A kádári konszolidációval kiegyezett társadalom nemigen törődött azzal, hogy az állampárt (MSZMP) hogyan irányítja az országot, az emberek ehelyett inkább életkörülményeik javításán munkálkodtak: mintegy újraértelmezték Móricz Zsigmond tanácsát: „Hagyd a politikát, építkezz!” A lázadásra mindig hajlamos fiatalok között azonban voltak olyanok, akik – mivel szüleikkel ellentétben a korábbi rosszról nem voltak alkalmazkodásra késztető tapasztalataik – elégedetlenek voltak a rendszerrel, és balról vagy jobbról bírálták azt. A rendszer baloldali ellenzékéről – írástudó résztvevői révén is – már vannak ismereteink, a szocializmust jobbról támadókról azonban keveset tudunk. Ez az írás olyan egyetemistákról szól, akiket zavaros – (szélső)jobboldali és demokratikus nézeteket keverő – világfelfogásuk késztetett rendszerkritikára.

Rekonstrukciókísérletünk rendőrségi és bírósági iratokra épül, csupán a főszereplő mai véleményét ütköztettük a korabeli vélekedésekkel.¹

Történetünk ötvenes éveiket taposó szereplői – kettő kivételével – közöttünk élnek. Valódi nevüket azért hallgattuk el, mert nem jóvátétel vagy igazságszolgáltatás volt a célunk, hanem a történetírás szabályainak megfelelő interpretáció.

A SZEREPLŐK

B. B.

Magas homlok, élénk tekintet, határozott vonalú orr, vastag nyak: csupa energia és akarat. Nemesi eredetű értelmiségi családban született 1942-ben. Címerállatuk a kecskebak, társai közül sokan von B.-nek szólították. Apja a háború alatt egy szállítmányozási részvénytársaság igazgatója volt. A háború utáni presztízscsökkenés megalázó állomásairól csak feltételezéseink lehetnek. Édesanyja az 1945–1947-es rendszerváltás után is vállalható foglalkozást űzött: tanítónő volt. A Fejér megyei faluban, ahol B. B. felnőtt, szüleinek nagy tekintélye volt. A házaspár gyerekeiknek ősmagyar nevet adott. Az apa az ötvenes évek elején elhagyta a családot, majd a forradalom után külföldre távozott.

B. B. az apai kapcsolatot nélkülözve vált felnőtté, a rokoni összetartás azonban némileg enyhítette az apa hiányát. Sokat olvasó, tevékeny és vitatkozó tanulója lett egy mezőváros gimnáziumának. A kötelezően elsajátítandó, ezért sokak számára eleve ellenszenves szocialista tanok helyett a katolikus vallás dogmái vonzották. Többször vitába keveredett vonalas tanáraival, aminek az lett a következménye, hogy 1960-ban, érettségije évében kizárták a KISZ-ből, s eltanácsolták az áhított egyetem filozófiai szakától. Életének erről a szakaszáról B. B. a bíróság előtt így nyilatkozott: „1956-ban végeztem el az általános iskolát. A gimnáziumba nem akartak felvenni, ezért a ferences rendi gimnáziumba, majd apám közbenjárására a [...]i Állami Gimnáziumba kerültem. 1957-ben a KISZ alapító tagja voltam. Templomba nem jártam, emiatt az édesanyámmal is nézeteltérésem volt. 1960-ban az egyik tanárom helytelen előadást tartott a vallásról. Annak hirdetőit azonosította magával a vallással. Ellenvéleményt mondtam, emiatt hajsza indult ellenem, kizártak a KISZ-ből is. Nem voltam vallásos ebben az időben. Az egyetemre nem vettek fel. Sertéstenyésztőben dolgoztam adminisztrátorként, majd a Hittudományi Akadémiára kerültem, elsősorban azért, mert filozófiát akartam tanulni.” Igen jól érezte magát a Hittudományi Akadémián: kedvére volt a pezsgő szellemi élet, látóköre, tudása bővült, vitakészsége finomodott. Itt sem volt szerencséje. A hatalom a forradalom emlékének furfangos elfojtására, tudatos elfelejtetésére törekedve az 1963-as „nagy” amnesztia után az „ötvenhatosok” helyett az ellenséget az egyházak – mindenekelőtt a legtöbb hívet vonzó katolikus egyház – nyitott szellemű papjai, lelkészei között kereste. A Belügyminisztérium kutakodása az egyházi oktatási intézményekre is kiterjedt. A vitakedvét, nyíltságát a katolikus főiskolai keretek között is megőrző B. B.-t negyedéves korában az egyházak felügyelő szervének, az Állami Egyházügyi Hivatalnak természetesen belügyes beosztottjai eltanácsoltatták az iskoláról. B. B. kitartó érdeklődése ellenére sem kapott elfogadható magyarázatot elbocsátására. A fővárosba jött, tolmács lett (oroszul, lengyelül, olaszul és németül beszélt), valutabeváltó helyen dolgozott. Megtartó, őt meghallgató közösségre egy ideig a Mátyás-templom papjai és az idegenvezetőként vele együtt ott dolgozó katolikus fiatalok között talált. Baráti köre 1965 őszétől egyetemista fiatalokkal bővült: ekkor vették fel gyógyszerészhallgatónak a Budapesti Orvostudományi Egyetemre. „Családunkban több gyógyszerész volt, és tudtam azt is, hogy könnyű bejutni, mert elnőiesedett ez a pálya.”

Vitakedve itt sem lohadt. Szinte kényszert érzett arra, hogy állandóan beszéljen, s másokat meggyőzzön a maga igazáról. Politikai gazdaságtan órán például a szemináriumvezetővel keveredett szóváltásba: tagadta, hogy a marxizmus–leninizmus lenne az egyetlen tudományos világnézet. A tanár – megóvandó az ellenséges ideológia csábításának kitett csoporttársakat – felajánlotta B. B.-nek a különbeszélgetés lehetőségét, amivel ő élt is. „Ettől kezdve a szemináriumokon csak kisebb, közérdekű, kevésbé problematikus észrevételt tettem. Megszűntem provokálni, mert a vezető szerint a problémák érdekesek voltak, de nem ebbe a keretbe valók, mert az én jobb előképzettségem miatt másként álltam a kérdésekhez, mint évfolyamtársaim” – írta rendőrségi „önvallomásában” az íráskényszerrel is megvert vagy megáldott B. B. „Mindenütt fennhangon hirdette nézeteit. A szólás- és gondolatszabadságot és a demokratizmust hiányolta” – mondotta perében egyik vádlott-társa.

B. B. színes, változatos, mozgalmas életet élt. Talán csak rokonai között fordult elő, hogy nem mindig ő volt a társaság középpontja. Szülőfalujában minden évben megrendezték az „UKONG”-ot, az unokatestvérek találkozóját, amelynek programját tudós és pap nagybácsik állították össze: beszélgetések (házasságról, gyermeknevelésről, természetről, Isten jelenlétéről), szentmise és szórakozás (közös éneklés, műsorok) váltották egymást. A politikát szándékosan kerülték, s ha B. B. elfelejtkezett magáról, és politikai vitát kezdeményezett, szigorúan leintették. Az „UKONG” résztvevői barátaikat, jövendőbelijüket is magukkal vihették a több napos összejövetelre.

B. B. társai között is magányosnak tűnt. Sok barátja, ismerőse volt, de egyenrangú szellemi társa nem: túlzottan magára figyelt, nem gondolatcserére, nem mások meghallgatá-

sára, hanem közönségre vágyott. Magabiztossága látszólagos volt: nemegyszer belső bizonytalanságát, kapcsolatképtelenségét leplezte vele. Idegenségérzetének oka lehetett az is, hogy műveltebb, tájékozottabb volt a társainál. Vonzódott az idősebb, számára tekintélyt jelentő férfiakhoz, nekik szívesen feltárta gondolatait, legyenek azok rokonok vagy papok. A legnagyobb hatást talán nagybátyja, D. D. tette rá. B. B. így jellemzi őt „önvallomásában”: „magyar nacionalista, a zsidókat nem szereti, és a magyar nép ellenségeinek tartja [őket]. Az internacionalizmust, legyen az egyházi vagy állami, elveti. A marxizmust csak gazdasági vonalon fogadja el, egyébként idealista. Aktuális politikai nézetei különböznek a hivatalostól, de saját véleményét nem hangoztatja. Irodalommal foglalkozik. [...] A [...] kerületi tanács adóügyi osztályán dolgozik, s nehéz körülmények között élnek.” D. D. azt tanácsolta B. B.-nek, hogy ha a civil életet választja, ne filozófiával foglalkozzon. Járjon hasznosítható tudást nyújtó egyetemre, sáfárkodjon jól a tehetségével, hogy képes legyen hazáját és népét szolgálni. A katolikus egyházat elmarasztalta internacionalizmusáért, azt mondta, hogy „a klérus történelmünk folyamán sohasem volt magyar, hanem zömében sváb vagy tót, így nem is érezhettek együtt a magyar néppel”. Megrótta B. B.-éket, hogy irredenta dalokat énekelnek, mondván, hogy „a sovinizmus, más népek gyűlölete tőlünk, magyaroktól idegen kell legyen. A nacionalizmus, amely saját népünk szeretetét jelenti, kötelességünk.” Kárhoztatta a liberális gondolkodásmódot, amely a „magyar mentalitástól idegen műveket teremtett”, „lejáratta a magyar értékeket”, az volt a véleménye, hogy a „nemzetközi zsidó szellem megfertőzte” a magyar kultúrát.

B. B. harmadikutas nézeteket vallott, amelyek nem a népi írók iránti vonzódásából eredtek, feltehetően nem is olvasta műveiket, sokkal inkább D. D. gondolkodásmódja hathatott rá. Az „úri, keresztény középosztály” katolikus tagjai között is számosan voltak olyanok, akik Magyarországnak közvetítő szerepet szántak Kelet és Nyugat között, és hívei voltak valamiféle magyar szellemű, a szociális feszültségeket oldó modernizációnak.

Ilka talán az egyetlen nő volt, akihez (édesanyján kívül) szeretetteljes kapcsolat fűzte. Idegenvezetői tanfolyamon ismerkedtek meg. A művelt Ilka méltó szellemi társa volt: több nyelven beszélt, hosszabb időt töltött Hollandiában, Angliában, Nyugat-Németországban és Svájcban. Könyvei zömmel idegen nyelvűek voltak. Hangversenyre, színházba (Illyés Kegyencét is látták), moziba jártak (a Fényes szelekre vettek jegyet), politikáról, könyvekről beszélgettek. Véleményük általában megegyezett. Jancsó Miklós filmjéről azonban eltérően vélekedtek: „Még az utcán is hangosan vitatkoztunk a filmről. Én hevesen támadtam a kommunistákat, akik neki mernek menni az egyháznak, ha vitával nem bírják, [Ilka] azonban azt mondta, hogy ez esetben tévedek, mert a film jó beállítású, és éppen a túlkapásokat ítéli el.” Úgy gondolták, hogy „Magyarországon nincs szabadság, a gazdasági helyzet pedig a KGST miatt rossz”. Szerintük Magyarországnak a monarchikus államforma lenne a legmegfelelőbb. „Láttam nála a Korunk szellemi körképe című könyvet, amit én is olvastam. Így erről is sokat beszéltünk.” „Mutatott nekem – írta B. B. rendőrségi „önvallomásában” – egy francia nyelvű könyvet, amely 1956-ról szólt. Ezt ő a padláson találta. A világsajtó akkori reakciója van benne leírva az 1956-os eseményekre. Ezt olvasgattuk, és fordítgattuk. Külön lefordítottuk nagybátyjának [Bibó Istvánnak] a cikkét, aki a szovjet csapatok kivonásának a tervét, ENSZ-csapatok bejövetelét, választások tartását ismertette. Ez a nagybátyja ült is néhány évet 1956 után, ma már szabadlábon van.” (Bibó István neve egyszer sem fordul elő az egy hétig naponta-kétnaponta írt terjedelmes „önvallomásokban”, s a kihallgatók sem kérdeztek rá.)

Erdély is beszélgetési témáik közé tartozott: Ilka családja odavaló volt. A lány az ottani reformátusok nehéz helyzetéről beszélt, B. B. Márton Áronról és az erdélyi katolikusokról számolt be neki. A lány révén B. B. megismerkedett Ravasz László református püspökkel. „Én csak pár szót váltottam vele. Elmondtam, hogy a p-i zsidók még mindig emlékeznek rá. Egy anekdota szerint ugyanis itt Ravasz kívülről tudta az üdvözlőbeszédet, amit a zsidó rabbi az ő köszöntésére mondott.” B. B. nemigen értette, hogy a lány miért nem olvasta Ravasz könyveit, amelyek ott voltak a könyvtárukban. „A családban senki sem olvassa, mert senki sem vallásos” – válaszolta a lány.

