszálykodással telt az út?

– Nem végig, de volt egy periódus, különösen, amikor elhagytuk a Gibraltári-szorost, akkor kikerültünk az óceánra, és ott valahogy nem tudom, valami kirobbant. Mindig általában kisebbségek csinálják, úgy értem, hogy egy kis csoport egy másik kis csoport ellen.

– Milyen természetű viták voltak ezek?

– Mindenféle, hogy te kommunista... voltak is különben ávósok, meg társadalmi, emberi különbségek, olyan jó magyar, sajnos azt kell mondanom, hogy jó magyar társadalmi különbségek voltak.

– Mennyire voltak veszélyes produkciók ezek? Tehát volt-e tettlegesség?

– Veszélyes produkciók voltak. Volt egy olyan alkalom, hogy az olaszok azt mondták, hogy őnekik nincs erre security, nincs elég rendőrségi emberük a hajón, hogy ezt kezeljék, és majdnem visszafordult a hajó, de aztán továbbmentünk. Akik randalíroztak, azoknak is volt, mint minden hajón van egy bizonyos, mit tudom én, öt börtön.

– Cella?

– Cella, persze, mert hát, ha valaki berúg, vagy meg akar ölni valakit, akkor azt oda bezárják. Ezt én nem is tudtam akkor.

– Most hallom először.

– De volt, csak hát kevés volt az öt vagy tíz ilyen cella, utána egypár más szobát lezártak, és állati botrányok voltak. Szerintem, amiért a végén nem volt botrány, abban még én is kicsit közrejátszottam karácsony este. Már kezdődött a balhé, és akkor tovább folytatódott, és az érdekesség kedvéért megint a nevem miatt megkértek, hogy én is szóljak pár szót. Mondtam, hogy uraim és hölgyeim, most menekültünk meg valami elől, ami nem volt jó, most mit kezdünk itt egymással, örüljünk, hogy lyuk van a fenekünkön, vagy élvezzük azt, hogy egy olyan hajón, tulajdonképpen egy nagyon jó kiszolgálásban részesülve, finom kajákkal utazgatunk, és hogy hol alszol, az most kit érdekel, fönt alszol, lent alszol.

– Volt ennek foganatja?

– A végén aztán volt foganatja, de azt hiszem, az igazi ok, hogy miért nem lett ebből nagyobb botrány, az egy fizikai és egészségi állapot, mert a magyar nem tengerre született, hanem lóhátra...

– Tengeribetegek lettek?

– Tengeribetegek, így pontosan. A hajónak szerintem a hetven százaléka ágynak dőlt, ahogy kiértünk a Gibraltári-szorosból, eléggé hullámos volt a tenger. Én hála istennek nem voltam tengeribeteg, de onnan lehetett tudni, hogy az egész gárda hullabeteg volt, hogy elsősorban reggelire meg ebédre, ahol mindenkinek meg volt terítve, szóval egy luxushajón voltunk, ott csupán harminc százaléka jelent meg az embereknek. Én három reggelit ettem minden nap, mert akkor még ilyen típus voltam, és az ember ki volt egy kicsit éhezve, meg vacsorára mindig kaptunk egy pohár vörösbort. Az asztalnál, ahol hatan kellett volna, hogy üljünk, ketten voltunk. Hát ebből kifolyólag megittuk a másik négy pohár vörösbort, és nagyon jól éreztük magunkat. Szóval ez megnyugtatta a hangulatot hála istennek, és nem lett komolyabb botrány belőle. A másik, mire odaértünk, január 5-e volt, 1957. Nagyon emlékezetes nap maradt. Halifax a keleti partján van Kanadának, az egyik leghidegebb része így is, úgy is, és január 5-e hihetetlenül hideg volt. Akiben még magyar forrongások dúltak, azokat másodpercek alatt elfelejtette, mert attól félt, hogy le fog fagyni a füle. Amikor megérkeztünk, akkor mínusz 15 fok volt, és fújt a szél. Mínusz 15 fokot még ki lehet bírni, de ha fúj a szél, akkor az már nagyon veszélyes, mert az orrod vége le tud fagyni, a füled meg tud fagyni, ha nem vigyázol rá. Aztán betettek bennünket egy táborba. A kanadaiak nagyon rendesek voltak, sok apró kis élményem van a katonai táborról. Az akkori katonai táborokat használták föl ügyesen, mert azért ezerötszáz embert eltenni valahova nem olyan egyszerű.

