___Recenziók a könyvről___Back
Tischler János
Hogy megcsendüljön minden gyáva fül. Lengyel-magyar közelmúlt
recenziók



Mink András:
Tischler János János: „Hogy megcsendüljön minden gyáva fül”



E könyv szerzőjét sem kell bemutatnunk a téma iránt érdeklődő olvasóknak. E könyve, amely a két évvel ezelőtti lengyel kiadás bővített változata, a lengyel-magyar közelmúlt két fókuszpontjára, 1956-ra és a Szolidaritás 1980-81-es mozgalmára és a lenygyel katonai puccsra összpontosít. Nevezetesen: hogyan látták Varsóból 1956-ot és annak utóéletét és hogyan látták Budapestről az 1980–81-es válságot, majd Jaruzelski puccsát. Külön érdekessége a könyvnek, hogy nem szorítkozik a felső szintű politikai és diplomáciai kapcsolatokra, hanem igyekszik képet adni a szélesebb közvélemény attitűdjeiről. Ez utóbbi kapcsán szomorúan kjell konstatálnunk, hogy lengyel barátaink bizony jobban vizsgáztak nálunk.

1956 nyarán és őszén mindkét országban lényegében azonos történelmi pillanatban omlott össze a sztálinista diktatúra, és mindkét bukást felkelés és véres zavargások kísérték. A hatalomra kerülő Gomulka-féle vezetés és a Nagy Imre vezette magyar kormány erősen egymásra volt utalva, hiszen saját helyzetük stabilizálása érdekében közös céljuk volt a szovjet beavatkozás elhárítása. Közös érdekük volt az is, hogy a desztalinizációs reformkísaérletükhöz szövetségest találjanak a táboron belül. Így nem csoda, hogy a lengyel pártvezetők óvatos rokonszenvvel figyelték a magyar eseményeket, és, bár erőteljesen „szocialista” szellemben, de október 29-én mégis a forradalmat támogató nyilatkozatot adtak ki, amely megjelent a Szabad Népben is. „Ismerjük a magyar nemzeti kormány programját: a szocialista demokráciának, a jólét növelésének, a munkástanácsok megalakításának, a szovjet csapatok kivonásának és a lenini egyenjogúság alapjára helyezett szovjet–magyar barátságnak a programját. (...) Úgy gondoljuk, hogy a magyar nemzeti kormány programját csak azok vehetik el, akik Magyarországot le akarják téríteni a szocializmus útjáról.” (37.o.) Gomulka persze kétlelkű volt, hiszen Kádár 1958-as megfontolásaihoz hasonló okokból azt nem szorgalmazta, hogy a szovjet csapatok Lengyelországból is vonuljanak ki. Sőt, bár hivatalosan mindig ellenezték a katonai intervenciót (ha nem így tettek volna, az odahaza is aláásta volna a népszerűségüket), valószínűleg némi megkönnyebbüléssel vették tudomásul, hogy a részvételük nélkül mégis elvégezték a piszkos munkát. A magyar forradalom brutális leverését azután, mint elrettentő példát, fondorlatos módon ki tudták használni az otthoni stabilitás megteremtésére.

A lengyel vezetők nem tudták és nem is akarták elfojtani a közvéleménynek a véradásban például a szó szoros értelmében túláradó rokonszenvét. A forradalom leverését követően Lengyelország-szerte rokonszenvtüntetéseket tartottak, olykor a helyi pártbizottság szervezésében és aktív részvételével. A lengyel sajtó napról–napra hírt adott a Magyarországra induló segélyszállítmányokról. A pártvezetés tisztáben volt azzal, hogy a kádári „ellenforradalmi” álláspontot nem tudnák elfogadtatni a közvéleménnyel. (...)

