Nóvé Béla küldte a Bibó István 100. születésnapján közzétett felhívásunkra:

Bibó István alábbi cikktöredéke az MTA Kézirattárában található az MS 5111/17. számon. Keletkezéséről a szerző megjegyzése igazít el: „Szombathfalvy kérte - a Társadalomtudomány számára, de nem fejeztem be. 1941”. Ezt jóval később írhatta Bibó a kézirat első lapjára, amiről nemcsak a dátum utáni kérdőjel árulkodik, hanem a keltezés elírása is. A Társadalomtudomány körkérdése (Az erdélyi unió problémája címmel) ugyanis már az 1940 november-decemberi számban megjelent, a következő szerkesztői bevezetővel: „Megkérdeztük az erdélyi kérdés néhány ismerőjétől, miben látják a visszacsatolt Észak-Erdély szerencsés és gyors összeforrásának feltételeit és nehézségeit. A válaszokat itt közöljük azzal, hogy a kérdést még napirenden tartjuk.” Szombathfalvy tehát már 1940 szeptember-októberében felkérhette Bibót a cikk megírására; hogy mikor látott munkához és miért hagyta abba, nem tudjuk. A kézirattárban összegyűjtött Bibó-levelezésben nem bukkantam további eligazító nyomra a cikk sorsát illetően.

A második bécsi döntés után sorra láttak napvilágot a hasonló fejtegetések a kolozsvári Hitel, a Magyar Szemle, a Kelet Népe és a Nyugat hasábjain. Közel fél évszázad távolából is csak sajnálhatjuk, hogy Bibó cikke végül nem jelent meg. Mert bár akadtak mások is, akik óva intettek az erdélyi állapotok legendává emelésétől - olyan élesen, mint ő, senki nem figyelmeztet: az uralkodó elit és a középosztály Erdéllyel példálózva próbálja elfogadtatni uralmának alapelvét, a születésrendi „kiválasztódás” gondolatát. Mint ahogy szinte egyedül az ő hangja hallatszott volna ki a kórusból a másik veszély elkerülésének demokratikus megoldására: „a magyarországi közszellem Erdélybe került képviselői igyekeznek majd ott is bevezetni a megkülönböztetési igényeknek és a túlhangsúlyozott pozíciótartásnak azokat a formáit, amelyeket a társadalmi élet diszharmóniája nálunk kitermelt... Ennek ellensúlyául mindenesetre kívánatos, hogy Erdély igazgatásában minden vonalon minél inkább érvényesüljön az önkormányzat elve...”

Ám nem mehetünk el a ránk maradt fejtegetés egy hiányossága mellett: Bibó nem foglalkozik azzal a ténnyel, hogy Erdélyben románok is élnek. Igaz, cikkét félbehagyta, tehát nem zárhatjuk ki, hogy a későbbiekben érintette volna a magyar-román együttélés problémáit - hiszen a nemzetalakulás és a területi-etnikai elhatárolódás demokratikus elvei diákkorától élete végéig foglalkoztatták.
Ami gondolatmenetéből fennmaradt, ebben a formájában is kereknek tekinthető. A kihúzott s most függelékként közölt szövegrészletek arra engednek következtetni: Bibó történeti adalékokkal egészítette volna ki cikkét.

Szilágyi Sándor

A csonka ország és a visszatért erdélyi és keleti országrészek lelki összeforradásának kérdéséhez egyetlen szempontból tudok hozzászólni: a társadalmi közszellem összeforradásának szempontjából. Itt sem annyira azokra a különbségekre gondolok, melyek az erdélyi részek húszéves kisebbségi sorsa folytán kialakultak, hanem inkább arra a különbségre, amely a történelmi Erdély és a szűkebb értelemben vett Magyarország társadalmi közszellemében régtől fogva fennállott s az utolsó húsz esztendő fejlődése folytán még határozottabbá vált.
Erdély magyar társadalma s a szűkebb értelemben vett Magyarország társadalma megegyeznek abban, hogy mind a kettő alapjában ma is születésrendi alapokon nyugvó, múltból származott helyzeteket megrögzítő, hierarchikus társadalom. Különböznek viszont abban, hogy az erdélyi társadalmi hierarchia funkcionál, a magyarországi pedig nem. Funkcionálás alatt azt értem, hogy az erdélyi társadalomban szilárdan kialakult értékrend szabja meg, hogy ki hová tartozik, ki honnan hová és hogyan emelkedhetik, kit milyen teljes vagy relatív méltóság illet meg, ki mivel tartozik a maga rendjének, a felette állóknak, s az alatta lévőknek, mik az érintkezés módjai és alkalmai, különösen pedig milyen közösségi szerepek és feladatok azok, melyeket a vezetőrétegeknek vállalniuk kell. Ez az értékrend nemcsak határozott, hanem emberséges és viselhető is: akármilyen szorosan is élnek benne sokan, ad valamiféle méltóságot mindenkinek és ad lehetőséget a mozgásra és a változásra. Benne a társadalmilag felemelkedett ember zavarodottság nélkül vállalja a régi és zavarodottság nélkül viseli az új státusát. A társadalmi hierarchia szilárd értékrendjéhez hozzátartozik egy szilárd erkölcsi közmegegyezés is, mely ennek az értékrendnek a szabályait ismeri, helyesli, követi és mindenkibe beleneveli. (1)

