Szerkesztett részlet az 1956-os Intézet Oral History Archívumának kerekasztal-beszélgetéséből. Az 1981–82-ben, több hónapig tartó, magnetofonra rögzített beszélgetéssorozat célja az volt, hogy a szereplők – a hivatalos, a valós tényeket átértelmező, hamis történetírással szemben – egymás emlékeit is kontrollálva és kiegészítve összerakják a forradalom általuk ismert és átélt történetét. Résztvevői a következők voltak: Donáth Ferenc közgazdász, politikus; Göncz Árpád író, műfordító; Halda Alíz tanár; Hegedűs B. András közgazdász, szociológus; Litván György történész; Mécs Imre mérnök; Mérei Ferenc pszichológus; Rácz Sándor szerszámkészítő; Vásárhelyi Miklós sajtótörténész, politikus mint a forradalom aktív résztvevői, a kérdezők oldalán pedig Csalog Zsolt szociográfus; Kozák Gyula szociológus és Szabó Miklós történész. A beszélgetéssorozat eredeti leirata kutatható az OSZK-1956-os Intézet Oral History Archívumban.

Előzmények

1956. október 22-én Debrecenben tartottam előadást. Komócsin volt akkor ott a párttitkár, és ő beszélt rá, hogy menjek le. Elvállaltam. Ez a városháza termében zajlott le, és csak 23-án délután érkeztem vissza Pestre. Sem a 22-ét megelőző diákgyűléseken, sem a szervezésükben nem vettem részt. Nem emlékszem, hogy említette volna nékem Losonczy Géza, aki tulajdonképpen a központja volt minden ilyen mozgalmi jellegű dolognak, elsősorban őhozzá fordultak vélemény végett. Ezek a vidéki előadások viszont hozzá tartoztak október előzményeihez. Nem tudom, hogy valaki számba vette-e, hogy hol mindenütt voltak, de ezeknek az egyik jellegzetessége az volt, hogy a párton belül olyan megyei titkárok szervezték, akik valamilyen okból rokonszenveztek a post-Rákosi érával szembeni föllépéssel. S jellemző volt, hogy a Városháza nagytermében rövidzárlatot csináltak, s az egész előadást gyertyafény mellett kellett elmondani. Fantasztikus hangulat volt. Bejöttek az egyetemről, meg innen, meg onnan. Tehát nemcsak Pestre, meg Szegedre korlátozódott ez a forradalmi hangulat, hanem más vidéki központokban is volt.
Történelmileg nagyon fontos volt a lengyel esemény. A hangulat Magyarországon távolról sem volt olyan radikális, mint Lengyelországban. Annak a hírnek az elterjedése, hogy Lengyelországban hasonló szellem van, hasonló irány van, hogy odament Hruscsov, meg mások is, s azokat a KB-ülésre nem kívánták beengedni. Mindennek rendkívüli mozgósító hatása volt az akkori mozgalomban résztvevők számára, meg egyáltalán a közhangulat számára. Ha olvassátok a Szabad Nép akkori vezércikkeit, akkor látjátok, hogy az visszatükrözi ezt. Üdvözli a lengyel fordulatot. A magyar események ilyenfajta fölgyorsulásában döntő jelentősége volt annak, ami Lengyelországban történt. Kiemelkedő esemény volt az egész magyar '56 megértéséhez. Hogyan kerekedett néhány hét alatt ilyen hangulat országszerte? Valahol a Dunántúlon a termelőszövetkezetekből kilépő parasztok azt mondták, hogy majd sok kis Poznant fognak csinálni. Egyszerűen elkezdett az ország politizálni, és ez szoros kapcsolatban volt mindazzal, ami Lengyelországban történt.
Október 23-ában milyen körülmények játszottak közre? A pártvezetés érezte, hogy valami nagyon nagy baj készül Magyarországon, hogy az erjedés nagyon mély. A Rajk-temetés ilyen tekintetben teljesen egyértelműen mutatta számukra mindezt, és ennek ellenére a jugoszláv kirándulásra elment a pártvezetésnek - azt mondhatnám - minden tekintélyes, aktív irányító tagja. Kik voltak ottan? Gerő Ernő, Kádár, Hegedüs, mint miniszterelnök, Kovács István, aki a budapesti titkár volt. Ez a társaság, mintha itt minden a legnagyobb rendben menne - holott tudták, hogy nincsen -, elment Jugoszláviába. Elég meglepetésszerűen ért engem - a Közgazdaság-tudományi Intézetben voltam akkor -, szólt a telefon, és Kovács István szól, hogy szeretne beszélni velem. Nagyon régen, az illegális mozgalomból ismertük egymást. A Központi Vezetőség épületében lényegében arról volt szó, hogy mindenféle indulatok kerekedtek, és egyrészt kérnek, másrészt felelőssé tesznek azért, hogy távollétükben mi fog történni. Ez volt Kovács István közlésének a lényege, amit én a magam részéről elhárítottam, mondván, hogy semmilyen módon a vezetésnek a felelősségét mi nem vállalhatjuk. Ti elmentek Jugoszláviába, ti tudjátok miért, hogy hogyan tesztek.

Mindenesetre október 23-án délelőtt, valamikor 10 óra tájt érkeztek ők vissza Jugoszláviából, és találtak itt egy olyan helyzetet, amelyik akkor már nemcsak feszültségektől volt terhes, hanem az egész vezetésnek a bizonytalanságát is elárulta. Ezek az engedélyezések, meg nem engedélyezések... Ha figyelembe vesszük, hogy Lengyelországban mindaz történt, amiről tudunk, valamiképpen magyarázatát adja annak, aminek diadalából kellene megmagyarázni, hogyan is történt az, hogy egyszerre egy nép talpra szökött, mert ez azért azóta is szakadatlanul foglalkoztat. Én láttam 45-ben is sok mindent. De azt, amit '56-ban, hogy úgyszólván órák alatt itt mindenki politizált és mindenkinek volt véleménye és mindenki állást foglalt és mindenki majdnem egyformán foglalt állást, erre az én életemben példa nem volt, én ilyet nem értem meg.

1956. október 23-a előtt volt egy képem, arról, hogy a XX. kongresszus annak ellenére, ami történt, többek között velünk személy szerint is, azt a hitet keltette, hogy a kommunista mozgalomban van annyi erő, hogy képes megújhodni. Ez volt a XX. kongresszus alapvető hatása. Ez volt ugye nagyjában egészében a véleményünk. Mi akkor még azt hittük, hogy erre képesek. Hogy az egypártrendszeren belül történik-e vagy többpártrendszeren belül - nekem határozott állásfoglalásom volt 23-a előtt már jóval. Emlékszem Lőcsei Pállal egy beszélgetésre és vitára, aki lényegileg a többpártrendszer visszaállítását képviselte, és én vele szemben sokkal inkább ezeket a nagy társadalmi rétegek autonóm szervezeteinek gondolatát képviseltem. Azóta persze 25 esztendő telt el, és annyi mindent tudunk, mert aztán körülöttünk is történt egy és más. Nem voltak ilyen összefüggő ismereteink, és önmagáról sem volt ennek a társadalomnak az igazi bajairól és bajainak mélységeiről. A radikalitás tekintetében, hogy ez egyszerűen úgy, ahogy van nem jó - ezt mi még nem tudtuk és nem képviseltük. De hát, ha nagyon nagy vonalakban akarom röviden mondani, akkor javíthatónak tartottuk, tehát azt gondoltuk, hogy a tisztességes emberek, az igazi forradalmárok, derék kommunisták, azok még képesek lennének itt valami olyat csinálni ebben az országban, amivel az ország lakosságának a többsége vagy nagy többsége egyetért. Az, hogy ez az egész rendszer úgy, ahogy fel van építve, erre az egész állami tulajdonra, hogy ez nem egy működőképes gazdaság, ennek következtében mindenféle társadalmi és politikai bajai elkerülhetetlenek, ez nem volt akkor még világos.

Október 23-28.

Október 22-én este Debrecenben tartott előadásról 23-án visszajövök, és a kora délutáni órákban érkezem. Vár egy üzenet: menjek el a SzÖVoSz [Szövetkezetek Országos Szövetsége] központjába, ahol Vas Zoltán hivatali helyiségében azok fognak összegyűlni, akik a kormányprogram kidolgozására kérettek fel, mégpedig a gazdasági program kidolgozására. El is mentem oda. Ott együtt voltak olyanok, akik részben a pártvezetésben elég jelentős szerepet játszottak akkor, mint például Kossa [István], azután Vas, aki már kicsit félreállított ember volt. És ott elkezdődött egy beszélgetés, aminek az volt a célja, hogy az új kormányprogram gazdasági részét milyen szempontok szerint kell megírni és megcsinálni. Ez volt annak a beszélgetésnek az értelme, nem érdemes a részletekről beszélni. Ez eltartott délután 5 órától - körülbelül akkor kezdődött, de lehet, hogy korábban - estig.

