Két börtönbüntetésre ítélt ötvenhatos és egy harmadik elítélt gyermekének visszaemlékezéseiből adunk közre egy–egy részletet. A hatvanas–hetvenes éveket felidéző interjúrészletek egyértelműen bizonyítják, hogy a megtorlás nem ért véget a börtönbüntetés letöltésével. A hatalom számos módon diszkriminálta a börtönből kiengedetteket, családjukat és a velük szolidaritást vállalókat is. A korlátozás részben központi direktívák alapján, részben a helyi hatalmi viszonyok függvényében történt, elviselése vagy kijátszása pedig nagymértékben függött az érintettek pszichés állapotától és konvertálható tőkéitől: a szakmai, az iskolai végzettségtől, a korábbi munkahelyi, politikai kapcsolatoktól, a család és a környezet támogatásától. Mint sok másban, az ötvenhatos elítéltek diszkriminálásában sem voltak szigorú szabályok, és egységes gyakorlat sem. A kádári politika az enyhülés és a konszolidáció látszatát kívánta bizonyítani bel- és külföld előtt egyaránt, ezért az ötvenhatosokat nem kollektíven, hanem személyre szabottan korlátozta a munkavállalásban, a társadalmi beilleszkedésben. A korlátozások az idő múltával enyhültek, de a munkahelyi előmenetelre, a fizetésemelésre és az útlevélkérelemre még hosszú ideig vonatkoztak. A büntetett előéletűek munkahelyi elismerése nagymértékben múlott a munkahelyi vagy területi vezetésen, azonban az osztályidegennek vagy különösen veszélyesnek ítélt politikaiakat a feletteseik támogatása ellenére is folyamatosan zaklatták, és akadályozták a visszailleszkedésüket. Ezzel a tudatosan vagy ösztönösen választott módszerrel a társadalom tagjainak szolidaritását is gyengítették, hiszen a politikai elítéltek diszkriminálása csak korlátozott nyilvánosság előtt zajlott, az egyre közömbösebbé váló társadalom keveset tudott róla, így a segítségnyújtás is megmaradt az informális keretek között. A három szerkesztett interjúrészlet egymástól sok mindenben különböző életutakat mutat be. Egy azonban közös bennük: elsősorban az erkölcsi tartásról szólnak.

Ebinger Endre

1932-ben született a Somogy megyei Gamáson. 1954-ben fizika–matematika szakon tanári diplomát szerzett a szegedi József Attila Tudományegyetemen. 1954-től a mosonmagyaróvári gimnáziumban tanított. Az 1956-os forradalom alatt a Mosonmagyaróvári Forradalmi Nemzeti Tanács tagjává választották. 1957 márciusában letartóztatták. Kistarcsára internálták, majd 1958 februárjában hatévi börtönbüntetésre ítélték. 1960-ban szabadult a váci börtönből. Szabadulása után segédmunkás, szakmunkás, majd fizikus volt. 1992-től nyugdíjas.¹

– 1960. március 5-én közölték velem, hogy nem részesítenek félkedvezményben, mert a magatartásom nem tesz arra alkalmassá. Tudomásul vettem, és megírtam a szüleimnek, hogy ne várjanak, mert „erkölcsi hiányosságra” hivatkozással nem kaptam meg a félkedvezményt. Aztán április 1-jén, nagyon korán, úgy öt óra körül zörögtek a zárka ajtaján. A tizedes, akit csak Prikulicsnak neveztünk – lehet, hogy az is volt a neve –, bekiabált: „Ebinger, öltözködjön fel, szedje össze a cuccát!” Erre én kikiabáltam, hogy április 1-je van, belőlem nem csinál bohócot, és aludtam tovább. Jó viszonyban voltam vele, mert időnként titokban kiengedett a zárkánk előtti folyosórészre, hogy segítsek matematika példákat megoldani egy fegőyrtársának, aki a dolgozók gimnáziumába járt. Negyedóra múlva újból dörömbölt. Én újból megmondtam neki, hogy nem megyek, majd ha bejön a Hernádi, a körletparancsnok, neki elhiszem. Fél hat tájékán jött a Hernádi, és ő is bekiabált. Bent a zárkában mondogatták, hogy biztosan szabadulok, mert 1959. április 1-jén már volt egy amnesztiarendelet. A folyosói zajokból behallatszott, hogy a szomszéd zárkából Rimai Bélát is kiszólították. Ekkor már bennem is felmerült, hogy valóban szabadulok. Mindenemet otthagytam, szakkönyveket, kosztot, csak az abszolút személyes holmikkal mentem ki. Pár órán belül a parancsnoki épületben a kezünkbe nyomták a szabadulólevelet, majd beszállítottak bennünket egy rabszállító kocsiba, és elvittek a vasútállomásra. Megvárták, amíg beáll a vonat, mi beszálltunk, és jöttünk a Nyugati pályaudvarra. Ott úgy szálltam ki, mint szabad ember.

– Hogyan alakult ezután az élete?

– Nekünk azonnal jelentkeznünk kellett a rendőrségen. Április 2-án hajnalban értem Dombóvárra a szüleimhez, és még aznap elmentem a rendőrségre. Itt volt egy apró momentum, ami meghatározta a továbbiakat. Mégpedig az, hogy a rendőrségi őrirodánál rám köszönt egy elemista osztálytársam, aki őrmesteri rangban dolgozott ott. ő állította ki azt a papírt, amivel felmehettem jelentkezni. Szólt, hogy visszafelé álljak meg, mert szeretne velem pár szót váltani. Amíg én felmentem jelentkezni, valószínűleg elküldte valahová a szobában lévő beosztottját, így négyszemközt tudtunk beszélni. „Nézd, Bandi, én mindent tudok rólad, többször találkoztam édesapáddal. Felhívom a figyelmedet, tűnj el Dombóvárról, mert itt lehetetlen lenne az életed. Menj fel Budapestre, ott könnyebben el tudsz helyezkedni. Igaz, hogy ott a rendőr is több, de te is könnyebben el tudsz keveredni” – mondta. Megköszöntem neki, és végiggondoltam a dolgot: tanárnak nem mehetek – az elbocsátólevelem már ott fogadott a szüleimnél –, segédmunkásnak lenni meg nincs sok értelme Dombóváron. Ezért egy-másfél hét pihenés után újból bementem a rendőrségre, és engedélyt kértem, hogy Budapestre távozhassak munkavállalás céljából. Kétnapos eltávozási engedélyt kaptam, és azt az ígéretet, ha munkaadói igazolással megyek vissza, engedélyezik, hogy végleg Budapestre távozzak. Feljöttem, felkerestem Rimai Bélát, és kértem, hogy legyen a segítségemre, ő mégis ismerősebb Budapesten. Ketten nekiindultunk állást keresni. Nekem sürgősebb volt, mert én csak két napot kaptam, neki nem, ő még szeretett volna egy-másfél hónapot ráhúzni. Végigjártuk a Váci utat, a Kőbányai utat, és minden olyan helyre bementünk, ahol ki volt írva, hogy segédmunkást keresnek. Mihelyt kiderült rólunk, hogy a börtönből frissen szabadult tanáremberek vagyunk, már tárgytalanná is vált a dolog. Az első napon nem sikerült munkát találni. A bátyám Budapesten lakott, nála aludtam, és másnap újra elmentem Béláékhoz. Évának, Béla feleségének volt egy olyan ötlete – közben ők a telefonkönyvből tájékozódtak –, hogy próbáljuk meg az Iskolai Taneszközök Gyárát a Szentkirályi utcában. Az első utunk oda vezetett. Megkérdeztük a portást, hogy szükség van-e segédmunkásra. Azt válaszolta, hogy arra ott állandóan szükség van. Bementünk, beszéltünk az anyagmozgatók csoportvezetőjével, aki felkísért a személyzeti osztályra. Sörös elvtárs a Népszabadság mögé bújva hajlandó volt szóba elegyedni velünk. Közölte, hogy ő nem vesz fel börtönviselt embereket, különben is nála már van egynéhány volt politikai fogoly, ezzel betelt a létszám. Béla dühbe jött – ő egyébként is gyakran kiborult, a börtönben is élveztük, amikor rájött egy kis roham –, és határozottan mondta: „Ha valakinek, akkor önnek kötelessége felvenni volt gimnáziumi tanárokat segédmunkásnak, mert ez az egyetlen olyan gyár, amelyik a Művelődésügyi Minisztérium felügyelete alá tartozik, és segédmunkásokat is alkalmaz.” Ez úgy meglepte a személyzetist – kik is küldhettek bennünket, van-e mögöttünk valaki –, hogy alkura fogta a szót, esetleg hajlandó felvenni egyikünket nyolcnapi próbaidőre. Béla azonnal mondta, hogy: „Rendben van, akkor a kollégát legyen szíves felvenni! Gépeljen neki egy papírt, mert szüksége van rá!” Megkaptam a papírt, hogy nyolc nap próbaidőre felvettek anyagmozgató segédmunkásnak. Boldogan utaztam vissza Dombóvárra, és bevittem megmutatni a rendőrségre. Azt mondták, rendben van, mehetek dolgozni Budapestre. A bátyámék befogadtak arra az időre, amíg valamilyen formában talpra tudok állni. Az Iskolai Taneszközök Gyárában anyagmozgató segédmunkásként folytattam a tevékenységemet körülbelül fél évig, utána a csoportvezetőm ajánlatára felmehettem a műhelybe betanított munkásnak. Azért hangsúlyozom ezt, mert a segédmunkások között én voltam az, aki meg tudott számolni száz darab alkatrészt, mert én tudtam százig számolni. A csoportvezető meg volt elégedve velem, és érdemeim elismeréseként lemondott rólam, javasolt betanított szakmunkásnak.

A műhelyben szemléltetőeszközöket állítottunk össze kis szériában. Öntvényeket reszeltem, dugófúró-sorozatot hegesztettem, és más hasonló, általam részben már ismert tevékenységet folytattam. Emlékszem, az egész társaságból én állítottam össze a legjobban működő szénmikrofonokat. Tudtam, hogyan kell csinálni a kontaktusokat, mert korábban tanárként már találkoztam ilyen eszközzel. Az, hogy ott tömegével dolgoztak volna volt politikaiak, nem volt igaz. Egyetlenegy ötvenhatos volt, egy szegedi negyedéves joghallgató, egyike a MEFESZ-akció elindítóinak, aki négy évre volt elítélve, és egy évvel előttem került oda dukkózónak. Ketten voltunk politikaiak, és emiatt nem volt semmiféle afférunk a munkahelyünkön. Viszont abból igen, hogy normára ment a dolog, és mivel én elég ügyes voltam, ugyanannyit kerestem, mint a szakmunkások. Egy pártértekezleten felvetették: tűrhetetlen állapot, hogy valaki még háromnegyed éve sem dolgozik ott, és ugyanannyit keres, mint a régi, a tíz-tizenöt éve ott dolgozó szakmunkások. Az egyik munkatársam megkísérelte, hogy megvédjen, mondván, normára megy a dolog, miért ne kereshetnék ugyanannyit. A művezető viszont egy kicsit beleavatkozott. Úgy osztotta ki a munkát, hogy én olyat kaptam, aminek nagyon rossz volt a normaideje. Emiatt az egész hónapban nem tudtam annyit megkeresni, amennyi a félhavi előleg volt. Hogy a turpisság ne derüljön ki olyan brutális módon, nem általam végzett munkákat is számlázott az én lapomra, így feltornászta ezer forint fölé a pénzemet. Lényegesen kevesebb volt, mint az előző havi keresetem, de nem volt annyira szembeötlő. Én viszont megmakacsoltam magam, hogy el nem végzett munkáért nem vagyok hajlandó bért felvenni. A szakszervezetet hívtam segítségül. A szakszervezeti vezető meózta a munkámat, ő szeretett volna megtartani, ígérgette, hogy majd megoldjuk. Határidőt szabtam, akkorra sem intézték el, ezért felmondtam. Újból munkanélkülivé váltam. Körülbelül három hétig keresgettem ismét munkát. Kimentem a műszeripari gyárba is, és megkíséreltem matematikusként vagy fizikusként elhelyezkedni, de azonnal elhárítottak, még segédmunkásnak se akartak alkalmazni. Nagy Misivel – aki az Eörsi-perben az ötödrendű vádlott volt – összejárogattunk, ő a Budapesti Vegyiműveknél dolgozott az Illatos úton, és javasolta, hogy menjek oda, a kísérleti PVC-üzembe segédmunkásnak. Az ottani mérnöknek nem volt semmi aggálya velem szemben, és a személyzetis is felvett minden további nélkül. Itt eléggé lent kezdtem, embertelen körülmények között. Aztán, amikor az üzem minden munkafolyamatát megismertem, már helyettesítettem azokat, akik szabadságra mentek, vagy más okból hiányoztak. A három műszak nagyon fárasztó volt, még akkor is, ha csak negyvenórás volt a munkahét. Viszont kaptunk egészségügyi pótlékot, tehát anyagilag olyan helyzetbe kerültem, hogy segédmunkásként ennél jobbat nemigen lehetett kifogni. Ebben a gyárban szakmunkástanfolyamot is indítottak, és a személyzeti irodában valakinek olyan ötlete támadt, hogyha már van ott egy matematika–fizika szakos tanár, akkor az egyik osztályt rá lehetne bízni. Vállaltam, és munkaidő után tanítottam. Ezért még órabért is kaptam ugyanúgy, mint a többi tanár. Másfél évig tanítottam, és közben sikerült megszereznem a szakmunkás-bizonyítványt. Ez 1963 tavaszán történt. Nem sokáig élveztem a vegyipari szakmunkás létet, mert megláttam egy újsághirdetést, amelyben fizikust kerestek az anódgyárba. Bejelentkeztem telefonon, és hogy ne menjek ki potyára a Budafoki útra, közöltem, politikai elítélt vagyok. Megkérdeztem, kizáró ok-e a felvételnél, hogy 1957-ben a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétel miatt hatévi börtönre ítéltek, amelyből három évet töltöttem le, és azóta segédmunkásként dolgozom. Ezt egyrészt azért mondtam, mert sok értelme nem lett volna feleslegesen odamenni, másrészt ha rögtön ezzel sokkolom őket, talán többre megyek, mint ha ott kezdem bevallani. A személyzetis, aki egyébként munkavédelmis volt, ráharapott erre a szövegre, és azt mondta, menjek csak ki, majd beszélgetünk. Kimentem, elbeszélgettem az osztályvezetővel és egy fizikuskollégával. Azt mondták, természetes, hogy nem értek a félvezetőkhöz, amit nem tanítottak még, amikor én egyetemre jártam, de bele lehet jönni, ők is csak egy-két éve foglalkoznak vele. Meg is egyeztünk abban, hogy elmegyek hozzájuk gyártmányfejlesztő fizikusnak. A munkaügyön viszont kiderítették, hogy nem kaphatok náluk annyit, amennyit szakmunkásként a Budapesti Vegyiműveknél kerestem. Erre én megmakacsoltam magam, és azt mondtam, hogy nem megyek oda. Elnézést kértem az osztályvezetőtől, hogy igénybe vettem az idejét, és elindultam kifelé. Az egyik titkárnőt futtatták utánam, hogy menjek vissza, mert mégis lenne valamilyen megoldás. Úgy gondoltam, nyilván nem állnak sorban a portán a fizikus diplomával rendelkező személyek, hogy feltétlenül ott szeretnének dolgozni, és visszamentem. Felvettek, és ki is derült, hogy a hirdetésre én voltam az egyetlen jelentkező, csak velem tudtak „madarat fogni”. Én viszont ezt már olyan előrelépésnek könyvelhettem el a segédmunkás és szakmunkás tevékenység után, amely minőségileg az iskolai végzettségemnek megfelelő munkakörré alakulhat. Az évek folyamán aztán szépen bedolgoztam magam a szakterületre. Elmentem egy németnyelv-tanfolyamra, és szakfolyóiratokat kezdtem fordítani.

