Az 1956-os Intézet 1998. szeptember 10-11-én rendezte meg A fordulat évei, 1947-1949 címu konferenciáját. Az alábbi tanulmány az ott elhangzott előadás alapján készült. Abból indultam ki, hogy a szovjet típusú hatalmi rendszer kiépítésének legjellemzőbb lépései köztudottak. Ezért két olyan - egyébként fiaskóval végződött - próbálkozást ismertetek, amelyek példák arra, hogy az ismerteken kívül milyen más módszerekkel próbálták megtörni a katolikus egyházat. A két próbálkozás két külön út, de egy tőről fakad, amit „bolsevik felvilágosodás nemzeti államegyház" koncepciójának neveztem el. E - talán kissé meghökkentő - meghatározásba két következtetést igyekeztem suríteni. Az egyik arra próbál válaszolni, hogy vajon milyen modell mentén indul el az 1945 utáni magyar egyházpolitika. A második következtetés a nemzeti egyház búvópatakként hol eltunő, hol felbukkanó, kimondottan a katolikus egyház ellen irányuló ötletére utal.
Felvilágosodás bolsevik módra
Az 1945 utáni egyházpolitika egyik eleme nyilvánvalóan a szovjet egyházpolitika másolása. Ám túl egyszeru lenne az a válasz, hogy a szovjet típusú diktatúra kiépítése a szovjet egyházpolitika átvételével jár. Igen határozott a felvilágosult abszolutizmus követése: az uralkodók véghezvitték az egyházi kiváltságok korlátozását, és az egyházak alárendelését az államnak (tehát nem liberális szétválasztást, hanem alárendelést). A jozefinizmus, a klasszikus aufklärizmus Rákosinál is előforduló hivatkozási alap, ám a gyakorlatban a francia út követése látható. Mit érthetünk francia úton? A szakirodalom azt az utat érti alatta, amelynek ideológiai muníciója a francia forradalomig vezethető vissza, s lényege a következő: 1. Az állam és egyház szétválasztása. 2. A vallásos hit magánügy, ennek következtében az egyház közösségalakító szerepe, tehát végeredményben maga az egyház megszunik. 3. Radikálisan szakít a hagyományokkal, a vallási tradíciókkal, erőszakos laicizálás jellemzi. 4. Állami kényszert alkalmaz az egyházi közösségekkel szemben. 5. Az egyházakat korszerutlen, konzervatív, sőt reakciós társaságként tünteti fel. A nyugat-európai polgári államok közül az állam és egyház szétválasztása - több lépcsőben - a legkövetkezetesebben Franciaországban ment végbe. Itt a lelkiismereti szabadság elismerése mellett törvény jelentette ki, hogy „a [harmadik - B. Ma.] köztársaság nem ismer el, nem díjaz, nem támogat semmiféle vallást". Franciaország 1879 és 1905 közötti, egy negyedszázad alatt megvalósított intézkedéseit Magyarországon fél évtized alatt sikerül kierőszakolni. A francia modell természetesen nem vegytisztán, hanem a marxizmus-leninizmus elméletével átitatva jelent meg. A pártállam hol durvábban, hol tompítottabban próbálta olyan irányba terelni az egyházak külső és belső életét, hogy a nyíltan hirdetett „valláselhalás" marxi tétele, illetve eme tézis lenini koncepciója megvalósulhasson. A durvább változatban az egyházak, a felekezetek, a kisegyházak, és lényegében minden spirituális tendenciájú közösségi szerveződés, de még a transzcendens érdeklődés, az egyéni megnyilatkozások is egy megítélés alá estek, és valamennyi ideológiai ellenségnek számított. Ne tévesszen meg senkit, hogy az ellenségek „rangsorában" az első helyet mindig a katolikus egyház foglalta el. A pártállam semmivel sem kedvelte jobban a protestánsokat vagy a szektákat, mint a katolikusokat. Az elnyomatás csak abban az esetben enyhült valamelyest, ha az adott vallási közösség önemésztő kompromisszumba ment bele, és felzárkózott a hivatalos ideológia mögé. Erre az első markáns példa az állam és a protestáns egyházak, illetve az izraelita felekezet 1948-ban kötött megállapodása volt: paradox módon ezen egyházak úgy bízhattak fennmaradásukban, hogy közben tudomásul vették a marxista történelemszemlélet egyházakra és vallásokra kimondott halálos ítéletét. Viszont aki időt nyer, életet nyer...
