„Diadalittas múlt –súlyos gondokkal terhelt jelen –vészterhes jövő: ez a szocialista városok sajátja. Nem vitás, hogy a radikális szerkezetváltás árát leginkább e városok lakóinak kell majd megfizetni” –jósolta 1989-ben Papp József közgazdász kandidátusi disszertációjában.² A jóslat bevált: az általunk a szocialista városok közé sorolt³ Ajka, Dunaújváros, Kazincbarcika, Komló, Oroszlány, Ózd, Salgótarján, Százhalombatta, Tatabánya, Tiszaújváros és Várpalota igen nehéz évtizedet tudhat maga mögött. Nem véletlen, hogy Tatabánya polgármestere, Bencsik János is egy hosszú, sötét alagúton való áthaladáshoz hasonlította az átalakulás éveit.⁴

A rendszerváltozást követően a gazdaságban és a társadalomban lezajlott változások legalább annyira gyorsak és radikálisak voltak, mint a második világháború után. A szocializmusból piacgazdasággá történő átalakulást a magyar gazdaságtörténet legnagyobb mértékű ipari visszaesése kísérte, ennek következtében 1995 végén az ipar bruttó termelése még mindig csak háromnegyede volt a tíz évvel korábbinak. A recesszió legnagyobb kárvallottjai a magyar szocialista nagyipar és bányászat egykori fellegvárai voltak: teljes iparágak sűzntek meg, tűntek el szinte nyomtalanul. A kényszerű változásokat a szocialista városok lakói egyértelműen egyfajta végítéletként élték át. Ezekben a városokban ugyanis –mint arra egy lengyel kutató is rámutatott⁵ –a létalapot nyújtó iparág, illetve nagyüzem megsűznése nem egyszerűen a munkanélkülivé válást jelentette, hanem mindannak az összeomlását, amit addig „normálisnak” és „igazságosnak” tartottak az emberek, identitásuk alapja semmisült meg egyik napról a másikra. Érzéseiket talán jobban megértjük, ha elképzeljük, hogy milyen lenne például Hollóháza a porcelánmanufaktúra, Kalocsa a paprikatermelés vagy Tokaj a borászat nélkül. Ózd vagy Tatabánya lakóinak 1990-ig ugyanilyen elképzelhetetlen volt az élet kohászat, illetve szénbányászat nélkül.

Az 1989–1990-es fordulat eleve különböző helyzetben érte a tizenegy magyarországi szocialista várost, mára pedig szinte szakadékszerű távolság választja el a prosperáló Tiszaújvárost, Tatabányát vagy Százhalombattát a stagnálás és a további hanyatlás határán egyensúlyozó Oroszlánytól, Ózdtól vagy Komlótól. Ezért is fontos és érdekes e városok 1990–2000 közötti sorsának vizsgálata, s a változások kezdetétől eltelt idő immár megfelelő alapot is nyújt a folyamatok értékelésére. Magyarországi iparvárosok, illetve szocialista városok pályájával foglalkozó összehasonlító elemzések azonban mostanáig alig készültek. (A kevés kivétel között említhető egy Ózd és Tiszaújváros 1997-es helyzetét összehasonlító tanulmány⁶, valamint egy Tatabánya és vidéke, illetve Miskolc és vidéke elmúlt tíz esztendejét összevető kötet⁷.) Így szinte mind a tizenegy város esetében „alapkutatásokat” szükséges végezni, ami jelentősen meghaladta volna vállalkozásunk kereteit. Ezért a városcsoportból két települést kiválasztva egy sikeres és egy sikertelen szerkezetváltás történetének bemutatására teszünk kísérletet –Tatabánya, illetve Ózd példáján.

Választásunk azért is esett e két városra a tizenegyből, mert két gyökeresen eltérő transzformációs modellt képviselnek. Tatabánya –kedvező adottságainak is köszönhetően és az önkormányzat igen aktív szerepvállalásával –lényegében kormányzati szubvenciók nélkül, a külföldi működő tőke segítségével hajtotta végre gazdaságának diverzifikációját, megújítását. Ózd –halmozott hátrányai miatt –közvetett és közvetlen állami támogatásokkal próbálta végigvinni a struktúraváltást, amelyből egyelőre csak a kohászat szinte teljes leépülése valósult meg, az új iparágak megtelepülése még nem.

Ózd esete azért is érdekes, mert a köztudatban a település neve a hanyatlás szinonimájává vált. Ráadásul a kivételes kormányzati odafigyelés alapján szinte úgy tűnik, mintha hazánkban nem is lenne nehezebb helyzetű település a kohászvárosnál –ami pedig korántsem igaz. Ugyanis még a legtöbbet emlegetett munkanélküliségi mutatókat tekintve is csak a 35–50 ezer lakosú városok csoportjában a legelső Ózd, kisebb városokban vagy falvakban magasabb munkanélküliségi rátákkal is találkozhatunk.⁸ Egy amerikai kutató szerint⁹ Ózd a magyar politikusok abbéli félelmének köszönhette a kivételezettségét, hogy az Ózdi Kohászati Üzemek (ÓKÜ) a gdan´ski hajógyárhoz hasonlóan sorsdöntő szerepet fog játszani a rendszerváltásban. A kohászok végül nem váltak a rendszerváltozás zászlóvivőivé, de Ózd jelentős nyomásgyakorló hatalommal bírt még a kilencvenes évek második felében is.

Mindezzel természetesen korántsem kívántuk bagatellizálni az Ózdon kialakult helyzetet, csupán jelezni szerettük volna a számokkal is alátámasztható érdekérvényesítési különbségeket. 1991–1995 között például Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár-Bereg megye kapta a Területfejlesztési Alap (majd célelőirányzat) támogatásainak 80 százalékát (!), miközben a –legalább annyira válság és elmaradottság sújtotta –dél-dunántúli négy megye 4,25 százalékkal részesedett ebből a forrásból.¹⁰ Az szintén a „borsodi lobbi” befolyását mutatja, hogy 1988–1996 között –adósságelengedés (felfüggesztés), a folyó termelés támogatása, végkielégítés, állami export- vagy garanciahitel, tőkeemelés, kivásárlás és reorganizáció címén –egyes számítások szerint 32,31 milliárd forint központi támogatásban részesültek a diósgőyri Lenin Kohászati Művek és jogutódai, továbbá 4,28 milliárd forint központi támogatásban az ÓKÜ és jogutódai.¹¹ (S ezek még inkább alábecsült számok, mint túlzóak, mert a sokféle állami alapból, költségvetésből, fejlesztési banktól stb. juttatott pénzösszegek ma sincsenek egységesen nyilvántartva vagy feldolgozva.) Azt, hogy mit sikerült e támogatásokkal elérni, Ózd esetében részletesen bemutatjuk az alábbiakban.

Mielőtt azonban rátérnénk a bővebb tárgyalásra, a későbbi események érthetősége kedvéért röviden bemutatjuk a két vizsgált város előtörténetét a nagyipar létrejöttétől a nyolcvanas évek végéig.

Ózd Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, a Bükk hegységtől északra elterülő dombságon fekszik. Az üzemszerű kohászat 1847-ben kezdődött meg a községben a környék barnaszenére és a gömöri vasércre alapozva. Az 1881-ben létrejött Rimamurány–Salgótarjáni Vasmű Rt. jelentős fejlesztéseket vitt végbe az ózdi üzemekben, és a századfordulóig több kolóniát épített a településen. A két világháború között a vasmű és az acélgyár szinte változatlan tempóban gyarapodott, és új telepek is épültek. 1939-ben Ózdot közigazgatásilag egyesítették Bolyok és Sajóvárkony községekkel, amelyekkel addigra szinte teljesen összeépült, s ekkor járási székhely is lett. 1949. január 1-jével nyilvánították megyei várossá. A gyár az 1949. évi államosítástól viselte az Ózdi Kohászati Üzemek nevet. Az első ötéves terv idején –többek között a sztálinvárosi vasmű építkezésének elhúzódása miatt –nagyszabású rekonstrukcióba kezdtek az üzemben. A hazai kohászat egyik fellegváraként az egész szocialista korszakban kiemelt szerepet élvezett a település. A hetvenes években újabb korszerűsítés hajtottak végre az ÓKÜ-nél: új rúd- és dróthengermű épült stb. A vállalat 1960–1980 között még meg tudta többszörözni nyersvas- és acél-, valamint hengereltáru-termelését.¹²

Tatabánya Komárom(-Esztergom) megyében, az egykori Tatai járásban található, a Gerecse és a Vértes hegység találkozásánál. Az első szénbányát 1896-ban nyitotta meg a Magyar Általános Kőszénbánya (MÁK) Rt., amely 1902-ben önálló községi jogállást járt ki az Alsógalla, Felsőgalla és Bánhida községek közé újonnan épített bányatelepnek. Az 1898-ban üzembe helyezett kisebb erőműn kívül 1909-ben gőztéglagyár, majd 1911-ben portlandcementgyár létesült –szintén a MÁK Rt. beruházásaként. A bányáknak és az új gyáraknak köszönhetően többszörösére nőtt a községek és az egyre épülő bányatelepek népessége. 1924-ben jelentősen korszerűsítették a tatabányai erőművet, majd 1930-ban Bánhidán új erőmű létesült. A MÁK Rt. egyre újabb beruházásokba fogott: 1921-ben karbidgyár épült, a cementgyár 1926-tól úgynevezett bauxitcementet is előállított, majd 1931-ben átadtak egy szénlepárló üzemet is. A nagyvállalat mindezek mellé Felsőgallán még ferroszilíciumgyárat (1938) és alumíniumkohót (1940) is létesített. A három község és a bányatelep a második világháború után már több mint 40 ezer lakost számlált, így 1947. október 1-jével e települések egyesítésével Tatabánya néven új megyei várost hoztak létre. A bányásztelepülés 1950. március 16-tól –Esztergom helyett –megyeszékhely is lett. Kiemelt fejlesztését az egész szocialista korszakban a szénbányászatnak köszönhette, egyes időszakokban az ország széntermelésének 20 százaléka innen került ki. A meglévő üzemeket többször korszerűsítették, bővítették. Új iparágként a bányagépgyártás jelent meg (1950), valamint több kisebb könnyűipari üzem is létesült a településen (varróüzem 1964-ben, a BHG híradástechnikai gyáregysége 1967-ben).¹³

A depressziós térségek jellemzői –Ózd és Tatabánya helyzete a nyolcvanas–kilencvenes évek fordulóján

A hetvenes évek első felében bekövetkezett olajárrobbanás drasztikus változásokat indított el az egész világgazdaságban, a nemzetgazdaságok pedig csak strukturális átalakulással tudtak alkalmazkodni az új körülményekhez. A szocialista blokk országainak vezetői évekig hitegették magukat (és országuk lakosságát) azzal, hogy a globális krízis megállítható a tábor nyugati határainál. A válság azonban –a hetvenes évekbeli hivatalos magyar szóhasználattal élve –nemcsak hogy „begyűrűzött” a blokkon belülre, hanem a nyolcvanas évek végére a szocialista rendszerek bukásához vezetett. Az azonos okok miatt a kelet-európai, s benne a magyarországi gazdasági válság számos hasonlatosságot mutatott a másfél-két évtizeddel korábban Európa piacgazdaságaiban (az egyszerűség kedvéért: Nyugat-Európában) lezajlott folyamatokkal. Ezért mindenképpen érdemes röviden összefoglalnunk, hogy a kontinens nyugati felén milyen jelenségek kísérték e változásokat.¹⁴

Nyugat-Európában a hetvenes évek közepétől a történelmi iparvidékek váltak a legproblematikusabb területekké. Ahol a hagyományos nyersanyagbázisra települt és állami kézben lévő alapanyag-ipari termelés (bányászat, kohászat stb.) dominált –mint a Ruhr-vidéken, az angliai Fekete-vidéken vagy a baszk iparvidéken –, az ipar nem sűznő válsága miatt évi 2 százalékponttal csökkent az iparban foglalkoztatottak aránya, s a munkanélküliségi ráta a nemzeti átlagok kétszerese volt.

A nemzetközi szakirodalom az egyoldalú iparszerkezet miatt válságba kerülő térségeket a depressziós jelzővel illeti. A hagyományos ipari térségek leértékelődését, fokozatos lemaradását, illetve más térségek előretörését kiválóan mutatja a régiók egy főre jutó GDP alapján számított rangsora: az 1950-ben még az előkelő 4. helyen szereplő Délkelet-Angliának, a 6. Vallóniának vagy a 9. Lotaringiának 1990-ben már csak a 45., a 70. és a 92. hely jutott.

A nyugat-európai depressziós térségekben a gazdasági szerkezetváltást leginkább akadályozó tényezők a következők (voltak): az ipari struktúra egyoldalú, diverzifikációra saját erőből képtelen; döntően nyersanyag-kitermelés és alapanyag-termelés folyik, korszerűtlen a termékszerkezet, hiányoznak a technológiaigényes termékek; a gazdasági szolgáltatások fejletlenek; a válságágazatokat döntően nagyvállalatok reprezentálják; az egyéb iparágak vállalatainak irányítása a térségen kívülről történik; a munkaerő szakképzettsége egyoldalú, alacsony a konvertálható szakképzettségűek aránya.