– Hol lakott ezekben az években?

– Két és fél évig a bátyáméknál laktam. A vegyiműveknél egy technikus fiú felvetette nekem, hogy: „Te, Bandi, kellene venni egy nagyon olcsó telket, amire felhúznánk valamit, te is, én is, és ott ellakhatnánk.” Tetszett a gondolat, de pénzem természetesen nem volt erre. Végül Budafokon nagyon olcsón találtunk egy száznyolcvan négyszögöles telket, amit fejenként hatezer forintért megvettünk. Elfeleztük, ő alulra épített egy lakást, én pedig felülre deszkából egy három és félszer három és fél méteres, szerszámoskamra néven szereplő, víkendházszerű valamit. Nádpadlóval kibéleltem, palával beburkoltam, és megkaptam rá az engedélyt, de csak szerszámoskamrára. Időközben a szüleim lottósorsoláson nyertek egy cseh szobabútort, amit nekem adtak. Azt ott felállítottam, és 1963-tól 1969-ig ebben a víkendházban laktam. Villany, víz nem volt a telken. Volt egy teatűzhely, amiben időnként begyújtottam, de az első telet még fűtés nélkül töltöttem ott el. A mosakodást meg tudtam oldani a munkahelyemen, csak aludni jártam haza. Akkoriban délutánonként rengeteget jártam a műszaki könyvtárba, ott fűtöttek, meleg volt. Én ebbe a faházba nősültem. Ugyanis időközben az anódgyárban beszálltam egy öröklakás-akcióba. Harmincezer forintot kellett befizetni, de mire én azt összeszedtem kölcsönökből – a szüleimtől és az egyik szegedi nagybátyámtól –, a képembe röhögtek: „Maga csak nem vette ezt az egész akciót komolyan?” Volt harmincezer forintom, és elkezdtem valamilyen lakásmegoldást keresni. Az egyik anódgyári mérnöksrác, aki Rózsavölgyben benne volt egy társasház-építési akcióban, mondta, ott annyi sikkasztás történt, hogy onnan már többen szálltak ki, mint be, próbáljam meg azt. Kockáztattam, és beszálltam egy már megkezdett negyvenlakásos társasház-építési akcióba. 1968-ban megnősültem, viszont 1968 őszére nem készült el a társasház, ezért a feleségem ebben a víkendházban töltött el velem egy telet – de akkor már fűtöttem. A következő év áprilisában költöztünk be az öröklakásunkba. Ez azért is érdekes, mert én közben elvesztem a rendőrség számára. Időnként a XIX. kerületben lakó bátyámék házánál érdeklődtek a szomszédoktól, hogy mi van velem. Ők mondták, hogy nagyon sokat dolgozom, éjjel-nappal benn vagyok a gyárban, hogy fizikus lettem stb. Azt viszont nem árulták el, hogy csak ritkán megyek oda, és csak látogatóba. Ott voltam bejelentve, a többéves víkendházban lakás illegális volt. Amikor viszont beköltöztünk az öröklakásba, át kellett jelentkeznem a XXII. kerületbe. A rendőrség megkapta a papírokat, és nyilvánvalóvá vált számukra, hogy engem figyelni kell. A társasházban, egy másik lépcsőházban lakott egy rendőrségi alkalmazott nő – valamilyen rangja biztosan volt –, aki időnként érdeklődött a szomszédaimnál, hogy kik járnak hozzám.

A priuszom törlése lezajlott az anódgyárban olyan formában, hogy kijött egy rendelet, amely szerint az öt évet meg nem haladó börtönbüntetésnél a büntetett előélethez fűződő hátrányoktól közkegyelemmel mentesülnek mindazok, akik ebbe a kategóriába beleférnek. Viszont akik nem esnek bele ebbe a kategóriába, azoknak tíz év eltelte után lehet kérelmezni a mentesítést a megyei bíróságtól. 1960-ban szabadultam, 1970-ben letelt a tíz év, és én azt gondoltam, hogy nem árt kérni a priuszom törlését. Hozzáteszem még, hogy 1963-ban a szüleim nógatására, hogy látogassam meg a Romániában élő nagynénémet, beadtam az útlevélkérelmet – illetve akkor csak egy kis betétlapot adtak. Én mondtam, hogy engem úgysem engednek ki, teljesen felesleges próbálkozni, de édesapám forszírozta. A kérőlapon volt egy rovat, hogy voltam-e büntetve, beírtam, hogy igen. Egy hónap múlva megkaptam az engedélyt. 1970-ben tehát felmerült bennem, hogy célszerű lenne mentesülni a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól. Elsősorban azért, mert az sem volt kellemes, hogy a személyzeti osztályon ott volt a papírom, amelyben szerepelt, hogy voltam büntetve, másrészt pedig szerettem volna külföldre utazni. Megírtam a kérvényt, aminek az volt a lényege, hogy ettől eddig itt és itt dolgoztam, munkámmal, magatartásommal kapcsolatban semmiféle kifogás nem merült fel, engem zavar a büntetett előélethez fűződő hátrány, ezért kérem a megyei bíróságot, hogy mentesítsen. Az anódgyárban hárman voltunk büntetett előéletűek, egy fizikuskollégám, egy grafikus és én. A személyzetis nő, aki időnként szeretett velünk lelkizni – talán pszichológiára járt –, nagyon pozitívan véleményezte a kérvényemet, mondhatnám, én diktáltam neki, hogy mit írjon. Mint utóbb kiderült, haragban volt a párttitkárral, és éppen elmenőben volt a vállalattól. Beadtam a kérvényt a bírósághoz. Akkor költöztünk be az öröklakásunkba, amikor a kérvényem elbírálása zajlott. Tartottunk egy lakásavatót szűk családi-baráti körben, ami éjfélig vagy egyig tartott. Másnap fél nyolc táján éktelen csengetésre ébredtünk. Fürdőköpenyben mentem ajtót nyitni. Egy rendőr főhadnagy állt előttem. Bevittem a konyhába, ahol üdítős üvegek – szeszt mi nem is fogyasztottunk – és poharak voltak elmosatlanul. Én kezdtem mentegetőzni, hogy lakásszentelőt tartottunk. ő meglepődött, hogy nem is ittunk alkoholt. Elkezdett kérdezgetni: hol dolgozom, kikkel járok össze, és ehhez hasonló kérdéseket tett fel. Miután egy fél órát beszélgettünk – ő nem jegyzetelt, időnként mosolygott egy kicsit –, elég határozottan megkérdeztem, hogy miért érdeklődik utánam. „Ja – azt mondja –, ezzel kellett volna kezdenem. Maga beadott egy kérvényt a bírósághoz, ebben az ügyben jöttem ki környezettanulmányra, nekünk ezt ilyenkor végre kell hajtani.” Én nem érdeklődtem, hogy a kerületi kapitányságról vagy máshonnan jött-e. Közben a feleségem is kijött, és megrémült, mikor látta, hogy egy rendőrrel beszélgetek. Mondtam, semmi különös, csak a kérvénnyel kapcsolatos dolog. Körülbelül félórás beszélgetés után nagyon udvariasan elköszönt.
A látogatás után két-három héttel megkaptam az Elnöki Tanács határozatát, amely szerint mentesítettek a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól, és hogy erről értesítik a nyilvántartást, a kérelmezőt, és talán a bíróságot. Ezt a papírt beraktam a többi iratom mellé, és életemben csak egyszer vettem elő, amikor meghiúsult egy NDK-beli utazásom azért, mert a személyzetis azt mondta, hogy ahhoz erkölcsi bizonyítványt kell kérni. Ugyanis az útlevélkérelembe beírtam, hogy nem voltam büntetve, ehhez nekem akkor már jogom volt. A személyzetis kifogásolta ezt, mert a nála lévő iratok alapján büntetett előéletű voltam, azt ugyanis nem tudta, hogy mint privát ember töröltettem a priuszomat. Másnap bevittem, és letettem az asztalára. ő mégis ragaszkodott hozzá, hogy kérjek erkölcsi bizonyítványt. Az út meghiúsult, viszont néhány hét múlva megérkezett az új erkölcsi bizonyítvány. Bevittem a személyzeti irodára, a személyzetis most már elfogadta, hogy büntetlen előéletű vagyok. Csatolta volna be a dossziémba, én viszont megfogtam a dossziét, és kiszedtem belőle mindazokat az oldalakat, amelyekben a legkisebb utalás is volt a büntetett előéletemre. A személyzetis toporzékolt, hogy ezt nem lehet, ez be van sorszámozva. Kitéptem a legelső önéletrajzomat is, amit hozzájuk beadtam. Olyan határozottan csináltam, hogy nem mert beavatkozni. Kitisztítottam a dossziémat, és visszaadtam neki. Ezzel rendeztem le a büntetett előéletemhez fűződő hátrányokat. Amikor átjöttem ide, a Villamosipari Kutatóintézetbe, ugyanaz lett az osztályvezetőm, aki 1963-ban felvett az anódgyárba. Megkérdeztem tőle, hogy mit tegyek, teljesen tiszta a dossziém, azonban mindenki ismeri a múltamat, jogom lenne letagadni, de nem fűződik hozzá semmiféle érdekem. Azt válaszolta, hogy írjam be, és írjam oda, hogy milyen határozat alapján mentesítettek a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól. Így is tettem. Ezt csak azért mondtam el, mert itt sem tagadtam le, de itt már nem tapasztaltam semmiféle hátrányt ezzel kapcsolatban. Viszont az hátrányt jelentett számomra, hogy amit a középkorú időszakomban elvesztegettem szakmailag meg egyébként, azt természetesen nem lehet polihisztor módon pótolni. Az anódgyárban tizennyolc év alatt óriási tapasztalatra, ismeretanyagra tettem szert, és ezt folytattam itt, a Villamosipari Kutatóintézetben is. 1963-tól egyetlenegy szakterületbe ástam bele magam, és ebből a szakterületből élek, ezen a téren nincs semmiféle hátrányom, csak előnyöm. Azonban se jobbra, se balra, más szakterületre nem volt módom kitekinteni. Nekem nem volt lehetőségem az anódgyárból külföldre utazni félvezetős partnerekhez, mint másoknak. Innen, a Villamosipari Kutatóintézetből egy alkalommal voltam külföldi szakmai látogatáson Berlinben a főosztályvezetőmmel, és egyszer vettem részt a lipcsei vásáron. Általában azok utaztak, akik osztályvezetővé avanzsáltak, míg nekem erre ilyen előzmények után természetesen semmiféle esélyem nem volt, holott a szakmai teljesítményem alapján lett volna. Tehát ezek a hátrányok megvoltak.

– Mint elmondta, egy ideje egyre többet foglalkozik azzal, hogy kiderítse, mi történt 1956-ban. Miért ilyen fontos ez most önnek?

– Ez egy érdekes kérdés. Én azt hittem, hogy a két gyermekem tizenkét-tizenhárom éves koráig nem tudta, hogy az apjuk börtönben volt. Én mindig nagyon vigyáztam rá, hogy a családi, baráti beszélgetéseken, ahol ők is jelen vannak, ne terelődjön a szó erre a témára, de kiderült, hogy már évekkel korábban a rokonoktól vagy édesapámtól megtudták, hogy ötvenhatos ügyben börtönben voltam. Ha nem is érzékelték politikailag, hogy ez mit jelent, azt kell mondanom, hogy büszkék voltak rá, semmiféle szégyenérzet nem volt bennük emiatt. Kérték, meséljem el nekik, hogy mi volt, hogy volt. Azt mondtam, majd akkor, ha tizennyolc évesek lesznek, addig felesleges, mert esetleg olyan politikai hiányosságaik vannak, hogy nem értik meg. Ettől megnyugodtak. Most már viszont tizennyolc éves múlt a kislányom. Mondtam is nekik viccből, hogy majd elmegyünk a Legfelsőbb Bíróságra, kikérjük az ítéletem indoklását, és együtt elolvassuk. Én humorizáltam, de részben komolyan is gondoltam. Nem tudtam, hogy időközben felgyorsul a folyamat. Ez volt az egyik momentum, hogy a családom előtt tiszta kép legyen. Ehhez most sok minden besegített. A másik pedig az, hogy az egész folyamatot annyira összeszennyezték – főleg a mosonmagyaróvári történéseket –, hogy erkölcsi kötelességemnek tartom, hogy amit ebben az ügyben segíteni tudok, vagy a tisztázáshoz hozzá tudok tenni, azt megtegyem.

Hozzáteszem, hogy a tanítványaimmal, részben a saját osztályommal, részben a két évvel idősebbekkel, ötévente találkozom. Az első érettségi találkozón beszámoltam arról, hogyan zajlott le az addig eltelt öt évem. Bizonyos fokig én voltam annak az érettségi találkozónak az egyik fénypontja. Az osztályfőnökük voltam, de amikor érettségiztek, addigra engem már letartóztattak. Rajtam kívül egy tanárt sem hívnak meg, engem viszont mindig, ezzel megtisztelnek. ők már az első perctől kezdve, letartóztatásomtól kezdve rehabilitáltak. De hát az sem mindegy, hogy a hivatalos szervek mikor rehabilitálnak engem, a többieket és mindenkit.

– Miféle rehabilitációra gondol? Mi az, amiben rehabilitációra szorulnak, és hogyan lehetne ezt megoldani?

