Elsősorban azoknak a jobb- és baloldali fiataloknak ajánlom az alábbi mozaikképet, akik, ha rátekintenek a hetvenes-nyolcvanas évekre, azokat csak tárlatvezetőjük optikáján keresztül látják. Nem kevesebbet ajánlok, mint hogy az 1970-es és 1980-as éveket tekintsék a rendszerváltozáshoz legszervesebben tartozó két évtizednek, és ennek a szemléletnek a birtokában folytassák tovább vitájukat ügynökökről, önkényuralomról, múltról és jövőről, de leginkább az emberi gondolkodás változékonyságáról.
Azok a bizonyos hetvenes-nyolcvanas évek. Értjük őket? Pontosan tudjuk, mi történt akkor velünk?

Az eredendő bűn: a kádári hatalom szovjet tankokkal és politikai gyilkosságokkal legitimálta magát az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után Magyarország két világrendszer határán. Kelethez tartozik, Nyugattól vasfüggöny választja el. Az ország mindenható kommunista vezetője, Kádár János folytonosan megbonthatatlan, testvéri barátságáról biztosítja a szovjet vezetőket, és a szovjet nép iránti háláját hangsúlyozza, miközben lázasan kutatja, keresi a Nyugathoz való gazdasági kapcsolódás lehetőségeit és esélyeit. Magyarország ebben az időszakban rendkívüli helyi értékkel rendelkezik a világpolitika terepasztalán. A különleges helyi érték annak a második világháborút követő nemzetközi koreográfiának köszönhető, amelyben a két pólus úgy keringőzött egymással, hogy mindkét táncos le akart számolni a másikkal. A szocializmus a kapitalizmus vesztét akarta, a kapitalizmus a szocializmusét, Kelet a Nyugatét, Nyugat a Keletét. Azt azonban a hetvenes-nyolcvanas években már mindketten tudták, hogy gyilkolni nem lehet, mert az egyben öngyilkosság is lenne. Ezenkívül minden más eszköz megengedett, sőt kívánatos.

Ha például a Nyugat gazdaságilag, pénzügyileg magához vonzza Magyarországot, akkor titanicos lék keletkezik a szovjet blokkon, bebizonyosodik, hogy a kommunista típusú gazdaság, és az arra épülő társadalmi berendezkedés történelmi zsákutca, a jövő a kapitalizmusé. Csak idő kérdése ezután, mikor dől a kelet-európai politikai dominósor. Csak idő kérdése, hogy mikor süllyed el a Szovjetunió nevű vezérhajó. A szovjet birodalom vezetői ennek tudatában igyekeznek minden eszközzel gátat vetni a magyar reformoknak, mert azt is tudják, hogy 1956 Budapestje, 1968 prágai tavasza után a táborban aligha lehet többé katonai eszközökkel rendet teremteni. Lengyelország esetében már nincs bevonulás – belső elhatározású szükségállapot van 1981-ben.

Hetvenes-nyolcvanas évek. A legendássá vált, ma már azt mondanám, belső tudathasadást is takaró kádári összekacsintás a néppel. Ami azt (is) igyekszik tudatni, hogy persze tudjuk, itt van a hatalmas Nagy Testvér, nem mehetünk szembe a birodalommal, de mi azért járjuk a magunk útját: élni akarunk. Ha lehet, jobban, és sokkal jobban, mint a többiek körülöttünk. És a kacsintás mögött ott a belső skizofrénia: én voltam az, aki levertem a nemzet lázadását a szovjet típusú berendezkedés és maga a Szovjetunió ellen. Hatalmamat politikai gyilkosságokkal és szovjet tankokkal legitimáltam, de most már menjünk együtt. Oldozzatok fel.

A tudathasadás két beszédben is nyilvánvalóvá válik. Először 1957-ben a Belügyminisztériumban, ahol arról szól, hogy már két alkalommal is járt itt, egyrészt mint Rákosi belügyminisztere, másrészt mint fogoly. Rákosi foglya. Tudathasadás.

A másik beszéd a kádárizmus végjátékaként hangzik el, amikor utoljára szerepel a párt központi bizottsága előtt 1989. április 12-én. A teljesen összezavarodott, követhetetlen mondatok mögött egyetlen gondolat húzódik: gyilkos vagyok, bűnös, de mindent az országért tettem, nem tehettem másként. Oldozzatok fel.

Kádár úgy hal meg, hogy nem tudhatja: megbocsátotta-e neki a magyar nép 56-ot, Nagy Imrét, az 56-ot követő megtorlást. Megéri a róla elnevezett rendszer szétporladását. Nem tudja, hogy mindaz, amit azért tett, hogy Magyarországon élhető élet legyen, más legyen a szovjet típusú rendszer, hogyan áll majd meg a történelmi ítélőszék előtt.

Hetvenes-nyolcvanas évek. Benne a Nagy Tabuval, Kádárral. Akiről a jobboldal azt hajlandó tudni, hogy gyilkos, a társadalmi félelem határait mesterien és gerincroppantóan kijelölő diktátor. A szélsőbal történelemhamisító választási szlogenné sűrített mondattá silányítja az elemző értékelést azzal, hogy buszok oldalára festeti: Kádár alatt jobb volt.

Mikor?

A rettegés ötvenes évei belügyminiszterének Kádára alatt? 1956 novemberének Kádára alatt.?

Amíg a Nagy Tabuhoz nem mer hozzányúlni az MSZP, mert azt gondolja, ez utódpártiságát erősítené, addig nem tisztázhatja viszonyát a hetvenes-nyolcvanas évekhez, s így a rendszerváltáshoz sem.

A kádárizmus – a legnagyobb csontváz a hazai történelem szekrényében. A rendszerváltozás klasszikussá vált mondása, miszerint Antall József miniszterelnök legnagyobb tévedése, hogy Kossuth népére számított és helyette Kádár Jánosé érkezett, bizonyos értelemben véve igaz. Mert Kádár történelmi tette, hogy 56 megtorlásai után Kossuth rebellis, lázadó népét Széchenyi lassú reformokkal előrehaladó, folytonos kiegyezésekkel előre menő népévé változtatta. Szocialista kalodában, de polgárosodott az ország. Emberszabású házak épülnek vidéken, nem emberszabású lakótelepek a városokban, ám a távfűtéses panelban még mindig jobb lakni, mint sehol.