Ilyen társadalmi egyensúlyt a rendi világ virágkorában különböző szerencsés körülmények összetalálkozása (erős vallásos vagy morális élményeken átment vezetőréteg, korán befolyáshoz jutott középosztály vagy értelmiség, nagyszámú szabad vagy kiváltságos parasztság stb.) hozhat létre, amire Anglia és más északi országok mutatják a legismertebb példát. A társadalmi egyenlősödésnek a XVIII. század végén elindult s azóta liberalizmuson, demokrácián, kommunizmuson és fasizmuson keresztül egyaránt érvényesülő követelménye természetesen ezekkel a társadalmakkal szemben is megjelenik, azonban a folyamatot nem sietteti a régi értékrend csődje, hanem a lassan nivellálódó társadalom még sokáig támaszkodhat a társadalmi szereposztásnak a rendi társadalom idejében kialakult megoldásaira. (2)
Sokszor hallottuk, hogy Erdélyben a húszéves kisebbségi sors alatt megszűntek a társadalmi különbségek, mert úrnak, parasztnak, munkásnak egy asztalnál kellett meghánynia-vetnie a végveszélyben lévő magyar élet problémáit. Ez a megállapítás így félrevezető. Ádáz társadalmi harcok az erdélyi magyar társadalomban a háború előtt sem voltak, viszont a társadalmi különbségek, a társadalom hierarchikus jellege nem szűnt meg a kisebbségi sors idején sem. Erdélyben uraknak és parasztoknak azelőtt is megvoltak a maguk alkalmai, amikor egy asztalnál ülhettek és kellett ülniük: nem azért, mintha nem lettek volna közöttük társadalmi különbségek, hanem azért, mert megszabott rendje volt közöttük az együtt ülésnek. Ez a rend a kisebbségi sorban sem szűnt meg, csak gazdagabb lett, összébb hozta, megőrizte őket s emberibb és közvetlenebb formákat vett fel; sőt reményt mutatott arra is, hogy keretein belül megindul a társadalmi különbségek teljes megszűnésének békés és fokozatos folyamata is.

A szűkebb értelemben vett Magyarországra mindennek ellenkezője áll. Társadalma mindenekfelett azért rendi jellegű, mert egyrészt gondosan őrzött, másrészt élesen vitatott helyzeti egyenlőtlenségekkel és megkülönböztetési igényekkel teljes. Az a konvenció, mely kinek-kinek a helyét megszabja, minden, csak nem szilárd, s így a társadalom élete a nem teljesült vagy hiányosan teljesült felemelkedési igényeknek kétségbeesett, óriási energiapazarlással járó és ezer keserűséggel teli versenyéből áll. Hiányos vagy nem érvényesül az az értékrend, mely mindenekelőtt a vezetőrétegekhez tartozók számára szigorúan és kikerülhetetlenül előírná a közösségi szerepviselés kötelezettségeit. Mivel a társadalom nagyobb része bizonytalanul áll a maga helyén, emberi méltóságtudata zavarodott és felülről könnyen megingatható, de ugyanakkor, sőt éppen ezért komoly önkéntes közösségi fegyelemre alig kapható. Az egész társadalmon látszik, hogy nem önmagába zárt közösség belső egyensúlyán nyugszik, hanem századokon keresztül egy külföldön székelő kormányhatalom s egy megosztott lelkületű vezetőréteg hatalmi vetekedéséből alakult ki. (3)