Mindehhez Horváth Gyula, a regionális politika szakértője azt is hozzáteszi, hogy a válságból való kilábalás esélye annál nagyobb volt Nyugat-Európában is, minél korábbi szakaszban kezdődött meg egy adott térség vagy település új pályára állítása. Ugyanis a „visszaesés kilátástalan pszichológiai légkört teremt, szakember-elvándorlást idéz elő, demográfiai eróziót vált ki, [...] a társadalmi-gazdasági struktúrák meggyengülése pedig mérsékli az újjáélesztés esélyeit, növeli a társadalmi költségeket”¹⁵. A szocialista országokban is éppen azért járt a krízis a gazdaság szinte teljes összeomlásával, mert az uralkodó állampártok a végletekig halogatták a közbelépést, és hagyták eszkalálódni a válságot.

Az előbb említett jelenségek a két vizsgált város esetében is jól megfigyelhetők. Ózd és Tatabánya nehézségei, amelyek már a nyolcvanas évek közepétől egyértelműen megmutatkoztak, egy helyen gyökereztek Magyarország általános problémáival. A magyar gazdaság, s azon belül a magyar ipar válságát okozó legfontosabb tényező a nehézipar túlsúlya és negyven éven át tartó, szinte változatlan preferáltsága volt. Ehrlich Éva nemzetközi összehasonlító vizsgálatai¹⁶ is bizonyították hazánk túliparosodottságát, iparának túlcentralizáltságát (a kis- és középvállalatok szinte teljes hiányát) és ágazati egyoldalúságát, vagyis a nehézipar túlzott arányát.

Az iparosítási hullámok nyomán létrejött magyar gazdasági szerkezet nem bizonyult hatékonynak, s különösen a hetvenes évek közepétől rohamosan veszített versenyképességéből. Az olajválságot követően, a hetvenes évek végétől kezdődően a magyar pártfórumok és szakmai tanácskozások minduntalan a gazdasági és az ipari szerkezetváltás szükségességét hangoztatták. A gyakorlatban azonban vajmi kevés történt ennek érdekében, ugyanis –amint azt Papp József kimutatta – még a nyolcvanas években is a nehézipari ágazatok részesültek a legnagyobb mértékben az ipari beruházásokból. Sőt a bányászat és a villamosenergia-termelő szektor ennek az évtizednek a közepén érte el 25 éves maximumát, miközben a jövő zálogaként emlegetett gépipar részesedése a minimumra zuhant.¹⁷ (Lásd az I. táblázatot.)

Forrás: Papp: i. m. 54. o.

Az energetikai ágazat domináns pozícióit mi sem mutatja jobban, mint hogy Kapolyi László személyében bányamérnök irányította 1980–1987 között az Ipari Minisztériumot. Bár maga Kapolyi –determinációi ellenére –elviekben határozottan struktúraváltás-párti volt, nyolcéves minisztersége alatt ebben semmilyen eredményt nem tudott felmutatni. 1975–1987 között a magyar ipar struktúrája lényegében változatlan maradt: a bányászat, a kohászat és a vegyipar –mind a foglalkoztatottak megoszlása, mind a termelő állóeszközök értéke alapján –változatlan súlyt képviselt, sőt a villamosenergia-termelő ágazat részaránya növekedett, miközben az elektronikai és műszeripari ágazatokat is magában foglaló gépipar aránya stagnált.¹⁸

A szocialista városokban –bár a szolgáltató ágazatok fejlesztésének szükségessége látható volt –még a nyolcvanas években is az összes végrehajtott beruházás 80-90 százalékát az iparban eszközölték, miközben Budapesten csak 25 százalékát, illetve Magyarországon átlagosan 38 százalékát. (Érdekes módon a szocialista városok közül Ózdon és Tatabányán volt a legalacsonyabb a beruházásokon belül az ipari jellegűek aránya –51, illetve 38 százalék. ¹⁹ Ez minden bizonnyal a borsodi városban a réges-rég elmaradt infrastrukturális fejlesztések részleges pótlásának, illetve a Tatabányai Szénbányák Vállalat megyén kívüli, a Fejér megyei Mányon végrehajtott fejlesztéseinek volt köszönhető.)

A gazdasági válság mélyülésével a hagyományos iparmedencékben, különösen az északkelet-magyarországi megyékben egyértelműen depressziós jelek mutatkoztak: az iparban foglalkoztatottak arányának csökkenése, a munkanélküliség –egyelőre burkolt –megjelenése, a csökkenő népszaporulat és a lakosság elvándorlása stb. A kormányzat –a szerkezetváltás fontosságának szüntelen hangoztatása ellenére –a nagyvállalati lobbi nyomásának engedve és talán egy újabb munkásfelkeléstől rettegve változatlanul finanszírozta a meglévő nehézipari termelőkapacitásokat. Így volt ez Ózd és Tatabánya esetében is: az állam segítséget nyújtott a kohászat, illetve a szénbányászat életben tartásához is.

Az ÓKÜ –a kohászati recesszióból és elavult technológiájából fakadó – gazdasági nehézségei miatt már 1979–1987 között 2100 fővel (14 ezer főről 11 900-ra) csökkentette dolgozói létszámát, főként felvételi stoppal.²⁰ 1986-ban és 1988-ban szerkezetátalakítási programot dolgoztak ki az ÓKÜ-nél, ezzel párhuzamosan az állam leírta a nagyvállalat tetemes adósságait.²¹ A Farkaslyuki Bányaüzem (amely 1974. január 1-jétől a Borsodi Szénbányák Vállalathoz tartozott) termelése is veszteséges volt már a nyolcvanas évek közepén. Emiatt az Állami Tervbizottság 1986 júniusában az ózdi szénbányászat visszafejlesztéséről döntött: új mezők megkutatását már nem engedélyezték, csak a feltárt szénvagyon korlátozott idejű kitermelését. A kijelölt mezők leművelése 1989 végén befejeződött, s a következő évben a bányát bezárták.²² 1980–1990 között összességében kb. 6500 álláshely sűznt meg Ózdon és környékén.²³

A Tatabányai Szénbányák Vállalat legalapvetőbb problémáját a szénmezők teljes kimerülése jelentette²⁴: 1987-ben a város közigazgatási területén termelő utolsó akna, a XII/A is bezárt²⁵, és csak Vértessomlón, Mányon, valamint Nagyegyházán folytatódott a szénkitermelés. A Tatabányai Szénbányák Vállalat –az ipari termelés általános csökkenése, a lakossági felhasználású szenek iránti kereslet visszaesése, valamint az energetikai szenek árának mesterséges alacsonyan tartása miatt –1987-re olyan súlyos pénzügyi helyzetbe került, hogy a cég ellen szanálási eljárást kellett indítani.²⁶ A hároméves szanálási program keretében –a magas önköltség és az észak-dunántúli karsztvízháztartást veszélyeztető nagymértékű vízkiemelés miatt –előbb a Mányi Bányaüzem termelésének szüneteltetéséről, majd hamarosan a Nagyegyházi Bányaüzem bezárásáról született döntés. Ezzel párhuzamosan az állam elengedte, illetve felfüggesztette az eocénprogrammal összefüggő fejlesztési tartozásokat. A szanálás időszakában a Tatabányai Szénbányák Vállalat létszáma 11 ezer főről 6 ezerre csökkent.²⁷

A két város létalapját jelentő iparágak krízise megindította a népesség migrációját is: 1980–1990 között Ózd elveszítette lakossága 10 százalékát, s Tatabányának is több ezer fős elvándorlással kellett szembenéznie. Az ÓKÜ és a Borsodi Szénbányák, illetve a Tatabányai Szénbányák Vállalat nehézségei ráadásul igen érzékenyen érintették a két város szociális és kulturális intézményeit, sportszervezeteit, hiszen működésüket a város helyett korábban a nagyvállalatok finanszírozták.

A nyolcvanas–kilencvenes évek fordulójára a kiteljesedő gazdasági recesszió összefüggő depressziós övezeteket hozott létre Magyarországon. Papp József és Tóth József 1991-ben az ország mind a 166 kistérségének (akkori elnevezéssel: városkörnyékének) adatait feldolgozva megállapította, hogy az ipar szempontjából négy megye helyzete volt különösen súlyos: Borsod-Abaúj-Zemplén, Hajdú-Bihar, Komárom-Esztergom és Veszprém megyéé.²⁸ Vizsgálatukkal egyértelműen kimutatták, hogy az egyoldalú gazdasági szerkezetű városok (és körzetük) sokkal inkább ki vannak téve a válság veszélyének, mint a diverzifikáltabb iparúak. Márpedig éppenséggel ez az egyoldalúság volt jellemző (illetve részben az még napjainkban is) a szocialista városokra, amelyek egy-egy domináns nagyüzemre települtek. Így nem csoda, hogy Papp és Tóth mind a tizenegy általunk szocialistának nevezett várost válságban lévőnek vagy válság felé sodródónak ítélte. Ózd, illetve Tatabánya sorsának alakulását nagyban meghatározta megyéjük helyzete is. Bár Komárom megye más részeit is erőteljesen sújtotta a nehézipar leépülése, a megye fejlettsége –és különösen Budapest és Gőyr közelségéből fakadó felvevőképessége –mégis enyhítette a munkaerő-piaci feszültségeket. Viszont Borsod-Abaúj-Zemplén megye nem ipari térségei maguk is hátrányos helyzetűek voltak, így a nehézipar összeomlását követően ezek képtelenek voltak felszívni a tömeges munkaerő-felesleget. Mindez egyben azt is jelentette, hogy miközben a központi fejlesztéseknél évtizedeken át a szocialista városok és a nehézipar kaptak prioritást, úgy most ismét ezekre a térségekre és iparágakra kellett újabb milliárdokat költeni.

Ózdon és Tatabányán tehát a nyolcvanas–kilencvenes évek fordulóján a következő év(tized)ek feladatait és lehetőségeit az alábbi gazdasági és társadalmi problémák határozták meg²⁹: a túliparosodottság és az egyoldalú iparszerkezet (különösen Ózd esetében); a válság sújtotta iparágak, Tatabányán például a széntelepek kimerülése; a fővárosi nagyvállalatok gyáregységei által képviselt kiegészítő iparágak felszámolása; az alulfejlett szolgáltató szektor; a fejletlen infrastruktúra, Ózdon például az alapvető infrastruktúra súlyos hiányosságai; Tatabányán a megfelelő városközpont hiánya; a lepusztult ipari területek, a meddőhányók, pernye- és salaklerakók a város belterületén, a bányászatból eredő tájsebek és a rendkívül magas környezetszennyezési mutatók; az egyoldalúan képzett munkaerő, a pénzügyi, kereskedelmi, vállalkozói, piaci ismeretek és tapasztalatok, valamint a nyelvtudás hiánya; a kedvezőtlen szerkezeti összetételű szakoktatás, az életképes szakmákat biztosító átképzési rendszer hiánya, Tatabányán pedig a felsőoktatási intézmény hiánya; a népességcsökkenés, különösen a képzett, diplomás, piacképesebb munkaerő elvándorlása; Ózd esetében szinte az egész városban, Tatabányán pedig bizonyos városrészekben az elszegényedő népesség, a rossz lakáskörülmények, a halmozottan jelentkező szociális problémák és a cigány–magyar etnikai konfliktusok.

Amint az a felsorolásból is látható, mindkét városban igen szerteágazó és sokrétű problémahalmazzal kellett megküzdeni a kilencvenes években. Az infrastruktúra-fejlesztésről, a helyi oktatási rendszer átalakításáról, a szociális gondoskodásról, a városépítészetről stb. –bár mindegyik fontos részletkérdés a települések megújítása szempontjából –csak töredékes információk állnak rendelkezésre, feldolgozások pedig szinte alig vannak³⁰. Az infrastruktúra javítása, a képzési rendszer modernizálása, a városközpont kiépítése amúgy is csak szükséges, de nem elégséges feltétele egy város megújításának, s a fejlesztések irányát és mértékét is alapvetően befolyásolja a település gazdaságának állapota és struktúrája. Ezért a továbbiakban Ózd és Tatabánya gazdasági szerkezetének megváltoztatására tett erőfeszítések bemutatására koncentrálunk.

