Szinetár Miklós: "Tulajdonképpen engem Szirmai talált ki a Biszkuék bosszantására"

– Van egy nagy élményem az emberek szubjektivitásáról, amit soha nem felejtek el. 1957-ben, amikor Szverdlovszkban vendégrendeztem, meglátogattam az akkori feleségemet, aki teljesen véletlenül éppen Grúziában, Tbilisziben lépett fel. Grúz diákok elvittek egy borozóba. Amikor már rendesen be voltak rúgva, azt mondták nekem: „Miklós, mi figyeltük a magyar nép szabadságharcát, mi tudjuk azt, hogy a magyar nép az utolsó percig hősiesen küzdött, és mi végig veletek éreztünk. Mi tudtuk, hogy a magyar nép nem tűri azt, amit a nagy Sztálin emlékével csinálnak, és azért lázadt fel.”¹ Itt tanultam meg, hogy mit jelent a népek szubjektív emlékezete.

– Meg a kollektív hülyítésé.

– A grúz diákság komolyan meg volt győződve arról, hogy a magyar 56 azért volt, mert a magyarok nem bírták elviselni, hogy Sztálint bírálták, meg kizeccolták a mauzóleumból.² Akkor Sztálin szülőhazájában, Grúziában még álltak a szobrai.

– Szverdlovszk azért nem a kultúra kelet-európai központja.

– Tévedsz! Nem így van! Ott volt a Szovjetunió legjobb zenés színháza. Év végén tartottak egy zenés színházi versenyt, amelyen a Szovjetunió valamennyi színházának zenés darabjával lehetett nevezni, és azon Kemény Egon operettje, a Valahol délen, az én rendezésem nyerte az első díjat. De a dolog még ennél is cifrább, mert akkor én ott igen jó gázsit kaptam. És ebből a gázsiból akartam venni egy autót. De Moszkvában lehetetlen volt egy új Moszkvicsot venni, évekig kellett sorban állni, mint később itthon is! Bementem a magyar követségre, és kértem, hogy segítsenek nekem. Azt mondta Boldoczki, az akkori magyar nagykövet – aki később a Rákosi-féle összeesküvésben részt vett³ –, hogy ne röhögtessem ki magam, hogy képzelem én azt, azért mert én itt rendezek, majd soron kívül kapok autót, menjek a francba. Nagyon durván helyre tett. Hogy képzelem én, hogy csak úgy vehetek egy kocsit? 1957-et írunk, s ekkor Magyarországon még szinte senkinek sincs kocsija. A tolmácsom, aki a darabot is fordította, mondja: tudja, hogy Mikojan járt Pesten, és ő megszerzi nekem a Mikojan titkárságának a telefonszámát. Mi történhet? Ültem a szállodai szobámban, s betelefonáltam a Kremlbe. A Mikojan személyi titkára vette fel a telefont, előadtam, hogy ki vagyok, itt volt a Mikojan elvtárs Pesten, nem tudom, emlékszik-e rám, és nagyon szeretnék egy autót venni. Azt mondta: egy pillanat. Nagy csend a telefonban, visszajön a pali, és azt mondja: „Mikojan elvtárs természetesen emlékszik önre, és sok szeretettel üdvözli, melyik szállodában lakik?” Mondom, melyikben. „Kérem, maradjon a szobájában.” Tíz perc múlva cseng a telefon, s a következő a szöveg: „Halló, itt a Szovjetunió belkereskedelmi minisztere beszél. Szinetár elvtársat keresem. Kérem, ide és ide fáradjon.”

– Milyen nyelven?

– Oroszul. Én tudtam, rendeztem oroszul. Menjek el ebbe és ebbe az autószalonba. A Mikojannak telefonáltam 11-kor, fél 2-kor kinn voltam az autószalonban, ott volt kihúzott antennával a Moszkvics, ráírva, hogy Szinetár. Lefizettem a pénzt, beleültem az autóba, behajtottam a magyar követség udvarára, és elkezdtem dudálni. Erre mondták, hogy a személyi kultusznak megvolt a maga bája. Ettől lehetett rám azt mondani, hogy könnyű nekem, jól éltem, a rendszer kedvence voltam, mindent kihasználtam. De erre én egyet tudok mondani: való igaz, hogy ami adódott lehetőség, azzal éltem, de soha senkit nem bántottam, soha senki ellen nem csináltam semmit, soha senkitől nem vettem el semmit.

[...]