Mindketten olyan értelmiségi családból származtak, ahol a szülők megszenvedték a kommunista hatalomátvételt, és ugyanakkor büszkék voltak arra, hogy megőrizték belső értékeiket, műveltségüket, hagyományaikat a számukra kedvezőtlen időkben is. „Mi, akik a régi rendszerben is értelmiségiek voltunk, most hátrányos helyzetben vagyunk, de megbecsüljük magunkat. Ő is, én is mindig be kellett fogjuk a szánkat (ťTe osztályidegen vagy, neked ezt nem szabad!Ť – hallottuk gyerekkorunkban.) [...] mi viszont az országnak több hasznot hajtunk, hiszen minden valamire való orvos vagy mérnök ilyen családból származik. Én igazat adtam neki [Ilkának], de hozzátettem, hogy helyes, ha mindenki tanulhat. Ezt ő is elismerte, de hangsúlyozta, hogy akkor becsülje is meg magát.” B. B. ismerősei, barátai elsősorban okosságát, agilitását, műveltségét tartották vonzónak, de negatív tulajdonságait is emlegették: bogaras, egzaltált, nagyképű és beképzelt. „Az intelligenciája jóformán a székhez bénított bennünket, szuggesztív volt” – mondotta róla a bíróság előtt egyik barátja. „Az elsősök előtt úgy állították be, mint egy prófétát, aki az igazságosságnak él, nem normális, valamilyen idegbetegségben szenved” – jelentette ki egy másik. Jó előadó volt, amit a Hittudományi Akadémiának is tulajdonított, ahol többek között szónoklástant tanult. Cs. G. szerint „fellengzősen, nagy szavakkal, de nagyon magabiztosan adott elő”.

Cs. G.

Robusztus alkatra valló nagy fej, homlokba hulló, divatos frizura, előreugró áll, mélyen ülő, szúrós szemek. Apja Ludovikát végzett, hivatásos katonatiszt volt, 1945 után egy ipari szervezéssel foglalkozó intézetben dolgozott, 1969-ben osztályvezető-helyettes lett. Munkáját kitüntetésekkel is elismerték (1952-ben és 1964-ben). Édesanyja hasonló munkakört töltött be egy országos vállalatnál. 1947-ben született fiukat elit gimnáziumba járatták, ott szerezte kiváló orosz nyelvtudását. A családból hozott antiszemitizmusát elmélyítette, hogy úgy érezte: zsidó osztálytársai lenézik, kiközösítik. Gimnáziumi osztályában „38-ból legalább 35 bibsi [zsidó] volt, s az ő nevét Kleinek és Steinerek röhögték ki” – adta vissza a fogdaügynök zárkatársa szavait. Katolikus szellemben nevelkedett. Nehezen tudta összeegyeztetni antiszemitizmusával, hogy Jézus zsidó volt, jobban szerette volna inkább német vagy valami „más kultúrnép” sarjának tudni. Szerette az irodalmat, versek, drámák írásával próbálkozott. Többen pökhendinek és nagyképűnek tartották. E vélekedést az is kiválthatta, hogy Cs. G. büszkélkedett előkelő származásával. Családfáját a XVI. századig vezette vissza, egyik oldalági rokona a báróságig vitte.

Az egyetemen bekerült a KISZ külügyi bizottságába. Cikkeket írt az Orvosegyetem című lapba, amelynek szerkesztőbizottságába is beválasztották. A fajbiológia és a frenológia érdekelte. Csodálta Hitlert és a német népet. Hitler szerinte ott követett el hibát, hogy nem irtotta ki a teljes zsidóságot. Olyan államberendezkedés volt az eszményképe, „amelyikben a magyarok, németek és fehér oroszok vannak hatalmon, a többi nép pedig rabszolgaként ezt a felsőbb rendű réteget szolgálja ki”. Szerinte a magyarok jobban jártak volna, ha a második világháborúban a németek győznek: a németek „kultúrnép”, „übermenschek”, „minden gondolat tőlük származik, ezért vezetésre hivatottak”, az oroszok „barbárok”. „Én Hitleréknek sem lettem volna jó – magyarázta fogdaügynök zárkatársának –, a nemzetiszocialista ideológia túl népi, túl proli szagú nekem.” „Szerencse, hogy 45 előtt még nem éltem, mert akkor most biztos háborús bűnös lennék” – elmélkedett.

SZ. L.

Kissé kidülledő, aggodalmas, világos szemek, elálló, tekintélyes fülek, halánték fölötti kopaszodás, mintha a rövid nyakú ember legszívesebben saját testébe bújna. 1947-ben született. Édesapja főmérnökként dolgozott egy gyárban, és a kommunista pártnak 1953-tól folyamatosan tagja volt. Magas kitüntetésekkel ismerték el munkáját 1952-ben, 1960-ban és 1968-ban. Édesanyja MÁV-alkalmazott volt. Testvére orvosnak tanult.

Szélsőségesen antiszemita volt. A társaság egyik lánytagja rendőrségi kihallgatásán így idézte szavait: „rohadt zsidók, mind ki kellett volna végezni. Hitler félmunkát végzett, mert nem gyilkolta le az összes büdös zsidót. Úgy kell őket meggyilkolni, hogy azért még szappant lehessen belőlük készíteni.” Cs. G. így jellemezte: „erősen pángermán, szélsőjobboldali beállítottságú volt. Mindent lenézett, ami keleti és orosz. Feltétel nélkül tisztelte az erőszakot, s megvetette, kiröhögte a humanistának nevezett eszméket. Imádta a háborús filmeket, egy-egy filmet a bombázások és az öldöklések kedvéért kétszer-háromszor is megnézett. Álomvilágában ő is egy szőke bestia [sic!], egy nagy testű Nibelung-lovag.”

H. L.

Róla és a lentebb következőkről nincs fényképünk. Apja 1945 előtt kereskedősegéd, majd szobafestő és mázoló, édesanyja könyvelő volt. H. L. 1946 végén született. Az egyetemen a KISZ-vezetőség tagja, tanulmányi csoportbizalmi lett. Rejtőzködő volt: elfogadta a származásából adódó előnyöket (édesapja gyári munkásként folytatta tovább szakmáját), de nézetei eltértek a hivatalostól. Egyik pertársa szerint „nagymagyar érzelmű nacionalista”.

P. R.

Még nem volt húszéves (1947-ben született), amikor vegyészmérnök és gyógyszerész apja meghalt. Anyjához, akinek 1950-ig saját gyógyszertára volt, ambivalens viszony fűzte. Egyik társa szerint nagyképű és nagystílű, a másik szerint belvárosi szépfiú. A pénzhez erősen kötődő, viszonylag gazdag ember. Autótulajdonos – ritka vagyontárgy a hatvanas évek közepén. B. B. jellemzése szerint: „hangos, úgynevezett vagány fickó volt. Elmondta, hogy Székesfehérváron még gimnazista korukban kirabolták az István Király Múzeum egyik termét, amikor ott voltak tanulmányi kiránduláson. Ekkor még motorja volt, nagy sebességgel közlekedett.

Saját állítása szerint szabályosan, mások szerint nem. Elég sok afférja is volt más járművezetőkkel és rendőrökkel is kisebb szabálytalanságokért.” Kereste a kalandokat, izgatta a „tiltott gyümölcs”. „Mindig szerettem az izgalmakat, és felelőtlenül sok szabálytalan dologba belementem, ilyeneket elkövettem, hogy tekintélyt szerezzek magamnak” – vallotta kihallgatásán.

Sz. I.

Szülei tüdőbajban haltak meg: édesapja az ő születése évében (1941-ben), édesanyja négy évvel később. Rokonok nevelték. Volt esztergályos tanuló, erdészgyakornok, vállalati alkalmazott. Esti tagozaton érettségizett a Közlekedési Gépészeti Technikumban. Mielőtt felvették volna az egyetemre, három évig technikusként dolgozott. Bátyja a forradalomban esett el, Cs. G. szerint innen eredt kommunistagyűlölete.

P. M.

Vendéglátós család 1944-ben született sarja a nyugati határszélről. 1956 végén a család Ausztriába disszidált, de pár hét után visszatértek. Mire az egyetemre került, már túl volt egy házasságon. „Azért szeretem Balassagyarmatot, mert ott nem maradt sok zsidó” – mondta egy odavalósi lánynak.

B. Gy.

1945-ben látta meg a napvilágot. Szülei csecsemőkorában elváltak. Édesapja, aki szerszámkészítő és műszerészsegéd volt, 1957-ben disszidált Svédországba. Édesanyja segédmunkásból lett bérelszámoló és normás. 1959-ben rokkantnyugdíjazták. Nevelőapja bőrdíszműsegéd, MSZMP-tag és munkásőr volt. Cs. G. szerint „tizenharmadik kerületi vagánytípus”.

ELMÉLKEDÉSEK ÉS AKCIÓTERVEK VILÁGSZEMLÉLETI KÖNTÖSBEN

Szereplőink képzeletbeli színpadunkon baráti, valamint (katolikus) egyházi és egyetemi környezetben nyilvánítanak véleményt. Csupán az utolsó jelenetek játszódnak majd nem szokványos színtereken: rendőrségi kihallgatószobában, börtöncellában, bírósági tárgyalóteremben. B. B., a főszereplő a kapocs a katolikus és az orvosegyetemi baráti társaság között. A KISZ ez utóbbihoz kapcsolódik.

Katolikus egyházi körök

A hatvanas évek közepén a hatalom mindent megtett, hogy elfojtsa a katolikus egyházon belüli reformtörekvéseket, és csökkentse az egyház fiatalokra gyakorolt vonzerejét. Az esetleges perek, rendőrségi kihallgatások és figyelmeztetések ellenére is sokan vállalták a veszélyt: öszszejöttek beszélgetni, hitéleti problémákat megvitatni. Egy ilyen kör működött a hatvanas évek közepén a Mátyás-templomban is, amelyet a templom csúcsában lévő paplakás után, ahol öszszejöveteleiket tartották, Torony-klubnak neveztek. B. B. – aki ismerte a papot, s idegenvezetőként dolgozott a templomban – volt a klub egyik létrehozója és legtevékenyebb tagja. A nyitó előadást is ő tartotta 1964 szeptemberében: a teológiáról beszélt. A második összejövetel témájához – A megváltástalanság filozófiája – írásbeli hozzászólást készített. Az ezt követő öszszejövetelen A teológia mint logikai rendszer címen tartott előadást. További témák voltak még: Pár szó a szentírástudományról, Az ember és a gépek, A marxizmus és a vallás, A szeretet, Az egzisztencializmus. Unokatestvére színháztörténeti előadást tartott. A résztvevőket a következő témák foglalkoztatták: lázadó volt-e Krisztus, képes-e a kereszténység befogadni az újat, valamint a házasság és a szexualitás.

B. B.-t három évvel később egykori szeminarista ismerőse vitte el egy másik katolikus egyházi közösségbe, a T. utcai katekézis- (vallási továbbképző) körbe, ahol B. B. rövid idő alatt hangadó lett. A kör tagjai vigyáztak, hogy összejöveteleiken politikáról ne essék szó: ne adjanak támadási felületet a rendőri szerveknek. Rossz tapasztalataik alapján provokátort sejtettek mindenkiben, aki el akarta terelni a szót a vallási témákról, ugyanakkor 1968 tavaszán nem tudták megállni, hogy ne osszák meg ismereteiket egymással a biztatónak ígérkező lengyel és csehszlovákiai eseményekről.

Megosztotta a társaságot, amikor B. B. felvetette, hogy vizsgálják meg: mi a Biblia, illetve

a katolikus egyház állásfoglalása a nemzet kérdésében. „Ezt a kérdést én nagyon fontosnak tartottam, egyrészt saját lelkiismeret-furdalásom lecsillapítására, másrészt pedig azért, mert tudtam, hogy ilyen jellegű elmélet nélkül a katolikus hívők nagy többségét megmozgatni nem lehet.”

A téma megbeszélésére sort kerítettek. Az egyik pap kikereste a Bibliából azokat a részeket, „melyekben Jézus, illetőleg Szent Pál mint zsidó hazafiak beszéltek a nemzetükkel kapcsolatos álláspontjukról. Az előadás lényege az volt, hogy az ember el van kötelezve ahhoz a néphez, amelyikbe született, annak céljait magáénak kell vallja, és amennyiben azok az általános erkölcsi törvénynyel nem ütköznek, akkor törekednie is kell a megvalósításukra” – írta B. B. „önvallomásában”.

B. B. egyszer elvitte vallásos barátját, Cs. G.-t is a T. utcába. A körnek akkor éppen egy református pap volt a vendége: a téma a két egyház közeledési lehetősége volt. A látogatás azonban balul ütött ki. Cs. G. helytelenítette, hogy a hatalom támadásának kitett egyház meghunyászkodik, ahelyett, hogy nyíltan támadná a rendszert. A lengyel katolikus egyházat és Wyszynski bíborost állította eléjük példaként, utcai tüntetések szervezését sürgette. (Egyesek szerint „lehülyézte” a papokat.) A többieket megrémítette a provokációnak vélt kioktatás, aminek nem kis szerepe lehetett abban, hogy végül is a kör 1968 májusában feloszlott.

Egyetemi körök

Barátok közt

Mint általában minden társaság, B. B.-ék köre is a közös rendezőelvek – az életkor, a műveltségi szint, az érdeklődési kör – alapján szerveződött. Többen 1947-ben születtek, és az idősebbek is még kisgyerekek voltak a háború befejezésekor. Zömük gyógyszerésznek készült, bár leendő szakmájukat nem annyira hivatástudatból választották, sokkal inkább az motiválta őket, hogy a gyógyszerészeti karra gyengébb tanulmányi eredménnyel is bejuthattak, s a fiúk arra is számítottak, hogy nemük előnyt jelent a felvételinél.