Nincs mit csodálkozni azon, hogy Kádárék pánikba estek a Szolidaritás előretörésétől. Fölrémlett előttük 1956 a munkástanácsokkal. Szinte azonnal beindult a kampány, melynek fő motívuma az volt, hogy a lengyelek azért vannak bajban, mert nem akarnak dolgozni. „Az MSZMP Politikai Bizottsága azt vallotta, hogy a lengyel út nem vonzó Magyarországon, mert itt az emberek elértek egy tisztes nívót, amire vigyázni akarnak, van tehát mit veszíteniük, ha a lengyelországihoz hasonló nyugtalanság törne ki.” (190.o.) A magyar segélyszállítmányokról szóló szóló publikációk is inkább azt akarták rejtetten sugallni, hogy nekünk kell megfizetnünk az ottani hepciáskodás árát. Önbecsapás lenne azt állítani, hogy ez a sunyi propaganda teljesen célt tévesztett volna. Az 1956 után megtiport, majd a „kaparj kurta” kádári kispolgárosodásában túlélő magyar társadalomban a jelek szerint, és talán máig hatóan, vészesen megkoptak a szolidaritás értékei. A Kádár-korszak e tekintetben meghozta férges mentális gyümölcsét. Voltak kivételek: például az én néhai gimnáziumi osztályfőnököm, aki egy teljes órát szentelt e vészterhes időkben arra, hogy figyelmeztessen bennünket e lélekpusztító propaganda aljasságára.
(Jelenkor Kiadó–1956-os Intézet, 2003. 263 oldal, 2400 forint)


Élet és Irodalom, 2003. október 24. 23.o.




Stier Gábor
1956 lengyel és 1981 magyar fogadtatása

A két nép sok ponton egymásba fonódó történelméből – közös királyunktól, Ulászlótól Báthory fejedelmen, az 1848-as szabadságharcon, Bem apón át a második világháború idején menekülők befogadásáig – számos epizód kiemelhető, amelyben látványosan megmutatkozott a legendás lengyel–magyar barátság. Az utóbbi fél évszázad két forradalma azonban talán minden korábbinál érzékletesebben bizonyította, hogy együtt lélegzünk, örülünk és sírunk, s történelmünk nagy fordulópontjai – akár az ikrek esetében – kibillentik nyugalmából, lázba hozzák a testvér népet is. Így volt ez 1956-ban, amikor éppen a lengyel szikra lobbantotta lángra a magyar elégedetlenséget, hogy aztán a budapesti forradalmárok varsói testvéreik helyett, az ő álmaikért is ontsák vérüket. Ez a tűz, pontosabban annak emléke a maga módján táplálta majd negyedszázad múlva a lengyelek „igazi forradalmát”, amely lassan életre keltette a magyar ellenállást is, hogy a Szolidaritás harca aztán az egész térségben a kommunizmus bukásához, rendszerváltozáshoz vezessen.

A legújabb kori lengyel történelem, ezen belül is a kétoldalú kapcsolatok kiváló kutatója, Tischler János jó érzékkel nyúl e két dátumhoz, bizonyítva ezzel, hogy a közelmúltnak nemcsak értő, hanem érző ismerője is. Munkájának erénye azonban nem csupán a témaválasztásban rejlik. Ha lehet, ennél is fontosabb, hogy jó szemmel és lelkiismeretes kutatóhoz méltó alapossággal aknázza ki e történelmi csomópontok lehetőségeit. Saját levéltári kutatásaival alátámasztva érzékletesen, tudományos pontossággal és talán még fontosabb, hogy közérthetően mutatja be, miként futnak párhuzamosan különösen 1956-ban, de 1980–81-ben is a két országban zajló események. E két forradalom történetén, a másik országbeli fogadtatásán keresztül megelevenedik előttünk az ötvenes évektől a rendszerváltásig tartó időszak, a két kommunista rendszer hasonlósága és különbsége. Gomulka és Kádár eltérően viselkedett 1956-ban, illetve 1981-ben. A lengyel vezető minden hibájával, korlátaival együtt karakánabb volt, nemcsak több hozzáértéssel, hanem nagyobb empátiával is közelített a magyar ’56-hoz. A lengyel média és az átlagemberek is jobban vizsgáztak, mint negyedszázaddal később a magyarok. A Szolidaritás iránti szimpátia nyílt vállalása mellett ugyanis arról sem szabad elfeledkezni, hogy nálunk széles rétegek körében termékeny talajra hullott az eseményeket, a lengyeleket hamis képben feltüntető propaganda, amely jó évtizedre nyúlóan megtépázta a két nép barátságát.

