___Attila Szakolczai: The reconstuction of the ... [Szakolczai Attila: A fegyveres erőszakszervek restaurálása ...]___Back
ATTILA SZAKOLCZAI:

The reconstuction of the armed oppressive forces at the turn of 1956 and 1957



After November 4, 1956 one of the most urgent tasks of the Kadar government was to recruit a politically reliable and efficient armed force. In addition to the reorganisation of the police and the army, it led to the formation of a new state security organisation. The prompt execution of the government's intention however was hindered by diversionary and enforced promises made by those in power, such as the measures taken against the members of the state security in order to keep up appearances, as well as by the initial reluctance of the armed forces to take up the political role imposed by the government, and last but not least by the people who remained faithful to the revolutionary claims for long. Consequently, the political police created to crush resistance could start to re-conquer the streets only at the beginning of December. Similarly, political departments which took over the duties of the State Security Office and had the task of tracing political enemies, began work at the beginning of 1957, and only afterwards could the whole machinery of the reprisals start to uproot even the memory of the Revolution.
Úgy emlékszik a BM Forradalmi Karhatalmi Ezred történetét megíró Fischer András, az alakulat párttitkára is, hogy „akik abban az időben a Zrínyi Akadémiára lettek irányítva, ottan nem túl barátságos fogadtatásban részesültek. A kapun be sem engedték a jelentkezőket, azzal lettek elküldve, ťhogy nincs magukra szükség, nekünk a párt nem parancsol, jöjjenek, ha mi hívjuk majd magukatŤ", ezért tették át az ezred bázisát a Kerepesi úti Hunyadi laktanyába. A tisztek bevonása a karhatalomba egyaránt nehezen és lassan haladt Budapesten és vidéken. „Miskolcon 480 hivatásos tiszt közül összesen 10 fő jelentkezett a karhatalomba. A salgótarjáni, békéscsabai, szolnoki karhatalmi egységek parancsnokai és az ottani pártszervek alig valamivel jobb arányról számoltak be." A tisztikar betörése, beállása így viszonylag hosszú időt vett igénybe, Kádáréknak pedig azonnal volt szükségük megbízható fegyveres erőre. Mindeközben nem is volt tanácsos a hadseregből nagy számban elvonni a kormány számára megbízható tiszteket az átszervezés idején, amikor a néphadsereg maga is politikai megerősítésre szorult. Földes László a Katonai Tanács 1956. december 4-i ülésén ugyancsak ezt követelte: „százával kell hogy a hadseregbe a megbízható, hű elvtársak, kommunisták bevonuljanak." Hasonlóan nehezen ment kezdetben a toborzás a rendőrök köréből is, akiknek viszonya a kiépülő politikai osztályokhoz és a karhatalomhoz még rosszabb volt ebben az időben, mint 1956-ot megelőzően. Az államvédelem elleni tömegindulatot 1956-ban megtapasztalt rendőrök nem akartak tagjai lenni az ÁVH utódjának, és magukra vonni az „ávósok" ellen irányuló gyűlöletet, de azt sem akarták, hogy létrejöjjön egy olyan szervezet, amely ismét fölébük magasodhat. Így értékelte a rendőrség hangulatát a Budapesti Rendőr-főkapitányság vezetője, Sós György ezredes is, aki elismerte, hogy az állomány jelentős része november-december folyamán is kitartott a forradalmi követelések mellett: „a rendőrség ziláltsága és politikai hangulata az elmúlt időszak értékeléséből származóan olyan volt, hogy a sztrájkot és a tüntetéseket [az] igazságos forradalom folytatásának tekintette, s a rendőrség tagjainak egy része átvette ugyancsak a reakció által elterjesztett és közhangulattá vált szovjetellenességet, valamint az ÁVH tagjai elleni gyűlöletet. Továbbá erősen elterjedt, hogy politikamentes legyen a rendőrség, valamint az, hogy senkit nem lehet bántalmazni a törvényesség címszava alatt". A rendőrök ellenállása lassította a belügyi karhatalmi alakulatok felállítását: „az átirányított elvtársak egy része visszajött, hogy adjunk neki más beosztást, mert úgy látja, hogy a kerületi kapitányságon nem szívesen fogadják, nem adnak neki konkrét munkát." Idegenkedésük a politikai munkától és az arra vállalkozóktól a hatalom számára még 1957 elején is komoly problémát jelentett. Főként olyan feladatokat láttak el, amelyeknek rendvédelmi jellegük is volt: részt vettek a lakosság kezére került, sok esetben eldobált fegyverek összegyűjtésében, a börtönökből kiszabadult elítéltek felkutatásában és visszaszállításában, a még decemberben is fegyverben álló csoportok felszámolásában, a Nyugatra menekülő emberáradat megfékezésében, és a november 4-e utáni reményvesztettségben elszaporodó köztörvényes bűncselekmények felderítésében. A rendőri állomány és a vezetők tartózkodását a politikai feladatok vállalásától erősítette az is, ahogy - a katonatisztekhez hasonlóan - a szovjet hadsereg számos helyen eljárt a rendőrtisztekkel szemben: „egyes megyei szerveknél azokat a vezetőket, akiket az október 23-át követő első napokban a forradalmi bizottságokba beválasztottak, vagy azokban kisebb-nagyobb mértékben tevékenykedtek, a helyi szovjet parancsnokság leváltotta. Sőt az is előfordult, hogy a rendőrségi szervek vezetőit ilyen okok miatt őrizetbe vették (Veszprém, Zala, Békés megye). Ez a körülmény a rendőrségi beosztottak hangulatára zavarólag hatott." A rendőrök még 1957 januárjában is szolidárisak voltak felfüggesztett vagy eltávolított társaikkal.

A pártvezetés kezdetben a honvéd karhatalmi egységekhez hasonlóan bizalmatlanul szemlélte a belügyi egységeket is. Egy Békés megyei jelentés szerint a „karhatalom gyenge, intézkedésre képtelen. Új karhatalom szervezése most folyik. Kuzsvai [helyesen Huzsvai] alezredes helyett más rendőrkapitányt kérnek." Hasonlóan gyengének minősítette a karhatalmat a Veszprém megyei jelentés is. Munkások, párttagok, honvéd- és rendőrtisztek híján - tetszett, nem tetszett - egyedül az egykori ÁVH emberei maradtak, hiszen a spanyolosok életben maradt hírmondói és a partizánok nem jelenthettek olyan tömeget, amilyen nagyra a hatalomnak szüksége lett volna. Budapesten 1956. november 10-én a rendőrség összlétszámából (2126 fő) mindössze 67 személy (3,1%) volt partizán, 1956. november 30-án a létszám emelkedésével pedig 199 (3,6%) az 5494 főből. A Kádár-kormány és az államvédelmisek Kézenfekvő is lett volna a proletárdiktatúra védelmében leginkább kitartó egykori államvédelmisek reaktiválása, ami azonban semmiképpen sem jelenthette magának a szervezetnek, az ÁVH-nak a visszaállítását, ezt nem merték, de nem is akarták megtenni. Nem merték, mert októberben nyilvánvalóvá vált az egész lakosság engesztelhetetlen gyűlölete az „ÁVO"-val szemben, és a forradalom meggyengített, de még nem megtört táborának újabb megmozdulása bizton elmosta volna Kádárt és kis csapatát, hiszen a szovjetek csak a rendszer védelmét garantálták. Ezért volt kénytelen Kádár november 9-én Szerovnak is jelezni: „Önöknek figyelembe kell venniük, hogy nálunk a tömegek hangulatának nagy jelentősége van. A szovjet elvtársak és a mi államvédelmi szerveink munkatársai a letartóztatásokkal a tömegek felháborodását váltják ki." A Magyarországra küldött pártvezérek előtt is szót emelt a nagyszámú őrizetbe vétel ellen, egyidejűleg kifogásolva a letartóztatottak számát, körét (és azok Szovjetunióba szállítását), valamint azt, hogy a letartóztatásokat a szovjet hadsereg és a feloszlatott ÁVH legénysége hajtja végre, ékes bizonyságot szolgáltatva a magyar kormány tehetetlenségére. A még jelentős hatalmat birtokló munkástanácsok novemberben éppen azért törekedtek ellenőrzésük alá vonni a rendőrséget és a karhatalmat, hogy megakadályozzák a volt ÁVH-sok beöltöztetését. Tatabányán fegyveres összetűzésekbe torkolltak az államvédelmisek leszerelését követelő tüntetések. Salgótarjánban nagygyűlésen tiltakoztak a megjelentek a karhatalom összetétele ellen. A Győr-Sopron megyei tanács munkásküldöttekkel megerősített végrehajtó bizottsága november 11-12-én beszámoltatta a megyei ügyészség és a rendőrség vezetőjét.

A meghallgatás nyomán kibontakozó vita alapján úgy határoztak, hogy állandó megfigyelőt delegálnak a rendőrség munkájának felügyeletére, így ellenőrzik a törvényesség betartását, valamint azt, hogy a megszüntetett ÁVH állományából valóban csak egykori gépkocsivezetők, adminisztrátorok, vagyis a nyomozati és vizsgálati munkában részt nem vett személyek kerüljenek át a rendőrséghez. Nyomasztó létszámgondjai enyhítése érdekében a rendőrség (a központi pártvezetés jóváhagyásával) az ország számos pontján a munkástanácsokhoz fordult segítségért, az üzemek viszont csak azzal a feltétellel állítottak szolgálatba kisegítő munkás-rendőröket, és ígérték meg, hogy segítenek a rendőrség ellen is forduló közhangulatot lecsendesíteni, ha ellentételezésként ellenőrizhetik, nem kerül-e sor beöltöztetésekre. A Népszabadságnak adott első nyilatkozatában - a tömegek megnyugtatására - Münnich is kijelentette, hogy „minden alapot nélkülöznek" azok a hírek, amelyek szerint „az új karhatalom magában foglalja az ÁVH-t is", és leszögezte: „az ÁVH-t a kormány feloszlatta". November közepén Salgótarjánban le is fegyverezték a helyi pártvezetés rákosista vonala által szervezett 80 fős fegyveres egység volt ÁVH-s és pártfunkcionárius tagjait arra hivatkozva, hogy „szektás vonalat akartak képviselni". A párt vezetői egyáltalán nem akarták visszaállítani az ÁVH-t (többen személyes élményeik alapján sem), főként azért, mert annak engedelmessége és megbízhatósága is kétséges volt, különösen a fennálló rendkívüli, kiegyensúlyozatlan viszonyok közt. Az ÁVH ugyanis sem létét, sem súlyát nem az FMPK-nak köszönhette volna (sőt annak több tagja részese volt a felszámolását kimondó októberi vezetésnek). A már november 4-én a szovjetek mellett újra csatasorba álló államvédelmisek olyan önálló, a kormánytól és a párt vezető testületeitől hagyományosan független politikai erőt képviseltek volna, ami október tanulságai alapján megengedhetetlen volt Kádárék számára, akik éppen a vezetés egységének hiányát tekintették ekkor a forradalomhoz vezető út egyik legfontosabb stációjának. És valóban, a majdan mégis zömmel volt államvédelmisekből felálló karhatalom nem egy esetben igyekezett nyomást gyakorolni a politikai vezetésre: „hosszú hetek óta a párttagság, a karhatalmisták, a különböző pártrendezvények éles hangon ostorozták a párt- és állami szerveket az ellenforradalom elleni fegyveres fellépésben mutatkozó fogyatékosságokért, a karhatalom jelenlegi helyzetéért és azért, mert nem láttak határozott intézkedéseket a kibontakozás érdekében." A karhatalom különleges szempontjainak, érdekeinek az idézetből is tükröződő hangsúlya és az adminisztratív osztály vezetőjeként annak szervezéséért felelős Czinege Lajos személye azt sejteti, hogy a pártra való hivatkozás inkább a kor zsargonjának megfelelő szóvirágként került a szövegbe, és az valójában a karhatalmisták politikai nyomásának kívánt hangot adni. A karhatalom már szervezésének kezdetén igyekezett függetleníteni magát mindenféle ellenőrzéstől, gyámkodástól. Győrött hiába hívta megbeszélésre a formálódó pártbizottság a parancsnokot, az visszaüzent, hogy korainak tartja még az ilyen megbeszélést, és nem tekinti elég harcosnak, szilárdnak a helyi pártvezetést. Hasonlóképpen visszautasította a párt gyámkodását a salgótarjáni karhatalom parancsnoka, Darázs István őrnagy. Budapesti karhatalmisták a következőt kérték Marosán Györgytől: „Állapítsák meg egységünk jogi helyzetét, és ne tartozzon a rendőrség állományába, hanem a kormány közvetlen tartaléka legyen". „Sehova sem akartak tartozni, sem a Honvédelmi Minisztériumhoz, de a Belügyminisztériumhoz sem.