– Számomra a Szovjetunió vége, meg ennek az egész rendszernek a lehetetlensége, az a csernobili balesettel derült ki.⁴ Én felállítottam a következő tételt. Csak egy csernobili robbanás lehet a vége ennek a se szocializmus, se kapitalizmusnak. Ott az történt, hogy különböző dilettánsok elkezdtek kísérletezni az atomerőművel, ami fogta magát és felrobbant, mert ezek dilettáns kísérletek voltak. No már most, két eset van. Vagy szocializmus van, akkor ezek nem mernek kísérletezni, akkor két fegyveres őr áll mindegyik mellett, és ahhoz hogy egy csavart arrébb húzzanak, ahhoz ötven pártengedély szükségeltetik. Vagy kapitalizmus van, akkor meg értenek hozzá, és ilyen fokú baromságot nem csinálnak. De hogy fegyelem már nincs, szakértelem még nincs, az a régi világ végét jelentette. Ettől robbant fel Csernobil és a rendszer 1989-ben. Vagy-vagy! Vagy az egyik, vagy a másik. De olyan nincs, hogy se az egyik, se a másik!

[...]

– 1962-ben átkerültél a Petőfi Színházból főállásba a Magyar „Királyi” Televízióba. Hogyan történt?

– A következő volt az átkerülésem története. Egy szép nap megjelent a Petőfi Színházban Szirmai István, aki akkor az agitprop főnök volt. Megnézte a Mélyvizet és nagyon fanyalgott. Majd rám nézett, és láttam, hogy valamiért csillog a szeme. Két nap múlva behívattak Szirmaihoz, aki a következőt mondta: úgy döntöttek, hogy engem a Televízióhoz helyeznek művészeti igazgatónak, mert ettől a Petőfi Színháztól nem túl boldogok. A Televízióba viszont kellene egy művészeti vezető. Persze halandzsa volt minden szava. Később megtudtam, hogy a dolog mögött a következő volt. A Televízió telis-tele volt rakva öreg sztálinistákkal, csupa volt ávóssal.⁵ A Szirmai, aki Rákosi alatt le volt csukva, nagyon utálta ezeket, de nem merte őket kiciánozni, mert azért ezeknek a Biszku volt a hátterük. Azon gondolkodott, hogy tudná őket bosszantani. Hogy tudna bedobni valami olyat, ami nem túl direkt, és könnyen beveszik. Ezért kitalálta, hogy ketté kell választani a kultúrát és a politikát, és a kulturális vonalra oda kell venni egy művész fickót, hogy ezeket megüsse a guta. Egyébként meg is ütötte őket. Három év alatt rendesen meg is fúrtak, három év múlva már leváltottak, és főrendezőnek tettek meg, ami a Televíziónál olyan, mint fűtő a napnál, nem létező funkció. Rendeztem, rendezhettem és főrendezői címem volt. Tulajdonképpen engem Szirmai talált ki a Biszkuék bosszantására.

	Szinetár Miklós tévéfelvételen

	Szinetár Miklós a Denevér c. operett televíziós felvételén

[...]

– Engem nagyon izgat, mert ez volt kezdete a Magyar Televíziózásnak, másrészt valamilyen módon mégiscsak egy nagyon jó korszaka és jó irányba mozduló korszaka is volt a televíziózásnak. Arról már beszéltünk, hogy volt a Magyar Televízióban a politikai vonal, amit a párt agitprop osztálya irányított, s volt a másik része, a művészeti rész. Tegnap egy rádióműsorban Csukás István, a Vasárnapi névjegyben arról mesélt, hogy micsoda nagyszerű dolog volt a Keménykalap és krumpliorr, és más nagyszerű gyermek- és ifjúsági műsorok is szép számban készültek, készülhettek. Ami nem szigorúan vett politika volt, az hozzád tartozott?

– Egy idő után csak, mert kezdetben csak a művészet tartozott hozzám, az ifjúsági szerkesztőség(ek) nem tartoztak hozzám, csak valamikor a hetvenes évektől. A tévéjátékok, a zene, a színház tartozott hozzám. És a filmátvétel, vagyis hogy milyen filmeket ad a tévé. Ide tartoztak a színházi közvetítések is.

– Teljes szabadsággal rendelkeztél, hogy milyen előadásokat közvetítsen a tévé?

– Abszolút, igen.

– És hogy milyen tévéjátékok készüljenek?

– Abban is.

– És te magad is rendezhettél a kedved szerint?

– Igen, de nem nagyon éltem ezzel a lehetőséggel. Működött bennem egy ilyen Hemingway-féle beépített szarjelző berendezés. Bizonyos önkorlátozás – mármint ami az egyes embert illette, az az egész rendszerben működött. A kádári szocializmus alapnemezisében volt egy helyrehozhatatlan törvénytelenség, éspedig az, hogy ezt a rendszert nem a nép akarta, hanem a szovjet hadsereg hozta be Magyarországra. Ezt mindenki tudta. És ettől mindenkiben, aki helyzetben volt, volt legalább egy kis rossz lelkiismeret, szorongás, és mindenki viselkedett. A maiakra azt szoktam mondani, hogy ez egy teljesen legitim, törvényes rendszer, és ettől ilyen pofátlan, mert nincs benne semmi szorongás.