Hetvenes-nyolcvanas évtized, amely már a hatvanas években elkezdődött. Az 1968-as új gazdasági mechanizmussal, amikor Magyarország a kommunista szentséget megtörve a blokkon belül bevezeti a részleges piacgazdaságot. Tegyük hozzá: igencsak részlegesen Mert a rendszer belső logikájából fakadóan a fogyasztási javak piaca után nem mondhat munkaerő piacot, s főként nem tőkepiacot. Politikai szabadversenyt pedig végképpen nem, hiszen ezzel nyíltan megkérdőjelezné saját hatalmát.

Az új gazdasági mechanizmus ellen úgy is az volt a szocialista tábor és a nagy Szovjetunió kimondatlanul kimondott vádja, hogy a magyarok alattomosan visszacsempészik a kapitalizmust a közös szocialista szentélybe, a szocializmus megújításának leple alatt megkérdőjelezik a tervgazdálkodás mindenhatóságát, a szocialista egyenlőség elvét, mi több, a munkásosztály szerepét. Márpedig egy szovjet rosszallás a hajdani pápai kiátkozással legalább egyenértékű és következményű politikai jelzés.

Ferge Zsuzsa 1969-es könyvében, a Társadalmunk rétegeződésében tulajdonképpen kimondja, hogy a szocializmus egyenlőségelmélete megbukott. Pedig Kádár szegénypárti. Saját kifejezésével élve: gyalogospárti. Nemcsak elkötelezett és meggyőződéses kommunistaként, hanem személyi sorsából fakadóan is szívügye a tömeges szegénység elleni küzdelem, az alsó rétegek létbiztonsága, az egyenlőség eszményének valóra váltása. Nem felejti gyerekkorát, amikor anyját a nyomor arra kényszeríti, hogy nevelőszülőkhöz adja.

Kádár személyes indítékok alapján is a szocializmusban véli megtalálni e réteg felemelkedésének lehetőségét. De mint éles szemű politikus, kénytelen meglátni a szocialista gazdaság működésének alapvető zavarait. Hallgat a vezető közgazdászokra, főként Nyers Rezsőre, és hosszú vívódás után leteszi a garast mellettük: jöjjön, aminek jönnie kell, a nagy nyitásnak, az új gazdasági mechanizmusnak. Ami megújíthatja a szocializmust, de ami annak a beismerése is lehet, hogy az úgynevezett létező szocializmus létezhetetlen konstrukció. Az elméleti kérdés mellett azonban ott a legégetőbb gyakorlati, politikai kérdés: a részleges piacosítás következtében a nyereségorientált rétegekétől elmarad a munkásosztály életszínvonala. Éled a belső baloldali tábor: veszélyben a szocialista vívmányok, veszélyben a munkásosztály és vele a munkáshatalom.

Az akkori reformerek ellenében úgynevezett munkásellenzéki hangulat alakul ki. És elhangzik, hogy az új gazdasági mechanizmussal kapitalista restauráció kezdődik. Súlyos vád. Nagyon súlyos. Ott lebeg a kérdés: ki tudja, mikor és milyen politikai árat kell majd fizetnünk érte?

1967-ben Nagy Tamás közgazdász megszövegezésében elkészül egy terv, amely tartalmazza a forint konvertibilitását és az importliberalizációt. Akkor már javában készül a magyar reform. A Magyar Nemzeti Bank delegációja Kádár személyes felhatalmazásával ebben az évben tárgyal az IMF-fel és a Világbankkal Magyarország felvételi kérelméről és a feltételekről. A tárgyalásokról a delegáció vezetőinek memoárja szerint csupán két magyar felső vezető tud. A Nemzeti Bank háromtagú delegációja csaknem mindenben megállapodik partnereivel.

„Ekkor váratlan dolog történt. Valószínűleg Kádár bevitte a dokumentumot a Politikai Bizottságba. Elmondta, hogy be akarunk lépni és aláírjuk a belépési nyilatkozatot. Erre, hogy, hogy nem, még aznap este Fock Jenőt, (az akkori magyar miniszterelnököt – a szerk.) kirendelték telefonon Moszkvába, hogy a vezetők azonnal beszélni kívánnak vele. Úgy informáltak, hogy Brezsnyev, Koszigin és Gromiko tárgyalt vele. És kifejezték aggodalmukat a belépéssel kapcsolatban. Az MSZMP Politikai Bizottsága a tények ismeretében megvitatta a belépés kérdését, Fock kitartott a belépés mellett. A Politikai Bizottság nem.” (Fekete János vall életéről, világnézetéről, világlátásáról Benda Lászlónak.)

Sejthető volt, hogy még a magyar párt legszűkebb, legfelsőbb grémiumában, a Politikai Bizottságban is voltak a szovjeteknek beépített embereik. Mint ahogyan Kádár János mellé is rendelt a szovjet titkosszolgálat ügynököt, aki végül is teljesen Kádár hatása alá került, és ennek, valamint – valószínűsíthetően e kettősség miatt bekövetkező meghasonlás hatására fellépő – súlyos betegségének következtében öngyilkos lesz.

Hetvenes-nyolcvanas évek. Önkényuralom, diktatúra, elnyomó rendszer. Ám tekinthetjük-e egységes, monolit önkényuralmi tömbnek az 1948-as fordulat évétől, amikor a magyar kommunisták szovjet jóváhagyással és biztatással magukhoz ragadták a hatalmat, az 1990-ben(biztos, hogy akkor, és biztos, hogy egyetlen időponthoz köthetően?) bekövetkezett rendszerváltozásig húzódó időszakot? Tudunk-e, képesek vagyunk-e úgy visszatekinteni a múltra, ahogyan az, a maga differenciáltságában, rémségesen szörnyű és felemelően szép szakaszaiban a miénk volt. Csak a miénk és senki másé. Hozzászámítjuk-e a máris távolságba vesző, de tegnap még a maguk valóságában élő hetvenes-nyolcvanas éveket a messianisztikus, internacionalista kommunizmus érájához, vagy inkább a rendszerváltozáshoz szervesítjük, annak elengedhetetlen előtörténetét látva benne? Önkényuralmi, diktatórikus, mindenben a világhatalmi pozícióira allergiás Szovjetuniónak alárendelt fiókintézményként működőnek látjuk-e a kádári Magyarországot a hetvenes-nyolcvanas években is, vagy annak a magyar történelemnek a szerves folytatásaként, amelyben a nép és a hatalom hol egymás ellen, hol egymással vállvetve küzdötte ki magát a mélységekből?