Kiváltképp azzal a gondolattal nem voltak kibékülve, hogy a rendőrség irányítása alá tartozzanak, hanem a párt vagy a kormány közvetlen hatásköre alá akarták magukat helyeztetni." Ez ellen a rendőrök azonnal tiltakoztak: „ez bizonyítja a legjobban, hogy a zászlóalj nagy egészében mindenek felett érzőnek tudja magát, nem akar elismerni senkit parancsnokának, még Tömpe miniszterhelyettes elvtársat sem." A volt államvédelmisek minél teljesebb önállóságra törekvését igazolják azok az esetek, amikor a politikai vizsgálatokat végző tisztek a letartóztatottak Kádár októberi magatartására hivatkozó védekezését azzal utasították vissza, hogy még Kádár ügye sincs lezárva, ami azt jelzi, hogy elképzelhetőnek tűnt számukra Kádár kiszorítása a hatalomból. Münnich pedig még 1957. december 10-én is szóvá tette az MSZMP Politikai Bizottságának a párt büntetéspolitikai irányelveit jóváhagyó ülésén, hogy „a szellem a belügyben nem kielégítő, […] ma is vidáman éneklik, hogy ťNem lehet az ÁVO-sokkal kikukoricázni!Ť Ezt a Belügyminisztérium klubjában is éneklik." A szervezet felszámolására tehát Kádárnak saját, itthon megkérdőjelezhetetlen hatalma megteremtése és biztosítása érdekében feltétlenül szüksége volt. Az ÁVH feltámasztását még veszélyesebbé tette, hogy öntevékeny vezetői szovjet segítséggel „a kormány tiltása ellenére" kezdték meg és folytatták a rendcsinálást, miközben az országot megszálló szovjet hadsereget központi paranccsal utasították - figyelmen kívül hagyva a Nagy Imre-kormány október 28-án bejelentett döntését -, hogy „a helyi államvédelmi szervekkel közösen határozott lépéseket foganatosítsanak a városok és egyéb települések ellenforradalmi elemektől való megtisztítása érdekében". Ez olyan kapcsolatokat eredményezett az ÁVH-sok számára, amilyeneket Kádár sem a hatalmi harc végleges és biztos eldőlése előtt, sem azt követően, senki számára nem engedhetett meg. Ráadásul az egykori államvédelmi vezetők visszatérése a hatalomba kikerülhetetlenül az 1956 előtti helyzet legalább részleges személyi restaurációját is magával hozta volna, amit a kétfrontos harc keskeny és kanyargós csatornáján lavírozó vezetés amúgy is kétes értékű politikai tőkéje teljes devalválódásának veszélye nélkül nem engedhetett meg magának. Ez megnehezítette volna Farkas Mihály és Péter Gábor elítélését, ami pedig fontos eleme volt az FMPK korai politikájának. Kádár személyesen követelt Farkas ügyében súlyos (a meghozottnál súlyosabb) ítéletet, a per politikai szerepét pedig Marosán György tette nyilvánvalóvá: figyelmeztetni az egyre nagyobb szerephez jutó, ebből pozíciót építeni kezdő, a kormánytól balra álló erőket. Mindezen aggodalmait Kádár Szerov előtt is feltárta, már 1956. november 9-én: „a Belügyminisztériumban, ahol sok államvédelmi munkatárs koncentrálódik, egészségtelen helyzet alakult ki, mivel a szervek munkatársai között olyan személyek találhatók, akik Rákosi idejében a szervekben dolgoztak és negatív szerepet játszottak. Ezért ő [Kádár] úgy gondolja, hogy ezeket a munkatársakat haladéktalanul ki kell vonni, és más munkára kell küldeni. Ezenkívül ő célszerűnek tartja a vezetést feloszlatni, mivel tagjai tisztességtelen emberek." A kutatás jelenlegi szintjén nem tudjuk, Kádár mennyire volt tudatában annak, hogy november végéig a Magyarországon tartózkodó szovjet vezetők bizalmatlanok voltak vele szemben - ezért is szállították határon túli börtönökbe a lefogottakat -, miközben számos alkalommal védelmükbe vették az újjáéledő ÁVH-t mindenfajta támadással szemben. Mindezeken túl Kádárék elégedetlenek is voltak az ÁVH munkájával. „Mi feloszlatjuk az Államvédelmi Hatóságot, mert nem ér semmit, mert rossz módszereik voltak, nem azért, mert az ellenség követeli, hanem azért, mert nem tartjuk célravezetőnek." Az Ideiglenes Központi Bizottság december 3-i ülésén Rónai Sándor állapította meg, hogy „felderítő és nyomozó szerveink nem azt az utat járják [értelemszerűen: járták], amit a népi hatalom védelmében járni kellett volna, különben a PB és a KV másképp láthatta volna az október 23-a előtti helyzetet". Ugyanezt a kritikát ismétli meg egy, a pártvezetés számára készített előterjesztés is: „Olyan karhatalmat kell szervezni, amely időben felfedi az ellenség szándékait, és meghiúsítja azokat. […] Az Államvédelmi Hatóság fő tevékenységét a koncepciós perek jellemezték, és ennek következtében a belső ellenséget, azok külföldi kapcsolatait nem tudták felfedni." Mindezen tényezők kellőképpen indokolták, hogy a kormány első rendeletei egyikével megerősítette az ÁVH feloszlatását, és megtiltotta a volt államvédelmi szervek visszaállítását. A rendelet ugyanakkor leszögezi, hogy „azoknak a feladatoknak az ellátásait, [sic!] amelyek az állam és a társadalom védelme érdekében szükségesek, a rendőrségen belül kell megszervezni minden szervezeti megkülönböztetés és hatásköri elkülönítés nélkül". Nyilvánvalóvá téve, hogy a kormány nem a politikai rendőrség intézményét kívánja felszámolni, hanem az ezen feladatokat ellátó testület szervezeti és hatásköri elkülönítését akarja csak megszüntetni, ami jól illeszkedik abba a kádári politikába, amelyet Rainer M. János a hatalomgyakorlás technikájának megváltoztatásaként, racionalizálásaként írt le. A feladat továbbra is létezik, ellátására a rendőrségen belül kívánnak - ismét szovjet mintát követve - új szervezetet kialakítani. (1953-ban már történt egy elvetélt kísérlet - akkor is Moszkvát követve - az ÁVH-nak a Belügyminisztérium alá rendelésére. Hogy ez az 1953-as példa ott élt a vezetők tudatában, azt igazolja, hogy az ÁVH állományán belül megkülönböztették azokat, akiket 1953-at követően vezényeltek a testülethez; számukra lehetővé tették, hogy akadálytalanul visszatérjenek eredeti szolgálati helyükre, a rendőrséghez, a büntetés-végrehajtáshoz vagy a tűzoltósághoz.) A kormány szorult helyzetét jól szemlélteti, hogy az Ideiglenes Központi Bizottság november 11-i ülésén Kádár - és a rendelet szövegében Münnich is - a vidéken fennálló veszélyre hivatkozott, mintha nem is tudnának arról, hogy a Parlamenttől alig néhány száz méterre, a Roosevelt téri BM-épületben berendezkedett, és megkezdte a munkát az egykori államvédelem. A fővárosban a szovjet segítségtől eltekintve, hangsúlyozottan önerőből működni kezdő államvédelmisek nem titkolták, hogy céljuk „a volt állomány felkutatása, munkába állítása", október előtti helyzetük restaurálása, amit öntevékenységük mellett bizonyít, hogy azonnal megkezdték az őrizetbe vettek módszeres kihallgatását. Súlyukat mutatja, hogy Kádárék a direkt konfrontáció helyett először megkísérelték a szovjetek - Szerov - előtt befeketíteni, majd a politikai nyomozó osztályok szervezésével fennhatóságuk alá vonni a csoportot. Ezek felállításához és működtetéséhez azonban szükségük volt Szerov és a Magyarországon tartózkodó szovjet hadsereg vezetésének jóváhagyására. (Kádár 1956. november 8-án Andropovot kérte, járjon közben, hogy Lascsenko tábornoktól mihamarabb megkapja az ehhez szükséges engedélyt. ) Az Országos Rendőr-főkapitányság Politikai Nyomozó Főosztályának élére állított Mátyás László ezredes parancsait azonban az államvédelmisek rendre szabotálták, noha Mátyáson keresztül Kádár kezdettől személyes ellenőrzése alá próbálta vonni a főosztályt: „a Kádár-kormány olyan intézkedést foganatosított mifelénk, nem nyíltan, hanem utasításban, hogy a potenciális veszélyt jelentő, a stabilizálást akadályozó személyeket mind őrizetbe kell venni, átmenetileg, és úgy, hogy meghatározott időn belül mindenkinek az ügyét személyesen felülvizsgálta, hogy milyen szerepet játszott az ellenforradalom idején, előtte és alatta. Akkor jött egy lista az én főosztályomra azokról a személyekről, akik ebbe a kategóriába estek. […] engem eléggé zavart a lista összetétele, köztük sokan olyanok, akiket én nagyon régről ismertem, egyikkel-másikkal jó baráti viszonyban is voltam, és nem tartottam olyan elemeknek, akiket be kell csukni." Az éleződő konfliktus megoldását, az államvédelem kormányzat alá vonásának végrehajtását szolgálta az egykori államvédelmisek gyors rehabilitálása a felülvizsgálatnak mondott eljárással, valamint szovjet tanácsadók kérése az állambiztonsági szervek, a rendőrség és a határőrség reorganizációjához. A politikai rendőrség kiépítésére irányuló magyar lépések kezdettől a szovjet párt küldöttei figyelmének homlokterében álltak, miközben Münnichéket Szerov utasította a szervezés beindítására. Münnich Ferenc Szénási Géza legfőbb ügyésszel közösen kiadott 5004/1956. számú rendelete 1956. november 27-én jelent meg, amely kimondja, hogy „a megszüntetett államvédelmi szervek beosztottait a BM állományából az 1956. évi december hó 1. napjáig el kell bocsátani". A rendelet látszólag csak nagyon szűk kiskaput hagyott, az akkori gazdasági válsággal, munkanélküliséggel fenyegető helyzetben komoly megszorítással: „azokat, akiknek munkájára a Belügyminisztérium feladatainak zavartalan ellátása érdekében feltétlenül szükség van, az elbocsájtással és a leszereléssel egyidejűleg a Belügyminisztériumnál szerződéses alkalmazotti (polgári alkalmazott) minőségben kell alkalmazni". Ebben az esetben azonban számukra végkielégítés nem adható, és ami ennél is fontosabb, megszűnnek a Belügyminisztérium hivatásos állományának tagjai lenni, polgári alkalmazottként egészen más feltételek és jogosítványok mellett végezhetik munkájukat, vagyis erodálódik az államvédelmisek falanxa. A rendelet kimondja, hogy az államvédelem valamennyi volt beosztottjának tevékenységét felül kell vizsgálni. Ennek végrehajtására azonban rendkívül szűk határidőket tűztek ki: a BM központi szerveinél 1957. február 1-jéig, a megyei (és budapesti) kapitányságokon 1956. december 31-ig kellett azokat befejezni, vagyis általában mindössze egy szűk hónap állt rendelkezésre. Az államvédelmisek megnyugtatása, készenlétben tartása érdekében fizetésüket több helyen ez idő alatt is folyósították.
A látszólag a tömegek követelésének kielégítését célzó rendelet végrehajtása során a kormány igazi cinizmussal úgy tett, mintha aktív lakossági részvételre számítana, amikor az eljárások lefolytatását a sajtóban, rádióban szorgalmazott bejelentésekre kívánta építeni. Más megoldás szóba sem jöhetett, hiszen a megadott határidők a beosztottak érdemi elbírálásához szükséges tényfeltáró, nyomozó munkát nem tették lehetővé. Bizonyítja ezt az is, hogy egy 1957. január 16-án kelt jelentés szerint „számosan vannak olyanok, akiket - tartózkodási helyük ismerete hiányában - a bizottságok kiértesíteni nem tudtak". A lakosság bejelentéseitől várni az ügyek érdemi elbírálását az elharapózó terror légkörében csak politikai cinizmusnak nevezhető, hiszen a december elejétől fennálló, a lakosságot egyre nagyobb terror alatt tartó, jószerével kontrollálatlan karhatalom éppen ezeket az ÁVH-sokat szívta magába, illetve őket irányította oda a hatalom, ellenük szót emelni már csak nagyon keveseknek volt erejük vagy bátorságuk, nekik is hiába. Jól mutatja ezt, hogy a rendelkezésre álló idő alatt mindössze 31 bejelentés érkezett a felülvizsgált 4986 fő, és a felülvizsgálaton meg sem jelent 1519 fő ellen. A hivatkozott jelentés szerint a felülvizsgálat alá vontak mindössze 0,3%-át találták nem igazolhatónak a bizottságok, 15 főt a 4986-ból, amit már a vizsgálat lezárulta előtt jelzett jelentésében Garamvölgyi Vilmos rendőr ezredes, az Országos Rendőr-főkapitányság vezetője. Pedig hogy milyen erős volt az egykori államvédelmisek elleni közhangulat, azt jól mutatja egy 1956. decemberi, már a felülvizsgálat megkezdése után készült jelentés is: „Az ávósok felülvizsgálata folyik. Félő azonban, hogy mind elbocsátják őket." Vagyis a rendelet végrehajtása nyomán nem került sor a volt beosztottak megrostálására, az állomány megtisztítására, érdemi vizsgálatra sem, de nem is ez volt a politikai szándék. A rendelet célja - a lakosság legalább átmeneti megtévesztése mellett - az ÁVH-nak mint szervezetnek a megszüntetése, egyben beosztottainak megnyerése és legitimálása volt. Ezt igazolja a vizsgálatot eleve formálissá silányító szűk határidők mellett a rendelet 7. §-ának (3) bekezdése: „Az igazolás alapján a volt államvédelmi beosztott bármely állami és társadalmi szervnél, illetve vállalatnál alkalmazható". Ami megszűnt, az a különböző elnevezéseken létezett egykori hatóság, amelynek minden alkalmazottját, beosztottját elbocsátották. Akiket az úgynevezett igazolási eljárások után alkalmasnak találtak a további szolgálatra (99,7%), azok már a Kádárék által felállított karhatalom (vagy a politikai nyomozó osztályok) munkatársai lettek: „A megszüntetett ÁVH feladatainak ellátására megszerveztük a politikai nyomozó testületet mint a rendőrség szerves részét. […] A volt ÁVH-sok felülvizsgálata lényegében befejezodött. A további munkára alkalmas többség munkába állítása folyik". A Politikai Nyomozó Főosztályt kimondottan azzal a feladattal hozták létre, hogy folytassa az ÁVH munkáját. A két szervezet lényegi azonosságát Garamvölgyi Vilmos is megállapította az Ideiglenes Intézőbizottság 1957. január 14-i ülésén, míg az e napon megtárgyalt határozati javaslat egyenesen célul tűzte ki, hogy „a politikai apparátusba - a nyomozómunka színvonalának emelése érdekében - mindazokat a volt államvédelmi szakembereket, akik koncepciós perekben nem lettek elmarasztalva, [sic!] be kell vonni." Mindez tökéletesen megfelel a Kádár által már 1956. november 21-én felvázolt megoldási javaslatnak: „A hatóság ne működjék, de a volt beosztott dolgozhat valahol", ami kizárja a politikai szándék akaratlan, végrehajtás közbeni deformálódásának lehetőségét, és az egész folyamat tudatos megtervezettségét mutatja. Ezt támasztják alá a rendőrség vezetőinek jelentései: „Az ÁVH volt beosztottainak felülvizsgálása megindult és folyamatban van. Igen sok jó erő van beosztás nélkül, sürgősen és feltétlenül rendezni kell, hogy ezek a volt ÁVH-sok - akik ellen kifogás nem merült fel - a rendőrség szervezetén belül beosztást nyerjenek." 1957 első napjaiban már keveslik a volt államvédelmisek a számukra juttatott helyeket, több és jobb beosztásra tartva igényt. Ezt a megoldást támogatták alulról, vidékről érkező jelzések is. A Nógrád megyei pártbizottság, miután beszámoltatta a helyi fegyveres erők vezetőit, a tapasztaltakról tájékoztatta a párt legfelső vezetését. Ebben az ellenség leleplezésére irányuló munka fogyatékosságait alapvetően az ÁVH elleni intézkedésekkel magyarázzák, és kijelentik: „Mi egyetértünk az ÁVH megszüntetésével, amikor hangsúlyozzuk, hogy az ÁVH becsületes tagjairól pedig gondoskodni kell. Sajnos ez nálunk megoldatlan." Javaslatuk lényegileg megegyezik a megvalósulttal, csak sunyibb, és még jobban kiérződik belőle a félelem és az erőtlenség: „vita tárgyává kellene tenni azt az intézkedést, hogy a volt ÁVH-tisztek nem dolgozhatnak előző helyükön. Emellett sok szól, de lehetne olyan megoldást keresni, hogy az újonnan szervezett osztályok mellett kis létszámban és illegálisan dolgoznának az ÁVH volt tisztjei is". Az államvédelmisek bújtatásának másik módja áthelyezésük volt. Mivel helyi szinten még az év végén is viszonylag erősek voltak a forradalmi szervek, ráadásul személyesen ismerték az állományt, ezért, hogy kevésbé legyen feltűnő a színleg megtagadott ÁVH-sok újbóli csatasorba állítása, hogy lehetőség szerint elkerüljék, csökkentsék a nyílt konfrontációt, a tiszteket áthelyezték az ország más területeire. Ez a megoldás azonban a munka eredményességének rovására ment, ahogy ezt a Nógrád megyei beszámoló is jelzi: „Máshonnan idehelyezett elvtársaknak érthető okokból idő kell, még jó munkát tudnak végezni." Ezzel indokolja a munka alacsony hatékonyságát egy 1957. februári jelentés is: „Jelentősen nehezítette a munka beindítását vidéken, hogy az operatív állomány teljesen kicserélődött, és így minden megyébe olyan elvtársak kerültek, akik helyi ismeretekkel egyáltalán nem rendelkeznek." Mire a MUK keltette (részben öngerjesztett) rémület elült, mire a hatalom kellőképpen szilárdnak érezte a talajt a lába alatt, az ellenforradalmárokkal szembeni eredményesebb küzdelem érdekében arról határoztak, hogy az egykori ÁVH-sokat 1957. április 15-ig vissza kell helyezni eredeti szolgálati helyükre, de már 1957 elején, nyomban a megejtett „felülvizsgálat" után megindult az ÁVH-sok visszaáramlása. Ekkorra már ismét kezdett etalonná válni az ÁVH: „mi igen is büszkék vagyunk az Államvédelmi Hatóság harcos munkájára", „karhatalma a rendőrségnek van, ennek belső karhatalomnak kell lenni ugyanúgy, ahogy az államvédelmi volt. Ez sok évig még így lesz". Az állomány(ok) rehabilitálásával párhuzamosan az ellenforradalom átmeneti sikeréért pedig már nem a fegyveres testületek, hanem azok vezetésének tehetetlensége, árulása a felelős, ez eredményezte, hogy „a karhatalom szilárd részlegei [ÁVH-s egységek, a határőrség jelentős része] is csak elszigetelt harcokat tudtak vívni az ellenforradalom ellen". Sőt, felelős az akkori politikai hatalom, amelynek több tagja ekkor is részese a vezetésnek: „Nemcsak a rendőrség omlott össze, hanem a szűzmária [sic!] is. Hol volt a párt, hol volt a kormány? Hol találkozott az ember egyetlen olyan vezetővel, aki ezekben a kérdésekben útmutatást tudott volna adni?"