– Azért mégis, ahogy a hatvanas évek mentek előre és megszületett, majd megerősödött a néma konszenzus a hatalom és a nép között, éppen a kulturális területen nagyon sok engedményt tett a párt. Lehetne a példákat sorolni, a televízión kívülről is, a mozgóképvilágon kívülről, az irodalomból például, hogy mi minden jelenhetett meg. De persze az is egy szép listát tenne ki, hogy mi nem jelenhetett meg.

– Hogyne, hát rengeteg minden megjelent. Azért a Max Frischtől a Biedermann és a gyújtogatók akkor nagy szenzáció volt. Én a főiskolán növendékeimnek tanítottam a hatvanas években Ionescótól A Leckét és a Kopasz énekesnőt.

– Ezek a Nagyvilágban meg is jelentek!

– Itt Aczél György különleges szerepét nem lehet megkerülni. Aczél teljesen skizofrén ember volt. Egyrészt mélységesen hitt a szocializmusban, és mélységesen hitt a kommunizmusban. Másrészt mélységesen gyűlölte a Szovjetuniót és mindazt, amit a Szovjetunió jelentett.

– S talán nem köveznek meg érte, de hitt a kultúrában is. Egy sznobnak hinnie kell a kultúrában!

– Igazad van, mélységesen hitt a kultúrában, de hát gyűlölte azt, ami a Szovjetunió volt, meg amit az egész szovjet rendszer jelentett. Aczél egy ideális szocializmust képzelt el, amelyik soha nem volt, és nem is lehetett. Egyszer, amikor nagyon kifakadt az egész szovjet kultúrpolitika ellen, volt egy őszinte mondata, és bevallom őszintén, akkor számomra ez a mondat nagyon meggyőző volt. Mikor azt mondtam, szörnyű, borzasztó, hogy lehet evvel az egésszel bármi szolidaritást vállalni, azt felelte, na de nézze meg, kik vannak a másik oldalon.

– Mit jelentett a másik oldal?

– A szélsőjobboldalt meg hát persze a demokratikus ellenzéket is. Demokratikus ellenzék az, aki – mondták akkor – Magyarországon demokratikus választásokat akar, s azon a demokratikus választáson két százalékot kapna és a szélsőjobb harmincat. Majdnem bejött. [...] Akik valamilyen formában szolidárisak voltak, voltunk a korábbi rendszerrel, a következő három okunk volt. Egy: mindnyájan meg voltunk győződve, hogy a status quo megváltoztathatatlan, ez annyira le van osztva, hogy ehhez nem lehet hozzányúlni. Kettő: az volt a meggyőződésem, a meggyőződésünk hogy ezen a status quón belül – ideértve Csehszlovákiát, az NDK-t, a Szovjetuniót – itt, Magyarországon sikerült egy sokkal élhetőbb variációt létrehozni, ami azért emberarcú. Három: azért az is ott munkált sokakban, nemegyszer bennem is, hogy ha mégis bekövetkezik az az elképzelhetetlen abszurditás, hogy a status quo megváltozik, hogy a rendszer összeomlik, akkor a csatornákból az jön elő, ami előjött. Csak mi azt hittük, hogy sokkal nagyobb mértékben jön elő, és nemcsak abban a mértékben, amiben előjött. Bár az is bőven meghaladja az ízlésemet.

– A demokratikus ellenzék abban különbözött tőletek, és ezt nevezem én egy naiv aufklärizmusnak, hogy az általuk, általunk képviselt, tiszta, világos, demokratikus értékek el fogják ragadtatni a népet, és mindenki azt fogja választani, azt fogja akarni. Kicsit korrigálok: én ezt hittem. De sokakat ismerek, akik osztoztak az én hitemben.

– Arról meg voltam győződve és abban semmit nem tévedtem, halál pontosan tudtam, hogy amikor már jött a demokrácia, akkor a demokratikus ellenzék, vagy ami akkor még ugyanazt jelentette, az SZDSZ még labdába sem fog rúgni a magyar jobboldal mellett.

– Nagyon-nagyon messzire vezetne, de mint érintett fél, kénytelen vagyok megszólalni. Én azt hiszem, hogy a demokratikus ellenzék, illetve ami abból lett, az SZDSZ, az legalább olyan idealista volt, mint az ősbolsevikok, ugyanúgy meg volt verve aufklärista elképzelésekkel. Azt hitte, hogy ha itt demokratikus választások lesznek, megszűnik a Szovjetuniótól való függésünk, a Varsói Szerződés, ez mind megszűnik, akkor itt azok az értékek lesznek dominánsak, amelyeket a demokratikus ellenzék képviselt, a társadalom boldog lesz, és azokra fog szavazni, akik ezekért harcoltak. És nem lehetett tudni, hogy itt valami olyan mélységes mélyen jelen van a múlt, amit én nem akarok minősíteni, jelen van valami egészen más, amiért az MDF meg tudta nyerni az első szabad választásokat 1990-ben.