Hallgassunk meg néhány véleményt a korról. Talán közelebb visznek az érvényes válaszhoz.

Füzi László, a Forrás című folyóirat főszerkesztője:

– Ebben az időszakban nyílt ki előttem a világ, ekkor ismertem meg elég széles metszetben vagy inkább metszetekben a magyar társadalmat, ekkor ismertem meg leendő feleségemet, ekkor találkoztam – a szegedi egyetemen, már elsőévesként – Ilia Mihály tanár úrral, akivel rendkívül erős és élénk szellemi kapcsolatba kerültem, ennek köszönhetően pedig ekkor találtam rá azokra a szellemi problémákra, amelyek azóta is foglalkoztatnak. Ha ezekre az évekre gondolok, akkor először is a tisztes szegénység, még inkább pedig az anyagi kérdésektől való teljes érintetlenség jut az eszembe. Volt valamennyi ösztöndíjunk, s otthonról is kaptam pénzt, ebből kellett gazdálkodnom, amit persze csak alapszinten lehetett megtenni, de többnek még az igénye sem merült fel sem bennem, sem abban a körben, amelyikben éltem. Életemnek ebben a mindenképpen korainak tekinthető szakaszában szinte folyamatosan kapcsolatba kerültem politikai kérdésekkel, anélkül, hogy ezért bármit is tettem volna, hiszen számomra a tájékozódás lehetősége és az irodalom volt akkor is a fontos. Sopronban Szalai Dénes tanár úr sokszor mondta: „Csukjátok be az ablakot, beszélni akarok.” A katonaság alatt Elek István volt a legjobb barátom, s noha akkor mindkettőnket az irodalom foglalkoztatott, nyilván politikai dolgokról is beszélgettünk. Egyébként, ha semmi mást nem tettek volna, a katonaságnál akkor is kiábrándult volna az ember az egész rendszerből, annyira telített volt az egész katonásdi a politikával. Ilia tanár úr ekkor kényszerült rá, hogy a Tiszatájtól távozzon, ezt követően tudtuk, hogy figyelik, amit mond, de ez különösebben nem foglalkoztatott bennünket, az élet részének tekintettük.

Hetvenes-nyolcvanas évek. Az MSZMP-nek, élén Kádárral bizonyítania kell, hogy teljesen ura a belpolitikai helyzetnek, hogy Magyarországon rendben folynak a dolgok, nincs ellenforradalmi, kapitalista restaurációs veszély sem a gazdaságban, sem a társadalomban, sem a kultúrában. Ennek érdekében mindent keményen kézben kell tartani, megfigyelni és megfigyeltetni az egész társadalmat, mert Kádárt a hatalmon belül balról is fenyegetik. És Kádár Huszár Tibor szavai szerint csak az első titkári pozícióban érzi biztonságban magát.

Huszár Tibor akadémikus, szociológus:

– Kádárnak két lelke volt. Legalább kettő. Élete tele rejtélyekkel. Viszonya rendkívül ambivalens például a mindenkori titkosrendőrséghez. Ötvennyolc után négyszer fog hozzá és csinálja is meg, hogy a BM felső vezérkarát lecseréli, mert soha nem érzi magát tőlük biztonságban. Valószínűleg az a belső, talán tudatalatti motivációja mindennek, hogy azt vélelmezi: bármikor képesek külső segédlettel Kádár-ügyet kreálni. Később ugye kiderül, hogy a moszkvai magyar nagykövet a szovjeteknek dolgozik. Kádár minden bizonnyal már korábbi keltezéssel, de attól kezdve, hogy Brezsnyevvel összeütközésbe kerül, konspirálja tevékenységét a szovjetek előtt.

Gelei István agrármérnök:

– Még a szarvasmarhát is áthatotta a politika. Hetvenegyben sem az olaszok, sem a nyugatnémetek nem akarták átvenni a magyar marhát. Mindenféle mondvacsinált ürügyet kerestek, azt például, hogy eltitkoljuk a száj- és körömfájás járványt, ilyen és hasonló kifogásokkal álltak elő. Persze a valódi ok az volt, hogy dugig tele volt Nyugat-Európa öszszes húsraktára. Jeleztük a pártszerveknek, hogy itt nagyon nagy gond lesz, és mit tesz a szocialista jóisten, a magyar küldöttség moszkvai tárgyalása után a szovjetek megveszik a szarvasmarhát és dollárral fizetnek. De ez csak egy szegmense a nagy egésznek. Ahogy a politika fellazította, humanizálta és ugyanakkor piacosította a háztájival a szovjet típusú kolhozrendszert, az maga volt a művészet. Arról már nem is beszélve, hogy a legmodernebb nyugati technikát hozta be a John Deere gépektől kezdve a Claas Dominatorig és az iparszerű mezőgazdasági termelési rendszerekig. Emlékszem, ültünk a téeszirodán, szovjet delegáció volt nálunk, és azt kérdezi a szovjet elvtárs, hogy miért nem az ő SZK–4-es kombájnjaival aratunk. Hímeztem-hámoztam, de hát láttam, hogy parasztemberrel ülök szemben, és végül megmondtam: a szovjet gépeket a ti terméshozamaitokra méretezték, nem bírják el a mi hektáronként öttonnás terméshozamunkat. És akkor láttam, hogy megértett mindent. Nagyon jó barátok lettünk. Többször találkoztunk, és egyszer, jóval később nagyon bizalmasan megkérdezte: te, meg lehetne mindezt csinálni nálunk is? De igazából ő is tudta, hogy nem.

Hetvenes-nyolcvanas évek. Wahorn András egy 1977-ben kiállított képen, amely A Miniszter Mercedese elhalad az 1124-es italbolt előtt címet viselte, visszajelzi a szocialista egyenlőségeszmény tragikomikus kudarcát. Aczél elvtárs dühöngött, be akarta záratni a kiállítást. Ezt már csak ma teszem hozzá zárójelben: netán műdühöngött Aczél elvtárs, mert tudta, hogy egy NDK-s küldöttség a Margit-szigeti Nagyszállóban meglátva egy absztrakt képet, azt találta mondani: jó lesz vigyázni, elvtársak, ’56 is így kezdődött.