– Én nem szorulok rá, de elvárom. Elvárom, hogy minél előbb mondják ki, akiket az
1956-os forradalomban való részvételük miatt elítéltek, azokat ártatlanul ítélték el. Nekem ennyi elég. Én ezzel az ügyet de facto lezártnak tekinteném. De ha csak azzal akarják megoldani a kérdést, hogy a büntetett előélethez fűződő hátrány alól mentesítenek, az engem nem elégít ki. Ha én bárkinek azt mondom, hogy a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól ilyen és ilyen határozat mentesített, azzal azt is kimondtam, hogy engem megbüntettek, néhány évet börtönben töltöttem, de nincs benne az, hogy ártatlanul voltam benn. Én soha nem tartottam bűncselekménynek, amit elkövettem. Az más lapra tartozik, hogy célszerű volt-e ezt így kihangsúlyozni vagy sem, hiszen itt bizonyos fokig egy sakkjátszma zajlott. Engem csak az elégítene ki, ha egyértelműen kimondanák, hogy én, a másik, a harmadik, a negyedik nem volt bűnöző, bennünket ártatlanul ítéltek el. Az aztán már nem érdekel, hogy aki engem ártatlanul elítélt, azzal mi van, mi lesz, él-e még vagy nem. Olyan elképzelésem nincs, hogy ebből akármilyen formában tőkét kovácsoljak, például hogy a három évet fizessék meg, mert tíz-húsz év múlva esetleg még ez is felmerülhetne. Az ilyesmi engem nem érdekel. Az viszont igen, hogy ha patyolatlelkű voltam előtte, ugyanolyan patyolatlelkű legyek utána is. De ez még most nincs meg. Beszélünk arról, hogy ennyit vagy annyit ítéltek el, de azt nem mondták ki, hogy ártatlanul. Ez a felülvizsgálat egy nagy humbug. Ha nem mondják ki egyértelműen, hanem megint kezdik, hogy a peranyag... Látjuk, hogy a peranyag milyen hatalmas irathalmaz, és hogy mennyire szét van szóródva. Nekem kételyeim vannak, hogy egyáltalán fellelem valahol is az anyagomat. A közeljövőben majd elkezdek utánajárni. Kételyeim vannak, hogy kiteszik elém az egészet, és én azt megnézhetem. Kíváncsi vagyok, melyik pincéből, hogyan kerül elő majd az iratanyag.

Puchert János

1934-ben született Komlón. 1948-tól a komlói erőműben, 1951-től a komlói szénbányában dolgozott lakatosként. 1954-ben bevonult katonának. 1956. november 1-jén egységét a Juta-dombhoz vezényelték, ahol november 4-én tűzharcot vívtak az egyik Budapestre bevonuló szovjet egységgel. 1958-ban Mecséri János és társai perében halálra ítélték, majd ítéletét kegyelemből életfogytiglani börtönbüntetésre változtatták. 1970-ben szabadult a Gyűjtőfogházból. 1989-es nyugdíjba vonulásáig ismét a komlói szénbányában dolgozott. 1994–1998 között Komlón önkormányzati képviselő volt az MSZP színeiben.²

– Az 1963-as amnesztia nagy csalódás volt. Az amnesztiarendelet c) pontja az 1956. október 23-a és 1957. május 1-je között elkövetett ellenforradalmi és az azzal összefüggő egyéb bűncselekményekre vonatkozott, amibe szerintünk minden belefért. Arról nem tudtunk, hogy a BHÖ 349. pontja, a gyilkosság vádja kizáró ok lett volna. Nem volt ennek semmi nyoma akkor, sem írásban, sem szóban. 1989-ben olvastam róla először. Egy hétig ment folyamatosan a szabadítás, aztán leállt. Néhányan megkérdezték a börtönparancsnokságtól, hogy miért. Azt válaszolták, hogy értelmezési probléma van az ügyészek között. A börtönparancsnok sem mondta, hogy ember, a maga ítéletében gyilkosság vádja van, magára ezért nem vonatkozik az amnesztia. Sőt a társaink között olyanok is voltak, akiket elengedtek, aztán pár hét múlva visszahoztak, mondván, tévedésből engedték ki őket. Villi Ferit márciusban engedték el, és május vége felé jött vissza. Már beilleszkedett, elkezdett dolgozni, és a felesége újra gyermeket várt tőle. 1963-ban szinte kiürült a börtön, már csak kevesen, egy-kétszázan voltunk ötvenhatosok. Mi, akik maradtunk, letargiába estünk. Egyedül Pákh Tibinek volt egyéni tiltakozása éhségsztrájkkal, de ezt csak később tudtuk meg, mert őt elszigetelték tőlünk.

– Az 1963-as amnesztia után hogyan változott az ötvenhatosok helyzete a börtönben?

– Egyértelműen jobb lett a helyzetünk. Egyrészt kisebb volt a zsúfoltság, már csak kettesével voltunk a zárkában. A másik, aminek óriási jelentősége volt – lehet, hogy a kívülállók ezt banálisnak tartják –, hogy az egyik pillanatról a másikra eltűntek a poloskák. Előtte millió számra voltak, rágtak bennünket. Próbáltuk kiirtani, de nem lehetett. Elég volt a smasszerokat meg a rossz zárkatársakat elviselni, és akkor még a poloskákat is. Kibírhatatlan volt. No, most egyik napról a másikra megszűnt – valami új szert hozhattak –, így lényegesen könnyebb lett az életünk. Az persze nem nagyon tetszett, hogy olyanok is kiszabadultak, akiket rablás miatt ítéltek el. Mi, sorkatonák, ezt nem tartottuk valami igazságosnak. A tisztek is mind kimentek, katonai ügyben csak néhány sorkatona maradt bent. Ez persze hogy fájt. Nekem volt egy olyan időszakom, amikor nagyon nehezen tudtam beletörődni. Roppant igazságtalannak tartottam, jártattam a számat, és sok fegyelmit kaptam.

– Az 1956 után meglévő szigorú fegyelmi intézkedéseket enyhítették?

– Ezek hullámszerűen jöttek. 1963-ban volt egy kis enyhülés. Amikor az ENSZ-ben levették a napirendről a magyar ügyet, azt érzékelni lehetett. Jó, nagyságos urak nem lettünk, de több minden változott. Akkor rádiót is kaptunk. Persze vezetékes rádió volt, mint az ötvenes években az a bizonyos néprádió. És az a műsor…! Közleményeket sugároztak, meg időnként rákapcsoltak a Kossuth rádióból valamilyen politikasemleges műsort.

– Kikapcsolhattad, ha akartad?

– Nem, nem, nem. Azért annyira nem voltunk eleresztve. Kikapcsolási lehetőség nem volt, persze hogy nem.

– Ekkor is próbáltak még nevelni titeket?

– No nem, annyira direkt nevelés nem volt, mert tudták, hogy semmi értelme. Meg aztán hogy is tudta volna az a hat elemit végzett például az egyetemi tanárt nevelni. Volt iskola, ahová azok jártak, akiknek nem volt meg a nyolc elemije. Egyénileg is tanulhatott az, aki betartotta a börtönszabályokat, és függetleníteni tudta magát attól, hogy hol van. Én például képtelen voltam erre. Mindig arra gondoltam, hogy engem igazságtalanul tartanak ott, hát így nem lehetett tanulni. A nyolc elemim megvolt. Talán kaptam volna tanulási lehetőséget, de annyi fegyelmim volt, hogy biztos elvették volna, ezért sem próbálkoztam.

– A higiénés viszonyok hogyan változtak a börtönben?

– Az érdekes, mert például mikor 1957-ben bekerültem a Kisfogházba, ott már angolvécé volt, de a Gyűjtőben a többi helyen kübli. Ez egy vasfazék fedővel, ülőke nélkül. Gyönyörű szép karika lett az ember fenekén. A küblit egyszer vagy kétszer ürítették napjában. Vizet reggel és este adtak be egy ceglédi kannában. Egy lavór volt rendszeresítve akkor is, ha négyen voltunk a zárkában. Később, amikor kevesebben voltunk, kicsit élelmesebbek lettünk, saját lavórt szereztünk, az már nagy szó volt. Mosószernek egyszerű mosószappant kaptunk. A csajkát rögtön el kellett mosni, mert azonnal rászáradt az ételmaradék. Csak hideg vízzel lehetett, és csak kézzel. Egy kis fehér ruhát kaptunk csajkarongynak, amivel eltörölhettük, de az már az első törlésnél zsíros lett.

– Evőeszköz csak egy kanál volt?

– Természetesen. Volt egy nagyon aranyos dolog. Egyszer előadást tartottak nekünk az etikettről, hogyan kell enni késsel-villával. Nem tudom, ki volt az a pihent agyú, aki kitalálta, amikor se villa, se kés nem volt, és egy mély csajkából nem is lehet késsel-villával enni. Merev pengéjű kés nem lehetett nálunk, csak bugylibicska, aminek a vége lekerekített, nincs benne rugó, nem lehet vele kárt tenni senkiben. Ott, a börtönben csinálták a rabok. A Gyűjtőben 1959-ben lett aztán angolvécé, ami nagy könnyebbség volt már. Tehát 1959-ben a kübli szűnt meg, 1963-ban a poloska, ez két jelentős dolog. A mai rabok meg akik nem voltak börtönben, nem is tudják elképzelni, mit jelent az, hogy vagyunk négyen egy kétszer négy méteres helyiségben, és ott van a vécé, a fürdőszoba, a hálószoba, a társalgó, a konyha, a spájz, minden együtt. És hát bűzölgött a kübli. Megkönnyebbülés volt, amikor ezek megszűntek.

– A fürdés mennyiben lett sűrűbb?

– Egy héten egyszer vittek fürödni, ez végig így volt, de ha valaki olyan munkahelyen dolgozott, ahol jobban rá volt szorulva, akkor többször is fürödhetett. Aki meg a konyhán vagy a kazánházban dolgozott, annak naponta megvolt rá a lehetősége a helyszínen.

– Tiszta ruha?

– Hetenként egyszer kaptunk tiszta alsóneműt, zsebkendőt, lábkapcát meg csajkarongyot. Ágyneműt talán kéthetenként cseréltek.

– Miket vásárolhattatok?

– Aki dolgozott és nem volt kedvezményelvonása, havonta minimum harminc, maximum százötven forintért vásárolhatott. A többi pénzt letétbe rakták. Nem volt nagy választék. Tepertőt, szalonnát, lekvárt, zsírt, cigarettát, cigarettadohányt, kekszet és nyáron gyümölcsöt is vásárolhattunk. Talán volt egyfajta kolbász is, de méregdrága volt. Inkább szalonnát vagy tepertőt vettünk, mert az olcsó volt. Vécépapírt, fogkrémet, fogkefét, tehát tisztasági szereket lehetett még spájzolni. Én a vége felé már spájzfelelős is voltam. Ez úgy ment, hogy a pénztártól kaptunk egy összesítő ívet, arra rá volt írva a név, és hogy mennyit spájzolhat. Az elítéltek fölírták a papírra, hogy mit akarnak venni – tudták az árat, mert kaptunk árjegyzéket –, és mi összesítettük. Azután leadtuk a büfében a kiskereskedőnek, aki egy bizonyos napon a beszélőhelyiségbe hozta az árut. A spájzfelelősök érte mentek, és szétosztották. Senki se mehetett személyesen vásárolni a büfébe, mi sem.

– Volt valami rituáléja ennek, jól megfontolta mindenki, hogy mit vegyen?

– Hát hogy a fenébe ne! Ez nem volt olyan nagy összeg, és hogy ebből is, abból is legyen valamennyi… Lényegében csak az ottani kosztnak a kiegészítője volt. Például nekem elég volt az a koszt, amit adtak, de mégiscsak más íz volt a spájzolt szalonna vagy kolbász. Kóstoló, hogy na, milyen íze van. Nyáron főleg gyümölcsöt vettem. Kétszer meg is buktam vele, mert megerjesztettem, egy kis murcit csináltam belőle. Persze hogy megtalálták, a muslincák elárulták, de nem csináltak nagy ügyet belőle. Azt másképp vették viszont, ha valaki szeszt hozatott be a smasszerral.

– Ha valaki büntetésben volt, és nem tudott spájzolni, kisegítettétek?

– Természetesen. A szolidaritás érzése megvolt az emberekben. Én is adtam, és sokszor adtak nekem is. Legtöbbször a pap rabtársaimtól kaptam, főleg bennük élt a szolidaritás. Velük sok mindenben vitatkoztam, de ilyenkor segítettek.

– Eléggé renitens őrizetes voltál. Kezdve azzal, hogy az aláírásodhoz mindig odaírtad: „jogtalanul fogva tartott”. Ennek soha nem lett következménye?

– Nem. Gondolták, ez legyen a legtöbb, amit a Puchert csinál. 1989-ben, amikor az ügyiratot tanulmányoztam, láttam, és jót mosolyogtam rajta. Néhányszor odaírtam, de nem mindig. Persze olyan sokszor nem is lehetett, mert nagyon kevés kérelmet írtam. Nem adtam be se per-újrafelvételi, se kegyelmi kérvényt. Azt mondtam, ha kegyelmi kérvényt írok, az olyan, mintha elismerném a vádjaikat. Volt olyan társam, aki majdnem minden hat hónapban beadta a kérvényt.

– Félévente lehetett kegyelmi kérvényt beadni?

– Igen. A szüleim számtalan kérvényt írtak. Úgy ment a dolog, hogy beadták az Elnöki Tanácshoz, az megküldte a bírósághoz, az továbbküldte a börtönbe véleményezésre, és ugyanezen az úton ment vissza. A véleményezések másodpéldánya ott van az iratanyagban. 1989-ben, amikor megnéztem a perirataimat, már csak jót mosolyogtam azon, hogy miket írtak rólam. Tulajdonképpen nem is haragudtam rájuk, mert így legalább eljutott a véleményem a bírósághoz. Amit a smasszeroknak mondtam, az nem volt éppen hízelgő sem rájuk, sem a bíróságra nézve, de így, ha elolvasta valaki, legalább láthatta, hogy milyen „jó véleménnyel” vagyok róluk.

– Kigyűjtöttem a periratokból egy-két esetet, amikor büntetést kaptál, és azt is, hogy miért kaptad. 1960 márciusában például fasiszta jellegű kijelentésekért harminc nap egyszerű magánelzárás. Emlékszel, hogy mit minősítettek fasiszta jellegűnek?

– Fasiszta jellegű kijelentés? Ez egy baromság. Az egyik este nem gyújtották fel a villanyt, és kikiabáltam, hogy gyújtsák fel, mert sötét van. Csak nem gyújtották fel, és én elkezdtem verni az ajtót. Megsértődtek, hogy ilyen durván kikopogtam, a többieknél fölgyújtották a villanyt, nálunk meg nem. Nem emlékszem rá, hogy fasiszta jellegű kijelentést tettem volna, de szidtam őket, az biztos.

– Van még harminc nap, ugyancsak egyszerű magánelzárás 1965 márciusában a büntetés-végrehajtás rendje elleni izgatásért. Előtte egy hónappal személyi állomány fenyegetése miatt összkedvezmény-elvonást kaptál.

