___Rainer M. János: Előszó. KÁDÁRIZMUS - ÁTERESZEK. ÉVKÖNYV XVII. 2010___Back

Tizenhetedik alkalommal jelenik meg az 1956-os Intézet Évkönyve - és több mint húsz éve, hogy elkezdtük tervezni: milyen lesz az, ha majd együtt dolgozunk egy intézetben. 1989-90 fordulóján sokat beszélgettünk arról, milyen könyveket, s mennyit kell majd kiadnunk - hiányzó lapokat kitöltőket, elmondatlan történeteket tartalmazókat; könyveket, amelyeket addig a határon csempésztek át, amelyeket mások, kiváltságosok és szerencsések is csak könyvtárak zárt osztályairól kaphattak meg; könyveket, amelyek új szempontokból beszélik el 1956 történetét, meg azt, ami megelőzte és ami utána következett. Sok-sok terv körvonalazódott akkor, a kezdet kezdetén: monográfiáké, forráskiadványoké, tanulmányköteteké, kézikönyveké. Litván György, alapító igazgatónk az elsők között javasolta az évkönyv kiadását. Úgy érvelt, hogy folyóirat indítására nincs elegendő erőnk, de olyan fórumra szükség van, amely mintegy kísérleti terepként szolgál az intézet munkatársai számára, megjelentethetők benne hosszabb kutatások részeredményei, és arra is alkalmas, hogy bevonva a hasonló területen tevékenykedő kollégákat, velük közvetlen gondolatcserét folytassunk.

1992-ben meg is jelent az Intézet első Évkönyve. Kiadványaink sorában nem ez volt az első, de benne volt az első hatban. Visszatekintve talán kijelenthetjük, hogy betöltötte azt a funkciót, amelyet Litván György szánt neki. Az első években az Évkönyvben jelentek meg elsőként azok a nagy témák, amelyek 1996-ig jórészt a forradalom történetéhez kapcsolódtak: 1956 nemzetközi környezete, s benne az újonnan hozzáférhetővé vált - elsősorban szovjet (továbbá angol, amerikai és más) - dokumentumok; a vidéki forradalmi események első krónikái, a fegyveres csoportok történetei, az ötvenhatos politikai emigráció. Ezt a periódust az 1996/1997-es, ötödik Évkönyv zárta, az Intézet addigi legfontosabb nemzetközi konferenciájának teljes anyagával.1 A forradalom 40. évfordulóján Budapesten gyűlt össze a nemzetközi jelenkortörténet-írás, kivált a hidegháború, a nemzetközi kapcsolatok szakértőinek színe-java, s folytatott emlékezetes vitát egyebek között az akkoriban előkerült - s elsőként magyarul megjelent - Malin-feljegyzésekről, a szovjet pártelnökség 1956 október-novemberi vitáinak értelmezéséről.

A következő évtizedben megint csak az Évkönyv adott helyet elsőként új, nagy témáink majd mindegyikének. Így a hazai állambiztonsági iratok feldolgozásának és elemzésének, a 2001-ben indult Hatvanas évek Magyarországon című kutatási program első eredményeinek, résztanulmányainak. Itt jelentek meg tanulmánnyá bővítve legfontosabb rendezvényeink előadásai: az 1997-es Sztálin-workshopé, a 2001-es konferenciáé az 1956-os forradalom emlékezetéről, a 2005-ben tartott Magyarország 1945-ben - a demokrácia reménye című tanácskozásé, s végül a forradalom fél évszázados évfordulóján 2006 szeptemberében tartott Az 1956-os forradalom visszhangja a szovjet tömb országaiban című nemzetközi konferenciáé.2

Az utóbbi három évben az Évkönyv súlypontját a magunk között csak Kádárizmus-projektnek nevezett közös intézeti kutatás eredményei képezték. Ahogy két éve a Közelítések a kádárizmushoz című kötetünk bevezetőjében írtuk, a munka első fázisában „arra jutottunk, hogy az 1956, vagy inkább 1962-63 utáni Magyarország semmiféle lényeges szerkezeti különbséget nem mutat a többi posztsztálini országhoz képest - sőt inkább a hasonlóságok a szembeötlők. A közbeszédben gyakorta emlegetett Kádár-rendszer tudományosan aligha meghatározható fogalom. Amitől Kádár Magyarországa más volt, az részben a magyar társadalom és a magyar politikai elit eltérő történelmi tapasztalataiból adódó közérzet és helyzetérzékelés. Eltért továbbá gyakorlatok, intézkedések, döntések olyan sorozatában, amelyet a posztsztálini struktúrák sajátosan magyar üzemeltetésének nevezhetünk; kádári politikának, kádárizmusnak esetleg, de rendszernek nem. Mindenesetre úgy döntöttünk, hogy a következő években különféle mélységekbe hatoló mélyfúrásokkal ennek a politikának alakulásával, jellemzőivel, hatásaival foglalkozunk.”3 E mélyfúrások - jobbára mikrotörténeti esettanulmányok - első darabjait közölte tavalyi Évkönyvünk.4