A vörös blokk vezetőinek szemében ugyanis vörös posztó a kádári Magyarország és főként annak vezetője, mert Kádárt elfogadja a Nyugat és személyesen fogadja a pápa. A táboron belül leginkább Ceausescut ingerli Kádár nyugati elismertsége. Ceausescu ezt történelmi igazságtalanságnak tartja, hiszen ő volt az, aki nem vonult be a szovjetekkel Csehszlovákiába. És mégis Kádár... A kondukátor titkos ügynökök seregét küldi Magyarországra, hogy diplomáciai, politikai és pénzügyi-gazdasági kapcsolati titkok után szimatolva ott ártson a kádárizmusnak, ahol tud. Az egykori román kémfőnök, Pacepa szerint: Magyarországon ott voltunk minden kilométerkőnél.

Zorán pedig ekkortájt elénekelte, hogy: „Egy kémény kéne nagyon magas, mely megfordítva áll, hol minden tervünk visszaszáll, mi régen elszállt már.” Cseh Tamás meg azt merte mondani, hogy „micsoda vidék, micsoda ócska vidék...”.

Hát igen. Ez olyan vidék volt, ahol Kádár János vérbírósága megvárta, amíg az ötvenhatos fiatal nagykorú lett, mert csak akkor tudta „törvényesen” felakasztatni, hogy mindenkit elrettentsen a rendszerrel való szembefordulástól. El lehet ezt felejteni? Meg lehet mindezt bocsátani?

Nos, ugyanaz (vagy talán nem ugyanaz?) a Kádár János, aki börtönbe juttatja és akasztófára küldi ’56 magyarjait, a nyolcvanas évek legelején Helmut Schmidt nyugatnémet kancellárral folytatott bizalmas megbeszélésen felveti, hogy vajon a nyugatnémetek támogatnák-e Magyarországot, ha az közeledni akarna az Európai Gazdasági Közösséghez, netán be is akarna lépni. Schmidt csaknem rémülten utasítja el magát a gondolatot is: mit szólna mindehhez a Szovjetunió? Mert, hogy még bonyolultabb legyen a politikai terepasztal: a Nyugat le akarta ugyan győzni a Szovjetuniót, de nem akart vele nyílt konfrontációt. Együttműködni akart vele, és úgy diadalmaskodni fölötte. Ostpolitikát akart. Keleti politikát, mert ez volt az egyensúly garanciája.

Az említett történet előjátékaként azokhoz a bizonyos hetvenes-nyolcvanas évekbeli állapotoknak a megértéséhez következzék egy politikai világszínpadi helyzetgyakorlat. Íme 1981-ből Fekete Jánosnak, a Magyar Nemzeti Bank alelnökének története: „Bejutottam Schmidthez, láttam, hogy csakugyan nagyon rosszul van. Csak ennyit kérdezett: ilyen állapotban mit akar maga tőlem? Előadtam neki, hogy holnap 10 órakor megyek Pöhlhöz. És szeretném, ha a kancellár telefonon utasítaná, hívja fel Schleimingert, hogy a BIS adjon nekem 600 millió dollárt. Mert ha ezt nem kapom meg, a jövő héten csődbe megyek. És akkor az egész keleti front, az egész Ostpolitik, keleti politika összedől. Helmut Schmidt azt mondta: ...Azért fogadtam, Fekete, mert nekem szükségem van magára. Mert úgy látom, hogy a keleti politika bajban van. És ennek egyetlen módon lehet elejét venni. Ha Kádár János eljönne egy hivatalos látogatásra Bonnba, és mi barátsággal fogadnánk. Ez adna egy olyan jelzést a világnak, hogy bár itt-ott baj van, de ez a politika változatlanul fönnáll. Ha maga vállalja és Kádárt rábeszéli, hogy engem meglátogasson, akkor ezt a telefont én holnap elintézem.”

A hetvenes évek nemcsak Magyarországon, hanem a nemzetközi politikában is a hatvanas, sőt már az ötvenes években elkezdődtek. Az 1975-ben Helsinkiben aláírt európai biztonsági és együttműködési értekezlet záróokmányának eredete 1954-re nyúlik vissza. Békés Csaba történész: a szovjeteket nyugtalanította, hogy érdekszférájuk határai nincsenek jogilag kodifikálva. Tulajdonképpen ezért kezdeményezték Sztálin halála után egy olyan európai biztonsági értekezlet megtartását, ahol kölcsönös engedmények megtétele után magas szinten megkapják a jogi garanciát a második világháború után kialakult status quóra. Tulajdonképpen a Varsói Szerződés 1969-es budapesti tanácskozása fordult hivatalosan Nyugat-Európához a konferencia megrendezése érdekében. A helsinki folyamat 70-ben indult, de a szovjetek többször visszatáncoltak, mert a nyugatiak ragaszkodtak az úgynevezett harmadik kosárhoz, amely az eszmék szabad áramlását garantáló záradék volt. A magyar vezetés felismerte, tegyük hozzá, a románokkal együtt, hogy a Szovjetuniónak és a kis közép-európai országoknak más-más érdeke fűződik a konferencia létéhez. Magyarország számára a helsinki folyamat volt a biztosítéka a nyugattal tartandó gazdasági kapcsolatoknak. A magyar vezetés szabályosan lobbizott a bolgároknál, a cseheknél, az NDK-nál, hogy létrejöjjön Helsinki, az előbbieket ugyanis nem nagyon érdekelte a folyamat, mindent ráhagytak a Szovjetunióra, nem ösztönözték az oroszokat, hogy mégiscsak legyen Helsinki.

Végül is a kádári vezetésnek nagyon jelentős szerepe volt abban, hogy létrejött a konferencia. A magyarok rendkívül ügyes, de azt is mondhatni, cinikusan pragmatikus érvekkel hosszasan győzködték és meggyőzték az oroszokat a konferencia szükségességéről, azzal érvelve, nyugodtan írjuk alá a harmadik kosarat is, úgy is annyit tartunk be belőle, amennyit akarunk. Magyarország belső társadalmi viszonyai és bonyolult helyzete miatt sokkal többet akart betartani a harmadik kosárból, mint bárki a szocialista táborból.

Mennyire is volt egységesen szürke kommunista gránitszobor a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországa? Micsoda játszmák voltak itt a háttérben?

