Elöljáróban

A divat, az öltözködés átalakulása általában a mentalitás, az értékek és a gondolkodás változását is kifejezi. „Az öltözködés jelrendszere minden ismert társadalomban kitüntetett – bár sohasem egyedüli – terület volt a társadalmi különbségek és összetartozások kulturális jelek segítségével történő kinyilvánítására. Ennek kézenfekvő, praktikus oka van: a viselet az a kulturális jel, ami minden emberhez, minden környezetben, az ő külön megnyilatkozása nélkül is hozzárendelhető. Ezért a viseletek alakulásában fokozottan és meghatározó módon érvényesültek a megkülönböztető jelek elrendeződésénél ható szociológiai és kulturális törvényszerűségek.”² A XX. században – és különösen annak második felében – az öltözködést meghatározó módon befolyásolták a gyorsan bővülő tömegigények és a civilizációs változások által megteremtett lehetőségek, illetve ezek kihasználása. A ruhakészítés gyakorlatilag majdnem teljes mértékben kikerült a házi munka, a házilagos előállítás köréből, és iparszerű tevékenységgé vált. A mindennapi öltözködés számos vonatkozásban leegyszerűsödött – már a század első feléhez viszonyítva is –, s fokozatosan a célszerűség, a hasznosság és a tartósság vált a legfontosabb szemponttá mind a ruha készítői, mind viselői számára. A divatban mindez úgy nyilvánult meg, hogy előtérbe kerültek a természetes formák a praktikum és az elegancia összhangjának megteremtése jegyében. Eközben az emberi test „nyilvánossága”, a viselkedési normákkal, illetve a nemi szerepekkel, a nemiséggel kapcsolatos közvélekedés is folyamatosan változott.

A második világháborút követő két-két és fél évtizedben jelentős változások történtek a magyarországi városi³ és falusi öltözködésben. Az öltözködési szokások többször változtak meg alapvetően: a negyvenes évek végén még lényegében a korábbi normák érvényesültek, a társadalmi tagolódást a viselt ruha többé-kevésbé maradéktalanul kifejezte, a városokban és a falvakban élők öltözködésében jelentős eltérések mutatkoztak, a makro- és mikrotársadalmi hagyományokhoz való ragaszkodás továbbra is meglehetősen erősnek bizonyult. Az ötvenes évek első fele – főként a városokban – egy meglehetősen sajátos „uniformizációs kísérlet,” valamint a világtól való – részleges – elzárkózás jegyében telt, az ötvenes–hatvanas évek fordulóján az öltözködés és a divat újra sokszínűvé, a divatkövető magatartásforma pedig ismét általánossá és természetessé vált. A hatvanas évek vége – 1968 – pedig korszakzáró és korszaknyitó szakasz, hiszen a különböző ifjúsági szubkultúrák (beat, rock) kialakulása és térhódítása egyértelműen és igen határozottan jelezte a generációs átrendeződést, az életfelfogásbeli különbségeket, s mindez az öltözködésben is egyre erőteljesebben kifejezésre jutott. A falvakban a társadalmi, gazdasági és életforma-változásoknak köszönhetően negyed század alatt tömegessé és gyakorlatilag visszafordíthatatlanná vált a kivetkőzés, illetve az átöltözés⁴, és ezzel párhuzamosan egyre erőteljesebb lett a városi minták követése. A tömegkommunikáció (televíziózás) villámgyors terjedése pedig általában felgyorsította az élet ritmusát, a különböző normák és szokások – ezen belül a városi, falusi öltözködés és a divat – változását is. Ezeknek a fontosabb sajátosságait és jellegzetességeit próbáljuk nyomon követni⁵ a korabeli sajtó, a ruházati ellátással kapcsolatos levéltári dokumentumok, a fogyasztási adatokat összesítő statisztikai adatgyűjtemények, a fogyasztói szokásokat elemző egykorú belső elemzések, piackutatással foglalkozó kiadványok, valamint a nagy példányszámban kiadott, rendszerint divat- és öltözködési tanácsokat is bőségesen tartalmazó háztartási tanácsadó könyvek áttekintése révén. A jelenleg elérhető források lényegében csak a településforma szerinti különbségtételt teszik lehetővé, az öltözködés társadalmi rétegenkénti vagy foglalkozási csoportok szerinti részletes vizsgálatát általában nem.⁶

A háború utáni idők⁷

A második világháború befejeződését követő években az öltözködés, a női és férfi divat alakulása bizonytalanná és mellékessé vált, a létfenntartással kapcsolatos napi gondok között ezek a kérdések a háttérbe szorultak. A könnyű- és textilipari infrastruktúra, termelőkapacitás helyreállítását nem sorolták a legfontosabb feladatok közé, első lépcsőben csak a mindennapi élet újjászervezéséhez elengedhetetlenül szükséges termékeket gyártó üzemek újraindítására került sor. Az öltözködéssel és a divattal kapcsolatos problémák ezen túlmenően gazdasági, gazdaságpolitikai okokból is leértékelődtek. (Meg kell jegyezni, hogy néhány évvel később, az ötvenes évek elején lényegében hasonló helyzet alakult ki. Akkor a háborús készülődésnek alárendelt gazdaság- és iparpolitika miatt szorult a háttérbe a ruházati ipar, valamint a ruházati cikkek fogyasztásával kapcsolatos igények kielégítése.) A hadi események jelentős veszteségeket okoztak a személyes felszerelési tárgyak, így a ruházati cikkek körében is. Ezek pótlása hosszabb időt vett igénybe. Az 1945–1946-os hiperinflációs időszakban a háborús pusztulástól megmenekített cikkek a naturális csere értékes darabjaivá váltak. A ruházati termékekből mutatkozó áruhiány a negyvenes évek második felében fokozatosan mérséklődött. Az üzemek újjáépítésével párhuzamosan a divatcégek ismét megkezdték, illetve folytatták működésüket, a textil- és ruházati ipar termelési és értékesítési rendszere fokozatosan teljessé vált.

A falvakban a háború után átmenetileg az öltözködésben is erősödött az önellátás szerepe, így a házilag előállított lenvászon ismét a ruházat fontos alapanyaga lett. A második világháború időszakában az akkori középgenerációk tagjai között a kivetkőzés még nem volt túlságosan gyakori. Kétségtelenül igaz, hogy a negyvenes évek végén a magyar falvak lakói – elsősorban a nők – lényegében a táji adottságoktól függetlenül többnyire ragaszkodtak hagyományos öltözékükhöz, ruhadarabjaikhoz, az ehhez kapcsolódó szokásokhoz és értékekhez. Az észak-magyarországi Varsányban például „1948 előtt a falu teljes női lakossága népviseletben járt – a falubeli iparoscsaládok és a kívülről bevándorolt cselédek öltözete természetszerűleg eltért ettől”⁸. A fiatalabb generáció férfi tagjai között azonban – különösen az iparosodottabb területeken vagy a nagyobb városok vonzáskörzetében levő falvakban – a viselet elhagyása gyakoribb volt.

A falusiak öltözködésében a ruha kifejezte viselőjének lokális kötődését, a valóságos vagy vágyott vagyoni helyzetet, jellemezte korcsoportját, gyakran a felekezeti kapcsolódást is. Az ötvenes évek végéig sok helyen még jelentős szerepe volt a „lokális közösségjelző funkciónak⁹”. A hétköznapok, a munkaalkalmak és az ünnepek öltözködési rendje erősen eltért egymástól. A viseletek gyakran értékőrző funkciót is betöltöttek. A nők ruházata sokkal összetettebb volt a férfiakénál: inget, réklit, mellényt, blúzt, pendelyt, alsószoknyát, felsőszoknyát, kötényt, fejkendőt hordtak. A másik általánosan elterjedt viseleti forma csak a tágabb regionális kötődést jelezte, az öltözetnek nem volt értékhordozó jellege. Ezekben a közösségekben gyengébb volt a tradicionális kötődés, erősebb az újításra való hajlam, a viselet kevésbé rétegzett, csak a hétköznapi és az ünnepi öltözködést különítették el. A falusi férfiak viselete jóval egyszerűbb volt: a XX. század közepére általánosan elterjedt a vászongatyát felváltó csizmanadrág; jellemző ruhadarab volt a házilag készített ing, a mellény, a felöltő és hidegebb időben a kiskabát, lábbeliként pedig többnyire csizmát viseltek, s az öltözet elhagyhatatlan része volt a kalap is. A negyvenes évek második felében a városi munkahelyeken dolgozó férfiak már egyre gyakrabban hordtak szövetből készült nadrágot, s csizma helyett is inkább cipőt vagy bakancsot húztak. A falvak társadalmaiban a viselt ruha társadalmi helyzetet kifejező tartalma még meglehetősen erősen érvényesült, csakúgy, mint azok a mikroközösségi normák, amelyek a viselet nemenkénti, korcsoportonkénti és időbeli rendjét szabályozták. A divatnak ebben az időszakban a paraszti társadalmon belül nem volt jelentősége, nem befolyásolta sem a viselkedési, sem az öltözködési kultúrát. A hagyományos öltözködési mód állandóbb és kevésbé mobilis volt, mint más társadalmi csoportok öltözködési kultúrája. Fontosnak tartották, hogy a ruha viselője tiszta, takaros legyen, és az ízléses megjelenés hatását keltse. Természetesen a paraszti öltözködési kultúra is folyamatosan változott, tartósabb vagy rövidebb életű újítások jelentek meg például a hajviseletben vagy egyes felsőruházati darabokban, illetve az ezek előállításához használt anyagok terén. A viselet hivatott volt kifejezésre juttatni a szépségideált is. Fülemile Ágnes és Stefany Judit kutatásai szerint például Kazáron a kerek arcú, pirosbarna, karcsú derekú, lapos hasú, gömbölyű csípőjű, erős lányokat tartották szépnek. „A viselet szélesítette a vállat, ellapította, elrejtette a mellet, kerekítette a csípőt, a csizma megvastagította a lábszárat. [...] A viselet segítségével ki-ki elrejthette hibáit, közelíthetett az ideálhoz.”¹⁰

A városi öltözködés 1948-ig igyekezett lépést tartani a gyorsan változó európai divathullámokkal. A szokások, a társadalmi elvárások, a különböző lapok, divattal, öltözködéssel, háztartással, illemmel foglalkozó kiadványok által közvetített normák természetesen nem változtak meg érdemben, miként a háborút követő évek nőideálja sem módosult még jelentősen a két háború közötti időszak elvárásaihoz viszonyítva. Talán csak annyiban, hogy a női munkavállalás lassan és fokozatosan általánosabbá és elfogadottá vált. Ez befolyásolta a női szerepekkel, a családdal, a családon belüli munkamegosztással kapcsolatos közvélekedést is. A falvakban azonban a hagyományos paraszti társadalmakra jellemző női szerepfelfogás lényegében nem változott meg.

Az 1945-től az MNDSZ kiadásában megjelenő Asszonyok című magazin első évfolyama kezdetben főként az élet újrakezdésének gondjaival foglalkozott. Tanácsokat adott a hiánycikkek – élelmiszer, ruházat, ablaküveg – pótlásához, a háborút követő időszak hétköznapjaiban felmerülő problémák praktikus megoldásához. Az öltözködés, a test- és szépségápolás kérdései ritkábban kerültek elő, de már 1945 őszén olvashatók voltak a párizsi divattal, annak változásaival foglalkozó rövid tudósítások. A változó politikai viszonyokhoz alkalmazkodva hosszabb-rövidebb interjúk, cikkek láttak napvilágot a férfiakkal teljes egyenjogúságban élő szovjet nőkről, igényességében a párizsival egyenértékű, éppen aktuális moszkvai divatról. Az 1945–1949 között kiadott könyvek, brosúrák, lapok kisebb változtatásokkal lényegében a háború előtti szokásokat követték, illetve azoknak megfelelő tanácsokat adtak a háziasszonyoknak és – egyre hangsúlyosabban – a dolgozó nőknek. Ekkor azonban még jobbára az esztétikai szempontok álltak előtérben. „A nő szépségét kiemelni és megjelenésének hatását fokozni, örök változatosságot vinni külső megjelenésébe, ez a divat célja.”¹¹ Az érvényes szokások szerint az igényes nő mindig a napszaknak és az alkalomnak megfelelően öltözködik. Ennek értelmében a ruhatárában megtalálható a nappali-délelőtti, a délutáni ruha, valamint a délután öt óra után felvehető esti, úgynevezett nagy ruha. „A jól öltözöttség nyitja az, hogy mindenkor az időszakhoz és az alkalomhoz illően öltözködjünk. A legszerényebb ruha délután vagy este is elfogadható, míg a „nagy ruhát” délelőtt vagy délután 5 óra előtt viselni helytelen. [...] Nyáron, a tavaszi és az őszi meleg napokon az angolos vászonruha, a kosztüm az, ami reggeltől délutánig minden alkalomra a legillőbb viselet. [...] Akinek ballonkabátja van, az angol ruhája vagy szoknyája és színes pulóvere fölött azt viseli, és mindig jól öltözött lesz. Télen szintén angolos szabású télikabát kevés szőrmével vagy színes bunda a délelőtti viselet. A késő délutáni ruha nyáron a selyem kosztüm, a színes vagy mintás selyemruha kis kabátkával, tavasszal és ősszel a fekete kosztüm csipke- vagy selyemblúzzal. [...] Télen a franciás szabású angóra vagy más finom selyemruha, fekete gyapjú zsorzsett vagy selyemruha, franciás szabású elegáns kötött ruha a késő délutáni viselet. [...] Az esti ruha az, amelyre még egy ideig a legkevésbé van szükség. Mindamellett egy ún. kisestélyi, szóval rövid, de franciás szabású, esetleg gyönggyel hímzett selyemruha, premierre, társaságba, vacsorákra az, amit a társaságbeli hölgy a leginkább viselhet.”¹²