Valamennyien budapestiek voltak, vagy rendelkeztek fővárosi lakással. B. B.-nek ezer négyszögöl szőlő, másfél hold kert és fél ház vagyona is volt. Anyagi gondjaik nem voltak. Költségesebb igényeiket néha különmunkával is fedezték. Többen közülük jól beszéltek idegen nyelveket, s volt érzékük a pénz fialtatásához, amire a hatvanas években már bőven nyílt lehetőség (illegális valutacsere, külföldi utak, az ott beszerzett árucikkek eladása, tolmácsolás, idegenforgalmi idénymunka, kölcsönügyletek, hazai festésű ikonok értékesítése külföldön stb.). Szerettek szórakozni: jókat inni, enni, énekelni, egymást ugratni és hülyéskedni. Szívesen kártyáztak – a bridzset és a tarokkot különösen kedvelték –, de a „szó”, a kakaskodó beszélgetés, egymás túllicitálása volt a legfőbb szórakozásuk.

Új tagokat csak alapos mérlegelés után hívtak meg maguk közé: Sz. I. például azért lett számukra megbízható, mert egyikük látta jegyzetei között Nagy-Magyarország rajzát ezzel a szöveggel: „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország!”

Az 1967-ben kiteljesedő, hét-tíz főből álló baráti társaság megünnepelte a két forradalom – az 1848-as és az 1956-os – évfordulóját. Csömört kapva a hivatalos ünnepléstől: 1967. március idusán az Apostolokba mentek – a Pilvaxban nem volt hely –, ahol magyar dekameront játszottak: egymás után mondtak el 1848. március 15-re utaló történeteket.

A társaság B. B. köré szerveződött: a többiek felnéztek az okos B. B.-re, akinek mindig volt mondandója, ötlete, amelyet tovább lehetett fűzni. B. B. olykor családi összejövetelekre is meghívta barátait. 1966-ban H. L. részt vett egy búsmagyarkodásba torkolló családi szüreten. Este egyikük murciivás közben elszavalta Dsida Jenő Psalmus Hungaricusát: B. B. anyai rokonai Erdélyből származtak. „Ekkor igen szomorúak lettünk. Igaz, ez a szomorúság máskor is erőt vett rajtunk, ha szomorú népdalokat énekeltünk, így a Himnusz és a Boldogasszony Anyánk éneklésekor is” – írta B. B.

A társaságot foglalkoztatták a régió politikai változásai, amelyekről a legtöbb naprakész ismerete B. B.-nek volt, de Cs. G. is sok információt szerzett különféle rádióadókból és ismerőseitől. Életszemléleti, világnézeti rokonság is összefűzte az egyetemen kívül főleg kocsmai beszélgetéseken, házibulikon találkozó fiatalokat. A társaság zöme büszke volt magyarságára, az ország 1945 előtti múltjára. Az utcákat csak régi nevükön hívták. Amikor villamoson utaztak, s a kalauznő bemondta a megálló nevét: „Engels tér”, [B. B.] hangosan odaszólt társának: „Mit mondott ez? Te hallottál valamit?” Amire a másik így felelt: „Azt akarta mondani, hogy Erzsébet tér.” Trianonért, a magyar nép megpróbáltatásaiért a győztes hatalmakat tették felelőssé, s minden bűn eredőjét a zsidók világuralmi törekvésében vélték megtalálni. A népdalok, de főként az irredenta nóták – Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország; Ott, ahol zúg a négy folyó; Elhangzott a szó, zeng az induló; Ki tudja, merre, merre visz a végzet (székely himnusz); Oláh, oláh, hej, te büdös oláh – és az egyházi énekek voltak a kedvenceik, mozgalmi dalokat azonban nem énekeltek.

B. B. úgy vélte, hogy a térség gondjait hosszú távon csak a Közép-európai Egyesült Államok létrehozásával lehet megoldani, amelyből kizárta volna a gyűlölt, Erdély nélküli Romániát, azonban belevette volna Ausztriát. „A Közép-európai Egyesült Államokat az öszvérhez hasonlítottam. Az alap a társadalmi tulajdonra épült volna, a felépítmény pedig polgári demokratikus jellegű. Szó volt a Jugoszláviához hasonló mintáról” – fejtegette bírósági tárgyalásán. Társai csak mérsékelten lelkesedtek a térség országai közötti politikai kapcsolatok szorosabbra fűzéséért.

Véleményük az uralkodó rendszerről

„Az állami szervek minden összejövetel mögött államellenes tevékenységet szimatolnak, ez pedig kétségtelen annak a jele, hogy féltik a hatalmukat. Ha valóban a magyar nép választotta kormány, illetve rendszer volna ez, akkor nem igyekeznének a szellemi szabadságot kiölni az emberekből. A zsidóság pedig mindebben a leghűségesebb kiszolgálójuk. Egyes pályákat maguknak privilegizáltak, oda mást nem engednek bejutni. Így a sajtó, színház, tévé és rádió, a külkereskedelem elsősorban az ő kezükben van. Miután ők zsidók, a magyar nép érdekeit elhanyagolják, s hatalmuk érdekében kiszolgáltatják az országot a Szovjetuniónak. A magyar népnek függetlennek kéne lennie. Igaz, a háború előtt sem volt független, s akkor veszélyesebb helyzetben volt, mert a németek sokkal nagyobb veszélyt jelentettek, mint az oroszok.

A románok a magyarokat elnyomják. Nekünk, a magyar fiatalságnak, meg kell ismernünk népünk hagyományait, s azokat ápolnunk kell. Mindegyikünknek a maga helyén becsületesen dolgozni kell, és sok gyereket magyar szellemben felnevelni. A zsidóságot nagyobb tudással kell kiszorítani.”

B. B., akitől a fenti idézet származik, fenntartásait a szocializmussal szemben legszívesebben „kétkulacsos” barátaival, a KISZ-vezetőségi tag H. L.-lel és Cs. G.-vel beszélte meg, akik messzemenően egyetértettek vele. Szerintük a lakosság többsége elutasítja a szovjet uralmat, mint ezt 1956-ban ki is nyilvánította. 1956 fegyveres harcosai, ellentétben a hivatalos propagandával, nem bűnözők, hanem szabadsághősök voltak. Sz. I.-re felnéztek, mert bátyja a forradalom alatt vesztette életét. Megkülönböztetett figyelemmel vették körül egyik évfolyamtársnőjüket, akiről úgy tudták, hogy édesapja a fegyveres harcokban esett el. Szovjetellenesek voltak, antimarxistának (idealistának, kereszténynek), nemzeti elkötelezettségűnek vallották magukat.

Szerintük az úgynevezett szocialista országokban álkommunizmus építése folyik. Mert amíg a múltban csak felső tízezer volt az országban, a hatvanas évek közepére már felső százezer lett. Az államideológia a marxizmus–leninizmus, ami tulajdonképpen álvallás. A Szovjetunió, a „világ legnagyobb imperialista nagyhatalma” a második világháború során óriási területeket foglalt el, köztük Magyarországot, ahol a szovjet és zsidó uralom a nemzeti létet veszélyezteti. Némileg biztató, hogy „a magyar nép ezt a rendszert ténylegesen nem akarja.” Ezt úgy erőszakolták rá akkor, amikor a kommunisták választási csalással hatalomra jutottak. Rendszerváltozást jósoltak, a kapitalizmus, a polgári demokrácia visszatértét valószínűsítették. Már érzékelni is vélték a liberalizálódási folyamat megindulását, bár azt sem tartották kizártnak, hogy a párton belüli dogmatikus szárny kerekedik felül.

Nem voltak elvakult nyugatimádók. „Az amerikaiak is gazemberek – mondotta például egyikük a kihallgatásán –, mivel 1956-ban nem léptek közbe a szabadságáért küzdő magyar nép érdekében.”

B. B. a nemzetközi erőviszonyokból kiindulva mérsékelten szovjetellenes politikát javasolt. Első lépésként a „jugoszláv példa” követését ajánlotta. A szocializmus önmagát számolja fel, a kínaiak és a szovjetek előbb-utóbb felfalják egymást. A társaság osztotta B. B. nézetét: fel kell készülni a rendszerváltozásra, ami az adott diktatórikus körülmények között csak úgy lehetséges, ha kiművelik azt a gárdát, amely adandó alkalommal képes a hatalomátvételre, egy „nemzeti szellemű” (vagyis zsidók nélküli), szociális problémákra is érzékeny plurális demokrácia működtetésére. A legfontosabbnak ezért az önművelést tartották, hogy a rendszer összeomlásakor azok közé a képzett politikusok közé tartozhassanak, akik majd a független és szabad ország irányítását átveszik. Egyikük a rendszerváltozáskor hazatérő emigránsoktól féltette jövőbeli hatalmukat. B. B. szerint felkészültségükkel, az emigránsokénál jobb helyismeretükkel ők lesznek előnyösebb pozícióban.

Véleményük a lengyel és a csehszlovák reformtörekvésekről

Az 1968-as lengyel és csehszlovák események felvillanyozták őket. Elkeseredtek viszont attól, hogy a magyar társadalom nem állt ki a „sorstársak” reformtörekvései mellett, mert az emberek nem akarták kockáztatni viszonylagos jólétüket.

B. B. lengyelországi tapasztalatait katolikus ismerősei és egyetemista társai körében is terjesztette. 1968 tavaszán meglátogatta Varsóban tanuló unokatestvérét, aki beszámolt neki a történtekről. Ismét az ő – itt csupán vázlatszerű – „önvallomásából” idézünk: „Mickiewicz drámájának betiltása, tiltakozó aláírások gyűjtése, [az] első tüntetések, a lengyel rendőrség brutalitása, nagygyűlés az egyetemen, a műszaki egyetem csatlakozik, a diákmozgalom kiterjed a többi egyetemi városra, ülősztrájk Varsóban, Krakkóban, a Jagelló Egyetemen, a rendőrség könnygázt használ, Wrocaw, Katowice: vízi ágyúkkal lövik a diákokat, megindulnak mindenütt a letartóztatások [...] katolikus képviselők interpellálása a Parlamentben, Nowa Huta sztrájkol, a Műszaki Egyetem ülősztrájkja [...]. Vonatablakon, házakon sokszor láttam magam is SS, Gestapo stb. megjegyzéseket, ami a lengyel rendőrségre vonatkozott. Ugyanezen a vasárnapon olvasták fel a templomokban a püspöki kar körlevelét, amely elítélte a szélsőségeket, valamint a brutalitást.” B. B. és rokona összehasonlította a két ország helyzetét, latolgatta az esélyeket: ha Magyarországon is szítaná a hatalom az antiszemitizmust, mint Lengyelországban, nem érne el eredményt, Magyarországon viszont – Lengyelországtól eltérően – erős lenne a szovjetellenesség. „Úgy láttuk, hogy Moczar keze benne van a dolgokban, mert egy pontig engedte a mozgalmat, holott lecsaphatott volna előbb is. Magyarországon nem Gomuka, hanem Kádár van, akinek tekintélye is van a nép előtt, Moczarhoz hasonló sztálinista pedig nincs a vezetőségben, így a mi kilátásaink egészen mások.” Unokatestvére összehozta lengyel diákvezetőkkel, akik nem csupán tájékoztatták mozgalmukról, hanem követeléseiket is átadták neki: „a diákmozgalom elhatárolja magát mind a cionizmus, mind a szovjetellenesség vádjától, a diákság személyi problémái, a diákszervezet lejáratta magát a fiatalság előtt a vezetők közötti frakcióharc miatt, ők a vezetők legjobbjai, kérték az elismerésüket. Politikai javaslataik: a sajtószabadság biztosítása, postai levéltitok, a telefonbeszélgetés titkosságának garantálása, a lengyel btk. hatályon kívül helyezése” – emlékezett vissza B. B. egy évvel később bírósági tárgyalásán a röplapok tartalmára. A lengyel diákkövetelések gazdasági része B. B. szerint az éppen beinduló gazdasági mechanizmus miatt Magyarországon nem volt időszerű, a munkástanácsok alakítását azonban nálunk is kívánatosnak látta. A szabadságjogok bővítése, az egyetemi diákautonómia növelése a közös célkitűzések közé tartozott. B. B. nehéz szívvel vette tudomásul, hogy a lengyelek a második világháború után megkapott nyugati területeik miatt óvakodnak a szovjet függés tényét feszegetni. A lengyel és a magyar diákmozgalmak összehangolását mindkét fél helyeselte, bár a megvalósítás módjára nemigen volt épkézláb ötletük. A lengyelek panaszkodtak, hogy a rendőrség sok spiclit beépített közéjük, B. B. a lengyelek elszigeteltségét, erélytelenségét nehezményezte. Szerinte a munkások támogatását Magyarországon egy magyar–szovjet futballmérkőzésen lehetne megszerezni, s ha a rendőrök nálunk lépnének fel a tüntető diákok ellen, a megtámadottak biztosan szembeszegülnének velük. Felajánlotta a lengyeleknek, hogy kapcsolatba lép cseh diákokkal. A tervből csak annyi vált valóra, hogy hazautaztában cseh területen postaládába dobta brnói diákismerősének címzett levelét.