Z. X. egykori ipari kém:

– Itt volt ez a COCOM-lista. Ez azoknak a termékeknek a listája volt, amelyeket tilos volt Kelet-Európa számára eladni, mert olyan fejlett elektronikát és egyéb technikát és technológiát tartalmazott, amit a hadiipar is jól fel tudott volna használni. Hát mi így vagy úgy, de megszereztünk egyes ilyen dolgokat. Volt, amit féllegálisan, de volt, amit nem. Volt, amit itthon fejlesztettünk ki, miután megszereztük a műleírást. És hát, ez már nem az én szintemen történt, átadtuk a szovjetnek is, vagy úgy, hogy beépítettük, vagy egy az egyben. Mert ez volt a politikai alkuban az egyik cseretárgy. Kaptunk érte valamit cserébe. Néha semmi konkrétumot, csak politikai engedményeket. Hát így ment.

És egy igazán nagy játszma a hetvenes évekből.

Leonyid Brezsnyev 1971-ben Jugoszláviából hazarepülve megáll Budapesten. Hivatalosan azért, hogy megnézze a vadászati világkiállítást. Nem hivatalosan azért, hogy meghívja Kádár Jánost Moszkvába.

Huszár Tibor:

– Kádárnak 1968 szeptemberében van egy beszélgetése a szovjet politika egyik legkeményebb emberével, Andropovval, ahol Kádár elmondja, hogy a csehszlovákiai beavatkozás és megszállás értelmetlen volt, politikailag elhibázott, több kárt okozott, mint amennyi hasznot hajtott. Ettől kezdve a Szovjetunióban napirendre kerül Kádár leváltása. (Méry Zsuzsa: Kádár János nyugdíjba megy. Dokumentumfilm)

1971. február 11. és 14. között Brezsnyev három napon át a Moszkva melletti Davidovóban négyszemközt tárgyal Kádárral. Brezsnyev kezében Valerij Muszatov történész szerint, aki tolmácsa volt a 72 órás találkozónak, hatalmas dokumentumköteg volt, amely mind Kádár bűnösségét volt hivatott bizonyítani a magyar reform és a nyugati orientáció tekintetében.

Rainer M. János történész:

– A magyar reform utólag tűnik koherens jelenségnek. Nem volt az. Viszonylag átgondolt válasz volt arra a kérdésre, amelynek persze már a feltételéhez is komoly bátorság kellett: hogyan kerülheti el Magyarország, hogy a gyengélkedő gazdaság miatt ’56-hoz hasonló válság alakuljon ki. De szerintem a legfelső pártvezetésből senkinek sem volt történelemfilozófián alapuló meggyőződése, hogy Magyarország ezer szállal kötődik a Nyugathoz.

A The Financial Timesban Paul Lendvai mindenesetre azt írja 1972-ben, hogy ezentúl a magyarok a reformok tekintetében valószínűleg inkább a féket, mint a gázt használják.

Nyers Rezső egykori MSZMP KB-titkár:

– Patthelyzet alakult ki. A reformot vissza ugyan nem csináltuk, de tovább sem mentünk. (Méry Zsuzsa dokumentumfilmje)

Kádár 1972. május 10-i keltezésű levelében nyugdíjazási kérelemmel fordul az MSZMP legfelső fórumához. A beterjesztésről vita alakul ki a Politikai Bizottságban, amelyről, hogy, hogy nem, sem írásbeli, sem hangfelvételi jegyzőkönyv nem marad az utókorra. Huszár Tibor úgy értékeli, hogy a nyugdíjazási kérelem taktikai lépés volt, hogy kiugrassza a nyulat a bokorból, és a szovjetek támogatását is élvező baloldali ellenzék vezéralakjait eltávolíthassa a hatalomból. A Kádár elleni baloldali támadás főszereplői: Komócsin Zoltán, Biszku Béla, Pullai Árpád, Jakab Sándor voltak.

Grósz Károly levele Tőkés Rudolfhoz, az University of Connecticut professzorához: „Munkásellenzék az MSZMP-ben szerintem nem volt. Én ezt a megfogalmazást utólag Kádár Jánostól hallottam. A munkásellenzék vélt tagjaival jó emberi és kollegiális viszonyban voltam. Biszku Béla, Pullai Árpád, Jakab Sándor, Szamosi Károly, Móna Gyula stb. – rendszeresen találkoztam velük...”

Kádár diadalmaskodik az ortodox baloldal fölött. Marad. Szűk körben megünnepli hatvanadik születésnapját. Ahol ’56-ról elhangzik egy több mint érdekes mondat. Többször hangsúlyozza, hogy ötvenhatnak a tudományos elnevezése ellenforradalom, de tulajdonképpen nemzeti tragédia volt. (Rainer M. János )

1972-ben Kádár meghívja Brezsnyevet Budapestre, ahol spontán tömegek fogadják őszinte szeretettel, elvtársi baráti légkörben, ahogyan ez a hetvenes-nyolcvanas években szokás volt. Kádár Brezsnyevet rituálisan körbehordozza a nagyüzemekben, a nép között. Kádár marad. De áldozatok kellenek, hogy bebizonyosodjék: a helyi cár jó elvtárs, Kádár rendes kommunista, csak a tanácsadói rosszak. A korabeli speciális magyar politikai vicc így foglalja össze a történteket: mit adott Kádár a szovjeteknek cserébe azért, hogy továbbra is járhassuk a magunk útját? Válasz: nyersfehéracélt. Kádár beáldozza a ’68-as gazdasági reform atyjának számító Nyers Rezsőt, a magyar mezőgazdaság nyugatosításért felelős Fehér Lajost és a kulturális liberalizmusért hibáztatott Aczél Györgyöt. Mindannyian kikerülnek a párt legfelső vezetéséből. Bukik a magyar miniszterelnök, Fock Jenő.

Hetvenes-nyolcvanas évek. Keményen kézben tartott sajtó, regulázott irodalom és filmművészet. A magyar humánértelmiség gúzsba kötve érzi magát. Csak hát minden viszonylagos. Mészáros Márta új filmjét, amely egy beatzenekarra építkezne, leállítják, mert a szerepet játszó Illés-zenekar Londonban leszólta a magyar zenét. Ezek hazaárulók, mondta rájuk Aczél. Illéséket ezután a rádióban is korlátozzák, büntetik, kiszedik a műsorból lemezeiket. (Fodor András: A hetvenes évek.)

Még a hatvanas évek közepén Kalász Márton, a Dunaújvárosba hívott és ott szellemi otthonra lelő költő (ma az Írószövetség elnöke) lefordította az NDK-ban hallgatásra ítélt Günter Kunert versét, amelyben azt írja: „A szocializmus ellen sincs / Kifogása a jóindulatú embernek, csupán / Képviselői ellen, akik / A jóindulattól a rossz cselekedetig jutottak.”