A két válság jellege más volt, noha kiváltó okaik ugyanoda vezethetők vissza. 1956-ban igazi fegyveres forradalomra került sor, 1980–81-ben viszont – többek közt 1956-ból is okulva – egyetlen puskalövés sem dördült el. A békés tömegmozgalom, a Szolidaritás azonban ugyanúgy megmutatta a világnak a kommunista rendszer valós arcát, mint a magyar forradalom. Eltiprásuk módja mindennél világosabban beszélt. A 47, illetve 23 évvel ezelőtt földre hullott mag azonban szárba szökkent, s nem lett igaza Kádár Jánosnak, aki egy 1980-as KB-ülésen fennen jelentette ki az imperialistákról: „Lengyelországot ők nem kapják meg többé, s amíg a Föld gömbölyű és forog, ott kapitalizmus nem lesz többé.”

(Tischler János: „Hogy megcsendüljön minden gyáva fül” – Lengyel–magyar közelmúlt. Jelenkor Kiadó – 1956-os Intézet, Pécs–Budapest, 2003. Ára: 2400 forint)

Magyar Nemzet, 2003. október 25. 39.o.



Révész Sándor
Kádár népe, Gomulka népe

Tischler János: „Hogy megcsendüljön minden gyáva fül”

Tischler János egy doktori disszertáció keretében alaposan megkutatta, miként élte át a „hivatalos” és a „civil” Lengyelország a magyar ’56-ot, s miként a „hivatalos” és „civil” Magyarország a lengyel ’80–81-et. A disszertációból írt könyv Lengyelországban sikert és kitüntetést hozott a kutatónak. Most megjelent magyarul is. Nekünk legalább annyira érdemes elolvasnunk, mint a lengyeleknek, de sokkal kevésbé kellemes. Mert számunkra sokkal kínosabb az a kérdés, amivel a szerző szembesít minket: Miben és miért különbözött egymástól „Kádár népe” és „Gomulka népe”.

’56 őszén a lengyelek egyszerre lelkesedtek Gomulkáért és a magyar forradalomért. Ugyanannak a szovjetellenes függetlenségi harcnak a győztesét látták Gomulkában, melynek tragikus vesztesét látták Magyarországban. Hatalmas civil segélymozgalom alakult ki, az ország minden sarkában szolidaritási munkásgyűléseket tartottak, gyűjtötték a pénzt, a gyógyszert, az élelmiszert, a vért a magyaroknak. A véradóállomások éjjel-nappal működtek, de így is csak a jelentkezők töredékét tudták fogadni. Gomulka már november 4-én is az imperialisták szálláscsinálójának minősítette Nagy Imrét, de nem engedhette meg magának, hogy azonosuljon a hivatalos Magyarország és Moszkva álláspontjával, hogy találkozzék Kádárral, hogy kiadják lengyelül a Fehér könyveket, hogy kiállítást rendezzenek az „ellenforradalomról” Varsóban, hogy a lengyel sajtóban kötelezővé tegyék az ellenforradalom minősítést. Amikor Gomulka 1958 májusában végre eljött Pestre és itt, Varsótól távol, már szinte mindenben elfogadta a hivatalos magyar álláspontot, Kádárnak a tárgyalásokról adott beszámolójában még mindig bizonygatnia kellett: „nem arról van szó, hogy nem képviselik [a helyes álláspontot], csak a tömegek között még nem tudják vinni.” Mert „Gomulka népe” fogta Gomulkát.