Egy évvel ezelőtt az idei Évkönyv szerkesztője, Kozák Gyula speciális tematikát javasolt, ahelyett, hogy a kötet egyszerűen a folyamatban lévő kutatások újabb eredményeit közölje - így az Intézetben szokásos módon örökítse meg kísérletezéseinket, útkeresésünk pillanatnyi állapotát. Kapjon az Évkönyv a kutatáson belül is sajátos profilt, mondotta Kozák, szóljon a kádárizmus politikai és társadalmi gyakorlatának különleges terepéről, a határokról. Arra gondolt, hogy a hatvanas évek eleje óta a magyarországi politikai és társadalmi szereplők mozgás- és játéktere határozottan bővült. A hatalmi központ által el- és befogadhatónak tartott cselekvés határait nemcsak a kényszer eszközeivel operáló hatalmi gépezet jelöli ki, hanem a bürokratikus apparátus is, a maga finomabb technikáival. Bár a klasszikus rendszer terrorgépezetének működése soha nem volt pontosan kiszámítható, az alsóbb szinteken megfogalmazott - vagy éppen megfogalmazatlan, ambivalens - határok még kevésbé voltak pontosan érzékelhetők. A határok és az átereszek fogalma mindkét oldalról értelmet nyer. Nem csupán az uralmi rendszer hatol be mélyen a társadalom életébe, hanem fordítva, a társadalmat működtető szervezetek szempontjai, igényei, olykor nyomása is érzékelhető és gyakran erős hatással volt az elitre. Egyes, politikai  erőt képviselő társadalmi szereplők érdekérvényesítése útjában sokkal kevésbé áthatolhatatlanok az akadályok - amelyek természetesen számukra is kétségtelenül tovább léteznek. A kritikai jelzések egy része azonban átjut a határon felállított szűrő- és zavarórendszereken - befogadásuk és feldolgozásuk persze más kérdés, maguk is bizonyos határok között valósulnak meg, ha egyáltalán.

A jelenség absztrakt leírása a posztsztálini szovjet fejlődésről szóló irodalom egyik alaptétele. A totalitárius elméleti paradigmát bíráló tudósok sorra mutattak rá, hogy az ötvenes évek közepe-vége után a szovjet típusú rendszer megváltozott.5 Mindenekelőtt csillapult a terror, kisebb lett az ideológia szerepe, stabilizálódott az elit, csökkent a kikényszerített társadalmi mozgások intenzitása. Az uralmi szisztéma a bürokratikus normalizálódás fázisába került. Hogy ez azért történt-e, mert az utópisztikus célokat (mint a szocializmus, sőt a kommunizmus felépítése) felváltották, kiszorították a modernizáció aktuális feladatai,6 vagy azért, mert az uralomra került káderelit saját hatalma megtartására kívánt berendezkedni,7 témánk szempontjából közömbös. Seweryn Bialer a változások egyik fő tendenciájának azt tartotta, hogy a tömegterror megszűntét követően a nagyobb elit- és bürokratikus csoportok között kifejlődhetett egy komplex és regulált alkurendszer, egy kompromisszumra épülő döntéshozatali folyamat, amely a szervezeti és funkcionális vonalakat átmetszi. Így a szovjet rendszer belpolitikája mindinkább „válaszol” a fontosabb társadalmi csoportok törekvéseire, valamint a feltételezett (de nem artikulált) népi nyomásra.8 Bialer persze nem feledkezett meg arról, hogy a hagyományos autoriter politika funkcióihoz illeszkedő rendőrállam azért fennmaradt.