A depressziós térségek kezelése –ipar- és területi politika

A depressziós térségek gazdasági szerkezetének átalakítása, megújítása Nyugat-Európában is rendkívüli erőfeszítéseket igényelt, és a befektetett óriási összegek ellenére is viszonylag csekély eredménnyel járt. Ezek a körzetek az ezredfordulón is a legsúlyosabb gondokkal küzdő régiók közé tartoznak. A válságkezelés Nyugaton is egyfajta tanulási folyamat volt, számos buktatóval és sikertelen kísérlettel, sokmilliárdnyi kárba veszett kiadással. Különösen a hetvenes években volt jellemző, hogy „a központi kormányzatok tűzoltó akciókba kezdtek az egyoldalú szerkezetű, hagyományos ipari területeken az üzembezárások és a munkanélküliség miatt kialakult feszültségek csökkentésére. Ezek a villámprogramok elsősorban a válságba került ipari üzemek állami támogatását célozták, valamint gazdasági előnyöket, ösztönzőket kínáltak az újonnan telepített üzemek, elsősorban országos hatáskörű vállalatok részlegei számára. A gyors, igen sokszor ötletszerű állami beavatkozások azonban ritkán segítették a válság sújtotta területek hátrányainak felszámolását, azaz a néhány ágazattól való függés csökkentését, az innovatív és alkalmazkodó készség növelését, vagyis egy diverzifikált gazdasági struktúra kialakítását.”³¹

Az említett kudarcok vezették rá Nyugat-Európában a kormányzatokat és a válságkezeléssel foglalkozó szervezeteket arra, hogy a régi nyersanyag- és alapanyag-termelő ágazatokat a minimálisra kell csökkenteni, gyakorlatilag fel kell számolni. A nyolcvanas–kilencvenes években pedig egyértelműen bebizonyosodott, hogy azok a struktúraváltási programok voltak (lehetnek) sikeresek, amelyek a vállalati struktúrán belül a kis- és középüzemeket preferálják; a fogyasztói igényekhez rugalmasan alkalmazkodó, technológiailag korszerű, munkaigényes, környezetkímélő iparágakat fejlesztenek; a csúcstechnológiának megfelelő telephelyeket (ipari parkokat, technológiai centrumokat vagy parkokat) hoznak létre; elősegítik a közületi és a magánjellegű kutatási és fejlesztési intézmények megtelepülését; megoldják a teljes körű szennyvíztisztítást, a szemét- és hulladékkezelést, illetve a hulladékgazdálkodást; javítják a térség közlekedési adottságait, különös tekintettel a légi közlekedésre; integráltan fejlesztik a telekommunikációt és az informatikát; megfelelő szakmai képzési és átképzési rendszert építenek ki; kiemelten kezelik a tercier ágazatokat, különösen a termelői és az üzleti szolgáltatásokat.³²

A válságkezelési módszerek ilyetén kiforrottsága ugyanakkor persze nem jelenti azt, hogy majd harminc évvel a válság kirobbanása után Nyugat-Európában ne lennének súlyos gondokkal küzdő egykori (nehéz)ipari térségek. Sőt napjaink gazdasági folyamatait figyelve nem zárható ki az sem, hogy az új high-tech iparok recessziós hullámai nyomán szaporodik a depressziós térségek száma.

A magyar politikusi, gazdasági és szakmai elit számára –mint azt az előbb láttuk –nem volt hiány a válságkezelési stratégiamintákban, a hazai ipar- és területi politikának mégis számos gyermekbetegségen kellett átesnie. Ennek megfelelően a magyar válságkezelési gyakorlatban két periódust különíthetünk el. Az első szakaszban, a kilencvenes évek első felében a válságot leginkább foglalkoztatás- vagy szociálpolitikai problémaként értelmezték, a beavatkozások – a késő kádárista hagyományok szellemében –távlati koncepció nélküliek és egyediek voltak. A másodikban, az évtized második felében –különösen a területfejlesztési törvény 1996. évi elfogadását követően –átgondoltabbá vált a kormányzati cselekvés, a regionális és helyi erőket hatékonyabban vonták be a problémamegoldásba, ugyanakkor a válságkezelés mindinkább a területi politika feladatává vált.

A nyolcvanas évek utolsó harmadában, bár hivatalosan soha ki nem mondatott, már nyilvánvaló volt, hogy a magyar gazdaság rendkívül súlyos helyzetben van. A Grósz- és a Németh-kormány, miközben következetesen „kibontakozásról” beszélt, csak erőtlen kísérleteket tett a válságkezelés (helyesebben válságelodázás) korábban bejáratott mechanizmusainak megváltoztatására. 1986. szeptember 1-jétől ugyan hatályban volt a felszámolási eljárásról szóló, 1986. évi 11. sz. törvényerejű rendelet, de a kormányzat –különösen a nagyvállalatok esetében –inkább hosszas és szerény eredményekkel járó alkudozásokba bocsátkozott. „Puha” eszközökkel, bátortalan intézkedésekkel, rohamosan romló financiális körülmények között viszont nem lehetett kikényszeríteni a létfontosságú szerkezetváltást.

Az első szabadon választott kormány csak az egyedi alkukra épülő válságkezelési gyakorlatot örökölte, megfelelő intézményrendszert a gazdaság és az ipar átalakításához azonban nem. Egyes vélemények szerint az Antall-kormány tudatosan igyekezett szétverni a szocialista nagyvállalatokat, mert azokat a régi iparpolitika, egy lehetséges kommunista restauráció „fészkének” tartotta.³³ Ez az állítás ugyan ebben a formában nem igazolható, ám annyi igazságmagja mégis lehet, hogy a kormányzat minden bizonnyal demonstrálni kívánta: elődeivel ellentétben nem foglya többé az „ipari lobbinak”. A magyar ipar csődjét pedig természetesen nem a kormány passzivitása, hanem a KGST és a keleti piacok összeomlása okozta. A fentiekből következett az is, hogy az állami (tulajdonú) ipar zsugorodásával az iparpolitika is mindinkább súlyát vesztette. Ezt a tendenciát jelezte az is, hogy míg 1979-ben három önálló ipari jellegű minisztérium működött (Nehézipari, Kohó- és Gépipari, valamint Könnyűipari Minisztérium), addig az ezredfordulón az iparirányítás immár csak egyik része –négy-öt más terület mellett (gazdaságfejlesztés, bel- és külkereskedelem, idegenforgalom, legújabban közlekedés stb.) –a Gazdasági Minisztériumnak.

Az intézményi, hatalmi háttér leépülése is közrejátszott aztán abban, hogy sem az Antall-kormány, sem a következő kormányok nem folytattak következetes iparpolitikát.³⁴ Késve vagy egyáltalán nem történt meg a távlati iparpolitikai koncepciók kormányprogramba emelése, s a hazai ipar (vám)védelmében is számos mulasztást követtek el. (Az első igazán komoly acélipari vámintézkedésre például csak az idén, 2002 júniusában került sor!) A szabályozás mindvégig fáziskésésben volt, a piacnyitás és a szabad kereskedelem címén szinte minden importakadályt felszámolt, annak ellenére, hogy a környező országok vas- és acélipari cégei, illetve szénbányavállalatai –a magyar cégekénél rosszabb minőségű, ám jóval olcsóbb –dömpingárujukkal jelentősen hozzájárultak a hazai kohászat és szénbányászat tönkremeneteléhez. Mindennek alapján a szénbányászatra és a kohászatra is igaz lehet egy hajdani textilipari vállalatvezető nyilatkozata: „A magyar textilipar túlméretezettségéhez nem férhet kétség. Azonban a racionalitás alapján az 1988–1989. évi kapacitásoknak legalább a felét meg kellett volna, és meg lehetett volna menteni. Piaci, iparpolitikai, gazdaságossági, foglalkoztatási és egyéb megfontolások alapján nem lett volna szabad hagyni a teljes magyar textilipar széthullását, konjunkturális és átmenetinek tekinthető pénzügyi okok miatt.”³⁵

Az Antall-kormány abból a szempontból folytatta a Németh-kormány politikáját, hogy egyszerre szorgalmazta a piaci törvények érvényesítését, illetve a határozottabb és mégis piackonform állami szerepvállalást. Egyfelől számos nagyvállalatot engedett csődbe menni (további támogatásuk, különösen az akkori pénzügyi helyzetben, valóban finanszírozhatatlan volt), másfelől tízmilliárdos nagyságrendben engedte el az állami vállalatok adósságát. Ezekben az intézkedésekben nehéz koncepciót találni. Koherens struktúrapolitikai megközelítésről csak a szénbányászat esetében beszélhetünk, ahol 1990 szeptemberében a bányabezárások lebonyolítására és a következmények kezelésére önálló szervezetet hoztak létre: a Szénbányászati Szerkezetátalakítási Központot (SZÉSZEK).³⁶ A másik leginkább válság sújtotta iparág, a kohászat esetében nem került sor hasonló intézkedésre.

1992–1993-tól –egy félfordulatot végrehajtva –a kormányzat deklaráltan is aktívabb szerepet vállalt a vállalatok reorganizációjában. Sőt 1992-ben tizenhárom nagyvállalatot vontak be egy központi konszolidációs programba (Dunaferr, Rába, Hungalu, Ikarus stb., az ÓKÜ ebből kimaradt), majd 1993–1994-ben adóskonszolidáció keretében segítettek egyes nagyvállalatokon (Tiszai Vegyi Kombinát, Tisza Cipőgyár stb.). A segélyezett cégek körét azonban mintha továbbra is inkább a méret, mint a strukturális elvek alapján határozták volna meg. A Horn-kabinet az iparpolitikát illetően az előző kormányok kitaposta úton haladt tovább. Ugyan többször kilátásba helyezte a „csoportos válságkezelés” lezárását, de egyedi elbírálás alapján újabb és újabb konszolidációs lépéseket tett mind a vállalati, mind a banki szférában.³⁷

A szénbányászat távlati lehetőségei a kilencvenes évek közepén tisztázódtak: egyrészt 1993–1994-ben a bánya-erőmű integrációk végrehajtásával³⁸, másrészt az 1995–1996-ban végrehajtott energetikai privatizációval.³⁹ Egyértelművé vált, hogy az ágazat régi formájában és nagyságrendjében menthetetlen. Ahogyan azt a SZÉSZEK szakértői megfogalmazták:
„A mélyműveléses szénbányászat visszaszorulásának alapvető oka tartós és elháríthatatlan: a szénelőfordulások kedvezőtlen geológiai adottságai, amelyek a kitermelést költségesebbé, kockázatosabbá teszik, emellett fokozott élet- és balesetveszéllyel, foglalkoztatási ártalmakkal járnak. [...] A vázolt tényezők által determinált leépítés fékezése –amelyet az ellátásbiztonság javítása, az importfüggőség csökkentése, valamint a munkahelyek megtartása indokolhatna – olyan tetemes többletköltségekkel jár, amelyeket csak a központi költségvetésből lehet finanszírozni, mivel azokat a magántőke nem vállalná, a lakosság pedig nem viselné el.” A szakértők végül megállapították: a szénbányászat leépítését tudomásul kell venni, „az általa okozott foglalkoztatási feszültségek feloldását a rendelkezésre álló eszközökkel a szénbányászati területen kívül kell keresni, nem a gazdaságtalan szénbányászati munkahelyek fenntartásával. [...] A bányászaton kívüli foglalkoztatás nemcsak szükségszerű, hanem a munkavállalók testi biztonsága, egészsége szempontjából általában kedvezőbb is.”⁴⁰

A kohászatot illetően azonban nem következett be hasonló felismerés (beismerés). Horn Gyula 1995 júniusában –valószínűleg az ottani lobbi nyomásának is engedve –a borsodi acélipar reorganizációjának koordinálására önálló kormánybiztost nevezett ki⁴¹. A kormánybiztos hivatala azonban 1997-ben anélkül sűznt meg, hogy sikerült volna jelentősen változtatni az iparág helyzetén. Az egyik kormányhatározattól a másikig görgetett problématömeg a sokmilliárdos állami támogatások ellenére sem oldódott meg. A borsodi acélipar életben tartásával továbbra is a foglalkoztatás fenntartása volt a cél, s a strukturális szempontok ismét háttérbe szorultak. Sem a Horn-, sem az Orbán-kormány nem vállalta annak ódiumát, hogy kimondja: a hazai acélipar kapacitásainak bizonyos része felesleges, csakúgy, mint egy új (mini)acélmű megépítése Ózdon⁴² (lásd később bővebben), és a központi forrásokat más iparágak letelepítésére, fejlesztésére kell fordítani.⁴³

Eközben a területi politikában a kilencvenes évek közepén –az iparpolitikával ellentétben –az előző évek sikertelenségeiből okulva igen jelentős változásokat hajtottak végre.⁴⁴ 1996 nyarán hatályba lépett a területfejlesztésről és területrendezésről szóló törvény (1996. évi XXI. tv.)⁴⁵, amely számos új eszközt is biztosított a válságban lévő régiók és települések felzárkóztatásához. A törvény alapján (22. §) ugyanis a kormány vállalkozási övezeteket hozhat létre az ipari szerkezetátalakítási, valamint tartós szerkezeti problémákkal küzdő térségekben. Az ilyen övezetekben –külön törvényben meghatározott –pénzügyi és más kedvezményeket biztosítanak. Az önkormányzatok és a kistérségi társulások –ugyanezen cikkellyel –lehetőséget kaptak ipari parkok és egyéb fejlesztési egységek létrehozására.⁴⁶
A törvény mindezeken túl végre pontosan szabályozta a válságtérségek közé sorolás kritériumait, valamint a regionális és helyi fejlesztő szervezetek jogköreit és lehetőségeit.