A vers a Nagyvilágban jelent meg. A berlini egyetem magyar tanszékének keletnémet hallgatói – ahová járt a folyóirat – így szerezhettek tudomást arról, hogy egyáltalán létezik Günter Kunert.

Igen, nálunk volt Nagyvilág, volt Modern Könyvtár-sorozat: ablak a nagyvilág szellemére, és volt kiegyezés Illyéssel, Németh Lászlóval, és Örkény megírta a Pisti a vérzivatarbant, s hosszas levelezve Aczéllal a Forgatókönyvet, a Rajk-per hatalmi iszonyatát.

Jancsó Miklós Csillagosok, katonák című, a fehérek és vörösök bonyolult történelmi viszonyát ábrázoló filmjét Moszkvában csak úgy lehet bemutatni, hogy elébe illesztenek egy magyarázatot, amely azt volt hivatott elrendezni, hogy a néző miként értse a filmet. Magyarán: a politika megmondta, hogyan kell viszonyulni ehhez a történelmi kérdéshez.

Jancsó Szegénylegényekje elé itthon nem kellett magyarázat.

Ivan Gyenyiszovics kötelező olvasmány lett jó néhány gimnáziumban. Zsdanov kísértete nagyon elhalványult változatban bolyongta be a hazai kultúrát.

Viszony a múlthoz. Ez a kulcs hever a mai politikai lábtörlők alatt, akár az ügynöközéshez, akár az új elit létrejöttét firtató problémákhoz, a politikai esélyegyenlőséghez, a bal- és jobboldal harcához, a szabad demokraták koalíciós magatartásához nyúlunk. Viszony a múlthoz. Viszony a magyar történelemhez. És különösen azokhoz a bizonyos hetvenes-nyolcvanas évekhez.

Ha azt mondjuk, hogy ez a két évtized szerves folytatása a Kun Bélától Rákosin át az ötvenhatot letipró és az utána következő néhány esztendőn át bevérzett kezű Kádárig, aki mindvégig, tehát a hetvenes-nyolcvanas években is ugyanaz a III. Richárd maradt, mint volt, akkor nincs mit vizsgálódni. Akkor mindenki, aki a rendszerben élt, s így vagy úgy, de hozzájárult annak fennmaradásához, hazaáruló. És ha a rendszer szolgálata alkalmasint egybeesett a rendszertől függetlenül a nemzet szolgálatával? Akkor is?

Kérdés, amire nem lehet csupán a jogállam jogi eszközeivel válaszolni. Mert a hiteles válaszhoz szükséges finom distinkciókra csak a társadalom legfinomabb szerkezetű rétegeinek ismeretében lehetünk képesek. Lehet újabb és újabb átvilágítási törvényeket hozni, de hogy a társadalom lelkiismerete kit legitimál és kit nem, ez csak személyre szólóan és igazából csak személyes körben dőlhet el.

A társadalom, az úgynevezett széles közvélemény a demokráciához való viszonyában mond ítéletet erről a kérdésről. A múltról és a múlt szereplőiről. A társadalom eddigi válaszai pedig azt látszanak igazolni, hogy egy nép nem hajlandó totálisan szembefordulni saját múltjával és akkori önmagával. Széchenyi népe nem kíván szembemenetelni a sorssal. Előre akar menni. A mai politika nyelvére lefordítva: szelektíven és nem differenciálatlanul antikommunista, a maga mögött hagyott rendszer nemzetet átmentő lépéseit utólag legitimálja azzal, hogy nem tekinti gyilkos és bűnös utódpártnak az MSZP-t, szabad választásokon két alkalommal is – 1994, 2002 – kormányzati pozícióba juttatja. Az SZDSZ pedig másodszor is megerősített koalíciós lépésével túlmutat korábbi differenciálatlan antikommunizmusán. Olvasatomban ugyan érvényesnek tartja a Társadalmi Szerződés legendássá vált nyitó mondatát, hogy Kádárnak mennie kell, mert ezzel akkor azt mondta, hogy a kádárizmus elérte teljesítőképességének történelmi határait. A mondatot csak teoretikusan és morálisan ismétli meg 2002-ben, de politikailag nem azt jelenti ki, hogy Medgyessynek mennie kell, mert a mai helyzetet nem azonosítja a hetvenes-nyolcvanas évek nemzetközi és hazai politikai viszonyaival. Ugyanakkor elismeri, hogy az akkori rendszer eredményei rendkívül bonyolult módon, de átnyúlnak a történelem megszakítottságán, magyarán a hetvenes-nyolcvanas évek bizonyos értelemben véve előkészítették a rendszerváltozást.

Hetvenes-nyolcvanas évek. Az e témakörben folytatott politikai vitát a magyar társadalom úgy zárta le, hogy nem volt hajlandó forradalmat csinálni. Még csak zavargásokat sem. Pedig csinálhatott volna. Nem csinált. Akkor sem, amikor a helyzet enyhén szólva instabil belpolitikai viszonyokra épült. Amikor az ötvenhat eszméje és a Nagy Imre neve által legitimált és egyre erősödő ellenzék farkasszemet néz az állampárttal, az állampárton belül pedig a reformisták szorongatják az ortodoxokat, akik még keményen ellenállnak.

Grósz Károly: „Valóban létrehoztam egy munkacsoportot, egy rendkívüli állapot bevezetésének kidolgozására. Az alapprobléma az volt, hogy 1989 elejétőlén már a választott testületekben nem bíztam.” (Grósz Károly levele Tőkés Rudolfhoz.)

Azt már elfelejti megírni, hogy tulajdonképpen miért is kellett létrehozni egy munkacsoportot az esetleges rendkívüli helyzetre való tekintettel. Grósz korábbi Borsod megyei első titkári kapcsolatait kihasználva arra szervezi az ipari nagyvállalatok vezetőit, hogy alkalmasint kezdődjenek zavargások, sztrájkok, azt bizonyítandó, hogy ha a mindenható párt kiengedi kezéből az ellenőrzést, a hatalmat, akkor itt mindent elborító káosz veszi kezdetét. Az egyik bizalmi ember értesíti a kormányfőt, az MSZMP KB gazdaságpolitikai osztályának korábbi vezetőjét. A sztrájkokból nem lesz semmi.