A Rómától elszakított katolikus egyház terve
A kiinduló meghatározás második eleme a nemzeti egyház megteremtésének kísérletére utal. A kísérlet nem volt más, mint válaszkeresés arra a kérdésre: hogyan lehetne a katolikus egyházat és annak hierarchiáját a legeredményesebben felszámolni. Több módszerrel próbálkoztak: az utánpótlás megnehezítésével, a klérus fizikai szétzilálásával, az egyházon belüli „ellenzék" támogatásával (ez lett a legeredményesebb) stb. A hazai egyházak - a katolikuson kívül - általában nemzeti egyházak, központjuk az országon belül van, amely bizonyos értelemben demokratikus szervezettel bír, politikai nyomásra személyi vezetése gyorsan alakítható. A katolikus egyháznak mint egyetemesnek viszont az ország határán kívül van a központja, szerkezete pedig hierarchikus. 1948 március-áprilisában, amikor még javában tartottak az iskolák államosításának bejelentése által indukált tárgyalások az egyes egyházakkal, a Magyar Kommunista Párt (majd a szétzúzott Szociáldemokrata Párttal való egyesülés után, 1948 májusától a Magyar Dolgozók Pártja) egyházpolitikájában felmerült a magyar katolikus egyház Rómától való mesterséges elszakításának gondolata és nemzeti egyházzá alakítása. Erre vonatkozik Nemes Dezső kommunista politikus, a Szakszervezetek Országos Tanácsa titkárának 1948. március 18-án kelt beadványa a Magyar Kommunista Párt Politikai Bizottságához, amelyet a Politikatörténeti Intézet Archívuma őriz:
„Tisztelt elvtársak! Nyilván furcsának tunik, hogy én most az egyház kérdésében terjesztek javaslatokat a politikai bizottság elé, de teszem ezt azért, mert fontosnak tartom, és ez esetben úgy gondolom, hogy nem közvetlen pártfeletteseimhez kell fordulnom. A katolikus egyházról írok. A közvélemény előtt egyre gyakrabban vetődik fel a kérdés: merre vezet a katolikus egyház útja? Hallatszanak néha olyan hangok, hogy Mindszenti [sic!] leplezetlen ellenforradalmi fellépésének az egyházon belül ellenzéke van. Az [sic!] ellenzik-e, hogy a prímás túl nyíltan fejezi ki ellenforradalmi mivoltát, vagy a brutális módszerek elvetésével a célokat is elveti-e? A közvélemény tájékozatlan. Mindszenti [sic!] politikai ellenfelei az egyházon belül túlságosan óvakodnak attól, hogy a népellenes intrikák és üzelmek ellen a nép előtt és a népre támaszkodva lépjenek fel. Mi ennek az oka? Lehetetlen, hogy a papság egésze süket és vak maradjon azokkal a mélyreható társadalmi változásokkal szemben, melyek végbemennek. De ha egy pap őszintén a demokrácia ügye mellé - a népi demokrácia oldalára akar állni, akkor egyházi felettesei szájkosarat raknak rá, s egyre gyakoribb, hogy az ilyen pap félredobja a reverendát, hogy felszabaduljon. Ma a katolikus egyházon belül nem tud demokratikus irányzat kifejlődni és felülkerekedni, már pedig a népi demokrácia fejlődése kell, hogy kifejlesszen a katolikus egyházon belül is demokratikus irányzatot. Ez ellentmondás, melynek meg kell oldódnia és előbb-utóbb meg fog oldódni. Ha ma a katolikus egyház nem alkalmas arra, hogy keretein belül szívvel-lélekkel demokratikus irányzat fejlődjön ki és kerekedjen felül, akkor ilyen irányzat csakis oly módon erősödhet meg és diadalmaskodhat, ha célul tuzi ki az egyház megreformálását és ezt keresztül is viszi. A katolikus egyház feudális egyházként keletkezett és az is maradt itt mind a