Az ipari park cím elnyerésére 1997-ben írták ki az első pályázatot, amelyen akkor 37 jelentkezőből 28 kapta meg a hőn áhított besorolást.⁴⁷ A későbbi években aztán már-már divat lett ebből az intézményből: minden „valamirevaló” település igyekszik ipari parkot kialakítani. A másik kedvezményezési eszköz, a vállalkozási övezet az ipari parkénál jóval szerényebb karriert futott be az elmúlt években. Az övezetek (szám szerint tizenegy) létesítésére 1998-ban került sor az Országos Területfejlesztési Koncepció⁴⁸ keretében, majd 1999-ben megtörtént az övezetek pontos határainak kijelölése is. Ilyen kedvezményezett területeken azóta közel 16 ezer új vállalkozás jött létre.⁴⁹ Ám az övezetekben eddig nemigen települtek meg nagybefektetők, nélkülük pedig nehéz túllendülni a holtponton. Ebből is látszik, hogy jelentős mértékű kedvezmények nélkül sem az ipari park, sem a vállalkozási övezet nem képes segíteni a gazdaságfejlesztést. Egyre többet hallani, hogy a munkát adó új vállalkozások szaporításához nem elégséges az adómentesség és az adókedvezmény, hiszen egy beruházással induló vállalkozás legfeljebb három-négy év után hoz egyáltalán nyereséget. Sokkal célravezetőbb volna hosszú lejáratú, kedvező kamatozású hiteleket biztosítani, állami munkabér-kiegészítést vagy a tb-járulék átvállalását bevezetni stb. Ilyen kedvezmények megadását viszont az állami bevételek maximalizálására törekvő pénzügyi kormányzat mindig megakadályozza, pedig hosszú távon valószínűleg a munkahelyteremtés lenne a kifizetődőbb.

A kilencvenes évek végén a kormányzat egyre inkább a területi politika szereplőire hagyta a –nemzetgazdaságilag mind szerényebb fajsúlyú, mégis stratégiai jellegű –szénbányászat és kohászat problémáinak megoldását. A szénbányászat, lévén hogy az erőművekkel együtt döntően magánkézbe került, mára gyakorlatilag kívül esik az állami iparirányítás hatókörén. Immár gazdasági racionalitások határozzák meg egy-egy bányavállalat működtetését, s ennek megfelelően 2000-ben be is zárták azokat az integrációból kimaradt szénbányákat (Ózd körzetében például Putnokon és Feketevölgyön), amelyeket addig foglalkoztatáspolitikai okokból dotáltak. Ám érdemes arra is felhívni a figyelmet, hogy az ezredfordulón művelés alatt álló bányák képesek nyereségtermelésre is. Úgy is fogalmazhatunk tehát, hogy az állam –rövid távú fiskális előnyök kedvéért –éppen akkor adott túl az energetikai ágazaton, amikor az a racionalizálás eredményeként képes lett volna visszatéríteni a korábbi állami befektetéseket.

A bányászattal ellentétben a kohászat „bombáját” a mai napig sem sikerült hatástalanítani. Ózdot teljes egészében a magánbefektetőknek engedték át, a diósgőyri és dunaújvárosi acélipari üzemek sorsa azonban továbbra is az állam kezében van. A következő (tíz-tizenöt éve minden kormány által halogatott) távlati iparpolitikai kérdéseket a közeljövőben végre meg kell válaszolni ahhoz, hogy ne dobjanak ki újabb (tíz)milliárdokat az ablakon: milyen technológiájú és létszámú kohászatra van szüksége Magyarországnak (hiszen a nemzetközi acélipari recesszió miatt elég borúsak az exportkilátások); milyen forrásból (állami és/vagy magántőkével) és mely városokban, illetve üzemekben kívánják végrehajtani a szükséges fejlesztéseket; milyen iparágakat (és milyen eszközökkel) segítenek megtelepedni ott, ahol –részlegesen vagy teljesen –felszámolják a kohászatot?

Válságkezelési kísérletek Ózdon és Tatabányán a mélypontig

Ózd és Tatabánya szocialista korszakbeli kiemelt fejlesztésében az államnak kizárólagos szerepe volt, a helyi tanácsnak a koncepcionális kérdésekbe legfeljebb informálisan, a helyi nagyvállalaton keresztül volt beleszólása. Aztán a nyolcvanas évek második felében az állam másként kezdett viselkedni: a tervtörvények alapján felvett központi fejlesztési támogatásokat valódi hitellé alakították át, a vállalatoknak objektív gazdasági mutatóknak kellett (volna) immár megfelelniük, a veszteséget mind kevéssé tudta és kívánta finanszírozni az állami költségvetés. A több évtizedes kedvezmények megsűznése mindkét város lakóit és vezetőit sokkolta, a megoldást azonban –a kialakult reflexeknek megfelelően –továbbra is az államtól várták. Ez a szemlélet a rendszerváltással sem tűnt el, és évekbe telt, amíg a helyi önkormányzatok beletanultak az önálló cselekvésbe. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy ekkora csődtömeggel egyetlen önkormányzat sem lehetett képes egyedül megbirkózni. Ráadásul úgy, hogy a kormányzat fokozatosan mind több feladatot testált rájuk, miközben a helyben maradó bevételeket egyre inkább csökkentette.

Az előzőkből is kiderült, hogy a külföldi válságkezelési technikák adaptálása lényegében csak a jogszabályok szintjén történt meg, és az is csak a kilencvenes évek második felében. A két város számára több külföldi, nagy tapasztalattal rendelkező tanácsadó cég, szakmai műhely dolgozott ki „kibontakozási” javaslatokat.⁵⁰ Azonban Ózd esetében a javaslatok többsége –eleve rossz helyzetmegítélésből kiindulva, a magyarországi viszonyokat nem ismerve –irreális terveket fogalmazott meg. Tatabányán a kanadai tanácsadó cég több sikerrel járt: javaslatukra jött létre az a helyi gazdaságfejlesztő szervezet, amely igen jelentős szerepet játszott (s játszik ma is) a befektetők letelepítésében –ahogy később látni fogjuk. Alapvetően mégis Ózd és Tatabánya önkormányzatára, illetve a vállalatok vezetésére várt, hogy mintákat és megoldásokat találjanak.

A kilencvenes évek első felében mindkét város vezetése számára a legnagyobb kihívást az ipar összeomlása miatt egekbe szökő munkanélküliség kezelése jelentette. Ez a folyamat több oldalról szorította a helyhatóságot: az aktív dolgozók számának csökkenésével elapadtak az SZJA-bevételek; a lakosság jövedelmeinek csökkenése, a vásárlóerő zsugorodása besűzkítette a helyi piacot, emiatt kisvállalkozások sora került nehéz helyzetbe; a vállalatok csődjével és a kisebb vállalkozások vegetálásával csökkent az iparűzési adóból származó bevétel; a munkanélküliek ellátásával járó terhek jelentősen növelték a kiadásokat; a létbizonytalansággal párhuzamosan emelkedett a deviáns jelenségek (alkoholizmus, válás, bűnözés stb.) mértéke, ami a –szintén forráshiánnyal küzdő –helyi rendőrségre, egészségügyi és szociális ellátórendszerre nehezedő nyomást fokozta; folytatódott a népesség (financiális szempontból az adófizetők), különösen a magasabban képzettek elvándorlása.

A legfőbb törekvés tehát ezekben az években arra irányult, hogy egyrészt fékezzék a munkanélküliek számának gyarapodását, másrészt új munkaalkalmakat teremtsenek –még ha ideiglenes jelleggel is.

Az igazi lejtmenet azonban még csak ekkor kezdődött. Tatabányán a bányabezárásokon túl teljesen megsűznt az alumíniumkohászat, leépült a gyapjúfonó, a húsipar, a BHG helyi üzeme. 1991–1992-ben 12 ezer munkahely sűznt meg, és 5 ezer fővel nőtt a munkanélküliek száma. A Tatabányai Szénbányák Vállalatnál a szanálás sikeres végigvitele ellenére, külső tényezők hatására a pénzügyi helyzet olyan mértékben romlott, hogy 1992 őszén csődeljárás, majd 1993 júniusában felszámolási eljárás indult. 1994 márciusával a részlegesen működő Mányi Bányaüzemet összevonták a tatabányai erőművekkel, majd később a Vértes Erőmű Rt.-vel. Mindezek következtében 1990–1994 között 5600 főről 300-ra csökkent a vállalat dolgozóinak létszáma úgy, hogy 1800 embert az integráció keretében foglalkoztattak tovább.⁵¹ A felszámolást végző SZÉSZEK tehát lehetőség szerint igyekezett gondoskodni az elbocsátottak elhelyezkedéséről. Azok a bányászok, akiknek megvolt a 25 éves szolgálati idejük, korkedvezményes nyugdíjba vonulhattak. Ám még így is 10 százalék fölé szökött Tatabányán a munkanélküliek aktív korú népességhez viszonyított aránya. (Az ózdi és tatabányai regisztrált munkanélküliek abszolút számának alakulását lásd az ábrán.)

1. ÁBRA REGISZTRÁLT MUNKANÉLKÜLIEK SZÁMA ÓZDON ÉS TATABÁNYÁN 1989 ÉS 2001 KÖZÖTT

A grafikonon jól látható, hogy Ózdon a munkanélküliek száma tartósan a kétszerese (sőt 1993 körül majdnem a háromszorosa) volt a Tatabányán regisztráltnak, miközben a lakosság lélekszáma másfélszerese volt Tatabányán az ózdinak.

Megjegyzés: Ózd esetében 1996-ból nincs adat, a grafikonon szereplő érték becsült adat; Tatabányáról 1989-ből, 1990-ből és 2001-ből nincs adat, továbbá a 2000-nél szereplő adat az év első feléből való.⁵²

Az ózdi helyzet drasztikus romlásának oka, hogy a városban és kistérségében 1990–1996 között több mint 15 ezer munkahely sűznt meg –döntően az iparban.⁵³ Az ózdi szénbányászat –mint már jeleztük –1989–1990-ben megsűznt, így kb. 800-900 ember maradt munka nélkül.⁵⁴

Az ózdi kohászat talpra állítására tett –több tulajdonosváltással és átszervezéssel is járó –kísérletek sorra kudarccal zárultak a milliárdos nagyságrendű állami szerepvállalás ellenére is. A vesszőfutás 1990 elején kezdődött, amikor Ózdi Acélmű (ÓA) Rt. néven új társaság alakult 40 százalékban az ÓKÜ⁵⁵, 60 százalékban egy német befektető tulajdonaként. (A németek által befektetett 30 millió márka ekkor a legnagyobb összegű külföldi invesztíció volt Magyarországon.⁵⁶) A német–magyar vegyes vállalat azonban 13 hónapos –veszteséges –működése alatt közel kétmilliárd forint adósságot halmozott fel, s 1991. május végén leállt a termelés Ózdon. Ekkor 7800 ember maradt –részben csak átmenetileg –munka nélkül. A német befektetők távozását követően (akiktől csereügylettel az Állami Fejlesztési Intézet szerezte meg részvényeiket) 1991 szeptemberében döntött az Antall-kormány az ózdi kohászatnak folyósítandó egy milliárd forintos újraindítási támogatásról. A „nagyolvasztót” azonban nem helyezték üzembe, és 1991 októberétől csak a rúd- és dróthengermű, valamint a közvetlen kiszolgáló részlegek működtek.⁵⁷

Emellett 1990 elejétől Petrenkó János vállalkozó lízingelte az ÓKÜ-től a durvahengerművet, ahol kezdetben 600 főt foglalkoztatott. Továbbá 1991-ben a finomhengermű 500 dolgozója a saját kezébe vette a sorsát, és –az első magyarországi dolgozói kivásárlásként –átvette a munkahelyét jelentő üzemet az ÓKÜ-től, és Finomhengermű Munkás Kft. néven céget is alapított.⁵⁸

Az 1991-es dotáció sem mentette meg azonban az ózdi nagyüzemet, 1992-ben felszámolási eljárás indult mind az ÓKÜ, mind az ÓA Rt. ellen. Ekkor az ÓA-nál kétezer fő dolgozott. Ugyanezen évben –az ipari miniszter kezdeményezésére – önálló cég alakult (Ózdi Acélárugyár Kft. néven), amelynek egyetlen feladata a város kohászati reorganizációjának előkészítése volt. Eközben az ÓA Rt. felszámolója, a Tigres Rt. 600 millió forint forgóeszköz-finanszírozási hitellel tovább működtette a rúd- és dróthengerművet, úgy, hogy az 1993. évi veszteség „csak” 200 millió forintra rúgott. 1994 februárjában aztán kormányhatározat született a borsodi acélipar reorganizációjának állami támogatásáról (2014/1994.), amelynek végrehajtásaként az Állami Vagyonkezelő Rt. (ÁV Rt.) 1994 júliusában 1,5 milliárd forintért kivásárolta a felszámolás alatt álló ÓA Rt. vagyonát. A hárommilliárd forint értéken nyilvántartott termelőeszközöket apportként az előbb említett Ózdi Acélárugyár Kft. kapta meg, amelyet azonmód Ózdi Acélművek Kft.-re (ÓAM Kft.) kereszteltek át. A rúd- és dróthengerművet 1995 végéig működtette az ÓAM mintegy 600 főt foglalkoztatva.⁵⁹

A kisebb kohászati vállalkozások, ha komoly küzdelmek árán is, de talpon tudtak maradni. A Petrenkó-féle Peko Acélipari Művek veszteséges volt, viszont az egyik hitelező átvette a durvahengermű működtetését. Az új tulajdonos Metalltrade 1995-ben Ózdi Hengermű Kft. néven másik társaságot alapított, amely azóta 250 ember kenyerét biztosítja. A finomhengermű átmeneti nehézségek után –a Postabank forgóeszköz-finanszírozásával, valamint a 2156/1994. (XII. 24.) számú kormányhatározat által biztosított 400 millió forintnyi fejlesztési támogatással és garantált forgóeszközhitel segítségével –1992–1995 között két és félszeresére növelte árbevételét. Így az évtized közepétől 600-700 dolgozóval, szolid nyereséggel működik.⁶⁰

Az állásukat vesztett ózdiak közül aki tehette, szintén a minimális biztonságot nyújtó nyugdíjba vonulást választotta. A többség, 6-8 ezer ember azonban kikerült a „külső” munkaerőpiacra. Jelentős részük, közel 50 százalékuk szakképzetlen volt, hiszen korábban betanított munkát végeztek. Ennek ellenére a képzésben támogatottak száma és aránya 1992 után szinte jelentéktelen volt, ugyanis miután nem volt érdemi munkahelyteremtés a régióban, nem is volt mire átképezni az embereket.⁶¹ Az ő sorsukról az államnak és az önkormányzatnak kellett gondoskodnia.