– Csak magyarok voltak itt?

– Itt csak magyarok voltak. Sok Kanadában élő magyar jött oda segíteni, hogy tolmácsolnak meg ilyesmi. Az egyik érdekesség az volt, hogy nem voltunk hozzászokva a kanadai kajához, ami nem volt annyira más, mint a magyar, de amikor az első szelet fehér kenyeret meglátta a magyar ember, akkor azt hittük, hogy rossz helyen vagyunk. Ilyen apróságokra emlékszem például. A másik pedig: nagyon kedvesen és szépen viselkedtek velünk, és volt egy nagyon jó szisztémájuk. A szisztéma lényege, hogy ha volt egy családi kontaktus, vagy volt egy szponzorod, aki írt, hogy mi tudom én, Nádasdy Ferencet én szívesen látom Torontóban, és az első három hónapban biztosítom az ágyát, lakását meg az ellátását, akkor oda mehettél. Nem kellett, hogy személy legyen, lehetett ez egy egyház, lehetett valamilyen kulturális klub vagy valami ehhez hasonló. Akinek nem akadt ilyen, azokat az ország nyugati felére vitték, mert Kanada is úgy van, hogy egy marha nagy ország, és mindenki Montrealban és Torontóban akar élni, vagy Vancouverben. Ez viszont teljesen a másik oldalon van, és senki nem akar a közepén élni, ahol rengeteg hely van. Winnipegben, Albertában, Edmontonban. Ezek államok, illetve province-ok, nem tudom, hogy kell mondani magyarul, province, tartomány. Tehát akinek nem volt ilyen szponzora, azokat odavitték. Ami abszolút normális volt, nem a családokat főleg, de mondjuk egy 25 éves férfit elvittek egy olyan helyre, ahol munkaerőre is volt szükség. Tehát kettőnknek a Lacival nem volt szponzorunk, ellenben Windsorban – Detroittal van szemben, tehát körülbelül a közepén a kontinensnek – a katolikus és a református egyház szponzorált egy bizonyos mennyiségű magyar menekültet erről a hajóról, és így kerültünk mi az első kanadai lakhelyünkre, amit Windsor-Ontariónak hívtak, egy aránylag kicsi város. Ott voltunk januártól. Én körülbelül augusztus közepéig, amikor aztán elmentem Amerikába. Körülbelül nyolc hónapig voltunk ott, és az alatt az idő alatt próbáltunk angolul tanulni, próbáltuk egy kicsit megismerni a körülményeket. Rájöttünk arra, hogy a negyvenes években kikerült magyarok vagy a húszas években kikerült magyarok – akik nagyon kedvesek voltak hozzánk, elszállásoltak bennünket – között és közöttünk egy egész világ különbség volt. Azon felül, hogy magyarul beszéltünk, nagyon sok mindenről nem tudtunk beszélgetni azzal, aki mondjuk, 1929-ben ment ki oda, vagy a húszas években. A háború utáni menekültek is mások voltak. Tehát a gazdasági menekültek a húszas évek vége felé is egy más világnak számítottak. Elsősorban idősebb emberek voltak, nagyon rosszul beszéltek magyarul, és még rosszabbul angolul, az volt a röhej, egyik nyelvet sem beszélték, és nem értették, hogy mit csináltunk.

– Önök értették őket?

– Mondjuk nem egészen értettük, hogy hogy lehetett mondjuk, addigra már 35 vagy 40 éve élni Észak-Amerikában, és nem megtanulni angolul, és nem tudni azt, hogy mi történik a világban, és nem tudni azt sem, hogy Magyarországon mi történt.

– Mivel magyarázta ezt? Nem voltak elég érdeklődők vagy okosak? Vagy nem volt idejük?