„Kádár népe” viszont nem fogta Kádárt. 1981-ben Kádár bértollnokai nemhogy vitték, de diadalra vitték „tömegek között” nemcsak a hivatalos álláspontot, de a nem hivatalos, aljas rágalmakat is a „lusta és élősködő” lengyelekről. (Jelenkor/1956-os Intézet, 260 oldal, 2400 forint)

Népszabadság , 2003. november 29.



Eine nicht immer einfache Freundschaft
Historiker beleuchtet die polnisch-ungarischen Beziehungen der jüngsten Geschichte

Die Ereignisse in Polen waren ein wichtiger Faktor bei den revolutionären Entwicklungen im Jahre 1956 in Ungarn. Es war kein Zufall, dass die demonstrierenden Budapester Studenten am 23. Oktober zunächst zum Denkmal des Józef Bem zogen: der polnische General avancierte im ungarischen Freiheitskampf gegen die Habsburger und die Russen zum ungarischen Nationalheld. Junge Polen, die 1956 in Ungarn studierten, schlossen sich den Aufständischen an und griffen auch zur Waffe. In Polen kam es zu großen Sympathiebekundungen, das Volk sammelte landesweit Lebensmittel und Geld, spendete Blut für die ungarischen Brüder und protestierte in Form von Massenkundgebungen gegen die russischen Interventionen. Diese Solidaritätswelle wurde von den Machthabern geduldet, die die Aktionen zwar teilweise beschränkten, aber nicht verboten, berichtet der junge Historiker János Tischler in seinem sowohl in Polen als auch in Ungarn erschienenen Buch über die ”Jüngste gemeinsame Vergangenheit” der Ungarn und der Polen.

In Warschau versuchte man, den Menschen deutlich zu machen, dass die überschwänglichen Reaktionen auch für Polen schwerwiegende Folgen nach sich ziehen könnten. Diese Argumentation verstärkte sich nach dem 4. November, dem Tag der militärischen Niederschlagung des ungarischen Aufstands: das ”nüchterne” polnische Verhalten habe verhindern können, dass das Land nicht in dieselbe Lage wie Ungarn geraten sei, ließ die Parteiführung wissen.

Nicht immer nur Sympathie und Solidarität Oktober 1956 war auch die Zeit des Reformers Wladyslaw Gomulka, der mit den Vorgängen in Ungarn sympathisierte, aber trotz der bestehenden schweren Vorbehalte gegen ihn in Moskau nicht über seinen Schatten zu springen wagte. Während die polnische Presse – als einzige innerhalb der von der Sowjetunion dominierten Länder – relativ frei und objektiv über die Geschehnisse in Ungarn berichten konnte, ging auch Gomulka nicht weiter, als bei den Geheimverhandlungen mit Chruschtschow zu erklären, dass er nicht bereit sei, die militärischen Eingriffe gutzuheißen.

Auch er sprach dort von der ”gegenrevolutionären Gefahr” und meinte, dass die ungarischen Kommunisten Waffen erhalten sollten, damit sie sich – voraussichtlich in einem Bürgerkrieg – verteidigen und den Sieg davontragen könnten. Der große Reformer hatte schlicht und einfach Angst, Moskau noch mehr zu verärgern und militärische Schritte auch gegen Polen auszulösen. Nichtsdestotrotz war er bis 1958 nicht bereit, Kádár-Ungarn zu besuchen, obwohl Budapest darauf drängte. Auch war Polen das einzige Land im Ostblock, in dem nie vorgeschrieben wurde, den ungarischen Oktober als Konterrevolution zu bezeichnen.