A felálló fegyveres erők
Hosszú ideig kiforratlanok voltak az elképzelések a felállítandó fegyveres erő szervezetét és alárendeltségét illetően is. A tárgyban hozandó legfelső szintű döntés hiánya - pontosabban a döntések sokasága - oda vezetett, hogy párhuzamosan indult meg a különböző testületek szervezése (karhatalom, politikai nyomozó osztályok és legkésőbb a munkásőrség) és átszervezése (rendőrség). Mivel ebben a korai periódusban feladatuk között lényegi különbség nem volt, és mindegyikben jelentős súllyal volt képviselve az egykori ÁVH állománya, ezeket együtt vizsgálom. A kormány első ülésén, 1956. november 7-én rendelkezett az 1. sz. Budapesti Forradalmi Ezred, egyben szovjet-magyar vegyes járőrök, az üzemeken belül önkéntes munkásőrség felállításáról, miközben átmeneti időre hozzájárult a nemzetőr egységek további működéséhez, így olyan testületeket is megerősített, legitimált, amelyek nem az ő befolyását erősítették (nemzetőrség, üzemi őrségek). A kormányhatározatnak (is) megfelelően kezdettől párhuzamosan, egymás mellett működtek a különböző rendfenntartó szervek, más-más alárendeltségben és legitimitással. Bonyolította a helyzetet (és számos későbbi komplikációt eredményezett), hogy az erőkoncentráció érdekében és a káderhiány következtében ekkor még egyedül Münnich Ferenc fogta össze kormányzati szinten a fegyveres erőket, és az, hogy a fegyveres testületek felügyeletére hivatott Belügy- és a Honvédelmi Minisztérium újjászervezése csak 1956. december 6-án, az erőszakszervek szervezésének vagy átszervezésének megindítását követően kezdődött el. Ennek következményei még 1957 elején is megmutatkoztak: „A politikai helyzet egyik nagyon fontos tényezője a kormány munkájának bizonyos területen való gyengesége: a belügy politikai vonalán, de a HM-ben is jó adag zűrzavar tapasztalható. Ez az igazságügyre is vonatkozik." Az Ideiglenes Intézőbizottság 1957. február 12-i ülésén parázs vita kerekedett a karhatalmi alakulatok alárendeltsége és fizetése körül. Uszta kifogásolta, hogy a belügy nem veszi át azt a 2600 fős egységet, amelynek átadásáról megállapodtak, így annak bérköltsége - 1957 januárjában négy és fél millió forint - továbbra is a honvédelmi tárca költségvetését terheli, amit Tömpe azzal igyekezett hárítani, hogy elfogyott az e célra kapott pénzük. A hadsereg újjászervezésének idején a vezetés igyekezett szabadulni ettől a többletköltségtől, de a belügy még nem volt felkészülve ezen karhatalmi egységek átvételére és ellátására. A fegyveres erő minél gyorsabb felállítására pedig nemcsak a forradalom letörése, a Moszkva előtti bizonyítás érdekében volt halaszthatatlan szükség, de sajátos módon a rákosista erők gyors, öntevékeny lépései is erre sarkallták a kormányzatot. A Roosevelt téren szerveződő államvédelem mellett szerte az országban megfigyelhető, hogy a hatalomba visszatérő ortodox kommunisták maguk kezdtek hozzá - önvédelmi és politikai okokból - fegyveres csoportok felállításához. Nógrád megyében 1956. november végére 466 fős egységet szerveztek, de a helyi funkcionáriusok még Kádárék felhívása előtt saját karhatalmat állítottak föl Baranyában, Szabolcsban, Hajdú-Biharban, míg Sátoraljaújhelyen az akciót a Kummer Károly vezette nemzetőr egységnek sikerült átmenetileg megakadályoznia. A politikai zavarodottságot és a kényszerhelyzetet egyaránt mutatja, hogy a kormány november 7-i határozata nem jelent meg, helyette a Népszabadság a fegyveres erők és közbiztonsági ügyek miniszterének utasítását közölte, amely egyfelől feloszlatta a „nem egységes elvek és katonai szabályzatok alapján" működő forradalmi katonatanácsokat (azzal, hogy újjáalakulásukról később fog intézkedni), másfelől mindössze arra utasította a honvédtiszteket, hogy maradjanak a helyükön, és teljesítsenek szolgálatot, vagy ha csapatuktól elszakadtak, tartózkodjanak a lakásukon, ami távol van az előző napi rendelet lázas mozgósítási szándékaitól.

Csak november 11-én jelent meg Münnich előző nap kiadott parancsa, amelyben azonnali jelentkezésre hívta fel a Budapesten tartózkodó katonákat. A fegyveres erők minisztere minden konkrét feladatmegjelölés nélkül utasította a tiszteket, hogy jelentkezzenek szolgálatra, amiből következtetni lehetett a szétesett hadsereg restaurálásának szándékára, de karhatalomba szervezésére nem. Ezt támasztja alá, hogy a Budapesten a Petőfi vagy a Zrínyi Katonai Akadémián jelentkező tisztekkel megkezdték a Tiszti Nyilatkozat aláíratását, ami ugyancsak nem szólt honvéd karhatalmi egység felállításáról. Egyidejűleg megkezdődött a szovjetek által szétzavart hadsereg újjászervezése. A tisztikar szolgálatba állításánál is nehezebben ment a sorállomány összegereblyézése. Az alakulatuktól elszakadt sorkatonákat egyes nagyobb településeken igyekeztek összegyűjteni. Ez az átmeneti, rendezetlen helyzet azonban azzal a veszéllyel járt, hogy az egy helyre koncentrált, tiszti felügyelettel csak minimálisan rendelkező katonák könnyen újabb megmozdulások tömegerejévé válhattak, mint például Békéscsabán, ahol december 6-án csatlakoztak a néma tüntetéshez és koszorúzáshoz, és közülük egy csoport Jenei Andor vezetésével Sarkadra ment, ahol irányítóivá váltak a helyi forradalmi megmozdulásnak, amelyet csak a kivezényelt szovjet egység tudott elfojtani. 1957. január 13-án 64 sorkatona szökött meg a kalocsai műszaki alakulat laktanyájából, akik az ellenük lefolytatott bírósági eljáráson arra hivatkoztak, hogy a tisztek egy része is elhagyta az alakulatot. Többen megtagadták a bevonulást, és vagy külföldre menekültek, vagy bíróság elé kerültek. A hadsereg reaktiválásához hasonlóan nehezen indult a rendőrség újbóli csatasorba állítása. Az általános ódzkodás a politikai munkától szükségessé tette előbb vagy legalább párhuzamosan a szervezet politikai megerősítését, miközben lassan haladt önkéntesekkel való felduzzasztása is. A rendőri állomány jelentős része politikai hűségnyilatkozat aláíratásának megalázó procedúrája nélkül is leszerelt, számosan Nyugatra menekültek. Az állomány ellenállása és megbízhatatlansága miatt kezdettől napirenden volt egy speciális politikai, állambiztonsági osztály, illetve egy lehetőség szerint a pártnak közvetlenül alárendelt fegyveres erő felállításának szüksége. Czinege Lajos vetette fel, hogy a „hadsereg árnyékában kell egy kissé megszervezni a munkásmilíciákat, ehhez legalább fél év kell" - a prognózisban nem sokat tévedett, hiszen négy hónapba telt, mire sikerült fegyvert adni a munkásőrök kezébe. Vita volt a felállítandó párthadsereg elnevezéséről is, az előkészítő anyagok általában népőrségnek nevezték. Az Ideiglenes Intézőbizottság 1957. január 29-i ülésén a munkásőrség elnevezés mellett döntöttek, ami az erőltetett ütemű szervezés eredményeképpen 1957. február 19-én meg is alakult. Kádár a csehszlovák mintára megszervezendő munkásőrség felállítását szorgalmazta. A csehszlovák és a keletnémet munkásmilíciák között a szervezet függőségét illetően létezett az alapvető különbség: előbbi a pártnak, utóbbi a belügynek volt alárendelve. A pártvezetés igyekezett a megalakuló fegyveres erőket minél teljesebben fennhatósága alá vonni, de a csehszlovák minta követését indokolta a belügy zavaros helyzete is: „Nem javaslom, hogy [a munkásőrséget] minden fokon a jelenlegi állapotban a belügyminisztériumi szerveknek alárendeljük, mert ma még van bizonyos tartózkodás a rendőrséggel szemben, és ez visszatartó hatással lenne." Földes azon aggodalmának adott hangot, hogy mivel a rendszer támogatói még nem tartják elég harcosnak, politikailag elkötelezettnek a belügyi szerveket, félő, hogy kevesebben jelentkeznének a Belügyminisztériumnak alárendelt munkásőrségbe. Kádár már 1956. november végén kifogásolta, hogy a kormány november 7-i határozatát a forradalmi ezred felállításáról nem megfelelően hajtották végre: „elferdült az eredeti megállapodás, a mi elgondolásunk a szó szoros értelmében vett forradalmi ezredek voltak." Pontosan ki is fejtette, mit ért ez esetben forradalmiság alatt: politikai szilárdságot, megbízhatóságot, tudatosságot, akár a képzettség, a katonai rend rovására is. Nem csoda, hogy a fegyveres szerveknek a pártvezetésben szót kapó vezetői igyekeztek ellensúlyozni a politikai hatalom törekvését, amely szerint „a forradalmi ezredeket úgy kell felállítani, hogy az a hadsereg magva lehessen". Mátyás László rendőr ezredes 1957. január közepén azzal hárította el az őt felkereső, jövőbeni elhelyezésükről érdeklődő karhatalmista küldöttség tagjait, hogy a budapesti politikai osztályon a létszám már betelt, mindössze vidéken van még néhány üres hely operatív tisztek számára. Czinege Lajos részint abban látta a rendőrtisztek és az odairányított pártmunkások, államvédelmisek ellentétét, hogy a „szakértelemre hivatkozva a különböző parancsnoki funkcióba és törzsekbe rendőrtiszteket igyekeztek állítani, akik részéről bizonyos pozícióféltés érezhető." Kifogásaikat Kádár nem sokra becsülte: „az elvtársak […] megijednek attól, hogy ezek nem tudnak rendesen szalutálni" - jelentette ki az MSZMP Ideiglenes Intézőbizottságának 1957. február 12-i ülésén, bizonyságot adva arról, hogy a tisztek szakmai képzettségének nélkülözhetetlenségéről milyen lekicsinylő véleménye van. A fegyveres testületek vezetőinek törekvése nem bizonyult eredményesnek, egy 1959 eleji jelentés katasztrofális képet fest a BRFK Politikai Nyomozó Osztályának állományáról: „beosztottai több mint 50%-ának csak általános iskolai végzettsége van, és több mint 50%-a nem végzett szakmai iskolát. 50%-nak pedig pártiskolai végzettsége sincs […] az előforduló fegyelmezetlenségekre nem a szolgálati mulasztás a jellemző, hanem a durva, korrupciós, iszákos, erkölcstelen magatartásokból adódó cselekmények." Az alacsony iskolázottság pedig megnehezítette az ügynökség irányítását, amelynek tagjai sok esetben magasabb végzettséggel rendelkeztek az operatív tiszteknél. Kádár tehát nemcsak a Munkás-Paraszt Hatalomért Érdemrenddel fizette meg a fegyveres szolgálatot vállalókat, hanem hosszabb távon gondoskodott biztos egzisztenciájukról is: „akinek 6 elemi iskolája van, az tiszthelyettesi állományba kerülhet, és később módja lesz előlépni […]. Az embereknek meg kell mutatni a perspektívát." A központi forradalmi alakulat(ok) felállása is nehezen ment. A Katonai Tanács 1956. december 4-i ülésén pánikhangulat uralkodott el a magyar fegyveres erőknek a megújuló tüntetésekkel szembeni tehetetlensége láttán. Úgy értékelték, hogy „a magyar hadsereg ezeknek az eseményeknek csendes szemlélője volt […] a jelenlegi rendőrség összetétele és magatartása azt bizonyítja, hogy nem alkalmas a feladatok betöltésére […] a tiszti ezredek harci szellemét feltétlenül emelni kell", de megkérdőjelezték azt is: vajon a „jelenlegi utasítások, amik a karhatalmi ezredek felé kimentek, megfeleltek-e egy ellenforradalmi akció ellen"? A tragikusnak értékelt helyzetből a kiutat úgy vélték megtalálni, ha alapos politikai tisztogatást hajtanak végre a honvédségnél és a rendőrségnél: „Kezdjék meg a rendőrök felülvizsgálását, a takarítást" - ahogy Uszta Gyula fogalmazott -, növeljék és koncentrálják erőiket, hogy a „tömeggel szemben tömeget" tudjanak állítani, hiszen „a fehérterror ellen háromszoros vörös-terrort kell alkalmazni", miközben szükségesnek látták javítani a felderítés munkáját, és az információcserét a pártvezetéssel. A Katonai Tanács december 4-i megállapításaival összhangban az Ideiglenes Központi Bizottság másnap elrendelte a BM Karhatalmi Ezred létrehozását igen rövid, december 7-i határidővel, miközben arról is döntöttek, hogy a fegyveres erők felállítása körüli anomáliák rendezése érdekében az ügyet az Ideiglenes Intézőbizottság valamelyik soron következő ülése elé kell vinni. A szervezés azonban minden sürgősség és sürgetés, a hatalom szándékai ellenére lassan és nehézkesen haladt, Czinege már egy hét múlva támadta a hadsereg és a rendőrség vezetőit, amiért „nem helyeznek kellő súlyt az egység minél gyorsabban történő harckész állapotba való hozására", miközben az Adminisztratív Osztály már 430 válogatott, megbízható kommunistát irányított oda ez idő alatt. 