Grósz Károly valamiért elfelejtette munkacsoportjába meghívni a törvényes magyar miniszterelnököt, Németh Miklóst, aki túlnőtt a pártpolitikusi szerepen. Nem egy pártért, hanem a népért és az országért érezte magát felelősnek ugyanazon párt tagjaként, mint amelybe Grósz Károly tartozott.

Mennyire is egységes, szürke, monolit tömb hát az úgynevezett kommunista múlt?

És amiről ma oly elegánsan megfeledkezünk: a rendszerváltás előtti történelemnek igenis lehetett alternatívája. Csak most visszavetítve gondoljuk, hogy nem volt. De ne felejtsük: 1989 márciusában a Rómában tárgyaló Pozsgay Imrével Jakovlev, az SZKP KB Politikai Bizottságának tagja még azt közli, hogy az SZKP vezetőinek az a véleménye, hogy a magyar elvtársaknak Grósz elvtársat kell támogatniuk.

Füzi László:

– Húsz év körüliek voltunk a hetvenes évek közepén. Én először még érzelmi alapon olvastam Bibót, s mondjuk Danilo Kist is, azt hiszem, az ő világát még ma sem fejtették meg teljesen, s éppen a sejtelmessége, rejtélyessége élteti a művét. Ilia tanár úr tanítványaként sok mindenhez hozzájutottam, a Szabó Zoltán által Nyugaton kiadott Bibó-kötethez éppúgy, mint az Újvidéken megjelent Borisz Davidovicshoz, s rengeteg más mindenhez, Cs. Szabó köteteihez például, aztán a könyvtárban is sok dolgot találtam, ott olvastam először Németh László Tanúját. Már akkor nagy hatással volt rám az, amit a mellérendelő társadalomról mondott. Ebben az évtizedben ismerhettem meg Ilia tanár úr révén az erdélyi, vajdasági magyar irodalmi életet, külön a szegedi irodalmi világot, beleláthattam valamenynyire a (kultúr)politika világába is, egy egyetemi csoportba jártam Csapody Miklóssal, György Péterrel, Kőszeghy Péterrel, legalább húszan szoros baráti kapcsolatban éltünk, tehát a társaim mögött külön-külön ott álló világot is megismerhettem, az úgynevezett társadalmi látóköröm jelentősen kiszélesedett. Csak a magam tapasztalataként mondom: a külső világgal kapcsolatban egyfajta kilátástalanságot éreztem, annak mozdulatlanságát mindenképpen, ezért aztán az sem foglalkoztatott, hogy miképpen kapcsolódhatok hozzá, ennek tudható be, hogy ötödév után csak az utolsó pillanatban helyezkedtünk el a feleségemmel, az egyetemen sajnos nem maradhattunk, az akkori adminisztratív akadályokat csak egy esetleges párttagsággal lehetett volna legyőzni. Befelé viszont teljesen szabadon éltünk, kötetlenül és az általunk elfogadott értékrend jegyében. Mindaz, amit elmondtam, talán akkor válik érdekessé, ha összekapcsolom azzal, amit a hetvenes évekről ma gondolok. Az úgynevezett hetvenes éveket elvesztegetett éveknek gondolom, hiszen már hatvannyolc megmutatta a rendszer megújíthatatlanságát, magát a hetvenes évek kifejezést viszont csak a hetvenkettő és a hetvenkilenc közötti időszakkal kapcsolatosan szoktam használni, a magyar társadalom ugyanis már jóval összetettebb volt annál, hogy egyetlen döntés az élet minden területére kisugározhatott volna. Vagy ha kisugárzott, nem hatott mindenütt azonnal, így a hatvannyolcat követő pár évben is fontos fejlődés ment végbe számos területen. Aztán jött hetvenkettő, a megdermedés ekkor következett be, aztán hetvenkilenc és nyolcvankettő között a társadalmi feszültségek rengeteg területen a felszínre törtek. Aztán újabb dermedés következett, az én tapasztalatom szerint a rendszer összeomlása nagyon sokára jött el. De most talán nem is ez a fontos, hanem – visszakanyarodva a hetvenes évekhez –, az, hogy a dermedés időszaka éppen az egyetemista éveimre esett, s az, hogy az egyetemen, abban a világban, amelyikbe ott belekerültem, rendkívüli szellemi gazdagságot, mozgást tapasztaltam. Ady képe jut eszembe, a mag hó alatt. Visszatekintve örülök, hogy abban az évtizedben ezzel a gazdagsággal találkozhattam.

Kronológia

1971. február 16. A legnagyobb titokban, rendőri biztosítással Farkasréten eltemetik Rákosi Mátyásnak a Szovjetunióból visszahozott hamvait.

1971. szeptember 22–23. A magyar agrárlobbi vezéregyénisége, Fehér Lajos parlamenti felszólalásában kifejti: a szövetkezetek melléküzemági tevékenységét nem korlátozzák az élelmiszer-feldolgozásra, ezután lakossági szolgáltatással, helyi építőanyag-termeléssel is foglalkozhatnak.

1972. évi I. törvény kimondja: a Magyar Népköztársaság szocialista állam. Az SZKP XXI. kongresszusa után, a szovjet típusú államok közül utolsóként nevezi meg magát szocialista államként.

1973. Az MSZMP-n belüli úgynevezett munkásellenzék nyomására kizárásokat határoznak el. Adminisztratív eszközként állásvesztéssel, áthelyezéssel és szilenciummal sújtják Bence Györgyöt, Heller Ágnest, Hegedűs Andrást, Márkus Máriát, Márkus Györgyöt, Kis Jánost, Vajda Mihályt. Az úgynevezett Lukács-iskola elleni fő vádak egyike: a tanítványok elvetik a kapitalizmus szocialista bírálatát.

1974. március 19–20. Az MSZMP KB kibővített ülésén felmentik KB titkári tisztéből Aczél Györgyöt és Nyers Rezsőt. Rá egy napra nyugdíjazzák Fehér Lajos miniszterelnök-helyettest.

1976. július 1-jétől 32-33 százalékkal drágulnak a hús és húskészítmények.

1977. június 1-jétől magánkereskedői igazolványt kaphatnak a megfelelő szakképzettséggel rendelkezők, vagy a legfeljebb hét főből álló közkereseti társaságok.

1977. június 9-én Rómából, ahol VI. Pál pápa fogadta Kádár Jánost, az MSZMP első titkára hazatelefonál, hogy engedjék szabadon a bebörtönzött Lénárd Ödön piarista papot.

1978. január 6-án Cyrus Vance külügyminiszter az USA elnökének személyes megbízottjaként a Parlamentben visszaadja a Szent Koronát.

