A kötetbe gyűjtött tizennégy írás 1993 és 2002 között keletkezett, és a Kádár-korszak kezdetétől a máig terjedő idővel foglalkozik. A kilencvenes évek elején úgy tűnt, nemigen lehetséges történész eszközökkel, elemző módon megközelíteni ezt az időszakot, elsősorban a távlat hiányában. Ahogyan azonban akkori meg későbbi munkáimon gondolkodtam – ezek középpontjában 1956, a magyar forradalom és Nagy Imre állt –, mind világosabbá vált, mennyire „benne van” gondolkodásomban mindaz, ami 1956 után történt. Az is nagyon hamar kitűnt, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójával, 1989 változásaival furcsa módon eltávolodtunk mindattól, ami előtte történt – miközben a korszak számos vonatkozásban nem ért véget. Kádár rendszere egyszerre maradt jelenvaló, és került hihetetlenül gyorsan történeti távlatba.

Mindez aligha indokolta volna önmagában e könyv összeállítását és kiadását, hiszen a benne foglaltak kivétel nélkül önmagukért íródtak, s nem egy nagyobb terv részeiként. Időközben a Kádár-korszaknak nevezett jelenség mind többféle emlékezete jelent meg a közbeszédben, sokféle nyelven sokféle beszéd folyt, folyik ma is róla. A kort mi magunk, akik átéltük, hol sokszínűnek, hol reménytelenül homogénnek (unalmasan egyneműnek) gondoltuk, s az elmúlás hozta távlat egy pillanatra egyetlen szürke tömbként láttatta. Mára a Kádár-korszak is igen sokféle, valamennyi (típusú) emlékezet önmagában is sokféleképpen konstruálja, valamennyi nyelv sokféleképpen szól róla.

Nyilvánvalóan lehetetlen valamiféle „rendet” teremteni a különféle emlékezetek között – de nem is szükséges. Az viszont talán lehetséges, hogy a különféle emlékekről különféle módon beszélők között beszélgetés jöjjön létre. Diskurzus, mindenki számára érthető nyelven, a megértés szándékával. A korszakról a legelevenebbek a személyes emlékek, legszámosabbak a személyes történetek. Kialakult valamiféle kollektív emlékezet is, amely a korszak toposzai köré rendeződik, s leginkább a nosztalgikus és a közömbös közötti mezőben mozoghat. Leghangosabb persze a politikai emlékezet, amelynek történetei leginkább a politikai „közbeszéd” (a nyilvánosság) különféle fórumain szólalnak meg. A XX. századi történelemről alkotott felfogás időnként a mai politikai tagolódás egyik legfontosabb választóvonalának tűnik, mintha a történelem sokkal inkább lenne politikai identitásképző tényező, mint bármiféle koherens ideológia. A politikai beszéd sokszor lép fel normatív igénnyel (nem túl nagy sikerrel). Kiváltképp az 1998–2002 között hatalmon volt nemzeti-konzervatív politikai erőkre volt ez jellemző. Sajátos történeteik a jelenkori magyar történelemről, benne a Kádár-korszakról valamit azonban mégis elértek. Arra kényszerítették a magyar publikumot, hogy foglalkozzon a közelmúlttal – azokat is, akik erre nemigen mutattak hajlandóságot. A politikai emlékezet keretbe, sőt szilárd keretbe rendelte a más típusú emlékeket, s a két legjellemzőbb, a nosztalgikus, illetve a sérelem-központú emlékezés között valóságos frontvonalat épített ki drótakadályokkal, csapdákkal, fedezékekkel, lövészárkokkal és más katonai tereptárgyakkal.

Az 1956 utáni időszakkal foglalkozó történeti leírások, amelyeket nem motivál semmiféle közvetlenül a jelenre vonatkozó politikai célkitűzés, amelyek nem kívánnak legitimálni semmiféle aktuális mozgalmat, egy rendszerváltás után sajátságos helyzetben vannak. A lezárult időszakról átfogó képet kellene adniuk, ugyanakkor a távolság okán elvárható, hogy új kérdéseket felvetve ismertessék és értessék meg azt, ami történt. Vagyis az alapoktól induljanak el akkor, amikor a történeti kutatás és beszéd is szabad lett. Születtek is a Kádár-korszakról nagy összefoglalók és mikrotörténeti vizsgálódások szép számmal, s nyilvánvaló, hogy a történészek még jó ideig „keresik a fogást” a tárgyon. A jelen kötet összeállításának gondolata az emlékezetek sokaságával és azok összeütközéseivel függ össze. Úgy gondoltam, hogy a történeti leírások talán alkalmasabbak arra, hogy az oly kívánatos beszélgetéseket elindítsák, mint a politikai szónoklatok.

