Erről a történetről, úgy érzem, igazából csak édesapám halálától kezdve írhatok, amikor jogutódként az elé a feladat elé kerültem, hogy folytassam, illetve folytatódni engedjem és segítsem az egyetértésével elindított, s akkor már bizonyos értelemben vágányon lévő kiadási folyamatot. Ezért az előzményekből csak az események megértéséhez szükséges legfontosabbakat érintem.

A kiadás gondolata Kenedi Jánosban merült fel, aki előtt eredetileg az összes megjelent Bibó-tanulmányt tartalmazó, filológiailag is teljes összkiadás képe lebegett, amely apámmal való beszélgetései során némiképp módosult. 1978 tavaszán tett külföldi útján - apám előzetes egyetértésével1 - felvetette a gondolatot Szabó Zoltánnak, aki kiadóként rögtön a Protestáns Szabadegyetemet javasolta, s hamar meg is szerezte ehhez a Szabadegyetem, illetve a Könyvbarátok Köre illetékes vezetőinek egyetértését. Ezután - Kenedi János kinn-tartózkodása idején - még kétszer találkoztak egymással, s átgondolták és megbeszélték nemcsak a válogatás, szöveggondozás, szerkesztés lehetséges kérdéseit, hanem a kiadásnak a szerző otthoni helyzetére várható hatását, a jogi, politikai és konspirációs szempontokat, különös tekintettel a kéziratok kijuttatásának kényes voltára. Jól dokumentálja ezt Szabó Zoltánnak az a három részből álló (külön lapokra, de azonos papírra, ugyanazon írógéppel írt) feljegyzése, melynek gépelt másolati példányai az OSZK-ban őrzött hagyatékában találhatók, s fogalmazásukból ítélve részben a megbeszélésben résztvevőknek pro memoriaként, részben Bibó Istvánnak szóló üzenet céljára készültek2. Biztos, hogy szóban vagy írásban el is jutottak a címzetthez, de apám hagyatékának iratai között nem találhatók; ha írásos változatban kapta meg, elolvasás után nyilván megsemmisítette. Leghelyesebb, ha teljes terjedelmükben idézem őket, megjegyezve, hogy logikai vagy időbeli sorrendjüket biztosan nem lehet - de nem is feltétlenül szükséges - megállapítani:
 
Ha a szerző szükségesnek, kívánatosnak és lehetségesnek látja összegyűjtött tanulmányainak a kiadását, szükséges, hogy ezt tudassa velem, mert placetje nélkül most nem tarthatom az ügyet napirenden.
A döntés legalábbis felém, ha úgy tetszik, egyedül felém csakis az övé lehet. Mivel formális megállapodás közte és a könyvbarát-kör közt fölösleges bonyodalmakra, csüggesztő okvetetlenkedésekre és habozó-halogató packázásokra adhatna véget nem érő alkalmakat, ezekről jobb lemondani, s az ügyben alighanem egy igen egyszerű, Columbus tojása megoldás volna a legmegnyugtatóbb. Ami talán ez:

Szerző tollat és papírt vesz elő, s ráírja néhány baráti sorban, hogy ő nekem szabad kezet adott abban, hogy összegyűjtött tanulmányainak kiadását a korábbi gyűjteményes kiadás anyagából s egyéb magyar lapokban megjelent írásaiból legjobb belátásom szerint intézzem el, ha tudom, s járjak el tetszésem szerint, de attól tartózkodva, hogy további engedelem-kérésekkel őt nyugalmában zavarjam. Ezt a magánjellegű levélkét, ami persze nem a copyright átengedése és egyedül erre az egy kiadványra szól, hozzám - by hand - eljuttatja. Ha megkaptam, értesítem két említett könyvesköri barátunkat, bizalmasan, hogy az összegyűjtött tanulmányok előtt megnyílt az út, s a levélkét, amelyről említést senkinek nem teszek, úgy elsüllyesztem egy házon belüli oubliette-be, hogy magam sem találnám meg, ha keresni kezdeném. Ha ezek után a hiányzó anyag xerox-másolatai a régi lapokból megérkeztek, az egész matéria egy avatott, de nem túlságosan jól ismert sajtó alá rendező kezébe kerül, s a nyomdába adott tanulmányokról én megírom az ismertetőt, vagyis a fülszöveget, amiben felvilágosítom az olvasót, hogy az összegyűjtött tanulmányok közzététele olyan közérdek, aminek kielégítését önszántamból és önkényesen magamra vállaltam, a szerző megkérdezése és jóváhagyása nélkül. Ha ezek után a szerző nyugalmát valaki azzal háborgatná, hogy miképp járulhatott hozzá e kiadáshoz, akkor ő bátran elmondhatja az igazat, vagyishogy se könyvbarát körrel, se szabadegyetemmel nem volt kapcsolatban, s ami engem illet, rám saját soraimmal bizonyíthatja, hogy önkényesen jártam el etc. A levélkéről szó sem eshet, mivel sehol lesz s rég betöltötte funkcióját, ami lelkem nyugtatása volt.
 