– Ez úgy adódott össze, hogy a fegyelmi tárgyaláson a börtönparancsnok-helyettes azt mondta, a társadalomellenességemet ne abban mutassam ki, hogy szemben állok a személyi állománnyal. Én nem vitatkoztam, hanem egy levélben leírtam a börtönparancsnoknak, hogy a személyi állományt nem tartom a rendszer támaszának, sem a rendszer elkötelezett hívének, meg hogy csak azért jönnek ide, mert nem szeretnek dolgozni, és itt kiélhetik a szadista ösztöneiket.

– 1965 nehéz éved volt, mert akkor rágalmazásért is kaptál még húsz nap szigorítottat, és zendülés miatt is megbüntettek.

– A zendülés! Egyszer összecsődítettek bennünket egy nagyobb terembe, ahová olyan nyolcvan-száz ember fért be. Egy őrnagy tartott előadást A társadalmi tulajdon védelme címmel. Hát mindjárt fölment a pumpa az agyamban, mert azt a zárkatársamat, aki sikkasztás és izgatás miatt ült, bent hagyták a zárkában, engem meg elvittek az előadásra. Pásztor Géza – akivel sokat beszélgettünk, sok mindenben egyetértettünk – néhány sorral mögöttem ült, összenéztem vele, és láttam, hogy neki se tetszik. Hát mi ez, nem tolvajok vagyunk mi! Fölálltam, és azt mondtam: „Elnézést kérek, őrnagy úr, azt hiszem, engem tévedésből hoztak ide, nem köztörvényes vagyok, hanem politikai, én távozom.” Az őrnagy szóhoz se jutott a meglepetéstől. Kimegyek, ott a körletparancsnok. Azt kérdezi: „Mondja, Puchert, miért jött maga ki?” „Hát – mondom – itt társadalmi tulajdon tolvajlásáról beszélnek, nem tudom, tolvajlásért ítéltek el engem?” „Jaj, Puchert, menjen vissza, ebből nagy baj lesz ám!” Közben a Géza is kijött, és még két srác is. Rögtön vége lett az előadásnak, mindenki ment vissza a zárkába. Minket, négyünket, aztán elkülönítettek. Másnap délelőtt kéz-láb bilincsben vittek föl kihallgatásra a börtönparancsnok irodájába. Ott volt Tóth ezredes is, az országos börtönparancsnok helyettese, és kezdte sorolni, hogy ő is jár ilyen előadásokra. Mondom: „Persze, mert magának az a munkája, hogy ezekre vigyázzon, de én politikai elítélt vagyok, nem bűnöző.” „Miért ment el?” – kérdezte. „Mert sértett, hogy ilyen előadásra vittek. Nem nekünk kell ezt az előadást tartani, hanem a bűnözőknek.” Aztán szépen kiosztott: zendülés kezdeményezése, egy év összkedvezmény-elvonás és kétszer húsz nap szigorított. Azért mondták, hogy kétszer húsz, mert egyszerre csak húsz napot lehetett a szigorítottban lenni.

– Volt egy nap szünet a kettő között?

– Persze. Ezt be is tartották.

– A kétszer húsz nap szigorított és az egy év összkedvezmény-elvonás mennyire súlyos ítélet a börtönben?

– Hát ennél súlyosabbra én nem emlékszem. Általában pár hónap, maximum egy év összkedvezmény-elvonást adtak. De hogy valakinek ehhez még plusz kétszer húsz nap is összejöjjön, ilyennel nem találkoztam. Géza kevesebbet kapott, azt hiszem, egy év összkedvezmény-elvonást és húsz nap szigorítottat, a harmadik-negyedik valamivel kevesebbet. Nekem kellett elvinni a balhét, mert én voltam a kezdeményező. Hát én nem is tudtam, mi az, hogy zendülés, akkor találkoztam vele először. Jó, a katonaságnál hallottam ilyenről, de amikor kijöttem az előadásról, nem gondoltam, hogy zendülést kezdeményezek. Aztán mosakodtak ám a nevelők, mert biztos szólt nekik az őr, hogy a sikkasztót a zárkájában hagyják, engem, a nagypofájút, pedig elvisznek egy ilyen előadásra. Mosakodtak, hogy valami adminisztrációs tévedés lehetett.

– Elismerték, hogy neked volt igazad?

– Persze, de csak amikor már lejárt a büntetés, akkor viszont már nem érdekes.

– Az egy év összkedvezmény-elvonás súlyosabb volt, mint a kétszer húsz nap szigorított?

– Hát nekem nem. Bár nekem a húsz nap sem volt olyan súlyos, mert én már annyira megszoktam, hogy már nem is éreztem, hogy priccsen kell feküdni. Kicsit kemény volt, összetörte az embernek a csontjait. Hiába volt olyan jó puhafa deszka, azért sok bütyök volt benne. Jaj, Istenem! Van még ott valami?

– Nagyon csúnya jellemzések születtek rólad a börtönben. 1964-ben: tiszteletlen, sőt hanyag, politikai beállítottsága teljesen ellenséges, ellenséges nézeteit nyíltan is kifejezésre juttatja.

– Ellenséges nézet? Volt, hogy ki voltam borulva, és azt mondtam nekik: munkásgyilkos banditák. Különösen akkor, amikor az egyik szakaszvezető kéjelegve csinálta a hipist. ő egy ellentmondásos személyiség volt. Időnként mindenbe belekötött, mindenkit szekált, néha meg kenyérre lehetett kenni. Előfordult például, hogy vasárnap szólt neki valamelyik rab, hogy szakaszvezető úr, ez vagy amaz nagyon fáj, kellene valamilyen gyógyszer. Erre átment a kórházba, és hozott neki. Nem lett volna kötelessége, de emberségből megtette. Később, amikor már spájzfelelős voltam, és belekotyogott a munkámba, mondtam neki, hogy ne szóljon bele, én felelek érte. Észrevettem, hogy túllőttem a célon, és mondtam neki: „Elnézést, szakaszvezető, kicsit ingerülten mondtam.” És nem csinált belőle ügyet.

– Azt is írták rólad, hogy különösen rossz a szocialista társadalomhoz való viszonyod. Egy jellemzésedben is szerepel, hogy fasiszta jellegű kijelentéseket teszel. Ehhez nagyon ragaszkodtak.

– Persze. Kétfajta jellemzés volt, vagy rohadt fasiszta, vagy rohadt bolsevista, más nem. A rabtársaktól megkaptam, hogy rohadt bolsevista, tőlük meg hogy rohadt fasiszta vagyok. Arról pedig szó sincs, hogy szemben álltam a szocialista társadalommal! ők úgy képzelték el a szocialista társadalmat, ahogy ők csinálták, de az annak a megcsúfolása volt. A rabtársaim között sem találkoztam a ma meglévő szélsőjobboldali nézetekkel. Akkor még egyikük sem szégyellte a baloldali elkötelezettségét, de ma már sokan a szélsőjobbhoz állnak közel.

– Azt is megkaptad, hogy az általános műveltséged nagyon alacsony.

– Na várjál, hohó, ez nagyon érdekes! Hogyha a jellemzést sorba veszed, minél több a baj velem, annál hülyébb leszek. Mert a műveltségem először még közepes fokú volt, utána alacsony, aztán meg primitív voltam. Szóval minél több volt velem a baj, annál hülyébb lettem. Vannak más ellentmondások is a jellemzésekben. Például hogy a pofám nagy, de a körletemet rendben tartom, a munkámat jól végzem. Aztán volt olyan vélemény is, hogy hanyag vagyok, holott ez nem igaz. Meg hogy nem vagyok elég szorgalmas. Egy másik meg elismeri, hogy a suszterájban a legjobb munkaerők közé tartozom, de dolgozhatnék többet. Jó, nem szakadtam meg persze, de itt nem arról volt szó, hogy nem voltam szorgalmas. Nyilvánvaló, ha rossz idegállapotban voltam, nem tudtam koncentrálni a munkára. Nem igaz, hogy nem akartam dolgozni. Annyi eszem volt, hogy tudjam, előnyösebb dolgozni, mint a zárkában rostokolni.

– Mit jelent az, hogy szabadulás esetén utógondozást nem igényel?

– Na hát ez dicséret. Tudták, hogy megállom a helyem, nem kell a hónom alá nyúlni, nem fogok elveszni. Azt is tudták, hogy jó a családi hátterem. Ez dicsérő kijelentés, nekem tetszetős.

– Elérkezett 1970.

– Minden április 4-e előtt valamit bedobtak, hogy ez lesz, az lesz. Részben reménykedés volt, részben valós dolog, mert mindig kiengedtek egy-két embert, előtte több amnesztia is volt. Akkor arról beszéltek, hogy körülbelül nyolcvan embert fognak elengedni. Délután megkaptuk az újságot, és abban azt láttuk, hogy kis amnesztia van, ami ránk nem vonatkozik. Másnap reggel, mielőtt elindultunk volna munkára, Sisa törzsőrmester szólt: „Puchert, maradjon bent!” Tudtam, hogy miről van szó, nem kellett nekem külön mondani, hogy szabadulok. Később jött, hogy: „Szedje össze a cuccát!” Persze hogy semmit sem szedtem össze. Talán egy fénykép volt nálam, azt elhoztam, minden mást otthagytam. Levittek, és hozták a civil ruhámat. Hát volt, aki ugrált örömében, és megkérdezte, hogy én miért nem örülök. Belőlem meg kibújt az örök elégedetlen, és azt válaszoltam: „Cseszd meg, én jól vagyok, szabad vagyok, de azt a kerek tizenhárom évet nem tudják visszaadni!”

– Harminchat éves voltál, amikor szabadultál.

– Igen. Délután volt egy eligazítás, hogy mit kell tenni, a rendőrségen jelentkezni stb., stb. Aztán kiengedtek. Azt hiszem, három pestivel jöttem ki. Istenem, hogy jöttünk ki, te Szűz Máriám! Ugye az a ruha tizenkét és fél éve ott gyűrődött. Jó, egy kicsit megpróbálták kipucolni meg kivasalni, de akkor már hol a rossebben volt az a hosszú lódenkabát, az ötvenes évek egyenkabátja, majdnem olyan hosszú, mint a reverenda. Egy taxit fogtunk. Az egyik valahol a Vérmező körül lakott, a Déli pályaudvarnál. Akkor volt új a Déli pályaudvar. A legelső Pécs felé menő vonatra kértem jegyet. Pécsről busszal mentem ki Komlóra, estére értem haza.

– Ne szaladjunk ilyen gyorsan át Pesten! 1970-ben Budapest egészen más volt, mint 1956-ban vagy 1957-ben, amikor utoljára láttad.

– Hát mit láttam én belőle? Nem érdekelt akkor. No, ha valami érdekes volt, az az, hogy amikor a Vérmezőnél kiszálltunk, csak kapkodtam a fejemet, hogy hol szól a rádió. Nem voltam én hozzászokva a táskarádióhoz. Sok embernél volt az utcán táskarádió, csak nézegettem, hogy Szűz Máriám, hol szól a rádió, hát nincs is lakás a közelben. Egyébként én nem néztem meg akkor Pestet. Két évvel később, amikor Széchy Laci bácsi szabadult, feljöttem, és Laci bácsi megmutatta nekem. Akkor utaztam először a metrón. Egy-két érdekesebb ismerőssel is összeszaladtam az utcán. Akkor még frissebb volt az emlék, könnyebben megismertem őket. Az első időben például smasszerokkal is összeszaladtam, többször is. Volt olyan, akivel a mozgólépcsőn, én mentem fölfelé, ő jött lefelé, ő is megismert, én is őt. Én azt hittem, minden ötvenhatos kiszabadult 1970-ben, csak később tudtam meg, hogy többen benn maradtak. Volt, aki még ült két-három évet, de ezt én csak 1989–1990-ben tudtam meg.

– Otthon nem tudták, hogy jössz?

– Nem, persze. Családi házban laktunk. Becsöngettem, a mamám kijött, nem jött a kapuig, csak onnan nézett. Mondtam: „Mama, nem ismersz meg?” „Ó, jaj!” – akkor ismert meg. ő nem sokat járt beszélőre. Csak az első időben, aztán írták, hogy ne haragudjak, de ő inkább nem jön, nem tudja elviselni a körülményeket. Hát, mondom, nincs semmi probléma, ha nem jön, nem jön, jön más. Tehát ő nem volt bent nálam, talán csak egyszer vagy kétszer a kezdet kezdetén.

Másnap reggel mentem a rendőrségre. Először a komlói rendőrségre, de az ügyeletes azt mondta, hogy nem oda tartozom, a megyei kapitányságra kell mennem. Mondtam neki, hogy én azért kerültem be, mert katona voltam, lőttek ránk, mi visszalőttünk, kész. „De hát – mondta – magának kezdeményező szerepe meg nagy szája volt.” Gondoltam, jól van, akkor ide már elküldték a papírt. A hírem megelőzött, de ez nem meglepő. Bementem a megyei kapitányság politikai osztályára, ahol egy durung – nem tudom, ki, nem mutatkozott be – elkezdte, hogy milyen piszkos munkát végeztünk. Én mondtam, hogy katona voltam, nem az én dolgom megítélni, hogy mit tettek a parancsnokaim. Nem nagyon vitatkoztam, tudtam, hogy bent nyugodtan jártathattam a pofámat, annak nem lett különösebb következménye, csak hogy kaptam húsz napot vagy valamennyi összkedvezmény-elvonást, de kint másképpen kell viszonyulni mindenhez, mert vissza is vihetnek. Azt már nem reszkíroztam. Persze mindenhol elmondtam, hogy miért voltam bent, mit csináltam, mennyit kaptam. El lehetett ezt csendesen is mondani. Major István őrnagy volt az istápolóm, rá voltam bízva. ő idősebb, normálisabb ember volt, nem volt vele különösebb baj. Pár napig még a testvéreimet, a rokonokat látogattam. Furcsa volt, hogy mindenki megbámult az utcán. Rengeteg embert nem ismertem föl, szégyelltem is utólag. Volt, hogy rám köszönt valaki: „Jani, nem ismersz meg?” Hogy a jóistenbe, persze hogy nem, hát sokat nem ismertem meg.

Hat napon belül dolgozni kellett. Elmentem a volt munkahelyemre. Az unokatestvérem, aki a Kossuth-aknán dolgozott – 1951-ben együtt kerültünk oda –, jött velem. A körletvezető tett egy olyan kijelentést, hogy rá való tekintettel fölvesz. Ez akkor nem tetszett nekem, de később egészen normális lett vele a kapcsolatom. Hát persze, a beilleszkedés nehéz volt. Például hat hónapig állandóan fájt a lábam. Más munka volt, mint a suszterájban ücsörögni. Aztán lassan-lassan belejöttem. Egy ideig lelkileg is sok problémát okozott nekem ez az egész, friss volt még a seb.