A rendszeres kapcsolattartást hálókocsi-kalauzokon keresztül képzelték el. Mint annyi más tervükből, ebből sem lett semmi. Ebben az esetben nem B. B. ötleteinek csapongása miatt, hanem mindenekelőtt azért, mert szellemi mentora, D. D. meggyőzte őt elképzelése helytelenségéről. Az volt a véleménye, hogy a diákmozgalom a lengyelek ügye, „nekünk magyaroknak ehhez semmi közünk. Nálunk a program nem aktuális, mert a gazdasági problémákat a mechanizmus oldja meg. Egyelőre azt kell megvárni, hogyan. A sajtót illetően cenzúra nálunk nincs. A büntető törvénykönyvünk nem szorul reformra. [...] Néhány apróság nálunk is jó volna, de nem éri meg, hogy sok diákot kizárjanak az egyetemről. Nálunk, mondta, egy egészséges liberalizálódási folyamat van, s ennek kapcsán, ha lassan is, de megoldódnak a problémák. Ezt a folyamatot a magyar párt irányítja, s bármilyen diákakció csak azt akadályozza meg, mert a baloldalnak ad igazat, s esetleg visszatérnek a sztálinista módszerek. [...] Mondtam, én tisztában voltam [azzal], mikor ezeket áthoztam, hogyha lebukok, akkor öt évet ülök. Erre azt mondta, hogy végre benőhetne a fejem lágya, és több felelősséggel is nézhetném az életet.” Összetépte, és az illemhelyen lehúzta a Lengyelországból átcsempészett röplapokat.

1968 késő nyarán a csehszlovákiai reformtörekvések elfojtása erősítette fel újra B. B. és társai tettvágyát: azt tervezték, hogy röplapokon hívják fel a lakosság figyelmét a csehszlovákok demokratikus próbálkozásaira. B. B. megpróbált telefonálni a csehszlovák nagykövetségre, de senki sem vette fel a kagylót, s tüntetni szándékozókra sem lelt. „A csehszlovákiai eseményekben elsősorban az keserített el, hogy a magyar csapatok is részt vettek benne. Több ízben hangoztattam, hogy még a régi vezetőkben is több becsület volt, mint a maiakban, mert hiszen Teleki hasonló helyzetben legalább öngyilkos lett. Sajnálkoztam, hogy a magyar vezetők közül ezt most senki sem tette meg. Többször mondtam azt is, hogy ezután én nem tekintem magam többé magyarnak. [...] Kifejeztem készségemet is, hogy én szívesen vállalnék ezért [a tiltakozó mozgalom szervezéséért] büntetést, hogy legalább így az én személyemben kifejeződjék a tiltakozás, és lekerüljön a nemzetről ennek a lépésnek a szennye.” Lengyelországi rokona túlzottnak találta B. B. elkeseredését, hiszen a magyar sajtó semlegességét ellenállásként is lehet értelmezni. Amikor B. B. a magyar népet szidta – „a magyar gyáva”, „szégyellem, hogy magyar vagyok”, „Ázsiába vagy Afrikába megyek dolgozni, ahol távol vagyok az emberi aljasságtól” stb. –, unokatestvére összeveszett vele.

Szélsőjobb reminiszcenciák

A társaságból ketten elvakult náciimádók voltak. Mindkettőjük családjában találunk német ágat: Cs. G. „porosz junker családból” származott, Sz. L.-nek sváb felmenői voltak. A Hitlerrel rokonszenvező Sz. L. a vele azonos nézeteket valló Cs. G. révén került B. B. főként egyetemistákból verbuválódó baráti körébe. Sz. L. a lakását – Hitler főhadiszállása nyomán – berchtesgadeni sasfészeknek nevezte. A Hitlert csodálók az erőszakkultusz jegyében dicsőítették a fasizmust, szerepjátékaikban nácik voltak, s a „bolsik” majdani likvidálását is náci módszerekkel képzelték el. Cs. G. és Sz. L. a nácik legnagyobb érdemének a zsidók elleni fellépésüket tekintették, csak azt bánták, hogy „félmunkát” végeztek, s nem semmisítették meg teljesen őket. A fasiszta ideológus, Alfred Rosenberg könyvét olvasták.

B. B. vitába szállt Cs. G.-vel, amikor az azt bizonygatta, hogy a németek nem felejtették el, hogy a magyarok a második világháborúban végig kiálltak mellettük. B. B. azzal érvelt, hogy Hitler a nem likvidálandó népek között a magyarokat az utolsó helyre tette. „Hivatkoztam itt Bajcsy-Zsilinszky Endre magatartására, mire [Cs. G.] úgy válaszolt, hogy ő ezt az embert csak azért tiszteli, mert bátor volt, de az általa képviselt eszme egyenlő a magyarság elárulásával.” Cs. G. szerint „Hitler és Sztálin mindketten jó fejek voltak, és csak a haláluk után tudták őket leprázni” [sic!]. „Hitler fej volt, egy félisten” – vélte Sz. L., aki szerint „Hitler csöppet sem volt őrült, és hogy ilyen remekül megszervezni a német birodalmat csak egy csodálatos lángész volt képes”.

A társaság megoszlott, amikor a náci himnusz – „Deutschland, Deutschland, über alles...” – éneklésekor néhányan nem voltak hajlandóak felállni, amit pedig a magyar és a székely himnusz esetében mindenki természetesnek vett. Az egyik házibulin többekben visszatetszést keltett, hogy két náci érzelmű társuk németül beszélgetett egymással, szemükre hányták, hogy nem viselkednek magyarhoz illően. B. B. „idiótáknak nevezte a németeket, és nemzeti becsületükben is sértegette őket. Minket pedig hazafiatlansággal vádolt” – mondotta Cs. G. rendőrségi kihallgatásán.

A nemzeti érzelműek és a németbarátok közül az előbbiek a fokozatos rendszerátalakítás hívei voltak: sok gyereket kell nevelni becsületes, magyar szellemben; az építés és ne az újabb rombolás legyen a cél. Az utóbbiak a szovjetellenes szabadságharcot pártolták, amelyet német támogatással képzeltek el. A társaság minden tagja antiszemita volt. Meg voltak győződve arról, hogy „a zsidóság a jobb állásokat elhappolja a többi ember elől mindenhol a világon, agresszívak, szemtelenek, ronda fajzat”. „Magyarországon zsidóuralom van, minden jó pozíciót a zsidók foglaltak le, meg kell dönteni az uralmukat.” Azt gondolták, hogy Magyarországon a lakosság jelentős hányada („3 millió ember”) antiszemita.

Főként az foglalkoztatta őket, hogy környezetükben ki zsidó, és ki nem az. Valamiféle külső jegyek alapján (fejforma, beszédmód) osztották két részre embertársaikat, s az általuk zsidóknak vélteket kerülték. A megkülönböztetés kritériumai igen bizonytalanok voltak, így gyakran előfordult, hogy „osztályos társaikat”, vagyis a volt „úri középosztálybelieket” is zsidónak nézték.

B. B. egyik „önvallomásában” így írta le barátságának kezdetét H. L.-lel. „Szimpatikus voltam neki, és meghívott hozzájuk, bemutatott szüleinek. Másnap feltette a kérdést: hogyan állsz a zsidókérdéshez? Én szó szerint ezt feleltem: nem vagyok antiszemita, de egyáltalán nem szeretem őket. Ő erre megkérdezte, hogy vajon én nem vagyok-e az. Mondtam, hogy nem, és akkor ő kijelentette, hogy zsidónak nézett. [...] Elmeséltük egymásnak életünket és politikai állásfoglalásunkat. Itt kiderült, hogy véleményünkben nagyon sok a közös vonás.” B. B. április 10-i kihallgatásán megismerkedésük történetét a fentiekhez hasonlóan mondta el azzal a kiegészítéssel, hogy nem zsidó voltát azzal „igazolta” H. L. előtt, hogy mindkét szülői ágon nemesi családból származik. Sz. L.-ről „azt hittem, hogy zsidó, ő pedig rólam hitte ugyanezt” – mondta kihallgatásán Cs. G.

Ügyeltek arra, nehogy társaságukba zsidó keveredjék. „Elvünk volt, hogy zsidó tanulótársainkkal nem állunk szóba” – jelentette ki egyikük. Cs. G.-nek szinte fizikai fájdalmat okozott zsidónak vélt embertársa közelsége: „Most még tűrnünk kell és megalázkodnunk, az egyetemen is el kell viseljem, hogy mellettem ül egy ilyen ronda zsidó.” Zsidóellenességük tárgyai olykor ők maguk voltak. Durva, megalázó kijelentéseket tettek egymás külsejére. Sz. L. és Cs. G. „az egész egyetemi évfolyam szeme előtt folytattak vitákat: egymás zsidós külsejére tettek megjegyzéseket, amelyek drasztikumukban nyomdafestéket sem tűrtek volna”. Sörözői társalgásaik „mélységesen antiszemita jelleget kaptak. [Sz. L.]-t egyes évfolyamtársai zsidónak nézték, ezért csúfolták, gúnynevekkel illették. Ugratói között volt [Cs. G.] is, akit viszont [Sz. L.] tartott zsidónak. Mindketten úgy vélték, hogy származásukat azzal tudják a legjobban bizonyítani, ha antiszemitizmusukkal dicsekednek.” Ingyencirkuszt rendeztek társaiknak, amin azok „kéjesen röhögtek”, s ha újabb szórakozásra vágytak, egymásnak ugrasztották őket, s így „mintegy gázt adva elvárták, hogy bizonyítsunk” – panaszolta kihallgatásán Cs. G. Amikor

B. B. egy kocsmában először találkozott Cs. G. barátaival, Sz. L., a társaság régi tagja késve érkezett, valaki megjegyezte: „Zsidóéknál nincs pontos óra”, ami mintegy megadta a jelet a szélsőségesen antiszemita szóáradathoz. Sz. L. így rekonstruálta heccelése történetét: „A jelenlévők közül valaki megjegyezte: ťMi van zsidó, mit izgulsz?Ť Ez a kijelentés dühödt antiszemita kirohanásokat váltott ki belőlem. Többek között ilyeneket mondtam: a zsidóknak egy malmot kell csinálni, s egymást hajigálják bele, úgy dögöljenek meg, hogy azért húslisztként még el lehessen adni. Kár a levegőért, amit beszívnak, mert utána a leheletük fertőző betegséget áraszt. A villamoson nem ülök le utánuk, mert a ruhájuk nyomán ottmaradt dögszag átragad rám is.” Társai a következő megjegyzésekkel hergelték: „a bibsi jól be van rúgva”, „pedig a zsidók nem szoktak inni”, „igaz, hogy megválasztottak rabbinak?”, „vetkőztessük le, nézd meg a tökét”, „ilyen kampós orral elmehetnél halászni”, „csak mondd meg, hogy apád, anyád zsidó volt, ne játszd az eszed, minden szombaton ott vagy a zsinagógában”, „most már hagyjátok a zsidót”, „ugye, hogy [Sz. L.] hangja zsidós?”, „te is egy tetű zsidó vagy, és így ebben az országban jól élsz majd”, mire Sz. L. kitört: „Hallgass, te állat, a hangod is zsidós, te vagy a zsidó!”

Gyakran ábrándoztak arról, hogyan lehetne megszabadulni a zsidóktól. Cs. G. azt fejtegette, hogy valamennyiüket a tengerbe zavarva kellene megölni, mert még golyót sem érdemelnek. Sz. L. szerint ez túl drága, s megfertőzik a vizet: valami olcsóbb gázzal kéne végezni velük, igaz, a gázkamrák is költségesek. Palesztinába telepítésük ötlete helyett Sz. L. javasolta, hogy a Csendes-óceán egyik lakatlan szigetére telepítsék őket, hogy ott „zabálják föl egymást”. Irigyelték a lengyeleket, amiért ott kevés zsidó maradt. Volt, aki felvetette, hogy „kár a tehetséges zsidókért”, például Szerb Antalért és Radnóti Miklósért. Sz. L. szerint ezeket a veszteségeket a germán faj kiválóságaival pótolni lehet. Ő órákig tudott zsidózni anélkül, hogy önmagát ismételte volna. „Amikor dicsőséges csapataink [tudniillik a náci németek] elfoglalták Kijevet, és a gázkamrák még üzemeltek, akkor a bibsik még nem mertek pofázni. Most bezzeg nagy a pofájuk. Lesznek azonban még gázkamrák is, és a szappangyártás is fellendül még. Elintézzük mi még a vágott f...ú zsidókat. Sor kerül persze még a bolsikra is, akik most védik őket, mert feltámad még a Reich.” Cs. G. többször kijelentette: „felmegy még a gázszámla Auschwitzban”.

