Rainer M. János
Szovjet döntéshozatal, 1956. október 31.–november 4.

1956. október 31-én az Elnökség következő tanácskozásán Hruscsov látszólag váratlanul (napirenden a lengyel vezetéssel folytatandó tárgyalások szerepeltek) jelentette ki: „Felül kell vizsgálni az értékelést, a csapatokat ne vonjuk ki Magyarországról és Budapestről, kezdeményezően lépjünk fel a rend helyreállítása érdekében Magyarországon.” Drámai fordulattal életbe lépett az október 28-i forgatókönyv.

Hruscsov érvelése a döntés motívumait illetően elsősorban a birodalmi presztízs védelmén nyugodott. A Magyarországról való katonai kivonulás a Szovjetunió gyengeségét tanúsítaná, és ezt a helyzetet mások kihasználnák: „...ez felbátorítaná az amerikai, angol és francia imperialistákat. Ezt gyengeségünknek fognák fel és támadásba lendülnének. ... Egyiptomon felül odaadnánk nekik Magyarországot is.” Másik fő érve a súlyos tekintélyveszteség belpolitikai vonatkozása: „[A kivonulással] pozícióink gyengeségét demonstrálnánk. Pártunk ez esetben nem értene meg bennünket.” Ez elsősorban a csúcsvezetést befolyásolni képes „körökre”, mindenekelőtt a hadseregre, az állambiztonságra és az apparátusra vonatkozott, s egy esetleges hatalmi harc, szakadás veszélyére hívta fel a figyelmet.

Ezt követően Hruscsov ismét bizonytalannak mutatkozott, mégpedig abban, hogy ki is legyen az „ideiglenes forradalmi kormány” feje. A katonai előkészületekhez szükséges idő mellett elsősorban ez magyarázza, hogy miért is vártak a végrehajtással négy egész napot. Hruscsov előbb Kádárt említette, majd („[Mégis] az a legjobb, ha helyettes lesz”) inkább Münnich kezébe kívánta összpontosítani a végrehajtó hatalom legnagyobb részét („Münnich legyen a miniszterelnök, a honvédelmi miniszter és belügyminiszter”).

A következő két és fél napot Hruscsov a szövetségesek és Tito tájékoztatása céljából Moszkván kívül töltötte. Távollétében az Elnökség november 1-én és 2-án folytatta az október 31-i határozat részfeladatainak kidolgozását, s meg kellett győznie a döntésben részt nem vevő kulcsszereplőket arról, hogy a határozat helyes. 1956. november 2-án Moszkvába érkezett Kádár János és Münnich Ferenc.

Kádár hosszú és igen részletesen jegyzetelt beszámolójából, amelyet az Elnökség nyolc tagjának tartott, úgy tűnik, hogy ha sejtelmei lehettek is arról, hogy miért „kéretik” Moszkvába, ekkor még biztosat nem tudott. Egész előadásából érezhető az a törekvés, hogy a történteket differenciáltan mutassa be a szovjet vezetőknek. Tudta, hogy számukra elsősorban mi fontos: a hatalmi központ, a kormány, a pártvezetés, a hadsereg vezetőinek magatartása. Ezekről hosszasan beszélt is, de ugyanakkor rámutatott a megmozdulás tömeges jellegére, amelynek ekkori véleménye szerint nem volt célja a kommunista rendszer megdöntése. Részletesen és a valósághoz nagyjából híven számolt be a kabinet november 1-ji döntéseiről, a Varsói Szerződésből való kilépésről és a semlegességi deklarációról. Érzékeltette, talán kissé el is túlozta fenntartásait e döntéssel kapcsolatban, de a „jövőről” szólva mégis ebből indult ki: „Én tegnap megszavaztam a kormánynak ezt a két döntését.” A megoldás két útját illetően a feljegyzés arról árulkodik, hogy sokkal jobban tartott a szovjet katonai beavatkozástól, mint az esetleges csapatkivonás esetén a kommunistákra váró politikai harctól. Ez utóbbi kedvező alakulásában a nehézségek és a bizonytalanság mellett is bízott. Ellenben a másik, az intervenciós terv esetére semmiféle kiutat nem látott, inkább egy ilyen döntés veszélyeire próbált figyelmeztetni. Abban nem kételkedett, hogy a fegyveres erő szétzúzza a felkelést, ám: „Mi lesz azután? A kommunisták erkölcsi pozíciója a nullával lesz egyenlő.”