A posztsztálinizmus magyarországi változatáról készült releváns leírások is különleges fontosságot tulajdonítottak ennek a jelenségnek. Kemény István a hetvenes évek végén - már emigrációban - a megegyezést nem a struktúrák, hanem a társadalom oldaláról közelítette meg.9 A kádárizmus szerinte nem más, mint három kompromisszum: a szovjet és magyar vezetők kompromisszuma; a magyar vezetés és a magyar társadalom egyes csoportjai közötti megegyezés; valamint a vezetés és a pártapparátus három csoportja - az aktív kádáristák, a passzívak és az aktív (többségi) rákosisták - közötti kompromisszum. Lehetővé teszi, hogy a vezetés és a társadalom között folytatódjon valamelyes beszélgetés, de ez is, mint a megegyezés megannyi más vonatkozása, szabályozatlan, „láthatatlan”.
Hasonlóan vélekedett pár évvel későbbi esszéjében Kende Péter is, aki egyenesen kádári közmegegyezésről beszélt.10 Kiindulópontja a magyar társadalom 1956-ban elszenvedett megsemmisítő veresége, amelyet követően az engedmények sorozatát nyújtó konszolidáció nem remélt ajándéknak tűnt. „Általánosságban elmondhatjuk, hogy a „kádárizmust” más kommunista praxisoktól törekvéseinek józan szerénysége különbözteti meg, a nem csupán szavakban hangoztatott realizmus; ebből fakad a valóságos nép kívánságaival szembeni készség és a (marxista-leninista) elmélet hajlékonyabb kezelése.”11 Az engedmények sorában említette Kende a szakemberek, egyáltalán a szakértelem jelentőségének elismerését, megnövekedett szerepét a káderpolitikában, a Nyugat felé való nyitást (amely a Nyugat elérhetőségét is jelentette) és a szellemi alkotás (nem határtalan, mégis valóságosan létező) szabadságait.
1985-ben a monori ellenzéki találkozón előadást tartó Szabó Miklós élesen megkülönbözette a kompromisszumot a kapitulációtól - szerinte 1956 után a magyar társadalom kapitulált, minden feladott, legalábbis politikai tekintetben.12 A hatalom elégséges lojalitásnak fogadta el a semlegességet, a közönyt, tehát nem kényszerítette az embereket aktív és állandó azonosulásra. Ez volt a kádári konszolidáció nagy találmánya, sikerének titka. A közömbösítést, a semlegesítést követte a magánélet politikától háborítatlan szféráinak látens kijelölése, amit Szabó Miklós privatizálásnak nevezett. Előnyös oldalai mellett rámutatott hátrányaira is: az értékes közösségek pusztulására vagy legalábbis eróziójára, valamint a formális szervezetektől való idegenkedésre. „Privát stratégiák” - jellemezte a Kádár-kor társadalmi átalakulását, hozzátéve, hogy az értelmiségnek adott nagyobb szabadság - egyebek között a bírálat bizonyos fokú szabadsága - sem volt más, mint „pacifikáló és neutralizáló rétegpolitika”.13

A jelen Évkönyv tanulmányai ezen a nehezen belátható, ingoványos terepen próbálnak körülnézni - hatalom és társadalom, azon belül is jobbára az értelmiség érintkezésének határterületein. Immár szokásosan: szinte minden egyes szerző eltérő módszerekkel, az elemző szerepét olykor az önelemzésre cserélve; más-más időmetszetben, ám - végső fokon - ugyanabban a fogalomkörben. A szerkesztő elképzeléseit nyilván nem sikerült minden vonatkozásban koherens műegész formájában megvalósítani. Ez az Évkönyv - hasonlóan az előző kettőhöz - kísérletező kedvvel íródott, (egyelőre) befejezetlen történeteket tartalmaz, kérdéseire nem mindig kínál válaszokat.

Az Évkönyv saját (kis) történetének, illetve a kádárizmus elméleti kereteinek - s benne hangsúlyosan Kemény István, Kende Péter és Szabó Miklós gondolatainak - felvázolása ezúttal nem csupán a felvezetést szolgálta. Kísérleteink során mindig végiggondoljuk a kutatás eddigi folyamatát - és közben megpróbáljuk újraértelmezni magunkat a legközelebbi jövőben. Ezt a töprengést szemlélteti a mostani Évkönyv: a mi kutatóműhelyünk töprengését a kísérlet munkaasztala előtt.

Van min töprengenünk, ezúttal több értelemben is.
Az 1956-os Intézet, a műhely a magyar demokratikus rendszerváltással egyidős, a kádárista tudományossággal szemben szerveződött. A kádárizmus ellenzékében keresendők szerves előzményei is: a forradalom eltiprása után Brüsszelben működő Nagy Imre Intézet és a nyolcvanas évek elején létrejött, 1956 és a XX. század emlékezetét gyűjtő Oral History Archívum. Tágabb értelemben pedig, úgy érezzük, örökösei voltunk és vagyunk a nyugati magyar demokratikus emigráció és a hazai demokratikus ellenzék múlt- és igazságkeresésének. Húsz éven át arra törekedtünk, amire elődeink - és úgy tudtuk, hogy munkánkat, eredményeinket, vállalt értékeinket és küldetésünket visszaigazolta, elismerte az immár szabad magyar szellemi élet. A demokratikus Magyar Köztársaság - így hittük - ezért részesített rendszeres anyagi támogatásban bennünket, bárki volt is a kormány feje. A sor Antall Józseffel, a forradalom résztvevőjével kezdődött, s Bajnai Gordonnal végződik, aki tizenkét évvel 1956 után született. Való igaz, akadt egy négyéves periódus (1998–2002), amikor az első Orbán-kormány megszüntette támogatásunkat - ám ezen túl nem vonta kétségbe az 1956-os Intézet létjogosultságát.