– Talán egy kicsit erősen mondtam, hogy nem tudták, mert a forradalomról tudtak természetesen, de annyira benne voltak a saját életükben, hogy a forradalmon kívül, tehát azon a nagy kirobbanáson kívül nem voltak Európával tisztában. Elamerikaiasodtak tulajdonképpen, azon kívül, hogy nagyon kedvesek voltak, és mondhatom a nevüket, mert olyan sokan vannak, úgy hívták, hogy Nagy néni és Nagy bácsi, ahol mi laktunk a Lacival. Nagyon édesek voltak, de mondjuk egy ötperces beszélgetésen túl nem volt beszédtémánk. Ez megmaradt úgy bennem, hogy a generációk és a magyarok menekülése mennyire megváltoztatta az embereket, de hát ne felejtsük el, hogy a magyar emigrációnak különböző hullámai voltak, és azokban a hullámokban különböző embertípusok mentek, tehát a húszas, harmincas évek menekültjei között nem a magyar értelmiség volt, legalábbis nem azok, akikkel én találkoztam. Nagyon helyes, nagyon rendes és abszolút korrekt magyar emberek voltak, de nem volt bennük meg ez a nagy magyarság. Volt egy Magyar Ház, és ott csináltunk programokat, meg volt egy magyar templom, meg volt egy magyar ez meg az meg amaz.

– A Nagyék milyen emberek voltak? Mit kell róluk tudni?

– Nagyon helyes magyar család volt tulajdonképpen. Egyszerű emberek voltak.

– Mivel foglalkoztak?

– A Nagy bácsi az a General Motors autógyárnál dolgozott akkor már 35 éve vagy valami hasonló, és minden nap ugyanoda ment, és minden nap ugyanazt csinálta, a felesége nem dolgozott, és mindig kérdeztem a Nagy nénitől, hogy ha ennyire nem beszél angolul, akkor hogy tud vásárolni, vagy hogy él ott. Hát mondja, hogy megyek a Magyar Házba, megyek a magyar templomba, és van egy nagy szupermarket, ugye, mert akkor ők már tudták ezt a szót, ahol csak magyar kiszolgálók vannak. Tehát volt egy olyan lehetőség ezekben a kisebb városokban...

– Egy akváriumi lét?

– Egy kis akvárium, igen, ez egy jó kifejezés, tulajdonképpen. Ugyanakkor ezzel most én nem kritizálom őket, csak egy világ különbség volt Németh László, Nádasdy Ferenc és a Nagyék között, mint hogyha nem is arról a földtekéről jöttünk volna, azon felül, hogy mind a ketten, mind a négyen tudtunk egy kicsit magyarul beszélni.

– Teljesen véletlenül kerültek hozzájuk?

– Ők jelentkeztek, tehát igazán nem kritikusan kellene erről nekem beszélni, mert ők jelentkeztek azért, hogy elvállalnak két magyar menekültet.

– Ingyen?