A város újraélesztéséhez szükséges egyik első helyi intézményt Ózdon már 1989-ben létrehozta az ÓKÜ és Ózd Város Tanácsa: megalakították a Régió Ózdi Szerkezet-fejlesztő Kft.-t (a továbbiakban Régió Kft.) azzal a céllal, hogy a város és a térség fejlesztésére programot dolgozzon ki, valamint a kis- és középvállalkozások létrehozásának segítésére oktatási, információs és tanácsadó szolgálatot hozzon létre.⁶² Kezdeményezésére jött létre az Ózdi Vállalkozói Központ és Inkubátor Alapítvány, amely –a Munkaügyi Minisztérium 15 millió forintos munkahely-teremtési hozzájárulásával –1992-ben alakította ki a vállalkozói inkubátorházat. Ebben a „bentlakó” vállalkozóknak bérleti díjként évente négyzetméterenként négyezer forintot kellett fizetniük, és ebből is engedményt kaptak az első három évben. A kedvezményes terminus lejártát követően vagy ki kellett költözniük, vagy piaci árat fizettek a bennmaradásért.⁶³ (A szimpatikus megoldás hatékonyságát jelentősen rontotta, hogy az inkubátorház a városon belül kedvezőtlen környéken található –a terület rossz híre miatt vásárlók nemigen járnak erre –, s az épület ipari tevékenység végzésére alkalmatlan.⁶⁴) A tömeges munkanélküliségen ez az intézmény ugyan nem változtathatott, ám hozzájárult a vállalkozói kultúra és mentalitás fejlődéséhez.

Sokkal jelentősebb lépés volt, amikor 1992 májusában a Munkaügyi Minisztérium megalapította –az ÓKÜ és az ÓA Rt. felszámolásának megkezdésével szinte egy időben –az Ózdi Foglalkoztatási Társaságot (ÓFT). Ez a forma –bár bizonyos szempontból csak tüneti kezelés volt –mégiscsak valamifajta megélhetést biztosított az ÓKÜ egykori dolgozóinak. Az ÓFT mintegy 2400 alkalmazottjából 1993-ban 600 főnek, 1994-ben és 1995-ben 1100 főnek, 1996-ban 900 főnek tudott valódi munkát biztosítani a majdani ipari park területének megtisztításával, azaz a törzsgyár épületeinek bontásával. További 640 fő átképzés révén új munkahelyhez jutott. A többiek számára folyósított csökkentett fizetés lényegében a munkanélküli segélyt helyettesítette. Az ÓFT 1993–1996 között 2,8 milliárd forinttal gazdálkodott: a pénz döntő része a központi alapokból származott, mivel a saját bevételek között az egyetlen komoly tétel –mintegy 500 millió forint – a bontott anyagok eladásából származott.⁶⁵

Tatabányán, miután többé-kevésbé kezelhető volt még a magasabb arányú munkanélküliség is, az ózdihoz hasonló –részben átmeneti –foglalkoztatási formák nem alakultak ki. A százával –szép számban kényszerből –alakuló kisvállalkozások természetesen nem voltak képesek felszívni a négyezer fő körül stagnáló munkanélküli létszámot.⁶⁶ Sokkal inkább a szolgáltató szektor kibontakozása enyhített ekkoriban a foglalkoztatási feszültségeken –persze csak bizonyos szegmensekben és szerény nagyságrendben. A megyeszékhelyi státusnak is köszönhetően ugyanis egyre több bank nyitott fiókot Tatabányán, megjelentek a nagy áruházláncok első hírmondói (OBI, Interspar), gépkocsi-disztribútorok innen látták el a megyét stb. A városvezetés számára –miközben a helyi költségvetés több százmilliós deficitje miatt maga is elbocsátásokra kényszerült –egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Ózdéhoz mérhető kormányzati segítségre Tatabánya nem számíthat. Ezért megkezdődött egy olyan program kidolgozása, amely vonzóvá teheti a várost a külső tőkebefektetők számára. Első lépésként egy a település előnyeit és hátrányait feltáró, a lehetséges befektetési célokat bemutató brosúra készült 1994-ben.⁶⁷

ózd és tatabánya Kiútkeresése a kilencvenes évek második felében

A válság mélypontját Ózd és Tatabánya is a kilencvenes évek közepén érte el. A két város útja azonban ekkor végleg kétfelé ágazott. Ózdon ugyan nem rosszabbodott a helyzet a kilencvenes évek második felében, de nem is javult sokat. Tatabánya viszont új növekedési pályára állt a nyugati befektetők közreműködésével végrehajtott újraiparosításnak köszönhetően. Mindebben jelentős szerepe volt (van) a –szocializmus évtizedeiben negligált –hagyományos gazdaságföldrajzi tényezőknek: az Európai Unió határaitól, a legközelebbi autópályától, vasúti fővonaltól vagy nemzetközi repülőtértől való távolság stb. (A két város földrajzi és egyéb adottságokból adódó előnyeit és hátrányait lásd részletesen a II. táblázatban.) A dunántúli bányászváros befektetésbarát politikával ki tudta használni a földrajzi elhelyezkedéséből származó előnyöket, a borsodi kohászváros viszont jelentős áldozatok árán sem tudott megfelelő számú befektetőt odacsábítani.

Ózdon a kilencvenes évek közepén két jórészt még mindig a kohászathoz kötődő program körvonalazódott, amely kitörési pontot jelenthetett (volna): az úgynevezett miniacélmű felépítése az 1991-ben leállított, majd lebontott nagyolvasztó helyett, amely végre ellátná a többé-kevésbé nyereségesen működtethető, ám a nyersanyagot (bugát) importból beszerző hengerműveket; az ipari park létrehozása új iparágak letelepítése céljából.

Miután mindkét projektet az ÓKÜ egykori ingatlanán kívánták megvalósítani, ezért a két történet párhuzamos szálon futott. Az ózdi törzsgyár területén – az ÓFT munkásai által elvégzett bontás után –több mint 20 ezer m² irodaépület, 30 ezer m² ipari csarnok, 3 ezer m² szabadtéri, de fedett tároló várt újrahasznosításra. Az ipari park megvalósíthatósági tanulmánya (amelynek elkészítését főként a Területfejlesztési Alapból finanszírozták) a park kialakításának költségét 5-5,5 milliárd forintra taksálta, ennek fedezetét szintén központi forrásból várták. (A becsült költségekből 1-1 milliárdot terveztek az infrastruktúra korszerűsítésére, az új ipari csarnokok és kiszolgáló épületek létesítésére, valamint a környezeti károk elhárítá-sára.⁶⁸) A tanulmány szerzői arra is javaslatot tettek, hogy a régióban befektetni kívánók részesüljenek adókedvezményekben, kapjanak hosszú lejáratú, kedvező kamatú hiteleket, valamint az importjukhoz vámmentességet.⁶⁹

Az Ózdi Ipari Park (ÓIP) előkészítése és létrehozása költségeinek fedezetéről, valamint a terület tulajdonjogának rendezéséről⁷⁰ egy sor kormányhatározat (1099/1994., 1123/1994., 1113/1995., 2364/1995., 1063/1996. számú) intézkedett. Az ipari park stratégiai céljainak megfogalmazására a jogi keretet adó területfejlesztési törvény 1996. nyári elfogadását követően került sor. Ezek a célok a következők voltak⁷¹: az ipari tevékenység újjáélesztése a térségben, az egyoldalúan nehézipari jelleg oldása; az ózdi hengerelt termékek másod- és harmadfeldolgozásának előmozdítása; az új technológiák és iparágak térségbeli megtelepedésének elősegítése, különös tekintettel az alkatrészgyártó és beszállító vállalkozásokra.

Az ÓIP vezetése az alábbi új iparágakat kívánta meghonosítani Ózdon⁷²: a környezetvédelmi, a járműipari, a gépgyártói és gépszerelési (élelmiszeripari, csomagoló-, anyagmozgató- vagy háztartási gépek gyártása), valamint a faipari tevékenységet.

II. táblázat. Ózd és Tatabánya mint befektetési célpont: előnyök és hátrányok

Forrás: az Ózdi Ipari Park honlapja (www.gm.hu/Ippark/english/xmagyar/emo/ozd_txt.html,), a Tatabányai Ipari Park honlapja (www.gm.hu/Ippark/english/xmagyar/kdt/tatabanya_txt.html), valamint a szerző saját gyűjtése.

Az ipari park létrehozási munkálatai egyre gyorsabb ütemben haladtak, de a miniacélmű ügyét nem sikerült kimozdítani a holtpontról. A Horn-kormány – miután egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a tervezett új üzem kapacitásaira valójában nincs is szükség –1995 novemberében (a 2364/1995. számú kormányhatározattal) már csak formálisan erősítette meg előző évi decemberi döntését (2156/1994. számú kormányhatározat) a miniacélmű felépítésének 1,5 milliárd forintos állami támogatásáról. Mivel egy korábbi szaktanulmány 4-5 milliárd forintos állami hozzájárulással látta megvalósíthatónak a projektet, aligha lehetett befektetőre számítani.⁷³ A megvalósításra kiírt pályázat ilyen feltételek mellett eredménytelenül zárult, mire a kormány vissza is vonta támogatási ígéretét.

Egy-másfél évvel később iparági szakértők már 9,2 milliárd forintra becsülték az ÓAM Kft.-nek a termelés fenntartásához nélkülözhetetlen beruházási szükségletét. (Ebből a hengermű részleges modernizálása 1,7 milliárd forintot, a miniacélmű létesítése pedig 7,5 milliárdot tett volna ki.) Mindezzel 2500-3500 fő kohászatban való foglalkoztatását látták (volna) biztosítottnak.⁷⁴

1997 szeptemberében –huszonnyolcad-magával egyetemben –az ÓIP is hivatalosan elnyerte az ipari park címet, amelynek alapján kedvezményeket adhatnak a betelepülő vállalkozásoknak. A parkban „lakó” mintegy száz vállalkozás közül (amelyek összesen 1400 embernek adnak munkát) továbbra is az ÓKÜ életképesnek bizonyult utódvállalkozásai a meghatározóak: a Finomhengermű Munkás Kft. (600 fővel), az Ózdi Hengermű Kft. (175 fővel), a szöggyártó Fémiksz Kft. (53 fővel), az Ózdi Energiaszolgáltató és Kereskedelmi Kft. (89 fővel) és az Ózd Acél-Trans Kft. (54 fővel). Rajtuk kívül az egyetlen 50 fő feletti létszámmal dolgozó vállalkozás a textilipari Franco-Mode Kft. (130 fővel).⁷⁵ A cégek strukturális eloszlása az üzemméretet és a létszámot tekintve kedvező, ám három-négyszer ennyi kellene belőlük az ózdi foglalkoztatási gondok megoldásához.

Fél évvel később –az 52/1998. számú kormányrendelettel –a kohászváros újabb kedvezményben részesült az Ózd–Putnok–Észak-Hevesi Vállalkozási Övezet létrehozásával.⁷⁶ Az elmúlt évek tapasztalatai azonban azt mutatják, hogy sem az ipari parkban, sem a vállalkozási övezetben ígért adómentességek és kedvezmények nem tudják ellensúlyozni a földrajzi, közlekedési, infrastrukturális stb. hátrányokat. A letelepülni kívánó néhány külföldi befektető csak további egyedi kedvezményeket kialkudva döntött véglegesen Ózd mellett.

Sokak meglepetésére 1997-ben olyan jelentkező akadt az ÓAM Kft. 90 százalékos üzletrészére –a Max Aicher GmbH –, amely vállalta a miniacélmű megépítését is (az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt.-nek fizetendő 150 millió forintos, jelképesnek mondható vételáron kívül). Az Aicher GmbH azonban a 6-8 milliárd forintra rúgó beruházást állami szubvenciókkal gondolta megvalósítani, ezért sokáig talpalt a bajor és a magyar kormánynál is támogatásokért. Ezek hiányában három év elteltével végül az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Banktól (EBRD) kapott 35 millió márkás hitelből valósult meg a beruházás: egy használt, olaszországi elektrokemencét építettek be. 2000. szeptember elején –tíz év után –csapoltak Ózdon ismét acélt az újonnan átadott miniacélműben, ahol 500-600 fő között stabilizálódott a munkáslétszám. A 30-40 százalékkal olcsóbban érkező ukrán és orosz termékek miatt azonban az ÓAM csak kapacitásainak 40-50 százalékos kihasználásával termelt. Emiatt a cég a 2000. őszi indulás óta 3,1 milliárd forint veszteséget halmozott fel, és adósságállománya 12,4 milliárd forintra nőtt. S mindez még nem tartalmazza a csaknem hárommilliárd forintra rúgó lejárt szállítói tartozások összegét. Ráadásul 2002 februárjában felrobbant az elektrokemence, s csak 100 millió forintos felújítás után sikerült újraindítani.⁷⁷ Az acélmű tehát nyilván nem lesz képes növelni alkalmazottai létszámát a közeljövőben, de még a jelenlegi dolgozóinak sorsa is teljesen bizonytalan.