– Nehezen szoktál vissza a civil életbe?

– Persze. Ez majdnem olyan volt, mint amikor valaki sokáig ágyhoz van kötve, és utána újra meg kell tanulnia járni. No, hát én is így voltam. Aztán lassan-lassan beilleszkedtem. Akkor még volt brigádmozgalom, brigádtag lettem, később brigádvezetőségi tag, és a brigádpénztárt is rám bízták. Még szakszervezeti bizalmi is voltam, holott nem lehettem volna, mert akkor még vonatkozott rám a tíz év közügyektől való eltiltás. Mondtam nekik, de azt válaszolták, hogy nem érdekes.

– Mentek ki hozzád elbeszélgetni, figyeltek téged?

– Egy vagy két hónappal a hazaérkezésem után a párttitkár üzent az unokatestvéremmel – egy az egyben nem merte nekem mondani –, hogy figyeljek oda, mit mondok, mert a megyei kapitányságról állandóan rajtam tartják a szemüket. Majd minden hónapban kértek véleményezést. Később aztán mások is elmondták, hogy rajtam tartották a szemüket. Öt évig nem kértem útlevelet. Miután letelt az öt év, el akartam menni egy európai körútra, amit az üzemben szerveztek. Olcsó lett volna, tízezer forintért fél Európát bejártuk volna busszal és sátorral. Hát aztán, milyen érdekes, fölhívott a személyzeti vezető, Molnár Dezső – korábban vájár volt, később aknász lett –, hogy nem tudja javasolni az útlevélkérelmemet. Értsem meg, hiába javasolja, a hatóság rögtön visszadobja. „Hát – mondtam –, Dezső, de már lejárt az öt évem.” Akkor se. Még majdnem ő kért bocsánatot tőlem. Ismerte a helyzetet, hogy úgyis elutasítják. Így nem mentem. 1981-ben sem kaptam útlevelet Jugoszláviába. Belekerültem egy szellemi vetélkedőbe. Mivel a börtönben sokat olvastam, nyilván több lerakódott nálam, mint a hasonló munkakört betöltő társaimnál. Azok inkább szakmailag fejlődtek, nekem meg az általános műveltségem meg az olvasottságom volt nagyobb, mint az övék. Ismertem egy-két munkásmozgalmi dolgot is. Véletlenül csöppentem bele, mert a szomszéd teremben voltam valami tanfolyamon, és onnan hívtak át. Elég jó csapatunk volt, a Mecseki Szénbányáknál meg Baranya megyében is mi nyertünk. Akkor megismerkedtem a vállalat teljes politikai vezetésével, ők is tudták rólam, hogy miért voltam bent. Így közvetlenebb volt a kapcsolat, mindenkinek elmondtam, nem lett belőle konfliktusom, mert akkor már nem dühből vagy dacból meséltem el, hanem normális hangnemben. Nem is lehetett különösebben belekötni. A vetélkedőn – akkor még a vállalatnak jobban volt pénze – nyolcnapos adriai utat nyertünk mind a négyen. Én nem kaptam meg az útlevelet azzal az indokkal, hogy a kiutazásom a népköztársaság érdekeit sértené. No, mondtam, te jóisten, micsoda veszedelmes ember vagyok én! Érdekes, hogy a következő évben egy al-dunai hajóútra kaptam szakszervezeti beutalót, és akkor kiengedtek. Én korábban is elfogadtam azt a szakszervezeti beutalót, ami éppen volt, nem válogattam. Gondoltam, két hét kikapcsolódás, új helyeket láthatok, újabb emberekkel ismerkedhetek meg. Az al-dunai beutalót azzal ajánlották fel, hogy „eddig elmentél mindenhova, most van egy ilyen lehetőség”.

– Nyugaton voltál valamikor?

– Nem. Amikor mentem volna, akkor nem engedtek, most meg... 1984-ben a KISZ-szel elmentem volna a Forma–1-re egy társasutazásra, de az utolsó pillanatban, az indulás napján jött a hír, hogy elutasították. Elfogadtak tiszteletbeli KISZ-tagnak, mert mindig mentem velük. Ha akartam volna se léphettem volna be a KISZ-be, mert harmincöt év volt a felső korhatár, én meg harminchat éves voltam, amikor kijöttem. 1987-ben is megnyertünk valami vetélkedőt, akkor a Szovjetunióba mentünk úgy, hogy a felét – ötezer forintot – fizették. Moszkva–Jereván–Tbiliszi útvonalon voltunk busszal, és Tbilisziből vissza Moszkvába repülővel. Tbilisziben piszokul be is rúgtam a jó erős boruktól. Nagyon barátságosak voltak velünk. Ide is jöttek szovjet turisták, és a brigádok fogadták őket. Én is sokszor fogadtam ilyen csoportokat.

– Szabadulásod után a szüleidhez költöztél vissza?

– Igen, igen.

– A testvéreid akkor már külön laktak?

– A legkisebb 1970-ben még otthon lakott, de hamarosan megnősült, és mi hárman maradtunk. 1972-ben nagy nehezen megnősültem, de nem sikerült, hamar el is váltunk. Még egyszer tettem egy kísérletet, az se jött be. Tovább már nem is kísérleteztem, mondván, ráérek még.

– Miután megnősültél, a szüleiddel laktatok?

– Igen, persze. Nem voltunk annyit együtt, hogy tudtam volna lakást szerezni. 1983-ban meghalt édesanyám, 1988-ban édesapám. Mivel négyen voltunk testvérek, osztozni kellett volna a házon, ezért eladtuk – ha tudtam volna, hogy kapom a kárpótlást, biztosan vártam volna még egy évet –, és vettem ezt a kétszobás lakást, ami nekem nagyon megfelel. Kétségtelen, hogy ennek is van előnye, meg annak is. Mondjuk, az nyárra volna jó, ez meg télre, de azért olyan jól nem állok anyagilag, hogy legyen egy téli lakom meg egy nyári lakom. Egyedül vagyok, ha elmegyek, bezárom az ajtót, és kész, nincs vele különösebb gond. Egy családi házat állandóan javítani kell, meg a kertet művelni.

– Szabadulásod után végig a bányában dolgoztál?

– Hogyne, egészen 1988 decemberéig. Akkorra már előléptem. A Munka- és Egészségvédelmi Központ szűrőkocsija minden évben jött a bányához. Főleg tüdőszűrést csináltak, mert a bányászoknál gyakori a szilikózis. 1986-ban megállapították, hogy valami probléma lesz a szívemmel, mert szívnagyobbodást láttak a röntgenképen – én ezt csak akkor tudtam meg, amikor nyugdíjba mentem –, és az orvos tudtomon kívül azt javasolta, hogy tegyenek könnyebb munkára. Szivattyús lettem, amit azzal indokoltak, hogy már úgyis idős vagyok, futkossanak a fiatalok, nekem jó lesz a könnyebb munka. Kétségtelen, hogy a fizetés kisebb lett volna, de bementem minden szombat-vasárnap, így kiegészítettem a keresetemet. Volt, amikor egy óra alatt elintéztem az egész napi dolgot, utána pihentem, és volt, amikor beszaladt valami zűrös dolog. Így aztán elvoltam egészen 1988 végéig. Akkor éreztem, hogy hamar elfáradok meg fulladok, azt hittem, azért, hogy talán kicsit elhíztam, meg hogy kicsit idősebb is vagyok. Aztán különböző terhelési vizsgálatokat csináltak, egy kicsit alaposabb röntgent, és látták, hogy a májnál is van nagyobbodás, meg a szívnél is. Akkor el akartak küldeni rokkantsági nyugdíjba. Én mondtam, hogy nekem még nyolc hónap hiányzik a huszonöt éves munkaviszonyomból, abból az időből, amit föld alatti munkával töltöttem. Hát jó, akkor addig hagytak. Aztán kiderült, hogy még sincs meg a huszonöt évem. Ugyanis 1970-ig ha valakinek öt évnél hosszabb megszakítása volt a munkaviszonyában, elvesztette a megszakítás előtti éveit. 1970 nyarán hoztak egy olyan törvényt, hogy mindegy, milyen volt a megszakítása, amit ledolgozott, beleszámít a munkaviszonyba. Ezt akkor nagydobra verték. Én örültem neki – akkor ugyan még nem érintett –, hogy a kilenc évet, amit a börtön előtt ledolgoztam, visszakapom. 1975-ben suba alatt visszaállították az előző törvényt, amit én nem tudtam. Ez sok ötvenhatost érintett, engem is.

1988-ban megkaptam a mentességit, amiben törölték a büntetéssel járó hátrányokat, és visszakaptam a kilenc évemet. 1990 januárjában a semmisségi törölte a büntetést, akkor visszakaptam a börtönben töltött tizenkét és fél évet, és kaptam háromezer-kilencszáz forint nyugdíj-kiegészítést. 1993 májusában pedig húszezer forint híján kaptam kétmillió forintnyi kárpótlási jegyet, amit sikerült hatvanöt százalékon eladni.

– Ezt a leült börtönéveidért adták?

– Persze. A jogerős halálos ítélet után járó húsz százalék prémiummal együtt. Hát ezt arra költöttem, hogy részben hatszázezer forintot betettem a Pillérbe, és felújítottam a lakást. A régi háztartási gépeket lecseréltem, mert tíz-tizenöt évesek voltak, a színes tévétől kezdve mindent. A lakást, amennyire futotta – teljesen nem lehetett – fölújítottam, és a pénz elment.

– Nem tervezted, hogy utazol ebből a pénzből oda, ahová eddig nem jutottál el?

– Ajánlották többen is, de én mondtam, hogy az szép élmény, ez meg maradandó érték. Nem volt nekem még saját bútorom, ez az első. Ez az első és az utolsó, ez nekem már talán elég lesz.

1989-ben beléptem a POFOSZ-ba, ami érdekvédelmi szervezetnek indult. Országos választmányi tag voltam, de hamar otthagytam. 1991 márciusában vagy áprilisában visszaküldtem a tagkönyvemet, mert azt láttam, hogy nem aszerint tevékenykednek, mint amit 1989-ben elhatároztunk, inkább a napi politikával foglalkoznak, szélsőséges kijelentéseket tesznek. Tulajdonképpen elfogyott a tagság, az 1989-es alapító tagság. 1991-ben egy választmányi ülésen csak néztem, hogy kik ezek az emberek, hát hol voltak eddig? Rengeteg olyan embert láttam ott, aki nem volt politikai üldözött. És az sem tetszett, hogy bojkottálni akarták a Nagy-temetést is, de csak nem sikerült.

– Téged az zavar ebben, hogy a volt üldözöttek érdekvédelem helyett inkább aktuálpolitikát csinálnak?

– Persze, persze. Nekünk nem ezzel kellene foglalkoznunk, hanem fölvilágosítani az embereket, hogy mi volt 1956, mert teljes a zavar a megítélésében. Nem hőzöngeni kellene.
A seprűs tüntetéssel meg a felelőtlen kijelentésükkel többet ártottak a forradalomnak ez alatt a néhány év alatt, mint Kádárék. Kádárék legalább hallgattak róla. Néha megjelent egy-egy fehér könyv, de inkább hallgattak róla. Ezek meg kivitték az utcára. Meg most már olyan ötvenhatos is van, aki csatlakozott a nyilasokhoz. Ezek handabandáznak, már a 301-es parcellában is tartanak beszédeket, meg koszorúznak. A TIB-nek is tagja voltam jó ideig, egészen 1992 elejéig, de otthagytam őket is.

– Jancsi, túllépve ezen a „mai kocsmán”, lenyűgöző az a nyugalom, ami árad belőled. Tizenhárom évet elvettek az életedből, elvették az ötvenhatosság értékét is, nemigen van már mit elvenni. Ennek ellenére nem az önfegyelem érződik rajtad, nem az, hogy magadba fojtod az indulatokat, hanem valami nagy-nagy nyugalom és béke árad belőled. Hogyan tudtad ezt kiküzdeni? Nem ilyen voltál, ahogy azt az a számtalan büntetés is mutatja, amit a börtönben kaptál.

– Hát ugye 1989-ben a Nagy-temetésen a TIB tagjainak és az alakuló MDF aktivistáinak is nagy része volt a szervezésben. Akkor még úgy nézett ki, hogy megférnek egymás mellett a különböző nézetek, akkor még megvolt a látszólagos egység. Én átéltem a második világháború utáni időszakot, tudom, hogy mi volt akkor. Romba dőlt ország. Különböző pártok akkor is alakultak, voltak ellentétek is, de volt az emberekben egy jövőkép, és építettek. Amikor az emberek meg tudták érteni egymást, akkor fejlődött az ország. 1949-ben aztán megállt a fejlődés, tulajdonképpen visszafejlődés volt, sötét korszak. Aztán jött 1953, a Nagy Imre-korszak, akkor megint egy felszabadultabb érzés volt az emberekben, jobban tiszteltük egymást, és nem volt az a szigorú terror, mint előtte néhány évig. Láttam, hogy akkor fejlődünk, ha megértjük egymást, ha vitatkozunk is, de mégis toleráljuk a másságot. Most mit látok? Azt, hogy acsarkodás van, és egy helyben toporgás. Persze hogy a demokráciában nehezebb kormányozni, mint a diktatúrában. A diktatúra egyértelmű, megmondják, hogy mit csinálj, és azt kell csinálni. Diktatúrában nincs arra szükség, hogy egyeztessem a nézeteimet másokkal, és ha esetleg jó a másiké, elfogadjam. De demokráciában legyen annyi önkritikám, hogy el tudjam fogadni.

– A személyes életedtől mit vársz? Milyen vágyad, milyen reményed van?

– Szeretném, ha ez a hangulat meg a gyűlölködés megszűnne, és ha rohamos fejlődés nem is indulhat, megállítanánk a zuhanást, és lassan kikapaszkodnánk a gödörből. Ezt szeretném. Ebben a személyes életem is benne van. Itt élek, ez hozzátartozik az életemhez. Nekem ugyan még nincsenek olyan gondjaim, hogy a kukákban kotorásszak, de rossz érzés látni, hogy sokan kotorásznak a kukákban. Szeretném, ha elmúlna ez a rossz érzés. Nem úgy, hogy nem figyelek oda, hanem úgy, hogy az embereknek nincs szükségük erre. Nincsenek különös elvárásaim, csak hogy tegyünk valamit azért, hogy tudjunk javítani a sorsunkon. És ezt csak másokkal összefogva, mások véleményének a meghallgatásával lehet. Ne azon versengjünk, hogy ki a jobb magyar, hanem dolgozzunk tisztességesen. Remélem, hogy sikerül, ezért is jelöltettem magam önkormányzati képviselőnek. Persze nem esek kétségbe, ha történetesen nem jutok be az önkormányzatba, de szeretnék. Nem is indultam volna, ha nem bíznék abban, hogy bekerülök, mert úgy érzem, hogy van még annyi erőm és energiám, hogy talán tudok segíteni.