E sorok írásakor, 2010 és 2011 fordulóján az Intézet olyan veszélybe került, mint húsz év alatt sohasem: kormányzati akarat kívánja megszüntetni. Nem egyszerűen az éppen soron levő, befejezetlen kutatásaink jövőjét kell hát átgondolnunk - amire amúgy ez az Évkönyv szolgálna -, hanem sorsunkat, együtt és külön-külön. Nem elegendő, ha annyit mondunk: hagyományainkat, küldetésünket és terveinket a jövőre, ahogy eddig, ezután sem kormányhatározatok jelölik ki. Azon is el kell gondolkodnunk, hogy a kádárizmus vajon elemzésünk tárgya-e (mint hittük) - vagy inkább sok tekintetben velünk élő, nem kívánt örökség: mentalitás, magatartás, a közösséghez és ügyeihez való viszony; még ma is aktív módszer és gyakorlat is. Azon is el kell gondolkodnunk, hogy a politikai, gazdasági rendszerváltozás folyamatai után meddig tart, meddig is tarthat a társadalom alrendszereinek változása. Ha hiszünk abban, hogy a közelmúltnak feltett kérdéseink és válaszaink értelmes beszélgetéseket generáltak - semmi okát nem látom, hogy nemlegesen feleljünk -, akkor meg kell próbálnunk választ találni a fentiekre is. Bármi történjék is velünk, bármily nehéz lesz is.

Budapest, 2011 hajnalán     Rainer M. János

 

JEGYZETEK:

1 Évkönyv V. 1996/1997. Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában című konferencia előadásait és vitáit sajtó alá rendezte Bak János. Budapest, 1997, 1956-os Intézet.

2 Rainer M. János-Somlai Katalin (szerk.): Az 1956-os forradalom visszhangja a szovjet tömb országaiban. (Évkönyv XIV. 2006/2007). Budapest, 2007, 1956-os Intézet.

3 [Germuska Pál - Rainer M. János:] Szerkesztői előszó. In uők (szerk.): Közelítések a kádárizmushoz. (Évkönyv XV. 2008). Budapest, 2008, 1956-os Intézet, 8.

4 Tischler János (szerk.): Kádárizmus - mélyfúrások. (Évkönyv XVI. 2009). Budapest, 2009, 1956-os Intézet.

5 Tucker, Robert C. (ed.): Stalinism: essays in historical interpretation. New Brunswick NJ, 1999, Transactions Publications; Johnson, Chalmers (ed.): Change in Communist Systems. Stanford, 1970, Stanford University Press.

6 Lásd Lowenthal, Richard: Development vs Utopia in Communist Policy. In Johnson, Chalmers (ed.): Change in Communist Systems. Stanford, 1970, Stanford University Press, 33-116.

7 Ezek a magyarázatok egészen Lev Davidovics Trockij Az elárult forradalom és Milovan Gyilasz 1956-ban megjelent Az új osztály című munkáira vezethetők vissza.

8 Bialer, Seweryn: Stalin's Successors. Leadership, Stability, and Change in the Soviet Union. Cambridge, 1980, Cambridge University Press. 10-52.

9 Kemény István: Hol tart a társadalmi kompromisszum Magyarországon? Párizs, 1978, /Magyar Füzetek 1./, 21-46.

10 Kende Péter: Az engedményektől az érdekegyeztetésig. A kádári konszolidációról. In uő: A párizsi toronyból. Budapest, 1991, Cserépfalvi, 79-95. (Eredetileg 1983-ban jelent meg egy francia tanulmánykötetben, az 1956 utáni normalizáció Magyarországon címmel.)

11 Uo. 86. Kiemelés - R. M. J.

12 Szabó Miklós: Még néhány szó a magyar önépítésről. In Rainer M. János (szerk.): A monori tanácskozás, 1985. június 14-16. Budapest, 2005, 1956-os Intézet, 43-47.

13 Szabó az évezredfordulón ezt még nagyobb hangsúllyal fejtette ki, lásd uő: A klasszikus kádárizmus 1960-1968. In Rácz Árpád (szerk.): Ki volt Kádár? Harag és részrehajlás nélkül a Kádár-életútról. Budapest, 2001, Rubicon-Aquila, 78-84.


 


Please send comments or suggestions.
Copyright © 2000 National Széchényi Library 1956 Institute and Oral History Archive
Last updated:  Monday, 12-September-2011

Search website