A nyilvánvalóan elsősorban középosztályi csoportok normáit közvetítő tanácsadó igyekezett tekintetbe venni a megváltozott viszonyokat, a terjedő női munkavállalást is. Úgy vélte, hogy a hivatásukat gyakorló nők esetében sem lehet eltekinteni az ápoltsági és célszerűségi követelmények együttes alkalmazásától. „A dolgozó nő öltözködjék egyszerűen és jól. Fontos, hogy ruházata készüljön jó anyagból, mert a tartós és jó anyagból készült ruhát többször lehet alakítani. [...] A ruha szabása legyen kifogástalan [...]. A munkahelyre ne vegyen ún. nagy délutáni ruhát még akkor sem, ha munkahelyéről egyenesen társaságba megy. Inkább vigye magával kézi bőröndben. [...] A cipője, kesztyűje, harisnyája legyen mindig kifogástalan. Erről ismerjük fel a jól öltözködő nőt.” A dolgozó nő „ne öltözzék egyhangúan. Törődjön magával. Legyen hiú, ez minden nőnek kötelessége. A szürke kosztümhöz viseljen felváltva piros, kék vagy zöld sálat, nyakkendőt, blúzt, kézitáskát. A sötétkék ruhájáról sohase hiányozzon egy fehér gallérka vagy egy élénk színű öv, nyakdísz vagy virág.”¹³

1947 végén a Magyar Divattervező Művészek Szakszervezete divatbemutatót rendezett. Ennek ismertetője már a kezdődő szemléletváltásra utal. „A dolgozó nőnek természetesen más ruhadarabokra van szüksége a mindennapi életben, mint a „dísznő”-nek. A modern tervezőművésznek nem az a feladata, hogy néhány divatdámának agyaljon ki soha nem látott ruhafantáziákat, hanem hogy millió és millió nő számára tervezzen szép és praktikus ruhákat, melyek az élet, az otthon, a munka, a sport és az ünnep alkalmainál jól szolgálják a millió és millió dolgozó asszony igényeit.”¹⁴

Az Asszonyok 1948. februári száma az egyenjogúság jegyében szorgalmazta a konfekcionált típusruházat kialakítását. „Ha férfi dolgozók kaphatnak típusöltönyt, típusinget, akkor a dolgozó nőnek is szüksége van típuskosztümre, típusruhára.”¹⁵ Másfél évvel később már kiteljesedett a szemléletváltás, a női magazin pedig Hogyan öltözködik a szovjetember – bátrabban, színesebben, érdekesebben című, egész oldalas összeállításában határozottan a szovjet minta követését ajánlotta olvasói figyelmébe.

A férfiak öltözködésének, a férfidivatnak már jóval kisebb figyelmet szenteltek a korabeli lapokban, de ruhatáruk darabjairól képet kaphatunk például a hagyatéki leltárakból. A tisztes polgári egzisztenciának tekinthető, nyugalmazott debreceni városi számvevőségi főtanácsadó, A. L. 1950-ben felvett leltára szerint személyes ruhatára 217 darabból állt, és becsült értékét a leltározás során 6180 forintban állapították meg. Ebben gyakorlatilag minden szükséges ruhadarab megtalálható volt a hétköznapi és az alkalmi megjelenéshez, a sporthoz és a szabadidős tevékenységhez.¹⁶

Viszonylag keveset lehet tudni arról, hogyan öltözködtek a városi munkásság különböző csoportjai. A munkásnők öltözködését a jövedelmi lehetőségek erősen behatárolták, a divat naprakész követése, az újságok vásárlása sem volt jellemző, inkább az egyszerű és ápolt megjelenésre törekedtek. A két háború közötti időszakban a nagyvállalatok többsége már gondoskodott a munkaruháról, s ez a rend a háború után is érvényesült. A magasabb presztízsű munkáscsoportok ruházati ellátottsága rendszerint meghaladta a foglalkozási csoport átlagát. Az egyenruhának általában továbbra is viszonylag magas presztízse volt, hiszen biztos egzisztenciát jelenített meg. Egyes foglalkozások – postás, vasutas – azért is örvendtek viszonylag nagy népszerűségnek, mert az egyenruha vagy a ruházkodáshoz kötődő támogatások révén mérsékelni lehetett az öltözködéssel kapcsolatos személyes kiadásokat.

Az ötvenes évek

A Nők Lapja 1949-ben megjelenő első számaiban praktikus tanácsokat adott az „avítt”, polgári ruhadarabok átalakításához, és azt hangsúlyozta, hogy a „mai nő öltözködése célszerű, egészséges és csinos. A nagy áruházak nem a divatkirályok esztelen hóbortjait, hanem a dolgozó nők érdekeit szolgálják.”¹⁷ A „dolgozó nők” igényeinek kielégítésére 1948–1949 után már nem volt szükség divatszalonokra, egyediségre, feltűnést keltő szépségre. A többé-kevésbé uniformizált öltözködés korszaka következett a puritán munkáserkölcs felmagasztalásának jegyében. Minden feleslegesnek ítéltetett az öltözködésben, ami szemben állt az egyszerűség, a praktikusság és a munkavégzéshez megkövetelt célszerűség követelményével. A korabeli divatlap már nem az egyedi ízlést, hanem az állami konfekcióipar sok tízezer darabos sorozatokban készülő termékeit dicsérte. A vásárlóközönség azonban nem lelkesedett túlságosan az egyenszabású ruhadarabokért.

A változások irányát egyértelműen jelezte, hogy az ötvenes évek elejétől olyan mesterkélt és gyakran erőszakos emancipációs propagandakampány bontakozott ki, amelynek hátterében a női foglalkoztatottság gyors ütemű bővítését szorgalmazó politikai törekvések álltak. Ennek szellemében „csak” a valamilyen munkaviszonyban álló, lehetőség szerint a gyárakban, bányákban, üzemekben, termelőszövetkezetben vagy a gépállomásokon traktorosként dolgozó nő minősült a társadalom hasznos tagjának. Mindez ellentétes volt a még széles körben elfogadott, hagyományosan családcentrikus női szerepfelfogással, a családon belüli munkamegosztás rendjével és az ehhez kapcsolódó értékekkel. A városi munkáscsaládokban – a megélhetés kényszeréből fakadóan – általában könnyebben vált elfogadottá a kétkeresős család modellje, a tisztviselői, polgári egzisztenciák körében ez már jóval lassabban és nehezebben ment. A falvakban pedig a mezőgazdasági munka ciklikussága által megszabott rend, a hagyományosan „férfias dominanciájú szokásjog” gátolta ezt a változást. Ráadásul a paraszti családokban a szokások révén meglehetősen finoman szabályozott, a nemek testi adottságait is figyelembe vevő, kötelező érvényű munkamegosztás érvényesült.¹⁸

Az erőltetett emancipáció az élet szinte valamennyi területére kiterjedt. A korabeli sajtó ennek meglehetősen nagy figyelmet és teret szentelt, különösen az „évszázados elnyomásból szabaduló parasztasszonyok” propagandisztikus egyenjogúsításának. Beszámolt a „munkaversenyben is kiemelkedő, a férfiak teljesítményét túlszárnyaló” munkásnők, szövetkezetekben dolgozó asszonyok portréi mellett az ideálisnak tekintett nőkkel szemben támasztott elvárásokról is. „A női ideál szerencsére megváltozott. Nem kötelező már nádszálkarcsú, légies tüneményként járkálni a világban. Az esett vállú, kígyózó modernség már senkinek sem tetszik. Örülünk a gyermekkocsi fölé hajló telt fiatalasszonynak, jól felépített „stramm” nőket szeretünk látni a darun, s az sem baj, ha a SZIT-es kislány majd kicsattan a duzzadó élettől.”¹⁹ Ennek megfelelően a negyvenes–ötvenes évek fordulóján az egyre ritkábban megrendezett divatbemutatókon manökenek helyett gyakran munkáslányok léptek a kifutókra. „Nem a külön célra kitenyésztett és lefogyasztott, múmiává aszalt próbakisasszonyok viselték a ruhákat, hanem az egészséges termetű fiatal lányok, asszonyok, dolgozó nők.”²⁰

A nyilvánosság korlátozódásával párhuzamosan a külföldi és hazai divateseményekről szóló beszámolók folyamatosan rövidültek és ritkultak, de a Nők Lapja 1950-es számainak többségében a hátsó oldalt még a divatnak, az öltözködési és ruhakészítési ötleteknek szentelték. A tanácsok és javaslatok között időnként felbukkant még a napszakok szerinti öltözködés (reggeli-délelőtti ruha, délutáni és esti ruha) rendje is, de egyre nagyobb teret kaptak az otthoni ruhakészítéshez és átalakításhoz szánt szabásminták, javaslatok. Lelkes ajánlás adta hírül, hogy a flanel a divat: „tele vannak vele a kirakatok. A sok kockás flanelblúz csupa ízlés, csupa finomság. Puha, meleg, fiatalos, anyagban megtestesült valósága emelkedő életszínvonalunknak: 15,70 Ft egy méter.”²¹ A fizikai foglalkozásúak öt-hatszáz forintos átlagkeresetéhez viszonyítva azonban ez már korántsem volt olcsó. Az új divatlap, az Ez a Divat 1950–1951-es összevont számában a Divathíradó című rovat szerkesztője úgy vélte, hogy az egyszerűség a divat aktuális irányzata, ez határozza meg az anyagok kiválasztását, a szabást, a színösszeállítást és a díszítést is. Ezt jelzi az is, hogy a nők körében a téli divat nagy slágere a kötényruha, ami változatosan öltöztet, a régi ruhák felhasználásával könnyen kialakítható, blúzzal és pulóverrel mindig újszerűen hat.²²

Az ötvenes években az öltözködés erőltetett egységesítése is a társadalmi változásokat volt hivatott kifejezni. Politikai és ideológiai elvárássá vált, hogy a külső megjelenésben is kifejezésre jusson a régi, polgári világgal való szakítás. Ha a társadalom jelentős csoportjai igyekeznek a példaként állított „dolgozó ember” puritán öltözködési mintáinak megfelelni, akkor abban nyilvánvalóan az egyenlőség jut kifejezésre, hiszen „mindenki” overallt, munkásruhát, lódenkabátot vagy egyszerű vászonruhát hord. Ebből következően a közel egyformán öltözködő tömegben immár nem lehet megkülönböztetni pusztán a ruházata alapján senkit, az öltözködés tehát – látszólag – elveszti társadalmi pozíciót jelző szerepét. Ez éles szakítást jelentett a két világháború közötti korszakkal és annak hagyományaival. Az egységesítési törekvés sajátos módon szemben állt még a munkásrétegek egyes csoportjainak az öltözködéssel kapcsolatos értékeivel is, hiszen – amint azt például F. Dózsa Katalin részletesen elemezte – a jobban kereső szakmunkások öltözetének számos olyan darabja volt, amely viselőjének saját társadalmi csoportján belüli elitpozícióját vagy éppen kispolgári kötődését volt hivatott hangsúlyozni.²³ Így tehát sokan egyfajta presztízsveszteségként élték meg, ha kedvenc kalapjuk helyett micisapkát kellett feltenni, ha az egyszerű, de tiszta vászonöltöny helyett munkásruhát volt célszerű ölteni esetenként a munkahelyen kívül is.

A városi öltözködéssel ellentétben a magyar falvak többségében az ötvenes évek eleje kevesebb változást hozott. A kivetkőzés-átöltözés a falusi társadalom kényszerű mobilizációjának következtében ugyan újabb lökést kapott – főként a fiatalabb generációkhoz tartozók és a tartósan városi vagy ipari munkahelyeken dolgozók öltöztek át –, de az uniformizálódás nem volt a városi értelemben és méretekben jellemző.

Az időnként végletesen egalitárius gondolkodásmód következtében 1950-re már nemcsak az „öncélú divatozás” vált elítélendővé, de „elvetendő burzsoá, kispolgári szokássá” minősítették a lakkcipő, a kalap és a nyakkendő viseletét, a fodrot vagy a mélyebb dekoltázst a női ruhákon, továbbá a rúzs és a körömlakk használatát is. Vagyis nemkívánatossá vált a külső megjelenés minden olyan eleme, amely az erőltetett egyenlőség normáinak ellentmondott, illetve a közösséggel szemben az egyéniséget állította előtérbe. A követendő női és férfi ideált a munkásnő és a férfi munkás öltözéke jelentette. A ruhák kiválasztásánál az olcsóság és a beszerezhetőség vált meghatározó szemponttá. Az ötvenes évek elején a választék beszűkült. A városi férfiak öltözködésében a tipikus ruhadarabok közé tartozott a zöld vagy szürke lódenkabát, az úgynevezett micisapka és a svájcisapka, a nők többsége kartonruhát, szoknyát és kockás flanelblúzt viselt. Az overall és a lódenkabát egyhangúságát csak az úgynevezett „jampecdivat” (csőnadrág, színes ing, mintás nyakkendő, vastag talpú cipő, szűk szoknya) próbálta megtörni, felemás sikerrel.