Az első nem kohászathoz kötődő igazi „multi” megjelenésére 1998-ig kellett várni Ózdon. A helyi önkormányzatnak azonban súlyos áldozatokat kellett ahhoz vállalnia, hogy helyet adhasson az amerikai General Electric (GE) Hungary Rt. kapcsológyárának. A befektető nemcsak tíz évre szóló mentességet kapott mindennemű helyi (iparűzési, kommunális) adó fizetése alól (ami a városnak csak iparűzési adóból 500 millió forintnyi bevételkiesést jelent), hanem az önkormányzatnak –300 millió forintnyi hitelből –a saját költségén talajcserét is végre kellett hajtania a GE által kiszemelt, korábban a kohászat által elszennyezett telken. Az amerikaiak 27 millió dollár befektetését és a teljes termelési kapacitás 2004-es kiépülése esetén 1100 fő foglalkoztatását vállalták. Az elektronikai, finommechanikai alkatrészeket, részegységeket gyártó üzem (GE Power Controls) 1999 januárjában kezdte meg a termelést. Ózd vezetése a sikeren felbuzdulva átengedte a GE-nek a Megyei Területfejlesztési Tanács 1999-ben és 2000-ben kiutalt, félmilliárd forintot meghaladó területfejlesztési támogatását is az üzemfejlesztésre. Cserébe a GE gyorsabban futtatta fel a termelést, így 2000 nyarán a kapcsológyár már 1200 emberrel dolgozott. Így annál nagyobb volt aztán a csalódás Ózdon, amikor a GE Power Controls 2000 őszén –kapacitásfeleslegekre hivatkozva –200-400 embernek felmondott.⁷⁸ A GE taktikázása kitűnő példa arra, hogy a befektető hogyan igyekszik maximalizálni az elérhető kedvezményeket.

A GE megjelenésétől Ózd és Borsod megye vezetése is a város iránti érdeklődés jelentős megugrását várta, ám ez nem következett be. Ez idáig összesen még egy céget bátorított fel az amerikaiak lépése. A szintén kapcsolókat gyártó Saia Burges Electronics beszállítói szerződést kötött a GE-vel, és új üzemében 500 embernek biztosít munkát. A svájci cég szintén adókedvezményt élvez, és 2000-ben 170 millió forint területfejlesztési támogatáshoz jutott az önkormányzaton keresztül.⁷⁹

A holtponton való átlendülés Tatabányán sem volt egyszerű.80 1995 tekinthető a fordulat évének, ugyanis ekkor készült el a városi gazdaságfejlesztési stratégia első változata81, valamint ekkor sikerült –hosszas alkudozások után – letelepíteni az első külföldi befektetőt Tatabányán. Az új stratégia kidolgozásában jelentős szerepe volt a kanadai kormány által finanszírozott projektnek, amelynek keretében egy tanácsadó cég három szakértője segítette Tatabánya vezetését. Javaslatukra végeztették el az önkormányzati vagyon nyugati mintájú auditálását, a városi tulajdonban lévő ingatlanok értékbecslését, valamint a város versenyképességét bemutató propagandaanyag kidolgozását. A tatabányai vezetés –az ózdival szemben –kifejezetten offenzív megoldást választott: helyi-kistérségi szinten élére állt a gazdaságátalakítási folyamatnak, és magára vállalta a minisztériumok, a kamarák, a kistérségi társulások, a fejlesztési társaságok stb. tevékenységének összehangolását.

1996-ban az önkormányzat a fejlesztési feladatok és a befektetések koordinálására egy saját tulajdonú, önálló céget alapított Gazdaságfejlesztési Szervezet (GFSZ) néven. Az ötfős GFSZ feladatai azóta is bővültek, s jelenleg igen széles körre terjednek ki: munkahelyteremtés, -megőrzés, befektetői partnerek felkutatása, ipartelepítés, kereskedelemfejlesztés, ingatlanhasznosítás, iparipark-fejlesztés, település- és régiómarketing, gazdasági elemzés, kutatás, stratégiai tervezés, tanácsadás, a nemzetközi gazdaságfejlesztési kapcsolatok ápolása, a kistérségi ügynökségi feladatok és a Közép-Pannon Fejlesztési Rt. megyei irodája szerepkörének ellátása.

A GFSZ egyik első munkája a város távlati gazdaságfejlesztési tervének részletes kidolgozása volt. Ez a stratégia alapvetően a város gazdasági alapjainak diverzifikálását, ipari struktúrájának gyökeres átalakítását és foglalkoztatási struktúrájának megújítását tűzte maga elé célul. A program a következő ágazatok tatabányai letelepítését szorgalmazta⁸² elektronika, gépipar, autóipar, autóalkatrész-gyártás, vegyipar, környezetvédelmi ipar, csomagolóanyag-ipar, logisztika, nagy alapterületű kereskedelmi létesítmények.

A gazdaságfejlesztési program azt is kikötötte, hogy a város nem engedélyezheti környezetszennyező iparágak letelepülését, s igyekszik olyan befektetőket találni, akik magasabb feldolgozottságú termékek előállításával foglalkoznak.

Mindez azonban még csak a szervezeti keretek tisztázását-előkészítését és a stratégiai alapvetést jelentette. A legnehezebb feladat az első nagybefektető odacsábítása volt. Ugyanis az amerikai–német tulajdonú Suoftec azon elhatározása 1995-ben, hogy Tatabányán építi fel a világ egyik legnagyobb alumíniumfelni-gyárát, kétféle pozitív hatással járt. Egyrészt megváltoztatta a város hangulatát: az új üzem létesítése a városvezetés és a lakosság számára is a válság lezárulását és egy új folyamat elindulását jelképezte. Másrészt egy világcég letelepülése jelzés volt a többi érdeklődőnek is, hogy Tatabánya jó adottságokkal rendelkezik, és fogadóképes. A polgármester szerint a Suofteckel kötött szerződés aláírása után érezhetően nőtt a befektetői érdeklődés a város iránt.

A befektetők figyelmét azonban egyedül jelentős kedvezményekkel lehet igazán felkelteni és ébren tartani. Magyarországnak, illetve a Dunántúlnak Cseh- és Lengyelország, Szlovénia, Kína stb. gyorsan fejlődő ipari régióival kell versenyre kelnie, kedvezőbb feltételeket kínálnia. A dunántúli nagyvárosok között hasonlóan éles verseny folyik a befektetőkért, mivel mindenkinek elemi érdeke a szociális feszültségeket csillapító munkahelyteremtés és az adóbevétel-növelés. Tatabánya vezetése jelentős adókedvezmények megadásával, továbbá infrastruktúra- és ingatlanfejlesztésekkel igyekszik 1995 óta elébe menni a befektetői igényeknek. Zöldmezős beruházásokhoz például mintegy 200 hektárnyi telket kínál az önkormányzat, közművesítésére pedig 1992–1996 között 1,5 milliárd forintot fordított. 1996-ban összesen 1,2 milliárd forintot fordítottak infrastrukturális beruházásokra (a hatmilliárd forintos költségvetésből). A Suoftec például 900 millió forintnyi helyiadó-elengedésben és infrastrukturális támogatásban részesült.⁸³

Mindehhez az is hozzátartozik, hogy az önkormányzatoknak, a helyi gazdaságfejlesztő szervezeteknek valójában szerény a mozgásterük a kedvezmények megteremtésében. Ugyanis a letelepülni kívánó vállalkozások adó- és közterheit döntően az állam szedi be, a helyi adók ehhez képest csekélynek mondhatók. Az önkormányzatoknak viszont az egyre csökkenő mértékű SZJA-részesedés és a központi normatív támogatások mellett éppen ezek a helyi adók jelentik a legfőbb bevételi forrást, különösen az iparűzési adó: Tatabányán az éves szinten 1,6 milliárd forint körüli helyi adóbevétel 80 százaléka ebből az adónemből származik.⁸⁴

Az egykori bányászvárosban a „befektetőbarát” intézkedések körül már komoly politikai viharok is dúltak. A helyi ellenzék a város kedvező adottságainak vonzerejére hivatkozva kifejezetten sokallta a külföldi befektetőknek nyújtott kedvezményeket és támogatásokat. Csakhogy a befektetők –mint Ózd esetében is láttuk –minden költségkategóriánál optimalizálásra törekednek, így egy új üzem telephelyének kiválasztásánál igenis döntő lehet mondjuk az iparűzési adóban tapasztalható néhány tizedszázaléknyi eltérés is. (Budaörs például a budapestinél 0,4 százalékponttal kevesebb iparűzési adót szed, amivel számos nagyberuházást odacsábított.) Tatabánya is verseny- és kényszerhelyzetben volt (van) tehát: hiába esik el évente közel félmilliárd forint bevételtől a letelepült beruházóknak nyújtott adókedvezmények miatt, az új vállalkozások nélkül meg sem termelődne ez az adóalap.⁸⁵

Az elmúlt évek tatabányai tapasztalatai alapján még egy –első látásra nem is olyan lényeges, de nagyon vonzó –újításra kell felhívnunk a figyelmet. Ez pedig az „egyablakos” ügyintézés. Magyarországon ugyanis több száz (vagy ki tudja hány) befektetési lehetőség úszott el azon, hogy a különböző hivatalokból ide-oda küldözgették az ügyfeleket. Tatabányán a koordinációt is a GFSZ végzi, a befektető helyett vagy azt segítve intézkedik a hazai bürokrácia útvesztőiben az építészeti szakhatóságoktól a vízművekig.

1997-ben Tatabányán is megnyílt az ipari park, amelynek fő előnye az ózdival szemben, hogy szinte korlátlanul bővíthető. A megnyitás óta területét 200 hektárról már 400-ra kellett növelni. Csak a nagyobb vállalkozásokat sorolva is kitűnik, hogy –a korábbi célkitűzéseknek megfelelően –sokféle iparág települt itt meg, s a 600 fős üzemtől a néhány fős vállalkozásokig teljesnek mondható a méretskála is⁸⁶: Buckbee Mears Hungary Kft. (monitorok gyártása, 640 fő), Suoftec Könnyűfémtermék Gyártó Kft. (keréktárcsagyártás, 600 fő), Artesyn Kft. (tekercsek gyártása, 350 fő), Euro Wire and Cable Services Kft. (kábelek gyártása, 240 fő), Alpla Műanyag csomagolóipari Kft. (133 fő), Mikrolin Szövetkezet (elektronika, 92 fő), Szerip Kft. (építőipar, 40 fő), Materiál Kft. (építőipar, 36 fő), Stein Tésztaüzem Kft. (20 fő), Grundfos (üzemanyag-szivattyúk, a létszám nem ismert) stb.

Időközben a tatabányai önkormányzat úgy módosította a helyi szabályozást, hogy a megítélt kedvezmények immár attól függetlenül járnak, hogy a vállalkozás az ipari parkban vagy különálló telephelyen működik-e.

A letelepült számos befektetőnek köszönhetően a város –Ózddal ellentétben –ma már válogathat a „kérők” között. (A két városban megtelepült jelentősebb külföldi cégek listáját és iparági megoszlásukat lásd a III. táblázatban.) Az ezredfordulón most már az a cél, hogy az 500 fő alatti, de különösen az 50-100 főt foglalkoztató kategóriában „színesítsék” a vállalkozások tevékenységi körét, valamint hogy a letelepült cégek ne csak összeszerelést és/vagy gyártást végezzenek Tatabányán, hanem kutató-fejlesztő részlegeiket, esetleg regionális döntéshozó központjukat is idehozzák. A városvezetésnek –miután a befektetőknek adott kedvezmények egy része lassan lejár –immár a meglévő vállalkozások megtartására is fel kell készülnie, figyelembe véve a város jövendő bevételeit is. A GFSZ ügyvezetője szerint nem fenyeget az a veszély, hogy külföldi cégek majd egyik napról a másikra összecsomagolnak, és teljes termelőkapacitásukkal „továbbállnak” kelet felé (Ukrajnába, Romániába, Kínába stb.). Ott ugyanis az infrastruktúrában, a szolgáltatások, a szakképzettség színvonalában vagy a befektetés biztonságát illetően nem tudnak a magyarországihoz hasonló körülményeket garantálni. Ugyanakkor meg kell említeni, hogy Tatabányán jelen pillanatban is árulnak egy több ezer négyzetméteres kész gyártócsarnokot, amelyet az ázsiai befektető használatba se vett, hanem végül a Távol-Keleten indította be a termelést.

III. táblázat. Az 1990 és 2000 között újonnan letelepült jelentősebb vállalkozások és iparágak Tatabányán és Ózdon

Forrás: Ózd Industrial Park, 2002. www.gm.hu/Ippark/english/xmagyar/emo/ozd_txt.html, Tatabánya Industrial Park, 2002. www.gm.hu/Ippark/english/xmagyar/kdt/tatabanya_txt.html, Tömöry: i. m. és Bencsik: i. m.