        + + +

Az előzmények a következőek: az összegyűjtött tanulmányok kiadása itt merült fel, egy látogatómban, aki a szerző műveinek tüzetes ismerője s nagyrabecsülője3. Amikor a szerzőre fordult a szó, felpanaszolta, hogy a régi gyűjtemény teljesen hozzáférhetetlen, külföldön is, a példányszám elfogyott s ráadásul ez nem is volt teljes gyűjtemény. Becslése szerint a szerzőnek legalább tíz ívre terjedő olyan tanulmánya vagy írása jelent meg helyi lapokban annakidején, ami az egykori kiadásban nem szerepelt.4 A beszélgetés folyományaképp másnap felhívott, hogy a tanulmányok összegyűjtött kiadását nem látom-e időszerűnek, szükségesnek és lehetségesnek. Csak a harmadik kérdésre nem tudtam azonnali igenlő választ adni. Ez valamivel később Ausztriában egyértelműen tisztázódott. A könyvbarátok körének két alapítója, szervezője és spiritus rectora, ahogy gondoltam, azonnal vállalta az összegyűjtött tanulmányok kiadását. Mindkettő olyan ember, aki szavát minden körülmények között állja5. Kettejükön kívül más az in statu nascendi plánumról nem tud. Nem is fog abban az esetben, ha a szerző a kiadást valamilyen okból nem tartja kívánatosnak. A könyvsorozat-kiadás anyagi helyzetéről ugyancsak megnyugtató tájékoztatást kaptam, noha a rentabilitást még nem érte el. Az akciót szubvenció nem támogatja, magánszemélyek jóvoltából fejlődésképes. A könyvbarát kör bölcsője, vagyis a szabadegyetem, ahogy neve is jelzi, nem politikai, hanem kulturális meghatározottságú. Az összegyűjtött tanulmányok megjelenése ilyenformán a szerző döntésétől függ csak, és a sajtó alá rendezés etc. megkezdődhet, mihelyt a másolatok a hiányzó írásokról, ha ezek kinti folyóirattárakban nincsenek meg, megérkeztek.

Mivel ezek kiadása közérdek, de ennél elsőbbrendű közérdek az, hogy a szerző a meg nem írt munkáit írja6, nihil obstat esetében előnyösebb volna, ha a hiányzó anyag összegyűjtését, másoltatását, továbbítását nem ő végezné, hanem más. Látogatóm erre a munkára bizonyára rátermett volna, s az ötlet is tőle való, de ha ez a tennivaló más irányú szerepével nehezen fér össze, akkor mást kellene találni ott. Mindenképp az a helyesebb, ha a tennivalókat mindketten delegáljuk.

Kenedi János   Dr. Szőllősy Árpád   Szépfalusi István7

+ + +

Összegyűjtött tanulmányok. Két kötetben. Tartalmazza a szerző összes folyóiratban és lapokban megjelent tanulmányait és más írásait, beleértve természetesen a húsz évvel ezelőtt kötetbe gyűjtött írásokat is. Mindezeket a kétkötetes munka szakszerű tálalásban, az édition définitive igényével, bevezető nélkül. A sajtó alá rendezés munkáját ilyesmiben képzett fiatalabb szakember végezné el, s a kiadványt ebben a minőségében ő jegyezné. Ő készítené el, a vonatkozó technikai munkálatok elvégzésén felül a függeléket is. Ez járulékosan közölné a szerző fontosabb életrajzi adatait, a tényeket tárgyilagosan felsoroló eseménynaptárt, különös tekintettel a negyvenöt-negyvennyolcas periódusra, továbbá a név- és tárgymutatót.