– A kanadai állam, és ezért adok nekik pozitív pontokat, fölajánlott nekünk, minden magyar menekültnek, most nagyon kicsi pénznek számít, de nekünk az akkor rengeteg pénz volt, mit tudom én, 25 dollárt egy héten, és azok, akiktől kaptuk a szállást, azok kaptak azért a szobáért valami kis összeget, de minimális összeget, hogy éppen a kaját meg tudták venni, szóval keresni nem kerestek rajta. Inkább szívességből csinálták, de a kanadai állam úgy gondolta, ha kis anyagi támogatás van mögötte, akkor többet kap, több ilyen jelentkező van, és hát úgy is történt. És hát mondjuk tőlük tanultuk meg az első dolgokat, hogy mi az, hogy Kanada, mi az, hogy televízió meg mi az, hogy autó, meg ilyen apróságokat. Politikailag nehezen értettük meg. A másik érdekessége, utána később, sokkal, sokkal később rájöttem, hogy a következő generációk, tehát az ő gyermekeik, akik már ott születtek, azok meg nem értették azt, hogy mi az, hogy Magyarország. Tehát eljöttek karácsonyra vagy húsvétra látogatóba, azokkal meg alig tudtunk beszélni. Ezt Magyarország egyik tragédiájának tartom, hogy a menekültek közül minden hullámból sokan maradtak meg magyarnak, de a második generáció legnagyobb része annak az országnak lett igazán a lakosa, annak vette át a kultúráját, ahova a szülei emigráltak. Tehát ha nem is ott született, de ha kikerült öt- vagy hat- vagy hétéves korában, nagyon érdekes volt az a kontraszt, hogy egy mit tudom én, 25 vagy 30 éves fiú hazajött az anyját meglátogatni húsvétkor, és akkor alig tudtak egymással beszélgetni. És akkor volt húsvéti vacsora meg mit tudom én, ebéd. És a beszélgetés nehézkesen ment, mert a „gyerekek”, mármint a harmincéves gyerekek már nagyon nem beszéltek magyarul, és a szüleik, akik már ott éltek 35 éve, azok még nem nagyon beszéltek angolul. Tehát aztán mégis magyar nyelvet kellett használni, mert mi meg egyáltalán nem beszéltünk angolul. Sem a barátom, sem én nem beszéltünk egy szó angolt, mikor kikerültünk, úgyhogy azt nem volt könnyű megtanulni.

– Mi a véleménye, mert ez egy sarkalatos pontja volt 1956 megítélésének, hogy a Szabad Európa még november elején is mondta egyfolytában, hogy tartsatok ki, mert majd jön az ENSZ, meg jönnek az amerikai csapatok. Ezt sokan elhitték, és hát emiatt is otthon maradtak esetleg, mert bíztak utolsó percig abban a segítségben, ami már teljesen reménytelen volt és illuzórikus. Hogy látja ezt, és most hogy látja, hogy mennyiben felelős a Szabad Európa meg általában az amerikai propaganda azért, hogy ezt sokan elhitték, és emiatt régen le kellett volna tenni a fegyvert, de még mindig harcoltak?

– Jó kérdés, nehéz válasz. A válaszom a következő, hogy amikor itthon voltam novemberben, akkor én elhittem, hogy ebből esetleg lesz valami, amikor már láttam november első napjaiban, hogy itt az orosz tankok robogtak keresztül Kecskeméten, Budapest felé, minekután ott éltem, akkor már tudtam, hogy ebből nem lesz semmi. Amikor kikerültem Észak-Amerikába, akkor ez a téma nagyon sokszor felmerült. Akkor eleinte nagyon kritikus voltam az amerikai rádiókkal szemben, mert nem az Amerika Hangja találta ki egyedül, hanem valahonnan kapták az információt, hogy ebből lehet valami. Aztán később, nemcsak, hogy átkerültem az Egyesült Államokba, hanem elkezdtem megtanulni az amerikai történelmet, és nemcsak az amerikai, hanem a világ történelmét az ötvenes évek közepén, tehát 10-12 évvel a második világháború után, akkor rájöttem arra, hogy ezt talán nem kellett volna, nem lett volna szabad nekik annyit mondani, mint amennyit mondtak, mert tudták, hogy ebből nem lesz semmi.

– Voltak-e magyar politikai körök, emigráns csoportok, és voltak-e itt politikai viták esetleg a magyarok között?

– Én hamarosan eljutottam arra a pontra az amerikai, észak-amerikai életemben, talán nem tartoztam a többséghez, hanem inkább a kisebb társasághoz, aki azt mondtam, hogy én, ha Észak-Amerikában élek, akkor nem akarok kis magyar klubokba járogatni. Egy darabig elmentünk azért, és csináltunk például egy programot egy magyar kultúrházban. Mint magyar menekültek csináltunk egy kis show-t, egy programot, amiben én voltam a konferanszié például.

– Miből állt ez a program?

– Táncoltunk, énekeltünk, én mint konferanszié, sosem felejtem el, amíg élek, 1957-ben, Windsor-Ontarióban olyan magyaroknak meséltem kommunista vicceket, akiknek fogalmuk nem volt semmiről, és senki nem röhögött, és teljesen úgy éreztem, hogy leégtem mint előadó, pedig soha nem akartam előadó lenni, egyszerűen nem értették a viccnek a poénjait, mert már harminc éve nem éltek Magyarországon.