Orbán György

1950-ben született Nagykanizsán. Az általános iskola elvégzése után a győri bencés gimnáziumban tanult. Jeles eredménnyel érettségizett, de mivel esélytelennek vélte az egyetemi felvételét, Budapesten kéziszedő szakmunkástanuló lett. Egy évvel később előfelvételivel bejutott a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem jogi karára, 1976-ban szerzett diplomát. Gyámügyi előadó, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége dél-dunántúli szervezetének titkára, majd a nyíregyházi színház ügyvezető igazgatója volt. 1987–1988-ban a Pest Megyei Tanács művészeti főelőadója, majd a Színházi Intézet gazdasági igazgatója lett. 1991-től a Balassi Kiadó kereskedelmi igazgatója. 1988-ban tagja lett a Magyar Demokrata Fórumnak, 1989-ben elvi megfontolásból kilépett a pártból, és felhagyott a pártszerű politizálással. 1998-ban kezdeményezésére és a család anyagi támogatásával Nagykanizsán az egykori nemzetőrség székhelyének falán emléktáblát (Lengyel András képzőművész alkotása) helyeztek el a nemzetőrök, így édesapja emlékére is.

Apja, Orbán Nándor 1910-ben született Kecskeméten. Ludovika Akadémiát végzett, 1933-ban avatták hadnaggyá. Kiváló sportoló volt, több nemzetközi atlétikai versenyt nyert, az 1936-os berlini olimpián öttusában ötödik helyen végzett. A második világháborúban a keleti fronton, majd a Dráva völgyébe visszahúzódva harcolt a háború befejezéséig. A harcokban tanúsított vitézségéért több kitüntetésben részesült. Négy hónapig tartó hadifogság után, 1945. december 4-én Budapesten a Honvéd Igazoló Bizottság feltétel nélkül igazolta, de 1947-ben tartalékos, 1948-ban pedig nyugállományba helyezték. 1951-ig Nagykanizsán önálló fuvarozó volt, majd a kitelepítés elől Balatonfenyvesre költözött a családjával együtt, és segédmunkásként dolgozott. 1955-től Somogyfajszon élt az ötgyermekes család egy romos kastélyban kialakított lakásban. Orbán Nándor a somogysárdi Állami Verseny Tenyésztelep ügetőménesének idomára lett, lovai több nemzetközi versenyen kiváló eredményt értek el. 1956. október 31-én a nemzeti bizottság vezetői Nagykanizsára hívták, és másnap megbízták a nemzetőrség parancsnoki tisztével. November 5-én a nemzetőrség feloszlott, a fegyvereket átadták a honvédségi laktanyának. 1957 januárjában letartóztatták. 1957 júliusában a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének bűntette miatt első fokon tizenöt évi börtönbüntetésre ítélték. 1958-ban büntetését másodfokon tíz évre változtatták. 1963 áprilisában szabadult. Visszakerült korábbi munkahelyére, majd 1964-ben a siófoki lovasiskola vezetésével bízták meg. Az ellene irányuló diszkrimináció azonban nem szűnt meg, munkahelyéről elbocsátották, és folyamatos megfigyelés alatt tartották. Nyugdíjazásáig szőlőmunkásként dolgozott. 1981. február 10-én halt meg. A diszkrimináció a családtagokat is érintette. Háztartásbeli feleségét, aki tanítói képesítéssel rendelkezett, nem engedték elhelyezkedni, gyermekeit akadályozták a továbbtanulásban. Legidősebb fia a forradalom leverése után elhagyta Magyarországot, Londonban él.³

– Pontosan emlékszem arra, amikor 1957 januárjában elvitték apámat. Emlékszem rá, hogy este van, vacsorázunk, zörögnek, és pufajkások jelennek meg géppisztolyokkal. Sokan voltak, hat-nyolc ember. A géppisztoly olyan nagy volt és olyan valódi. Emlékszem, hogy házkutatást tartanak, kihúzzák és kiborítják a fiókokat. Anyámnak van erről egy története, ez nem az én emlékem: Nyanya, a nagyanyám benn feküdt a kis hálóban, oda is bement egy nagydarab hogyishívják, akitől megkérdezte: „Maga orosz?” A férfi teljesen meghökkent, gondolom azért, mert látta, hogy a Nyanya nem fél, és azt válaszolta: „Nem, nem!” „Hát akkor szégyellheti a pofáját!” – mondta a Nyanya, és többet nem szólt hozzá. Anyám majdnem szívgörcsöt kapott. Emlékszem arra az őszinte megdöbbenésemre, hogy nem értem, apám miért nem üt szét köztük. Egy élő mitológia volt körülötte – ő a nagy, az erős, a bajnok –, és ahelyett, hogy szétcsapna közöttük, fölveszi a kabátját, és elmegy velük. Szóval úgy letartóztattak bennünket. Kinn várt egy dzsipszerű autó, emlékszem a reflektorra, a pufajkás férfiakra, olyan oroszos volt az egész fölszerelés.

– Ezután az édesanyja mit mondott maguknak, gyerekeknek?

– Azt, hogy elvitték a börtönbe a forradalom miatt. Hogy forradalom volt, azt én pontosan tudtam. Tehát hogy a forradalom alatt Nagykanizsán ő volt a nemzetőrparancsnok, és arra törekedett, hogy rend legyen a városban. Óvta az embereket, rendet próbált tartani. Amíg ő ott volt, addig egy puskalövés sem dördült, ott senkinek semmi baja nem lett. Egyetlen ávósnak sem, és ez tényleg így volt.

– Gyerekként is tudta, mit jelent az, hogy ávós?

– Hát hogyne. Persze. Az ávósokat jobban utáltuk, mint az oroszokat. Az orosznak az volt a mentsége, hogy ő személy szerint nem tehet róla. Mondták, hogy milyen sok fiatal gyerek van közöttük, szerencsétleneket elhozták ilyen messzire, hogy ezek nyomorultak, hogyan bánnak velük, hogy milyen életük van. Egy ávós viszont tudja, mit csinál. Ez természetes volt, nem okozott gondot. Én pontosan tudtam, ez máig is érvényes tudás, hogy az emberek nagy része nem válik önként árulóvá, ha teheti, megmarad a normál, józan, morálisan elfogadható keretek között. Az orosztól legföljebb fél vagy tart az ember, de az ávós áruló, tudja, mit csinál, és az nagyon nagy különbség. Árulónak nem kötelező lenni, ez általános szabály. Ezért tartom életveszélyesnek azt, ahogy az ötvenhatos hagyomány jelen pillanatban éppen szublimál, ha jól érzékelem magam körül. Olyan dinoszaurusznak érzem magam a környezetemben, mert az emberek nem tudják, az egyetlen hagyomány az, hogy az ávóst nem kell szeretni. Nem biztos, hogy gyűlölni kell, azt én nem mondom, de különbséget kell tenni. Van a börtönőr, és van a rab. A kettő nem azonos. Nincs egy emléktábla.

– Édesanyja hogyan viselte a letartóztatás utáni helyzetet?

– Hónapokig magánkívül volt. Először is nem tudta, hogy apám hol van. Próbált rohangálni utána, hogy megtudja, hova vitték, egyáltalán él-e. Akkoriban mindent gondoltak, például hogy azonnal viszik Szibériába. Nagy kínnal valahogy kiderítette, hogy Nagykanizsán van. Aztán amikor első fokon kihirdették az ítéletet, apám kapott a legtöbbet, tizenöt évet. A többi asszony zokogott, anyám viszont úgy viselkedett, mint aki megkönnyebbült. Megkérdezték tőle, hogy miért. Azt mondta: „Mert nem akasztották föl!” Tehát ő egész idő alatt attól rettegett – úgy gondolom, nem ok nélkül –, hogy apámat fölakasztják. Utána azt mondta nekem, úgy gondolta, hogy apám nem fogja leülni a tizenöt évet. Végül is hat és fél lett a tizenötből.

– Kitől számíthattak segítségre?

– Legfőbb segítség a nagyanyám volt, aki kikelt a betegágyából, mert baj volt, a lánya ott maradt egyedül, és helyt kellett állni. Mindig ő főzött, a konyha az övé volt. A másik segítséget apám húga jelentette, aki itt élt Budapesten. Épp most kaptam meg a Történeti Hivatalban az egyik kegyelmi kérvényt, amit a nagynéném írt 1962-ben – anyám nem is tudott róla –, amit nem teljesítettek ugyan, de mutatja, hogy a családnak ez a fele is próbálkozott. A harmadik Hegedűs Frigyes, apám barátja, aki a háborúban beosztott tisztje volt, majd ügyvéd lett. Öttusázott is, és a hatvanas években az öttusaszövetség elnöke volt. ő segített, amiben tudott. A legnagyobb segítség az ő személyéhez kötődik. Valamikor, tán 1960-ban beállított hozzánk egy pártküldött Kaposvárról meg a helyi tanácselnök, akik azt mondták, hogy anyámnak nincs joga a lakásban lakni. „Majd kiküldjük őket a Cserbe” – mondták. Ez a Cser azt jelentette, hogy Somogyfajszon kívül – mondjuk három kilométerre, földúton – volt egy körülbelül harminc négyzetméteres „lakás” egy juhhodályban, ami egy konyharészből és a pásztor számára elkerített szobából állt. Természetesen földes, hogy villany volt-e benne, nem tudom. Azt hiszem, ez volt a legveszélyesebb támadás, ami közvetlenül érte a családot. Elgondolkoztat, miért kellett ezt olyan fontosnak tartani Kaposváron, hogy valaki külön kijöjjön azért, hogy elintézze. Anyám akkor már észnél volt annyira, hogy azonnal fölhívta a postáról Hegedűs Fricit, aki aztán kiderítette, az a kastély, amiben laktunk, addigra már nem a somogysárdi ménesé volt, hanem a községi tanácsé. Tehát a lakás nem szolgálati, hanem tanácsi, amire más jogszabály vonatkozik, és ott maradhattunk. Ez a támadás nem a faluból érte a családot. Utána a téeszelnök, aki parasztember volt, odament anyámhoz, és exkuzálta magát, hogy nem ő találta ki, nem ő akarta, de hát mit tud tenni. Ez gonosz támadás volt. Gondolom, végignézték, hogy a megyében kit lehet még egy kicsit megnyomorítani, ha lehet, még beljebb taposni a földbe.

A másik hasonló eset akkor volt, amikor a fiatalabb bátyám elvégezte az általános iskolát. A faluban új tanácselnök lett, aki, mondjuk így, kommunista volt. Ez mindig azt jelentette, hogy nem helyi ember. A tanácselnök azt gondolta, hogy minden lehetőséget bezár előttünk. Anyám viszont kitalálta, hogyan oldja meg a középiskolai továbbtanulást. Még Kecskemétről ismerte Kovács Sándort, aki ott volt plébános, majd szombathelyi püspök lett. Elment hozzá, és megkérdezte, tudna-e segíteni, mert államiba nem veszik fel a gyereket, jó tanuló, mi legyen vele. És akkor Kovács Sándor püspök beajánlotta Gőyrbe a bencésekhez. A bátyám 1962-től járt oda, én 1965-től. A tanácselnököt nagyon megrázta, hogy vannak ilyen ravasz kerülő utak, csak fogja magát ez a gyerek, és mégiscsak középiskolába jár. Hogy egyáltalán létezik ilyen, ez az ő agyukba nem ment bele. A továbbtanuláshoz kellett ajánlás az általános iskolától. Emlékszem, sokat mosolyogtunk azon, hogy a bencéseknél melyik a jobb nekünk, ha megdicsér az iskola, vagy mondjuk büntetésből azt írja, hogy a klerikális reakcióhoz tartozó nem tudom mik vagyunk. Tehát az iskolai véleményezés innentől kezdve nem játszott szerepet. Mindannyiunk előtt nyilvánvaló volt, hogy egy ilyen családban élő gyereknek a lehetséges stratégiai eszközök között a tanulás van az élen. Ha valakit elzárnak ettől, akkor az életlehetőségei sérülnek. Anyánk, azzal, hogy kitalálta számunkra a bencés gimnáziumot, tulajdonképpen a legnagyobb veszélytől mentett meg bennünket, mert zökkenő nélkül befejezhettük a nyolcadik általánost, és utána bekerültünk az ország egyik legjobb középiskolájába.

– A falubeliek hogyan viselkedtek egy ilyen helyzetbe került családdal?

– Van egy fontos történet, ami jól mutatja a helyzetet. Hatodikos voltam, amikor egy képesítés nélküli, fiatal, kifejezetten szép tanárnő jött az iskolába. Szeptemberben, amikor odakerült, mint minden évben, végig kellett mondani az adatokat, kinek hol van az apja, anyja, egyebeket. Az iskolában tudták rólam, amit kellett, ő viszont még nem. Megkérdezte, hol van apám. Gondoltam, még ezt se tudja, és könnyedén válaszoltam, hogy börtönben. Láttam rajta, hogy megütközik, erre hozzátettem: politikai – hogy megnyugodjon. Azt is láttam, nem érti, és tudtam, én vagyok az „öregebb”, ez olyan valami, amit én jobban tudok. Aztán nagyon jóba lettünk.

A faluban mindenki megtermelte magának az ennivalót. Annak ellenére, hogy ott éltünk apám nélkül, kereset nélkül – nagyanyám bíró férje után járó özvegyi nyugdíja volt az egyetlen jövedelmünk –, nem emlékszem arra, hogy éheztünk volna. Sőt ősszel libát ettünk. Annak ott nem volt ára, fillérekért vettük. Emlékszem olyanra is, főleg az elején, hogy megzörgették az ajtót, és amikor kinyitottuk, nem volt ott senki, csak egy kosár telerakva tojással, krumplival, zöldséggel. Tudták, hogy ez egy olyan család, amelyiken segíteni kell. Olyanra is emlékszem, hogy Nagykanizsáról kosarak tömkelegével megpakolva megérkezett néhány kofa, apám egykori katonáinak a feleségei. A nagyszoknyás nénik kipakolták, amit hoztak, és elmentek. Abban sem vagyok biztos, hogy anyám személyesen ismerte őket. Én úgy éltem, mint egy királyfi – ebben semmi túlzás nincs –, akit mindenki óv, véd, szeret. Az egy rang volt, hogy apám börtönben van. Úgy nőttem fel, hogy nekem ezt nem szégyellni kell, hanem büszke vagyok rá. A falutól az érzelmi és egyéb támogatást tökéletesen megkaptam. Az első alkalom, amikor ezen a világon repedés keletkezett, akkor volt, amikor a kastélyon egy idegen mesterember dolgozott – ott sertepertéltem körülötte –, és szóba került, hogy hol van az apám. Én a megszokott biztonsággal mondtam, hogy börtönben. Erre ő tömören csak annyit mondott: „Na mi van, ráköpött a nagy tálcára?” Ezt durvának éreztem. Ekkor jöttem rá, hogy van olyan ember is, aki kívülről nézi ezt az egészet.