Az összegyűjtött tanulmányok kiadását az európai magyar protestáns szabadegyetem által létesített Könyvbarátok Köre vállalta el. A köteteket a könyvbarát kör második vagy második és harmadik nyolckötetes sorozatába iktatná be, ennek meghirdetése az év végén vagy a jövő év elején esedékes. Az első, a tavalyi prospektusban meghirdetett nyolckötetes sorozatból négy kötet már megjelent. A könyvbarát kör a szerzőnek tíz százalékos honoráriumot fizet svájci frankban vagy más pénznemben, az elkelt példányok után, ezekről évente számol el. Abban, hogy összegyűjtött tanulmányainak kiadását ezúton a szerző kívánatosnak tartja-e vagy sem, gyors döntés kívánatos.

Ha az összegyűjtött tanulmányok kiadását a szerző kívánatosnak tartja, szükség van arra, hogy hozzáértő bibliográfus listába vegye mindazokat az írásokat, amelyek a néhai gyűjteményben nem szerepeltek, ezeknek a helyi folyóirattárokban hozzáférhető első közléséről xerox-másolatokat készítsen, s ezeket rendelkezésre bocsássa. Az említett régi kötetben szereplő tanulmányok szövegéről természetesen nem kell másolat. A hírlaptári másolatok továbbíthatók nekem ide vagy Szőllősy Árpádnak Baselbe vagy Szépfalusinak Bécsbe. A levél ugyancsak átadható nekik, hogy nekem továbbítsák.

Az üzenetváltás szóban vagy írásban - lehet, hogy több fordulóban, több közvetítővel is8 - nyilvánvalóan megtörtént, mert apám a tervezett kiadás számára az alábbi tartalmi tervet készítette, benne néhány megfontolást ajánlva a szerkesztőnek9:

1. Magyar politika 1945-1947 (vagy: Magyar demokrácia 1945-47, vagy: Parlamenti demokrácia Magyarországon 1945-47)
A magyar demokrácia válsága. Valóság, 1/1945, 2-4.sz, 5-43.
A koalíció egyensúlya és az önkormányzati választások. Válasz 6/1946, 2.sz. 107-128
A koalíció válaszúton.   Válasz, 7/1947, 1.sz. 8-25.
Összeesküvés és köztársasági évforduló. Uo, 2.sz. 176-183.
Válság után - választás előtt. Uo, 8.sz., 123-138.

E három cikk felvétele a szerkesztő ítéletére van bízva. Az utóbbi kettőben a szerző azzal, hogy „megátalkodott jóhiszeműségét” odáig feszíti, hogy az összeesküvést elfogadja összeesküvésnek - amiből csak foszlányok voltak meg -, nagyon közel kerül a hülyeséghez, annak ellenére, hogy e két cikkben is vannak időtálló részek. A koalíció válaszúton c. cikk szervesebben kapcsolódik az 1945-46. évi cikkekhez. El lehet tehát képzelni olyan megoldást is, hogy emez bekerüljön, az utóbbi kettő pedig kimaradjon. Mindebben mérlegelendő az esetleges visszhang.  Lehetséges az a megoldás is, hogy e kettőből csak néhány időtálló részlet kerüljön közlésre, melyekben nincs direkt utalás az összeesküvés konkrétumaira, azzal az indoklással, hogy a kihagyott részek teljesen aktualitásukat vesztett részletekre vonatkoznak. Persze ehhez a szerkesztőnek vállalnia kell ennek az "önkényes" eljárásnak a felelősségét. Kevésbé organikus megoldás volna az, amit az 1961. évi kiadás követ, hogy ti. ezekből egyes részleteket az előszóban idéz.