mai napig. A feudális uralkodó osztály azonban már elpusztult, fő szövetségesei, a nagytőkések is pusztulóban vannak; a feudális egyház osztálybázisa megrendült, részben összeomlott és teljesen szét fog esni. Az egyház jellegének is meg kell változnia. A megoldásra váró kérdések nagymértékben azok, amelyeket a protestáns egyházak a reformáció korszakában a feltörekvő polgárság képviselőiként napirendre tuztek s részben megoldottak. Részben, mert a teljes megoldásnak útját állta az arisztokráciával való kiegyezés, a reformáció radikális paraszti törekvéseinek cserbenhagyása, részben pedig útját állta a feudális reakció fegyvertársa, az ellenreformáció. Amit a reformáció nem tudott megoldani, a parasztság felszabadítását úgy a világi mint az egyházi földesurak hatalma alól, azt a magyar demokrácia 3 évvel ezelőtt megoldotta mindenféle vallásreformáció nélkül, és nincs az az erő, mely akár a grófi, akár a papi nagybirtokokat ismét visszaállítsa. De a reformáció mégis megoldott számos olyan kérdést, melynek megoldása elől sokáig már a katolikus egyház sem zárkózhat el, ha nem akarja kitenni magát annak a veszélynek, hogy elszigetelődjön hívőinek dolgozó tömegeitől. Az első és legfőbb kérdés, melyet a katolikus egyháznak meg kell oldani, hogy önálló nemzeti egyházzá [kiemelés az eredetiben - B. Ma.] változzon át. A reformáció nemzeti egyházakat teremtett. A protestáns egyházak nemzeti egyházak, melyek elvetették a pápa csalhatatlanságának dogmáját, és nem engedték, hogy a pápa avatkozzon bele nemzeti egyházuk ügyeibe. Megszüntették azt is, hogy különböző egyházi csatornákon pénz áramoljon ki országunkból a pápai rezidenciába. Az egyházi szertartásokba a nép nyelvét vezették be a latin helyett, aminek igen komoly kulturális jelentősége is volt. [...] Az egyház nemzeti függetlenségének biztosítását Magyarországon például Szent László is felvetette bizonyos mértékben s a maga módján, tehát feudális király módján, és részben meg is oldotta. Keresztülvitte, hogy magyar egyházi méltóságokra a magyar király hozzájárulása nélkül a római pápa senkit nem nevezhetett ki. Az ő idejében a latin nyelv még nem volt az egyházi szertartások „hivatalos" nyelve és a magyar kultúra fejlődésének fékezője. Ma természetesen nem arról van szó, hogy a katolikus egyház változzék vissza szent László egyházává, s biztosítsa a maga számára legalább azt a függetlenséget a pápával szemben, amit László biztosított. Ma arról van és arról lesz szó, hogy az egyház demokratikus és nemzeti egyházzá változzék át. Nincs és nem lehet arról szó, hogy a pápától való feudális függést más, akár hazai feudális függéssel cseréljék föl, hanem arról van szó, hogy az egyház önálló, a pápától független magyar nemzeti egyházi hatóságot teremtsen. Olyant, mely bele tud illeszkedni a népi demokratikus fejlődésbe, mely papjait nem állítja szembe ezzel a fejlődéssel, hanem híveivé teszi. A katolikus egyház reformját nem csak azok a társadalmi változások érlelik meg, melyek nálunk végbemennek, de az a szerep is, melyet a pápa betölt úgy Olaszországban, mint nemzetközi viszonylatban. Az itteni fejlődés hatása és a külföldi reakció hatása között az ur mind mélyebb és áthidalhatatlan, és a katolikus egyház számára nincs és nem lesz más út, csak a demokratikus nemzeti egyházzá válás. És ez nem csak a magyar