___Bemutatta: F. Dózsa Katalin, művészettörténész___Back

F. Dózsa Katalin bevezetője az Valuch Tibor: A lódentől a miniszoknyáig című könyvéhez, Bp. 1956-os Intézet, 2004


F. Dózsa Katalin, művészettörténész és Gyáni Gábor történész

Nagyon örültem annak, hogy felkértek Valuch Tibor könyvének bemutatására. Pontosabban: először akkor örültem, amikor Valuch Tibor elküldte a könyvét, mert – bár nem nagyon szeretem azokat a fajta könyvismertetéseket, amik először az ismertető gondolatait és munkásságát „ismertetik” –, de én tulajdonképpen egész életemben azért harcoltam, hogy tegyük helyére az öltözködés történetét. Ismerjük be végre, hogy az a református ellenállás a divat minden formája ellen, amivel a leghatározottabban elutasítjuk, hogy komoly ember ilyesmivel foglalkozzon, az már nagyon régóta „divatjamúlt”. Hiszen közel száz éve jelent meg Georg Simmel alapvető tanulmánya, amelyik bemutatta, hogy a divat és az öltözködés milyen lényeges helyet foglal el az emberek életmódjában, gondolkodásában. Mennyivel több, mint egy fodor följebb vagy lejjebb helyezésének – a mozgatóerők ismerése nélkül – szeszélyesnek és érthetetlennek tűnő története.

Hozzá kell tennem, Valuch Tibor is egy bizonyos mértékig igyekezett, hogy úgy mondjam, megmagyarázni a bizonyítványát, és leszögezni a bevezetőben, hogy „a könnyed divatvonalak kellően elmélyült tanulmányozása, a divattervezés, a divat–trendek és divatváltozások (művészet) – zárójelbe teszi – története helyett inkább az öltözködés társadalmi háttere és viszonyrendszere, a ruházkodás változásának a története érdekelt”. Tehát egy picit ő is úgy érzi, hogy komoly történészként magyarázkodnia kell témája miatt, és csak annyi engedményt ad, hogy talán művészettörténetről van szó. De hát azért ugye, mégsem ezekkel a „léha és felületes dolgokkal” foglalkozik a könyvében.

Ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy de igenis foglalkozik vele! Természetesen történész szemszöggel, szociológus szemszöggel, de hiszen annyi oldalról lehet megközelíteni a történettudomány kérdéseit. És ahogy Enyedi György professzor úr előttem mondta: a szintézishez szükség van a különböző irányú gondolkodásra. Valuch Tibor – többet már nem fogok idézni, ígérem – szintén a bevezetőben azt írja, hogy: „Magam sosem gondoltam, hogy valaha a huszadik század második felének magyarországi öltözködéstörténetéről fogok könyvet írni. De ahogy a kutatás során egyre elmélyültem a forrásokban, ahogy gyűltek az adatok, úgy váltak egyre határozottabbá a téma körvonalai is. Mindezzel párhuzamosan nőtt bennem az érdeklődés, és egyfajta szakmai kihívásnak tartottam a korszak öltözködéstörténetének, a ruházkodásnak, a divatnak, a ruházati fogyasztásnak, és az ezzel kapcsolatos társadalmi változásoknak a feldolgozását, illetve ezek összefüggéseinek átgondolását.”

Azért is olvastam föl az eredeti szöveget, mert kiválóan összegezi tulajdonképpen azt a feladatot, amihez nem árt a divatvonalak változását is ismerni, mert ebben az esetben nem tudjuk, hogy mi változik az egyes rétegek öltözködésében. Még egyszer hangsúlyozom: Valuch Tibor, annak ellenére, hogy valóban nem a divattervezők, nem a művészek, nem a divatrajz történetét írta meg– tehát itt a művészettörténeti felfogás tulajdonképpen más területeket foglal magában, kiválóan dolgozta föl ebben a korszakban az öltözködés szerepét, sőt magát a korszakot is, a mindennapi élet egy szeletében. Azt a másságot, amit a szocializmus jelentett a huszadik második felében, Európában. És néhány dologban a tanulmány egészen újszerű:

Egészen kiválónak tartom azt, ahogy a parasztság öltözködését kiszakítja a hagyományos néprajz gondolkodásából. Hozzá kell tennem, hogy a hagyományos néprajz se hagyományos már és közeledik ugyancsak e gondolkodás felé. Egy példa: 1974–ben egy kiállításhoz kerestem egy sima, fehér, paraszti inget a Néprajzi Múzeumban: nem volt! Ilyen hímzéses, olyan hímzéses, amolyan hímzéses volt. Az a fehér ing, amiben a legtöbb fotón a falusi parasztembereket látjuk, amit hétköznap viseltek, az nem volt a gyűjteményben. Azóta már van. Tehát a néprajz is kilépett már ebből a szemléletből, és Valuch Tibor éppen a néprajzi feldolgozások alapján kiválóan egyesítette a városi öltözködéssel, a parasztság ruházkodási változását hozzátéve a társadalom többi rétegében található tendenciákhoz. Mert végül is ezek tökéletesen összefüggnek.