1957. január 4-i jelentésében arról számol be, hogy már „900 teljesen megbízható, szilárd párt- és szervezett munkást" küldött az alakulatba, de annak felszerelése és felhasználása még mindig számos kívánnivalót hagy maga után. Még 1957 februárjában is a párt legfelső vezetésének kellett az ügyben interveniálnia: „Meg kell nézni, miért folyik lassan ez a sürgős dolog." Az alakulat létszáma 1957 tavaszára már meghaladta a 2000 főt, köztük számos görög és jugoszláv emigránssal. (1957 elején felmerült egy önálló görög karhatalmi zászlóalj felállításának terve is, ezt azonban elvetették. ) A felállítandó karhatalmi egységek elhelyezése, létszámkeretének kijelölése az ország közigazgatási beosztásához igazodott: Budapestre egy ezredet telepítettek, azokra a megyeszékhelyekre, amelyek egyben megyei jogú városok is voltak (Debrecen, Miskolc, Pécs és Szeged) egy karhatalmi zászlóaljat, a többi megyeközpontba egy-egy karhatalmi századot. A sablontól mindössze három esetben tértek el: század helyett zászlóaljat telepítettek Győrbe és Szombathelyre, Győr esetében ezt a városnak a forradalom idején betöltött kiemelkedő szerepe, a rendcsinálás nehézségei, földrajzi helye és jelentős ipara kellőképpen indokolta, míg Vas megye az Ausztriával közös hosszú határszakasz miatt részesült e megkülönböztetett elbírálásban. Végül az átlagos egy helyett két századot kívántak felállítani Pest megyében. Vidéken általában 1956-1957 fordulóján álltak fel a karhatalmi egységek, majd a politikai osztályok, ezt követően kezdődhetett csak meg az érdemi munka. Az utcát visszahódítani hivatott, ezért (a rendőrségen létrehozott politikai osztályokkal szemben) széles nyilvánosság előtt szervezett karhatalom felállítását a kormányzat nem az ellenforradalom (még nem is mindig nevezték annak) elleni harccal, hanem elsosorban a köztörvényes cselekményeket elkövetőkkel szembeni védekezéssel, a közrend és közbiztonság megteremtésének növekvő szükségével indokolta, így igyekezett azt elfogadtatni a lakossággal. A fővárosban elsőként felállt karhatalmi századot is ennek jegyében köszöntötte a hivatalos pártsajtó: „Az új karhatalom megalakulása alkalmából üdvözöljük azokat a rendőröket, katonákat, munkásokat, akik részt vállalnak a rend megteremtésében. Köszöntjük őket, mint a rend és a nyugalom őrzőit. Azt kéri tőlük Budapest lakossága, hogy kemény kézzel sújtsanak le a fosztogatókra, a bűnözőkre, s védjék meg a lakosság, az ország vagyonát." Ahogy országosan befejeződtek a fegyveres harcok, és megalakult Budapesten a második honvéd karhatalmi ezred, máris változott, egyre inkább politikai jellegű lett a nyilvánosan is vállalt feladat: „Feladatuk a rend biztosítása, s az orvlövészek lefegyverzése. A tiszti járőrök a lefegyverzett rendzavarókat a népköztársaság igazságügyi szerveinek adják át." De a karhatalom elfogadtatása érdekében továbbra is előtérben maradt a széles nyilvánosság elé szánt megfogalmazásokban a köztörvényes cselekmények üldözése. A szövegekből nehéz volt pontos képet nyerni arról, mi is a karhatalom valódi célja, ez igazán akkor lett világos, amikor már egyre többen rendelkeztek konkrét, személyes élményekkel, amikor egyértelművé vált, hogy a forradalmi események során elkövetett cselekményeket kriminalizálva a hatalom tudatosan és szándékosan elmossa a köztörvényes és a politikai tevékenység közötti határt. 1956. november 21-én az országban már 13 810 fő teljesített karhatalmi szolgálatot, 5140-en a belügyi, 7554 a honvéd- és 1116-an a megyei pártbizottságok által szervezett karhatalmi alakulatokban. A karhatalomhoz képest is megkésve kezdődött el a politikai osztályok felállítása, amihez meg kellett várni a volt ÁVH-sok felülvizsgálatát. A munka beindítását nehezítette az a többfrontos politikai küzdelem, amelyet az osztályok vezetői és beosztottai kezdettől folytattak az általuk megbízhatatlanoknak minősített személyekkel és intézményekkel szemben. Helyzetüket nehezítette, hogy az ÁVH utódaként létrehozott „Főosztály" akkor kezdett el szerveződni, amikor a kormányzat nyilvánosan még megtagadta a „Hatóságot" és az államvédelmiseket, felülvizsgálatukkal színleg felelősségre vonásukat készítve elő. Ugyanakkor az államvédelmisek kezdettől fogva minél teljesebb restaurációra törekedtek, mutatja ezt a politikai nyomozók panasza is az október 23-a előtti hibákra, amikor „a törvényesség egyoldalú értelmezéséből származó liberalizmus" károsan hatott az állomány harckészségére. Az első félévi munkáról adott összefoglaló jelentés arra hívja fel a figyelmet, hogy az október 23-a előtti hibás politikai értékelés alapján hozott káros intézkedések jelentősen csökkentették az operatív munka hatékonyságát: „Az 1956. októberi ellenforradalmat megelőzően kialakult politikai légkör és azon belül az egyre erőteljesebben jelentkező jobboldali, revizionista irányzatok, amelyek háttérbe szorították azt a körülményt, hogy a szocializmus építésének viszonyai között számolni kell az ellenséges osztályerők tevékenységével, éreztette hatását az ügynöki munka ütőképességének vonalán. A korábban kialakult, elkövetett túlzások és törvénytelenségek hibáinak kijavítása során több olyan intézkedés is született, amelyek az ügynöki munka hatékonyságát csökkentették," fordították vissza a politikai vezetésre azt a vádat, hogy nem jelezték idejében az ellenforradalom szervezését, miközben ha nem is a klasszikus megfogalmazás szerint, de azt állították, hogy a proletárforradalom győzelme után is létezik az osztályharc, vagyis szükség van politikai rendőrségre. Az államvédelem hatékonyságát erősen meggyengítették a forradalmi események. Az állomány októberi megrettenése, menekülése megnehezítette a munkát, amint erre az 1956 decemberében készült jelentés eufemisztikus megfogalmazása is felhívja a figyelmet: „az operatív állomány jelentős része hatása alatt állt az október 23-a során kialakult helyzetnek. Ennek következtében cselekvőkészsége nem volt egységes. Sokan közülük önvédelmi kérdésekkel foglalkoztak […].
Csak egészen az utóbbi időben lehet tapasztalni az állomány soraiban magasabb szervezettséget és nagyobb önbizalmat." A jelentést szignáló Mátyás László ezredes jelezte azt is, hogy a november 4-ét követő politikai bizonytalankodás, az ÁVH elítélése kedvezőtlenül hatott az ellenséggel szembeni harcra: emberei „időnként hatása alá kerültek azoknak a félhivatalos vagy hivatalos nyilatkozatoknak, melyek tovább üldözték ennek a szolgálatnak a tagjait". 1957 februárjában - nem sokkal leváltása előtt - már jóval erősebben vádolja a helyzetért a politikai vezetést, talán éppen abban a hiúnak bizonyuló reményben, hogy ezzel meg tudja tartani pozícióját: „Állományunkat rendkívül megviselte az ellene folyó kampány, a kialakult tömeghisztéria, különösen mert azt látták, hogy az ellenük folyó hangulatkeltésben egyes párt- és állami funkcionáriusok, szervezetek és nem utolsósorban a sajtó is részt vett. […] Hozzájárult ehhez a felülvizsgálat, amit az állomány tagjai megalázónak tartottak. Elvtársaink és családjuk élete veszélyben forgott, sokakat kiraboltak, és a fenyegető közhangulat miatt egyesek hosszú ideig nem mehettek vissza lakásukba." A jelentésben foglaltak helyenként azonos megfogalmazásban visszatérnek egy 1957. február 25-re datált szövegben, vagyis már Mátyás leváltása (1957. február 14.) után. Czinege Lajos az 1957. januári intézőbizottsági ülés elé szánt észrevételeiben szóváteszi: „Igen gyakori volt, hogy a Belügyminisztérium vezető funkcionáriusai, a rádió, a pártsajtó ismételten olyan nyilatkozatokat tettek, melyek a személyi állomány további demoralizálására vezettek." Ezek alapján egyértelműen megállapítható, hogy a jelentésekben szereplő kampány, tömeghisztéria a november 4-ét követő napokra vonatkozik. A szövegek legfőbb üzenete pedig az, hogy az államvédelmisek már akkor harcoltak az ellenforradalom ellen, amikor még a politikai hatalom (Kádár és Münnich) is ellenük foglalt állást, és a Tiszti Nyilatkozat szövegében is a hibák kijavítására irányuló hazafias mozgalomként aposztrofálták október 23-át. Név nélkül többeket megvádolnak, felelőssé tesznek a párt- és állami vezetők közül is azért, hogy késleltették az államvédelem harcba vetését. Ekkor már a legénység átmentésének érdekében megtartott felülvizsgálat is a felhozott vádak közé kerül, és szó sincs az államvédelem hibáiról, nemhogy bűneiről, ehelyett kampány, tömeghisztéria, hangulatkeltés volt az oka annak, hogy fenyegető közhangulat alakult ki. Ezt részleges érvénnyel már 1956. november 21-én Kádár is megállapította: „Az államvédelmi[s]ek elleni tömeghangulat két forrásból származik: saját hibájuk, hogy mindenfelé nyomoztak, túlzások részesei voltak, a másik a fontosabb, hogy felszították ellenük a reakciósok a tömeget, mert halálig kitartottak becsületből a párt mellett, mert teljesítették a parancsot." Mátyás László, a Politikai Nyomozó Főosztály néven reinkarnálódott ÁVH vezetője tovább támadva a politikai vezetést, a fentieken túl azzal magyarázta a politikai nyomozómunka hiányosságait, hogy „olyan létszámkeretet kaptunk, ami eleve erősen megnehezítette a munkát." Szerinte a sokáig húzódó átszervezés, a technikai eszközökkel való rossz ellátottság, az operatív munkához szükséges eszközök hiánya stb. gátolta a munkát. Vagyis Mátyás véleménye szerint az államvédelmi apparátus nem a politikai vezetés szándéka szerint, hanem szinte annak ellenére, attól akadályoztatva vette fel a harcot november 4-e után az „ellenforradalommal", féllegalitásban dolgozott, és így ért el eredményeket. De az önbizalom visszaszerzése sem volt önmagában elég a munka megindításához. A forradalom idején a különböző megyei főosztályok és osztályok elfoglalásával az ÁVH-nak nagyon sok titkos, bizalmas irata került a felkelők kezére, így dekonspirálódtak módszerek, ügynökök, titkos találkozóhelyek. „A bizalmas anyagok kb. 60%-a megsemmisült vagy dekonspirálódott", valamennyi részleg súlyos veszteségeket szenvedett, a legérzékenyebbet talán a hírszerzés: „összes külföldön lévő rezidentúrájuk a Külügyminisztériumban bekövetkezett ellenforradalmi cselekmények miatt dekonspirálódott", de súlyos létszámproblémákkal küzdött mind az operatív tisztek, mind az ügynökség szempontjából a Belső Reakció Elleni, az Ipari és Közlekedési Szabotázs Elhárító és a Vizsgálati Osztály is, amelyekre a megtorlás beindításakor a munka dandárja várt. A szétesettség minden szempontból teljes volt, ami kiváló lehetőséget kínált a valódi újrakezdéshez. „A hálózati operatív munka beindításánál kellett a legnagyobb nehézségekkel megküzdeni úgy Budapesten, mint vidéken. Egyes megyei szerveknél a nyilvántartás jelentős részét, vagy [sic!] teljesen megsemmisítették. Több helyen az operatív anyagok, pl. Miskolcon, Egerben, de máshol is egy jelentős része az ellenforradalmárok kezére jutott, megismerték az ügynökség jelentős részét, és így azt tovább használni nem lehet. Az ügynökség egy jelentős része az államvédelemmel szemben megnyilvánuló tömeghisztéria, majd a kormányintézkedések hatására megtagadta a munkát, egy kis része kiszökött az országból. Ezek és az operatív állománynál tapasztalható problémák (demoralizáltság, titkos állomány) jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy az operatív hálózati munkában nem haladtunk megfelelően előre". Az 1957 januárjáról készített bűnügyi statisztikai jelentés is azzal magyarázza a rendőrség munkájának gyengeségét, hogy „az ellenforradalmi események majdnem teljesen szétverték a rendőri ügynökséget, amely január hónapban még nem tudott talpra állni." A Politikai Nyomozó Főosztály az ügynöki hálózat gyors reorganizációjára törekedett, ami ez esetben is együttjárt a megújításra törekvéssel. Itt az volt a szempont, hogy az ügynökök minél jelentősebb hányada kerüljön ki az ellenségesnek minősített kategóriákból annak érdekében, hogy a hatóságok számára hasznosabb információkat tudjon szolgáltatni, egyben csökkenjen körükben a párttagok aránya. Még 1956 végén határoztak a hálózat felülvizsgálatáról, a dekonspirálódott vagy megbízhatatlan, alkalmatlan ügynökök kizárásáról és „új minőségi hálózat létrehozásáról". Az ügynöki hálózat gyors kiépítése azonban számos veszélyt rejtett magában: „vannak olyan tapasztalataink, miszerint az ügynökség felülvizsgálata nem elég alapos, a kapcsolat újrafelvétele előtt az ügynökség régi tagjait nem ellenőrzik le kellően, és így könnyen előfordulhat, hogy dekonspirált, áruló, vagy esetleg visszafordult ügynök kerül a hálózatba". Még egy 1958 végén készült jelentés is kénytelen volt megállapítani, hogy „sorozatos hibák fordulnak elő konspiratív tekintetben. Gyakori az ügynöki árulás és provokáció […] az operatív osztályok nem fordítanak kellő figyelmet az ügynökségtől szerzett adatok, jelzések ellenőrzésére". A Politikai Nyomozó Főosztály 1957. évi munkájáról készített jelentés is leszögezte, hogy „kevés az alapos[san] ellenőrzött ügynök, mert nem megfelelően hajtották végre a belügyminiszter elvtárs idevonatkozó parancsát. Például nem ellenőrizték, mit csinált az illető az ellenforradalom alatt, nem dekonspirálódott-e, vagy lett áruló [sic!]