A ruházati ipar teljes körű átszervezésével az egyedi szabóságok háttérbe szorultak, az államosítás, valamint a kisipari termelőszövetkezetek szervezése jelentősen csökkentette a magánkisiparosok²⁴ mozgásterét. A jó nevű egyéni szabóságok – Szita Szalon, Rotschild Klára szalonja – állami kezelésbe kerültek, korábbi tulajdonosaik örülhettek, ha alkalmazottként folytathatták munkájukat egykori cégüknél. A Rotschild Szalon Különlegességi Női Ruhaszalon néven működött tovább egykori tulajdonosának vezetésével, és évtizedeken keresztül meghatározó szerepet játszott a magyarországi női divat alakításában. Az egyéni tervezést háttérbe szorította az állami keretek között zajló, összevont divattervezés. A divatirányító szalonok helyébe 1950-től a Ruhaipari Tervező Vállalat (később Magyar Divatintézet) lépett. „A most megalakult állami divatközpont feladata: dolgozó nőknek való, ízléses, célszerű modellekkel ellátni az állami ruházati ipart, a szabószövetkezeteket s a mértékszabóságokat.”²⁵ Ezzel egyidejűleg a ruházati kereskedelem rendszere is átalakult. 1948-ban hozták létre az Állami Áruházak Vállalatot, amely egy évvel később a kiskereskedelmet is elérő államosítási hullám következtében már 13 egységből álló áruházlánccá vált. Az üzletek száma fokozatosan növekedett, 1963-ban, amikor Centrum Áruházakra változtatták a vállalat nevét, már 35 egységből állt.

A divat és az öltözködés időről időre – így ebben a korszakban is – illemtani és erkölcsi kérdéseket is felvetett. „Kánikulában egy szál ruhában is jól öltözöttek vagyunk, ha könnyű nyári ruhánk a jó ízlés határain belül marad, s nem engedünk meg magunknak még kánikula címén sem derékig kivágott, szemsértő öltözéket.”²⁶ Arra a kérdésre pedig, hogy „fesse-e magát a dolgozó nő, és dohányozzék-e”, az a válasz született, hogy ez mindaddig egyéni probléma, amíg a közízlés határait nem sérti.²⁷ A szoknya hossza, a nők nadrágviselete, a jampecek öltözködése, gyakran éles vitákat keltő probléma volt. „Télen, munka közben helyénvaló a nadrág. Hogy nyáron viseljük-e, az ízlés és divat dolga. Egy bizonyos: színházban, szórakoztató helyen nevetséges és ízléstelen a nadrágviselet.”²⁸A zártabb falusi közösségekben a női nadrágviselet ekkor lényegében még fel sem merült, miként a test nyilvánossága is jóval szigorúbb megítélés alá esett. A szokásokon alapuló szabályok ellen vétőket „megszólták” vagy „kibeszélték”.

Az öltözködés jelentős leegyszerűsítése ellenére az ötvenes években továbbra is rendeztek divatbemutatókat, hiszen a konfekcióipar termékeit is el kellett adni. „A Ruhaipari Tervező Vállalat kollekcióit nagyüzemekben és ipari városokban mutatja be a dolgozó nőknek. Az utóbbi időben a budapesti üzemeken kívül Dorogon, Sztálinvárosban, Miskolcon, Ózdon, Diósgyőrött, Pápán, Gőyrött és Pécsett rendeztek divatbemutatókat. [...] A Ruhaipari Tervező Vállalat a ruhabemutatók után közvélemény-kutatást rendez. Így kapja meg a nélkülözhetetlen bírálatot, amelynek tapasztalatai alapján – a hibák kijavításával – folytatja munkáját. Így sosem szakad el a dolgozó nők tömegétől, akiket nemcsak öltöztet, hanem tanít is a célszerű, ízléses öltözködésre.”²⁹ Az már csak mai szemmel tűnik mulatságosnak, hogy a kifutó felett gyakran Rákosi, Lenin és Sztálin portréja volt látható. Aki pedig a divatbemutató után vásárlásra szánta el magát, legfeljebb a hiányos választék és a gyenge minőség miatt bosszankodhatott. Ennél sokkal komolyabb problémát jelentett, hogy gyakran a nehezen beszerezhető ruhát sem volt miből megvenni. A valóságban tehát az ötvenes években az öltözködés viszonylagos uniformizálódásában nem pusztán a politikai akaratnak volt meghatározó szerepe, hanem az áruhiánynak, a lakossági fogyasztás drasztikus csökkentésének és az alacsony jövedelmeknek is. Az adott körülmények között egyszerűen nem volt mód az elhasználódó ruhadarabok cseréjére sem. A hiánygazdaság a maga működési logikája szerint nemcsak az ideológiai szempontból nemkívánatosnak minősített luxuscikkeket tüntette el, hanem igen gyakran a hétköznapi ruházkodás nélkülözhetetlen darabjait is elérhetetlen luxuscikkekké alakította át, miközben az igényeket folyamatosan magasan tartotta. (Ezt 1953–1954-ben a ruházati cikkek forgalmának jelentős bővülése is igazolta. A sűzkös fél évtizedet követően átmenetileg javuló kínálat igen sokakat arra ösztönzött, hogy addig pótolják elhalasztott beszerzéseiket, amíg ez egyáltalán lehetséges. A háztartás-statisztikai adatok szerint különösen a különböző paraszti rétegek voltak igen aktív vásárlók.)

Az áruhiány okozta nehézségek áthidalására is születtek praktikus divattanácsok. „A pepita tavaszra [...] minden korosztálynak megfelel. A mama egyszerű, szép kimenőruhát kap a szövetből [...]. Fiatal lányokon üde viselet a mellény ingblúzzal vagy tavaszi kiskabáttal, kockás szoknyával. Az általános iskolásnak kötény készül pepita kartonból, vászonból: csinos is, és megkíméli a szép matrózruhát.”³⁰ 1953 júniusát, Nagy Imre kormányra kerülését követően már az áruhiánnyal és a minőséggel kapcsolatos kritikus észrevételek is megjelenhettek. Többek között a különféle ruhaanyagok rossz minőségét, ízléstelen színösszeállítását, a fantáziátlan mintákat és fazonokat tették szóvá. A női és divatsajtó lelkesen üdvözölte az anyag- és áruválaszték bővülését, hosszú, fényképes riportokban számolt be „az árleszállításokon boldogan és elégedetten vásárló dolgozókról”, akik természetesen hálásak voltak a pártnak és a kormánynak ezekért az életszínvonal-javító intézkedésekért.

„Az új kormányprogram nagy és igen fontos feladatokat tűzött a közszükségleti cikkeket előállító ipar elé. A Gyapjúipari Igazgatóság, átérezve a program jelentőségét, elsőrendű célként tűzte ki a gyártó vállalatok és a Mintatervező Központ elé, hogy olyan szöveteket tervezzenek és gyártsanak, amelyek mind minőségben, mind választékban teljes mértékben kielégítik dolgozó népünk fokozódó igényét. [...] Megjavították a lódenkabátszövetek minőségét is: nemcsak felemelt gyapjútartalommal, hanem zöld, barna és sötét acélkék árnyalatban kerülnek a vevők elé. Nem lesz hiány új tavaszi és őszi kosztümben sem. Jó minőségben, szép színekben – aránylag olcsó áron – készülnek a tavaszikosztüm-szövetek. A férfiak öltözködését is új, finom színárnyalatú szövetmintákkal igyekeztek tervezőink felfrissíteni, az átmenetikabát-szövetek között újdonság például a panamaszövésű, kiváló minőségű színes szövet.”³¹

Jellemző a korra, hogy a Belkereskedelmi Minisztérium Ruházati Kereskedelmi Központja negyedévenként kiadott áruforgalmi tájékoztató közleményei titkos iratoknak minősültek. Ezekben – például 1955 első negyedévére vonatkozóan – arról tájékoztatták a kereskedelmi vállalatokat, hogy „a pelenka minősége az eddigieknél jobb lesz. [...] Kordbársony az I. n[egyed]
évben egyáltalán nem lesz. [...] Blúz-, fehérnemű- és ruhaselymeknél [...] a szükségletet csak kismértékben fogjuk tudni kielégíteni. [...] Az I. n[egyed]évben az NDK-ból érkezik műselyem női hálóing, kombiné és nadrág. [...] így lehetőség szerint a pamut csipkenadrág helyett a műselyem nadrágot ajánlják a kiskereskedelmi vállalatoknak. [...] Télikabát és mikádó csak igen kis mennyiségben készül, lóden-, átmeneti kabátok, eső- és viharkabátok gyártatásával töltötték ki a tervszámokat.”³² Az új szakasz politikájának megfelelően 1954–
1955 folyamán – a korábbi időszakhoz képest – már valamivel nagyobb figyelmet szenteltek a lakossági fogyasztásnak, a mindennapi élethez szükséges cikkek terén mutatkozó hiányok mérséklésének. „Ruházati vonalon az áruellátás terén a hiánycikkek minimálisra csökkentek, de azért most is voltak és vannak olyan cikkek, amelyekből a vásárlók igényeit csak részben tudjuk kielégíteni. Ilyenek a könnyű fésűs[gyapjú] szövetek, ágynemű-garnitúra, brokátpaplan, pehelypaplan, gyapjú női és férfiruhák, valamint gyapjú felsőkötöttáru, olcsóbb rózsaszín és fehérvászon, emprimé selymek, goldsol kombinék, habselyem női fehérnemű, gyermek, női és férfi bőrkabátok, irhakabát. Zavarokat okozott a gyermek guminadrág hiánya is. Ezen cikkekből csupán sürgetésünkre, lökésszerűen szállított az ipar, s így az egyes áruk és méretek már a beérkezés napján kifutottak.”³³ A téli áruellátásra történő felkészülésről szóló jelentés szerint az előző évekhez képest sokat javult a helyzet, de maradtak olyan a dokumentum megfogalmazása szerint „sűzk keresztmetszetű cikkek”, amelyekből a fokozatosan emelkedő fogyasztói igények kielégítése továbbra sem tűnt biztosíthatónak.³⁴ Az ellátási feszültségek és a hiány tartóssá válásához a lakossági fogyasztást háttérbe szorító gazdaságpolitika mellett az is hozzájárult, hogy a magánkereskedelem drasztikus korlátozását követően az ötvenes évek elején kialakított, főként tanácsi kezelésbe kerülő ruházati kereskedelmi vállalatok a tervutasításos rendszer körülményei között képtelenek voltak a valós kereskedelmi igények szerinti működésre. „Tudomásul kell a Tárcának is venni azt, hogy a vidéki parasztság vásárlásait falujában a szövetkezeti kisáruházakon és boltokon keresztül szerzi be, és csökken a parasztság városi vásárlása. Ez a körülmény örvendetes, mert a vidéki parasztság így kevesebb ideig esik ki a termelőmunkából.”³⁵ A valóságban azonban a helyzet kissé összetettebb volt. A falusi ruházati kiskereskedelem az államosítások következtében összezsugorodott, a földműves-szövetkezetek vegyesboltjainak ruházati kínálata rendszerint csak a legszükségesebb cikkeket tartalmazta. A falvakban élők a szükséges ruhákat továbbra is a vásárokon vagy a városi utazások alkalmával szerezték be, vagy az ingázóvá lett családtagok közvetítésével vásárolták meg. A magánkereskedelem 1949–1953 közötti korlátozása a falusiak beszerzési, vásárlási lehetőségeit igen jelentősen besűzkítette.

1954–1955 folyamán a Belkereskedelmi Minisztérium kérdőíves összeírással mérette fel a lakosság ellátottságát. Nyilvánvalóan az 1953. júniusi politikai változásokhoz igazodó gazdasági prioritásváltásoknak köszönhetően 1953-ban a ruházati cikkek vásárlása az előző évhez viszonyítva mind értékében, mind mennyiségében jelentősen, több mint egynegyedével emelkedett.³⁶ Az eredményeket összefoglaló jelentés szerint 1955-ben „a megkérdezett férfiak ruházati ellátottsága átlagosan jónak tekinthető. [...] Télikabátja a megkérdezett fogyasztók 90%-ának van, [...] akiknek téli kabátjuk nincs, helyette bekecset vagy átmeneti kabátot használnak. [...] Általában az értelmiségiek ruhatári állománya kedvezőbb, mint a többi rétegeké, ami az öltözködési szükségletekből származó különbségekből is adódik. [...] A megkérdezett fogyasztók ágyneműállománya általában rendkívül alacsony [...] átlagosan még a váltáshoz minimálisan szükséges mennyiséggel sem rendelkeznek. [...] A tapasztalatok azt mutatják, hogy számos olyan ruházati cikk van, amelyekből a lakosság egy darabbal sem rendelkezik. Ezek közül sok az elsőrendű ruházati cikk is. Más ruházati cikkekből csak egy-két darab van a birtokában, holott az átlagos hordás mellett ezekből többre volna szükség.”³⁷ Igaz volt ez a lábbelikre is, hiszen az összeírás szerint – a társadalmi helyzettől lényegében függetlenül – a megkérdezettek egyötöde egy pár cipővel, négyötöde pedig két vagy ennél több pár cipővel rendelkezett. Az öltözködés általánosan hiányosnak tekinthető voltát erősítette meg a SZOT által 1956 tavaszán készített létminimum-elemzés is. Eszerint „a munkások 13,3%-ának nincs télikabátja, közel a felének kettőnél kevesebb szövetöltönye, a nők egyharmadának csak egy vagy még ennyi szövetruhája sincs”³⁸. (A kielégítő öltözködéshez a korabeli normák szerint a férfiaknak minimálisan két hétköznapi szövetöltönyre és egy ünnepi öltözetre lett volna szükségük.)