2. Magyar történelem és keleteurópai történelem  (vagy: közép-keleteurópai történelem)
A békeszerződés és a magyar demokrácia. Válasz 6/1946, 1.sz. 43-59.
A keleteurópai kisállamok nyomorúsága. (Az Új Magyarország röpiratai) Bp, 1946. 116
A Márciusi Front tíz esztendeje. Válasz, 7/1947, 4.sz. 303-305.10
Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. Válasz 8/1948, 4.sz. 289-319.

3. Magyar társadalomfejlődés  
Erdei Ferenc munkássága a magyar parasztság válságának irodalmában. Társadalomtudomány 20/1940, 503-516.
Elit és szociális érzék. Uo, 22/1942, 192-209.
A magyar társadalomfejlődés és az 1945. évi változás értelme. Válasz, 7/1947, 6.sz. 493-504.
Értelmiség és szakszerűség. Tiszatáj 1/1947, 4.sz. 1-11.
A magyarságtudomány problémája. Magyarságtudomány 3/1943-48, 1-9.
Tanya és urbanizáció. Valóság 16/1973, 12.sz. 35-40.

4. Zsidókérdés és antiszemitizmus  
Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. Válasz 8/1948, 10-11.sz., 778-877.    
Néhány kiegészítő megjegyzés a zsidókérdésről. Huszadik Század 32/1949, 1.sz, 45-49.

5. Magyar közigazgatás és közigazgatási reform
Erdei Ferenc: Országépítés városokkal. Részlet E.F. Magyar város c. művéből. Bp, 1939, 227-234.
- Sajnálnám, ha a szerkesztő ezt, mint idegen szöveget, kihagyná, minthogy a közös közigazgatási területi reformtervnek ez a lényeges alapja. Ha hangsúlyozni kívánja, hogy ez más szerző műve,módjában van sűrűbb sorban vagy más tipográfiával szedetni.
Közigazgatási területi reform városkörnyékek alapján. Kézirat 1946-47-ből.
A közigazgatás reformja. A nemzeti Parasztpárt javaslata.  Szabad Szó, 1946.júl.16. Készítették Erdei Ferenc és Bibó István. (A két szerző feltétlenül feltüntetendő).
A magyar közigazgatásról. I. Elvi állásfoglalás és történeti áttekintés. Városi Szemle 23/1947, 5-6.sz. 285-294.
A magyar közigazgatásról. II. Jellegzetes kórformák. Kézirat 1946-47-ből.

6. Jog- és államelmélet     
Etika és büntetőjog. Társadalomtudomány 18/1938, 10-27.
Jogszerű közigazgatás, eredményes közigazgatás, erős végrehajtó hatalom.           
Társadalomtudomány 24/1944, 36-56. 
Az államhatalmak elválasztása egykor és most. Akadémiai székfoglaló 1947. jan.13-án. Kézirat.

7. Az l956-os forradalom     
Magyarok!  Nyilatkozat 1956. nov. 4-én
Tervezet a magyar kérdés kompromisszumos megoldására. 1956.nov.6.
Magyarország helyzete és a világhelyzet. 1957 nyarán több külföldi újságban megjelent cikk.
Megnézendő, hogy e cikkek pontos címe nem úgy szól-e, hogy "A magyar ügy (The case of Hungary) és a világhelyzet"?      
1979 februárjában apámat súlyos agyérgörcs érte, amelynek következtében beszéde és mozgása kis mértékben, írása nagy mértékben romlott. Mivel anyám állapota is rosszabbodott, márciusban mindketten bekerültek a Korányi-szanatóriumba, két külön osztályra, de egymás közelébe. Hogy a svájci kiadás gondolata ebben a helyzetben is foglalkoztatta apámat, azt megrendítően mutatja az a levél, amelyet áprilisban innen küldött - ugyancsak konspirációs, "kalandos" módon - Szabó Zoltánnak. Ekkor már egészen apró, olvashatatlanul reszketeg betűkkel és igen lassan írt, a hosszú levelet nem is tudta volna leírni, viszont diktálni és magnóra szöveget mondani ekkor is szépen és összeszedetten tudott (az édesanyám gyászjelentője mellé teendő külön levelet, betegsége és halála leírását is szinte készen diktálta nekem.). A Szabó Zoltánnak szóló levelet az őt meglátogató Vásárhelyi Miklósnénak diktálta le, aki Rómában tartózkodó férjéhez készült, s vállalta a levél kivitelét. A kórházban vastag és elég sprőd papírra írt levelet otthon vékony papírra másolta át, azután csíkokra vágta, a csíkokat üres cérnaspulnikra tekerte és cérnát vagy fonalat tekert rájuk. Az ily módon miszlikbe aprított és úti varrókészletté átlényegített levél a szocializmust építő Magyar Népköztársaság egyébként magas színvonalú határőrségének figyelmét szerencsésen elkerülte, Rómában azután egy rendes levélpapíron - harmadszori leírás útján, mint egy népmese hőse - feltámadt, s postai úton eljutott Szabó Zoltánhoz. (Számomra kicsiben az egész kiadásnak, sőt más szocializmuskori erőfeszítéseknek a sorsát is példázza: háromszor kellett leírni, hogy egyszer megérkezzen).