. Gyakran tapasztalható felületesség az új beszervezéseknél is." De nemcsak ügynökök, hálózati személyek lepleződtek le a forradalom napjaiban, hanem az ÁVH tisztjei közül is számosan. Kádár az Intézőbizottság 1957. február 12-i ülésén emlékeztetett arra, hogy „a felkelők birtokában volt az egész államvédelmi lista és az összes pártfunkcionáriusok névsora és címjegyzéke […] úgy néz ki, hogy az államvédelmisták közül kb. 150-200-at kiengedtek a felkelők, és beszerveztek. Azok közül néhány, mikor újból behívták, becsületes volt, és megmondta, hogy ne vegyenek vissza, mert engem beszerveztek." Ez felvetette az egykori államvédelmisek új szempontú, tényleges felülvizsgálatát. 1957 első felében a hálózati felderítés továbbra is hallatlanul gyenge lábakon állt. „Az ez évben foganatosított összes letartóztatottaknak [sic!] mindössze 5,2%-a olyan, akik letartóztatásukat megelőzően hálózati felderítés alatt állottak, illetve annak eredményeképpen következett be az őrizetbe vétel. […] 1957. május hónapban a politikai nyomozó szervek 413 főt vettek őrizetbe, és a letartóztatott személyek közül csupán egy fő volt, akinek személyi dossziéja volt".

A Politikai Nyomozó Főosztály munkájának hatékonyságát tovább csökkentette az a törekvésük, hogy megfeleljenek a politikai elvárásoknak. A főosztály ugyanis - az 1956. decemberi párthatározat iránymutatását figyelembe véve - arra törekedett, hogy leleplezze mindazon erőket, amelyek „tudatos szervezkedése" az ellenforradalmi robbanáshoz vezetett. A már idézett 1956. december 17-i jelentés szerint: „Jelenleg […] hálózati úton kutatják az illegalitásban lévő horthysta ellenforradalmi elemeket". Ez nem hozhatott jelentős eredményt, de a megkövetelt lojalitásnak megfelelően saját hibájukként vállalták ennek következményeit: „Nem tudtuk elegendő ténnyel bizonyítani az imperialista hatalmak szerepét az ellenforradalom előkészítésében, kirobbantásában és támogatásában. Az operatív munka gyengesége következtében nem tudtuk dokumentumokkal bizonyítani, hogy az október 23-án elkezdődött ellenforradalom nem spontán, hanem a belső és külső reakciós erők szervezett akciójaként jött létre." A további feladatok meghatározásánál igyekeztek óvatosabban fogalmazni, amikor az „eszmei irányítókat", a „szervezkedések vezető személyeit" kívánták ártalmatlanná tenni, mindeközben különös figyelmet fordítva az osztályidegen személyekre, és arra, hogy „el kell érni, hogy a letartóztatottak szociális összetétele ebben az irányban javuljon". Ennek biztosítása érdekében utasították a szerveket az osztályhelyzet körültekintő meghatározására, ami tág lehetőségeket nyújtott az adatok manipulálására. Az osztályszempontokat minden eredménytelenség ellenére a megtorlás folyamán mindvégig és mindenütt igyekeztek érvényesíteni.
Ellentétek
Az 1956 végére, 1957 elejére felállt fegyveres erők helyzete rendkívül zavaros volt. Léteztek a Belügyminisztérium, illetve a Honvédelmi Minisztérium alárendeltségébe tartozó karhatalmi alakulatok, felállt és szerveződött a Politikai Nyomozó Főosztály, de továbbélt a törekvés, hogy a rendőrség is vegye ki a részét az „ellenforradalmárok" elleni harcból: „államvédelmi munkájuk során a politikai osztályoknak támaszkodniuk kell a rendőrségi szervekre, fokozottabban kell azokat bevonni az ellenséges illegáció [sic!] felderítésébe és leleplezésébe, noha az utóbbit be nem fejezett megtisztítása miatt még ekkor is úgy értékelték, hogy munkájára „a rossz vezetés és nem egy esetben ellenséges vezetés következtében a gyávaság és ingadozás jellemző." Az alárendeltségi helyzet, a hatáskörök tisztázatlansága, a kiforratlan politikai helyzetből fakadóan egymásnak is ellentmondó rendelkezések és nyilatkozatok, amelyek elbizonytalanították az állományt, az eltérő jogi szabályozottság és nem utolsósorban a fizetésekben megmutatkozó különbségek egymással is szembeállították az azonos céllal létrehozott testületeket, illetve a különböző helyekről verbuvált legénységet. Az 1956 végén a pártvezetés számára készített jelentés óvatos fogalmazásán is érződik a feszültség: „A Belügyminisztérium és a Honvédelmi Minisztérium vezetőinek együttműködését kielégítőnek lehet mondani, de még mindig nem tudták biztosítani azt, hogy az együttműködés Budapesten és a vidéken is a feladatoknak megfelelő legyen. A két testület tagjai közt vetélkedés folyik, és ez nem egy helyen gátolja a karhatalom egységes fellépését az ellenséggel szemben". A tatabányai Beer-csoport egyaránt szembekerült a helyi rendőrséggel és az ügyészséggel, valamint a honvéd karhatalommal. Az erőviszonyokat jól mutatja, hogy végül szovjet segítséggel ők kerültek ki győztesen a küzdelemből, a karhatalmi egységeket 1956. december 10-én összevonták, egységes irányítás alá helyezték, „december 11-én új városparancsnokot kapott Tatabánya, Csaba alezredes személyében, ezenkívül egy erős karhatalmi szakaszt Budapestről, amellyel most már biztosítva van Tatabányán a karhatalom". Az amúgy is meglévő ellentéteket élezte a pozícióféltés, hiszen az államvédelmiseket, funkcionáriusokat azzal az „ígérettel [mozgósították], hogy a későbbiekben az önkéntes jelentkezés és alkalmasság figyelembevételével elsősorban őket és a többi karhatalmi ezredek állományát fogják figyelembe venni a honvédség és rendőrség újjászervezésénél", ami mélyítette ellentétüket a leépítésektől fenyegetett rendőr- és honvédtisztekkel. Kezdettől nagyon rossz, alkalmasint ellenséges volt a rendőrség, valamint a karhatalmi egységek és a politikai osztályok állományának viszonya egymáshoz, de kiélezett hatalmi harcot folytattak a fegyveres szervek vezetői is - a személyes ellentétektől tarkított küzdelemnek esett áldozatul Mátyás László és Pőcze Tibor -, szembenállásuk eredményezte például, hogy teljes egyetértés alakult ki a tekintetben, hogy a felállítandó munkásőrséget a párt irányítsa, hiszen ezzel kölcsönösen megakadályozták, hogy az új fegyveres alakulat a másik fél alárendeltségi körébe kerülve, annak pozícióit erősítse. A kölcsönösen nagyfokú bizalmatlanság megnehezítette, sok esetben lehetetlenné tette a közös munkát. Túl azon, hogy a rendőrség hosszú időn keresztül politikamentességre törekedett, előfordult az is, hogy felléptek a karhatalmistákkal szemben. Hasonlóan rossz viszony alakult ki a különböző egységek között Csongrád megyében: „Párttagokból polgárőrséget szerveztek, amely a legkomolyabb fegyveres erőt jelenti a megyében. Minden rendőrőrshöz 10-20 polgárőrt küldenek megerősítésre. A katonatisztek csak tartalékot képeznek. Rossz a viszony a polgárőrség és a tisztek között. A rendőrségre egészében nem lehet támaszkodni". A politikai megbízhatóság ráadásul nem járt együtt a szakmai ismeretekkel, sőt számos esetben akadályozta azok megszerzését. A rendőrség kísérletet tett arra, „hogy a legelemibb rendőri feladatokra tanítsa a bajtársakat", akik ezt azzal utasították vissza, hogy ők nem akarnak rendőrök lenni, őket az ellenforradalmárok elleni harcba küldte a párt. A politikai nyomozó és vizsgáló szerveknek még rosszabb volt a viszonyuk az ügyészségekkel, mint a rendőrséggel. Az 1957. február 4-i országos ügyészi értekezleten Szénási Géza meg is rótta kollégáit azért, mert „úgy látszott még december első napjaiban is, hogy a helyi szervekkel, de különösen a karhatalommal és a rendőrséggel a törvényesség és a módszerek tekintetében kiküszöbölhetetlen az ellentét". Az ügyészség rendelkezésére számos őrizetest szabadítottak ki a kistarcsai internálótáborból, de rendre szabadlábra helyezték a letartóztatottakat is, ahogy azt Sándor József kifogásolta az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának 1957. február 26-i ülésén: „Somogy megyében […] két elvtársat kivégeztek, s az ügyészség még egyetlen ember felett sem ítélkezett [sic!], még tárgyalást sem készített elő. Hiába tartóztatjuk mi le, ha az ügyészség kiengedi. Ezért véleményem szerint a belügyi szervek munkáját kritikusabban kell nézni". Pártaktívákról érkezett jelentésekre hivatkozva Czinege Lajos is úgy értékelte, hogy „az ügyészség, illetve az ügyészek jelentős része nem vesz részt ebben a harcban, sőt menti, kiszabadítja az ellenforradalmárokat. A Legfőbb Ügyészségen olyan jelszó kapott lábra [sic!], hogy ťaz Ügyészség fő feladata a becsületes hazafiak megmentéseŤ". A helyzet megváltoztatása érdekében néhány ügyész letartóztatását javasolta, sőt: „Azon ügyész, bíró, aki nem hajtja végre [nem vesz részt a statáriális eljárásokban], azt azonnal el kell távolítani, s aki kimondottan ellenforradalmi cselekményt követ el, vele szemben is statáriumot kell alkalmazni". Kezdetben az ügyészség, élve alkotmányban biztosított jogával, alkalmanként megkísérelt törvényességi felügyeletet gyakorolni a belügyi szervek fölött, azonban hamar kiderült, hogy kettejük közül melyik az erősebb. 1957 májusában a Nógrád Megyei Ügyészség ellenőrzést tartott a megyei rendőrkapitányság politikai osztályán, amelynek során az eljáró ügyész számos formai és tartalmi szabálytalanságot észlelt és tett szóvá jelentésében (hiányos az előzetes letartóztatást elrendelő határozat kihirdetése, nem figyelmeztetik a letartóztatottakat, hogy joguk van panasszal élni letartóztatásuk ellen, együtt őrzik a közbiztonsági őrizeteseket azokkal, akik ellen büntetőeljárás folyik, az operatív részleg tanúkat hallgat ki már a nyomozás elrendelése előtt, sőt több esetben ők kezdik meg a gyanúsítottak kihallgatását is stb. ). Válaszul a politikai nyomozók hamar találtak tanút arra, hogy az ügyben eljárt ügyész októberben egyetértett egyes forradalmi rendelkezésekkel, így ő volt kénytelen távozni állásából, az általa bírált rendőri vezetők pedig helyükön maradhattak. Az ügyészek szorult helyzetét mutatja, hogy mindezek után a legfőbb ügyész 1957 őszén őket vonta felelősségre, amiért „nem törekedtek tapasztalataink szerint arra, hogy a nyomozó hatóság tagjai és közegei által elkövetett súlyos törvénysértéseket a felügyeletet ellátó ügyészek jelentsék […]. Több esetben elmulasztották a fegyelmi vagy büntetőjogi felelősségre vonás szorgalmazását és annak vizsgálatát, hogy a felelősségre vonás alkalmas-e a törvénysértések megelőzésére".