A KSH 1956 augusztusában készített jelentése szerint a munkás- és alkalmazotti családokban az átlagjövedelemből a családfő két és fél évente vásárolhatott magának egy 870 forintos öltönyt, tíz és fél év után cserélhette le 1000 forintos beszerzési áron a télikabátját, és évente vásárolhatott magának egy pár cipőt 260 forintért. Felesége szintén tízévente vehetett magának télikabátot, háromévente bővíthette a ruhatárát egy szövetruhával, amelynek 400 forint volt akkoriban az ára, de már évente vehetett egy olcsónak számító, 150 forintos kartonruhát, és félévente meglephette magát egy pár harisnyával. A gyermekek esetében a kabát cseréjére az átlagjövedelemből három és fél évente, egy-egy olcsó ruha vagy cipő beszerzésére pedig félévente kerülhetett sor.³⁹

Az 1956-os háztartás-statisztikai felvétel megállapította, hogy „a ruházati cikkeknél általában nem lehet ťtelítettségrőlŤ beszélni, a jelenlegi ruházkodási színvonal különösen az alsóbb jövedelemcsoportokban igen alacsony”. Azokat sorolták ide, akiknek egy főre eső havi jövedelme 200–400 forint között volt. A munkás- és alkalmazotti családokban az éves átlagos ruházati kiadás 1220 forint, az egyénileg gazdálkodó parasztcsaládokban 1000 forint, a termelőszövetkezeti parasztcsaládok esetében pedig 1151 forint volt. A ruházati beszerzési keret tehát családonként átlagosan 90-100 forintot tett ki havonta. Ebből rendszerint csak a legalapvetőbb szükségletek kielégítésére futotta – a leggyengébb minőségű és a legolcsóbb ruházati cikkekből.⁴⁰

A Kádár-korszak első évtizede, 1957–1968

1956–1957 fordulóján a divatban is jelen levő ideológiai kötöttségek enyhültek, a puritánság mint kötelező ideál fokozatosan vesztett jelentőségéből, a nőiesség, az egyéniség vállalása egyre kevésbé minősült politikai kérdésnek. A Nők Lapja 1957 januárjától Az öltözködés iskolája címmel indított új rovatának bevezetőjében hangsúlyozta: „nem a kolléganőinknek és barátnőinknek, hanem igenis magunknak és főleg a férfiaknak öltözünk. [...] Nem követjük mindenáron a divat pillanatnyi furcsaságait és túlzásait, és semmi esetre sem hódolunk előírásainak a nőiesség rovására. Öltözzünk nőiesen!”⁴¹ A divat követéséről szólva felmerült a kérdés: „Mennyire vetkőzzünk le öltözködés címén? [...] A budapesti ízlésben és mértéktartásban mint ősi erényben talán ezután is bízhatunk. Hiszen nálunk valóban ritka látvány, hogy egészen fiatal lány vagy idősebb nő túlságosan kivágott ruhában mutatkozzék. Ne is tegyék: a serdülőknél ez egyszerűen ízléstelenség volna, az idősebbek pedig éppen a kívánt hatás ellenkezőjét érhetnék el vele.”⁴²

Miután a hazai ipar képtelen volt az igények kielégítésére, a divatos ruhadarabok – nejlonharisnyák, nejlonblúzok és orkánkabátok – többnyire az ötvenes évek végén is „csempészáruként”, a magánimport keretében kerültek be az országba. A női magazinokban és a divatlapokban egymást követték a híradások a tavaszi divat hazai műhelyeiben „zajló pezsgő munkáról”, amelynek eredményeként biztosítható a tavaszi öltözködési igények választékos kielégítése. 1957-től már ismét részletes tudósítások számoltak be a párizsi és londoni divatbemutatókról, többek között Christian Dior legújabb kollekciójáról és annak fogadtatásáról.⁴³ Rotschild Klára 1957 augusztusában az Ez a Divat oldalain beszámolt kéthetes párizsi tanulmányútjáról. A látottak alapján úgy vélte, hogy a magyar nőknek nincs miért szégyenkezniük, „megállják a helyüket a szépség és az elegancia nemzetközi versenyében”, ahol az egykor olyannyira kedvelt csontosság, a fiús alkat helyett ismét a kerek formák, a nőies nő ideálja hódít.⁴⁴

Az idők és a gondolkodás fokozatos változását jelezte többek között az is, hogy 1957 szeptemberében a Magyar Nők Országos Tanácsa beszélgetést szervezett a divatról, a modern és ízléses öltözködésről, a „párizsi nagy házak modelljeiről”, illetve arról, hogy a párizsi nők csinosabbak-e, vagy a pestiek. „Ezt a nehezen eldönthető kérdést végül is úgy zárták le az egybegyűltek, hogy a párizsiak bizony nemcsak a vonalaikra vigyáznak jobban, hanem az ízlésükben is szigorúbbak. [...] Persze nálunk is könnyebb lenne az asszonyok dolga, ha a konfekció nem két-három évvel kullogna a divat után, ha az ipar és a kereskedelem illetékesei merészebben válogatnának a tervezők modern és jó ötleteiből.”⁴⁵ A ruházati cikkek választéka lassan bővült, a kiskereskedelmi ellátás javult, az általános áruhiány csökkent, bár az országos és regionális ellátásban viszonylag gyakran alakult ki átmeneti vagy tartósabb hiány az ötvenes évek végén, sőt a hatvanas évek elején is. Az öltözködés terén a hiány kialakulását sajátos módon időnként a divat gyors változásaival magyarázták. „Rendkívüli nehézségeket okoz a változó divat, amelyet követni a kereskedelem igénye és az ipari termelés megfelelően nem tud, figyelembe véve, hogy általában 6-8 hónappal előbb kell tájékoztatni az ipart a kereskedelmi igényekről, amelyeknek a helyes felmérése még ma sincs kellően megalapozva”⁴⁶. Az ország harmadik legnagyobb városában, Debrecenben az 1959 végén készített ruházati kereskedelemmel foglalkozó összefoglaló jelentés szerint „gátló körülményként hatott a III. n[egyed]é[v]ben mutatkozó – de ez vonatkoztatható a IV. n[egyed]é[v] első két hónapjára is – áruhiány, mely különösen jelentősek voltak [sic] a cipőáruknál, a konfekció árucsoportból pedig a gyermek és a női konfekciónál.”⁴⁷

A kereskedelemben a hiánycikkek okozta feszültségek mellett azonban új, a vevők, a fogyasztók jobb kiszolgálását célzó, „piacközelibb” törekvések is megjelentek. Budapesten 1957 tavaszán megnyílt a Kisipari Szövetkezetek új modellháza. A divatlap beszámolója szerint a négy finomkonfekciót előállító ruhaipari szövetkezet Váci utca és Kristóf tér sarkán létesített üzletének megnyitását nagy érdeklődés kísérte, állandóan hosszú sorok álltak előtte, ami a nagy választéknak és a kedvező áraknak volt köszönhető.⁴⁸ A hatvanas évek elejétől az üzlet Párizsi Divatszalon néven működött tovább.

Az újítás jegyében a debreceni Ruházati Bolt Vállalat bevezette a „félkész ingek és öltönyök eladását. A férfi konfekció boltokban eladott áruk kisebb kiigazítására szerződést kötött a vállalat az egyik helyi ktsz-szel [...]. Külön cégnyomásos tasakokat készítettek a darabáruk kiszolgálásának a céljára. [...] Az exkluzív áruk bemutatására a reprezentatív jellegű boltok részére 4 db karos fémállványt szereztek be, amely lehetővé teszi ezen cikkek előnyösebb és közvetlenebb bemutatását. [...] A fehérnemű tárolására lemezből készített dobozokat alkalmaztak, megszüntetve a régi, megrongálódott papírdobozokat. [...] A II. f[él]é[v] során öt esetben tartottak különböző helyeken áru- és divatbemutatót. Ezek közül egy esetben vidéken is, amely elősegítette a termelőszövetkezeti fejlődést is.”⁴⁹ A szolgáltatások körét is folyamatosan bővítették, a Debreceni Ruházati Bolt Vállalat például 1960 elején az esküvői ruhák és kellékek kölcsönzésével új üzletágat indított. A kor viszonyaira jellemző módon a változtatás indokai között a lakossági igények teljesebb kielégítése mellett az is megjelent, hogy a városban mintegy húsz magánszemély foglalkozott ilyen tevékenységgel, és meg is élt belőle. A magántevékenységnek ez a formája „szocialista társadalmi rendünk között nem megengedhető, s helyes volna irányt venni arra, hogy ilyen kölcsönzési tevékenységet [...] az állami szektoron belül létesítsünk.”⁵⁰

Az ötvenes évek végén a nők ruhatárában újra meghatározóvá vált a kosztüm és a sportosabb blézer, egyre kevésbé számított szentségtörésnek a térdig érő vagy még rövidebb szoknya, ruha. A férfiak öltözetére az ismét növekvő népszerűségű öltöny, a színesedő nyakkendő, a kis karimájú, sportos kalap, a kockás felöltő lett jellemző. Az 1961-ben megjelentetett háztartási tanácsadó már szakított az előző évtized „egyenruházatával,” „kényszerpuritán” normáival. Azt hangsúlyozta, hogy az otthoni öltözködés és az utcai viselet darabjainak kiválasztása egyformán fontos mind a nők, mind pedig a férfiak számára. Lényeges, hogy a ruházat kényelmes, tiszta, divatos, ízléses és az alkalomhoz illő legyen. „Régen csak néhány százezer asszony és leány gondja volt, hová, milyen alkalomra mit illik viselni, ma már milliókat érdeklő kérdés. Hiszen ha van pénzünk és alkalmunk szórakozni, helyes, ha minden alkalomhoz és szórakozáshoz megfelelően öltözünk.”⁵¹ Visszatérve a korábbi – harmincas–negyvenes évekbeli – normákhoz, ismét határozottan megkülönböztették a délelőtti, a délutáni és az esti viseletet. Anyagukban, szabásukban, színükben a délelőtti és a délutáni öltözet darabjai egyszerűek, praktikusak, eltérően az esti öltözéktől, amely csak „nagy” alkalomra – társas összejövetelre, színházba, bálba, estélyre – való. „Munkában és otthon jól bevált viselet a szoknya-blúz vagy a szoknya-pulóver. [...] Munkába menet tavasszal és ősszel, az év legnagyobb részében a kosztüm és a komplé a legmegfelelőbb viselet [...]. Aki gyakran jár szórakozni, helyesen teszi, ha alkalmi ruhát is vesz vagy csináltat. A sötétkék és a fekete minden korú és termetű nőn elegáns. [...] A kiskosztüm és a ruha-kiskabát komplé évek óta veretlenül első a divatban.”⁵²

Az otthoni öltözködésben minden egyszerű és kényelmes ruhadarab – rövid vagy hosszú pongyola, nappali viselet köténnyel kiegészítve – hordható, ha az nem kelti az ápolatlanság látszatát. A csinos és rendes viselet otthon is elvárható nemcsak a háziasszonytól, hanem a család többi tagjától is. „Az otthoni ruhákról beszélve néhány szót a melegítőről is szólni kell. Igaz, hogy nem szép, de kényelmes. Könnyen tisztán és rendben tartható; különösen, ha még kötényt is viselünk felette (így csinosabb is, és kevésbé kövérít). Házi munka közben, takarításnál, udvarseprésnél s más ťkülsőŤ munkáknál viselete indokolt – de munka végeztével vegyük le!”⁵³

A férfiak öltözködésének rendje a hatvanas évek első felében egyszerűbb volt, a divathullámok változása, a divatkövetés kevesebb gondot jelentett. A Divatújdonság című kiadvány szerint az 1963–1964-es esztendő férfidivatjában jelentős változást hozott a zakók hosszának növekedése, a szabásra az egyszerűség és a lezserség volt jellemző. A kor normái szerint divatosan öltözködni akaró férfi egyaránt viselhetett egy- vagy kétsoros gombolású öltönyt. Délelőttre inkább a mintás és laza szövésű anyagokból készült, eltérő színű és mintázatú zakó és nadrág viseletét javasolták, délutánra, estére és alkalmi megjelenésre viszont az egyszínű, esetleg mellénnyel is kiegészített öltönyt. A férfiak nadrágviseletében a cső- és a trapéznadrág háttérbe szorult, és a hajtóka nélküli egyenes szabás vált divatossá.⁵⁴ „Világjelenség, hogy a férfidivatban a sportszerűség látszata adja meg a karakterisztikumot. [...] A széles vállú kabátok és az azt kiemelő szűk nadrág, az eredetileg a sporthoz tartozó pulóver, a lebarnult arc, a kalapviselés csökkenése mind együtt a kisportoltság, a férfias erő látszatát kívánják szolgálni. [...] Ilyenformán a magyar divat is követi az általános európai férfidivatot.”⁵⁵