– Ez volt az egyik elképzelés, a másik, amit el kell mondanom, nagyon sokunkban kísértett a múlt. Az volt a legelképesztőbb az MDF választási győzelemmel végződött első kampányában, hogy milyen tehetségesen és jól használták ki az emlékeket: a zöld színt és hogy minden szövegük alatt Liszt Les Preludes-je szólt. A televízióban meg mindenütt. Nem tudom, mennyire tudod, hogy a Les Preludes szólt az összes német katonai híradó alatt, amikor éppen győzelemre mentek a Szovjetunióban. Ez szólt minden diadalmas német híradó alatt is. Működött a tudat alatti nosztalgia. [...]

– Folytassuk a hatvanas évekkel!

– Van egy politikai utópiám a társadalom irányításáról, amit egyszer már meg akartam írni. Az elmúlt rendszer, az úgynevezett szocializmus az egy nagyon rossz dolog volt. Szerintem ez a mostani demokrácia sokkal jobb, de azért elég rossz, ahol a dolgok a politikában, az esetek döntő többségében a PR-on múlnak, és azon dőlnek el, hogy kinek van jobban fogyasztható tévéarca, vagy ki az, aki jobban meg tud szólítani írni-olvasni nem tudó embereket, kinek van jobb PR-csapata. Ez sem egy jó rendszer. Nekem egy kicsit az a fajta velencei társadalom az ideálom, ami a dózsék idejében volt, tehát bevallom töredelmesen, lehajtott fővel, én egypártrendszer-hívő vagyok. De! Mindig az volt az ideálom, hogy az egy párton belül olyan totális demokrácia legyen, annyiféle irányzat és annyi lehetőség, ami soha nem valósult meg a történelem folyamán. Miért van nekem ez az egypárti gondolatom? Mert szerintem ahhoz, hogy valaki a politikába érdemben beleszóljon, valamilyenfajta minimális gőzének kell lenni arról, hogy mi a politika, hogy miről van szó. Addig, amíg a szavazók legalább 30-35-40 százalékának fogalma sincs erről, maximum annyi, hogy ki szimpatikus, ki nem szimpatikus, mit mondott a pap vasárnap, vagy mit nem mondott, addig ez a dolog, amit demokráciának hívunk, végül is erkölcstelen és komolytalan.

– Ezzel mélyen egyetértek, de magam sem merem kimondani, hogy a világról oly keveset tudó Mari néni szavazata éppen annyit ér, mint azé, aki kellő ismerettel rendelkezik, s ráadásul még képes felelősen is gondolkodni.

– Én úgy képzelném el, hogy van egy társadalom, abban van egy párt. Egyetlen darab párt, amely politikával foglalkozik. Ebbe a pártba bárki kérheti a felvételét, a felvétel – természetesen – nem származás, nem politikai meggyőződés alapján történne, csupán egyetlenegy dolog lenne fontos és meghatározó: a közügyekben való jártasság. Aki ebbe a pártba be akar lépni, annak vizsgát kell arról tennie, hogy legalább halvány fogalma van arról, hogy mi az a politika, miről van szó, milyen döntést hol hoznak, hogyan zajlik a politikai élet stb. Ezen a párton belül aztán lehetne akárhány irányzat, és ezek között demokratikus titkos választással és szavazással dőlnének el a dolgok. Tudom, hogy régen volt a cenzus, aminek az volt a lényege, hogy csak az szavazhat, akinek pénze van vagy birtoka van vagy iskolai végzettsége van. Én tulajdonképpen ezt állítanám vissza, azzal a különbséggel, hogy csak az szavazhatna, aki valamilyen formában bizonyítja, hogy fogalma van arról, amiről szavaz. Én azt a réteget, amelyiknek fogalma sincs arról, hogy mire szavaz, hogy miért arra szavaz, akire, azt teljesen kizárnám a szavazásból, Mari néni is szavazhat, ha belép a pártba, mert megfelelt a kritériumoknak. Vagyis ha bebizonyította, hogy van valamilyen elképzelése, tudása, ami alkalmassá teszi, hogy a fontos döntésekben részt vehessen.

Hadd mondjam el egyik kedvenc paradoxonomat, amit a kulturális értelmiségnek szoktam mondani, amelyik folyton azt harsogja, hogy milyen aljas, hogy a színházakban szórakoztató darabokat adnak, és hogy befolyásolni kell a tévét. Erre szoktam azt kérdezni, hogy az egyszerű állampolgárnak joga van ahhoz, hogy döntsön életről, halálról, kormányról, de ahhoz nincs joga, hogy arról döntsön, hogy mi tetszik neki a moziban, színházban, televízióban? Tehát itt van az egész demokratikus értelmiségnek a rákfenéje és paradoxona, hogy azt mondja, hogy minden egyes embernek joga van ahhoz, hogy a szavazófülkében élet-halál kérdésekről döntsön, de ahhoz nincsen joga, hogy eldöntse, hogy a moziban meg a televízióban mit játsszanak. Mert azt majd én döntöm el, az okos és művelt értelmiségi, aki egyébként hangos demokrata vagyok. [...]