Az Igazságügy-minisztérium, a Legfőbb Ügyészség és a Belügyminisztérium pártalapszervezeteinek 1957. február 5-én tartott közös értekezlete is egyetértett abban, hogy „különösen a megyékben alig tapasztalható a politikai ügyeket vizsgáló szervek tevékenységének ügyészi ellenőrzése". 1957 második felében, a párt büntetéspolitikai irányelveinek előkészítése során zajló vitában Szénási Géza is panasz tárgyává tette a belügy „sokéves uralkodó helyét a bűnüldözésnek azon szakaszában is, amely már főleg ügyészi feladat", és a pártvezetés segítségét kérte ahhoz (eredménytelenül), hogy az ügyészség élhessen végre „négy év szűkítő és gyakran alárendeltségi gyakorlata után" a számára az alkotmányban meghatározott felügyeleti jogkörrel. A rendőrök és a volt ÁVH-sok közötti ellentét következtében maguk a rendőrök hiányolták a nyomozati munkába bevont karhatalmi egységek ügyészi felügyeletét. A szervek közti feszültségeket az eljárások alá vontak is jól érzékelték. Amikor 1957. augusztus közepén katonák vették át (részben) a kistarcsai internálótábor őrzését, az őrizetesek körében elterjedt a hír, hogy ez a politikai enyhülés jele. Az internáltak ugyancsak tisztában voltak a rendőrség és az ügyészség közötti ellentéttel, a tábor parancsnoka fel is hívta a figyelmet annak veszélyére, hogy az őrizetesek úgy látják: „az ügyészség szervei erősen védik őket". A fegyveres testületek és a bűnüldöző szervek közötti rossz viszony aláásta mindkét szervezet hatékonyságát, késleltette az ellenforradalmároknak minősítettek felelősségre vonását, néhány esetben megakadályozta vagy megnehezítette a kapott feladatok végrehajtását. 1956. december 10-én Miskolcon „a rendőrkapitány kijelentette, ha a karhatalom lő a felkelőkre, a rendőrség tüzet nyit a karhatalomra. Ennek a helyzetnek eredményeként az ellenforradalmároknak sikerült a borsodi nyomdát védő karhatalmi alakulat parancsnokát és egy szovjet elvtársat megölniük". A helyzetet tovább bonyolította egyéb politikai erők (elsősorban az ugyancsak súlyos belső megosztottsággal küzdő, helyi pártszervek) igénye a fegyveres testületek (politikai) felügyeletére. Czinege Lajos már 1956 decemberében a párt káderhatáskörébe kívánta vonni a fegyveres szervek fontosabb vezető helyei betöltésének jogát, ez azonban ekkor még alkalmas helyi pártvezetőségek híján kivihetetlen volt. A pécsváradi pártbizottság 1957. március 26-án Biszku Bélának küldött levelében kifogásolta, hogy a helyi rendőrség pozíciójukból elmozdított korábbi vezetői megítélésük szerint szigorúbb elbírálást érdemeltek volna „oportonista [sic!] és gyáva magatartásukért", de elégedetlenek az új parancsnok munkájával is, ezért két politikai munkás beállítását kérik. A Nógrád megyei pártbizottság a rendőrség felülvizsgálatában való részvételétől várta, hogy számára megfelelő káderek kerüljenek vezető pozíciókba. 1956. december 28-án úgy döntött, hogy Szabó István őrnagy leszerelését kéri a fegyveres erők miniszterétől. A Heves megyei pártbizottság vezetője egyenesen a központi pártvezetés segítségét kérte a megyei karhatalom helyzetének rendezéséhez. A budapesti pártszervezetek pedig a BRFK vezetőjét, Sós György ezredest vádolták ellenforradalmárok átmentésével, hiába, mert Sós a helyén maradt, noha a kezdeti időkben Czinege Lajos is bírálta határozatlanságáért. Nem volt megoldva a fegyveres szervek egységes pártirányítás alá vonása sem. Az Igazságügy-minisztérium, a Legfőbb Ügyészség és a Belügyminisztérium pártalapszerveinek 1957. február 5-i közös értekezletén is kifogásolták az általánosan kötelező érvényű központi irányítás hiányát, e célból bizalmas elnöki tanácsi határozat kiadását javasolták, vázolva annak legfontosabb elemeit. Lassan épültek ki az információs csatornák, a postások sztrájkjának letörése érdekében az Ideiglenes Intézőbizottság 1956. december 11-én hozott határozatot arról, hogy „A postához és a vasúthoz katonai parancsnokot kell kinevezni. Ezt belső rendelettel közölni kell az egész állománnyal". 1958 végéig „a közlekedés és posta területéről kb. 1000 embert vettek őrizetbe, és ugyanennyit távolítottak el". A postások sztrájkja, kitartásuk a forradalom követelései mellett korlátozta a politikai nyomozó osztályok által felhasználható operatív eszközök alkalmazását (telefonlehallgatás, levelek felbontása). Elsősorban a szervezés kezdeti időszakában a vidéki egységek magukra voltak hagyva, így jelentős különbségek alakultak ki. A kapcsolattartás (és irányítás) megteremtése érdekében az Országos Rendőr-főkapitányság „repülő bizottságokat" állított fel, amelyek a megyékbe kiszállva, a helyi pártbizottságokkal egyetértésben segítették a rendőrség újjászervezését, politikai instruálását. 1956. december 28-ra pedig országos rendőri vezetői értekezletet szerveztek a politikai helyzet és feladatok, valamint az egységes szervezés irányelveinek ismertetése érdekében, amelynek Tömpe István volt az előadója. „Az egységes elvi irányítás hiánya okozza, hogy az egyes helyi szervek általában csak a helyi körülmények szempontjából ítélik meg az elkövetett cselekményeket […]. Alapvető elvi kérdésekben nemegyszer ellentétes utasítások vagy ellentétes elvi állásfoglalások kerülnek az alsóbb szervekhez, melyek helytelen döntéseket vonnak maguk után, vagy a szükséges felső irányítás hiányos". A helyi pártirányítás megteremtését sokáig akadályozta az a forradalomból örökölt törekvés, amely igyekezett megőrizni a különböző intézmények függetlenségét a párttól. Győrött 1956. november 16-án a rendőrségen tartott értekezleten az ideiglenes pártvezetés egyik első embere, Sárosi János szorgalmazta a rendőrségi pártszervezet megalakítását. Azonban a pártszervezőnek kiszemeltek közül is „több jelölt nem vállalta a feladatot […] a pártszervezőket többen azzal utasították el, nem látnak biztosítékot, hogy az MDP által elkövetett hibák ne ismétlődhessenek meg […] kijelentették, szervezzenek több pártot, akkor majd tudni fogják, hova lépjenek be". Az első időkben ugyanez volt jellemző a honvédségre is, ahol „egyes hivatásos tisztek úgy érveltek, hogy a hadseregben nincs szükség a pártra". Az 1956. november 19-i karhatalmi aktíván pedig a Zrínyi Katonai Akadémia küldötte azt követelte: „Felettünk ne rendelkezzen sem a szovjet katonai parancsnokság, sem a kerületi pb. [pártbizottság], persze együttműködés kell, de felettünk senki más ne rendelkezzen". De hátráltatta a szervek pártirányítás alá vonását az is, hogy a helyi pártvezetőségek különböző irányzatai, csoportjai 1956. december közepéig kiélezett hatalmi és politikai harcot folytattak egymással, részint a rákosista-kádárista ellentét, részint az október-novemberi tevékenységük megítélése miatt.
Felülvizsgálat és átszervezés
A felállítandó szervezet elvi szilárdságának és politikai megbízhatóságának követelményét az egykori ÁVH-sokkal való árnyékbokszolás mellett kezdettől gyengítette az idő szorítása, hiszen az elsőrendű feladat egy akárhogyan is, de működő szervezet felállítása volt: „Hosszú időn keresztül lesz még tisztogatási munka […] de most nem érünk rá, gyorsan kell szervezni". Méghozzá valami újat, hiszen a rendőri munka október 23-a előtti hibáit szemléletesen bizonyította maga a forradalom: „a rendőrség mint fegyveres testület ezekben az időkben feladatát elvégezni még csak megközelítően is képtelen volt. Ennek okai elsődlegesen abban keresendők, hogy a rendőrség szervezetén belül egy állandó fluktuáció tette lehetetlenné egy törzsállomány kifejlődését, másodsorban a közrendvédelem területén dolgozó rendőregyének elégtelen anyagi ellátottsága. Közrejátszottak továbbá a rendőrség szervezetében lévő, nem összefogó, hanem széttagoló szervezeti felépítések, amelyek egy egységes szerv kialakulását eleve lehetetlenné tett[ék]". Hasonlóan ítélte meg a rendőrség, általában a belügy október 23-a előtti helyzetét Tömpe István is: „a Belügyminisztériumban 1950 óta legalább három vezető garnitúrát váltottak le, 24 000 főt bocsátottak el. A rendőrlegénység fizetését igen alacsonyan tartották stb." A korábban már hivatkozott, a Győr-Sopron megyei rendőrség történetéről szóló brosúra egy egész fejezetben foglalkozik azzal, hogy a személyi kultusz kora milyen káros hatással volt az államvédelmi és rendőri szervek állományára, munkájára. A rendőrség (és a honvédség) szervezetszerű megújítása, átszervezése nemcsak az eredményesség biztosítása, a megtorlás beindítása, de az állomány megnyugtatása érdekében is sürgős volt: „a szervezés ténye az állomány előtt ismeretes, és ez bizonyos nyugtalanságot vált ki, a munkakedvet nagymértékben csökkenti. Ezért igyekszünk gyorsan végrehajtani az új szervezeti formát, hogy mindenki tudja a feladatát és beosztási helyét, ezzel a fő figyelmet a szervezeti problémákról újra teljes erővel a rend helyreállítására tudjuk fordítani". Ez a szándék teljes kudarcot vallott, hiszen még 1957 nyarán is újabb intézkedéseket kellett hozni az apparátus megtisztítása érdekében. A politikai szempontú tisztogatáson és a szervezet újjáépítésén kívül szükségesnek bizonyult az állomány felkészítése, kiképzése is, amit már 1956 decemberében szorgalmazott a Belügyminisztérium: „Meg kell szervezni az iskolai és tanfolyam[szerű] oktatást, és a rendőrség állományába újonnan felvett, valamint a hiányos képzettségű régi beosztottak átképzését". Erre ekkor még nem nyílt alkalom, így éles helyzetekben „a helytelenül alkalmazott rendőri intézkedések (igazoltatás, előállítás, kényszerítő eszközök alkalmazása stb.) következtében bűnöző, ellenforradalmi elemek az intézkedő rendőri közegek ellen fegyvert használtak, testi épségüket megsértették, életüket kioltották". Ilyen és hasonló esetek elkerülése érdekében rendelte el Garamvölgyi Vilmos ezredes, az Országos Rendőr-főkapitányság vezetője 1957. január 28-tól a rendőri állomány ki-, illetve továbbképzését. Intézkedését támogatta az Igazságügy-minisztérium, a Legfőbb Ügyészség és a Belügyminisztérium pártalapszerveinek 1957. február 5-én tartott közös értekezlete, amely arra az álláspontra jutott, hogy „szükséges az őrizetbe vételek, házkutatások rendjének egységes szabályozása, a gyakorlatban teendő intézkedések közérthető és kötelező erejű oktatása." A rendőrség és a honvéd tisztikar megtisztításának 1956. december közepére jött el az ideje, hiszen ekkorra felálltak az első karhatalmi egységek, amelyek egyre több erőt és önbizalmat merítettek saját, a törvényeket rendre áthágó első akcióik sikereiből, vagyis kisebb kockázattal lehetett átmenetileg meggyengíteni a többi fegyveres testületet.