B. B. az olasz fasizmushoz vonzódott inkább (dicsekedett azzal a pártjelvénnyel, amelyet egy olasz szélsőjobboldali párt tagjától kapott, akivel Magyarországon ismerkedett meg), s lenézte társai gyerekes egymásugratását, parlagi antiszemitizmusát. Arra volt büszke, hogy a tanulásban soha egyetlen zsidó sem kerekedett fölé. Elvi szinten volt megrögzött és kérlelhetetlen

antiszemita. Egyedül őt foglalkoztatta a „zsigeri antiszemitizmus” gyakorlati oldala, pontosabban családjából, környezetéből hozott előítéletét mélyítette el hamis elméletekkel. Áltudását társai között is terjesztette, akik szájtátva hallgatták hihetőnek tűnő „tudományos” magyarázatát az antiszemitizmus okairól. B. B. „a nemzetközi zsidóság machinációjáról” tartott előadásában kifejtette, hogy „a zsidóság állandóan szervezett, titkos szervezetekben [tevékenykedik], amelyek közül például a szabadkőművesség vált híressé a történelemben. Nagyon sok ilyen zsidó szervezet van, amelyek közül egyesek legalitásban vannak [...]. Kijelentettem, hogyha egy politikai gyilkosság tettese nem válik ismertté, akkor azt rendszerint valamelyik titkos zsidó szervezet követi el. Ezek a titkos zsidó szervezetek minden vonatkozásban céltudatosan segítik egymás tevékenységét. Fő céljuk azonban az, hogy az emberiséget megosszák, és a hatalmat világméretekben megkaparintsák, amit tulajdonképpen már el is értek. A zsidóság akadályozza meg azt is, hogy a nagyhatalmak között bármilyen közeledés legyen. Mindennek alátámasztására Kennedy meggyilkolását és Hruscsov leváltását hoztam fel példának.” Máskor antiszemita indulataik „tudományos” megalapozása céljából előadást tartott nekik a világot behálózó zsidó csúcsszervezetről, a „szanhedrinről”. Szerinte ez a hetventagú cionista testület irányítja a világot, s csak a katolikus egyház képes szembeszállni vele. S bár a kommunista vezetők nem tartoznak közéjük, de a kommunizmus létrehozásáért is a zsidók a felelősök. Olvasmányként Henry Ford antiszemita könyvét – A nemzetközi zsidót – ajánlotta.

B. B. tudományosnak tűnő fejtegetéseivel növelte amúgy is vitathatatlan tekintélyét. A zsidóság univerzális bűnbakká nyilvánítása felmentette az előadót és hallgatóit egyaránt a magyarságot ért kudarcok önkritikus vizsgálata alól. A zsidók faji alapú megbélyegzése azzal a megnyugtató érzéssel tölthette el őket, hogy ők a „jók”, s a zsidók elleni bármilyen fellépésük pedig nemes célú küldetés.

Az 1967. júniusi arab–izraeli háború kapcsán B. B.-ék az arabokkal rokonszenveztek, rokonaik, idősebb ismerőseik viszont Izrael pártján voltak, mert kommunistának tartották az arabokat. „A mi álláspontunk inkább antiszemitizmusunkból eredt” – írta B. B. Cs. G. csalódott a németekben, mert az arabokkal szemben Izraelt pártolták. Felvetődött bennük, hogy tüntetnek az Izraeli Követség előtt, de a terv kivitelezéséig ez alkalommal sem jutottak el.

Tervezgetések

„Srácok! Mikor csinálunk már egy jó kis forradalmat?” – szólt oda B. B. cigarettázó társainak, amikor az egyetem folyosóján elrohant mellettük. A meddő szócsaták helyett tetteket javasolt. A baráti társaság tagjai elképzelték, hogyan tehetnének keresztbe a hatalomnak különféle akciókkal. Elsősorban arra szerették volna felhívni a figyelmet, hogy nem mindenki híve a rendszernek, meg akarták mutatni, hogy a diákok nem csupán a nyugati országokban és Lengyelországban szegülnek szembe a hatalommal, hanem Magyarországon is. Rendszergyengítő terveik ábrándozások voltak, s az illegális kommunista múlt és az antifasiszta ellenállás kliséire épültek. Tervbe vették például a Kun Béla téri tanácsköztársasági emlékmű felrobbantását; nagy politikai visszhangot reméltek az akciótól, s úgy gondolták, a lakosság többsége rokonszenvezne velük. „Engem a Gömbös-szobor felrobbantásának példája vonzott – írta B. B. –, továbbá számomra Szamuely neve mindig gyűlöletes volt. Többször is nyilatkoztam róla abban az értelemben, hogy az csak egy közönséges tömeggyilkos.” Kiültek a térre, és elgondolták, hogyan repül a levegőbe az építmény. A robbanószerkezethez szükséges vegyszereket az egyetem laboratóriumából lopták volna, és lőgyapot előállítása is felmerült: szakkönyvek beszerzése lett volna az első lépés. Egyikük az „ejtőszerkezetes időzítő” ötletét vetette föl, a robbantást egy csőben lezuhanó golyó idézte volna elő.

A másik tervük az volt, hogy a Népstadionban az egyik nemzetközi meccsen léggömbből rendszerellenes röpiratokat szórnak a szurkolók közé: a léggömb irányító szerkezetére azonban nem volt ötletük. Röpiratot szórtak volna szét a csepeli gyorsvasúton és a csepeli utcákon, valamint a nyilvános vécékben, azonban még a szövegében sem tudtak egyezségre jutni. Az „autós” P. R. azt javasolta, hogy saját maguk készítette Belfegor-figurával ijesztgessenek, de amikor kinevették, azzal az ötlettel állt elő, hogy torlaszolják el a fővárosban az Alagút Attila utcai bejáratát. Egyesek a zsidó sírok megrongálását, lepiszkítását vetették fel, de a többiek nem értettek velük egyet.

Titkos társaságról ábrándoztak, s összetartozásuk nyomatékosítására egyik összejövetelüket társaságalapítássá nyilvánították. Egyezségüket kézfogással erősítették meg egyikük lakásán zsíros kenyerek és emberpróbáló mennyiségű bor elfogyasztása után. Az esetleges árulók megfélemlítésére kijelentették: „aki köp, az meghal”. Elképzelték a rendszerváltó kormányt, amelyben Cs. G.-t miniszterelnök, Sz. L.-t honvédelmi miniszter, B. B.-t közoktatásügyi miniszter és vatikáni nagykövet lett volna. P. R.-nek a közlekedésügyi miniszteri posztot szánták. Meg voltak győződve arról, hogy az országban számos az övékhez hasonló „titkos társaság” működik, csak meg kell találni a kapcsolatfelvétel módját. Kijózanodásuk után már nem foglalkoztak a titkos társaság gondolatával.

A kocsmázások, a tervezgetések az egyetemi szorgalmi időszakokat jellemezték: az éppen soron következő vizsgaidőszak vagy a nyári szünet szétzilálta a laza baráti társaságot.

A KISZ

Az egyetlen ifjúsági tömegszervezet, a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) gondosan leképezte a pártbürokráciát. Legfontosabb funkciója az ellenőrzés, a felügyelet volt. Ugyanakkor ki kellett (volna) elégítenie a fiatalok munkán, tanuláson túli igényeit, amire éppen egyoldalúsága, szigorúan ellenőrzött volta tette alkalmatlanná. A KISZ csak kevesek számára jelentett eszmei, világnézeti támaszt. A többség azért lett KISZ-es már középiskolás korában, mert továbbtanulásához, érvényesüléséhez előnyt jelentett, ha az egyetlen tömegszervezet tagjaként tartották számon.

A fiatalok ideológiai és gyakorlati felügyeletét a párt- és a belügyi szervek megosztották egymás között. Az előbbiek láthatóan, az utóbbiak többnyire láthatatlanul végezték munkájukat. A felsőoktatási intézményekben a KISZ ellenőrzése az állami ideológiát, a marxiz-

mus–leninizmust oktató, fiatal(abb) tanárok feladata volt. Az egyetemi KISZ-szervezetek élére gondosan kiválasztani vélt – elsősorban munkás- vagy parasztszármazású – vezetők kerültek, akik többnyire maguk is hallgatók voltak. A tömegesség azonban nehezítette a szűrést: ha a kibocsátó középiskola véleményező tanára nem volt elég éber, ha a sikertelen első felvételi után fizikai munkát végző jelentkezőről vállalata „nem elég kritikus” véleményt adott, olyan hallgatót is nemritkán „káderré” emeltek, akiről a későbbiek folyamán kiderült, hogy „a rendszer ellensége”. Az évfolyamtitkárok legfontosabb feladata társaik véleményezése volt, amit általában barátaikkal együtt készítettek.

A gyógyszerészeti karon sem volt ez másként. „A KISZ programja nagyon gyenge volt.

Az első félévben felkészültek a gyógyszerészbálra, a második félévben pedig beszéltek róla. Az ideológiai előadások az 1950-es évek brosúráira hasonlítottak” – mondotta a tárgyaláson az egyik vádlott. Rendszerellenes egyetemistáink közül többeknek – a hangadóknak, a tevékenyebbeknek: H. L.-nek, Sz. L.-nek és Cs. G.-nek – KISZ-funkciójuk is volt, amit a baráti kör nem nehezményezett, sőt igyekezett hasznot húzni a „hatalmi pozíciókból”. Cs. G. hivatalos, állampárti szellemben tartott előadásokat évfolyamtársainak a vietnami háborúról és az Egyesült Államokban tevékenykedő rasszista terrorszervezetről, a Ku-Klux-Klánról.

1967-ben, amikor az orvosi egyetemen a baráti társaság szerveződött, a világméretű kulturális paradigmaváltás magyarországi formaváltozatai is születőben voltak. A szabadabb, nyitottabb, lázadó nyugati világ előbb hatott azokra a fiatalokra, akik nyelveket tudtak, akik kapcsolatot tartottak Nyugatra távozott rokonaikkal, akik érintkezhettek külföldiekkel, akik nem csupán a Szabad Európa Rádió magyar nyelvű adásait hallgatták, hanem az Amerika Hangját, a BBC-t és az albán rádió adásait is. B. B. és egyetemista társai ilyen fiatalok voltak. Ők a fellazult keretek további tágítására, s egyben szemléletüknek, nézeteiknek megfelelő formák megtalálására törekedtek: keresték önmagukat és helyüket a mozgó világban. A legkézenfekvőbb, akkoriban a legszokványosabb megoldást választották: önképzőkör jellegű irodalmi-

művészeti klubot, szabad szellemű vitafórumot kívántak alakítani. Valójában B. B. és Cs. G. voltak az ötletadók. B. B. felvette Sartre nevét: az egzisztencializmusról már korábban a

katolikus körben is tájékozódott. Cs. G. ezt ellenezte, mert a többiek „ezt utálták, félvállról nyilatkoztak a filozófiai problémákról”. Cs. G.-re főként a klubszervezés gyakorlati tennivalói hárultak.

A Kádár-rendszerben a fiatalok közösségi fórumának létrehozása csak a KISZ hozzájárulásával volt lehetséges. Most jöttek jól a fő ötletadó, B. B. KISZ-es vezető társai: ők járták ki az engedélyt feletteseiknél. A klubnak Avantgárd lett volna a neve, de csak a Fórum név felvételére kaptak engedélyt. Cs. G. és H. L. kidolgozták a klub alapszabályát, és jóváhagyatták a kari KISZ-vezetőséggel. Már a nyitónapot tervezték, amikor a kezdeményezéstől megijedt egyetemi és kerületi pártvezetők vissza akarták vonni az engedélyt. Cs. G. zsarolni próbálta őket. B. B. a barátjától származó információk alapján számolt be a jelenetről: „felváltva tettek fel neki [Cs. G.-nek] kérdéseket. Mondta, talán idegileg is ki akarták fárasztani. Többek között ilyen kérdéseket tettek fel neki. ťMaguk konkurálni akarnak a KISZ-szel?Ť Az ő felelete az volt, hogy ťMi tudjuk, hogy a KISZ mögött ott van a párt, a párt mögött a kormány, a kormány mögött a Varsói Szerződés, mi húszan nem akarunk konkurálni a Varsói SzerződésselŤ. Amikor a délutánra már összehívott alakuló gyűlést is le akarták mondani, [Cs. G.] követelte, hogy adják ezt neki írásban. Ezt azonban nem akarták, és megkérdezték, hogy miért kéri. Azt felelte, hogy kiszögezi a kapura, mint Luther Márton a téziseit, hogy a KISZ nem engedélyezte a klubot, mert nem vállalja a felelősséget azok előtt az emberek előtt, akiket odabolondított. Végül az engedélyt megkaptuk.” Az ár nagy volt: a helyi pártvezetők kikötötték, hogy a klub csak a KISZ-es tanácsadó tanár jelenlétében működhet. A nyílt cenzúraigény bejelentése után B. B.-éknek elment a kedvük a klubtól, bár egy alkalommal húsz-huszonöten mégis összejöttek: B. B. Ernst Fischernek A fiatal nemzedék problémái című könyvét ismertette. A vita leginkább a szólásszabadság hiánya körül zajlott, amelyben a marxista tanszék hivatalból jelen lévő tanársegéde képviselte a hivatalos véleményt, vagyis hogy az igazi szabadságot csak a szocializmus biztosítja. „Ma már vihar után vagyok. Iszonyú pofon volt. Sablonos, szokott szöveg. Vonalas. Hát minden szellemi szabadságot ki akarnak belőlünk ölni? Azt akarják, hogy a KISZ szócsöve, a marxizmus agitálói legyünk? Ilyen fórum sok van, ellenzék pedig nincs” – jegyezte fel B. B. másnap, 1967. február 19-én naplójába. A jelenlevők többsége később nemigen emlékezett arra, hogy mi körül folyt a vita. B. B. „A történelem 60 perce címmel előadást tartott. Nem tudom, kinek a könyve volt, de az a véleményem, pihent agyú lehetett” – mondotta a tárgyaláson P. R. A csalódott társaságnak a kudarc után maradt a kocsma, a házibuli, ahol a szidalmazottak között ekkortájt kitüntetett hely jutott az egyetemi párthivatalosságoknak.