Amikor ennek vége volt, a Kossuth Lajos téren még ugyan volt tömeg, de már utána érkeztünk oda, (egész közelről, hiszen a SzÖVOSz központja a Szabadság téren van), és Nagy Imrét mi már nem hallottuk. A személyes élményem az az volt, hogy hallottam, amit a Gerő beszélt, mert Vas bekapcsolta a rádiót. És hallván azt, hogy a Rádióhoz vonultak, elmentem a Rádióhoz, de nem jutottam az épület közelébe, mert olyan zsúfolt volt a Bródy Sándor utca, hogy már a Trefort utcánál fennakadtam. Kocsival közlekedtem, nekem járt autó, mint az Intézet igazgatóhelyettesének. Akkor még lövöldözésről nem volt szó, csak jelszavak hangzottak el és kiáltások. Úgyhogy nem is maradtam sokáig, mert a másik esemény, amiről hírt hallottam, hogy döntik a Sztálin-szobrot, az jobban érdekelt, és akkor elmentem oda. Láttam a Sztálin-szobor döntését, és ott valóban óriási tömeg volt. Este fél 9-9 körül érkezhettem oda, és azután láttam, amint ledőlt. Egy ilyen ujjongó hangulatú embertömegben vagyok jelen, és feszülten minden tekintet a szoborra tapad, ahol munkások hidegvágóval vagy lángvágóval a végén vágták el, és akkor láttam, amint hórukkoltak, és kötelet raktak a nyakába, és akkor lerántották ezt a szobrot.

Ami érdekesebb: visszafelé jövet gondoltam, hogy felszólok a Szabad Néphez, hogy mit is akarnak ők. És a Horváthot kértem. Azt mondja nekem Horváth, hogy de jó, hogy itt vagy, gyere fel, mert hát a szerkesztőbizottság ülésezik. Én akkor részt vettem egy rövid ideig a szerkesztőbizottság ülésén, amelyről biztos, hogy mindenféle visszaemlékezések vannak. Az én benyomásom a következő volt: ott ültek a szerkesztőbizottság tagjai, és még ott vannak, mint a Központi Vezetőség, illetőleg a Politikai Bizottság küldöttei, a Révai és a Friss István. És a vita tulajdonképpen a vezércikkről és a vezércikken belül az eseményekhez való állásfoglalásról, a párt állásfoglalásáról folyt. Hogy mi volt előtte, azt nem ismerem. Ami akkor a jelenlétemben folyt, az az volt, hogy egyesek már teljesen kimerültek, kimerülten ültek, ez főként Révait jellemezte, a Betlen mint egy ilyen hallgatag róka ottan sompolygott föl és alá, a Pándi pedig nagy gesztusokkal fordult felém: "Mondjon már véleményt maga is!" A vita folyt tovább mások részéről, mert az olyan hangzavarszerű dolog volt. Nem emlékszem határozottan, hogy hozzászóltam-e. És ül az asztalfőn Révai, aki halott sápadt és maga elé mered, és időnként teljesen összefüggéstelenül az éppen folyó vitához csak annyit mond: "Lőni! Lőni! Lőni!" Nem tudott semmi többet mondani. Csak ezt mondta. És akkor közben már valóban hangzottak el lövések, és egyszer csak bejött valaki, aki golyóhüvelyeket hozott magával és mondotta, hogy az ávósok lövik a népet a Rádiónál. Egy ilyen tehetetlen, határozatképtelen helyzetben láttam én akkor őket, mert a Politikai Bizottság álláspontját Révai és Friss változatlanul képviselte és a másik álláspontot pedig a szerkesztőbizottság többsége. Ez az emlékem maradt nekem 23-a estéről, főként ez a teljes megátalkodottság. Ha másért nem, akkor Révai miatt, akit én régről ismertem, és aki teljesen - lehet, hogy betegsége vagy egészségi állapota miatt - érvelésre már képtelennek bizonyult, konokul ezt az egy szót hajtogatta: Lőni, lőni, lőni, ami egyébként be is következett... Én ott körülbelül 20-25 percet voltam, fél 10 és 10 óra között, aztán elmentem.

Tehát hazamegyek és otthon vagyok, nem is történik semmi. A telefon is teljesen néma. 24-én reggel kinyitom a rádiót, és hallom a hivatalos közleményeket. A Központi Vezetőség ülésezett, és hogy mi volt az állásfoglalása, amit ismerünk. Bizonyos szervezeti rendelkezéseket hozott, és felsorolta azokat: a Politikai Bizottságot, a Központi Vezetőség titkárságát hogyan alakították át és a Központi Vezetőségbe kiket kooptáltak. Én így tudtam meg, hogy a Központi Vezetőségnek és a titkárságnak lettem a tagja, és rajtam kívül Losonczy és a többiek ugyancsak a Központi Vezetőség tagjai lettek és Losonczy póttagja lett a Politikai Bizottságnak, Szántó rendes tagja. Lukács csak Központi Vezetőségi tag. És négytagú titkárság alakult, amelyikben változatlanul Gerő az első titkár és annak még tagjai voltak Kádár, Kállai és Donáth. És akkor felhívtam Losonczyt, aki odahaza volt, és akkor azt mondottam néki, hogy én a döntésekkel nem értek egyet, mit csinálsz te? Mondotta, hogy otthon van és nem is tud elmenni, mert ott lövöldözések folynak. Abban maradtunk, hogy én akkor átmegyek hozzá. Nem nagyon messze lakott tőlem, mert a Herman Ottó úton volt a lakása, és nekem a Budagyöngyétől átmenni nem volt nagy távolság. Megbeszéltük azt, amit tudtunk 23-áról és a Központi Vezetőség állásfoglalásáról, és akkor elhatároztuk, hogy mi ezekkel a döntésekkel nem értünk egyet. Gézának is ugyanez volt az álláspontja, és mi ezt mindjárt írásba is foglaltuk. Elhoztam a másolatát. Az egyszerűség kedvéért én ezt felolvasom, mégpedig azért, mert úgy lehet visszaadni a magunk álláspontjának a haladó jellegét, meg korlátoltságát, tehát azt, hogy mi körülbelül milyen keretek között gondolkodtunk.