Valójában sokkal inkább növelte a karhatalmisták biztonságérzetét, hogy a szavakban és parancsokban törvényességet követelő hatalom már az első pillanatban szemet hunyt olyan súlyos törvénytelenségek fölött, mint például a Nyugati pályaudvarnál december 6-án elkövetett gyilkosságok. Az 1956. december 28-i országos rendőri értekezleten Mátyás László igyekezett eloszlatni azok aggodalmát, akik nem látták világosan, mennyire nem kell figyelembe venni a kormányzat törvényességet hirdető fennkölt szólamait: „igaz, hogy nem törvényes eszközökkel vertük szét az ellenforradalmat. Összevertük gumibottal a fejüket, összeszedtünk néhány tucat [sic!] embert, becsuktuk őket. Amikor rendkívüli állapotok vannak, rendkívüli eszközökkel kell dolgozni. […] Ha nekem meg kell védeni a proletár hatalmat, és én csak úgy tudom megvédeni, ha szembeszállva az ellenforradalommal törvénytelen eszközökhöz kell nyúlni, ezt nem lehet elítélni". A párt megadta az események értékelését, jóllehet ez a következő hetekben-hónapokban még jelentős módosulásokon ment át. Végül az ekkor meghozott szigorú rendelkezések (statárium, internálás, gyülekezési tilalom, üzemi őrségek lefegyverzése) kellőképpen elrettentették a további ellenállástól, a menekülésektől és az első letartóztatásoktól amúgy is elég vérveszteséget szenvedett lakosságot. December 12-én írt jelentésében javasolta Czinege Lajos: „Azonnal megkezdeni a hadseregből és rendőrségből a szabotőrök, ellenforradalmárokkal tartó elemek eltávolítását, a legfelelősebbek azonnal bíróság elé való állítását". A bizonytalan helyzetben nagyon rövid idot szántak a felülvizsgálatra, már egy december végi belügyminisztériumi leirat sürgette annak gyors befejezését. Ezt Czinege is megerősítette január elején, arra hivatkozva, hogy az átszervezés elvonja a munkától az állomány figyelmét, míg a „becsületes emberek" amiatt aggódnak, hogy az „[ellenforradalmi] elemek bent fognak maradni a rendőrségen". Az átszervezés, a fegyveres testületek állománya megtisztításának elhúzódása általános bizonytalanságot eredményezett: „a BM szervei hosszabb idő óta ezeket a [karhatalmi] egységeket az átszervezéssel nyugtalanítják. Mindez végső soron oda vezethet, hogy a párt által mozgósított káderek tömegesen elvesztik bizalmukat a kormányban, a pártban". A honvédség esetében azt várták, hogy a Tiszti Nyilatkozat aláíratása viszonylag hamar tiszta helyzetet eredményez. A nagy tömegű leszerelés ellenére felülvizsgálatra és újabb elbocsátásokra csak ezt követően került sor. Czinege Lajos 1956. december 12-i értékelése szerint: „Ma sem indult meg a rendőrségen belül a tisztogatás. Olyan vezetők, illetve rendőrök, akik nyíltan az ellenforradalmárokkal tartottak, fegyverrel látták el őket, ma is helyükön vannak, sőt tapasztalható bizonyos fokú védelmezés is, amikor ezeknek eltávolítását a pártszervek felvetik. (Annál nagyobb aktivitást lehet tapasztalni a volt Államvédelmi Hatóság tagjainak felülvizsgálása és minél nagyobb számban való kiszorítása irányában a rendőrség különböző szerveinél, illetve kisebb-nagyobb beosztású parancsnokainál)". 1957 elejére mind a rendőrség, mind a honvédség túlesett a felülvizsgálat első hullámán, mindkettő úgy értékelte, hogy szervezetileg és ideológiailag megtisztult, baj már egyedül csak a másik félnél mutatkozik: a katonák patrónusai továbbra is azzal vádolták a rendőrséget, hogy az nem eléggé harcos, még mindig igyekszik kibújni a politikai feladatok vállalása alól. Földes felhívta a figyelmet a rendőrök és volt államvédelmisek kölcsönösen rossz viszonyára is: „A rendőrség tisztjei és tiszhelyettesei - valamint a volt államvédelmisták között igen éles ellentét van - kölcsönösen nagyfokú bizalmatlanság mutatkozik meg": az államvédelmisek jobb esetben megbízhatatlanoknak, rosszabb esetben ellenforradalmároknak tartották a rendőröket (Pesti Endre ezredes „véleménye szerint nem lehet velük [a rendőrökkel] közölni semmit, mert előre kiértesítik azt a területet vagy személyt, ahová a karhatalmisták kimennek" ), akik pedig „rákosistának, bukott funkcionáriusoknak és államvédelmistáknak" nevezték a másik felet. Földeshez csatlakozott Uszta Gyula, aki szintén a rendőrség tényleges felülvizsgálatát szorgalmazta. Például állította a honvédtisztekkel szemben lefolytatott eljárásokat, amelyek prognózisa szerint 1957. február 10-ig befejeződnek, s egyben arra is figyelmeztetett, hogy „a hadseregben aggódnak, mert látják, hogy a rendőrségen belül a tisztogató munkát még nem kezdték meg". Felmerült a javaslat, hogy az Ideiglenes Intézőbizottság küldjön ki egy bizottságot a Belügyminisztérium átszervezése érdekében hozott intézkedések felülvizsgálatára. A Budapesti Rendőr-főkapitányság vezetője, Sós György ezredes kísérelte meg megvédeni a rendőrséget a felhozott vádakkal szemben. Úgy látta, hogy a rendőrség és a karhatalom között azért tesznek különbséget az előbbi rovására, mert azok tömegakciói mutatósabbak, látványosabbak, mint a rendőrök egyéni aprómunkája, és ezért van az, hogy országszerte nagyobb a bizalom a karhatalmisták iránt. Sós úgy értékelte, hogy a rendőrség már túljutott a holtponton, és nem igaz, hogy húzódozik a politikai feladatok vállalásától, sőt egy szintre helyezte azt a karhatalommal.

A vita még élesebben folytatódott az Ideiglenes Intézőbizottság 1957. február 12-i ülésén, amikor az ellentétek leginkább a honvédség és a rendőrség karhatalomhoz való viszonya, valamint az átszervezés kérdése körül csúcsosodtak ki. A meglévő feszültség miatt Kádár még a vita előtt javasolta, hogy a határozat tárgyalásába ne menjenek mélyen bele, inkább a korábbról meglévő határozatoknak szerezzenek érvényt. Kísérlete nem sikerült, Földes László hozzászólása igazi vitát indított el: a felülvizsgálat végrehajtásának szabotálásával vádolta meg a rendőrséget, személy szerint Tömpe Istvánt: „a rendőrség, a határőrség megtisztításának kérdése teljesen meg nem felelő módon történt, tulajdonképpen a rendőrtiszti karnak lényegében 2-3%-a került ki [a testületből] politikai okokból […] Javasoltam, hogy az Intézőbizottság állapítsa itt meg Tömpe elvtárs felelősségét". Földes hozzászólásának másik lényeges eleme volt, hogy a karhatalom szervezése és alkalmazása körüli súlyos gondok abból származnak, hogy „úgy Uszta, mint Tömpe elvtárs - véleményem szerint - a karhatalomhoz idegenül áll hozzá. Mindenki a maga hivatásos szerveit védi - Uszta a honvédséget, Tömpe a rendőrséget, és ott van állandó izgalmak közepette az a fegyveres erő, mely ma, ebben a pillanatban a legmegbízhatóbb egységet jelenti" . Ugyanerre a megállapításra jutott Czinege Lajos is: „A Hadsereg-parancsnokság erőfeszítéseit főleg az új hadsereg, az Országos Rendőr[-fő]kapitányság pedig a rendőrség szervezési munkálataira fordítja", megoldásul a forradalom példájára hivatkozik, amikor a fegyveres egységeket néhány nap alatt sikerrel integrálták a nemzetőrségbe. Vagyis az eleve ideiglenes jelleggel felállított karhatalmat sem a rendőrségért, sem a honvédségért felelős vezetők nem tekintették olyan fontosnak, hogy annak érdekében saját szervezeteik rovására hozzanak áldozatokat. Szemléletesen megmutatkozott ez a karhatalmisták fizetése, illetve felszerelése körüli ellentétekben is. Uszta ezúttal is csatlakozott a rendőrség elleni támadáshoz („a rendőrségi apparátusban nem lehet megbízni" ), ami annál is könnyebb volt, mert Kádár is úgy értékelte, hogy a rendőrségnél rosszabb a helyzet. A vádakkal szemben Tömpe nemigen tudta megvédeni a rendőrséget, mindössze arra hivatkozott, hogy a tényleges helyzet kedvezőbb, mint ami az írásos előterjesztésben szerepel, és igyekezett pontosítani az adatokat. A felülvizsgálatok eredménytelenségéért valójában nem a honvédelem és a belügy irányításával megbízott miniszterhelyettesek voltak felelősek, mivel az állomány politikai megtisztításán túl fegyveres erő felállításáról is gondoskodniuk kellett. Náluk sokkal nagyobb felelősség terheli a politikai vezetést, akik sajátosan „szalámizták" az október-novemberi eseményeket: időben egyre hátrébb tolták az ellenforradalom kezdetét, és egyben szélesítették az ellenforradalminak, vagyis büntetendőnek minősített cselekmények körét. Így történhetett, hogy az első időkben olyan tisztek álltak a felülvizsgáló bizottságok élén, akik később maguk is bíróság elé kerültek. Ők - összhangban az éppen uralkodó, képviselni mert és tudott hivatalos állásponttal - mást tekintettek elítélendő, bűnös cselekménynek, mint a később eljárók. Csak 1957 márciusának végén kezdett kirajzolódni a megtorlás alá vonandók köre, miután elült a MUK keltette rémület, kiépültek a megtorlás intézményei, és átmeneti nyugvópontra jutott a Nagy Imre-kérdés. A felülvizsgálat, az átszervezések fenekestül felfordították a rendőrséget, hosszú időre megakadályozták, hogy a kapott parancsokat érdemben végre tudják hajtani. „Sok új ember van a nyomozóknál, karhatalomnál és a politikai rendőrségnél is. Ezek nem dolgoznak megfelelő körülmények között. A politikai osztályon két-három naponként változnak a vizsgálók. Egymásnak adják át az ügyeket. Három-négy hétig vannak a börtönben a letartóztatottak, és nem tudják megmondani, miért". 1956. december 20-ig 409 főt bocsátottak el azonnali hatállyal, és a megyei pártbizottságok vezetőinek útmutatásai szerint már számos személycserét hajtottak végre a rendőrség helyi vezetésében, miközben „a rendőrség egészének szervezeti és személyi átszervezése a legnagyobb ütemben folyik". A tisztogatás természetesen kiterjedt a vezetőkre is. Egy 1957. márciusi információs jelentés azt panaszolta: „Várpalotán nagyon gyakran cserélik a rendőrség vezetőit, ami nem ad alkalmat arra, hogy forradalmi rendet teremtsenek. Kívánatos, hogy Várpalotán a rendőrség politikai osztályának állandó megbízottja legyen". A felülvizsgálat közben Tömpe úgy kalkulált, hogy Budapesten a kerületi vezetők kétharmadát, vidéken a megyei kapitányok felét kell vagy kellett lecserélni. Az eredmény már 1957. február elejére túlszárnyalta Tömpe nem éppen visszafogottnak tűnő becslését: a BRFK és a kerületi kapitányságok 26 vezetője közül kilenc (34%), a megyei kapitányok közül mindössze kettő (10%) maradhatott eredeti beosztásában. „Ez alatt 847 új tiszt került be, akik között 648 államvédelmi tiszt volt".

A tisztogatás nem kímélte a kistarcsai internálótábor állandó létszámproblémákkal küzdő őrszemélyzetét sem. 1957. február 16-án 25 080 fő volt a szolgálatot teljesítő rendőrök összlétszáma, közülük még az állomány igen nagy része, 7440 fő teljesített ekkor is karhatalmi szolgálatot. Hasonló volt az arány a honvédségnél is: „Nekünk 35 500 fegyverünk van, 46 500 ember van a hadseregben, ebből 12 500 lát el karhatalmi szolgálatot." A rendőrség és hadsereg megtisztításával még ekkor sem volt elégedett a pártvezetés, amely pontos és részletes jelentést kért 1957. február 12-én „a hadseregen és a rendőrségen belüli árulás menetéről", hogy képet nyerjen a szervek munkájának eredménytelenségéről. A bizonytalan időre elhúzódó tisztogatás óhatatlanul fokozta az állomány bizonytalanságát. Aggódtak amiatt, hogy hol tudnak majd munkát kapni, ha már nem lesz szükség rájuk: „az állomány egészében tapasztalható a perspektívátlanság, amely megmutatkozik többek között abban, hogy kifelé kacsingatnak [sic!], igyekeznek fenntartani más szervek vezetőivel a jó viszonyt, hogy ha kikerülnek az apparátusból, ott esetleg megfelelő beosztást kapjanak". Egy 1960-ban készült jelentés is megállapította, hogy „az eredményes munkát a kezdeti időszakban az állomány morális helyzete, egyes operatív tisztek perspektívátlansága, néhány személynek a korrupciós tevékenysége, erkölcsileg züllött, iszákos életmódja akadályozta". A kistarcsai tábor egyik őrét azért kellett elbocsátani, mert felkereste az egyik őrizetes lányát, akivel arra hivatkozva próbált szexuális kapcsolatot teremteni, hogy erre internált apja kéri a lányt . A jelzett leépítésekkel kapcsolatos létszámproblémák ugyancsak a volt ÁVH-sok javára dőltek el ekkor. Erre utal, hogy az Ideiglenes Intézőbizottság, amelynek több tagja elégedetlenségének adott hangot a rendőrségnél és a határőrségnél lezajlott felülvizsgálatok alaposságát illetően, azt javasolta, hogy a felülvizsgálatnak ebben az 1957. április 30-ig tervezett második szakaszában elbocsátandó „vezetők helyett, továbbá a belügyi szerveknél mutatkozó 1200 fő tiszti hiány feltöltése során […] a volt államvédelemnél szolgálatot teljesítő elvtársak" számára kell helyet biztosítani. Ez fölveti annak a lehetőségét, hogy erre a második felülvizsgálatra részint éppen azért kellett sort keríteni, hogy helyet csináljanak a karhatalomban átmenetileg lekötött államvédelmiseknek. Már a tárgyalt időszakban elterjedt az a nézet, hogy számos esetben csak azért bocsátanak el rendőröket, hogy helyet csináljanak az egykori államvédelmiseknek. Volt javaslat arra is, hogy „A karhatalmi alakulatokban szolgálatot teljesítők elsőbbségi jogot élvezzenek a fegyveres szervek újjászervezésénél", ami Kádárnak egy forradalmi hadsereg, illetve a rendőrség felállítására irányuló javaslatát visszhangozta. Az államvédelmi vezetők elszántságát hatalmi pozíciójuk visszaszerzésére mutatja, hogy a belügyi munka kezdeti eredménytelenségein az államvédelmisek fokozottabb szerephez juttatásának javaslatával próbáltak túljutni. Az 1957. február 12-i IIB-ülésre beterjesztett határozati javaslat a nyelvi és stilisztikai hibák kiküszöbölésével megismétli az 1957. január 14-i ülés elé terjesztettet: „Az operatív munka színvonalának emelése érdekében mindazokat a volt áv. szakembereket, akik koncepciós perekben való részvételük miatt nem lettek elmarasztalva, munkába kell állítani". A színvonal emelése így sem sikerült. Szénási Géza legfőbb ügyész 1957 őszén a Politikai Bizottsághoz írt levelében úgy értékelte, hogy a „Belügyminisztérium munkájában az eltelt idő alatt erősen érezhető a szakmai visszaesés, amelyet egyelőre nem ellensúlyoz a politikai megtisztulás", külön hangsúlyozva, hogy „igen sok hiba, önkényeskedés, helyi és eseti törvénytelenség" jellemzi a nyomozati és vizsgálati munkát. A politikai ügyek nyomozásába kényszerűen bevont karhatalmi egységek intézkedései szerinte sok esetben nélkülözték az alapvető szakmai ismereteket is, aminek következtében „egyenesen becsületes állampolgárok" zaklatása is előfordult, amit a Belügyminisztérium MSZMP-alapszervezete azért tartott veszélyesnek, mert „ezáltal kevesebb erő és aktivitás jut a valóban ellenforradalmi elemek kézrekerítésére". Még 1958 végén is előfordultak „őrizetbe vételek névcsere alapján, ellenőrizetlen operatív adatok alapján".