A falvakban élők öltözködési szokásaiban alapvető változásokat hozott a Kádár-korszak első évtizede, különösen a kollektivizálás befejeződését követő időszak, amikor a hagyományos viselet elhagyása tömegessé vált. A kérdéssel foglalkozó, 1962-ben készített belkereskedelmi felmérés szerint „az elmúlt évek folyamán a városi öltözködés térhódítása jelentőssé vált, a forgalomban megnőtt a készruha, a kötöttáru és a szintetikus alapanyagú cikkek aránya. S ezzel a divat keresletformáló ereje a falusi lakosságra is fokozottabban kiterjed.” Azt is megállapították ugyanakkor, hogy „a parasztság ruházati ellátottsága [...] a bérből és fizetésből élőknél mintegy 20-25%-kal alacsonyabb. Az ellátottság feltűnően alacsony színvonalú ágyneműkből. (100 családtagra 150 lepedő, 210 párnahuzat, 150 dunyha-, illetve paplanhuzat jutott, tehát az egyszeri váltás sem biztosított. Szabolcs megyében a helyzet még rosszabbnak bizonyult.) A felsőruha-ellátottság ennél jobb, de nem kielégítő. 100 férfi családtagra az összes családok átlagában 160 felsőkabát, 220 felsőruha és 320 cipő (bakancs, csizma) jutott. A nőknél ugyanez a mutatószám a következő volt: 100 családtagra 180 kabát, 660 ruha, 350 pár cipő jutott. A Gőyr megyei családok kb. 10-15%-kal jobban ellátottak, mint a Szabolcs megyeiek.”⁵⁶ A falusi lakosság a munkásokhoz és különösen a szellemi és értelmiségi foglalkozásúakhoz viszonyítva lassabban, átlagosan csak öt-hét évenként újította meg a ruhatárát.

A kivetkőzés felgyorsulásában valószínűleg szerepe volt az ötvenes években már megtapasztalt parasztellenes politikának is. A parasztság többek között úgy is próbált védekezni, hogy gyorsuló ütemben vált meg a paraszti lét külsőségeitől. Emellett a viselet elkészítéséhez használt anyagok is eltűntek a kereskedelemből, az alapanyag házi készítése pedig visszaszorult. A kivetkőzés újabb hulláma az ötvenes évek végétől bontakozott ki, és a kollektivizálás befejeződését követő években gyorsult fel. A 25 év alatti generációk tagjai gyakorlatilag kivétel nélkül konfekcióruhába öltöztek, a lányok – szakítva a korábbi hagyományokkal – frizurát készíttettek maguknak. Példájukat hamarosan a középkorúak többsége és az idősebbek egy része is követte. A korábbi viselet teljes vagy részleges megőrzéséhez csak az idősebb, többnyire az első világháború előtt született női generációk tagjai ragaszkodtak. A falvakban élő nők nadrágviselete a hatvanas–hetvenes évek fordulójától vált elfogadottá. Mérséklődött a kendő viseletéhez ragaszkodók száma is.

A városi ruházkodás divathullámai általában némi fáziskéséssel érvényesültek a falusi nők öltözködésében. „A tendencia tehát egyértelműen az, hogy az 1950-es évek végétől kezdődően a falusi népesség viseletében kisebb-nagyobb lépések során folyamatosan integrálódik a városi népességhez. A folyamat első felében a falvak közötti integrálódás történt meg – amikor a „viseletes” falvak lakói kivetkőztek –, második lépésben pedig a falvak népe kezdett integrálódni a társadalom egészéhez.”⁵⁷ Ennek az alkalmazkodási, illetve egységesülési folyamatnak is különböző, az éppen aktuális divathullámok által befolyásolt szakaszai ismerhetők fel. A viselet elhagyása tájegységenként, nemenként és korosztályonként is jelentős eltéréseket mutat, időben is elhúzódott, mások voltak a kezdeményezők, más formát öltött a külvilág által parasztinak minősített ruhadarabok elhagyása, átcserélése, a városi minták beépítése a helyi öltözködési kultúrába. Elsősorban az árnyalt jelrendszer tűnt el a viselt ruha átalakulásával, a korhoz, nemhez és társadalmi csoporthoz, valamint a valláshoz kötődés kifejeződése veszítette el korábbi érvényességét. S talán az az állítás sem túlzás, hogy a városi ruhák, öltözködési formák viszonylag gyors terjedése a (látszat)mobilitás külsőségekben történő megjelenítése volt. Sokan érezhették úgy, hogy ha megpróbálnak városi módra öltözni, akkor a paraszti származásból fakadó esetleges hátrányok mérsékelhetők; ha a szegényparaszt ugyanúgy öltözteti a gyermekét, mint az egykori nagygazda, akkor a közöttük levő társadalmi távolság is csökken.

A hagyományos népviseletek mindennapi használata tehát a XX. század utolsó harmadára lényegében megsűznt, és a házilag készített ruházat helyét átvette a konfekció. A változás kiváltó okai között az élet- és munkakörülmények megváltozása, valamint a korszak kétarcú parasztpolitikája egyaránt szerepel. A viselet elhagyása a hatvanas évek végére és a hetvenes évek elejére teljessé vált, ennek elsősorban az életforma megváltozása és a nők nagy arányú munkavállalása volt a legfontosabb oka. „A paraszti kultúra felbomlásának folyamata ekkor már megállíthatatlan. A hatvanas években a falusi lakosság számára nemcsak paraszti mivoltuk külsőségeinek elhagyása vált kívánatossá, hanem tömegek vállalták a parasztságból való kilépést is, a mobilizáció minden következményével együtt.”⁵⁸ A viselet megváltoztatásának kezdeményezője igen gyakran az a falusi réteg – rendszerint a legszegényebbek –, amely falun kívüli munkavállalásra kényszerülve nemcsak megismerkedett a másfajta öltözködési szokásokkal, hanem fogékonyan is reagált rájuk. A hétköznapi ruházat összeállításának továbbra is meghatározó eleme maradt a pragmatizmus. A sokszoknyás viseletet az éppen divatos városi ruházkodás elemeiből álló öltözék váltotta fel. A hagyományos ruhadarabok elhagyásával gyakran a testtartás, a mozgás technikája és a járás is megváltozott.⁵⁹ Varsányban például az ötvenes évek elejétől az általános iskolát végzett lányok között már csak elvétve akadt olyan, aki továbbra is népviseletet hordott. „A hatvanas években egyre inkább erősödött az átöltözési hullám, az számított maradinak és kulturálatlannak, aki még népviseletet hordott: divat lett a városi ruha. Sok lány és fiatalasszony nem saját belső igénye vagy ízlése miatt hagyta el a viseletét, hanem a többiektől való lemaradástól félve, tehát egy kialakulóban levő, új közösségi normához akartak igazodni.”⁶⁰ Ugyanakkor azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az életkor szerinti, a generációk közötti különbségek az öltözködésben, a viselt ruha alapelemeiben megváltozott formában ugyan, de részlegesen továbbra is fennmaradtak. Az erőszakos téeszszervezés és az iparosodás túlhajtása lehetetlenné tette a hagyománőyrző középparaszti réteg fennmaradását, és ezzel együtt – kontrolláló szerepét elveszítve – felbomlott a tradicionális falusi közösség. Képtelenné vált arra, hogy mérlegeljen, és a kultúrájába építse vagy éppen elutasítsa a rázúduló újdonságokat.⁶¹ A kivetkőzést a falvakból történő tömeges kiáramlás is gyorsította. De a helyben maradók esetében is megsűznt a korábbi zártság, hiszen az ötvenes évek keserves újrakezdési próbálkozásainak kudarcából egyre többen vonták le azt a következtetést, hogy jobb, ha a gyermekeikből már nem nevelnek parasztot. Ennek kézenfekvő útja volt az iskoláztatás. A városi középiskolába járó tinédzserek a hatvanas években új viselkedési és öltözködési normákat honosítottak meg a falvakban. A fiatalabb generációk tagjai gyakran már nem is sajátították el szocializációjuk részeként a viselet ismeretét és annak jelentéseit, vagy ha ez meg is történt, amikor a kivetkőzés mellett döntöttek, a döntés végleges volt. A ruhatáruk ennek megfelelően átalakult, a konfekciótermékek teljesen kiszorították a korábbi viselet darabjait. A középkorúak ünnepi alkalmakkor még felöltötték a hagyományos öltözetet, de hétköznapra már számukra is a városias ruházat lett a természetes. Az idősek többsége viszont továbbra is a hagyományos öltözetben érezte jól magát. Számukra lényegtelen volt a külvilág megítélése, a paraszt szó elmaradottságot is kifejező, pejoratív tartalmú átértelmeződése. A hatvanas évek elején kiadott, a falusi öltözködéssel is foglalkozó kiadványok többsége úgy vélte, hogy a hagyományos viselet darabjai elsősorban a múzeumba valók. A megváltozott élet- és munkakörülmények között „a sok szoknya és egyéb kellék nemcsak nehéz, kényelmetlen, hanem drága is”. A feladat tehát az, hogy a hagyományos viseletet elhagyó falusi leányok és asszonyok is megismerkedjenek az ízléses és korszerű ruházkodás előnyeivel.

Befolyásolták az életmódot a hatvanas évek végétől a tömegkommunikációs eszközök reklámjai is, amelyek a hagyományostól eltérő életmintákat közvetítették. Az új módit elsősorban a televízió, az újságok, a környező városok kirakatai és a másik asszony, lány öltözködése formálta, alakította. Az átöltözött fiatalasszonyok általában csak néhány év késéssel követték a divat változásait. A városi öltözködésben a hatvanas évek végén divatos nejlondzsörzé csak két-három év múlva vált a falusiak kedvelt ruhaanyagává. A paraszti léttől való többé-kevésbé tudatos eltávolodás révén a tartósan városi munkahelyen dolgozók, elsősorban a fiatal, húsz év alatti korosztályok tagjai törekedtek a divat naprakész követésére. őket egyre kevésbé kötötték a helyi szokások, fokozatosan nyitottabbá váltak, és rendszerint ebből a csoportból kerültek ki azok is, akik a merész vonalú ruhadarabok vagy szokatlan színű öltözékek viselésére is elsőként vállalkoztak. Az újítók rendszerint a családi és a szűkebb helyi környezet ellenkezését is kiváltották, „megszólta a falu” azokat, akik elsőként hordtak miniszoknyát vagy trapéznadrágot, ami „se nem szoknya, se nem nadrág, itt a falun csak a sarat törli fel vele”⁶².

A túlságosan gyors változás helyenként sajátos „divatkavalkádot” alakított ki, ami a hétköznapi öltözködésben diszharmonikus, nem ízléses viseletet, zavaros stíluselemeket és színösszeállítást tükröző megjelenést eredményezett. Sokak számára nehézséget jelentett a városi ruhák hordásához szükséges mozgástechnikák elsajátítása is. A hagyományos viselet hordásához szükséges testtartáshoz szokott középgeneráció tagjai és az idősebbek nem tudták megtanítani a fiatalabbakat az új viselet megkívánta mozgásformákra. Ebből következően a fiatalok még akkor is esetlennek tűntek, ha elegáns és jól szabott ruhákat öltöttek fel.

A kivetkőzés utáni tipikus falusi női viselet darabja lett a tréningnadrág, a kötött blúz és az otthonkának nevezett ujjatlan ruha kényelmes lábbelivel. A nők körében számos helyen továbbra is megmaradt a fej befedésének szokása, függetlenül az időjárástól és attól is, hogy hagyományos vagy éppen modern, fodrász által készített frizurát viseltek-e. Ugyancsak átörökített ruhadarab a változatos formájú kötény. Új volt viszont a harisnya (eleinte pamut volt, s csak a hatvanas évek második felében kezdte ezt felváltani a világos színű műszálas). A cipőviselet is csak az ötvenes évek elejétől kezdte kiszorítani a csizmát, a hatvanas évek végén pedig igen kedveltté vált a hétköznapi otthoni viselet részeként a dorcónak nevezett tornacipő. Az idős nők a kivetkőzés után továbbra is ragaszkodtak a sötét tónusú ruhák viseletéhez. Új szokásként terjedt el az arcfestés és a rúzs használata, a fodrászhoz és a kozmetikushoz járás, a városias szépségápolás.⁶³

A férfiak új hétköznapi-otthoni viseletének részévé vált a kopott, munkába már nem hordott kék munkaruha, ami alá olcsó, puha anyagú inget vettek, ehhez elsősorban az idősebbek gyakran kötényt is kötöttek. Ünnepnapon a fiatalabbak általában világos és mintás anyagú, az idősek egyszínű öltönyt viseltek, ami általában konfekcionált termék volt. Felsőruházatként szivacskabátot vagy ritkábban bőr, illetve műbőr kabátot öltöttek, divatba jöttek a hegyes orrú, kissé magasított sarkú cipők. A legfiatalabb generációk tagjainak jellemző öltözete lett a hatvanas évek végére a bő szárú pantalló, a mintás ing és a színes, műszálból készített pulóver. A vasárnapi vagy alkalmi, ünnepi öltözet részeként sokáig közkedvelt ruhadarab volt a műszálas ingpulóver és az inget helyettesítő, magas nyakú garbó. A divat „korszakainak” változását jelző ruhadarab volt többek között a bőrkabát, az orkánkabát, a műszőrméből készült ruha, a rendszerint szintetikus alapanyagból készült ujjatlan női ruha, az „otthonka”, a szabadidőruha, korábbi elnevezése szerint a „mackó”.