Tisztelt Központi Vezetőség! A Központi Vezetőségbe való kooptálásunkat, mint az Elvtársak részéről megnyilvánuló bizalom kifejezését köszönettel fogadjuk. Abban a rendkívüli súlyos helyzetben, melyet pártunk átél, kötelességünknek tartjuk, hogy minden erőnkkel népünk, pártunk, a nemzetközi munkásmozgalom érdekeit szolgáljuk. Azt tartjuk, hogy ma minden kommunista legszentebb kötelessége teljes erejével szolgálni azt az ügyet, amelyért mi kora ifjúságunktól kezdve éltünk és képességeinktől telhetően harcoltunk. Népünk és a szocializmus nagy ügye iránti felelősségérzet azonban arra kötelez bennünket, hogy őszintén megmondjuk véleményünket azokról a szervezeti kérdésekről, amelyeket a Központi Vezetőség legutóbbi ülése nélkülünk, távollétünkben elhatározott. A mostani tragikus események közepette népünk és pártunk azt várja, hogy gyökeresen és végérvényesen, személyekre való tekintet nélkül, szakítsunk azzal a politikával, amely ezekre a tragikus eseményekre vezetett. Szakítani kell azzal az antidemokratizmussal, amely a múltban a párt és állami vezetésünket jellemezte. Szakítani kell azzal, hogy a vezetés nem vette figyelembe a párttagság és a dolgozó nép véleményét az ország vezetésében. Szakítani kell azzal a hibás gazdaságpolitikával, amely népünk teherbírását, országunk sajátosságait nem vette figyelembe. Ennek a gazdaságpolitikának a következményeként olyan terheket raktunk mindenekelőtt munkásosztályunk vállára, amelynek következtében a szocializmus építésének értelmében vetett hitünket ingattuk meg. Ennek a gazdaságpolitikának a következtében végzetesen meggyengítettük a falun a proletárdiktatúra alapját, a munkásosztály és a dolgozó parasztság szövetségét és a mezőgazdasági termelés szempontjából kritikus körülményeket teremtettünk. Szakítani kell azzal a politikával, amely sok tekintetben érzéketlenséget és közönyt mutatott a nemzeti érzés iránt. A magyar dolgozó tömegek nemzeti érzésünkben sértve érezték magukat amiatt, hogy a szocializmus építésénél a Szovjetunió példáját szolgaian másoltuk, figyelmen kívül hagyva hazai adottságunkat, népünk szellemét és hagyományait, nem csak a gazdasági és politikai berendezkedés, hanem még olyan dolgok tekintetében is, mint a címer, egyenruha stb. Nem adtuk nyilvános tanújelét annak, hogy fáj nekünk, hogy egyes szomszédos országokban élő magyar kisebbségekkel szemben olyan intézkedések történtek, amelyek nem a lenini proletárinternacionalizmus szellemében fogantak. Népünk nemzeti érzését sértettük, és ugyanakkor súlyosan ártottunk a magyar-szovjet barátság nagy és egész népünk jövője szempontjából alapvető jelentőségű ügyének, amikor mindmáig nem beszéltünk nyíltan és őszintén a Magyar Népköztársaság és a Szovjetunió közötti gazdasági és kereskedelmi kapcsolatokról, és ezzel szabad teret engedtünk annak az ellenséges uszításnak, amely a saját gazdaságpolitikánkból eredő bajokért részben a Szovjetunióra hárította a felelősséget. Súlyosan vétett a magyar-szovjet barátság nagy ügye ellen és sértette népünk nemzeti érzését vezetőségünknek az a magatartása, amely nemcsak nem hívta fel a szovjet elvtársak és az SzKP vezetőinek a figyelmét arra, hogy a magyar párt belügyeibe való, gyakran nyilvános állásfoglalásuk árt a magyar-szovjet barátság ügyének, sőt maga is szorgalmazott ilyen állásfoglalást. Annak érdekében, hogy a nyugalom és a rend, valamint a néptömegek bizalma az állam és a pártvezetés iránt mielőbb helyreálljon, elengedhetetlenül szükségesnek tartjuk, hogy a Minisztertanács elnöke részéről késedelem nélkül nyilatkozat történjék. A magyar kormány tárgyalásokat kezdeményez a Magyar Népköztársaság és a Szovjetunió közötti kapcsolatokról, a Szovjetunió kormányával, a magyar-szovjet barátság és a szocialista országok közötti egyenjogúság alapján. Meggyőződésünk, hogy az említett kérdésekben a múlt hibáival és bűneivel való gyökeres szakítás és a szocializmus építésének lenini útján való előrehaladásunk alapvető föltétele a párttagság és a nép teljes bizalmának megszerzése. A bizalom megszerzésének egyik nagyon fontos feltétele, hogy a párt Politikai Bizottságának személyi összetétele is kifejezésre juttassa a pártvezetés szilárd elhatározását, hogy szakít a múlt hibás politikájával. Ugyanezt a szempontot kell szem előtt tartani a Minisztertanács személyi összetételénél, amelyben kommunista vezetés alatt olyan személyeknek is helyet kell kapniuk, akiknek részvétele kifejezésre juttatja, hogy a legszélesebb nemzeti erőkkel együtt kívánjuk építeni a szocializmust. Mindenekelőtt azt kifogásoljuk, hogy a Központi Vezetőség legutóbbi ülése elmulasztotta kizárni Rákosi Mátyás elvtársat a Központi Vezetőségből, akit elsősorban terhel a felelősség a bekövetkezett tragikus eseményekért. A Központi Vezetőség szervezeti határozatta a Politikai Bizottság és a Központi Vezetőség titkárságának összetételéről mindenekelőtt Gerő Ernő elvtárs első titkári tisztségében történt megerősítéséről azt juttatja kifejezésre, hogy a pártvezetőség nem tudja elhatározni magát szocialista jövőnk szempontjából elengedhetetlenül szükséges lépésekre. Ezért Központi Vezetőségi tagságunkról és egyéb pártmegbízatásunkról, központi vezetőségi titkári, politikai bizottsági póttagsági - lemondunk és kérjük felmentésünket. Kérjük a titkárságot, hogy jelen levelünket a Központi Vezetőség tagjainak megküldeni, illetve a Központi Vezetőség előtt ismertetni és a pártsajtóban mielőbb nyilvánosságra hozni szíveskedjék. Azzal a kéréssel zárjuk levelünket, hogy a Központi Vezetőség ne a mostani túlfeszített légkörtől befolyásoltan, hanem a párt és a tömegek jövőbeni viszonyát szem előtt tartva hozza meg döntéseit és hasson oda, hogy az ellenforradalmi felbujtók megbüntetése mellett ne sújtsa az igazságszolgáltatás keze azokat a fiatalokat, katonákat és munkásokat, akik éppen a párt és az állami vezetés hibái következtében sodródtak bele a népünk szocialista jövője szempontjából oly tragikus eseményekbe.
Budapest, 1956. október 24-én, elvtársi üdvözlettel: Donáth Ferenc, Losonczy Géza.

A jugoszláv követségen

Tehát november 4-én hajnalban megérkezik ez a bizonyos távirat, amiről már szó esett, és ennek hatása alatt olyan módon döntöttek mindazok, akik aztán a jugoszláv követségen éltek november 23-ig, hogy el fogják hagyni az országot, abban a reményben, hogy tovább fogják politikai tevékenységüket kifejteni Jugoszláviában. Ehhez azonban egy-két magyarázó mondat szükséges. Föl sem merült az, bennem legalábbis nem, de nem hiszem, hogy közülünk bárkiben is fölmerült volna, hogy Nyugatra távozzék. A Nyugatra való távozásnak olyan politikai hangsúlya lett volna, amit nem csak, hogy nem helyeseltünk, de érzelmileg is elutasítottunk. Énbennem olyan érzelmi ingerültség volt - volt? van! - mindazzal szemben, amit a Nyugat velünk művelt október 23-át követően, hogy nyugati emigrációba semmiképpen nem mentem volna. A jugoszlávoknak akkor még megvolt a presztízsük, hogy szembeszálltak Sztálin politikájával és kivívták maguknak nemcsak a nyugati, de az egész világ megbecsülését. Ez a presztízsük hatott olyan módon, hogy értelmes és elfogadható célkitűzés volt a szememben, hogy Jugoszláviából, az adott körülmények és keretek között tovább folytathatjuk a kitűzött célokért a küzdelmet.

November 4-én hajnalban bevonulunk oda. Ki hogyan került oda, megmondani nem tudom. Sajnos egyesek már nem élnek azok közül. November 4-én már a délelőtti órákban a követséget szovjet páncélkocsik veszik körül. S a mi részünkről egyre sürgetőbben hangzik el a követelés, hogy mire várunk, mit ülünk itt a jugoszláv követségen. Miért nem megyünk? Ezekre kitérő választ kaptunk. Úgy képzeltük, hogy nem hogy aznap, hanem nyomban elhagyjuk a követséget. Bennem ez teljesen világos és határozott fölfogás volt. Nem azért mentünk a jugoszláv követségre, hogy a követség vendégszeretetét élvezzük, és onnan tárgyalgassunk, hanem azért mentünk oda, hogy mi Jugoszláviába megyünk!

Mai fejjel gondolkodva, vagy a követségen szerzett tapasztalatok nyilvánvalóan elhibázottnak mutatják a követségre való bevonulásunkat. Mi az Istennek gyülekeztünk mi a jugoszláv követségen? Ha ki akarunk menni, annak nem ez lett volna a módja, hogy csoportosan egy helyen gyülekezzünk. Abban bíztunk - a Tito nevében küldött táviratot így értelmeztük -, hogy a követség segítségével késedelem nélkül átjutunk Jugoszláviába.