– Tehát ami idehaza elsült, az ott hatástalan volt?

– Abszolút. A legjobb vicceket meséltem el, és csak az én kollégáim röhögtek a hátam mögött, akikkel együtt menekültem, és ott ült négyszáz ember, és néztek rám, hogy miről beszél ez az ember.

– Miből élt, miből tartotta el magát?

– Az első hat hónap alatt, amikor Kanadában voltam, akkor a heti kis 25 dolláromból éltem. Amikor megjött a tavasz, akkor a magyarok földjein dolgoztam, kapáltam, például cukorrépát. Három hónapig dolgoztunk a Lacival egy dohányfarmon.

– Gond nélkül tudomásul vette, hogy ebből kell élni? Nem volt ettől rossz érzése?

– Nem, sőt, megtanultunk traktort vezetni. Azért terveink voltak, hogy mire az ősz eljön, valamilyen egyetem közelébe kell kerülnünk, mert ha egy évet kihagy valaki, akkor utána már nagyon nehéz. Július végén az édesapám amerikai ismerőse segített, hogy átkerüljek az Egyesült Államokba. Így kerültem én Wyomingba, az egyetemre.

– Hogyan tudta finanszírozni anyagilag?

– Ösztöndíjat kaptam, mert magyar menekült voltam. Adtak kollégiumi szobát, nem kellett fizetnem az egyetemnek. Csak ennivalóra nem futotta már, ezért szereztem állást, ahol állati jól éreztem magam, mert egy zenei lemez üzlet volt, ahol gramofonokat, meg ilyesmiket árultak, és éjszaka takarítani kellett. Tehát bementem tízkor, és kettőig, vagy egyig takarítottam, közben hallgattam Beethovent meg a legjobb jazzt. Vicc nélkül mondom, a legjobb állásom volt az egész városban, és ugyanakkor kaptam érte egy kis pénzt is. De férfiasan bevallom, hogy Wyomingban éheztem néha. Előfordult, hogy a kis kávézóban, ahol tudták, hogy magyar menekült vagyok, a pincérnő ingyen hozott kávét meg szendvicset, mert tudta, hogy nincs pénzem.

Az egyetemre visszatérve, mint magyar menekülteknek, megadták azt a lehetőséget, hogy nyelvtudás nélkül járhassunk az egyetemre. Életemben annyit nem tanultam angolból, mint az alatt az egy év alatt. A második szemeszterben már úgy vizsgáztattak le, mint egy nagyjából angolul beszélő diákot. Volt egy érdekes egyezményünk, négy magyar diák járt erre az egyetemre, ahol körülbelül négyezer diák volt, és megegyeztünk abban, hogy mi négyen egy hónapban csak egyszer találkozunk. Ez a világ legjobb döntése volt, mert nem beszéltünk egy egész hónapig magyarul, csak egyszer. Az első év után mind a négyen beszéltünk különböző nívón angolul, és közepes eredménnyel végeztük el az első évet az egyetemen.

Ugyebár, minden külföldinek, aki Amerikába megy, meg kell nézni, hogy milyen California. Az egyik srácnak volt egy állati öreg autója, négyen beleültünk, és elmentünk Laramie Wyomingból Californiába, ami ezer mérföld. Közben megálltunk Nevadában meg Las Vegasban meg Salt Lake City-ben. Közben dolgoztunk is. Los Angelestől San Franciscóig végigjártuk az egész államot, mert egy magazinnak az előfizetésére gyűjtöttünk, házról-házra... Minden faluban, minden városban megfordultam. S mire visszakerültünk ősszel az egyetemre, addigra sokkal jobban ment a beszéd is.

– Az egyetemen mit tanult?

– Közgazdaságtant, a nemzetközi gazdasági, üzleti dolgokkal voltam inkább elfoglalva...