Azt kell mondanom, hogy egy nyugodt, kiegyensúlyozott családra emlékszem, amelyben végtelenül jól éreztem magam. Pont azért, mert a falu olyan volt, amilyen, és azért, mert anyám is megnyugodott. Szerintem kitűzte magának azt a célt, hogy fenntartsa és megóvja a családot. Erre ő nagyon alkalmas volt. Nem adtunk el semmit, nem kellett zaciba járni. Lett volna mit egyébként, mert volt otthon meisseni porcelán meg ezüstök, meg nem tudom micsoda, persze már csak töredéke a hajdaninak. Hozzátartozott az élethez, hogy kinn mezítláb, klottgatyában rohangáltam – már májusban mezítláb jártunk iskolába, a többi gyerek is, és nem azért, mert nem volt cipőnk –, utána hazamentem, és a kastélyban ott volt a szép eredeti tölgyfa parkett, gyönyörű szőnyeg, stílbútor, jó képek a falon meg könyvszekrény jó könyvekkel. Anyám mesélte, hogy egyszer levettem egy angol könyvet, és mint a vízfolyás, úgy olvastam betű szerint. Abban a faluban nem sok gyereket fenyegetett az a baleset, hogy így olvasson angolul. Állandó zsilipelés volt, oda-vissza. Ha behúztam magam mögött az ajtót, levettem egy könyvet, és olvastam. Nagyanyám is olvasott, anyám is, ez a légkör vett körül. Volt rádió, ami nagy sikerélményt jelentett, mert nekem volt olyan finom kezem meg türelmem, hogy be tudtam állítani a Szabad Európára. Nehéz volt, mert mindig zavarták. Régi, nagy világvevő rádió zöld macskaszemmel, lüktető fénnyel. Este hallgattuk a rádiót, meg olvasott mindenki.

– Otthon tehát sikerült megőrizni az értékeket.

– Apám a letartóztatása előtt is hosszú időn keresztül máshol dolgozott, ugyanakkor nagyon erős volt a családi összetartozás érzése. Hogy mi sokan vagyunk testvérek, egy lány, négy fiú, mindig olyan nagy dolognak tűnt. Ehhez kívülről is kaptunk megerősítést. Otthon úgy tudtuk, úgy tanultuk, hogy ez egy érték, hogy mi ilyen sokan vagyunk együtt, és ez nagyon jó volt. Tehát jó volt Orbán gyereknek lenni. Órákig tartó, nagy vacsorázásokra emlékszem. Ha mondjuk nem égett a villany, akkor ültünk a sötétben, és meséltünk. Anyám mesélt, én meséltem, mindenki mesélt. Nagyon liberálisan bántak velünk. Senkitől sem várták el, hogy más legyen, mint amilyen lenni szeretne. Szabad volt mást mondani, másként gondolkodni, nem voltak kötelező világnézeti normák. Én nem érzékeltem olyat, hogy van külön felnőtt téma, és külön gyerek téma. Tehát egy asztal van, és ott ebédelünk vagy vacsorázunk hosszasan, és mindenki mond mindent. Nyilván a gyerekek a maguk dolgát mondják, de mindenhez hozzá lehet szólni. A szegénység meg a kiszolgáltatottság volt a mérleg egyik serpenőyjében, a másik oldalon pedig mindenféle érték. És ezt én így is éltem meg. Azt tanultam meg ebből, hogy ezek az értékek nagyon életerősek lehetnek, ha helyzetbe hozzák őket. Nem szabad abbahagyni, csinálni kell. A pénz nagyon hamar el tud fogyni, az önmagában nem jelent túl sokat, csak pillanatnyi helyzetet, nem feltétlenül hosszú távon érvényes előnyt. Nyilván ezt kellett mondják vagy sugallják, ha azt akarták, hogy életben maradjunk.

Furcsa nyomorúság volt otthon Somogyfajszon, a szegénységnek és a jólétnek egy furcsa keveréke. Pénz nem volt a házban, az biztos. Az én nagy vágyam, hogy két forintért édességet vegyek a boltban, elérhetetlen volt. Az első keresményem ötödik után volt, nyáron. Akkor a többi gyerekkel együtt elmentem dolgozni a téeszbe. Az aratógép után kellett egy sorba összehúzni a kévéket, hogy amikor jön a kocsi, villával föl lehessen szórni. Arra emlékszem, hogy egy hétre kaptam hetvenkét forint bért. Beadtam a családi kasszába, és büszke voltam rá, hogy beadhatom. Új ruhára alig emlékszem. Mivel sok volt a gyerek, a nagyról rámaradt a kisebbre. Aztán kaptunk csomagot külföldről. Ennek is érdekes a története. Annak idején a nagykanizsai lakásunk fürdőszobájának az ablaka a gettónak kialakított udvarra nézett. Ez volt az utolsó csatorna, ahol lehetett üzenetet küldeni, vagy valamit ledobni a gettóba zártaknak. Anyámék fürdőszobáján keresztül bonyolódott a kapcsolattartás és valamiféle segítség. Egy Szegő nevű ember, aki hazajött Auschwitzból, majd kitelepítették a Hortobágyra, 1956-ban a családjával együtt kiment Kanadába. Valahonnan megtudta, hogy mi történt velünk, és évente egyszer küldött csomagot. Az is nagyon fontos volt, hogy valahonnan kintről figyelnek bennünket. Tehát nem voltunk úgy elhagyatva, hogy az legyen az ember érzése, senki sem figyel ránk. Nagyon hasznos, jó dolgokat kaptunk. Például dzsekim volt meg cipzáras csizmám, korábban nem is láttak olyat a környéken. Ez megint hozzátartozott ahhoz a furcsa, kevert állapothoz, hogy mi vagyunk tulajdonképpen a kereső nélküliek és a legszegényebbek, vagy majdnem a legszegényebbek, ugyanakkor nekem olyan ruhám van, ami másnak nincs, és ha akarná se lehetne neki, mert olyat nem lehetett venni, azt csak kapni lehetett. Tehát sok mindent nem is lehetett pénzzel pótolni. Nálunk a sütemények sem attól voltak jobbak, hogy több pénzünk volt, hanem azért, mert a Nyanya jól tudott sütni.

– Gyermekkorában gondolt-e arra, hogy mégiscsak bűnt követett el az édesapja, ha börtönbe zárták?

– Képszerű emlékeim nincsenek ilyesmiről. Mi nagyon pontosan tudtuk, hogy ő börtönben van, azt is tudtuk, hogy a kommunisták vitték el. Az ilyen embereket, a legjobbakat, mint ő is, kiválogatták, és elvitték. A valóság és a képzelet közötti különbséghez jó adalék az az egy alkalom, amikor beszélőn voltam. Amikor megérkeztünk, bevittek bennünket egy hosszú terembe, ott kellett várnunk. Időnként jött egy börtönőr, aki fölolvasta, hogy a következő csoporttal kik mehetnek be. Amikor sorra kerültünk, bevezettek egy magas, téglalap alakú, folyosószerű terembe, ami középen dróthálóval volt elválasztva. Egy lista szerint sorba állítottak a drótháló előtt. A másik oldalon nem volt semmi. És akkor tőlem balra, a túloldalon kinyílott egy ajtó, egy őr vezetésével bejöttek a rabok, és elmentek előttünk. Ami a legjobban megrázott, hogy csíkos volt a ruhája. A csíkos ruha a rossz embereknek a ruhája, az igazi raboké. Az valahogy olyan nyílt jele volt annak, hogy azt csinálnak velük, amit akarnak. Ez rosszul esett. Láttam rajta, hogy nem ismer meg. Arra is emlékszem, nagyon gyorsan rájöttem, hogy valamit csinálnom kell, nehogy apám bajba kerüljön anyám előtt. Ismertem anyámat, tudtam, hogy meg fog haragudni, hiszen ő a gyerekeit hozta. Ez volt az ajándék, a produkció, meg akarta mutatni, hogy: „Amíg te bent vagy, addig én csinálom a dolgom, tarts ki, én is kitartok, itt vannak a gyerekek!” Erre apám, amilyen elvakult egy férfi, ugye mit figyelt, anyámat. Láttam anyámon, hogy kezdi észrevenni. De ez egy pillanat tört része alatt történt, és én gyorsan elkezdtem beszélni. Mondtam, hogy „én vágom ám a fát, most is vágtam egy olyan nagyot”. Azért mondtam, hogy észrevegye, hogy én ki vagyok. Ez jól sikerült, megértette, elfogadta a segítséget, és én elégedett voltam magammal, hogy elintéztem a dolgot. Aztán ők beszélgettek, de az engem már nem is nagyon érdekelt, néztem az őrt. Emlékszem, hogy nagyon közel állt, borzasztó volt. Megérinteni nem lehetett apámat. A rácstól bizonyos távolságra kellett állni, és az arcát sem lehetett rendesen látni a dróthálótól.

– Milyen hosszú volt a beszélő?

– Nagyon rövid, azt hiszem, negyedóra. Borzasztóan vártam, tehát nagy esemény volt, de hamar lezajlott. A várakozás viszont sokáig tartott. Följöttünk Budapestre, vonattal elmentünk Vácra, onnan busszal Márianosztrára. Anyám már a vonaton találkozott ismerősökkel, a márianosztrai buszon pedig szinte kompakt közönség vonult föl. A felnőttek egymás között arról beszéltek, hogy ki jött, ki nem jött, és ő már a múltkor se volt, akkor az azt jelenti, hogy már nem is fog jönni. Ez egy nagyon fontos motívum lehetett, mert én is észrevettem. Most belegondolva a helyzetükbe, nyilván benne volt, ki meddig bírja, meddig van kitartás. A másik visszatérő motívum, hogy milyen gazdasági állapotban van a család. Tehát hogy az asszonyok mennyire képesek megtartani a családot addig, amíg az ember benn van a börtönben. Megértettem, hogy erre megy a játék, hogy a családok kint meddig bírják ki együtt, egységben. És akik kibírják, azok folytatják majd az életet a gyerekekben, akik nem bírják, és széthullnak, ott ők győztek. A front valahol itt áll – ezt én így értettem akkor. Azt hiszem, hogy pontosan értettem. A beszélőre készülve szorongtam, hogy megismerem-e.

– És?

– Azonnal. Egyértelműen ő volt. Megnyugtató érzés volt, hogy én tudom, hogy ő. Előtte féltem, utána meg nyugodt voltam, hogy ezt én akárhányból ki tudom választani. De hát otthon tréningeztem. Tudatosan néztem a fényképeket, hogy itt így néz ki, ott úgy. Viszonylag sok fénykép volt róla, kedves fényképek azokból a filmekből, amelyekben Zenthe Ferenc dublőre volt. A Gábor diákban meg a Rákóczi hadnagyában kurucnak öltözve. Közös lelkizések, hogy most nézzük meg, kisfiam, apádat, nem voltak. Föl se merült, hogy anyámnak valamit kellene csinálni velünk, nehogy elfelejtsük őt. Viszonylag rendszeresen jöttek a börtönből a levelek, azokat elolvashattuk. Csomagot is küldhettünk, de azt korlátozottabban.

– Az édesapja a nagy amnesztiával szabadult. Előzetesen tudtak arról, hogy haza fog jönni, vagy váratlanul érkezett meg?

– Most kaptam meg a Zala Megyei Levéltárból az iratok egy részét, és azokból az derül ki, hogy apám a börtönben kétszer is adott be kegyelmi kérvényt, de rövid úton visszautasították. A nagynéném kísérlete sem járt eredménnyel 1962-ben. Tehát szóba sem került semmiféle méltányos eljárás. Egy évvel a nagy amnesztia előtt sem látszott semmi nyoma annak, hogy valamilyen fordulat bekövetkezhet. Arra már jól emlékszem, amikor meghirdették ezt a bizonyos 1963-as amnesztiát, a rádióból tudtuk meg. Akkor otthon mindenki föllelkesedett. Iszonyú szorongás is volt, mert hosszú ideig nem jött semmiféle jelzés. Apámat valahogy az utolsók között engedhették ki, úgy húsvét táján. Azt se hivatalos papírral tudatták, hanem úgy, hogy a nagynénémék telefonon odaszóltak nekünk, hogy apám már náluk van Pesten. Volt egy szép, szimbolikus elem a dologban. A nagyapa, az apám apja kilencvenéves volt, és megérte, hogy a fia kijött a börtönből, találkoztak, és fél évre rá halt meg. Megvárta a fiát.

Arra jól emlékszem, hogy iskolában voltam, és óra közben bejött anyám. Nem is nézett a tanárnőre, csak rám, fölindultan annyit mondott: „kiengedték apádat”, és kiment. Ez rögtön a telefonértesítés után történt. Érdekes, hogy én nem álltam föl, nem mentem ki az óráról, hanem maradtam, és a többiek néztek rám, hogy most mi van. Az óra végén azt mondta a tanárnő: „Akkor most menj haza!” Mire hazaértem, már ott állt egy autó, a Hegedűs Fricié, ő hozta haza apámat. Nekünk nem volt telefonunk, a postára kellett bemenni, és mire megkaptuk a hírt, apám már otthon volt. Éppen ment be az ajtón, ránéztem, és azt láttam, hogy olyan furcsán sápadt a színe. Olyan, mint amikor kórházból jön haza egy beteg ember. Persze ott már nem rólam szólt a dolog.

– Milyen volt újra együtt lenni?

– Amikor hazajött, egyszer csak megváltozott minden. Megszűnt az a mitologikus kép, ami róla élt, és egyszer csak beköltözött hozzánk valaki. Ez nagyon furcsa volt, és nem feltétlenül jó. Minden más lett. Egyszer csak nem tetszett neki valami, ami korábban teljesen természetes volt, arra ő egyszer csak azt mondta, hogy nem. Egy idegen embert kellett megszokni, ami nehéz volt. Innentől kezdve tulajdonképpen a meglehetősen idilli és elrendezett családi élet állandó konfliktusforrás lett. Addig anyám csinálta egyedül – nyilván asszonylogikával meg asszonyelképzelésekkel –, onnantól kezdve pedig apám mindig akart valamit, ami nem feltétlenül egyezett azzal, amit anyám akart. Szóval nagyon konfliktusos és nagyon feszült családi hangulat lett.