November 4-én 11 óra tájt a tantusz leesett. Akkor adta át Nagy Imre nékem azt a táviratot, amelyben Rankovics aláírásával, Nagy Imrének címezve az állt: Nagy elvtárs és a többi jugoszláv követségen tartózkodóknak a Jugoszláviába történő távozását megkönnyítené, ha Nagy elvtárs lemondana a miniszterelnöki tisztségéről és elismerné az újonnan alakult forradalmi munkás-paraszt kormányt és annak összetételét. Ez a távirat november 4-én 11 óra tájt érkezett. Losonczyval nyomban azonos állásponton voltunk, de egyébként sem volt e tekintetben véleménykülönbség. Összeültünk és megtárgyaltuk a távirat közlését. Jelen volt Nagy Imre, Losonczy, Lukács, Szántó és én. Ezeken az intézőbizottsági üléseken részt vett Haraszti Sándor, aki november 4-én is a Népszabadságnak a főszerkesztője volt. Állásfoglalásunk az volt, hogy a követelés teljesíthetetlen, és erről tájékoztattuk a nagykövetet, Szoldaticsot. Ezzel elkezdődött egy folyamat. Formailag ugyan semmi nem változott a körülményeken, ahogyan gyerekestül, csecsemőstül összezsúfolva elhelyezkedtünk. A hangulat azonban egyre rosszabbodott. Bennünk a jugoszlávok iránt, és megfordítva is. Tito ezt nagyon egyértelműen és világosan juttatta kifejezésre a 10-én Pulában tartott beszédében. A sztálinizmus újjáéledéséről meg erről-arról beszélt. A magyar eseményekkel kapcsolatosan a magyar kormánynak tett szemrehányást, hogy nem tudott rendet teremteni, a szerveződő ellenforradalmat elnyomni. És azzal folytatta, hogy ebben a zűrzavaros állapotban Nagy Imre megszökött. Ezt a kifejezést használta! Az, akit a jugoszláv párt részéről tárgyalni küldtek velünk, az nem az élvonalhoz tartozó funkcionárius lehetett. A nevére nem emlékszem, de a stílusa, meg a tárgyalóképessége erről tett bizonyságot.

Mihelyt elolvastuk a pulai beszédet, mindjárt összeültünk és kértük ettől a jugoszláv mukitól, hogy adjon magyarázatot! Szeretnénk hallani, hogy mi is a jugoszláv álláspont. És akkor ez az ember, mintha egy szemináriumon vett volna részt, egy szeminárium vezetője lett volna, s mi egy szeminárium hallgatói lennénk, elkezdte nekünk magyarázni, hogy ne a részt lássuk, hanem az egészet! Hogy ez az egész Titónak egy nagyszabású antisztálinista megnyilatkozása, és hogy ebben a beszédben ezek az alapvető és döntő momentumok. Mi csak ültünk és hallgattunk. Velem szemben ült Lukács, aki szivarozott, mint mindig, s egyszer megunta, kivette a szivart a szájából és azt mondta: "Tudja kérem, ha én Londonban állok a Szent Pál katedrális alatt és gyönyörködöm ennek a katedrálisnak a méreteiben, bizony megszűnök gyönyörködni, ha egy tégla esik a fejemre." A szivart visszatette a szájába, a pasinger nem tudott szólni. Körülményeink ellenére hangosan nevettünk, mert ez olyan Lukács-féle megnyilatkozás volt. Mondhatnám, hogy ennek az időszaknak a szívemhez legközelebb álló pár perce volt ez. Mi ezzel az emberrel nem tudtunk boldogulni, s ezt a követnek valamiképpen kifejezésre is juttattuk.
Azután jött a Vidics. A Vidics, aki Moszkvában volt hosszú ideig követ, aki akkor külügyminiszter-helyettes volt. Vidics egész föllépésében és stílusában valami mást képviselt. Beszámolt a magyar kormánnyal folytatott tárgyalásairól. Nekünk azt mondotta, hogy a tárgyalásokkal a Jugoszláviába való elvonulást kívánták elérni. Hiszen ennek a lehetősége már november 4-én nem állott fönn. A követség épületét szovjet páncélosok vették körül. Közben történt, hogy a páncélkocsik egyikéről agyonlőtték a jugoszláv követség egyik tagját, aki azt hiszem, a kultúrattasé volt. A hangulat feszült volt. Arra nem emlékszem, hogy Vidics tárgyalásai a magyar kormánnyal hogyan folytak - bár Vidics erről adott valamiféle tájékoztatást -, de nem is tartom nagyon fontosnak. Azért nem tartom fontosnak, mert Vidics beszámolói nyilván nem a valóságos tárgyalást tükrözték. Tény az, hogy létrejött egy megállapodás. Ennek az volt a lényege, hogy a Kádár vezette Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány kötelezte magát arra a jugoszlávokkal való megállapodásában, hogy a követségen tartózkodó Nagy Imrét és társait nem vonja felelősségre, akik büntetlenül és sértetlenül lakásukra visszatérhetnek.

Tehát létrejött az említett megállapodás. De mielőtt létrejött volna ez a megállapodás, a követségen tartózkodók közül Szántó Zoltán, Lukács György és Vas Zoltán elhagyták a jugoszláv követséget. Ők ezt bejelentették, hogy nem tartják a további ott-tartózkodásukat indokoltnak és helyesnek, nekünk viszont semmiféle észrevételünk nem volt, mindenki szabadon dönthetett, mit kíván tenni. Nem volt ennek semmi más előzménye, mint hogy észlelték, olyan egérfogóba kerültek, amelyből ép bőrrel kijutni nem lehet. Tehát az volt a kérdés a számukra, hogy kimennek-e az egérfogóból maguktól vagy megvárják, hogy vigyék őket. Jellemző, hogy megtévesztésünkre a jugoszláv újságírók közül többek is azzal jöttek vissza, hogy találkoztak Vas Zoltánnal a Parlamentben és egyéb ilyen dolgokkal valószínűsítették azt, hogy a megállapodás, amelyet Vidics a magyar kormánnyal kötött, valóságos érvényű megállapodás. Hozzáteszem, hogy amint eltávoztak a követségről, páncélkocsiba tették őket és jóval, napokkal korábban megérkeztek a Rákócziánumba, Mátyásföldre, ahova utóbb bennünket is vittek.

Tehát lényegileg ettől a Vidics-féle megállapodástól jutottunk el november 22-höz, akkor kaptunk értesítést, hogy mindenki haza mehet, és ezt úgy kívánják szervezni, hogy ne külön-külön menjünk, hanem együtt autóbusszal. Ezt is a mi személyes biztonságunk miatt kívánják, nehogy a feldühödött nép életünket és vérünket vegye. A provokációt persze nem tartottuk kizártnak. Még a követségen bejelentették - egy fiatal rendőr jött oda, aki azt mondta, hogy Münich elvtárs akar majd velünk beszélni. A másik érdekes momentum az, hogy Szoldatics, aki mélységesen szégyellhette, hogy milyen módon kell néki saját kormányát és Führerét fedezni, az utolsó pillanatban szólt Nagy Imrének, hogy maradjon ott a követségen. De hát Nagy Imre nem volt erre hajlandó.

A követségen belül többségben voltak az asszonyok és a gyerekek, tehát a tárgyalásokon elhangzottakról tájékoztattuk a többieket. Nem alakulhatott ki és nem is alakult ki, hogy más álláspontot képviseljünk, hogy például vonuljunk ki a követségről tüntetésszerűen, bár az is elképzelhető lett volna, de mindenki belátta, hogy nagyon messzire nem vonulhattunk volna, mert ez a Fazekas Gyuri által stüszivadásznak emlegetett főnök, valószínűleg KGB-vezető gyakran keringett ott a követség körül, szóval nagyon mesze nem mehettünk volna. Szóval ilyen előzmények után kerültünk mi abba az autóbuszba, amely valamennyiünket elszállított a Rákócziánumba.

A pulai beszéd után már nem volt értelme semmiféle értékelésnek. Az egyértelműen megmutatta, hogy mi tulajdonképpen csapdában vagyunk, azt tesznek velünk, amit akarnak, nagyjában-egészében a jugoszlávoknak ez az egész tárgyalása a Kádár-kormánnyal, hogy milyen eredménnyel végződik, azt mi előre nem láttuk, végül is talán másképp is történhetett volna. De a körülöttünk tartózkodó szovjet páncélosok önmagukért beszéltek.

Anyám lakott a Benczúr utcában, és akkor hangzott el az a híres mondása, amit sokat emlegettek: "Hogyan lehet felnőtt emberekkel ilyen komolytalanul bánni?" Nagyon meg volt rökönyödve. Hogy itten megállapodás volt, meg miegyéb fene. "Tessék szólni a sofőrnek, forduljon itt jobbra, mert én itt lakom a Benczúr utcában." Úgy csináltak, mintha nem halottak volna semmit.