Az egyetem KISZ-titkárát, évfolyamtársnőjüket gyakran ugratták, „idegileg ki akarták csinálni”. A KISZ-funkciót betöltő Cs. G. és Sz. L. kellemetlen helyzetekbe hozták a lányt, például bezárkóztak vele egy szobába, hogy dörömbölnie kelljen, miközben „hátulról kezükkel megfogdosva” ijesztgették. „Többször beszéltek velem – mondotta a lány a kihallgatásán –, hogy én hülye vagyok, hogy csinálom ezt az egész titkári munkát, és robotolok akkor, amikor más nem csinál semmit. Szinte üldözési mániám lett azzal, hogy állandóan figyelték a magánéletemet. [Cs. G.] azt mondta: figyel a CIA, és amikor kérdeztem, hogy kik azok, kinevetett, hogy nem árulja el.” Gyakran kísérgették a lányt, s ilyenkor a hivatalostól eltérő nézeteikkel, politikai helyzetértékeléssel traktálták. B. B. például kifejtette neki, hogy a nyereségrészesedés elosztása igazságtalan, Csepelen emiatt már sztrájkoltak a munkások. Sz. L. antiszemita kijelentései sem voltak ismeretlenek előtte. A lány egyre inkább kötődött a társaság egyik tagjához, ami nemigen befolyásolta a kari KISZ-szervezet működését: ugyanolyan formális maradt, mint korábban volt.

A PER ÉS HÁTTERE

A NYOMOZÁS ÉS A VIZSGÁLAT

A BM belső elhárítással foglalkozó részlegének munkatársai véletlenül figyeltek fel az egyetemista baráti körre. Olykor a véletlenre is van magyarázat. Mielőtt 1969. március végén B. B.-t letartóztatták, a belügyesek beépített emberei jelentették, hogy B. B. kapcsolatot tart olyan papokkal, akik korábban politikai elítéltek voltak. Meg akarták félemlíteni: amikor 1969 elején Lengyelországból hazafele utazott, a határnál „a III/III. Cs[oport]f[őnök]ség kérésére” leszállíttatták a vonatról, és alaposan átkutatták. Szabálysértésen érték tetten: lezárt borítékokat (?!) hozott át a határon.

B. B. maga is egyházi és lengyel kapcsolatai kriminalizálására gyanakodott, amikor nyomozói felszólításra „önvallomását” írta. Igen részletesen beszámolt mindenről, amit e két témával összefüggésben tudott. Felvetődött benne, hogy egyik volt szeminarista társa – N. N. – adhatta fel, aki hozzá hasonlóan gyógyszerészhallgató volt, bár nem tartozott a társaság szűkebb köréhez, de ismerte nézeteiket, s tudhatta, hogy B. B. a T. utcai katolikus körben a lengyelországi és a csehszlovákiai eseményekről is beszámolt. Ugyanakkor szégyellte is magát az esetleges alaptalan gyanúsításért, pedig ösztönei jól működtek. „Buzás Béla” zárkaügynök (ez az iratokon szereplő álnév) jelentésének ahhoz a passzusához, amelyben B. B.-nek N. N.-re vonatkozó gyanúját említette – „disznóságnak tartaná, ha N. N.-t nem tartóztatnák le, akit véresszájúnak nevez” –, a szerv képviselője piros ceruzával a következő megjegyzést fűzte: „Ez baj.”

Nem sejtette, hogy letartóztatásakor a Belügyminisztérium figyelme már egyetemista társaira is kiterjedt: vele egy időben, de az ő tudta nélkül Cs. G.-t és Sz. L.-t is beidézték a rendőrségre. B. B.-t meglephette, hogy ügye ilyen éles fordulatot vett: baráti társasága került a középpontba, őt és barátait pedig államellenes összeesküvés szervezésével gyanúsították. Továbbra is úgy érezte, hogy nincs rejtegetnivalója. Nem alakoskodott, őszintén leírt mindent, ami eszébe jutott. Nemegyszer ki is színezte, olykor el is túlozta hajdani megállapításait. Vallomásaiban a gyónási késztetés a meggyőzés vágyával keveredik, s mindezek fölött ott lebeg a büszkén vállalt mártírium glóriája. „Véleményem szerint – írta róla zárkatársa – [B. B.] továbbra is teljes őszinteségre fog törekedni, mert úgy fogja fel, mint állami gyónást, ami után feloldozást kaphat. Ezt így ő maga fejtette ki.” B. B. önfeltárulkozása zavarba hozta a bíróságot, különösen amikor lelki válságairól, gyengeségéről, „erkölcsi hibáiról” beszélt: „Személyisége nem mentes némi önmarcangoló (mazochista-exhibicionista) jellegtől, ezért vallomását kellő kritikával fogadva, azt megfelelő mértékre leszállítva lehetett csak a tényállás alapjául felhasználni” – olvasható az ítéletben.

A politikai nyomozóknak szerencséjük volt B. B.-vel, aki nem csupán mindenről őszintén beszámolt: emlékezőtehetsége is kiváló volt, s naplót is vezetett, amelyet kihallgatásai előtt mindig megkapott.

Nem volt veszélyérzete, vagy – s ez a valószínűbb – méltatlannak érezte magához, hogy féljen ellenfeleitől. Beszámolói nyomán a politikai nyomozó szervek hamarosan a baráti társaság többi tagját is beidézték a rendőrségre, akik csodálkoztak, hogy kihallgatóik náluk is jobban emlékeznek az elmúlt két évben tett, izgatásnak és rendszerellenesnek minősített kijelentéseikre.

Cs. G. és Sz. L. B. B.-től eltérően reagált a kihallgatásokra. Ők nem vágytak mártíriumra. A fizikailag és lélektanilag megterhelő helyzetben nemegyszer elvesztették a fejüket: kétségbeesve kapkodtak, s a maguk mentésére konspirálni próbáltak kihallgatóik előtt. Zárkatársaik előtt azonban megnyíltak: a vallatásokon felgyülemlett feszültséget fel kellett valahogy oldaniuk. Ebben a szokványos szituációban a szervek a bevált módszereket alkalmazták. A terheltté minősített gyanúsított zárkatársat kapott, aki a Belügyminisztérium embere volt, s akinek a zaklatott és zavarodott lefogott általában őszintén kitárulkozott. A „tégla” minden apróságról tájékoztatta a cellatársa ügyében nyomozó tisztet. A nyomozó és a vamzer közötti együttműködést példázzák az alábbiak. Cs. G. a börtönben oroszul írta a falra: „igen nehéz helyzetben vagyok, nagyon óvatosnak kell lennem”. Máskor ezt írta fel: „Itt volt [Cs. G.]. Ne félj, te is túl leszel rajta. Élt 21 évet szabadon. Béke poraira. Haza és szabadság. Légy erős!” A vamzer nem mulasztotta el figyelmeztetni megbízóit: Cs. G. látta, amikor elolvasta a szöveget.

Cs. G. szélsőjobboldali nézeteit gyanútlanul hangoztatta a zárkatársa előtt. „ťNálunk az egész 1919-es balhét bibsik csináltákŤ. [...] Beszélt arról, hogy egyszer még visszajön ő ide, fekete egyenruhában, lakk csizmában, és akkor milyen alapon várnak ezek a kommunisták kegyelmet? [...] ťköpök a magyarokra, én elsősorban nordikus vagyok, anyám különben is félig német, a bolsevikok bemocskolták a magyar nevet. Az első fára felhúzok majd minden utamba eső párttagot.Ť” A börtönben a zárkaspicli interpretálása szerint azt tervezgette, hogy ha kiszabadul, felhagy a politikával, kispolgári életet fog élni. Lesz negyven-ötvenezer forintja (akkor ez igen nagy pénz volt), ebből tízezret ruhára költ, a többit pedig telkekbe fekteti.

A letartóztatottak mindegyike külön kihallgató tisztet kapott, akik jól összehangoltan dolgoztak, s gondosan egyeztették a zárkaügynököktől származó információkat. A kihallgatók munkáját összefogó, értékelő belügyes jelentése, beosztottjai irományain szereplő széljegyzetei

B. B. börtönbeli magatartásához is számos adalékot szolgáltatnak. B. B. „jogérzéke a nullával egyenlő – írta március 31-i beszélgetésükről készült jelentésében –, így nem sokat jelent, ha valamilyen információról azt mondja, hogy veszélyes, s ugyanez fordítva is igaz.” „Abszolút nem tudja elképzelni, hogy mi vár rá – jelentette ki két nappal később. Úgy számítja, az őszintesége miatt szinte bocsánatot fognak kérni tőle, és ő lesz az egyetlen, aki folytathatja majd az egyetemet. ťPersze lehetséges, hogy ennek az lesz az ára, hogy együtt kell majd működnöm a rendőrséggel, de hát az egyetemet be kell fejezni.Ť” Az utolsó félmondatot a nyomozó piros ceruzával aláhúzta, és mellé írta: „Kis hamis!”

Miközben folytak a per előkészületei, a belügyminiszter-helyettes összefoglalót küldött az ügyről a KISZ Központi Bizottságának, valamint az egészségügyi és a művelődésügyi miniszterhelyettesnek. Ekkor még csak a csoportos izgatás gyanúja miatt folyt az eljárás, amely nyárra államellenes összeesküvéssé duzzadt.

A PER

B. B.-t 1969 júliusában „a Magyar Népköztársaság állami, társadalmi és gazdasági rendje ellen irányuló” összeesküvés kezdeményezése és vezetése, hét társát pedig „összeesküvésben való részvétel” vádjával állították bíróság elé, és ítélték el: B. B.-t öt évre, Cs. G.-t és Sz. L.-t két, illetve P. M.-et két és fél évre, a többiek egy év körüli letöltendő vagy felfüggesztett büntetést kaptak, amelyet kis, lényegtelen módosítással a fellebbviteli bíróság ősszel jóváhagyott. A következő év tavaszán valamennyiük büntetését megfelezték. (Az MSZMP vezetői már 1969 elején tervbe vették, hogy a Tanácsköztársaság 50., illetve a felszabadulás 25. évfordulója

alkalmából közkegyelmet gyakorolnak, amely körülbelül egymillió embert érintett volna. A tervből 1970-ben lett törvényerejű rendelet. B. B. és társai osztoztak annak az ezerötszázhatvanhárom elítéltnek a sorsában, akiknek büntetését a felére csökkentették.) Az ügyész és a tanácsvezető bíró az ítéletet az „összeesküvő” titkos társaság veszélyességére alapozta, s nemigen zavarta őket, hogy az állítólagos „titkos társaság” valójában nem is létezett. Kevés figyelmet szenteltek a lengyelországi és a csehszlovákiai szálnak, ami nem realitásérzékükkel, hanem inkább azzal magyarázható, hogy nem lehettek tisztában az ottani történésekkel, pontosabban nem akarták feszegetni a két „testvérország” belső problémáit.

MIÉRT NEM IZGATÁS VOLT A VÁD?

Bár a perbe fogottak antiszemita, fasiszta kijelentéseire mind a vádirat, mind az ítélet kitért, izgatásért nem vonták őket felelősségre, feltehetően azért, mert ezért a bűncselekményért csak kisebb mértékű büntetést kaphattak volna. Megkockáztatható azonban egy másik feltevés is: a bíróság azért nem akarta őket izgatásért elítélni, hogy kerülje a két kényes, elfojtásra ítélt téma – a virulens antiszemitizmus és a tovább ható szélső-jobboldaliság – felszínre kerülését. Elbizonytalanította az ítélethozókat, hogy a zsidóellenes és náci nézeteket terjesztő fiatalok szülei a rendszer megbecsült káderei voltak, és az is elgondolkoztatta őket, hogy a perbe fogott fiatalok az egyetemen a kezdeményező, közismert és népszerű hallgatók közé tartoztak. Ezek kiemelése bumerángként ütött volna vissza a hatalomra: a pártállam vezetőire és azokra is, akik velük kiegyezve működtették a „puha diktatúrát”. Az összeesküvés kezdeményezésével vádolt B. B. sokkal mérsékeltebb nézeteket vallott, mint Cs. G. és Sz. L., azt azonban nem lehetett vitatni, hogy a társaság B. B. köré szerveződött, s ő volt az, aki a szélsőséges antiszemita és rendszerellenes indulatokat áltudományos zsidóellenes fantazmagóriákká, mérsékelten rendszerellenes képzelgésekké tudta alakítani.

A kihallgatók között voltak olyanok, akiket érezhetően foglalkoztatott az antiszemitizmus. Egyikük, Orgovány Sándor alhadnagy, szinte élvezte kihallgatottja, Sz. I. zsidóellenes megnyilvánulásait: maga is antiszemita lehetett, s az sem elképzelhetetlen, hogy e tabunak számító kérdéskör feszegetésével a kemény módszerektől elszokott feletteseit akarta figyelmeztetni: ide vezet, ha a szerveknek nincs módjuk határozottan fellépni az „ellenséges elemek” ellen. „El kell mondanom – vallotta állítólag Sz. I. –, hogy a szerintünk meglévő zsidó rezsimvezetést és annak hibáit nemcsak mi ismertük fel a csoporton belül, hanem ez a politikai koncepció jellemző az egész egyetemi részlegre is. Nem véletlen, hogy tendenciózusan érvényesül az elv: ki kell közösítenünk magunk közül a zsidó hallgatókat. Ez napjainkban is folyamatosan zajlik.” A jegyzőkönyvben érződik a szöveget megfogalmazó rendőrtiszt görcsös erőfeszítése, hogy az egyetemen történteket országossá növelje. A megfogalmazás esetlen, kimódolt. Elképzelhetetlen például, hogy egy gyógyszerészhallgató részlegként emlegesse az egyetemét.