– Én nagyon nem szeretem ezeket az öt percig létező figurákat, akik az elmúlt 12 évet jellemezték. Ezért talán még annyit sem érnek meg, hogy szóba kerüljenek. De ha már szóba került, hogyan lettél a Nemzeti Színház kormánybiztosa?

– Az én nemzeti színházi kormánybiztosságom története külön fejezet a beszélgetésünkben. A kormánybiztosságom Grósz Károly regnálása alatt⁶ kezdődött. 1965-ben Szegeden rendeztem a Turandotot. Az volt az egyik legnagyobb rendezésem, Ami Schuarddal, Nikola Nikolovval, Marton László volt az asszisztensem, aki a mai napig a szobám falán van, mert amikor a nagy fotózás volt, Nikolov nem volt ott, és Marton Laci öltözött be Kalafnak. Ez volt életem egyik legsikeresebb rendezése. A Magyar Rádió és Televíziónak volt akkor egy nagyon kedves és nagyon érdeklődő fiatal párttitkára, akit lehívtam megnézni a Turandotot. Úgy hívták: Grósz Károly. S azt mondta nekem a Grósz Károly párttitkár, ott a Tisza partján sétálva, hogy nahát milyen csodálatos dolog ez az opera, tudod, neked kéne az Opera igazgatójának lenni. Mondta akkor, 1965-ben! Ezután következtek az új gazdasági mechanizmus és a reformok, és Grósz Károly meglehetősen baloldali, reformellenes, nagyon retrográd álláspontot foglalt el, és mi kimutatkoztunk egymástól. Ő akkor már a pártközpontban volt, s jóformán beszélő viszony sem volt köztünk. Hozzátartozik a történethez, hogy – már miniszterelnök korában⁷ – egyszer eljött a veszprémi tévétalálkozóra, és ott a Megyeri Károlytól kértek autogramot a fiatalok, s akkor Grósz Károly azt mondta, hogy gyerekek, gyűjtsetek szorgalmasan, mert tíz Megyeri aláírásért kaptok egy Szinetárt.

Snitt. És Grósz Károly 1988-ban miniszterelnök lett. És akkor kapok egy telefont, hogy a Grósz elvtárs szeretne velem beszélni. Hát nem láttuk egymást hosszú évek óta, azért mondtam el az 1965-ös történetet, hogy érzékeltessem, milyen régi volt az ismeretségünk. Bementem hozzá, hogy tessék parancsolni. Azt mondja, kérlek szépen, van itt egy nagy gond a nyakamon, nem tudok mit kezdeni vele. Mondom, mi az a gond. Ez a Nemzeti Színház. Egyfelől az értelmiség nagyon nyomja, hogy épüljön föl a Nemzeti. Gobbi Hilda már gyűjtött egy csomó pénzt, de ez kevés, egy vas sincs erre a kasszában. Mi a francot lehetne itt csinálni, hogy lehetne ezt valahogy mégis megoldani, mi a javaslatod? Én a következőt mondtam neki. Most voltam a Prix Italián Vicenzában, ott láttam a Palladiónak a Bazilikáját. A Bazilika úgy néz ki, hogy az emeleten van a templom, s a földszinten az egészet körbeveszik boltok, kávéházak, kocsmák stb. Hát ha az egyháznak ez az üzlet nem volt megalázó, akkor miért ne lehetne csinálni egy olyan Nemzetit, amelyik abból épül föl és abból tartja el magát, hogy körbe van véve üzletekkel. El kell adni a legdrágább nyugati cégeknek, és akkor valami pénzt össze lehetne szedni. Remek, mondja, ezen gondolkozom, majd beszélünk még róla. Elváltunk egymástól. Másnap este bemegyek a Televízióba, és azt mondják nekem, gratulálunk. Kérdem, mihez? Bemondta a rádió, hogy te vagy az új Nemzeti Színház kormánybiztosa. Ez nem vicc, ez így történt. Azonnal felhívtam a miniszterelnök-helyettes, Csehák Judit titkárságát, akihez a tévé tartozott. Azt üzenték, hogy nem tudnak semmit a dologról, de majd utánanéznek. Végül felhívtam Grószt, mire ő mondja: ki vagy nevezve, kész, tessék megcsinálni azt, amit mondtál, hogy hívják azt a templomot?