A követség elhagyása - Románia

Végül is november 23-án este elszállítottak bennünket. 24-én reggel őreink Münnichez vezettek, aki egyénenként tárgyalt, azt hiszem, talán mindenkivel. Ennek a tárgyalásnak, amely pár percig tartott csupán, az volt a lényege, hogy Nagy Imrével ne azonosítsam magam, térjek vissza, lépjek be a közéletbe. Én a magam részéről ezeket elutasítottam, közöltem, politikai magatartásomról csak akkor vagyok hajlandó nyilatkozni, ha szabad vagyok. Nem kívánok erről nyilatkozni letartóztatott állapotban.
Mindent elkövettek a társaság megosztására. Mindent! De nem csak akkor. Romániában való tartózkodásom ideje alatt többször bevittek Bukarestbe tárgyalni. Bukaresttől nem tudom hány kilométerre feküdt ez a három bojár dácsa, ahol elhelyeztek bennünket. Az egyikben voltam én, a mellettünk lévőben volt Nagy Imre és a felesége - a Jánosi család nem volt ott - s a harmadikban voltak Losonczyék. Hármunkat külön helyeztek el és nagyon szigorúan őriztek bennünket. Részben kijött hozzám, nem tudom pontosan hány alkalommal, két vagy három alkalommal ez a Malnaseanu, aki itt Budapesten volt nagykövet és ugyanabban a tárgyban lényegében ugyanazért agitált, amiért bevittek Bukarestbe Szántó Zoltán jelenlétében, aki egy ilyen ágensi szerepet töltött be. Ő igyekezett engem arra rábeszélni, amire mások is, hogy térjek vissza. Komoly érdekük fűződött volna hozzá, hogy lehetőség szerint legalábbis azokat, akik valamennyire fontos szerepet vittek a pártban, visszavonják, bevonják. Nagy Imréről tudom, mert erről dokumentum maradt vissza, hogy ő nem tárgyalt Münnichhel, őt ez a bizonyos Román Walter kereste fel akkor éjszaka és órákig tartó vita zajlott közöttük az események megítélését és az ő magatartását illetően. Arról, hogy már ott Bukarest mellett felkeresték, közvetlen tudomásom nekem nincs.

Eljuttatták hozzánk szándékosan azokat a sajtótermékeket, amelyeket nem kaptunk meg rendszeresen, a Népszabadságot és a világ legérdekesebb lapját, az Előrét - ez a romániai magyar közlöny. Ennél primitívebb, szedésében és nyomdai kiállításában unalmasabb, semmitmondóbb lap még a kezemben nem volt. Egy önképzőköri diáklap ehhez képest igazi lapnak számítana. De például eljuttatták hozzám Révai cikkét, amely követelte Nagy Imre és ellenforradalmár társainak perét. S a Csou-En-Laj beszédét, tehát azt, amely január első felében hangzott el.

A letartóztatás

1958. április 14-én történt a letartóztatásunk. Közvetlenül ebéd után megjelent egy fekete kocsi ott Romániában, s a felségem meg is jegyezte, hogy vajon ki megy a mellettünk lakó Nagy Imréékhez. Aztán nálunk is megjelent egy fekete kocsi, és letartóztattak. Én nem ismertem, de ma már tudom, hogy a későbbi bukaresti, ma már moszkvai nagykövetünk volt a letartóztatóm, Rajnai Sándor. Szabályszerűen felolvasták a legfőbb ügyész rendelkezését, házkutatást tartottak, majd betessékeltek egy másik fekete kocsiba, és elvittek valami ideiglenes repülőtérre. Előtte már bekötötték a szememet, úgy kellett a repülőgépbe beszállni. Ha jól emlékszem, a kezünkön bilincs volt vagy megkötötték, hogy ezt a szembekötést ne lehessen lazítani. Nagyon ügyeltek rá, hogy ne szerezzünk tudomást arról, kiket tartóztattak le, kiket szállítanak ezen a repülőgépen.

Így még aznap, virágvasárnapján - április 14-re esett - megérkeztünk a Fő utcára. Az előzmények után úgy éreztem, hogy hazaérkeztem, hogy nem idegen környezetben vagyok, hanem azonos nyelvet beszélők között.
Végre itthon vagyok! S valóban az első negyedórában ismerős őrökkel találkoztam, akik '51-ben, meg '54-ben őriztek. Arra emlékszem, hogy minden ismerős volt, egészen más, ha az ember végre "otthon" van. Magyar földön van, magyar szót hall, magyar káromkodást. Ha az adomáknál tartunk, akkor elmondom néktek, Fazekas Gyuri mesélte, hogy egyik este, mivel 8 órakor fekvés van és 8 óra után nem lehet dohányozni, ő valamiképpen nyugtalan volt és nem tudott aludni, kikopogott az őrnek, hogy adjon már tüzet. Mondja Gyuri, hogy az őr végig nézte: "Én nem ismerem magát. Tudja, ha a Haraszti vagy a Donáth kért volna tüzet, annak adnék. De hát a fene tudja, hogy maga nem megy-e fel és nem mondja-e el, hogy én adtam tüzet magának". Szóval, van annak előnye is, ha az ember ismerős környezetbe megy vissza. Tudják, hogy az ember kicsoda, ki fia-borja.

A per

Ott kezdeném, hogy tulajdonképpen miféle célja volt ennek a pernek. A pert csak a harmadik nekifutásra rendezték meg. Eredetileg 1957 júliusában akarták megcsinálni, rendkívül erőltetett ütemben folytatták a kihallgatásokat, a jegyzőkönyvek felvételét, és a zárt és titkos tárgyalást '57 júliusában akarták megtartani. Kezdettől nyilvánvaló volt, hogy nem gondolnak nyilvános tárgyalásra. Később rátérek, miért halasztódott el az '57. júliusi terminus, majd az '58 februári terminus, és miért került sor harmadszori nekifutásra '58 júniusában a perre. A per megrendezésének legdöntőbb szempontja abban keresendő, hogy ami '56 októberében Magyarországon történt az az egész rendszernek és a kommunista ideológiának a veresége volt, hogy egy nép néhány ezer ember kivételével egyetértett abban, hogy ezen a rendszeren radikálisan változtatni kell. Ne felejtsük el, hogy egy ilyen pert nem a magyarok számára, nem az európaiak számára, hanem az egész világ számára rendeznek, és különösen tekintettel voltak az ázsiai százmilliókra, akiknek az egész stratégiai elképzelésben sokkal nagyobb a jelentőségük, mint a kis európai népeknek. A nemzetközi szempontok játszhattak döntő szerepet olyan tekintetben, hogy ha lettek volna is ellenzői a pernek - bár én nem tudom, kikkel konzultáltak, mint ahogy a másodszori bevonulás tekintetében is csak a szövetséges országok vezetőit kérdezték meg - ezekről nincs semmiféle tudomásunk. Volt a pernek egy nem kevésbé jelentős célja is: példát kell statuálni, hogy jár az olyan kommunista vezető, aki nem tartja be a szabályokat. A magyar belső helyzet szempontjából inkább csak azt nézték, lehetővé teszi-e ez egy ilyen per megtartását és Nagy Imre elítélését vagy nem.

Utóbb olvastam, hogy Kádár '57 tavaszán, március végén volt kinn Moszkvában. Ezt követően jelentette be egy nyilatkozatban és egy KB-ülésen is, hogy a felelősségre vonás nem maradhat el. A Központi Bizottságban ketten voltak, akik ellenvéleményt jelentettek be: Gyenes Antal és Köböl József. Őket akkor ki is hagyták a KB-ból. Mivel az október 23-tól az év végéig tartó események az ország szeme előtt játszódtak le, arra nem gondoltak, hogy itt koholt pert rendezzenek a magyar nép számára. Senki sem hitte volna el a per anyagát, a vád állításait és az ítéletben foglaltakat. Ami az előkészítést illeti, ők már tavasszal úgy ítélték meg a rendszer konszolidációját, hogy az lehetővé teszi egy ilyen per megrendezését, mégpedig zárt és titkos módon. Ebben elsőrendű szerepet játszott az Egyesült Államok akkori vezetésének és adminisztrációjának a magatartása '56-tal kapcsolatosan és '56-ot követően is, amely nem támasztott aggodalmakat a szovjet vezetésben, hogy ebből valamiféle hátránya származna. A másik a magyar munkásosztályban észlelhető nagyfokú kiábrándultság és depresszió, amely szerepet játszott a konszolidációban és abban a számításban is, amit Rákosi - Szakasitsék letartóztatása idején - úgy fejezett ki, hogy minden csoda három napig tart. Hogy a Nyugat magatartása után a magyar munkásosztály ilyen letargiába esett, hogy tudomásom szerint semmi jelét nem adta olyan magatartásnak, amit olyan módon értékelhettek volna, hogy talán mégsem tanácsos ennek a pernek a megtartása, ezt döntően '56 tanulságainak nagyon széles tömegek részéről való levonásában látom. Ugyanez mondható a parasztokra is, akik teljesen reálisan látták 1958 végén, hogy nincs más út, mint belépni az akkor még kolhozokba, s ezzel magyarázható, hogy az '50-es évek elejéhez képest viszonylag kevés erőszakosságot kellett alkalmazni. A parasztok ellenállása '58-ban távolról sem volt olyan heves és erőteljes, mint az '50-es évek elején. Mindezek az előzmények hozzájárultak ahhoz, hogy ez a per megrendezésre került.