A különböző munkák – a gyárban, a hivatalban, a mezőn – magától értetődően eltérő jellegű ruházatot követelnek. A falusi nők számára „kapálás vagy aratás idején például a legcélszerűbb a könnyű kartonruha. Szoknyát és blúzt csak olyan munkához viseljünk, amelynél nem kell hajladoznunk. [...] Fiatalok újabban rövid vászon- vagy ballonnadrágban, kikötős blúzban is dolgoznak, fejükön szalmakalap van, amely megvédi őket az erős napsütéstől. Láttam már fürdőruhában kapáló lányt is, de ezt nagyon helytelennek tartom. Nem azért, mert ez illetlen, hanem mert egészségileg ártalmas. Nem jó, ha erős munka közben közvetlenül és tartósan éri a bőrt a napsugár. A férfiak is fehér inget vesznek fel aratáskor azért, mert az visszaveri a nap sugarait. Újabban már nem megy ritkaságszámba, ha egy asszony vagy leány tréningruhában vagy hosszúnadrágban dolgozik. Láttam már idősebb nénit is mackóruhában. Hűvös időben sokkal jobb viselet ez, mint a szoknya, mert hiába van harisnya a lábukon, az egymaga nem véd meg a csípős széltől, felfázástól.”⁶⁴ Otthonra, házimunkához a tarka mintás kartonból vagy vászonból készült, elöl végig gombos ruhát ajánlották a falusi nőknek, amit a munkával járó kosztól műanyagból vagy erős vászonból készített köténnyel célszerű megvédeni. A házimunka befejezését követő átöltözés során vagy az esti pihenéshez a lábszárközépig érő, kabátszerű háziköntös a praktikus, divatos és kényelmes viselet, ami kordbársonyból, vastag, bolyhos szövetből, nyári változatában pedig könnyű vászonból készülhet. Fontos, hogy a viselt ruha összhangban legyen a hellyel, az alkalommal és a tevékenységgel. Miután a divat örökké változik, aki mértéktartóan, de korszerűen akar öltözködni, az sohasem a legfrissebb, legfeltűnőbb divatújdonságokat hordja, hanem az egyszerű és praktikus darabokat keresi, és ezekből állítja össze ruhatárát. „Az egyszerű ruhát mindig könnyebb díszíteni, mint a túl díszeset tompítani.”⁶⁵

Az idők változását mutatta az is, hogy a háztartás-statisztikai adatok szerint 1960–1965 között kismértékben ugyan, de gyakorlatilag folyamatosan növekedtek a ruházkodással kapcsolatos kiadások.⁶⁶ Természetesen azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az átlagjövedelmek továbbra is relatíve alacsony szinten maradtak, s ehhez viszonyítva az egyes ruházati termékek, különösen a felsőruházati cikkek árszintje meglehetősen magas volt. A hatvanas évek közepén egy férfiöltöny ára 1000-1300, egy férfi télikabáté 1200-1400, egy női télikabát ára pedig 800-1000 forint között volt. Ugyanekkor az egy főre jutó bruttó havi átlagkereset az évtized elején 1500 forint, az évtized végén pedig 1900 forint körül mozgott.

A Belkereskedelmi Kutató Intézet folyamatosan figyelemmel kísérte a fogyasztói szokások és igények változásait. 1964-ben többek között megismételte azt az 1954-es kutatását, amelynek keretében az ötvenes évek első felében Almásfüzitőn létrehozott timföldgyári munkáskolónia fogyasztói magatartását elemezték. A hatvanas évek közepén az itt élő 2100 fő öltözködési igényeit a telep egyetlen ruházati boltja próbálta meg kielégíteni, bár a tanulmány megállapítása szerint a „ruházati bolt kapacitása kevéssé [...] van kihasználva”. A ruházati célú fogyasztás az itt élők körében tíz év alatt mintegy 35 százalékkal emelkedett. A „telepen levő ruházati vegyes bolt főként az alacsonyabb jövedelmű rétegeket, az idősebb korosztályt látja el. A környező városok és Budapest szívóhatása jobban érezhető a ruházati forgalom terén, mint az iparcikk áruk értékesítésénél. [...] A lakosság még az útiköltséget is beszámítva (Almásfüzitő esetében ez nem egészen 10 Ft) jóval olcsóbban szerzi be ezeket az árukat cseh területen, mint a helyi üzletekben. Komáromban vásárolni Almásfüzitőn is bevezetett, elterjedt, foglalkozástól és a jövedelem nagyságától független szokás lett.”⁶⁷ Az itt élők körében a legélénkebb kereslet a kötöttáru, a női és férficipő, a konfekcionált női ruhák, valamint a gyermekruhák iránt nyilvánult meg.

A ruházkodással kapcsolatos politikai-ideológiai indíttatású elvárások fokozatosan a háttérbe szorultak, de a hatvanas években például a hétköznapi és az alkalmi öltözködés meghatározása során még elő-előkerültek. Az is összhangban volt a korszellemmel, hogy a jeles mozgalmi és nemzeti ünnepek tiszteletére kirakatrendező versenyt hirdettek a boltok között. A versenyben részt vevő üzletek kirakatainak 1960. április 4-e alkalmából a „15 éves népi demokratikus fejlődés eredményeit” kellett tükrözniük.

Az öltözködés rendjét a szűkebb-tágabb társadalmi környezet, a napszak, az „alkalom” és a divat befolyásolta. „A jólöltözöttség, a jó ízlés követelménye, hogy alkalomszerűen öltözködjünk. Ha bármilyen szerény anyagi lehetőséggel készült a ruha, már azzal jól öltözötté avatja viselőjét, hogy alkalomhoz illő. Aki délutáni ruhát vesz fel olyan helyre, ahová egyszerű utcai való, vagy délelőtti öltözetben megy színházba – a jól öltözöttség, a jó ízlés szabályai ellen vét. [...] A sportruhákat kizárólag sportalkalomra vesszük fel: sortot csak strandra, pantallót kirándulásra. A nadrágviselet az utóbbi években igen elterjedt. Ízlésesebb, ha nem hordjuk állandóan. Kivétel a mínusz 10 fok – akkor a legzordabb illemtanárnak sem lehet ellene kifogása.”⁶⁸

A nők hétköznapi viseletéül továbbra is a karton- vagy vászonruhát, a férfiak számára pedig a vászonöltönyt és a pulóvert ajánlották. Ez a munkába járás mellett a mozilátogatásra, a „téesz vagy a KISZ klubdélutánjaira” is alkalmas. A hölgyek számára színházba vagy tánchoz selyem- vagy bársonyruhát javasoltak, télen ezt a meghűléssel szemben is védelmet nyújtó, különböző anyagú stóla egészítette ki, a férfiak számára alkalmi ruhaként természetesen a sötét öltöny viselete volt a javallott. „Nemzeti ünnepeinken, ünnepélyeken sötét ruhában illik megjelenni. Fehér blúzt vagy pulóvert és szoknyát, esetleg kiskosztümöt vegyünk fel a május elsejei felvonuláskor. Ha kitüntetés kiosztására kapunk meghívót, sötét szövetruhában vagy úgynevezett ťszmoking-kosztümbenŤ jelenjünk meg. A fekete ťszmoking-kosztümŤ különösen azok számára nélkülözhetetlen, akik a KISZ-ben, a termelőszövetkezetben, nőtanácsban valamilyen tisztséget töltenek be, mert gyakran kell utazniok, értekezleten, ünnepségen megjelenniök. [...] Hivatalos helyen, megyei, fővárosi értekezleteken, KISZ-tanácskozáson nem illik kivágott, tarka ruhában megjelenni. Komoly, angolos ruhát vegyünk fel ilyenkor, ezzel is hangsúlyozzuk az alkalom jelentőségét.”⁶⁹

A divathullámok követésének ellenzői a hatvanas évektől immár nem elsősorban a politika köréből, hanem a társadalom konzervatívabb gondolkodású csoportjaiból kerültek ki. Véleményük időről időre – elsősorban a hatvanas években – politikai-ideológiai felhangokat is kapott. A szocialista nevelés jegyében léptek fel a fiatal generációk „megbotránkoztató” öltözködése és hajviselete ellen. „El kell érni, hogy [...] az ifjúság az öltözködést, a különböző ruhaviseleteket megfelelően alkalmazzák [sic], ne méretezzék túl egyes helyeken, ami majd később huliganizmusra emlékeztet bennünket. A jelenlegi korszaknak megfelelő az is, amelyet alkalmaznak fiataljaink, gondolunk a tánc[ra] és a különböző hajviseletekre. Azonban odáig fajulhat a dolog, hogy nem tudjuk egymástól megkülönböztetni őket: fiú vagy lány?”⁷⁰ A fiatalok nemkívánatos viselkedését és viseletét a korabeli napi- és hetilapok, ifjúsági kiadványok is szóvá tették, kiemelve, hogy a hagyományokkal, a társadalmi szokásokkal és elvárásokkal, a „szocialista közösségi normákkal” történő szembefordulás erkölcsi züllést is jelent. „Vannak jampizók: öltözködésük és viselkedésük is nagyon feltűnő. Túl szűk nadrágban, túl feszes szoknyában járnak. Mindenképpen fel akarják hívni magukra a figyelmet.”⁷¹

Néhány évvel később a ruházati iparban és a divattal foglalkozó hazai intézményekben már természetes módon regisztrálták a divat szerepének kiteljesedését, a divatkövetés és -közvetítés eszköztárának bővülését. A változások lényegét fogalmazta meg egy 1965-ben kiadott, a divattal és annak társadalmi hátterével is foglalkozó szakmai dokumentum. „Az öltözködésben a divathoz való alkalmazkodás lett a mértékadó, a tulajdon-, az osztály- és a jövedelmi viszonyokban bekövetkezett változások az öltözködés korábbi osztályjellegét is fokozatosan megváltoztatták. [...] A Ruházati Mintatervező Vállalat és egyes különlegességi divatszalonok is rendszeresen Párizsból szerzik be az újdonság ismeretét. A nálunk is bőségesen kapható divatlapok fontos eszközei a divatváltozások megismerésének.” ⁷²

A hatvanas évektől a kisipari tevékenység, ezen belül a ruhakészítés, -tervezés egyre nagyobb mozgástérhez jutott, a növekvő népszerűségű „elit szalonokban” legfeljebb tíz-húsz darabos szériák készültek. Az igényes darabok előállítóinak elérhetősége – gyakorta – szájhagyomány útján terjedt. A divatos termékek nagyobb szériáinak előállításában a kisipari termelőszövetkezetek játszottak fontos szerepet. Sőt a hatvanas évek első felében már arra is akadt példa, hogy a hiánycikkekké váló ruhadarabokat a ruházati kereskedelmi vállalatok közvetlenül a kisipari termelőszövetkezetekkel gyártatták le.⁷³

A Belkereskedelmi Minisztérium 1965-ben megismételte egy évtizeddel korábbi felmérését⁷⁴ a lakosság ellátottságáról. A városi férfiak döntő többségének a ruhatárában megtalálható volt legalább egy télikabát, egy őszi–tavaszi átmeneti vagy ballonkabát, egy-egy gyapjú- és vászonöltöny. A női ruhatárakban a télikabát, a bunda, a ballon- és a rövidkabát, az angol kosztüm, a vászonruha, valamint a különböző szoknya-blúz kombináció volt a leggyakoribb. A lábbelik száma: férfiaknál 7,6 pár/fő, nőknél 8,2 pár/fő. A lakástextíliákkal való ellátottság a családok létszámának növekedésével párhuzamosan romlott, a kétfős családok a váltáson túl tartalékkal is rendelkeztek ágyneműkből, míg „az öt- és több tagú családoknál már az egész család részére történő váltáshoz sincs kielégítő ágyneműmennyiség”⁷⁵. A dokumentum összegzésében megállapították: a városi, ezen belül a budapesti lakosság ruházati ellátottsága jóval magasabb szintű, mint a falusiaké, a munkások ruhatára minőségre és darabszámra is megközelíti az alkalmazottakét. A legnagyobb ruhatárral az értelmiségi és szellemi foglalkozásúak rendelkeztek, a legszerényebb ruhakészletet a földművesek birtokolták. A felmérés adatai és a korabeli háztartási statisztikák alapján is úgy tűnik, hogy a hatvanas évek közepére a ruházati cikkekkel való alapellátás átlagos színvonala valamelyest javult. Természetesen a társadalmi és a jövedelmi-vagyoni helyzettől függően a különböző cikkek használatában, elterjedtségében továbbra is jelentős különbségek voltak. Egy három-négy tagú, átlagos jövedelmű falusi család a hatvanas–hetvenes évek fordulóján évi 6000–9000 forintot költött ruházkodásra, ez az összeg azonban jelentősen megnövekedett, ha a család több tagjának egyszerre kellett nagyobb beszerzéseket eszközölni, vagy a család valamelyik tagjának élethelyzete megváltozott, például iskolába ment vagy megházasodott valamelyik gyermek.