Nagyon jól, magától értetődően korszakolt, és nagyon jól meglátta ezekben a korszakokban a lényeget. Az első részben egy kicsit visszatért a két világháború közötti öltözködés helyzetére, hogy be tudja mutatni azt a folyamatosságot, ami a második világháború sokkja után, úgy tűnt, lassan újra jelentkezett, amíg el nem indult 1949 körül a divat államosítása, a szó szoros értelmében. Hiszen ez az az időszak, amikor nem X, Y, Z grafikái, rajzai, tervei jelennek meg a különböző újságokban, mondjuk, az Asszonyok lapjában, hanem a Ruházati Tervező Vállalat rajzolta őket „személyesen”.

Valuch nagyon jól látja, hogy komoly történeti határ ebből a szempontból 1956, egészen pontosan 1957 eleje. Ez annál is inkább nagyon fontos, ez az éles a szétválasztása a két kommunista korszaknak, mert a mai világban valahogy összefolynak ezek, és a mai fiatalok számára egy egységes, démoni világ bontakozik ki. És ha ezt így egyben tartjuk, akkor tényleg egyszerűen érthetetlen, hogy hogyan volt képes negyven éven keresztül ez a pokoli gépezet fönnmaradni. Hogyhogy nem robbant szét már korábban? Hogy–hogy 56 nem ismétlődött újra és újra? És hogy lehet, hogy vannak olyanok is, akik nosztalgiával gondolnak erre az időszakra? Ehhez bizony azt kell tudnunk, és azt kell értenünk, hogy mit jelentett a mindennapi élet valóságában a kádári „mindenki velünk van, aki nincs ellenünk” gondolat.

Természetesen a rendszer démoni jellegét az itt ülők közül sokan közvetlenül megtapasztalták. De az átlagember, vagy az az egyébként munkáját és feladatait végző polgár, aki nem rítt ki, hogy úgy mondjam, aki betartotta az előírásokat, aki május elsején vagy április negyedikén elmondta, vagy meghallgatta az aktuális beszédet, aki az óvodában, mikor azt hozta haza a gyerek, hogy „Lenin elvtárs volt a legjobb ember”, akkor nem ment oda az óvónőhöz, és nem mondta azt, hogy milyen hülyeségekkel traktálja az én gyerekemet, az valamilyen formában megtalálta az élhető élet formáit. Biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyedüli, aki a fiatalságát szereti ebben a korszakban.

Nos, szinte az első dolog, amit Kádárék a megbékéltetés politikájában engedélyeztek, a divat volt. Az egy másik történet, hogy közben megvárták azt a kiskorú gyereket, aki elérte a 18. életévét, és megölték. De a másik oldalon azonnal nyitottak, és a nyitás legelső eszköze a divat volt.

Ezen érdemes egyébként elgondolkozni: hogy miért pont az öltözködés és a divat volt az a terület, ahol legelőször nyitottak. Mindenesetre az addigi „közellenség: burzsoá divat” egyszer csak érdekes francia hírré vált, és éppen a Valuch Tibor által nagy alapossággal összeszedett dokumentumokból ismerhetjük meg az ekkor bekövetkezett nagy változást. Az embereknek meghagyták azt az érzetet, hogy ebből a szempontból szabadok, és nem rendszer elleni vétség, ha francia divatlapokból átvett képeket nézegetnek az Ez a divat barna–fehér lapjain. Ez az első lépése a nyugati demokrácia felé nyitásnak is!