Ez az önmagában is diszharmonikus társadalom ma válságát éli. A mind ingerültebben érvényesített vezetési igények mellett a vezetés közkeletű jelszavai mindinkább eltávolodnak a jól rendezett arisztokratikus társadalom angol példára hivatkozó, sokáig előtérben volt ideáljától: mind több ponton kiderül a vezetőrétegek morális teherbíró képességének az elégtelensége, és mind több ponton érezhető a vezetőrétegek elkiismeretének megrendülése vagy legalábbis a megbizonytalanodása. A XX. század problémái egy ilyen diszharmonikus társadalom számára azt a kényszerűséget jelentik, hogy nem támaszkodhat letűnő rendjének még jól funkcionáló szereposztásaira, hanem kénytelen alapvető megoldások létrehozását kínlódni mindazokban a társadalmi kérdésekben, melyeket kora felvet. Nincs ugyan ma Magyarországon olyan töretlen önbizalmú és politikai erejű réteg, mely önmagában ezeknek a megoldásoknak az ígéretét hordozná, de mégsem lehetetlen, hogy az idők követelményeinek a súlya alatt és a vezetőrétegek lelkiismereti válságának az ereje folytán ezek a megoldások megérnek. Ez az a lehetőség, mely - szemben Erdély társadalmi rendjének aránylagos egyensúlyával - a szűkebb értelemben vett Magyarország diszharmonikus életű társadalmát minden zajos tévútja és hangtalan zsákutcája mellett is reménységtől és jövőtől terhessé teszi.

Ilyen szemléletben világossá válik, hogy a két társadalom szerencsés és gyors összeforradásának első feltétele, hogy le merjünk mondani a teljes összeforradásról, és mindenekelőtt arra ügyeljünk, hogy a kétféle társadalmi közszellem ne hasson olyan módon egymásra, mely mind a kettő számára kárt és zavart jelent.
Ebben a vonatkozásban két irányban is fenyeget veszedelem. Erdély magyarságát fenyegeti az a veszedelem, hogy a magyar társadalom diszharmóniájának és válságának a tünetei az ő társadalmában is megjelennek. Mindenekelőtt valószínű, hogy az erdélyi vezetőrétegek anyagi megerősödése gyorsabb ütemben fog megindulni, mint az erdélyi magyar tömegeké. Valószínű, hogy ez a megerősödés nem annyira független gazdasági egzisztenciák kialakulása, mint inkább hivatali pozíciók és állami vagy államilag támogatott vállalatokban való részvétel útján fog megindulni, tehát olyan formák között, melyek megengedik az eddig szorosan összekapcsolódott közösség életéből való eltávolodást. Fenyeget az is, hogy a magyarországi közszellem Erdélybe került képviselői igyekeznek majd ott is bevezetni a megkülönböztetési igényeknek és a túlhangsúlyozott pozíciótartásnak azokat a formáit, melyeket a társadalmi élet diszharmóniája nálunk kiemelt. Mindezek együtthatásaképpen fenyeget az, hogy Erdély társadalmi közszellemének egysége és egyensúlya megbomlik. Ennek ellensúlyául mindenesetre kívánatos, hogy Erdély igazgatásában minden vonalon minél inkább érvényesüljön az önkormányzat elve. Végsőleg azonban mindenekelőtt az erdélyi társadalmon múlik, hogy közszellemének szerencsés fejlődési vonalát meg tudja-e őrizni vagy sem.
A másik veszedelem az erdélyi példa magyarországi mintául vételéből származik. Magyarországon nem új dolog a vezetői szerepét kötelességtudattal teljesítő történelmi osztályok és a vezetésnek készségesen és nyíltszívűen engedelmeskedő nép társadalmi egyensúlyának arisztokratikus eszménye. Mind Tisza István kora, mind a háború utáni ún. konszolidáció szívesen hivatkozott erre az eszményre, és személyileg is erősen támaszkodott erdélyiekre. Az eredmény - a diszharmónia elmélyülése - mély szomorúsággal töltheti el mindazokat, akik ezt az eszményt jóhiszeműen vallották. Könnyű ugyanis egy vezetőréteget arra indítani, hogy helyzetét nagyobb öntudattal fogja fel és lehetőségeit nagyobb eréllyel érvényesítse: ehhez elég a felbátorítás. De nehéz ugyanezt a réteget szigorú kötelességek és szerepek vállalására indítani akkor, mikor erre kényszerítve nincs, alig is kényszeríthető és semmi ilyet belé nem neveltek. Egy teljesítőképes rendi szereposztásban el lehet élni a rendi világ letűnte után is, de reménytelen és káros próbálkozás ilyen társadalom létezésének fikcióját hirdetni ma ott, ahol az már nincs meg vagy rosszul működik, s ahol azok a születési kategóriák, melyekre támaszkodhatnék, hitelüket vesztették. Az erdélyiekre, mindenekelőtt az erdélyi értelmiségre hárul az a feladat, hogy magukról ezen a téren kártékony legendákat költeni ne engedjenek; miránk pedig az, hogy ne társadalmi hierarchia igazolását keressük Erdélyben, hanem az erdélyi társadalmi közszellem morális tényezőit próbáljuk belenevelni abba a nem születésrendi alapokon kialakítandó társadalomnevelői gárdába, amelyre Magyarországnak szüksége van.