Miért tartották ilyen sürgősnek a lefolytatását? Erre nem tudok határozottan válaszolni. Az '50-es évekből való régi ismerősöm, Szalma ezredes, a kihallgatási osztály vezetője, aki az 1954-es rehabilitációs perem idején is már a vizsgálati osztály vezetője volt, mondotta nekem, hogy júliusban készülnek a pert megtartani. Akkor még a per keretei is mások lettek volna. A vád kiterjedt volna a távollevő Kéthly Annára, Király Bélára és talán Kővágó Józsefre. A perrel ugyanis azt kívánták - még egyszer mondom, nem elsősorban a nyugati munkásosztály és főként nem a magyarok számára - bizonyítani, hogy ez egy imperialista összeesküvés eredményeként jött létre, hogy a kommunizmus és a Szovjetunió megátalkodott ellenségei készítették elő és rendezték meg '56-ot. Hiszen arra, hogy Magyarországon hogyan történhetett meg, hogy az egész nép fölkelt, arra válaszolni kell, hiszen az emberek erre választ kívánnak. Ha pedig válaszolniuk kell, és továbbra is azt képviselik, hogy ez a rendszer a tökéletesség, a boldog és ragyogó jövő felé vezető út, akkor csak azt lehet mondani, hogy az imperialisták a nép megtévesztésével, erőszakos és más módokon viszik bele ilyen magatartásba a munkásosztályt is.

A perek egész története a 30-as évektől kezdődően azt bizonyítja, hogy nagyon átgondolt és évtizedeken keresztül sorozatosan alkalmazott módja ez annak, hogyan kell az emberek millióit manipulálni, hogy mi legyen az emberek fejében. Ők közvetlen tapasztalatból nagyon fontosnak tartják, mi van a fejében annak, akinek a kezében fegyver van. Ezeket a politikai alaptételeket ők jól ismerik és alkalmazzák. Nem tudok rá válaszolni, de érdekes történelmi kérdés, hogy miért siettették az '57 júliusában megrendezendő pert. Arra viszont tudunk válaszolni, hogy miért maradt el. Azért mert a legradikálisabb álláspontot képviselő Molotov és a hozzá csatlakozók kikerültek a vezetésből. Olyan zavar támadt az apparátuson belül, hogy odabenn én is észleltem: nem tudták, lesz-e egyáltalán folytatása vagy mikor lesz folytatása ennek az ügynek, hiszen a vizsgálatot tulajdonképpen már június végén lezárták és egészen őszig szünet volt. Néha rövid időre felvittek a két előadóm valamelyikéhez, ott friss újságot adtak olvasni, hogy győződjek meg róla, hogy a magyar nép a sport, a futball iránt érdeklődik, és oda sem fütyül arra, ami történik a politikában. Ezt egyébként élőszóval is elmondták.

A per tehát az első akadályt nem vette, hanem leállt. Nem sokkal azután, hogy egy ilyen újságolvasásnál az első szputnyik fellövését mutatták nekem, látható feldobottsággal folytatták kiegészítő kérdésekkel a vizsgálatot, körülbelül az év végéig. Azután jött a második menet '58 februárjában. A februári tárgyalás körülbelül már ugyanolyan keretek közt folyt, mint a júniusi. Ugyanabban a helyiségben tartották, ugyanolyan deszkapalánkot építettek a folyosón, hogy a jelenlevők ne láthassák, kiket vezetnek arra. A tárgyalás, emlékezetem szerint, a vádlottak meghallgatásáig jutott el. És akkor történt, hogy felállt az ügyész és javasolta a tárgyalás felfüggesztését, a bizonyítás kiegészítése címén. Szegény Nagy Imrét akkor láttam utoljára jó hangulatban, mert érezte, hogy valami komoly dolog jöhetett közbe. Lényeges különbség volt ezen a tárgyaláson a júniusihoz képest, hogy Jugoszlávia nevét egyszerűen nem lehetett kiejteni. Az elnök ilyenkor nyomban megszakította, elterelte a szót. Semmiféle kérdést nem tettek fel a vádlottak jugoszláv kapcsolataira vonatkozóan. Tehát nem kívántak egy jugoszlávellenes pert rendezni, sőt mellőzni kívánták az összes jugoszláv vonatkozást.

'58. február és június között kellett lennie egy olyan tárgyalásnak a jugoszláv vezetőkkel, amelyben a mi perünk egy kártya volt a jugoszláv vezetés zsarolására és befolyásolására. Föltételezem, hogy ez volt a fő szempont a per félbeszakításánál is, mert ha már letárgyalják, akkor ez a bizonyos adu kiesik. A köztük levő viszonyra jellemző, hogy fütyültek arra, hogy Tito tekintélyét és a jugoszlávok presztízsét mennyiben sérti ez a per. Miután ez a presszionálás, amely információim szerint, elsősorban a készülő jugoszláv pártkongresszusnak bizonyos kérdésekben való állásfoglalására irányult, eredménytelennek bizonyult, sor került a júniusi tárgyalásra, amelynek már jugoszlávellenes éle volt, tehát az a bizonyos tilalom megszűnt. Sőt, ezt a kérdést a június 8. és 15. közötti tárgyaláson különös élességgel exponálták.

Ez a tárgyalás is a Fő utcában folyt le, elsötétített teremben. Sem a tanúk, sem a védőügyvédek nem hagyhatták el az épületet a tárgyalás tartama alatt. A bírócsere történetét nem ismerem, nem tudom, milyen körülmények között halt meg a februári tárgyalás elnöke. Losonczy Géza haláláról a februári tárgyaláson szereztünk tudomást. Velem szemben a kihallgatások során semmiféle erőszakot nem alkalmaztak. Azt vették jegyzőkönyvbe, amit mondottam. Még az sem volt, hogy valamit másként akartak volna megfogalmazni, legalábbis velem ilyesmi nem fordult elő. Egyetlen provokációs kérdéstől eltekintve, amely a Szovjetuniónak a magyar forradalomban játszott szerepére vonatkozott, és amely az egyetlen életveszélyes témája volt az én egész kihallgatásomnak. Az 1951-es per során szereztem azt a tapasztalatot, hogy egy ilyen ország állampolgára számára, ha az illető kommunista funkcionárius, az igazán kompromittáló az, hogy milyen véleménye van a Szovjetunióról, a szovjet vezetés politikájáról. Egyébként, amit a jegyzőkönyvbe foglaltak, semmi valótlant nem tartalmazott, sem olyat, amit én nem mondtam. A kihallgatások az én esetemben nem voltak semmire kiélezve. Lényegileg kronologikus sorrendben, az eseményekben való személyes részvételemről hallgattak ki. A tárgyaláson például meg sem kérdezték, hiszen ez eleve tisztázódott, hogy jelen voltam-e az összeesküvés alapját képező összejövetelen. Valamikor 1955 decemberében Nagy Imre lakásán a fő összeesküvők elhatározták, hogy ezt meg azt fogják csinálni - ez benne van a Fehér Könyvben, és benne volt a vádiratban, bár lényeges különbségek vannak a tekintetben, hogy mi volt az egyikben és a másikban -, ez volt a kiindulópontja a szervezkedésnek, az összeesküvésnek, annak, hogy a vádlottak tudatosan ilyen szerepet vittek. Mikor ez a kérdés felmerült, megmondtam, hogy a születésnapon kívül én egyáltalán nem találkoztam Nagy Imrével mások jelenlétében, s vele is csak kétszer, 1956-ban a lakásán, így nem is tettek fel kérdést a szervezkedés elindulására. Ahogy emlékszem, Losonczyt, Gimest, Jánosit, Harasztit említik ezzel kapcsolatban. Az Igazságügy-minisztérium közleménye viszont már olyasmit is tartalmazott, ami a tárgyalás során el sem hangzott, a Fehér Könyvben pedig a tárgyalás anyagától való eltérés már óriásira nő. A Fehér Könyvvel kapcsolatban már nyilatkoztam egy 1978-as levélben, amit Molnár Miklóshoz intéztem, s amely azóta megjelent a Beszélőben. Ennek csak egy vonatkozását akarom felolvasni, amely véletlenül kimaradt a Beszélőben levő szövegből. "Nagyon jellemző volt a vizsgálatra és a tárgyalásra is, hogy miután bebizonyosodott, hogy a Nyugat számára közömbös, mi történik Magyarországon, s a munkásosztály csalódott, igyekeztek lejáratni az '56-os forradalom képviselőit. Ezt a kihallgatások során is tapasztaltuk. Jellemző példa volt erre Haraszti Sándor szembesítése Nagy Imrével, arra vonatkozóan, hogy a Központi Vezetőséghez eljuttatott írásait, amelyek semmilyen tekintetben nem lehettek bűncselekmény tárgyai, mennyire terjesztette. Maximálisan igyekeztek ilyen, nem fontos kérdésekben ellentétes vallomásokat felvenni. Kifejezett céljuk volt bizonyítani, hogy kisszerű, egymást vádló, hazudozó emberek ezek, akik ezt a nagy ügyet képviselték. Ezt igyekszik alátámasztani a Fehér Könyv minden fejezete és bekezdése."