Bementem hozzá, beszéltünk, és a következő három feltételt támasztottam ahhoz, hogy elvállaljam. Egy: én a Magyar Televízióban megmaradok az állásomban; kettő: egy fillér fizetést nem kaphatok, mert csak társadalmi munkában vagyok hajlandó végezni, nem úgy, mint az összes utódaim; három: a jelenlegi Nemzeti Színházhoz a világon semmi közöm nincs. Mind a három feltételt írásba foglaltuk, és mind a hármat teljesítette is. Ezután kezdtem el munkálkodni. Hogy az akkori pénz, a Gobbi Hilda gyűjtése megsokszorozódott, abban nekem nagy részem van, mert én azt a pénzt versenytárgyalással sokkal magasabb kamatra helyeztem el. Jellemző, hogy előttem volt olyan bizottsági tag – mert nekem ugye bizottsággal kellett dolgoznom, amely azt kérdezte, miért akarok én szaunát építeni a színészeknek. Ez a Pénzügyminisztérium párttitkára volt. Azt mondta, szaunát akarnak építeni a színészeknek, még csak az kéne.

– Nem csak a legvégén jött elő ez a hülyeség?

– Nem, már korábban, és én akkor kiszámoltam, hogy a szauna nem csak a teljes költségvetés százezreléke, hanem azt is kiszámoltam, hogy az a pénz, amit én azzal szereztem, hogy ők csak szerényen, a legalsó, legalacsonyabb kamaton tartották a pénzt, azt hiszem 3 százalékon, én meg elhelyeztem 11 százalékra, a kettő közti különbségből vagy száznegyven darab szaunát lehet építeni. Na mindegy, ezt csináltam.

Emlékszem még, hogy Németh Miklós, aki később miniszterelnök lett,⁸ azt kérdezte, mennyibe kerül egy ilyen Nemzeti, mondom, hogy mennyibe – mire ő: ne viccelj, az Ipari Minisztérium többet dug el egy évben, mondta.

Nem igaz, hogy a rendszerváltás utáni fővárosi önkormányzat ajándékozta oda az Erzsébet teret a Nemzeti Színháznak, mert azt már én megszereztem a Fővárosi Tanácstól, 1989-ben. Határozat volt róla. Először csináltam egy helykijelölő pályázatot, mert már akkor ment a vita, hogy hol legyen a színház. A helykijelölő pályázat nagyon demokratikusan döntött, az Erzsébet tér lett a színház helye. Aztán csináltam épületpályázatot, van is egy remek terv, szerintem nagyon jó lett volna, ha megvalósul.

– Ki csinálta?

– Ligeti Béla, és azért voltam boldog, mert titkos volt a pályázat, senki nem tudta, hogy melyik terv kié, én sem, s amikor kiderült, mindenki pofákat vágott, mert Ligeti Béla nem tartozott egyetlen klikkhez, egyetlen szekértáborhoz sem. S én már ettől nagyon boldog voltam.

– Ez a nyolcvanas évek vége... közvetlenül a rendszerváltás előtt. De folytassuk a szaunával és a kormánybiztosságoddal!

– Megvolt a pályázat, s akkor következett az én nagy csatám, amikor bementem a Fővárosi Tanácshoz, hogy adják ide az Erzsébet teret. Nyilvános tanácsülés volt, és szokás szerint fölszólaltak az elvtársak, hogy amikor a kórházakban a folyosón fekszenek a betegek, amikor nincs elég pénz az egészségügyre, szóval az ismert demagóg szövegek. És akkor mondtam azt, hogy tegye fel a kezét, aki biztos benne, hogy ami pénz nem a Nemzeti Színházra fordítódik, abból biztosan kórházi ágy lesz, az biztosan az egészségügybe kerül. Persze senki nem tette fel a kezét.

Kész, megszavazták a Nemzetinek az Erzsébet teret. Amikor 1990 elején a Televízióban, még a választások előtt lapátra tették az egész vezetést, Németh Miklós – akkor még miniszterelnök – behívott magához, és azt mondta, nincs a Televízióban számomra hely, ezért csináljam főállásban ezt a kormánybiztosi munkát. Még egy fél évig csináltam is a televíziós fizetésemért, de amikor jött az Antall-kormány, akkor átadtam az egészet, mert azt mondták, hogy a Nemzeti Színház felépítése nem aktuális. Eddig tartott az én nemzetis történetem. Készült egy teljes helykijelölő pályázat, elkészült az épület tervpályázata, megszületett a jó terv, s volt egy nagyon jó munkatársam, aki rengeteget segített, áldozatosan és kitűnően dolgozott, és úgy hívták, hogy Barsiné Pataki Etelka. Ő volt az egyik legjobb partnerem ebben az ügyben. Ilyen bonyolult az élet!

Hátrahagytam egy tervet, hátrahagytam egy helykijelölő pályázatot, mindezt egy vas ellenszolgáltatás nélkül, társadalmi munkában, és hátrahagytam a jelentősen megnövelt adományösszeget. Úgy érzem, ezért talán megérdemeltem volna a Fiala úrtól egy telefont, és a Schwajda úrtól egy meghívót a megnyitóra.