Szabó Zoltán is említést tesz a Külhoni Szövegtárban e levélről11, melynek szövege a következő (dőlt betűvel Vásárhelyi Miklósné hozzáfűzött sorai):

Először is igazolom magamat egy emlékeztetéssel: emlékszel-e, milyen jó disznótoros vacsorát ettünk jónéhány évvel ezelőtt hármasban. A jövőben is ezt a témát fogom variálni igazolásul12. Ha üzensz valakivel és én éppen nem vagyok Pesten - lehet, hogy 1 hónapig lányomnál leszek Hódmezővásárhelyen - akkor az illető a fiamékat hívja, akik benne vannak az új telefonkönyvben. Az óvatossági formulák kissé megváltoznak, mert az, akinek a nyugalma érdekében talán túl sok óvatoskodást is csináltam, teljesen megnyugodott13. A formulát annyiban szeretném megváltoztatni, hogy eddig az volt a hivatalos figura, hogy én semmit nem tudok az egészről, és nektek negatív, halogató választ adtam. Most egy nyíltabb formulát válasszunk: Ti megkérdeztetek engem, és én kereken azt üzentem, hogy a dolgot se nem javaslom, se nem helytelenítem, semmiféle közreműködést nem vállalok, tekintsetek engem szerzői jogilag cselekvésképtelennek. Persze az előszóba elég annyit beleírni, hogy a mű engedélyem és közreműködésem nélkül jelenik meg. Ennyi óvatosságot fenntartok, mert úgyis elég bajom lesz velük. Majd arra akarnak rászorítani, hogy tiltsam le14.

A legfőbb dolog, amit üzenek, ill. kérdezek, hogy milyen mértékben bővíthető az egész anyag? Eszembe jutott ugyanis, hogy a nagyjából kialakult tartalmon felül nem kerülhetne-e bele az új londoni mű vagy annak részletei. Én azt se bánnám, ha az egész belekerülne, de nem az angol szövegnek megfelelően, hanem az eredeti magyar szövegnek. Ha nem látod ennek a lehetőségét, akkor majd megírom, hogy mely fejezetekben lehet majd rövidíteni. Ez kb. 100-150 old. lenne15. További lehetőség egy régóta íróasztalban fekvő művem, melynek címe: A német politikai hisztéria genezise. Ez lényegileg 42 óta megvan, és a németek eredendő gonoszságának a cáfolata és időleges gonoszságának a magyarázata. Soha nem volt olyan pillanatnyi konstelláció, hogy megjelenhetett volna. Előtte túl rosszak voltak a németek mindenki számára, aztán mindenkinek meglett a maga jó németje. Ez kb. 80 oldal lenne. De ezt is még egy kicsit meg kell adjusztálnom16.

Van ezenkívül Londonban Cricknél egy cikkem angolul és magyarul: Észak-Írország kérdése egy lehetséges döntőbírósági ítélet fényében. Ha úgy látod, hogy a londoni könyvet vagy annak egy részét érdemes hozni, akkor ez jöhetne azzal egy fejezetben ("Nemzetközi kérdések"). Ha a könyvet nem találod célszerűnek, akkor ez se jöjjön, mert ez annak a példatárából való.