Während die gegenseitige Sympathie und Solidarität einer ziemlich breiten Öffentlichkeit bekannt sind, zeigt Tischler auch ein anderes, für Ungarn eher weniger vorteilhaftes Kapitel der gemeinsamen Geschichte auf. Hierbei handelt es sich um die revolutionären Zeiten zu Beginn der 80er Jahre, als die immer stärkere Gewerkschaftsbewegung der Solidarnosc zu ihren Anfängen zurückkehrte und sich für ein freieres und unabhängiges Polen einsetzte. Mit ihren ungarischen Gesinnungsgenossen, der hiesigen ”demokratischen Opposition”, konnten sie natürlich rechnen. Auch wenn diese relativ kleine Gruppe von Budapester Intellektuellen mit der von Lech Walesa angeführten Massenbewegung in keiner Weise zu vergleichen war. Der oppositionellen Bewegung in Ungarn, die gegenüber Polen Solidarität zeigte, verliehen die dortigen Vorgänge wiederum Auftrieb.

Dialog statt Gewalt Das einflussreiche Magazin ”New York Review of Books” veröffentlichte im Dezember 1982 einen Beitrag von György Konrád, in dem sich der Autor für Jacek Kuron, Adam Michnik und andere verhaftete Führer der ”KOR” einsetzte. Konrád erinnerte an das Schicksal von Imre Nagy und dessen Genossen, die 1958 in einer geheimen Verhandlung zum Tode verurteilt und umgehend hingerichtet wurden. Die Öffentlichkeit erfuhr von all dem erst viel später – die Polen sollten sich deshalb rechtzeitig verteidigen. ”Glauben Sie nicht, dass dem Schlechten nicht noch Schlechteres folgen kann”, mahnte Konrád, während die ungarische Partei die Bevölkerung erfolgreich gegen die revoltierenden Polen stimmte. Während sich Letztere 1956 vollkommen solidarisch mit der Sache der Ungarn gezeigt hatten, wurde dies nun, Jahrzehnte später, nicht erwidert. Die kádársche Politik des Ausgleichs war zwar schon geschwächt, aber immer noch effektiv, so Tischler. Im Gegensatz zu Polen, wo seit 1956 eine wirtschaftliche Krise auf die andere folgte und sich die Lage der Bevölkerung nur unwesentlich verbesserte, hatte die Mehrheit der ungarischen Gesellschaft schon einiges zu verlieren. Womit die verleumdende Propaganda über die ”faulen Polen”, die lieber streiken als arbeiten, erfolgreich sein konnte: wenn es dort so weiter ginge, werde man den arbeitsscheuen Polen mit Lebensmitteln und anderen Warenlieferungen helfen müssen, natürlich auch auf Kosten der Ungarn, vermittelte die geschickt eingefädelte Propaganda. Die Stimme der ”Dissidenten”, die das wahre Bild Polens spiegelte, konnte die Menschen dagegen nur kaum erreichen.

Der spätere starke Mann Polens, General Jaruzelski, zeigte sich von den Erfolgen Kádárs bei der ”Konsolidierung” des Landes stark beeindruckt. Er wollte aus diesem Erfolg lernen und einen ähnlichen Weg einschlagen. Ende der 80er Jahre musste er allerdings erkennen, dass die Anwendung von Gewalt – die Basis des Erfolges von Kádár – nicht mehr möglich war. So wählte er den Dialog, der – wie in Ungarn – zu einem friedlichen Übergang führte. Der Transformationsprozess wurde in Budapest freilich nicht mehr von Kádárs Nachfolgern, sondern von den jüngeren Mitgliedern der Staatspartei bewerkstelligt, die zur selben Einsicht gelangten.
-ai

János Tischler:
”Hogy megcsendüljön minden gyáva fül”
Jelenkor, 1956-os Intézet, ISBN 963 676 331 3

Pester Lloyd, Nr. 31 / 28. Juli bis 3. August 2004


Please send comments or suggestions.
Copyright © 2000 National Széchényi Library 1956 Institute and Oral History Archive
Last updated:  Monday, 18-September-2006

Search website