Tanulságok

Tanulmányunkban –a lehetőségekhez képest –igyekeztünk részletesen bemutatni a két (volt) szocialista városban lezajlott átalakulási folyamatot. A foglalkozási szerkezetet tekintve Ózdon zajlott le drasztikusabb változás. 1980-ban még 60 százalék feletti volt iparban foglalkoztatottak aránya, a kohászat összeomlása miatt azonban 2000-re ez 44 százalékra esett vissza. Tatabányán viszont, ahol már 1980-ban is kisebb arányban, 52 százalékban dolgoztak az iparban, nem történt jelentős átrendeződés: az új iparágak megtelepülésének köszönhetően ma is kb. 48 százalék az iparban foglalkoztatottak aránya. Némileg paradox módon tehát Ózdon dezindusztrializációs folyamat zajlott le, Tatabányán pedig reindusztrializációnak lehettünk tanúi.

Ha megpróbálunk általánosítható tanulságokat levonni a válságkezelést illetően, akkor érdemes különválasztani a helyi és a központi szereplőket.

A két helyi önkormányzatnak –mindkettőt karizmatikus polgármester vezeti tizenkét éve –gyökeresen különböző feltételek mellett kellett megbirkóznia a nehézségekkel. A kilencvenes évek első felében mindkét városvezetés inkább csak sodródott az árral, segítséget leginkább az államtól vártak –hiába. Az évtized második felében aztán a két város más-más stratégiát választott.

Ózd és vezetése, úgy tűnik, görcsösen ragaszkodott a kohászat fenntartásához. Ehhez a sokszor koncepciótlan, lobbiérdekektől (félre)vezetett, illetve a valóban tragikus társadalmi lecsúszástól megrettent kormányzatok sorra asszisztáltak is. Csak 1998 táján tudatosult a városi vezetésben, hogy az állam nem lesz képes megoldani a gondjaikat. Áttörést azóta sem sikerült elérni, az eredmény pedig egy félbemaradt szerkezetváltás. Szakértők öt évvel ezelőtt, 1997-ben –11-13 ezer létesítendő munkahellyel számolva –50-80 milliárd forintra becsülték a szükséges összeget, amellyel Ózdon tíz év alatt helyreállítható lenne a munkaerő-piaci egyensúly.⁸⁸ Ennyi működő tőke hiányzik tehát ma is a borsodi városban.

Tatabányán megmásíthatatlan tény volt, hogy a szénmezők kimerülése miatt a bányászatnak vége. Továbbá nyilvánvalóvá vált, hogy a gazdasági szerkezet átalakításához az államtól nem várható érdemi támogatás. Mindebből a tatabányai vezetés azt a következtetést vonta le, hogy saját magának kell – valamilyen külső segítséggel –végrehajtani a struktúraváltást. A kedvező körülményeknek és a hatékony városmenedzsmentnek köszönhetően ez sikerült is.

Az állam –s benne a kormányzatok –szerepét nézve először emeljük ki a pozitívumokat. Az állam fedezte az egykori állami vállalatok felszámolásából eredő költségeket: finanszírozta a bányabezárásokat és a kohászati reorganizációt (beleértve a környezet rehabilitációját stb.). A költségvetésből és a különféle állami alapokból nyújtott támogatások segítségével fékezni lehetett a munkahelyek számának csökkenését, és többé-kevésbé fokozatossá lehetett tenni a válságfolyamatot.

Másfelől viszont az ágazatilag és területileg is koncentrált krízis ellenére nem jött létre hatékony válságkezelési intézményrendszer. A feladatok a kormányzaton belül is szétaprózódtak: az ipari, később gazdasági minisztériumok, a Munkaügyi Minisztérium, a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium, a Belügyminisztérium és a mindenkori állami vagyonkezelő, illetve privatizációs szervezet mind-mind csak a válság részproblémáival foglalkozott, a kormányzati cselekvés integrálása mindvégig elmaradt. (Ezt kormánybiztosi megbízatással nem lehetett megoldani.) Egyedül a SZÉSZEK képezett kivételt, e szervezet felhatalmazása azonban csak a válságkezelés egy sűzk szegmensére (a szénbányászatra) vonatkozott.

IV. táblázat. Az ózdi reorganizációra és újjáélesztésre fordított összegek megoszlása

Forrás: Bajka–Kormos–Kutas: i. m. 128. o.

A regionális politika oldaláról sem sikerült megragadni a problémát. Ugyanis az államigazgatás és az önkormányzatok is túlságosan ragaszkodtak a közigazgatási határokhoz (főként a megyéhez, illetve a kistérségi beosztáshoz). Vagy ha túl is léptek ezeken a kereteken, mint például az Ózd–Putnok–Észak-Hevesi Vállalkozási Övezet létrehozásánál, nem szerves egységeket vettek alapul. Mostanáig sem történt kísérlet ipari kooperációkat és társadalmi kapcsolatrendszereket is figyelembe vevő programok kidolgozására, mint amilyen egy Sajó-völgyi egységes válságkezelési projekt lehetett volna.

A kormányzat Ózd problémáit a kilencvenes évek elejétől szinte állandóan napirenden tartotta. Közel kilencezer ember idő előtti nyugdíjazását, valamint az ÓFT működését finanszírozta a központi költségvetés, illetve a társadalombiztosítási kassza. A baj igazi okával, a kohászat válságával azonban nem tudott mit kezdeni. A halogató magatartás csak elodázta és súlyosbította a gondokat: az állam eleinte a kemény kéz, a be nem avatkozás politikáját hirdette, majd végül az utolsó (vagy utolsó utáni) pillanatban mégis mindig közbelépett. A kormányzat költségvetésből, állami alapokból 1997-ig 18 milliárd forintot fordított a térség újjáélesztésére.⁸⁹ (Lásd a IV. táblázatot.)

Amint a táblázatból látható, a támogatások 28 százaléka az infrastruktúra-fejlesztést szolgálta, ami a továbblépés, az új iparágak megtelepítésének egyik előfeltétele. Ám Ózd infrastrukturális ellátottsága ennek ellenére sem éri el még a Borsod megyei átlagot sem. A rövid távú gondolkodás szimptomatikus jele az új munkahelyek teremtésének 1,5 százalékos részesedése az összes kormányzati juttatásból.

Nehéz kérdés, hogy ez az említett 18 milliárd forint sok-e, vagy éppen kevés. Ha az eredményt és a hatékonyságot nézzük, nagyon sok. Ha más viszonyítási pontokat keresünk, akkor nevetségesen kevés. A kohászatnál maradva: az Európai Unión belül például Olaszországban 3,6 milliárd dollár, Spanyolországban 4,5 milliárd dollár állami támogatást kaptak az acélgyártással foglalkozó cégek 1993-ban.⁹⁰ Vagy ha más hazai gazdasági szektort nézünk, szintén nagyságrendekkel nagyobb számokkal találkozhatunk. A kilencvenes évek közepén –a befagyott hitelek már kezelhetetlen tömegére hivatkozva (amelyek fele az agrárágazatból és a kohászatból származott⁹¹) –kb. 500-600 milliárd forint közötti summát fordított a magyar állam a megroggyant bankok konszolidációjára. Egyes hírek szerint az elmúlt tizenkét évben a Magyar Televízió konszolidációjára, átalakítására, feltőkésítésére, székházvásárlására, forgóeszközpótlására stb. a magyar kormányok kb. 150 milliárd forintot fordítottak.

Sok az ózdi 18 milliárd? Talán igen, talán nem. Az igazi baj az, hogy még most sem ismerjük a számla végösszegét.

1 A tanulmány az edinburghi VI. Nemzetközi Várostörténeti Konferencia Az ipari városok hanyatlása című szekciójában 2002. szeptember 6-án elhangzott előadás szerkesztett, jelentősen bővített változata. A szekcióról lásd a Válságok és megoldások című összefoglalót a 475–478. oldalon.

2 Papp József: Nehézipar és szerkezetváltás. Tények, kétségek, kérdőjelek. Budapest, 1989, 109. o. Papp József kandidátusi értekezésében tizenegy települést sorolt a szocialista városok közé: Ajkát, Dunaújvárost, Kazincbarcikát, Komlót, Leninvárost, Oroszlányt, Ózdot, Paksot, Százhalombattát, Tatabányát és Várpalotát. Lásd uo. 94–95. o.

3 Politikai, szociológiai, településföldrajzi és demográfiai kritériumok (a szocialista redisztribúciós rendszerekben elfoglalt kiemelt helyzet, a speciális ipari funkciók, az ipari foglalkoztatottak túlsúlya, a városi tradíciók hiánya és a gyors népességnövekedés) együttes figyelembevételével alakítottuk ki a szocialista városok kategóriáját. A definícióról lásd részletesen Germuska Pál: A szocialista városok helye a magyar urbanizáció történetében. A magyarországi szocialista városok kialakulása. Doktori-értekezés. Budapest, 2001. I. 6. alfejezet.

4 Bencsik János: Megmenekültünk!(?) –A gazdasági szerkezetváltás tíz éve Tatabányán, 1990–2000. (Kézirat.) Tatabánya, 2000. A tanulmány –angol nyelven –az interneten is elérhető: Bencsik, J. Escaped ! (?) 10 Years in Economic Transition in Tatabánya 1990–2000. Tatabánya, 2000. (www.citiesofchange.org/firstLevel/CAG/tatab.htm)

5 Dariusz Aleksandrowicz: The socialist city and its transformation. Frankfurt (Oder), 1999, Frankfurter Institut für Transformationsstudien, Europa-Universität Viadrina. /Discussion Papers. 10/99./, 13. o.

6 Mezei István: Két út áll mögöttünk... –Ózd és Tiszaújváros 1997-ben. Comitatus, 1999. 4. sz. 21–34. o.

7 Szirmai Viktória és mások: Verseny és/vagy együttműködés. Város és környéke kapcsolatai. Budapest–Székesfehérvár, 2002, MTA Szociológiai Kutatóintézet–MTA RKK NYUTI Közép-dunántúli Kutatócsoport.

8 1996-ban például Ózdon az aktív korúak 13,6 százaléka volt munkanélküli, miközben Tokaj térségében ugyanez az arányszám 16,7, Mátészalka térségében 16,2 vagy Szeghalom térségében 14,3 százalék volt. Mezei: i. m. 33. o.

9 Phineas Baxandall: Postcommunist Unemployment Politics: Historical Legacies and the Curious Acceptance of Job Loss. In Capitalism and Democracy in Eastern and Central Europe: Assessing the Legacy of Communist Rule. Szerk. G. Ekiert, S. Hanson. (Megjelenés alatt; www.icg.harvard.edu)

10 Horváth Gyula: Európai regionális politika. Budapest–Pécs, 1998, Dialóg Campus, 403. o.

11 Voszka Éva: A dinoszauruszok esélyei. Nagyvállalati szerkezetváltás és privatizáció. Budapest, 1997, Pénzügykutató Rt.–Perfekt Rt., 220. o. 11. táblázat: Nagyvállalatokat érintő kedvezmények.

12 Magyarország városai. 1–2. köt. Szerk. Karvalics László. Főszerk. Ágoston László és mások. Budapest, 1996, Égisz (A továbbiakban Magyarország városai.), 2. köt. 149–153. o.

13 Magyarország városai. 2. köt. 420–425. o.

14 Az összefoglalást Horváth: i. m. 30., 38–41. o. alapján készítettük.

15 Horváth: i. m. 39. o.

16 Lásd Ehrlich Éva: Országok versenye 1937–1986. Fejlettségi szintek, struktúrák, növekedési ütemek, iparosodási utak. Budapest, 1991, Közgazdasági és Jogi, 143–149. o.

17 Papp: i. m. 53–54. o.

18 Papp: i. m. 57–58. o.

19 Uo. 94–95. o.

20 Bajka Gábor–Kormos Imre–Kutas János: Ózd és környéke foglalkoztatási gondjainak enyhítési lehetőségei. In Foglalkoztatás, szociális gondok. Szerk. Munkácsy Ferencné. Budapest, 1997, Struktúra–Munkaügyi (A továbbiakban Foglalkoztatás, szociális gondok.), 91. o.

21 Magyar János: Ózdi változások. Településfejlesztés, 1991. 6. sz. 30. o.

22 Nagy Károly: Szemelvények Farkaslyuk történetéből. Ózd, 1989, Farkaslyuki Bányaüzem, 48. o.

23 Bajka–Kormos–Kutas: i. m. 92. o.

24 A szakemberek ezt már évtizedekkel korábban előre jelezték. Tatabánya 1954–1955-ben készült rendezési terve a város távlati fejlődési kilátásaival kapcsolatban az alábbiakat jegyezte meg: „A szénmedence a várostól délnyugat felé húzódik, és így a szénkitermelés központja fokozatosan délkelet felé tolódik el, Oroszlány irányába. Néhány évtized múlva Tatabánya mind távolabb fog kerülni a működő aknáktól, vagyis a bányászok munkahelyétől, és fokozatosan Oroszlány veszi át a bányászközpont szerepét. Tatabánya [viszont] éppen ez alatt a 40 év alatt fog szocialista bányászvárossá kiépülni, mialatt a közelében fekvő szénkincs elfogy. Ezért olyan újabb helyi nyersanyagokat (bauxit, szén) feldolgozó vegyiparok telepítése kívánatos, amelyek az elhúzódó szénbányászatot pótolják a város dolgozóinak foglalkoztatása terén. [sic]” Lásd Magyar Országos Levéltár XIX–A–2–ii 38. d. 1423/1955. Jelentés Tatabánya jelenlegi állapotáról és az új Tatabánya terveiről. D. n. 3. o.