B. B. és társai perében a nyomozók, a kihallgatók, valamint az ítélethozók közötti együttműködés kiegyensúlyozott és zavartalan volt, s csupán egyetlen esetben tért el a véleményük egymástól. A politikai nyomozók beidegződéseiknek engedelmeskedtek, amikor „felfedezvén” az államellenes összeesküvés tervét, a gyanúsítottak származása iránt kezdtek kutakodni.

B. B.-t és Cs. G.-t osztályidegennek minősítették, ami a „szocialista jogban” súlyosbító körülménynek számított. Az ítélet szövegezője a fentiekkel szemben azzal érvelt, hogy B. B. apja már egy évtizede külföldön él, Cs. G. édesapja pedig megbecsült tagja a rendszernek.

A tárgyaláson a vádlottak antiszemita nézeteiről szó esett ugyan, de úgy tűnik, hogy az ügyész és a bíró a zsidóellenesség elrettentő példáinak idézésével inkább a hallgatóság soraiban ülő egyetemi vezetőket akarta figyelmeztetni a gyógyszerészeti karon uralkodó állapotokra, és nem akarták elhalványítani vele a fő vádat: a társadalmi rend elleni szervezkedést.

A tanácsvezető bíró többször rákérdezett arra, honnan tudták a vádlottak, hogy társaik közül ki a zsidó. „Nem tudom pontosan, kik a zsidók az évfolyamon – válaszolta Sz. I. –, csak hallotta az ember, hogy ez is zsidó, az is. De ehhez különösebb kommentár nem kell. Van például egy évfolyamtársunk, [...], arról az egész évfolyam tudta, hogy zsidó.” „Az általános iskolában hallottam először a zsidó kifejezést, miután én nem voltam zsidó, mellőzés ért. [...] Provokatőr[t], véres baloldalit, zsidót láttak bennem” – mondotta Cs. G. Zsidóellenességét a következő példákkal indokolta: „Középiskolás koromban A helység kalapácsa átírását kaptuk szorgalmi feladatként egyik osztálytársammal. Ezt beadtuk a magyartanárnak, és amikor egy hónap múlva érdeklődtem, azt mondta, hogy ketten adtuk be, ezért nem lehet értékelni. Valaki ekkor megjegyezte, ha zsidók lennénk, kaptunk volna egy ötöst. Volt egy Steiner nevű osztálytársam, aki gyenge tornász létére mindig megkapta tornából is az ötöst, mert a többi jegye jó volt, ugyanakkor én pedig nem mindig kaptam meg a jelest, mert nem tudtam kézen állni.”

Sz. L. a tárgyaláson azzal próbálta mentegetni antiszemita kirohanásait, hogy feldühítették azzal, hogy zsidónak nézték: maceszt tettek az asztalára, és azt kérdezték tőle, hogy mit küldött a nagybácsi Tel Avivból.

P. E. a tárgyaláson mondta el, hogy zsidó származású. Erről társai korábban nem tudtak, s feltehetően ő sem. Talán védője vagy családja javasolhatta neki, hogy beszéljen erről: az ítélet kiszabásakor esetleg enyhítő körülmény lehet.

A cionizmus csak a tárgyaláson került szóba. B. Gy. vallomásában azt fejtegette, hogy B. B. arról beszélt nekik, hogy a világot a cionisták irányítják, akik „összetartanak és vezető állásokra törekednek”. Arra a bírói kérdésre azonban, hogy mit jelent a cionista szó, nem tudott válaszolni. B. B. a bírói érdeklődésre ezt felelte: „Tudom, hogy cionista szervezet létezik. Tudom, hogy volt világkongresszusa, hogy mikor, azt nem tudom. A cionista mozgalom nacionalista mozgalom.” Az ügyész és a bíró azonban végső soron a nyomozó szervek végértékelését osztotta: az antiszemita szálat elvékonyították, és az izgatásnál fontosabbnak ítélték az összeesküvés-teóriát, amelyhez B. B. naplójából is ötleteket merítettek: többször idéztek belőle a tárgyaláson. Például a következő bejegyzést: [1967]. „április 14-e, este: Hetek Tanácsa”.

A VÉDELEM ÉS A BELÜGYMINISZTÉRIUM

A letartóztatott fiatalok szülei közül Cs. G. apja volt a legtevékenyebb: igaz, ő volt a legbefolyásosabb pozícióban. („Nagyon nem szereti a bolsikat – mondta róla zárkatársának Cs. G. –, de tudja, hogy nem tehet semmit.”) Olyan ügyvédet talált, aki nagy segítségére volt fiának a védekezésben (a belügyesek bosszúságára). Cs. G. első kihallgatására még szabadlábon, apai, ügyvédi tanácsokkal ellátva mehetett. Azt javasolták neki, semmit ne ismerjen be, hacsak fényképet vagy magnószalagot nem tárnak elé bizonyítékként. Az ügyvéd hívta fel a figyelmét arra, hogy a magas vérnyomás emlékezetkieséssel járhat. Cs. G. kétszer „kapott” idegrohamot a zárkájában: vallási dalokat énekelt, zokogott, monologizált, vicsorgatta a fogát, toporzékolt. „Ha bedilizik, apja majd felelősségre vonja” a hatóságokat – mondta vissza a vamzer Cs. G. szavait.

A szervek nyomon követték az eljárás alá vont fiatalok minden lépését. Tudtak arról, hogy Sz. L. lakásán összejöttek a szülők: a „főmérnök” (Sz. L. apja) és az „osztályvezető” (Cs. G. apja) az ügyvédekkel kidolgozták a bírósági eljárás során követendő védekezési stratégiát. Az ügyvéd írta meg Cs. G. helyett „önéletrajzi vallomását”, amelyet más, engedélyezett iratokkal együtt bejuttatott számára a börtönbe. Ezek között volt a vádirat ügyvédi példánya a vádlottnak szóló üzenetekkel. A belügyesek lefényképezték az illegálisan bevitt iratokat, s tájékoztatták a bírót. A törvényesség látszatának betartására azonban a szerveknek is ügyelniük kellett, így nem tehették szóvá, hogy „látták” a vádiraton az ügyvéd Cs. G.-nek szóló tanácsait.

Az ügyvédek védenceik, illetve megbízóik érdekében kockázatot vállaltak, és szembeszegültek a politikai indíttatású jogérvekkel. Egyöntetűen állították, hogy védenceik cselekménye nem értékelhető államellenes összeesküvésként, mivel csak beszélgettek valamiféle szervezet létrehozásáról, de semmiféle titkos társaságot nem működtettek. Így tettük csak „összeesküvésre irányuló előkészületként” értékelhető, amelynek büntetési tétele jóval kisebb az „összeesküvés kezdeményezésénél és az abban való részvételnél”. Tanácsukra a vádlottak többsége a bíróság előtt visszavonta a kihallgatások során tett, önmagára terhelő vallomását. Amikor a bíró rákérdezett, hogy P. M. miért írta alá kihallgatási jegyzőkönyvét, ha a tárgyaláson mást állít, így válaszolt: „Azért írtam alá a jegyzőkönyvet, mert amikor már ötvenszer elkérdezik ugyanazt, az ember megunja.” Cs. G. rossz idegállapotával magyarázta, hogy aláírta a kihallgató tiszt által fogalmazott jegyzőkönyvet.

A vádlottak zöme őszinte megbánást mutatott, amit védőik is tanácsolhattak nekik. Cs. G. és Sz. L. főként antiszemita, fasiszta kijelentéseik élét szerették volna tompítani, s arra hivatkoztak, hogy meggondolatlan, gyerekes szavaikra már nem is emlékeznek. Természetesen a minden kijelentését büszkén vállaló B. B. nem tartozott közéjük, amit az ítélet „megátalkodottságnak” minősített. A többiekhez hasonlóan neki is felajánlották, hogy válasszon ügyvédet, de ő családja kívánsága ellenére ragaszkodott a hivatalból kirendelt védőhöz.

Az ügyvédek érvelése és a vádlottak bíróság előtti magatartása a vádak bírói megítélésén nem változtatott, de nem kizárt, hogy az ítéletek nagyságát a vádlottak számára kedvezően befolyásolta.

AZ ÜGY KÖVETKEZMÉNYEI AZ EGYETEMEN

Még meg sem kezdődött a bírósági eljárás, amikor a Belügyminisztériumban elhatározták, hogy az ügyről beszámolnak az orvostudományi egyetem politikai (párt- és ifjúsági) és állami vezetőinek (a rektornak, a helyetteseinek, a dékánoknak és a személyzeti osztály vezetőjének). A június elején megtartott szóbeli tájékoztatón a Belügyminisztérium illetékesei a „szervezkedés” társadalmi veszélyességét emelték ki, amin ők a szovjetellenességet, a nacionalizmust és az antiszemitizmust értették, majd idézeteket olvastak fel az egyetemisták vallomásaiból, ami – jelentésük szerint – igen nagy hatást tett a jelenlévőkre. A rektor, aki nyilván szabadulni akart a hallottak továbbadásának terhes feladatától, őket kérte meg, hogy tartsanak tájékoztatót a KISZ egyetemi vezetőinek és a Marxizmus–Leninizmus Tanszék oktatóinak. Ezen az összejövetelen húsz-huszonöten vettek részt. A forgatókönyv ugyanaz volt, csak most a belügyesek a KISZ felkészületlenségének, kihasználhatóságának a bizonyítására összpontosítottak. „Foglalkoztunk a levonható következtetésekkel úgy – írták jelentésükben –, hogy az egyetem belső életébe való beavatkozást kerültük, de azért az általunk elmondottakra a jelenlévőknek reagálniuk kelljen.” Öten szóltak hozzá a tájékoztatóhoz: éberségre buzdítottak, az erkölcsi-politikai nevelés javítását szorgalmazták, és kérték, legyen szorosabb a kapcsolat a Belügyminisztérium és az egyetem között, hogy elejét vehessék a hasonló szervezkedéseknek. Ez megfelelt a politikai vezetés óhajának.

Az egyetem felelőssége mind a vádlottak, mind a vád, mind a védelem részéről felvetődött. Az egyik vádlott szerint a karon „sok ellenséges elem van. Volt maszekoknak a gyermekei, meg olyanok, akik nem erre a karra akartak jönni. Sok rendszerellenes egyént láttam magam körül.” A per során a védelem azzal mentegette a vádlottakat, hogy az egyetemen uralkodó antiszemita légkörben a perbe vontak nehezen szabadulhattak volna az otthonról hozott szovjetellenes és antiszemita nézeteiktől, s az egyetemi ideológiai oktatás sem segítette őket abban, hogy világszemléletük a „helyes irányba” fejlődjék. Az egyik vádlott így védekezett: „a karon erősen reakciós és antiszemita volt a hangulat, szégyennek számított, ha valakit zsidónak néztek”. A zsidóellenes légkört azonban elsősorban a perbe vontak alakították, például a fentebb idézett Cs. G., akinek az volt a véleménye, hogy „az egész rohadt egyetem tele van pólisi zsidókkal, összetartanak a kutyák”.

A fenti problémakört az ítélet indoklása is érintette: „Utalni kíván a bíróság arra a többször hangoztatott védekezési és védelmi érvelésre – olvasható az elsőfokú ítéletben –, amely a vádlottak talajvesztettségének okát az egyetem oktatási és nevelési módszereiben, politikai szervezeteinek elégtelen működésében, sőt az egész társadalom felelősségében kereste. Ezekben az érvekben kétségtelenül van igazság. [...] Az egyetem politikai és szakmai vezetői a megfelelő következtetéseket bizonyára levonják, ez nem a bíróságra tartozik”. E fenyegető és álságos mondat az egyetemi autonómia korlátozását sejteti. A hatalom azzal, hogy az egyetem vezetőit megtorlásra késztette – amit ők nem szívesen teljesítettek –, mintegy büntette őket azért, amiért nem fordítottak figyelmet a hatókörükbe tartozó fiatalok ideológiai nevelésére.

Az egyetemi hivatali gépezet nehezen lendült működésbe. A gyógyszerészeti kar vezetői úgy gondolták, hogy megvárják, amíg véget ér a per, s ők majd utána „lépnek”. Szorgalmasan eljártak a tárgyalásokra, próbáltak puhatolózni a tanácsvezető bírónál és a Belügyminisztérium illetékeseinél, hogy megtudják: milyen megtorló intézkedéseket várnak el tőlük. A megkérdezettek az egyetemi autonómiára hivatkozva elzárkóztak a válaszadástól, ami igencsak elkeserítette a dékánt és a helyettesét. Végül az ügyben érintett egyetemistákat kizárták a KISZ-ből, és két félévre eltiltották tanulmányaik folytatásától, ami sokuk életpályáját módosította. Évekbe telt, amíg befejezhették az egyetemet. Az állambiztonságiak figyelték őket: munkájukról, magánéletükről naprakész információik voltak, holott többen közülük elkerültek a fővárosból.