– Minden további nélkül fölvették? Annak hogy Magyarországon mit végzett, annak volt-e valamiféle jelentősége?

– Hadd mondjam büszkén, hogy ha beszéltem volna angolul 1957-ben, akkor az egyetem második évfolyamára vettek volna föl, azért, mert magyar érettségim volt.

– Olyan jónak számított kint?

– Igen. De mivel nem beszéltem angolul, elsős lettem. Van egy érdekes kis történetem arról, hogyan kerültem vissza Amerikából Kanadába. Ne felejtsük el azt, hogy ez az egész 1957 és 1962 között történt. Amikor befejeztem az egyetemet, egy vasam nem volt, egy magyar barátnőm viszont már volt. Nyáron egy étteremben dolgoztam, elmentem pincérnek, ő is, és elég jól kerestünk. Egy nagyon jó étterembe kerültem, és a pincér segítője voltam, amit úgy hívnak, hogy bass-boy, tehát aki viszi ki a szennyes edényt, a pincér pedig felszolgál. Ez egy olyan első osztályú étterem volt, ahol minden pincér fekete volt, én meg fehér. Abszolút profik voltak, gyönyörű egyenruhákban dolgoztak, és jó barátságba kerültünk. Elmeséltem nekik, hogy milyen történelmi hátterem van. Ők is elmesélték, hogy nekik milyen történelmi hátterük van, nagyon sok érdekes beszélgetés volt, mert ők már mind harmadik generációsok, rabszolgák leszármazottai voltak. Az, hogy Nádasdy, nem jelentett nekik semmit, úgy hívtak, hogy gróf Frank, count Frank, így hülyültek. Nekem akkor nem volt zöld kártyám, tehát Amerikában dolgoznom nem lehetett volna, különösen, az egyetem után nem. Nyári munkát csak diákként végezhettem. Elkapott az emigrációs rendőrség, és azt mondták, hogy mit keresek én nyolc hónappal a vízumom lejárta után még mindig Amerikában. Mondtam, hogy azt keresem, hogy valamiből vissza szeretnék menni Kanadába. Akkor vettem egy autót. Kedvesek voltak, mert harminc napot adtak, hogy hagyjam el az országot, ami a távolságokat figyelembe véve, elég rövid idő volt, de sikerült. Így hát a barátnőmmel elhatároztuk, hogy elmegyünk Denver Colorádóba, ami körülbelül 3-400 mérföldre volt Wyomingtól, ami Amerikában kis távolságnak számít. A kocsinkkal két hétig furikáztunk, megálltunk itt-ott, így Detroit Michigan-ben, a másik oldalon több hídon át érjük el Windsor–Ontario-t, ami már Kanada. Arról volt szó, hogy 1962. december 31-én éjfélig kell elhagynom valahogy az országot. Az amerikai oldalon háromnegyed tizenegykor megérkeztem a határra, elvették a papírjaimat, s azt mondták: sok szerencsét Kanadában, viszontlátásra!