Nem voltak kíváncsiak véleménykülönbségekre, a tényekről volt szó. Nem érdekelte őket, hogy 1958 júniusában kinek mi volt a véleménye. De az sem, hogy egyáltalán ki mit akart. Fel sem tették a kérdést. Én megkérdeztem tőlük, hogyan indíthatnak pert ellenem, aki kijelentettem, hogy sem ténykedésemmel, sem felfogásommal nem törekedtem a népi demokratikus rend megdöntésére. Erre azt válaszolták, hogy itt a szubjektív célnak és a meggyőződésnek nincs semmiféle jelentősége. Hoztak olyan jogszabályt, amely az objektív eredmény alapján való felelősségre vonást teszi lehetővé. Jogilag igyekeztek tehát ezt a teljesen konstruált vádat alátámasztani.
Nekem egyébként nem volt módon a főszereplőkkel, Gimessel, Nagy Imrével, Losonczyval, sőt még Jánosival sem tisztázni, hogy miben is állt ez a bizonyos szervezkedés. De ott a tárgyaláson ez az egész szervezkedés és részvétel és megbeszélések az 1956. október 23-át közvetlenül megelőző napokra korlátozódtak. Vásárhelyi Miklós talán többet fog tudni mondani arról, hogyan is történt ez a bizonyos programkészítés Nagy Imre számára. De ezek a momentumok, amelyek a vád igazolása szempontjából nagyon fontosak lettek volna, ott minimálisra sikkadtak, a per során igazából nem kerültek megvilágításra. Ezért hangsúlyozom, hogy már az Igazságügy-minisztérium közleménye nem egyezett a per lefolyásával, és durva hamisításokat tartalmazott. Még inkább abban a bizonyos propaganda-kiadványban.

Nem volt most alkalmam újra elolvasni a Fehér Könyvet, s ezért nem is térek ki minden állítására, de van egy olyan, amely hasonló a levelemben szóvá tett kérdéshez. Eszerint én azt állítottam volna, hogy Nagy Imre személyesen adott utasításokat egyeseknek, amivel azt akarják alátámasztani, hogy itt szervezkedés folyt, hogy ennek Nagy Imre volt az igazi vezetője és feje, harmadszor pedig azt, amit én mindvégig tagadtam, mintha bármiféle szervezkedésben részt vettem volna. Emlékezetem szerint a Fehér Könyvben az én vallomásomból egyetlen dolog szerepel valósághűen. Bemutatták az ÁVH-sok elleni vérengzéseket és gyilkosságokat, és akkor én valóban a saját felelősségemről szólván megkövettem az emléküket, akár magyarok, akár oroszok voltak. Csak azt a nem egészen jelentéktelen torzítást követték el, hogy én azt, hogy ellenforradalom, sem írásban, sem szóban ki nem ejtettem.

Molnár Miklóshoz írt levelemben kitértem rá, és ezt változatlanul tartom ma is, hogy Nagy Imre valóban úgy viselkedett, mint hogyha a horthysta osztálybíróság előtt állt volna, és ahogyan bennünket, illegális kommunistákat utasítottak: mindent tagadni, amire megfelelő bizonyíték nincs. Az utolsó szó jogán is fenntartotta és vállalta a ténykedéseit, és nemcsak hogy helyesnek ítélte, hanem azt mondta, hogy a történelem igazolni fogja őt. De nyilván nem gondolta át, hogy mi adódhat a per kimenetele és személye megítélése szempontjából jelentéktelen állítások, illetve tények tagadásából. A vizsgálat és a tárgyalásvezetés célzatát, hogy egymást cáfoló állításokat aknázzon ki, nyilvánvalóan nem ismerte fel, mert nem ilyen módon gondolkodott.

Én kezdettől tisztában voltam vele, s a romániai tárgyalásokon is megmondtam, hogy elkerülhetetlen egy újabb konstrukciós per. Eleve tudtam, hogy bennünket csak koholt vádak alapján tudnak bíróság elé állítani. Álláspontom kezdettől fogva az volt, hogy a tényeket, ahogyan én tudom a valóságnak megfelelően és a történelem számára elmondom. Persze a helyzetem más volt, mint a többieké, mert soha semmiféle együttes ülésen részt nem vettem. A vádlottak közül abban az időben egyedül Losonczy Gézával voltam közelebbi kapcsolatban. Még Vásárhelyivel sem találkoztam abban az időszakban. Fel sem merült tehát, hogy az én személyes vallomásom valakit is terhelhet, hogy valamiről, amit szervezkedésnek minősíthetnek, én ezt vagy azt mondom. Tehát kezdettől az volt az álláspontom, hogy a tényeknek megfelelően elmondom mindazt, amiben részt vettem, kifejtem álláspontomat a munkástanácsokkal kapcsolatosan, amint ezt a jegyzőkönyvem részletesen tartalmazza. A tárgyaláson természetesen szóba sem került. Meg kell mondanom, hogy a kihallgatások során azt vetethettem jegyzőkönyvbe, amit kívántam. Semmi ferdítés, erőszakosság nem történt.

Ezekben a perekben a besorolás teljesen eltér a polgári perektől. Nem a cselekmény súlyossága szerint követik a vádlottak sorrendjét, hanem a pártban vagy a hatalomban betöltött tisztségük szerint. Nagy Imre volt az elsőrendű vádlott, én mint központi vezetőségi titkár és a vezetőség tagja a másodrendű, akinek nem lehetett a szemére vetni, mert utóbb a Központi Vezetőség is magáévá tette azt az október 26-i állásfoglalását, hogy ez nem ellenforradalom. Ezeket a szempontokat vették figyelembe, mint ahogy az 1951-es perben is négyünk közül Haraszti Sándort ítélték halálra, aki negyedrendű vádlott volt. Nyilván Losonczy lett volna a másodrendű, hiszen nem ok nélkül beszéltek Nagy-Losonczy csoportról, és meg kell mondanom, Nagy Imrével ellentétben Losonczy képviselte a nem-pártos, hanem kifejezetten pártszerűtlen magatartást mindenféle kérdésben. Nagy Imre a beszélgetéseinken szerzett benyomásaim szerint változatlanul pártszerű bolsevik volt és maradt.

Jegyzőkönyveket én nem láttam. Egyedül Losonczy Gézának ezt a teljesen az '50-es vagy '30-as évek koholt pereiben a vádlottak típusos magatartását tükröző vallomását mutatták meg. Az viszont, hogy Nagy Imre a kihallgatása során mit vallhatott, teljesen világosan kiderül az egész per során tanúsított magatartásából, a tanúkihallgatások során tett megjegyzéseiből, az utolsó szó jogán elmondott szavaiból és mindabból, amit a tárgyalás hat napján elmondott. Az első napon az ő vádlotti kihallgatásával kezdődött a per. Az ő álláspontja az volt, hogy amit ő tett, azt a magyar nép és a kommunista mozgalom érdekében tette.