Kihagyott szövegrészek:

(1) Hozzátartozik végül egy világos és fikciók nélküli történelmi tudat, mely tudja, hogy ez a társadalmi rend s vele minden egyéb, amin Erdély ereje és élete nyugszik, a XVII. század nagy fejedelmei alatt alakult ki: tudatos tisztelet övezi tehát a múltat, éspedig nem akármiféle múltat, hanem mindenekelőtt a múltnak ezt az alkotó és megalapozó szakaszát.
(2) Az, hogy az angol falvak rendszerint a földesurat választják békebírául, s az erdélyi magyar református falvak rendszerint a földesurat választják egyházközségi főgondnokul, még jó ideig a legcélravezetőbb, s nem utolsósorban a legolcsóbb megoldás marad számukra. Az ilyen társadalmakban a radikális egyenlősítők rendszerint megszelídülnek s a fokozatos fejlődés híveivé szegődnek vagy pedig a céltalan forradalmárkodás zsákutcájába szorulnak.
(3) (A margón ceruzával írt megjegyzés olvasható:) Egy ország sem költhet a maga számára szerencsés történelmi előzményeket. Ehhez képest hamis önnön múltjához való viszonya is. A magyarság múltjából mostanában Szent Istvánt, Mátyás királyt, Pázmány Pétert, Rákóczi Ferencet és Széchenyi Istvánt szeretné kiemelni, de ugyanakkor gyakorlatilag III. Károly, Mária Terézia és a Bach-korszak, a legjobb esetben Tisza Kálmán, Ferenc József és Bethlen István alkotásai között él, s midőn múltját véli őrizni, valójában ezt a múltat konzerválja. (Tisza Kálmán nevét Bibó áthúzta. - Sz. S.)

(A szöveget  ifj. Bibó István és Szilágyi Sándor hozzájárulásával közöljük, amiért ezúton
mondunk köszönetet. - a Szerk.)

Nóvé Béla: A Bibó-kézirat elsőként a Határ/idő/napló - Erdélyi figyelő című szamizdat folyóirat 4-5., 1987. szeptemberi számában jelent meg, ami 1987 és 1989 márciusa közt az egyetlen olyan cenzúrázatlan magyar nyelvű lap volt, amely kizárólag e célra alapítva rendszeresen hírt adott a terror és nyomor sújtotta Romániáról a Ceauşescu-diktatúra utolsó éveiben. A Budapesten szerkesztett, Magyarországon, Erdélyben és a nyugati magyarság körében egyaránt terjesztett, esetenként 3-5 íves lap e két év alatt összesen 9 számot ért meg - az első 150, az utolsó 2.000 példányban készült fénymásolatban illetve nyomtatásban. Az újságot Tódor Albert és Nóvé Béla kezdeményezésére fiatal erdélyi és magyarországi tanárok, újságírók, történészek írták és szerkesztették - az iméntiekkel társulva többek közt Kulcsár Árpád, Mátay Mónika, Nagy Zsolt, Szücs György és Tóth István Gábor - névtelenül vagy álnéven, mivel e vészterhes időkben maguk is sűrűn átjártak Romániába, aktív részt vállalva számos, szükségképp konspiratív segélyakcióban.

A Határ/idő/napló - Erdélyi figyelő hasonmás összkiadása utóbb, 2001-ben a Teleki László Alapítványnál jelent meg; cikkeinek teljes szövege a transindex honlapján is hozzáférhető: http://adatbank.transindex.ro