reakciót fosztaná meg attól a lehetőségtől, hogy a pápától való egyházi függés felhasználásával a katolikus klérus körében népellenes hadállásokat építsen ki, hanem más országok és elsősorban az olasz nép demokratikus erőinek is igen jelentős támogatást nyújtana. Mi bizonygattuk, hogy egyház és demokrácia között lehetséges az együttmuködés. A magyar demokrácia sokmilliós összegeket áldoz ennek az együttmuködésnek az elérésére. De én azt hiszem, hogyha az együttmuködési készség nyilvánítása mellett nem hívjuk fel a papaság demokratikus hajlamú és a népi demokráciával őszinte együttmuködést akaró elemeinek figyelmét az egyház demokratikus reformjának elkerülhetetlenül érlelődő kérdéseire, akkor mi magunk támasztjuk alá körükben az olyan illúziókat, mintha a kívánt együttmuködés gyökerei egyházi reform nélkül, pápai fennhatóság alatt is megvalósítható lenne. Nem az az igazi együttmuködés, melynek a sokmilliós állami támogatás az alapja, s a papság demokratikus elemei csak olyan egyház keretében szállhatnak síkra teljes erejükkel a nép ügye mellett, amely egyház nem csupán „kiegyezik" a demokráciával, hanem maga is demokratikus, mindenféle akciós külföldi hatalomtól független nemzeti egyházzá változik. Meg kell alkotni mint önálló nemzeti egyháznak a maga legfelsőbb szervét. Áttérni a szertartásokban a latinról a magyarra igen kívánatos, de nem döntő kérdés. Megszüntetni a papi nőtlenséget felette ésszeru, hiszen indítóokai megszuntek, az egyház földbirtokszerzési törekvéseinek a földreform lényegében véve véget vetett. De a papi nőtlenség sem döntő kérdés, ha nem is valószínu, hogy demokratikus reform esetén megmarad - a viccgyártók örömére. Egyházi férfiak, akik elég merészek, hogy fellépjenek a demokratikus egyházi reformokért, bizonyára megtalálják még számos más felgyülemlett probléma megoldását. De egy bizonyos: az egyháznak demokratikus és nemzeti egyházzá kell válnia, különben elszakad a demokratikus fejlődés útjára lépett nemzettől. Habsburgrajongó legitimistáknak és velük egyívásúaknak itt többé jövője nem lehet. E beadvány első fogalmazványát cikk formájában írtam meg s úgy akartam beterjeszteni. A cikkjelleg nyilván erősen érezhető is, amiért elnézést kérek. Az itt felvetett problémák jelentőségét fölöslegesnek tartom külön méltatni. Úgy gondolom, hogy a szövetségesekért folyó ideológiai és politikai harcnak egyik legfontosabb kérdéséről van szó, ami a jobboldali szociáldemokrácia politikai és ideológiai felszámolása után egyre jobban homloktérbe fog kerülni. Előbb úgy gondoltam, hogy ezt az egyházi reform kérdést, mely elkerülhetetlenül napirendre fog kerülni, szakszervezeti vonalon vetnénk fel a tervezett Munka címu hetilapban, mely azonban lekerült a napirendről. De csak az a lap és nem ez a probléma, melynek felvetése alapos előkészítést és egy megfelelő kampány kidolgozását, a kezdeményezés és továbbfolytatás módjának kidolgozását teszi szükségessé. Ezért kérem a politikai bizottság döntését arról, helyes-e a kérdés felvetése, illetőleg a kérdés előkészítésének sürgős napirendre tuzése? Ha igen, munkásvonalon, vagy értelmiségi vonalon történjék a kezdeményezés és milyen módon, ki vagy kik által? Milyen módon legyen előkészítve egy ilyen kezdeményezés továbbfejlesztése és milyen szerepet vállaljanak fizikai vagy értelmiségi szakszervezetek?