BELÜGYES ÉS POLITIKAI ÖSSZEFÜGGÉSEK

Az állambiztonsági szervek munkatársait 1966-tól egyre inkább nyugtalanította a belső fellazulás és a külső fellazítás káros hatása. Időbe telt, amíg valamelyest megértették az új hazai és világjelenségeket, és a maguk módján és eszközeivel alkalmazkodtak hozzájuk. A korábbi, számukra tiszta képletet összezavarta az 1963 után társadalmi megbékélést hirdető politika, amelynek következtében az ellenség egy része ellenzékké szelídült. Ellenük már nem léphettek fel a korábbi nyers adminisztratív eszközökkel, s ami még kínosabb volt: nemigen tudták megkülönböztetni egyiket a másiktól. A hatalommal korábban szemben álló beilleszkedők magatartásában álságosságot, tettetést gyanítottak, s nehezteltek a pártvezetőkre, akik ezt a helyzetet intézkedéseikkel – a határok részleges megnyitásával, a továbbtanulók származási kategóriáinak eltörlésével stb. – előidézték. Már 1966-ban panaszkodtak: egyre növekszik azoknak a száma, akik lebecsülik a „jobboldali elhajlókat”, s „a magukat ťbeilleszkedőknekŤ feltüntető ellenséges vagy polgári, kispolgári elemekkel szemben elvtelen, liberális magatartást tanúsítanak”. A két évvel későbbi belügyi értékelés lényegében a fentieket ismétli: a „belső ellenség” továbbra is jobbra akarja tolni, „liberalizálni” szeretné a rendszert: „nézeteik árnyaltabbak, tevékenységük sokrétűbb és leplezettebb. A legális lehetőségek kihasználására törekednek. Pontosan kiszámítják, meddig lehet elmenni jogi következményekkel nem járó cselekedetekben. [...]

A nyílt ellenséges tevékenységet kifejtők száma mind szűkebb térre szorul. [...] 1967-ben 1966-hoz képest 60%-kal csökkent az összeesküvések (előkészületek) száma. Ugyancsak csökkent az izgatásos esetek száma, amely 47%-kal volt alacsonyabb, mint a megelőző évben.” 1966-ban százötven ellenséges röpcédulát foglaltak le, illetve ezerhuszonkettő falfirkálást észleltek, 1967-ben a röpcédulák száma kilencvenhárom, a falfirkáké hatszáz volt. Az állambiztonság irányítóinak jelentésében érződik az ambivalencia: egyrészt saját eredményükként könyvelik el a csökkenő számadatokat – hangsúlyozzák megelőző módszereik (bomlasztás, vagyis a társaság egyes tagjainak rendőri figyelmeztetése, szignalizáció, vagyis a munkáltató titkos tájékoztatása stb.) hatékonyságát –, másrészt a látszólag kedvező változásokat a nyugati fellazítási politika következményének tartják. Ez utóbbi a pártvezetésnek szóló figyelmeztetés is: figyeljenek jobban a szervek jelzéseire, az ellenség felderítésében és felszámolásában adjanak nekik nagyobb szabadságot és több lehetőséget. Ez a viszonylagos kiegyensúlyozottság 1968 végére megbomlott. Az 1969. februári belügyminiszteri jelentés az ifjúsági bűnözés növekedéséről számol be, köztük a politikai típusú „bűnökről”. Eszerint míg 1964-ben csak tizenegy fiatalt vontak felelősségre összeesküvésben való részvételért, ez a szám 1968-ban negyvenhatra emelkedett. Hasonló arányban növekedett az izgatásos bűnesetek száma. Bár hasonló kimutatások a korábbi időszakokból nem állnak rendelkezésünkre, az összevetéshez némi segítséget adhat, hogy 1951–1953 között a legsúlyosabbnak ítélt politikai bűncselekményekért kétezer-százhatvanhat embert vettek őrizetbe, közülük ezerharmincöt főt 1952-ben (lásd erről a BM Kollégiuma 1953. szeptember 8-i ülésére készült jelentést).

Kénytelenek voltak elismerni, hogy az „elkövetők” összetétele a társadalom sokféleségét tükrözi, s nem köthető „osztályidegenekhez” vagy „polgárokhoz, kispolgárokhoz”, mint korábban bizonyítani vélték. A „káros” nézetek közül a nacionalizmust, a szektarianizmust, a revizionizmust és a szovjetellenességet emelték ki: ez utóbbit mindenekelőtt az 1968-as csehszlovákiai eseményeknek tulajdonították. Az egyetemisták, főiskolások közötti növekvő nyugtalanság okául emellett a lengyel diákmozgalmakra is utaltak. Óvatosan felvetették, hogy az eddig javasolt megelőző stratégiát nem ártana hatékonyabb adminisztratív eszközökkel kombinálni. A szervek az egyik legfőbb veszélyt a növekvő idegenforgalomban – a magyarok ki-, illetve a külföldiek beutazásában – és a nyugati magyar nyelvű rádióadók műsoraiban látták. (Míg 1951–1954 között 15-25 000 fő utazhatott külföldre, 1960-ban már 299 282, 1964-ben pedig számuk megötszöröződött, 1 485 712 főre nőtt, 1965–1968 között évenként 1 millióan léphették át a határt. Köztük volt B. B. is, aki ezekben az években tizennégyszer volt külföldön.)

A Belügyminisztériumban különösen a fiatalokat féltették a „fertőzéstől”. Korábban a többnyire elszigetelten tevékenykedő jobb- és baloldali elhajlók voltak az elsődleges célpontjaik, ekkortól az új közösségi formák – klubok, galerik, körök – megjelenése okozta a legtöbb gondot nekik. 1969 tavaszán a Belügyminisztériumban felmérték az ezekben folyó „ellenséges” tevékenységet. Az „illegálisan szervezett” klubok között találjuk a B. B.-ék szervezte Avantgárd Klubot is hat másik – CBC Rádió Klub, Pop Pickers Co Club, Új Irodalmi Népfront,

Batsányi Ifjúsági Írószövetség, Soproni Irodalmi Kör, Kenguru Klub – társaságában. Az 1967 februárjában tervezett Avantgárd Klub céljairól ezt írták: „elhatározták, hogy a legális lehetőségek felhasználásával a klubot igénybe vevő hallgatókat igyekeznek szembeállítani a marxizmus–leninizmussal, népi demokratikus rendszerünkkel. Az eszmét és képviselőit (a megjelenő előadókat) provokatív vitákkal próbálják lejáratni [...]. Külön hangsúlyozták, hogy a toborzott személyek között ťzsidók, prolik és kommunisták nem lehetnekŤ. [...] Eredeti tervükről a KISZ-szervezet engedélymegtagadása miatt mondtak le, de illegális tevékenységüket tovább folytatva eljutottak az összeesküvés előkészületéig.” Valamennyi felsorolt klubnál feltüntették a rendőri intézkedéseket is. A legsúlyosabb büntetés az Avantgárd Klub tagjai számára volt várható: az áprilisban véglegesített jelentés letartóztatásokról, további vizsgálatról írt.

A Belügyminisztériumban figyeltek fel arra, hogy a sztálinizmus idején készült törvényi szabályozás nem számol ezekkel az új egyesületi formákkal, ezért a felelősségre vonás jogi alapjának megteremtése céljából javasolták az igazságügy-miniszternek az 1955-ös törvényerejű rendelet módosítását. A szervek munkatársai javasolták, hogy a Központi Statisztikai Hivatal gyűjtse az adatokat ezekről az új közösségi formákról, és szorgalmazták a „probléma politikai felülvizsgálatát”.

Az 1969-es évről készült belügyminisztériumi összefoglaló a konkrétan felsorolt ellenzéki cselekmények felsorolásakor a Lukács György köréhez tartozó Fehér Ferenc harminc-negyven fős „politikai szalonja” után említi a „restaurációra törekvő” B. B.-ék emlékmű-robbantási tervét, egy „szektás jellegű tüntetés előkészítését” Miskolcon, valamint „Közép-európai Unió” létrehozását tervező két „nacionalista és szovjetellenes” összeesküvést és egy csoportos izgatást. Feltehetően B. B.-ék ügye az utóbbiak valamelyike lehetett.

1969-ben ellenséges politikai tevékenység miatt csaknem félezer ember ellen indítottak eljárást: kétharmaduk ellen „burzsoá és jobboldali revizionista platform alapján”, egyharmaduk ellen „baloldali revizionista” beállítottságú cselekedeteik miatt. A vizsgálati szakaszba vontak száma egyik csoport esetében sem érte el a száz főt. B. B. és bíróság elé állított hét társa hatvannégy hasonló eljárás alá vont gyanúsított sorsában osztozott.

1970 tavaszán a Belügyminisztérium már nem óvatoskodott: Benkei András belügyminiszter határozottan kérte, hogy a párt tegye a szervek számára lehetővé, hogy „kulturális területen” hatékonyabban léphessenek fel a „rendszer ellenségeivel” szemben. A pártvezetés nemigen osztotta a szervek aggodalmát. Miért is aggódtak volna? Magyarország mind a nyugati, mind a keleti régió országaival összevetve a béke és a növekvő jólét szigetének tűnt, s ha – részben külföldi hatásra – nőtt is idehaza az elégedetlenkedők száma, a társadalom túlnyomó többsége semmiféle ellenzékiségre sem volt fogékony. Az értelmiségiek, a fiatalok mindig is hajlamosak voltak a túlzásokra, minek hát jelentőséget tulajdonítani fecsegéseiknek, szokatlannak tűnő szórakozásaiknak?

A pártállam vezetői úgy vélték, hogy az ellenzékinek tűnő fiatalok „ideológiai ráhatással” meggyőzhetők, s ha kikerülnek az „életbe”, zömük úgyis betagolódik a hallgatag többségbe. A marginális értelmiség hóbortjait pedig nem nehéz nevetségessé tenni, a „deviánsak” kompromittálására pedig elegendő az állambiztonságiak leleményessége.

Az 1968-as szociális érzékenységről tanúskodó, reformszándékú diákkezdeményezések azonban a pártvezetőket is elgondolkoztatták. A legnagyobb egyetem, a több ezer hallgatót tömörítő ELTE hallgatóinak 1967–1969 közötti mozgolódása kötötte le leginkább a figyelmüket. Kádár János 1969 májusának végén látványos látogatást tett az egyetemen, s a Gólyavárban több száz hallgató előtt bizonygatta a hazai rendszer előnyeit a keleti szocializmushoz és a nyugati kapitalizmushoz képest.

Vajon miért lett mégis koncepciós politikai per 1969 nyarán egy baráti társaság összejöveteleiből? Az Európa-szerte fellendülő diákmozgalmaktól való félelem késztette a politikai nyomozó szerveket és az igazságszolgáltatókat arra, hogy a baráti csevegésekből összeesküvést kreáljanak? Emellett a politikai perrel a hatalmon lévők feltehetően figyelmeztetni akartak arra, hogy az országot 1956-ban „ellenforradalomba” sodró erők – az osztályidegenek, a Nyugat-imádók, a szovjetellenes, fasiszta és nacionalista nézetek hívei – az eufemizált „ellenforradalom”, vagyis a „sajnálatos események” után több mint egy évtizeddel is léteznek, s ha a konszolidációt elfogadók nem figyelnek rájuk, a hatalom és a társadalom közötti hallgatólagos megállapodás megbomolhat.

A RENDSZERVÁLTOZÁS UTÁNI FELÜLVIZSGÁLAT

1991-ben a Legfelsőbb Bíróság törvénysértőnek ítélte, és megsemmisítette B. B. és társai perének ítéleteit. Az 1969-es bírói döntés indoklásából különösen a következő „cselekmények” büntethetőségét vonták kétségbe: B. B.-ék „ellenforradalmi erőcsoportosulást” hoztak létre, „összehangolt ellenforradalmi tevékenységet” folytattak. Helytelenítették a következő értékelést: „a szocializmus erőivel és eredményeivel való ellenséges érzületű szembenállás nagyon is konkrét veszélyt” jelentett, mivel a vádlottak nézeteit „évfolyamtársaik nem is kis köre tiltakozás nélkül elfogadta”; a „nemzetközi helyzet alakulása”, „a nemzetközi méretekben folyó osztályharc és a háborús feszültség”, „a nemzetközi munkásmozgalom vitái és problémái” növelték B. B.-ék nézeteinek kártékony hatását. Az 1991-es határozat szerint az 1949-es alkotmány biztosította az alapvető emberi és állampolgári szabadságjogokat, tehát a szólásszabadság jogát is, így az ítélet jogellenes volt.

LÁBJEGYZET

1 A tanulmányhoz felhasznált források: Belügyminisztérium Közigazgatási Államtitkári Hivatal Irattári Osztálya, Miniszteri iratok: 3139/a, 4441., 4483., 4934., 4953., 4964., 5020. és 5252. sz. tétel. Budapesti Fővárosi Bíróság: B. B. és társai perének tárgyalási jegyzőkönyve. 1969. július 1-3., 8-9., illetve a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának határozata, 1991. január 28. Történeti Hivatal V-156 211/1-3. dossziéja.