Hruscsov – emlékiratai szerint – november 3-i visszaérkezésekor Molotovtól értesült Kádár „ingadozásáról”. Az Elnökség november 3-i üléséről készült magyar és orosz feljegyzésből kikövetkeztethető, milyen módon igyekezett hatni az „előző napi”, „habozó” Kádárra. Semmi nyoma annak, ami legendaként évtizedeken át terjedt, ti. hogy Hruscsov „megzsarolta” Kádárt: ha nem vállalja a vezérszerepet, visszatérnek a régi vezetők. Ellenkezőleg, engedményt tett, s érzékeltette, hogy Moszkva végleg „ejtette” őket. A másik kényes pontról, Nagy Imréről Hruscsov egyszerűen kijelentette, hogy nem tekinthető kommunistának, és ehhez még azt is hozzátette: az, hogy „az ellenség szolgálatában áll”, akkor derül ki (végleg), ha Nagy nem mond le a szovjet támadás hírére. (Már október 31-én utalt arra, hogy ha „Nagy beleegyezik, vegyük be miniszterelnök-helyettesnek.) Kádár ez alkalommal egyetértett a szovjet intervencióval: „Mi a teendő? Nem szabad átengedni egy szocialista országot az ellenforradalomnak. Egyetértünk önökkel. A helyes lépések: forradalmi kormányt kell alakítani.” Az indoklás tehát megegyezett azzal, amit Hruscsov mondott október 31-én, az Elnökség nagy vitájának végén.

Kádár immár „partner” volt, alkupozícióba került, ezért kvázi-beiktatása után olyan dolgokról szólt, amelyeket azután több mint három évtizeden át szinte sohasem hangoztatott, de ott hordozta őket tudata mélyén, amelyek befolyásolták döntéseit és egész rendszere jellegét. Ilyen volt a népmegmozdulás tömeges jellegének nyomasztó élménye („Az egész nép megmozdult ... A nép nem akarja megsemmisíteni a népi demokratikus rendszert”) is. Ilyen volt a magyar nemzeti sérelmek szerepének részbeni átélése. Ilyen volt a szovjet birodalmi függőség feldolgozhatatlansága: a birodalom vezetése emeli hatalomba, nélkülük semmivé válna, tőlük hatalmat kap, de egy életre szóló megaláztatás, ahogyan mindez történik. Ezért ekkor még fontosnak mondta a szovjet csapatok kivonását, át kívánta gondolni a kapcsolatok egész rendszerét, sőt odáig ment, hogy kijelentette: „Ez a kormány ne legyen bábkormány!” Az igazán lényeges mozzanat azonban az maradt, hogy az SZKP KB Elnökségének november 3-án este hozott határozatával Magyarország új kormánya megalakult. Másnap 4 óra 15 perckor megindult a katonai akció Budapest ellen.

A magyar forradalom „jelensége” új kihívást jelentett, egy olyan helyzetet, amelyre nem léteztek előre kidolgozott „forgatókönyvek”, azokat menet közben kellett kitalálni. Másodszor, a posztsztálini szovjet rendszer lehetőséget biztosított csoportok képződésére a vezetésben, ami vitákat indukált, egy-egy döntés premisszái sokszínűbbé és kimondhatóvá, esetenként képviselhetővé váltak. Harmadszor, a desztalinizációs folyamat kételyt, bizonytalanságot, revízióra való hajlamot gerjesztett a vezetésben, s ez kihatott a külpolitikára is. Ebben az értelmezésben nem csupán a bevált előfeltevéseket alkalmazták Magyarországra, hanem a magyar események is formálták a szovjetek előfeltevéseit. Elég bizonytalanul, de felsorakozott egy „liberális” tábor, amely ugyan nem fogadta el a forradalom követeléseit, de viszonylag önálló szubjektumokként próbálta kezelni a szövetséges országokat, s el tudott képzelni politikai megoldásokat is, katonai intézkedések nélkül. Ez az „ideologikusabb” áramlat 1956. október 31-én súlyos vereséget szenvedett, de nem múlt ki teljesen: belpolitikai vonatkozásban 1957 júniusában, majd 1961-ben, az SZKP XXII. kongresszusán újabb erőre kapott. Az 1953 utáni és október 30-án megfogalmazott elvek békésebb periódusokban és például a kádári Magyarországgal szemben részlegesen érvényesültek is. A szovjet válságkezelés módszerében viszont ugyancsak a magyar paradigma érvényesült: a nyomásgyakorlás és a beavatkozás analóg „forgatókönyve” 1968-ban, 1979-ben, 1981-ben rendre feltűnt. 1956 és Magyarország ebből a szempontból valóban vízválasztó: egy pillanatnyi esély mintha valóban kínálkozott volna arra, hogy egy csodaszámba menő önvizsgálat a magyar forradalom villanófényében kitéríti a birodalom szekerét abból a kerékvágásból, amelyben haladt akkor is, amikor magát a járművet különféle felújításoknak vetették alá. Ez az esély azonban elmúlt, mégpedig véglegesen: több, alapjában „magyarországi módra” megoldott válság után az alapvető változást csak a végső krízis hozta el a nyolcvanas évek végén.