Átmentünk a barátnőmmel a híd másik oldalára, úgy hívják, hogy Ambassador Bridge. Azt hittem, hogy Kanadában tárt karokkal várnak minket. Vártak is, csak azt kérdezték, hogy kié ez az autó? Mondtam, hogy az enyém. Az Amerikából Kanadába áthozott kocsikat megvámolták, mert Amerikában mindig olcsóbb volt a kocsi, és abban az időben a kanadai dollár erősebb is volt, mint az amerikai. Mondták, hogy ezért a kocsiért nekem ötszáz dollárt kell fizetni. Mondtam nekik, hogy nincs ötszáz dollárom. Erre közölték, hogy akkor menjek vissza Amerikába. Mondtam, hogy Amerikába nem tudok visszamenni, mert lejárt az időm, már éjjel van. Megláttam, hogy a két kilométer hosszú híd közepén van egy kanadai és egy amerikai zászló és egy kis vonal, ott van a határ. Van annyi benzinem, hogy ne fagyjunk meg az éjszaka, visszamentem a hídra, és leparkoltam a kocsit pontosan úgy, hogy a fele Amerikában, a fele pedig Kanadában volt. Az őrök pedig őrjöngtek, de nem tudtak semmit csinálni, mert nem mozdultam meg semerre. Reggel nyolcig ültünk bent az autóban, akkor megérkezett a reggeli műszak, akik között már volt egy pár tiszt is. December 31-én Detroit és Windsor között egy híd tetején körülbelül mínusz húsz fok van. Volt még benzinem, így minden húsz percben beindítottam a kocsit öt percre. Nyolc óra felé reggel kijöttek, és azt mondták, hogy ezt el kell intézni, itt nem lehet maradni, mégiscsak forgalom van. Akkor bementünk a parancsnokságra, és elmeséltem, hogy belőlem nem tudnak kivenni ötszáz dollárt, mert nincs annyim. Hát akkor itt kell hagyni a kocsit. És akkor előhoztam azt, hogy magyar menekült vagyok, mert azért az néha segített egy kicsit, és mondtam, hogy csinálják meg úgy, hogy adjanak nekem egy papírt, hogy három hónapon belül kifizetem a vámot, mert ami kis pénzem van, abból Torontóba kell mennem. Megengedték, kaptam egy papírt, és három hónappal később rájöttem, hogy még mindig nincs ötszáz dollárom. Az egész kocsi nem ért többet, mint egy ezres. Meghirdettem, hogy el szeretnék adni egy kocsit, el is jöttek egy páran. Egy srácnak nagyon megtetszett, azt mondta, hogy ő megveszi. Már nem emlékszem az összegre, mondjuk ezer dollár, erről írt egy csekket. Bementem az első bankba, és kiderült, hogy a pacáknak egy vasa nem volt. A végén elveszítettem az autót, és az ötszáz dollárt utána mégis ki kellett fizetnem. Közben a barátnőm kezdte unni a bulit, és ezután elég hamar visszament az Egyesült Államokba. Ez lett a vége az első nagy szerelemnek Észak-Amerikában.

1 A Kecskeméti Konzervgyár és az Alföldi Kecskeméti Konzervgyár.

2 Akiket politikai vagy más okból nem tartottak méltónak a fegyveres katonai szolgálatra, azok a Katonai Műszaki Kisegítő Alakulatoknál töltötték sorkatonai szolgálatukat.

3 A sportegyesület abban az időben a Belügyminisztériumhoz tartozott.

4 Puskás Ferenc (1927) a Kispesti AC (1949-től Budapesti Honvéd) labdarúgója volt, az ötvenes évek Aranycsapatának egyik meghatározó egyénisége. Többszörös magyar bajnok, 1952-ben olimpiai bajnok, 1954-ben pedig világbajnoki ezüstérmes volt. 1956-ban Spanyolországba emigrált, a Real Madrid labdarúgója lett. 1993-ban hazatért Magyarországra, és egy ideig a válogatott szövetségi kapitánya volt.

5 Kecskemét volt az egyetlen a vidéki városok között, ahol október 27-e és 30-a között komoly fegyveres harcok folytak a Gyurkó Lajos vezérőrnagy vezette magyar és a szovjet katonai alakulatok, valamint a felkelők között.

6 1945 után disszidálásnak mondták, amikor valaki (útlevéllel vagy a zöldhatáron keresztül) Nyugatra ment, és onnan nem tért vissza. A disszidálási kísérlet is büntetendő cselekmény volt.

7 A határsáv a nyugati, illetve a déli határtól mintegy harminc kilométeres övezetet jelentette.

8 1956. szeptember 19-én fejeződött be a műszaki határzár eltávolítása a nyugati határról.

9 Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Társulás (North American Free Trade Agreement, NAFTA) az Amerikai Egyesült Államok, Kanada és Mexikó között. 1994-ben lépett életbe, az USA és Kanada 1988-ban aláírt megállapodása volt az előzménye. Célja a tagországok közötti kereskedelem és a beruházások növelésének elősegítése a vámok fokozatos lebontásával.

Az eredeti interjút Markovits Ferenc készítette 2003-ban.
Szerkesztette Markovits Ferenc.