A közönség soraiban jobbról a második a szerző, Valuch Tibor

De ugyanakkor ez egy nevetséges dolog is, hogy pont a divat területén engedjen a rendszer, amikor a divatnál jelentkezik leginkább a szocialista termelés alkalmatlansága. Az ötéves tervben megtervezett divat – ez enyhén szólva vicces dolog, ugye? És ez az, amivel a könyv második felében nagyon jól szembesülhetünk. Tehát az a fajta mérgelődés, ami a Belkereskedelmi Minisztérium jelentéseiben, az újságokban újra és újra napvilágot lát, hogy ejnye–bejnye, még mindig nem tudjuk az igényeknek megfelelően termelni a ruházatot, az nagyon érdekesen és nagyon jól dokumentált. Hogy milyen unalmas volt a valóságban, az persze nem jelenik meg a korabeli dokumentumokban. Meg kell, hogy mondjam, hogy nekem van egy óriási hátrányom vagy előnyöm a szerzővel szemben: én még emlékszem rá. Ez azért is hátrány, mert az ember nem tudja semleges kutatóként feldolgozni ezt a korszakot. Tehát Valuch nagyon érdekesen és nagyon jól mutatja be azt az ellentétet, hogy mennyire képtelen az államosított nagyipar ezt a politika által is elvárt igényt kielégíteni. Gyakorlatilag ez volt talán az első olyan teljesíthetetlen feladat, amiből világosan kiderült, hogy nem működik a rendszer.

Valuch nagyon figyelemreméltóan foglalkozik a vidék gyarapodásának következményeként jelentkező falusi kivetkőzések problémájával. Kétségtelen, hogy siratjuk, hogy az emberek elhagyják a hagyományos viseletüket, kivetkőznek, de ez az élet, és tulajdonképpen a jómód jele. Ennek folyamatait is nagyon jól mutatja be Valuch sok fontos adattal dokumentálva.

Az egyetlen megjegyzésem, hogy egy picit talán a cím és az alcím egymásnak felesel. Mert A lódentől a miniszoknyáig, ez a negyvenes évek közepétől a hetvenesig tartó éveket fedné le, ezzel szemben az alcím, a huszadik század második felének – tehát az egésznek – az öltözködéstörténetét ígéri. Az író valóban kitekint a nyolcvanas évekre, illetve a nyolcvanas évek végétől a század végéig. De hát, ez megint – hogy az előttem szóló Enyedi György professzor úr szavaihoz kapcsolódjak– egy másik könyvnek a története. Illetőleg nem is most kéne ezt megírni, hanem majd egy húsz–harminc év múlva. A divat, azaz az öltözködés különösen olyan terület, ahol rálátással lehet csak kutatni és szintetizálni.

Ugyanakkor meg kell, hogy mondjam, hogy egy színesen megírt alkotásról van szó, nagyon aranyos idézetekkel– amik persze, azért aranyosak, mert nekünk ma már annak hatnak. Egy fejetetejére állított világ ma már mulatságos szövegei. A maguk idejében viszont nagyon komolyan vették ezeket a szövegeket. Én mindig azt szoktam mondani, hogy azok a filmek, amik ma vicces módon bemutatják a hatvanas–hetvenes éveket, a valóságot meg se közelítik. Pontosabban sokkal mulatságosabb lenne, ha csak egy az egyben az akkori valóságot mutatnánk be, annál, amit ma egy rendező visszamenőleg gegnek kitalál. Az akkori fogalmazás, a valós értékek kifordítása ma már természetesen mulatságosnak hat. Az öltözködéstörténetben érződik valahol tipikusan az egész világ, a dolgok fejre állítása, és a normálistól ellenkező módon való értékelése.

Az egész kiadvány dicséreteként azt szeretném még elmondani, hogy nagyon jók a képei, nagyon szórakoztató és jó a képválogatása, és a könyv irodalomjegyzékéről én is csak a legnagyobb dicséret hangján tudok szólni, mert valóban minden benne van, ami ebben a témában fontos. Sőt, ami előkerülhet. Úgyhogy egy szintetizáló és nagyon érdekes művet tartunk a kezünkben. Én biztos vagyok benne, hogy sokakat szórakoztatni fog, és úgy fog felfejteni valamit ezekből a számunkra – már nem számunkra, akik végigéltük, de a fiatalabb generáció számára – lassan egészen érthetetlen korszakból, hogy közelebb jutunk annak a megértéséhez, hogy mi tartott, miért tartott negyven évig.

Jó szórakozást kívánok az olvasásához!

A 2004. december 16-án, a Ráday Könyvesházban elhangzott bevezető írott változata.


Please send comments or suggestions.
Copyright © 2000 National Széchényi Library 1956 Institute and Oral History Archive
Last updated:  Monday, 18-September-2006

Search website