Hasonló hibának minősíthetők szerinte azok az esetek, amikor olyan személyeket helyeztek szabadlábra a kistarcsai internálótáborból, akiket nemsokára a legsúlyosabb büntetéssel sújtottak. Így szabadult a Tóth Ilona perében halálra ítélt és kivégzett Tóth Ferenc, a nagytétényi perben ugyancsak halálra ítélt és kivégzett dr. Fáy Ferenc, valamint Panczer Ferenc, Sótonyi Jenő, és Fejes József. A legfőbb ügyész a nyomozati munka eredményességének emelése érdekében 1957 nyarán határozatot hozott, amelyben elrendelte, hogy a büntetőeljárások megindításához és eredményes (elítéléssel történő) befejezéséhez nélkülözhetetlen bizonyítékok megfelelő biztosítása érdekében az ügyészségek már a nyomozati szakban is segítsék a rendőri szervek munkáját. Az egykori államvédelmisek által uralt karhatalmi egységek eredményesen képviselték saját specifikus érdekeiket, denunciálták és támadták vélt vagy valós ellenfeleiket. Az 1. Honvéd Forradalmi Ezred személyi állományának Kádár Jánoshoz írott levele egyszerre támadta a rendőrség Politikai Nyomozó Főosztályának vezetőjét, Mátyás ezredest, a Honvédelmi Minisztérium vezetését és a rendőrséget - annak ellenére, hogy hosszú ideig bizonytalanságban voltak egzisztenciájuk hosszú távú biztosítását illetően, hiszen a kormány által meghirdetett nagyarányú leépítések a fegyveres testületeket is érintették, ami ott különösen éles küzdelmet váltott ki. Az 1957. február 12-i IIB-ülés elé kerülő határozati javaslat már azt tartalmazta: „A különböző karhatalmi egységeket - akár a HM, akár a BM irányítása alatt működnek jelenleg - feloszlatni vagy a nem hivatásos állományúakat elbocsátani nem lehet". Ezt a meghozott határozat is megerősítette: „a karhatalmi alakulatokat együtt kell tartani. […] Biztosítani kell, hogy az újjászervezendő hadsereg és a rendőrség tisztikarának gerince a forradalmi ezredekből kerüljenek ki. (Figyelembe véve az ott szolgálatot teljesítő tartalékos tiszteket is.) A karhatalmisták közül csak azokat szereljék le, akik fizikailag nem alkalmasak, vagy maguk kérik leszerelésüket. Ezeknek régi munkahelyüket és munkakörülményeiket biztosítani kell". A karhatalom történetét 1986-ban megíró Széchy András is úgy tudja, hogy „különösen sokan kerültek a BM Forradalmi Karhatalmi Ezredből a Belügyminisztérium központi szerveibe, a honvédséghez, a megalakuló munkásőrség parancsnoki karába, s igen magas posztokon máig is ott teljesítenek szolgálatot […] az ezred kiemelkedő kádereit folyamatosan átvezényelték a fegyveres erők különböző fegyvernemei parancsnoki állományának megerősítésére". A volt államvédelmi tisztek természetesen hozták magukkal megszokott munkamódszereiket, munkastílusukat. „A Politikai Nyomozó Főosztály munkáján még ma is erősen érződnek a múlt súlyos hibái, tevékenységében még sok a meggondolatlanság és a rögtönzés". Mátyás László ezredes azt panaszolta, hogy a korábbi törvénytelen módszerektől és eszközöktől megtisztítani akart főosztály beosztottai a régi ÁVH-s fogásokkal éltek. A kistarcsai táborban beszélték az internáltak, hogy a karhatalom fegyvereket rejt el egyetemeken, főiskolákon, és azokat „megtalálva" tartóztatják le a diákokat. A karhatalmi jelentések eufemisztikus megfogalmazásai sok esetben brutális eseményeket takartak. Nyilvánvaló, hogy az elkövetett bántalmazásokra a legtöbb esetben nem derült fény, nyomuk sem maradt, egyes esetekben azonban nem sikerült eltussolni azokat. Amennyiben a karhatalom fellépése nem követelt emberéletet, az eseteknek akkor sem lettek komolyabb jogi következményei, ha arról valamilyen formában a legfelső párt- és állami vezetés is tudomást szerzett. A halálos kimenetelű bántalmazások alkalmával is - tekintettel a fennálló körülményekre - minimális, általában felfüggesztett büntetéseket szabtak ki az eljáró bíróságok. Az úgynevezett pufajkás erőszak tudományos feldolgozása még várat magára. Ehelyütt, anélkül, hogy csupán vázlatosan is megpróbálnám ismertetni a legsúlyosabb eseteket, mindössze néhány példával kívánom illusztrálni a módszereket, illetve a hatalom viszonyát a saját fegyveres testülete által elkövetett törvénytelenségekhez, bűncselekményekhez. 1957. január 7-én Kunhegyesen többeket bántalmaztak a karhatalmisták. Az Országos Vízügyi Igazgatóság munkástanácsa dolgozóinak védelmében panaszt adott be, és kérte az ügy sürgős kivizsgálását. Szénási Géza legfőbb ügyész az 1957. február 4-i országos ügyészi értekezlet előtt is ismertette az esetet: kiemelte, hogy a bántalmazottak valamennyien „ellenforradalmárok" voltak, így noha „a lefolytatott vizsgálat megállapította, hogy a bántalmazások igazak, mégis úgy döntöttem, hogy a fegyveres erők miniszterénél nem indítványozom a vétkesek megbüntetését", vagyis az ügyben feljelentés sem született, hiszen „ha követnek is el a karhatalom tagjai kisebb túlkapásokat és törvénysértéseket, ennek leküzdése a megmagyarázás és megbeszélés útján történjen, ne pedig ellentámadás útján". A tanulságot imígyen vonta le a tárgyban keletkezett iratok irattárba helyezéséről rendelkező rendőrtiszt: „milyen alaptalan feljelentéseket tesznek, és sokszor mennyire arra nem érdemes embereket vesznek védelmükbe a munkástanácsok". Hasonló megállapításra jutott az 1957. február 4-i ügyészi értekezleten a Nógrád megyei ügyész, aki megállapította: „A karhatalom magatartása ellen több panasz érkezett be. Ezekkel foglalkoztunk, s megállapítottuk azt, hogy karhatalmunk egyetlenegy esetben sem bántalmazott olyan embert, aki a népi demokrácia híve. Előfordultak bántalmazások újságégetőkkel, kormánygyalázókkal, fasiszta elemekkel szemben. 1957. március 8-án a székesfehérvári karhatalom különítménye jelent meg Martonvásárban.

Egyik csoportjuk helyi lakosokat vitt be a rendőrségre, ahol brutálisan bántalmazták a becitáltakat, míg a másik csoport a faluban verte minden válogatás nélkül az embereket. Az ügyben feljelentés született, így a megyei ügyészség kénytelen volt a vizsgálatot megindítani. Az eljáró ügyész megállapította, hogy a karhatalom tagjai ittas állapotban követték el tetteiket, ahogy maga az ügyész fogalmazott: a brutális bántalmazásokat, súlyos törvénysértéseket, amelyek „nagyban hátráltatják a párt szervező munkáját, valamint a rend és nyugalom helyreállítását". A sértettek nem tettek feljelentést, büntetőeljárás nem indult, részint az emberek megfélemlítettsége, részben pedig az eljárás kilátástalansága miatt. Jól szemlélteti ezt az egyik bántalmazott ügyészség előtt tett vallomása: „én emiatt nem akartam feljelentést tenni, ezért orvosi bizonyítványt nem szereztem be […] abból, hogy engem ártatlanul a karhatalom bántalmazott, nem vonok le semmilyen általánosítást, tudomásom van róla, hogy ezek és hasonló esetek gyakoriak, és mint mondtam, feljelentést tenni nem kívánok". Ezzel a karhatalom legfőbb célját el is érte, hiszen - mint a parancsnok fogalmazott a vizsgálat során: „meg kellett őket félemlíteni". Más alkalommal nem sikerült a megfélemlítés, vélhetően ez volt a ritkább. 1957. március 3-án a fonyódi járási karhatalmi alakulat szolgálaton kívüli karhatalmistái szálltak ki Marcaliba, ott az italbolt előtt találomra hat embert föltettek a kocsijukra, és megfelelő helyre érve brutálisan összeverték őket. A legsúlyosabb sérüléseket szenvedett áldozat, Mészáros Géza, a marcali állami malom alkalmazottja kórházi betegágyából egyenesen Kádárnak íratott panaszt (mert maga alá sem tudta írni sérülései miatt a levelet), melyben figyelmeztetett az ilyen esetek várható következményeire: „Nem gondolom és nem gondoljuk, hogy az ellenforradalmárok sokkal piszkosabban, embertelenebbül, szadistább módon viselkedtek, mint ezek a hóhérok, a dolgozó nép egyenruhába bújtatott ellenségei, akik nemhogy biztosítanák a rendet, a nyugalmat, az emberek személyi és vagyoni biztonságát, hanem maguk törnek arra fegyverrel hadonászva kezükben, akiket hatalmuk teljesen elvakít." A megtöretettség után is bátor jogköveteléssel zárul a levél (és az eset): „Kérjük és követeljük mi, akiket ilyen brutálisan megkínoztak és az egész [Marcali] III. kerület lakossága, hogy merénylőinket a legszigorúbban az idevonatkozó gyorsított büntetőeljárás útján vonják felelősségre és fenyítsék meg". Az 1957. február 4-i országos ügyészi értekezleten Marosán György fogalmazta meg a hatalom álláspontját az elsősorban a karhatalom által elkövetett törvénytelenségek ügyében: „Szocialista törvényesség volt és lesz. De nem mindenkinek". Megállapításának Münnich adott dialektikus formát: „Mi a szocialista törvényesség alapján állunk, a humanitást hirdetjük, és ennek érdekében a legkeményebb eljárást, a törvények legkeményebb alkalmazását használjuk. […] A karhatalom ellen sok panasz futott be, szeretnék az ügyészekről is nemsokára ilyen híreket hallani, mert ha az ellenség dicsér valamit, akkor hibát követtünk el. Nem vagyunk hívei a karhatalmi szervek kilengésének, de jobb, ha ilyen kemény, mintha lelkesedik érte az ellenforradalom, mert nem csinál semmit". A jogalkalmazók törvényekhez való viszonyát jól szemlélteti a fővárosi ügyészségnek az értekezleten részt vevő képviselője, aki szerint nem tartható be a törvényesség, „mert az ellenforradalom sem tartotta be a törvényességet […] igenis át lehet hágni ezeket a kérdéseket". Mindezek után érthető, ha a karhatalom megfegyelmezésére irányuló alkalmi, erőtlen kísérletek nem vezettek eredményre, sőt a karhatalmisták egyenesen követelték a jogot az ellenség bántalmazására. De szakmai és ügyviteli szempontból is számos kritika érte a nyomozó hatóságokat: „Szervezett és tervszerű (perspektivikus) krimináltechnikai módszer azonban még nem alakult ki […] sok területen a munkamódszerek egyenes folytatásai annak, amely a korábbi évek ismert vadhajtásait kitermelte". A legfőbb ügyész véleményét igazolják egyes periratok, amelyek szerint a vádlottak - néhány esetben a tanúk is - arra hivatkozva vonták vissza korábbi vallomásaikat, hogy azok megtételekor a rendőrségen bántalmazták, vagy legalábbis azzal fenyegették őket. A kistarcsai internáltak ügyészi felülvizsgálatakor „sok őrizetes elpanaszolja a kihallgatások során, hogy a letartóztatásokat eszközlő hatóságok (elsősorban vidékről van szó) erőszak alkalmazásával bírják rá őket vallomásuk megtételére". Negyedévi jelentésében a Bács-Kiskun megyei ügyész tette szóvá, hogy „a nyomozás színvonala az elmúlt negyedévben csökkent […]. Különösen az iratok ismertetésére vonatkozó szabályok meg nem tartása gyakori.

A bizonyítékok összegyűjtése körül is hiányosság tapasztalható. Érezhető az az irányzat, hogy elsősorban beismerésre mennek, ami visszaélésekre ad alkalmat. Tapasztalható ez a tanúk tekintetében is. A bácsalmási járási ügyész [az] egyik rendőrségi fogda ellenőrzése során tanúkat is talált őrizetben". Alkalmilag Szénási is kifogásolta, hogy a letartóztatottak alapvető jogait nem biztosítják, hogy elenyésző a bizonyítékok beszerzésére fordított idő, és hogy a nyomozók csak a terhelő vallomásokat jegyzőkönyvezik, „az olyan elvtársakat, akik a terhelő körülmények mellett vizsgálják az enyhítő körülményeket is, opportunistának, liberálisnak bélyegzik" még 1958 végén is. 1957 tavaszán, március második felében Kádárék megindították a megtorlás szervezett, üzemszerű gépezetét. Azt kívánták beleverni az emberek fejébe, hogy a politika a kiválasztott kevesek kiváltsága, a közösség ügyeibe ne próbáljon meg senki sem beleszólni. Ha eszerint él, tágabb lehetőséget kap saját egzisztenciájának gyarapítására. Ekkor született meg a Moszkva által jóváhagyott döntés Nagy Imre ügyében, felálltak a végrehajtásra hivatott fegyveres erők, befejeződött az igazságszolgáltatás intézményeinek átszervezése, apparátusának megtisztítása, az illetékesek dolgoztak a népbírósági törvényen, miközben máris folytak a statáriális és gyorsított eljárások. A hatalom túlélte a MUK fenyegetését is, ami Kádárék számára azt jelentette, hogy a harc befejeződésével eljött a bosszúállás ideje. A hosszú és könyörtelen bosszúé.

Please send comments or suggestions.
Copyright © 2000 National Széchényi Library 1956 Institute and Oral History Archive
Last updated:  Wednesday, 21-November-2007

Search website