– Megsértődtél?

– Nem, sőt direkt jól jártam, mert azt mondják, hogy a színház épületében, a nézőtérről nagyon fárasztó volt nézni az előadást, én viszont a tévé előtt sokkal jobban és kényelmesebb körülmények között néztem, és valószínűleg sokkal többet láttam, mintha ott lettem volna.

– Jó, jó, de hát a kóved.

– Hála Istennek az egész életemet végigkísérte, hogy az ilyen dolgokon mindig csak röhögtem. Soha nem volt érzékem ilyeneken megsértődni, vagy komolyan venni, én ezeket nem tudom mellre szívni, inkább röhögök. [...]

– Hogy van az – ez a kérdés most jutott eszembe –, hogy nekem is túl kellett lennem életem ötvenedik évén, hogy rájöjjek arra, hogy a Bánk bán egy remekmű, hogy lehet az, hogy nem tudják „eladni” nekünk az iskolában?

– Erre is van egy elméletem, amely úgy szól, hogy az igazi nagy remekművek borzasztó igazságokat dörgölnek a társadalom arcába, és ezt az iskolákban elleplezik. Mozart Cosi fan tuttéje azt dörgöli az arcába, hogy a szerelem egy megvalósíthatatlan dolog, és a Figaro is, hogy az, amit az emberiség évszázadok alatt civilizatorikusan párkapcsolatként kialakított, az egy nulla. Ennél durvábbat nem lehet mondani. A Don Giovanniban is azt mondják ki, hogy a civilizációs párkapcsolat történelmi kategória. Nem a szerelem, hanem az európai civilizáció párkapcsolat-modellje! Arról szól a Don Giovanni, hogy az egyetlen igazi dolog, aminek az életben értelme van, az életöröm, és azért is súlyosan meg kell bűnhődnünk. És ez egy vallásos, erkölcsös polgári világban elviselhetetlen. Ezért aztán leöntötték a „jaj csak ízlésesen, finoman” szósszal.

A Bánk bán nem kevesebbet mond, mint azt, hogy ilyenek vagyunk mi magyarok. Ez viszont a főfoglalkozású hazafiak számára tűrhetetlen. A következőt gondold végig: a Bánk bán vége a következő. Amikor ott épp kard ki, kard, már Bánk és a király egymás­nak rontanának, úgyis mint Árpád és Borvére, akkor bejön Tiborc, és elkezd ordítani. Hogy az ő pulyái és így meg úgy, borzasztó, ne bántsák Bánkot. És akkor megszólal a Sólom mester, és azt mondja a királynak, hogy uram király, megbűnhődött már ez ezért, mármint Bánk. És egyet nem szoktak megfejteni, ami a darabnak a lényege, hogy ki az a Sólom mester? Nem más, mint a hadsereg főparancsnoka! Vagyis a hadsereg azt mondja a királynak, hogy rossz, forradalmi a hangulat a végeken, mire a király egyetlen fordulattal azt mondja: méltán esett el a királyné. Egy pillanat, amint a király érzékeli a reális helyzetet, amint a hadsereg állást foglal amellett, hogy nem lehet tovább ingerelni a lakosságot, a király abban a pillanatban meghátrál. Micsoda politikus darab, milyen jó és rossz értelemben magyar darab. Igen, a megalkuvásig realisták vagyunk, de ezért maradtunk meg.

A másik gyönyörű példa Tiborc monológja, amit mindig nagy züfeccel adnak elő, nagy könnycsorgással, satöbbivel. Kérem szépen, ez a Tiborc-monológ a drámairodalom egyik legbonyolultabb írása. Ravasz és mélyen magyar. Gondoljuk végig, amiket Tiborc mond, az csupa abszurdum. Azt mondja, hogy ha leütünk egy rossz galambfiat, akkor a törvény elé visznek. Most képzeljük magunk elé, amint egy galambfiat leütsz, és azt valaki meglátja, mármint hogy leütnek egy galambfiat. Aztán: kéményünkön elpusztulnak a gólyák, mert magunk emésztjük fel a hulladékot is. A gólyák nem esznek hulladékot, és ha nincs eledel, akkor nem elpusztulnak, hanem arrébb mennek!

– Katona József direkt írt volna hülyeségeket?

– Persze, mindjárt elmondom, miért. Azt mondja, a szívünk a torkunkban dobog, ha a csapláros elénkbe bukkanék. Szóval nem a fűszeres, nem a gyerekeknek vett lisztet, hanem a kocsmában tartozik. Azt mondja, nem engednek be a királyné elé, mert a csizmánk végig karmolászná a fényes, a cifra padlót. Szóval csizmája van. Nem mezítlábas paraszt! Minden, amit mond, részleteiben nem igaz, tökéletesen hazug. Csak az egész igaz, csak az egész igaz úgy, hogy szörnyű a hangulat, az emberek el vannak keseredve, a dolgok tapintatlanul vannak kezelve, forradalmi helyzet van az országban. Ennél tökéletesebb képet kevesen adtak a népről. Mélyen igaz, az ország, a hatalom ellen van, de az igazságot úgy mondjuk ki, hogy közben összevissza hazudozunk, rémhírt terjesztünk, minden baromságot összehordunk.