A falvakban a ruhaneműk beszerzésének és előállításának sokféle gyakorlata volt. A viselet elkészítéséhez használt alapanyagok kisebb részben még saját, nagyobb részben pedig gyári termelésből származtak, ahogy a vásárolt cikkek közé tartozott a lábbeli is. Az anyagok és a ruhák készítése természetesen elsősorban téli tevékenység volt, ahogy ezt a mezőgazdasági munka ciklikus rendje lehetővé tette. A saját keűz munka mellett a legtöbb faluban „varróasszonyok” is tevékenykedtek, akik a nehezebb műveleteket, a speciális ruhadarabok előállítását is vállalták, s a gépi varrás is az ő közvetítésükkel terjedt el sok helyen. A lezajlott változásokat, az öltözködéskultúra átalakulását jól szemlélteti, ha felsorolásszerűen összehasonlítjuk a régi és az új módi szerinti öltözet darabjait. A hatvanas–hetvenes évek fordulóján például Varsányban egy hagyományos öltözethez ragaszkodó fiatalasszony ruhatára többek között 7 féketőből, 24 fekete alapú selyem, 11 kasmír felső kendőből, 12 pendelyből, 4 kombinéból, 4 svájci ingből, 6 alsószoknyából és 18 ingvállból, 10 fekete és 30 mintás felső szoknyából,7 színes lajbiból, 8 szakácskából, 16 melleskötényből, 6 szvetterből és 2 blúzból, továbbá 7 pár harisnyából, 2 felsőkabátból, 2 pár fűzős cipőből, 1 pár félcipőből, 1 pár egészcipőből, csizmából, szandálból, papucsból és tornacipőből állt. A városi ruhát hordó fiatalasszony ruhatárában ugyanakkor 3 műszálas szövetből készült kosztüm, 10 szintetikus anyagú szoknya, 2 dzsörzé és/vagy szövet hosszúnadrág, 6 egyberuha, 4 nyári ruha, 2 kardigán, 5 rövid ujjú pulóver, 3 krisztinablúz, 3 melegítő-tréningruha, városias stílusú alsóneműk, nejlonharisnya, itthoni és kimenő selyem-, nejlon- és kasmírkendő, orkán dzseki, műszőrme bunda, szövetkabát, valamint 1 pár csizma, 3 pár félcipő, 1 pár szandál, 1 tornacipő és papucs volt megtalálható.⁷⁶

A városi ruhákat sok helyen inkább varratták. Az volt a szokás, hogy „a ruhaneműk közül a nagykabát kivételével, amit készen megvesznek az üzletben, varrónővel csináltatják meg szinte minden felsőruhaneműjüket a lányok és a kivetkőzött fiatalasszonyok. [...] Az asszonyok és lányok többsége minden elképzelés nélkül, a megvásárolt anyaggal felkeresi a varrónőt – akit rendszerint [...] valaki ajánlott neki –, s a varrónő elképzelésére, ízlésére bízza a ruha fazonját. Ennek eredménye szintén egy nagyon egységes stílusú, fazonú öltözködés, az egyéni adottságokat sem szabásvonallal, sem színösszeállítással nem véve figyelembe.”⁷⁷
A viszonylag egységes városias öltözködési stílus kialakulását emellett bizonyosan elősegítette az utánzási vágy és a helyi értelemben modernnek tartott öltözködési szokáshoz való igazodási kényszer is. Az átalakuló falusi közgondolkozásban a hatvanas évek végén nagy szerepe volt a felemelkedési törekvéseknek, a feljebb jutást leggyakrabban a teljesítmény, a külső megjelenés, a vagyoni helyzet összehasonlítása révén mérték le.

A hatvanas évtized második felében a nők nadrágviselete a városok után lassan már a falvakban is általánosan elfogadottá vált. A szoknya határozottan megrövidült, sőt az alig combközépig érő miniszoknya divatja is ebben az időszakban bontakozott ki. Ennek szép számmal voltak támogatói és ellenzői is. „A minidivattal megváltoztak a mozdulatok is. Semmiképpen sem a nőiesség beszélt belőlük. Férfias kiállás, merész terpeszek jellemezték a divatfotókat: és némely nő azt hitte, hogy egy csapásra tinédzserré válhatott. [...] A miniszoknya is túlzásnak bizonyult, a divat és az egészség vonatkozásában egyaránt.”⁷⁸

Az évtizedfordulón jelent meg újra a trapéznadrág, amely a korábbi időszak divatjával ellentétben már csípőtől bővült, ehhez mindkét nem tagjai vastag talpú lábbeliket viseltek. S ekkor kezdődött a farmer divatja is. A nehézkesen beszerezhető farmernadrág hosszú ideig „presztízs ruhadarab” maradt, és a falusi fiatalok körében később és valamivel lassabban terjedt el, mint a városokban.

Az ingek, blúzok, zakók testhez álló szabásúakká váltak, és széles fazonnal, egyre színesedő anyagokból készültek. A nőiesség, a sikkesség, férfiak esetében az alkalomhoz illő, elegáns megjelenés és a hétköznapi jólöltözöttség, valamint a kötetlenség és a sportosság kifejezése viszonylag gyorsan terjedt. Hiszen „az öltözködés a legláthatóbb külső jele a lépéstartásnak, az életszintnek, a modernségnek. Ez az igazodási norma mindenütt nagy szerepet játszik, ahol ezt a szintet elvárják, vagy bizonyítani akarják. [...] Ma alapvetően urbanizálódási normát képvisel, a városok diktálják az iramot és a divatot, s a falvak lakói ezzel igazolhatják, hogy nincsenek messze a városi emberektől, hiszen a ruházkodási divat urbánus módja még mindig könnyebben elérhető ťmutatóŤ, mint az út, a víz vagy a közlekedés. [...] A vidéki kisvárosok és falvak lakói a pesti színvonaltól éppen az öltözködés tekintetében maradnak le a legkevésbé.”⁷⁹ Az életmóddal és az életkörülményekkel párhuzamosan a női szerepfelfogások is változtak. Az emancipálódás a falvakat sem kerülte el. A nőiesség korábban szokatlan hangsúlyozása a viselt ruha radikális átalakulásával együtt vált elfogadottá. A társadalom-néprajzi megfigyelések szerint a kivetkőzés-átöltözés után az egyes családok viseletében nem volt jelentős különbség, a városias ruha homogenizált öltözködési stílust hozott magával.
A nők esetében különbséget elsősorban a hagyományokhoz való ragaszkodás vagy annak elutasítása és a városi öltözködés követése, a férfiaknál pedig esetenként a foglalkozási csoporthoz tartozás okozott. De az is jellemző, hogy az egyes rétegeken belül az öltözködésben nincsenek érdemi eltérések.

A hagyományos paraszti viselet általánosnak tekinthető elhagyása mellett lehet példát találni a visszaöltözésre – vagyis arra, hogy az egykori viselet meghatározó darabjai újra a hétköznapi öltözet részeivé váltak – vagy éppen a teljes viselet jeles napokon történő felöltésére is. De Budapest környékén, a Galga mentén (Galgamácsa, Galgahévíz, Kartal, Püspökhatvan) az is megfigyelhető volt, hogy a XX. században kivirágzó „új népviseletek” a második világháborút követő évtizedekben is megmaradtak, elsősorban a nők körében. „Mint minden hasonló körülmények között lévő faluban, Bagon is viszonylag sokat költöttek ruhára. [...] csak az 1950-es évektől fordítottak nagyobb figyelmet a ruhadarabok színének a megválasztására. Annak ellenére, hogy az éppen vásárolható, idővel szintetikus anyagokat használták, a hagyományos, helyi szabás szerint varrták ruháikat, ujjasaikat, amelyek elsősorban színükkel illeszkedtek a bagi ruházat rendjébe. Ennek köszönhetően az 1960-as évek elején – természetesen elsősorban az eladó lányok és az újmenyecskék ünnepi öltözetében – még teljességgel áttekinthető volt a színek rendje. Az öltözetben a posztószoknya, az ujjas és a kendő színét igazították egymáshoz. [...] A többség a „parasztos” színválasztás híve volt, az ellentétes színpárok elevenségét, azt találta szépnek, ha „virít” a ruha. [...] Az 1960-as években még túlsúlyban volt a „bagi”, parasztos ízlésvilág, de már erősödőben volt az az ízlésbeli elv is, hogy az egyes öltözetdarabokat azonos színű anyagból kell összeválogatni.”⁸⁰ A városi mintakövetés tehát meghatározóvá vált, de nem lett kizárólagos. A magyar falvakban élők többsége az új módi szerint öltözött, de ekkoriban még igyekezett helyi normákhoz és szokásokhoz is igazodni.

Összegzés

Az 1945-öt követő két és fél évtized során a magyarországi divat és az öltözködés változásait az egyszerűsödés, valamint egy sajátos hullámzás jellemezte. Nemcsak a társadalmi, hanem a foglalkozási és jövedelmi viszonyok szerinti öltözködési különbségek is mérséklődtek, az ötvenes évek első felében, majd a hatvanas évek közepétől egyfajta lassú differenciálódás kezdődött, elsősorban a viselt ruha minőségét tekintve. Az ötvenes évek első felében a divat is politikai kérdéssé vált, majd az 1956-os forradalmat követő évtizedben – ezen a területen – viszonylag gyorsan végbement a depolitizálódás. A viselt ruha, a külső megjelenés magánügy, amit már csak egyes kirívónak tekintett esetekben próbáltak meg szabályozni a „szocialista erkölcs” és a „helyes közösségi magatartás” elveire hivatkozva. A változásokban jelentős szerepe volt az ifjúsági szubkultúrák megjelenésének éppen úgy, mint a modern tömegkommunikáció gyors térhódításának. Mindezek jelentős mértékben felgyorsították a sokszínű öltözködés elfogadottságát, az öltözködéssel kapcsolatos közvélekedés és általános társadalmi elvárások átalakulását. A korszak során a magyarországi divat formálói és közvetítői kisebb kiigazításokkal lényegében a második világháború előtti időszakra jellemző öltözködési szabályokat igyekeztek átadni, ami erősítette a konzervatívabb, hagyománytisztelő generációk tagjainak érvkészletét a korlátozottan lázadó fiatalabbakkal szemben. Eközben a divatkövetővé és fogyasztásorientálttá váló – és ebben az értelemben egységesülő – magyarországi öltözködésben egyre inkább a generációs különbségek váltak meghatározóvá falun és városon egyaránt.

1 Részlet egy az NKFP és az OTKA T037399. sz. pályázatának támogatásával készülő, a hétköznapi élet változásait feldolgozó monográfiából.

12 Klaniczay Gábor: Miért aktuális a divat? In Divatszociológia. I–II. köt. Szerk. Klaniczay Gábor, S. Nagy Katalin. Budapest, 1982, Tömegkommunikációs Kutatóközpont, I. köt. 7–29. o. /Membrán Könyvek 8./

13 A kérdéshez lásd Valuch Tibor: „Kész ruhát vesz már a nép, olcsó, tartós, mindig szép!” A divat és a városi öltözködés változásai Magyarországon az 1940-es évektől az 1960-as évek végéig. In Hagyomány, közösség, művelődés. Tanulmányok a hatvanéves Kósa László tiszteletére. Szerk. Ablonczy Balázs és mások. Budapest, 2002, Books in Print, 430–440. o.

14 Bár a kivetkőzés szó használata meglehetősen elterjedt, az újabb társadalom-néprajzi munkák egy része szerencsésebbnek tartja, ha ezt a folyamatot átöltözésnek nevezik. Flórián Márta például határozottan emellett érvel. Ez lényegét tekintve a folyamatos öltözetváltásnak, a divathoz történő igazodásnak az a szakasza, amikor a falvakban élők megválnak az adott közösségre, társadalmi csoportra jellemző öltözködési módtól, ruhadaraboktól, és viseletükben mindinkább a városi mintákat követik. Magát a folyamatot, az öltözködési szokások átalakulását, a ruházkodás modernebbé válását a néprajzosok többsége a XX. századi gazdasági és társadalmi átrendeződések többé-kevésbé elkerülhetetlen következményének tartja. Részletesen lásd Flórián Márta: Magyar parasztviseletek. Budapest, 2001, Planétás, 11–15., 314–319. o.

15 A rendelkezésünkre álló keretek között bizonyos önkorlátozással kellett élnünk. Elsősorban terjedelmi okok miatt a jelen tanulmányban nem vizsgáljuk a „nem látható ruhadarabokat”, nem térünk ki külön a gyermekek öltöztetésére és ruházatára, a hajviseletre, valamint a témához szorosan kapcsolódó testi higiéniával kapcsolatos kérdésekre sem.