Mik voltak itt a fő kérdések, mit éleztek ki Nagy Imrével szemben? - ez az érdekes, mert velem szemben nem éleztek ki semmit. Kilencen voltunk vádlottak - eredetileg, Losonczyval és Szilágyival 11-en -, de ennek a pernek igazában egy vádlottja volt, és az Nagy Imre volt. Hozzá képest a többi vádlott sem nemzetközi, sem hazai vonatkozásban nem játszott igazán jelentős szerepet. Aki még jelentős szerepet játszott, az már halott volt: Losonczy nem csak a párt vezetésében vett részt ezekben az időkben, hanem a döntő határozatok meghozatalakor is a minisztertanács tagja volt. Mind a semlegesség, mind a Varsói Szerződésből való kilépés kérdésében. Kádárral együtt, ő volt kommunista tagja a szűkebb kabinetnek. Éppen ezeket a döntéseket élezték ki a perben. Mi volt Nagy Imre védekezése, amit a tárgyalás későbbi napjaiban végül is visszahallottunk? Azt mondta: ezek a döntések helyesek voltak, mert egyrészt ilyen és ilyen érdeket szolgáltak, másodszor mindezeket a döntéseket Kádár János is megszavazta. Erre konokul és következetesen visszatért. Úgy érezte, nem ítélheti el őt az a személy, aki mindezeket a döntéseket megszavazta. Ebben tulajdonképpen jól reagált az átlagos, az egyszerű ember felfogásának megfelelően: hogy jön ahhoz Kádár János, hogy ezért, amit akkor ő is helyeselt, most felelősségre vonják Nagy Imrét.
Nagy Imre olyan internacionalista módon viselkedett, még ezzel a gaz Titóval szemben is olyan lovagias volt, hogy ki nem ejtette a nevét. Nem hivatkozott arra, hogy megállapodtak az ő felelősségre vonástól való mentességében a többiekkel együtt. A jugoszláv vonalat semmi vonatkozásban nem érintette, nem tett terhelő kijelentést erre a vezetésre, élén Joszip Broz Titóval.

Szilágyi József már kihallgatása során egyértelműen azt az álláspontot képviselte, hogy ennek az egész szörnyűségnek a legfőbb okozója a proletárdiktatúrát képviselő szovjet rendszer. Ez volt a kiindulópontja, és ennek következtében a szovjet kormány ténykedéseivel foglalkozott, és ezen belül különösen a Molotov-vezette párton belüli csoportosulással. A februári tárgyaláson a bíró többször megszakította az ő kihallgatását, mert ingerülten és tőle nem várt szónoki hévvel mondotta el ezeket. Szó szerint nem vagyok képes visszaadni a mondanivalóját, de az volt a lényeg, hogy ami Magyarországon és Magyarországgal történt, azért nem mi, hanem a szovjet kormány a felelős, és ezen belül elsősorban Molotov és társai.
Ami Malétert illeti, számomra ma sem egészen világos és tisztázott. Ő azt az álláspontot képviselte, hogy a forradalom első hetében ő mindenben a párt és a kormány utasításának megfelelően járt el, tehát tagadta, hogy átállt volna és a honvédelmi miniszter rendelkezése ellenére vette volna fel a kapcsolatot a Corvin-köziekkel. Itt voltak nagyon lényeges terminusbeli kérdések. És hogy ő az igazat mondta, arról engem egyetlen momentum győzött meg. Uszta Gyula vallomása az időpontok tekintetében más volt, és ez rendítette meg Maléter hitét ennek az eljárásnak, tárgyalásnak az igazságosságában. Emlékszem, hogy ez a kemény katona ezen a példátlan keményen elmondott hazugságon sírva fakadt, ott a tárgyaláson. Ez engem azért rendített meg, mert nekem nem voltak illúzióim, Maléter pedig úgy viselkedett - hogy Vásárhelyit idézzem -, mint szűz a kurvák között. A túlzás csak az, hogy nem volt ott olyan sok kurva, mert igazi tapasztalattal egyedül én rendelkeztem, aki azért nyugodtan aludhattam, mert tudtam, hogy az ítélet már rég megszületett, én beszélhetek, amit akarok, ez teljesen közömbös, ha csak nem teszek valami provokatív kijelentést. Maléter viszont meg volt róla győződve, hogy ott az igazság kiderítése a cél, és egyszerre megrendülve vette tudomásul, hogy példátlanul hazudnak. Az ő védekezési vonala az volt, hogy elutasította, hogy ő nem a felsőbb parancsnokai rendelkezései szerint járt volna el október 23. és 28. között. A másik az volt, hogy nyíltan szocialistának vallotta magát, igaz, mindig hozzátette, hogy magyar szocialistának, ami nagyon hangsúlyos és lényeges is volt '56 értékelésével kapcsolatosan. Sőt, ennek a külön útnak, mint a szovjet modelltől való eltérésnek, mint ideológiának és gyakorlati politikának a hangoztatása nem is csak a magyar, hanem a nemzetközi társadalmi konfliktusok szempontjából is jelentősége volt. Bizonyos vagyok benne, hogy Maléter ezt nem ilyen vonalon gondolta végig és mondotta, hogy ő magyar szocialista, de ezt hangsúlyozta. De mindenekelőtt nagyon lényegesnek és döntőnek tartotta a saját személyének és cselekedeteinek motiválásában.

Tildynél aludtam, teljesen érdektelen volt. Gimessel szemben két vonatkozás volt rendkívül kihangsúlyozott. Az egyik a szervezkedésre vonatkozott az október 23-át jóval megelőző időszakban. Én is úgy emlékszem, hogy a kihallgatás során felmerült az a javaslata, hogy a szervezkedést komolyabban kell venni. Amiben persze teljesen igaza volt, ha nem is abban az értelemben, hogy illegálisan kell-e vagy nem, de ez a társaság számba sem vette azt a lehetőséget, hogy az események rendkívüli módon fognak alakulni, hogy nem maradnak a párt keretein belül, hogy nem egyszerűen a párton belüli fellépés meg ellenzékiség dolga ez, hanem az egész népet, nemzetet foglalkoztató eseménnyé válik. Hogy ez nem merült fel, ez mutatja a felkészületlenségét ennek a revizionista, párton belüli ellenzéknek. A másik, ami szerintem a Gimes sorsára sokkal meghatározóbb és döntőbb volt, a november 4. utáni magatartása. Ez volt az, amit nála a legsúlyosabbnak ítéltek meg. Ő akkor ennek az egész ellenzéki tevékenységnek a feje és irányítója volt, és azt is figyelembe vették, hogy olyan személyiség, aki a családját elkísérte a határig és maga visszajött, hogy tovább folytassa a küzdelmet. Ilyen pereknél minden ítéletben figyelembe veszik az elszántságot, az úgynevezett társadalmi veszélyességet. Azt is nagyon hangsúlyozták, hogy a november 4. után általa szerkesztett lapban élesen szovjetellenes cikket írt. Amikor megkérdezték, ő megmondta, hogy mely cikkek származnak tőle. Ezek voltak nála a leglényegesebb momentumok.

Szántó volt az, akinek Romániában egyedül engedték meg, hogy felkeressen, és ő Malnaseanutól függetlenül (aki ekkor már külügyminiszter-helyettes volt) is igyekezett rábeszélni. Emlékszem, egészen váratlanul, valamikor szilveszter éjjel áthozták hozzánk. És akkor hangzott el az ő szájából először, hogy emlékszem-e arra, hogy a jugoszláv követségen Fazekas György kritikus kijelentést tett a jugoszlávok magatartásával kapcsolatban, amiért nem teljesítették azt a javaslatot, hogy segítsenek hozzá bennünket, hogy elkészüljünk egy fegyveres felkelésre. Mondtam neki, hogy én nem voltam jelen, de nem is tartom elhihetőnek. Ő állította, hogy ezt hallotta. A tárgyalás előtt ezt írásba is adta, a tárgyaláson pedig olyan vallomást tett, amelynek fő mondanivalója az volt, hogy ez egy élesen és megrögzötten szovjetellenes társaság, akik itt a vádlottak padján ülnek, és előadta Fazekas állítólagos kijelentését is. Engem erre vonatkozóan kihallgattak a Haraszti-Tánczos-Fazekas-perben is - ez volt az egyetlen per, ahol tanúként szerepeltem -, ahol felhozták ezt a Fazekas elleni vádat, de a bíróság és a kihallgatók előtt is nyilvánvaló volt, hogy ez szemenszedett valótlanság. Ez volt a kiemelkedő mozzanat Szántó tanúskodásában, úgyhogy Vásárhelyi Miklós helyesen javasolta, hogy az elvetemültség mértékét azután Szántó-egységekben kell kifejezni.

Szerkesztette: Kőrösi Zsuzsanna