Ez idáig a Kádár-korszakról nem bontakozott ki történeti vita – történészvita – sem, pedig Hankiss Elemér, Bihari Mihály, Kornai János modellalkotó kísérletei már a korszak végén, aztán a rendszerváltás után kiválthatták volna. Nem indította el Pető Iván és Szakács Sándor félbemaradt voltában is nagyszabású gazdaságtörténeti összefoglalója sem. Az ellenzék szabad nyilvánosságában, 1985-ben Monoron egymásnak feszült Csurka István és Szabó Miklós interpretációja arról, mi történt a magyar társadalomban 1956 után – de érdemben nem vitatták meg a kérdést. Kis János egy évvel később elsőként elemezte a rendszer születését a forradalom után – kérdéseire (például arra, hogy miért nem jelezték a magyar „hivatásos emlékezők/emlékeztetők”, hogy nem felejtették el 1956-ot) nem válaszoltak a második nyilvánosságban sem. Csaknem visszhangtalan maradt 1999-ben Mink András vitára hívó felszólítása a Beszélőben. György Péter A néma hagyomány című könyve is csak rövid lefolyású polémiát keltett, hasonlóan Révész Sándor korábban született Aczél és korunkjához.

Nem hiszem, hogy ez a könyv változtat majd a helyzeten. Annál is kevésbé, mert a kép, amit ad, töredékes. Az írások különbözőek, hol távolról, hol túl közelről vizsgálják a tárgyukat. Nem feltétlenül a Kádár-korral kapcsolatos, még mindig leggyakoribb kérdésre keresik a választ, nevezetesen, hogy miben volt különös, miben volt más (esetleg: miben volt jobb), mint a szovjet típusú berendezkedés más helyi változatai. Ahogyan vége lett, a különbségek kissé elhalványultak. Amikor egy örökké tartó rendszer reményteljes, élhető változatának látszott, akkor tényleg ez volt az érdekes (és vigasztaló) kérdése – de akkor a különbségekről szóló beszédet korlátozások, redundancia, mesterségesen táplált kommunikációs zavarok bénították. Aztán kiderült: nem tart örökké. A létező szocializmus összes élhető és élhetetlen változata pedig többé-kevésbé ugyanúgy múlott ki, és tulajdonképpen ugyanaz következett mindenütt. „Gyors felbomlása után – írta Francois Furet az egykor csodált és rettegett szovjet birodalomról – mégsem marad meg semmi: sem elvek, sem törvénykönyvek, sem intézmények, még csak valamiféle történelem sem.”

Furet persze rácáfolt saját magára, vaskos könyvet írt erről a történelemről – pontosabban csupán a Birodalmat szülő és mozgásban tartó eszme történetéről –, nem valószínű, hogy játékból tette. A kádári változat különössége, hogy ötvenhat után alakult ki. Mássá leginkább a hatvanas években megváltozott világtól lett, de ezt a más világot (Keletet és Nyugatot) itt 1956, a magyar forradalom tapasztalatán átszűrve érzékelték. Egyetlen más kelet-európai kommunista pártnak és alávetett társadalomnak sem volt olyan válság- és konszolidációélménye, -tapasztalata, mint a magyar politikai vezető rétegnek és a magyar társadalomnak. Ez a tapasztalat nem csak tagadásokban nyert kifejezést, hanem olyan belátásokban, amelyektől – legalábbis a hatvanas években úgy tűnt – az egész rendszer sorsa nyitottá vált.

Szándékom szerint a könyv valamennyi írása erről a tapasztalatról szól. A töredékek talán így értelmezhetők valamilyen egységes kép darabjaiként. Elsősorban a rendszer születése és végelgyengülése érdekelt, a kettő között pedig az a kép, amelyet a forradalom után az országot elhagyó, s így arról továbbra is politikai kategóriákban gondolkodó emigránsok alakítottak ki róla. Végül pedig az emlékké vált forradalom – amelynek emlékezete szétválaszthatatlanul összeforrott azzal, ami ötvenhat után történt. Ez a négy egység adta a könyv „fejezeteit”. A tanulmányok „színtere” elsősorban a politika – és egy olyan intézmény, amelyet rejtőzködésében, mindenütt-jelenlevőségében és korlátolt hülyeségében a Kádár-korszak emblémájának tartok: a politikai rendőrség. Azt remélem, hogy a könyv, apróbb és nagyobb léptékű történetei adalékul szolgálhatnak az elmaradt és fájdalmasan hiányzó beszélgetéshez, talán a vitákhoz is, és segítenek megismerni, megérteni valamit, amit átéltünk.

Köszönöm Török Gyöngyvér szerkesztői segítségét – e szövegek egyikét-másikát már születésekor gondozta –, az ő figyelme, megértése és szelíd szigora jótékony nyomot hagyott a könyv minden lapján.

Budapest-Ferencváros, 2003. július havában