– Ezt Katona szerinted szándékosan csinálta?

– Nézd, én ezt sose tudom, mert nem tudhatom. Arany János azt mondta, hogy gondolta a fene. Nem tudom, hogy Shakespeare és Mozart mit akart szándékosan és mit nem, de hogy a bennük levő komputer öntudatosan, vagy öntudatlanul ezt írta le, az nem kétséges. Na most kanyarodok vissza a te kérdésedhez. Ezek a remekművek Euripidésztől Csehovon át, Mozarttól Katonáig, borzalmas igazságokat vágnak a közönség, a társadalom arcába, amit az nem bír elviselni. Ezért ezeket stílussal büntették. Mozartnál jött a csipkefinom stílus, az eltartott kisujjal való dirigálás. Csehovnál jöttek a búvalbaszott nagyszünetek, az álszomorúság, ami mindent elfed. Katonánál az emelkedett, veretes, míves ordítozás, dobbantás, a bozogány-kacagány, s ezek az úgynevezett stílusok szándékosan elfedik a dolog lényegét.

Az a dolog lényege, hogy azt mondják, hogy emiatt a disznóság miatt, amit ezekkel csinálnak, azt mondják ott, hogy a Bánk bán, a nagy büdös indulatok, dobbantások, kacagány, buzogány, hazafiság. Azt mondod, hogy Mozart: jaj, az a finom rokokó izé; azt mondod, hogy Csehov: nagy orosz bánat; azt mondod, Euripidész: görög, koturnus. És ezek a középiskolai tanári hülyeségek fedik el azt is, hogy Az ember tragédiája is egy abszolút remekmű. Abszolút remekmű! A mai napig cáfolhatatlan gondolatok vannak benne. De a Tragédia is meg lett büntetve stílussal, hogy van a gonosz Lucifer és a derék Ádám; semmi nem kell a dologhoz, csak pár száz hülye középiskolai tanár, aki az egé­szet leönti valami stílusszósszal, és rögtön nem látszik ki a gondolat. Ezért kellett neked ötvenévesnek lenned ahhoz, hogy rájöjj, a Bánk bán egy remekmű. A modernek meg hozzák az új szószokat. Szadizmus, sok pantomim, hülye díszlet. A lényeg az, hogy a gondolat elsikkadjon.

1 A grúz származású Sztálin emlékét Grúziában halála után is nagy becsben tartották, 1956 tavaszán, az SZKP XX. kongresszusát követően számos halálos és sebesült áldozatot követelő zavargásra került sor Tbilisziben. Moszkva jóváhagyásával katonai egységeket is bevetettek a zavargások megfékezésére.

2 Sztálin holttestét csak 1961. október 30-áról 31-ére virradó éjszaka, az SZKP XXII. kongresszusának határozata alapján távolították el a Lenin-mauzóleumból.

3 1956 végén Boldoczki János nem csatlakozott Rákosiékhoz a Kádár-kormány elleni támadásokban, noha nem egy esetben tett kritikai megjegyzéseket a kormányra, és szorgalmazta a Moszkvában tartózkodó rákosisták közül Hegedüs András, Egri Gyula, Vég Béla és Ács Lajos visszaküldését Budapestre.

4 1986. április 26-án történt robbanás a csernobili atomerőműben, amit a szovjetek napokon át igyekeztek elhallgatni, és később is igyekeztek félretájékoztatni a világot.

5 Az SZKP XXII. kongresszusa (1961) után került ismét napirendre Magyarországon a jogsértések felelőseinek ügye, 1962-ig számos olyan személyt bocsátottak el a rendőrségtől, bíróságoktól, ügyészségektől, akik szerepet játszottak az ötvenes évek koncepciós eljárásaiban. Az elbocsátottak közül számosan kerültek vezető pozícióba a gazdasági vagy kulturális élet különböző területein, még arra is odafigyeltek, hogy a fizetésük se csökkenjen.

6 Grósz Károlyt 1988 májusában választották az MSZMP főtitkárává a pártelnökké buktatott Kádár János helyére. November végétől a döntéshozatal folyamatosan kezdett átkerülni az ekkor megválasztott Németh Miklós-kormány kezébe.

7 Grósz Károly 1987. június 25-étől 1988. november 24-ig volt Magyarország miniszterelnöke.

8 Németh Miklós 1988. november 24-étől 1990. május 23-ig volt Magyarország miniszterelnöke.

Az eredeti interjút Kozák Gyula készítette 2002-ben.
Szerkesztette Kozák Gyula.