Azt hiszem, hogy alapvetően olyan helyzetben kerültek ismét össze, amikor már nagyon nehéz volt újra megszokniuk egymást. Ezután nagyon sok konfliktussal éltek együtt, aminek az egyik forrását mindenképpen abban látom, hogy az apám élete a hazajövetele után nem tudott egy normál folyamatos munkában, karrierben folytatódni. A konfliktusok igazi forrása rajtuk kívül álló okokra vezethető vissza. Nehezen tolerálható, szinte elviselhetetlen, ha egy család életébe kívülről durván és aljasul, folyamatosan beavatkoznak. Apámnak, mire kikerült, meglehetősen megviseltek voltak az idegei. Én azt is csodálom, hogy egyáltalán kibírta. Valószínűleg nagyon mély kapcsolat fűzhette őket egymáshoz, hogy ilyen hősiesen kitartottak egymás mellett. Nagyon nehéz lehetett. Aztán ugye ebbe beleszólt egy időben az, hogy anyám beteg lett. Bazedovkóros volt, talán a fiatalabb bátyám születése után meg is operálták. A konfliktushelyzetekben ez mindig kiújult. Ennek a betegségnek lelki-pszichikai okai vannak, depresszióval jár, nagyon nehezen elviselhető beteggé teszi az embert. Később azért is kellett fölköltözniük Budapestre, mert nagyon rossz állapotban volt. Apámnak se lehetett könnyű vele. Szóval nehéz körülmények között csinálták végig, egészen végig.

– A szabadulással véget ért az édesapja ellen irányuló megtorlás, vagy továbbra is korlátozták őt?

– Azonnal úgy indult, hogy rendőri felügyelet. Ez azt jelentette, hogy templomba nem mehetett el, nyilvános helyre egyáltalán nem mehetett. Visszavették Somogysárdra, csak dolgozott, aztán hazajött, és ennyi volt. A szomszéd faluban volt a rendőrőrs, minden hétvégén oda kellett mennie jelentkezni másfél évig, vagy valahogy így. Elég sokáig. Ennek azért volt más jelentése is, mert volt, hogy lóval jött haza a munkahelyéről, és akkor vasárnap délelőtt szépen kiöltözve felült a lóra, és a lovon végigment a falun, jelentkezni a rendőrhöz. Ez pontosan az ellenkező hatást keltette, a leggavallérabb kinézetű úr végiglovagolt a falun. A rendőr hajnalban odajött, verte az ablakot, hogy otthon van-e. Ehhez valószínűleg buzgómócsingnak kellett lenni, aki komolyan veszi, hogy az osztályidegennel így kell eljárni. Ez furcsa volt, mert amíg börtönben volt hat és fél éven keresztül, ilyen nem történt velünk.

1964-ben nyitott a sárdi ménes Siófokon egy nyári lovasiskolát, és azt apám vezethette. Nagy boldogsággal és képességei teljes bevetésével csinálta. Ez volt a börtön utáni első időszak, ami hihetetlen reményekkel volt tele, és végtelenül boldog volt mindenki. Beszélt németül meg olaszul, a börtönben megtanult valamennyire angolul, és tanította a külföldieket lovagolni. Hihetetlen tömegben szerzett híveket – írták neki a leveleket külföldről meg mindenhonnan –, mert kiválóan csinálta, és olyan jelenség volt, egy fura figura a régmúltból, amilyen addigra már náluk se nagyon létezett. Siófokon egy boldogság volt az élete. Hegedűs Frici a tokiói olimpia előtt levitte oda az öttusacsapatot, az utolsó lovas edzést ő vezette. Baromi boldog volt. Old boys versenyen szerepelt, újságcikk jelent meg róla, és volt egy plakát is, amin ott virított Náci bácsi. Ez tartott két nyáron át, aztán kisült, hogy nem mehet tovább. Hideg víz gyanánt érte apámat is meg a családot is, amikor kiderült, hogy szó sincs semmiféle megbékélésről. Anyámtól tudtam meg később, hogy a kaposvári BM-esek addig jártak a gazdaság igazgatójának a nyakára, hogy nem tudta tovább tartani apámat. Az igazgató nem volt rosszindulatú ember, úgy tudom, ő próbálta tartani, de nem maradhatott. Két-két és fél évig hagyták egy helyen. 1966-ban – erre jól emlékszem, akkorra már én is Gőyrben voltam – ismerősökön keresztül a gőyri Mélyépítő Vállalathoz került segédmunkásnak. Ez csak egy „fal” állás volt, valójában vívást és lövészetet oktatott a vállalat öttusacsapatának. Munkásszálláson lakott, elég szerény fizetésért, de azt csinálta, amit szeretett, és nagyon boldog volt. Nem telt bele fél év, behívatták, és azt mondták neki: „Huszonnégy órája van, csomagoljon össze, és tűnjön el!” Így.

Anyámtól tudom, hogy „megkóstolták”, kvázi működjön együtt, de addigra már arra se volt hajlandó, hogy egyáltalán találkozókra járjon, vagy fönntartsa azt a látszatot, mintha. Azt mondta, hogy ő már ült börtönben, tudja, hogy milyen az, vele már nem tudnak semmit se tenni, ő nem lesz vamzer. Aztán nagy kínnal visszakerült Somogyfajszra, az állami gazdaságba, az istállóban ganézott, meg valami tyúktelepen dolgozott. Végül a boglári állami gazdaságba járt szőlőmunkásnak. Nem volt ki a munkaideje, dolgoznia kellett, hogy egyáltalán kapjon nyugdíjat. Emlékszem egy megint csak jellemző történetre. A boglári gazdaság olaszokkal akart üzletet kötni, s nem volt tolmácsuk. Akkor a szőlőmunkás szépen felöltözött Esterházy-kockás zakóba, és tolmácsolt. Olaszul lebonyolította, amit kellett, és másnap újra beállt a sorba kapálni. Ez az oda-vissza nagyon szemét dolog lehetett, nem is tudom, hogy tűrte. Hát rosszul. Nem csoda, hogy rosszak voltak az idegei, meg hogy feszült volt, meg minden baja volt, mert abszurd és megoldhatatlan volt a helyzet. És pluszban ott volt még az a teher is, hogy nem tudhatta, nem okoz-e bajt annak, aki jó szándékból segít neki, vagy kiáll mellette. Anyagilag és egzisztenciálisan csődhelyzetbe vitték őt és a családot is. Azt hiszem, hogy én vagy a bátyám ezt többek között azért úsztuk meg, mert addigra már középiskolások voltunk, és nem voltunk annyira rászorulva a családra. Az öcsémnek például ugyanez már sokkal nehezebb helyzetet teremtett, mert akkor ő még általános iskolás volt, és középiskolába kellett volna kerülnie. Azt hiszem, ez az egész feszült, fojtott és reménytelen helyzet az egész életére kihatott.

– Volt-e indulat vagy bosszúvágy az édesapjában?

– Közvetlen, nyílt bosszúról vagy erről való beszélgetésről soha életemben nem hallottam. Anyámtól sem. Otthon persze nem titkolták, hogy mélységesen nem értenek egyet a rendszerrel. Számunkra teljesen nyilvánvaló volt, hogy ez egy idegen és ellenséges rendszer, tönkreteszi az országot, tönkreteszi az embereket. Mi biztosan kettős nevelést kaptunk, ez nem volt vitás. És nagyon sajnálom, aki nem kapott azt, mert annak, azt hiszem, nehezebb volt a későbbiek során megérteni, hogy mi miért volt úgy, ahogy volt. Az, hogy apámék ezeket nem szeretik, teljesen nyilvánvaló volt, ugyanakkor mindennek örültek, ami egy kicsit jobb volt vagy javult.

– Édesapja mesélt otthon a letartóztatásról, a tárgyalásról, a börtönévekről?

– Folyamatosan mesélt. A letartóztatásról, a tárgyalásról nem, a börtönről igen. Pozitív történetek voltak, általában az volt a lényegük, hogy ki hogyan viselkedett. Én például nem hallottam tőle olyat, hogy ki volt áruló. Talán szóba került, hogy voltak vamzerek, de úgy, mintha azok nem is közéjük tartoztak volna. Pozitív hősökről volt szó, azokról, akiket ő nagyon nagyra tartott. A papok például nagyon hősiesen és szépen viselkedtek. Voltak legendás figurák, közülük a kedvenc főszereplőm Atzél Bandi volt. ő például megtette, hogy amikor elvezették őket a sötétzárkák előtt, valahogy benyomott az ablakon egy darab kenyeret, és rögtön odaállt a következő zárka ajtaja mellé, mert tudta, hogy ezért a tettért az jár. Apám mindig úgy beszélt az Atzél Bandiról, mint egy olimpikonról, aki bajnok volt emberi tartásban és szolidaritásban.

– A volt börtöntársakkal tartott kapcsolatot?

– Én azt hiszem, hogy ezek a kapcsolatok nagyon-nagyon megváltoztak közöttük a szabadulás után. Amikor kijött, megjegyzett tán hetven-valahány nevet meg címet, lehet, hogy százat is, nem emlékszem pontosan, és kihozta azoknak az üzenetét, akik bent maradtak. Megtanulta, hogy minél több üzenetet tudjon kihozni. Akkor ennyi fért az agyába, aztán soha többé nem tudta felidézni a teljes listát. Itt kinn viszont félniük kellett, tartottak egymástól, nem tudták, hogy nem okoznak-e valakinek bajt azzal, ha felkeresik egymást. Tehát nagyon korlátozottak voltak ezek a kapcsolatok. Folyamatos kapcsolattartásra nem is nagyon volt módja, hiszen ő lenn élt Somogyfajszon. Rengeteget levelezett, azt tudom, belföldre is, külföldre is. A teljes reménytelenségben aztán 1978 tájékán egyszer csak lett egy rózsadombi lakásuk. Egy régi nagykanizsai ismerős, egy zsidó asszony megtudta, hogy ők milyen állapotban vannak ott lenn a romos kastélyban, és felajánlotta, hogy kiadja nekik albérletbe a Rózsadombon, egy villa szuterénjében lévő, szoba-konyhás, fürdőszobás lakását. Talán száz forintért, szóval valami névleges árért, egyszerűen azért, hogy segítsen rajtuk. A történet azért egy kicsit több ennél. Ennek a nőnek az apja, azt hiszem, bankos volt Nagykanizsán. A családot elvitték Auschwitzba, egyedül ez a nő jött haza. A háborút követően éktelen nagy kommunista lett belőle, mint ahogy ez a hasonló sorsúak egy részével történt, ugyanakkor anyámmal és apámmal – talán a keresztények közül egyedül velük – nagyon szívélyes és jó barátságban volt. Nyilván emlékezett arra, hogy anyámék annak idején segítették a gettóban lévőket. Aztán mi is elkerültünk Nagykanizsáról, és ő is. Pesten élt, talán tudtak valamit egymásról, de nem volt közvetlen kapcsolatuk. És az majdnem biztos, hogy ez a nő így lekvittelte a dolgot. Tehát Somogyfajszról, abból a rom bagolyvárból, ahol már nem volt orvos a közelben, meg víz se, semmi se, egyszer csak idekerültek. Apám persze megint felvidult. Volt telefonja, már nyugdíjas volt, hívta a barátokat, nagyon élvezte, hogy Budapesten van. Itt beszerezte magát, azt hiszem, az Ipari Minisztérium lövészcsapatához edzőnek. Edzéstervet írt. Később vittem a fiamat lőni, kiderült, hogy épp arra a lőtérre, ott mondták, hogy még mindig azt az edzéstervet használják, amit ő írt. Futóvad-lövőknek írta, amit életében nem csinált, de ő értett ehhez is. Csinálta egy rövid ideig, és megint megjelentek valami BM-es alakok, és kirúgták. Szóval megint azt hitte, hogy tesz valamit, aminek értelme van, azt csinálhatja, amihez ért, és még 1978-ban is volt arra apparátus, hogy megakadályozzák. Aztán teremőr volt a Nemzeti Galériában. 1981. február 10-én halt meg, a születésnapján. Hetvenegy éves volt. Az ő esetében igazolható, hogy az utolsó pillanatig folyamatosan elöl volt a papírja, és folyamatosan dolgoztak is vele. Szóval tisztelet illeti a hivatalt, egy percre nem vesztették szem elől. Egy percre se. Hogy ő ezt mivel vívta ki? Nem tudom, hogy mással is így volt-e. Az ember nyilván hajlamos arra, hogy azt higgye, vele kivételeznek. Nincs kivel összehasonlítanom, egyet viszont tudok, hogy vele így történt. Tehát 1963-tól a haláláig folyamatos megtorlás célpontja volt.

Azt kell mondanom, ha 1956-nak van utótörténete, abban ez a szál az, amiről a legkevesebbet lehet tudni. A közvélemény biztos nem tud róla, hogy a megtorlás személyre szólt, és nem maradt abba. Eszközeiben persze módosult, lehet mondani, hogy puha diktatórikus eszközöket használtak, de azért ez nem teljesen igaz. Ez az, amiről még az érintettek se nagyon tudtak egymással beszélgetni, mert olyan szeparáltan történt az egész. Miközben akik csinálták, azok szervezetten csinálták, ültek egy irodában, megvolt mindenkinek a dossziéja, az soha nem szűnt meg. Gyalázatos időszak volt, és nyilvánvaló volt, hogy apám nehezen élte meg azt a kiszolgáltatottságot. Bármibe akart fogni, semmi sem ment. Nem is tudom, hogyan lehetett ezt kibírni. Rosszul. Az ő történetének a vége a legrosszabb, rosszabb, mint a börtön. ő egy ambiciózus ember volt, nagy vágyakkal és tervekkel. Tehetsége is volt hozzá, és volt referencia is, magyar bajnokságok és olimpiai ötödik helyezés. Neki volt mihez mérnie az életét, hogy mi mindent tehetett volna. Ha 1956 történetét igazán földolgozzák, akkor abból az egyik legszomorúbb fejezet ez a soha nem nevesített, de ténylegesen létező, elhúzódó és a halálig tartó megtorlás, ami a legpitiánerebb hivatalnoki technológia szerint zajlott, és nem volt benne helye se fellebbezésnek, se elévülésnek. Számomra az egész iratanyagból, amit tavaly a Történeti Hivatalból előástak nekem, a legmegrázóbb papír egy cetli. Hat sor, ami arról szól, hogy a társadalmi veszélyessége változatlanul fönnáll, és az aktáját ilyen és ilyen dossziészámon nyitva tartják. Valamilyen hivatali abrakadabra 1963 júniusából. Ha akkor valaki nem ezt írja arra a papírra, akkor belőle lett volna valaki. Élt volna.

1 Az eredeti interjút Molnár Adrienne készítette 1989-ben. 1956-os Intézet OHA, 199. sz.

2 Az eredeti interjút Szakolczai Attila készítette 1994–1995-ben. 1956-os Intézet OHA, 615. sz.

3 Az eredeti interjút Molnár Adrienne készítette 1997-ben. 1956-os Intézet OHA, 693. sz.