25 Csics Gyula: A tatabányai szénmedence bányaüzemei. Tatabánya, 1987, Tatabányai Szénbányák, 25. o.

26 Vadász Endre: A szénbányavállalatok felszámolása. Bányászati és Kohászati Lapok –Bányászat, 2000. 4. sz. 381. o. A bányavállalatok szanálásának és felszámolásának jogi hátteréről lásd részletesen uo.

27 Gerentsér Imre–Tóth Ákos: A szénbányászat visszafejlesztésével kapcsolatos szociális és foglalkoztatási problémák kezelése. In Foglalkoztatás, szociális gondok. 38–39. o.

28 Papp József–Tóth József: Ipari válságövezetek Magyarországon. Közgazdasági Szemle, 1991. 7–8. sz. 791–792. o.

29 Magyar: i. m. 35. o. és Bencsik: i. m. felhasználásával.

30 A kevés kivétel közé tartozik például Bánfalvy Csaba: Egy kritikus helyzetű helyi társadalom. Munkanélküliség, válság és újraélesztési kísérletek Ózd-Farkaslyukon. Szociális Munka, 1994. 4. sz. 254–261. o.

31 Horváth: i. m. 41. o.

32 Uo. 43. o.

33 Voszka Éva számos ilyen vállalatvezetői véleményt idéz az ötven kiemelt nagyvállalat sorsáról szóló könyvében. Lásd Voszka: i. m. 93. o.

34 Voszka Éva ezt az egykori kiemelt nagyvállalatok példáján mutatja be. Lásd uo.

35 Idézi Voszka Éva: i. m. 149. o.

36 A SZÉSZEK működéséről lásd részletesen Tóth Ákos: A szénbányászati szerkezetátalakítás 1994–1999 között. Bányászati és Kohászati Lapok – Bányászat, 2000. 4. sz. 346–362. o.

37 Voszka: i. m. 100–106. o.

38 Az úgynevezett perspektivikus –azaz gazdaságosan művelhető – bányaüzemeket 1993–1994 folyamán hozzácsatolták a termékeiket felhasználó villamos erőművekhez, azaz integrálták a két ágazatot. Ezzel a lépéssel a hazai széntermelés közel 90 százaléka a villamosenergia-ipar szervezeti-tulajdonosi keretei közé került. Tóth: i. m. 359. o.

39 A magyar szénbányászat kilencvenes évekbeli történetének fő folyamatairól összefoglaló jelleggel lásd International Energy Agency: Energy Policies of IEA Countries. Hungary 1999 Review. OECD, 6. fejezet.

40 Gerentsér–Tóth: i. m. 76–77. o.

41 Feladatairól lásd a 64/1995. (VI. 9.) sz. kormányrendeletet.

42 Már az Ózdi Acélművek (ÓAM) által 1992-ben a Hatch kanadai tanácsadó cégtől megrendelt tanulmány is azt hangsúlyozta, hogy az ózdi beruházás csak akkor lehetne gazdaságos, ha a zömében betonacél- és dróthuzal-értékesítés elérné az évi 400-450 ezer tonnát. Csakhogy a diósgőyri acélmű egymaga is eladott ennyit, miközben a hazai ipar igénye maximum évi 500 ezer tonna körül volt akkoriban. Lásd Mink Mária: Új csapolás. Kohászati válság. HVG, 1995. 49. sz. 99–100. o.

43 Általános érvénnyel is megfogalmazható a „tulajdonos” és a „gondoskodó” állam belső konfliktusa, amely végigkísérte az elmúlt másfél évtized kormányainak működését. Az ellentmondás szinte feloldhatatlan: egyrészt az államnak mint az állami vállalatok tulajdonosának törekednie kellett (volna) a vagyon legoptimálisabb működtetésére és gyarapítására (beleértve a termelés racionalizálását, és szükség esetén a létszámcsökkentést), másrészt viszont a válságrégiókban élő tízezrek szociálpolitikai és a foglalkoztatáspolitikai érdekeire is tekintettel kellett (volna) lennie. Voszka: i. m. 85–86. o.

44 A kilencvenes évek magyarországi területi politikájáról a legrészletesebb feldolgozást lásd Horváth Gyula: Regional and Cohesion Policy in Hungary (1999.) In Central and Eastern Europe on the Way into the European Union: Regional Policy-Making in Bulgaria, the Czech Republic, Estonia, Hungary, Poland and Slovakia. Szerk. M. Brusis. Munich, CAP Working Paper (www.cap.uni-muenchen.de).

45 A törvény általános értékelését lásd Horváth: i. m. 395–397. o.

46 Az ipari parkról mint iparszervezési és -telepítési intézményről általában lásd Tatai Zoltán: A területi politika adminisztratív eszközei. In Területfejlesztés. Egyetemi jegyzet. Szerk. Bartke István. Budapest, 1995, ELTE Eötvös, 249–251. o.

47 Tevan Imre: Címek és rangok. Ipari parkok. HVG, 1997. 41. sz. 135. o.

48 35/1998. (III. 20.) országgyűlési határozat az Országos Területfejlesztési Koncepcióról.

49 Területfejlesztés Magyarországon. Területi folyamatok alakulása az 1990-es évtizedben. A területfejlesztés feladatai a XXI. század első éveiben. Készítette az FVM Területfejlesztési Főosztálya megbízásából a VÁTI Kht. Területfejlesztési Igazgatóság Elemző és Értékelő Irodája. Budapest, 2002, 38. o.

50 Ózd esetében: Scandiaconsulting International AB (Kohászati szerkezetátalakítás, valamint az ózdi térség hosszú távú fejlesztési koncepciója, 1988), Indevo Svenska AB (Ózdi üzemfejlesztési projekt, 1989), az UEC és a pittsburghi egyetem (Ipari szerkezetátalakítás és fejlesztés Borsod megyében, 1990), Segal Quince Wicksteed („Borsod-Abaúj-Zemplén” regionális fejlesztési terv, 1991), PHARE, NEI (Gazdasági stratégia Borsod megye részére, 1994) és a CERRM (Az acélipari régiók integrált átalakítási művelete, 1995). Bajka–Kormos–Kutas: i. m. 90. o. –Tatabánya esetében: P. A. Conseil Canada (Gazdasági szerkezetváltás, 1995). Szirmai és mások: i. m. 149. o.

51 Gerentsér–Tóth: i. m. 39. o.

52 A statisztikai alapú feldolgozást lehetetlenné teszi, hogy a kisebb területi egységekre vonatkozóan (például foglalkoztatási körzet, településegyüttes, település) nincs rendszeres adatfelvétel a munkanélküliséget illetően sem. Bagó József: A foglalkoztatáspolitika és a területpolitika kapcsolatrendszere. Vezetéstudomány, 1996. 1. sz. 46. o.

53 Bajka–Kormos–Kutas: i. m. 92. o.

54 Nagy: i. m. 74. o. A Borsodi Szénbányák felszámolása 1991 januárjában kezdődött. Idetartozott a Farkaslyuki Bányaüzem is. Gerentsér–Tóth: i. m. 42. o.

55 Az ÓKÜ mint állami vállalat 1989-ben a következő belső egységekből állt: nagyolvasztómű, acélmű, durvahengermű, finomhengermű, rúd- és dróthengermű, szállítás, energiaszolgáltatás, valamint számítástechnikai leányvállalat. Voszka: i. m. 325. o.

56 Bajka–Kormos–Kutas: i. m. 110. o.

57 Vajna Tamás: Akció ’94. Ózdi kohászati reorganizáció. HVG, 1994. 33. sz. 101–103. o. és Voszka: i. m. 326. o.

58 Bajka–Kormos–Kutas: i. m. 112–113. o.

59 Vajna: i. m. és Bajka–Kormos–Kutas: i. m. 112–113. o.

60 Bajka–Kormos–Kutas: i. m. 112–113. o.

61 Uo. 99. o.

62 Uo. 102. o.

63 Heimer György–Nagy Péter: Búrában születnek. Vállalkozói inkubátorházak. HVG, 1993. 12. sz. 86–87. o.

64 Bajka–Kormos–Kutas: i. m. 104–105. o.

65 Karosi Imre: A fekete város. HVG, 1994. 11. sz. 102. o. és Bajka–Kormos–Kutas: i. m. 98. o.

66 A kis- és középvállalkozások korlátozott lehetőségét mutatja egy későbbi Borsod megyei példa is. 1999–2000 folyamán a putnoki és a feketevölgyi bányáknál majdnem 1600 ember veszítette el állását, akiknek több mint 60 százaléka munkanélkülivé vált. Ezzel szemben pályázati segítséggel egy feketevölgyi élelmiszeripari berendezéseket gyártani kívánó bt. és egy putnoki acélszerkezeteket előállító kft. összesen 42 fő számára tudott munkahelyet teremteni a térségben. Lásd Gerentsér Imre–Tóth Ákos: Az integráción kívüli bányák leállítása és az ehhez kapcsolódó munkaügyi kérdések. Bányászati és Kohászati Lapok –Bányászat, 2000. 4. sz. 411., 414–415. o.

67 Bencsik: i. m.

68 Bajka–Kormos–Kutas: i. m. 175–176. o.

69 Heimer György: Vidám park? Ózdi átalakulási tervek. HVG, 1995. 43. sz. 122–123. o.

70 Az ÓIP-t létrehozó, s majdan működtető kft.-nek rendelkezési jogot kellett szereznie a fölszámolás alatt lévő ÓKÜ telkére, amely ekkor a tartozások fejében a bérhitelt nyújtó Pénzügyminisztérium, illetve az Egészségbiztosítási Önkormányzat kezében volt. Tevan: i. m. 135–141. o.

71 Kormos Imre: Az Ózdi Ipari Park fejlesztési tervei. Ipar–Gazdaság, 1996. 9–10. sz. 38–39. o.

72 Uo. 38–39. o.

73 Lásd bővebben Mink: i. m.

74 Bajka–Kormos–Kutas: i. m. 114–116. o.

75 Lásd részletesen az Ózdi Ipari Park honlapján.

76 A vállalkozási övezet területe a következő települések közigazgatási területét foglalja magában: Ózd, Arló, Bánréve, Borsodbóta, Borsodnádasd, Borsodszentgyörgy, Bükkmogyorósd, Csernely, Csokvaomány, Domaháza, Dubicsány, Hangony, Hét, Gömörszőlős, Járdánháza, Kelemér, Királd, Kissikátor, Lénárddaróc, Nekézseny, Putnok, Sajómercse, Sajónémeti, Sajópüspöki, Sajóvelezd, Sáta, Serényfalva, Uppony, Pétervására, Balaton, Bátor, Bekölce, Bélapátfalva, Bodony, Bükkszenterzsébet, Bükkszentmárton, Bükkszék, Egerbocs, Egercsehi, Erdőkövesd, Fedémes, Hevesaranyos, Istenmezeje, Ivád, Kisfüzes, Mátraballa, Mátraderecske, Mikófalva, Mónosbél, Nagyvisnyó, Parád, Parádsasvár, Recsk, Sirok, Szajla, Szentdomonkos, Szilvásvárad, Szúcs, Tarnalelesz, Terpes, Váraszó. Lásd az említett kormányrendelet 1. §-át.

77 Tömöry Ákos: Reményfutam. Ózdi szegényügyi és felzárkózási tervek. HVG, 2000. 38. sz.; Mink Mária: Öntőforma. Válságban az Ózdi Acélművek Kft. HVG, 2002. 33. sz. 99–101. o.

78 General Electric-üzem Ózdon. HVG, 1998. 36. sz. 18. o.; Nagy B. György: Számháború. Leépítés a GE ózdi üzemében. HVG, 2000. 50. sz.

79 Tömöry: i. m.

80 A Tatabányán a kilencvenes évek második felében végbement változások bemutatásához Bencsik János idézett művét és a tatabányai Gazdaságfejlesztő Kht. ügyvezető igazgatójával, Agócs Istvánnal folytatott beszélgetésünket használtam fel. A továbbiakban csak az ettől eltérő forrásokat jelzem külön. Agócs Istvánnak ezúton is szeretnék köszönetet mondani segítségéért.

81 A legfrissebb változatot lásd –angolul –a honlapon. (www.citiesofchange.org/firstLevel/CAG/tatab.htm)

82 Agócs István: Iparfejlesztés, Ipari Park kialakítása Tatabányán. Ipar–Gazdaság, 1996. 9–10. sz. 36. o.

83 Heimer György: Szénnel szemben. Válságkezelés Tatabányán. HVG, 1997. 14. sz. 121–127. o.

84 Szirmai és mások: i. m. 69. o.

85 Uo. 69. o.

86 A Tatabányai Ipari Park honlapja alapján.

87 Szirmai és mások: i. m. 96. o.

88 Bajka–Kormos–Kutas: i. m. 173. o.

89 Bajka–Kormos–Kutas: i. m. 126–128. o.

90 Vajna: i. m. 101–103. o.

91 Horváth: i. m. 399. o.

Évkönyv X. –2002, Budapest, 1956-os Intézet, 391–417.o.