1978. március 21–30. Magyarországon tárgyal Willy Brandt, az NSZK volt kancellárja.

1979. január 1. Magyarország és Ausztria között megszűnik a vízum.

1979. október 24-én Prágában elítélik a Charta ’77 elnevezésű ellenzéki csoport tagjait, köztük Václav Havelt. A még csak formálódó magyar ellenzéki csoport tagjai levelet írnak a chartásokhoz, és Kádár Jánoshoz intézett petíciójukban a párt első titkárának közbenjárását kérik a cseh chartások felmentése érdekében. A levelet 254 magyar értelmiségi írja alá.

1980 őszére elkészül a 76 szerző írásait tartalmazó Bibó István-emlékkönyv. Kiadását a Gondolat Kiadó visszautasítja. Az MSZMP KB tudományos, közoktatási és kulturális osztálya csoportokra osztja a szerzőket, közülük 17-et ellenzékinek minősít, és javasolja a közülük még állásban lévők eltávolítását a munkahelyükről.

1981. február. Budapesten, a Galamb utcában megnyílik ifjabb Rajk László szamizdatboltja.

1981. március 31. Oscar-díjat kap Rófusz Ferenc Légy című filmje

1981. május 27. Szabó István Mephisto című filmje Cannes-ban a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetségének különdíját kapja.

1981. november. Magyarország felvételét kéri a Nemzetközi Valutalapba (IMF) és a Világbankba.

1981 decemberében az amerikai játékipar lapja a Rubik-kocka évének minősíti 1981-et.

1981. december 13. Lengyelországban kihirdetik a szükségállapotot. Az ok: a politikai összecsapások, sztrájkok napirenden voltak, a kormány és a párt nem volt már ura a maga létrehozta liberalizált szocializmusnak.

1982 decemberétől sajtórendészeti vétség címén rendszeresítik a házkutatásokat a demokratikus ellenzék tagjainál.

1983. szeptember. A KISZ KB 1975-től megjelenő lapját, a Mozgó Világot megfegyelmezik, felelős szerkesztőjét, Kulin Ferencet leváltják.

1985. március 25–28. Az MSZMP XIII. kongresszusa. Közgazdák és pénzügyi szakemberek Fekete Jánosnak, az MNB elnökhelyettesének jegyzésével az MSZMP által kidolgoztatott ötéves tervvel szemben ellentervet készítenek.

1985. június 14–16. Magyar értelmiségiek egy csoportja háromnapos megbeszélést tart az ország legégetőbb problémáiról. A radikális polgári és népi-nemzeti ellenzék között még nincsenek éles törésvonalak.

1986. március 15-én este a Lánchídra vonuló békés fiatalokat feltartóztatja és ütlegeli a rendőrség

1986. június 8–11. Mihail Gorbacsov az SZKP új főtitkára látogatást tesz Budapesten.

1986. december. Az Írószövetség választmányából kiszavazzák a hivatalos kultúrpolitika képviselőit.

1987 áprilisában az MSZMP KB az adóreformról hoz határozatot. Szeptemberben bevezetik a személyi jövedelemadót és az általános forgalmi adót.

1987. június 23-án Kádár János 32 év után lemond pártfőtitkári funkciójáról, Grósz Károly lesz a párt első embere.

1987 szeptemberében Lakitelken megalakul az MDF.

1987 decemberében a magyar állampolgárok világútlevelet kapnak.

1987-ben 15 338 vállalati gmk, 6473 magán gmk és 1995 ipari szövetkezeti szakcsoport működik Magyarországon.

1988. március 30. Budapesten 37 fiatal értelmiségi megalakítja a Fideszt.

1988. április 8. Az MSZMP Központi Ellenőrző Bizottsága kizárja a pártból Bihari Mihályt, Bíró Zoltánt, Király Zoltánt és Lengyel Lászlót. A Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetem, a Művelődéskutató Intézet, az ELTE Bölcsészkara és Számítástechnikai Központja levélben tiltakozik a kizárások miatt a Központi Bizottságnál.

1988. június 29. Százezres tüntetés Budapesten a romániai falurombolások ellen.

1988. június 16. Az ellenzékiek megemlékezést tartanak a 301-es parcellánál, délután tüntetnek a Batthyány örökmécsesnél. A rendőrség feloszlatja a tüntetést, többeket letartóztat.

1988. július 13-14. Az MSZMP KB a gazdasági szerkezet átalakításának radikálisabb változatát fogadja el

1988. november 13. A budapesti Jurta Színházban a demokratikus ellenzék soraiból megalakul a Szabad Demokraták Szövetsége.

1988. november 18. Bejelenti újjáalakulását a Független Kisgazdapárt. Elnöke: Pártay Tivadar.

1988. november 29. Grósz Károly, az MSZMP főtitkára sportcsarnoki beszédében leszögezi, hogy fenn kell tartani az egypártrendszert, ellenforradalmi erők szervezkedéséről és a fehérterror lehetőségéről beszél.

1989. február 10–11. Az MSZMP KB kibővített ülésen tárgyalja meg A politikai rendszer reformjának néhány időszerű kérdése címet viselő dokumentumot, amely nem jelent mást, mint hogy az egyeduralkodó párt beismeri történelmi vereségét és utat nyit a demokratikus többpártrendszernek.

1989. Az Ellenzéki Kerekasztal öt pártja és az MSZMP megállapodást írtak alá, amelynek célja a békés átmenet politikai és jogi feltételeinek megteremtése, a többpártrendszeren alapuló demokratikus jogállam kialakítása, valamint a társadalmi-gazdasági válságból való kiút keresése.

1989. március 17. Hazánk csatlakozik az ENSZ menekültügyi konvenciójához. (Németh Miklós előzőleg felteszi a kérdést szovjet tárgyalópartnerének: mi lenne, ha csatlakoznánk az ENSZ menekültügyi konvenciójához, ami azt jelenti, hogy hatályon kívül kerül az NDK-val kötött kétoldalú megállapodás a hazánkban tartózkodó NDK-turistákról.)

1989. április 15. A Kecskeméten rendezett úgynevezett Reformműhely tanácskozásán felvetik az állampárt szétszakításának szükségességét.

1989. július 31. Magyarország nyugati határán, melyakkor egyben a két világrendszer határa is, nincs többé műszaki zár, azaz vasfüggöny.

Népszabadság, 2002. augusztus 17.