16 Az egyes társadalmi rétegek öltözködésbeli különbségeit azért is nehéz megragadni, mert az egykorú belkereskedelmi és statisztikai felmérések, adatgyűjtemények csak a leegyszerűsített marxi társadalomszemlélet (legjobb esetben is csak a munkás és/vagy alkalmazotti, illetve a paraszti csoportok) kategóriáit alkalmazták. Jövedelmi kategóriák szerint pedig csak a ruházati fogyasztásra fordított kiadások szerint lehet csoportokat elkülöníteni. A paraszti-falusi társadalom esetében valamivel jobb a helyzet, hiszen a viselettel foglalkozó társadalom-néprajzi elemzések egy része igyekezett figyelembe venni a parasztság belső tagolódását. Az öltözködésben bekövetkezett változások után azonban már ezen a társadalmi csoporton belül is nehezebbé vált az egyes rétegek elkülönítése.

17 A korábbi időszakok magyarországi öltözködés- és divattörténetéhez lásd F. Dózsa Katalin: Letűnt idők, letűnt divatok 1867–1945. Budapest, 1989, Gondolat. A falusi ruházkodás és viselet legteljesebb néprajzi-történeti összefoglalása a Magyar Néprajz. IV. [köt.] Életmód. Szerk. Paládi-Kovács Attila. Budapest, 1997, Akadémiai, 585–768. o. Újabban lásd Flórián: i. m.

18 Gergely Katalin: Változások Varsány népviseletében. In Varsány. Tanulmányok egy észak-magyarországi falu néprajzához. Szerk. Bodrogi Tibor. Budapest, 1978, Akadémiai, 201–276. o.

19 Szuhay Péter: Az életmód változása a magyarországi falvakban. In Orosz István–Für Lajos–Romány Pál: Magyarország agrártörténete. Budapest, 1996, Mezőgazda, 705–720. o.

10 Fülemile Ágnes–Stefany Judit: A kazári női viselet változása a XIX–XX. században. Budapest, 1989, ELTE, 43. o.

11 Simon Blanka: Házi mindentudó. Budapest, 1946, Atheneum, 69. o.

12 Simon: i. m. 70. o.

13 Uo.

14 F. Dózsa Katalin: Magyar divattörténet 1945–1959. I–II. [rész.] História, 1991. 4., 5–6. sz. 6–7., 7–9. o.

15 Asszonyok, 1948. február, 4. o.

16 Az igen terjedelmes ruhatár része volt többek között 5 kalap, 2 micisapka, 1 nyári kabát, 2 házikabát, 1 sárga bőrkabát, 1 sötétszürke bunda, 1 fekete-szürkés télikabát, 1-1 tavaszi és átmeneti kabát, 6 téli öltöny, 1 mellényes nyári öltöny, 1 térdnadrág, 2 fürdődressz, 11 nyak nélküli ing, 1 szmoking, 2 frakking, 4 pulóver, 12 alsónemű, 24 nyakkendő, 4 pár cipő. Részletesen lásd Összeírási jegyzék 929/1950. Hajdú-Bihar Megyei Levéltár (HBML) XXI. 511. 10. d.

17 Nők Lapja, 1949. 2. sz.

18 Részletesen lásd Fél Edit–Hofer Tamás: Arányok és mértékek a paraszti gazdálkodásban. Budapest, 1997, Balassi, 146–149. o.

19 Nők Lapja, 1950. 17. sz.

20 F. Dózsa: Magyar divattörténet 1945–1959. 22. o.

21 Nők Lapja, 1950. 1. sz.

22 Ez a Divat, 1950–1951. tél, 2. o.

23 F. Dózsa: Letűnt idők... 315–329. o. Az elit foglalkozású szakmunkások esetében „a kimenőöltözék fekete szövetöltöny volt, fehér inggel, keménygallérral, nyakkendővel, óralánccal, keménykalappal, esetleg fekete puhakalappal, fekete magas szárú cipővel”. A segédmunkások kimenője „a parasztságéhoz hasonló fekete szövetöltöny volt, puha gallérú fehér inggel, nyakkendő nélkül, puhakalappal”.

24 1948-ban a textilruházati iparban még 57 384-en, 1953-ban már csak 9433-an voltak, lásd Magánkisipari adattár 1938–1971. Budapest, 1972, KSH, 298–299. o. Lényegét tekintve hasonló mértékű csökkenés ment végbe a ruházati termékeket forgalmazó magán kiskereskedők körében is.

25 Nők Lapja, 1950. 15. sz.

26 Nők Lapja, 1950. 26. sz.

27 Uo. 1952. 1. sz.

28 Uo. 1955. 5. sz.

29 Ez a Divat, 1952. tél, 8. o.

30 Nők Lapja, 1951. 10. sz.

31 Ez a Divat, 1954. március, 2. o.

32 A Belkereskedelmi Minisztérium Ruházati Kereskedelmi Központ Áruforgalmi Főosztályának 1/B. sz. titkos tájékoztató közleménye. 1955. január 10. HBML XXIII. 108/C. 5. d.

33 Debrecen MJV Városi Tanácsa Kereskedelmi Osztálya kereskedelmi vállalatainak 1955. III. negyedévi beszámoló jelentése. HBML XXIII. 108/C. 7. d.

34 Nyíregyháza Városi Tanács VB Kereskedelmi Csoportjának előterjesztése a téli áruellátásra való felkészülésről. 1955. december 16. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár (SZSZBML) XXIII. 502. A jelentés a hiánycikkek közé sorolta többek között a gyermekruhát, a szőrmeárut, a kötött felsőruházati cikkeket, a brokátpaplant, a tréningruhát.

35 Debrecen MJV Városi Tanács Kereskedelmi Vállalatainak 1955. III. negyedévi beszámoló jelentése. HBML XXIII. 108/C. 7. d.

36 A lakosság ruházati ellátottsága és e cikkek iránti kereslete. Budapest, 1956, Belkereskedelmi Minisztérium Kereskedelemfejlesztési és Piackutató Intézete. /A Belkereskedelmi Minisztérium Kereskedelemfejlesztési és Piackutató Intézetének tanulmányai 42. sz./

37 Uo.

38 Belényi Gyula–Sz. Varga Lajos: Munkások Magyarországon 1948–1956. Budapest, 2000, Napvilág, 456. o.

39 Adatok és adalékok a népgazdaság fejlődésének tanulmányozásához 1953–1955. Budapest, 1957, KSH, 376. o. A KSH „az átlagos fogyasztásnak leginkább megfelelő cikkeket feltételezve” számolt.

40 Ötezer család 1956. évi háztartási feljegyzései. Budapest, 1957, KSH. /Statisztikai Időszaki Közlemények 5/1957. sz./

41 Nők Lapja, 1957. 1. sz.

42 Uo. 15. sz.

43 Meg kell jegyezni, hogy 1957 tavaszára mind a Nők Lapja, mind pedig a számonként immár százezres példányszámban kiadott Ez a Divat jelentős formai és tartalmi változásokon ment keresztül. A korábban jellemző divatrajzokat divatfotók váltották fel, a szocreál termelési riportok és emancipációs propagandacikkek helyére a következő évek során fokozatosan társasági jellegű írások kerültek.

44 Rotschild Klára: Ez Párizs. Ez a Divat, 1957. augusztus, 4–5. o.

45 Nők Lapja, 1957. 35. sz.

46 Debrecen város kereskedelmi ellátása a nyári hónapokban. Debrecen MJV Városi Tanács VB Kereskedelmi Osztályának jelentése. 1958. május 27. HBML XXIII. 102/A. 19. köt.

47 Feljegyzés a tanácsok kereskedelmi osztályai között az 1959. évi munkaverseny kiértékelésekhez a ruházati szakmában. Debrecen MJV Városi Tanács VB Kereskedelmi Osztályának iratai. HBML XXIII. 108/C. 7. d.

48 Ez a Divat, 1957. április, 4. o. Az üzlet sikeréről valamivel később a Nők Lapja is részletesen beszámolt. „Kora reggel a Váci utcában. Vagy ötvenen állnak sorban a lehúzott redőnyű ajtó előtt. Nem citromot, nem banánt és hasonló ínyencségeket osztanak, még csak nem is celofánt. Konfekcióruhákat. Olyanokat, amelyek nem túl drágák, nagyon szépek, és egy modellből csak húsz példány készül. Fél nyolckor már ott állnak a nők, pedig csak tízkor nyit a Kisipari Ruházati Szövetkezetek Váci utcai boltja.” Nők Lapja, 1957. július 11.

49 Feljegyzés a tanácsok kereskedelmi osztályai között az 1959. évi munkaverseny kiértékelésekhez a ruházati szakmában. Debrecen MJV Városi Tanács VB Kereskedelmi Osztályának iratai. HBML XXIII. 108/C. 7. d.

50 Debrecen MJV Városi Tanács VB Kereskedelmi Osztályának javaslata. 1960. január 13. HBML XXIII. 108/C. 8. d.

51 Pataki Mária–Kelemen Zsuzsa–Molnár Anna: Korszerű háztartás – kellemes otthon. Budapest, 1961, Minerva, 68–69. o.

52 Uo. 69. o.

53 Pataki–Kelemen–Molnár: i. m. 68. o.

54 Divatújdonság, 1963/1964. Budapest, 1964, EKISZ Ruhaipari Szövetkezet.

55 Markovits Jenő: A divat és meghatározó tényezői. Budapest, 1965, Belkereskedelmi Kutató Intézet, 34. o.

56 A parasztság keresletváltozásának elemei és irányzata, összefüggésben a termelési viszonyok átalakulásával. Budapest, 1962, [Belkereskedelmi Kutató Intézet.] /A Belkereskedelmi Kutató Intézet Közleményei 71. sz./

57 Szuhay: i. m. 714. o.

58 Fülemile Ágnes: Megfigyelések a paraszti női viselet változásához Magyarországon az I. világháborútól napjainkig. Ethnographia, 1991. 1–2. sz. 50–75. o.

59 Lásd többek között Fél–Hofer: i. m.; Fél Edit: Újabb szempontok a viselet kutatásához. In uő: Régi falusi társadalmak. Szerk. Hofer Tamás. Pozsony, 2001, Kalligram, 316–322. o.

60 Gergely: i. m. 207. o.

61 Stefany Judit: Paraszti öltözködés. História, 1986. 5–6. sz.

62 Uo.

63 Egy 1962-es riport így számolt be az új szokások elterjedéséről és fogadtatásáról. „Újdivatú ruha van rajta, a frizurája magasított, lábán tűsarkú cipő. A kapuban megáll egy pillanatra, riadozva kidugja a fejét, majd gyorsan visszakapja. Zsebkendőt kap elő a retikülből, letörli ajkáról a rúzst, mert ismerős jön szembe az utca túlfeléről. Mindez pedig a több mint tízezer lakosú nagyközségben, Kistelken történik, Kiss Eszter kozmetikusnő háza előtt. Péntek van, a hetivásár napja – ilyenkor sok az ismerős, és megszólják az embert a kozmetikázásért. Pedig sokan járnak ide, az udvaron biciklisor.” Nők Lapja, 1962. 8. sz.

64 Simon Blanka–Szemes Piroska: Házi mindentudó. Budapest, 1962, Gondolat, 151. o.

65 Uo. 152. o.

66 Részletesen lásd Háztartásstatisztika – 4000 háztartás jövedelmének és kiadásának alakulása 1960 és 1965 évek között. Budapest, 1967, KSH. /Statisztikai Időszaki Közlemények 97. köt./

67 Bátori Béláné–Vilmos Endréné–Berberich Józsefné: Egy ipari település lakosságának fogyasztói szokásaiban bekövetkezett változások Almásfüzitő példáján 1951–1964. Budapest, 1965, Belkereskedelmi Kutató Intézet.

68 Almár György és mások: A dolgozó nő otthon. Budapest, 1963, Táncsics, 169–170. o.

69 Simon–Szemes: i. m. 153–154. o.

70 Homokmégy Községi Tanács VB-ülésének jegyzőkönyve, 1963. november 13. Homokmégy, községi irattár. Közli Valuch Tibor: Rekviem a parasztságért. Debrecen, 1988, KLTE.

71 Csákváry Margit: Milyen a mai lány? In Lányok évkönyve, 1964. Budapest, 1963, Móra.

72 Markovits: i. m.

73 Beszámoló a Nyíregyházi Városi Tanács VB 1963. július 9-én tartandó ülésére a város iparcikkekkel való ellátásáról. SZSZBML XXIII. 502.

74 Mártonffy Sándor–Marczell Gyula: Ruházati cikkekkel és lakástextíliákkal való ellátottság. Budapest, 1965, Belkereskedelmi Kutató Intézet Dokumentációs Szolgálata. A felmérés során 2000 férfi és 2000 nő, valamint 700 fiú és 700 leány ruhatárát mérték fel, törekedve a reprezentatív minta kialakítására.

75 Uo.

76 Részletesen lásd Gergely: i. m. 267–269. o.

77 Uo. 259–260. o.

78 Uresch Zsuzsa: A korszerű divat. Budapest, 1978, MNOT–Kossuth, 17. o.

79 Losonczi Ágnes: Az életmód az időben, a tárgyakban és az értékekben. Budapest, 1977, Gondolat, 486. o.

80 Flórián: i. m. 311–313. o.