Crick-kel különben fura helyzetben vagyok. Augusztusban értesített, hogy az általa igen várt cikket megkapta és kezdi olvasni, azóta mély csend; vagy vele történt valami, vagy a cikket találta borzasztónak, pedig szerintem nem rossz. Ha tudsz valamit erről és tudsz üzenni, üzenj erről is. Egyébként én is készülök neki írni, de mostanában eddig nem jutottam hozzá17.

Szeretnék a műhöz egy általános mottót, persze elsősorban az örök Bocskay szöveget. Második mottóként javaslom a következőt, ha nem rühelled a szerzőt és az első mellett nem találod feleslegesnek:
„Arra a kérdésre, hogy milyen modern haditudományi szerzőket olvasson, azt felelem, hogy olvasson Thukydidest, Caesart, Titus Liviust, Sallustiust. Ne csodálkozzék, hogy modern szerzők helyett ókoriakat ajánlok, de egyedül ők őrizték meg azt a képességüket, hogy az eseményeket a saját okaikra vezessék vissza.” - Moltke egy fiatal katonatiszthez.

Végül most vagyok nagy szülési fájdalmak között egy eléggé kiterjedt művecskével, mely a szembenálló ideológiák skizofrén értelmetlenségével foglalkozik. Hogy ennek megkapását Te hogy tudod megmagyarázni a fenti óvatossági formulán belül, azt még ki kell ókumlálni. Ez még sajnos nincsen kész. 50-60 oldal lenne18.
 
Írd meg, hogy mindezekkel érdemes-e foglalkoznom. Írd meg azt is, hogy a közigazgatási szövegek megjöttek-e, látsz-e bennük valamennyi fantáziát? Ha igen, nagyon szeretném, hogy az Erdei-szöveg is jönne; mint már írtam, ha úgy gondolod, valamiféle eltérő módon, pl. petite-tel szedve. Ölellek és köszönöm minden segítségedet.

Ezt az üzenetet április végén, a kórházi ágyból diktálta nekem Pisti19. Aztán hazaengedték a kórházból, de május 2-án reggel, Boriska temetése napján, illetve reggelén vissza kellett vinni a kórházba, olyan rosszul érezte magát. Azóta nem tudom, mi történt, mert másnap Rómába utaztam. Mindenesetre nemcsak fizikailag, pszichikailag, hanem - úgy vélem - materiálisan is nehéz helyzetben van a család. Talán módot lehetne találni arra, hogy könnyíteni lehessen - legalább anyagilag - helyzetükön.

És még egy üzenet Pista részéről: ha módjában van, legyen szíves, juttassa el valahogyan a Szabad Európa vele foglalkozó műsorának, ill. adásának szövegét20. - Üdvözlettel ...
 
Nem sokkal e levél lediktálása után, 1979. május 10-én apám szívrohamban meghalt, s a hagyaték gondozása - ezen belül a külföldön megjelenendő tanulmánykötet ügyének folytatása, ami a hivatalos jogutódságtól a kéziratgondozáson át a konspirációs levelezésig és kézirat kijuttatásig terjedt - lényegében az én feladatommá vált21. Ekkor, 1979-ben kezdődött tehát számomra a svájci kiadással való foglalkozás időszaka, amelyben a legfőbb feladvány egyes kéziratok kijuttatása volt, az ehhez kapcsolódó összes problémával együtt; ezekről részletesebben alább, tanulmányonként lesz szó. Helyzetem sokban hasonló volt apáméhoz: nehéz volt megtalálni nemcsak a túlzott óvatoskodás és a felesleges kockáztatások közötti helyes arányt, hanem a megfelelő módszert, személyt s alkalmat a levelek, üzenetek, kéziratok kijuttatására, főleg olyan pillanatokban, amikor már az idő is sürgetett. Ezen túlmenően új problémák is színezték a helyzetet. Édesapám halálával ugyanis befejezetlen művei, tervei, vázlatai új megvilágításba kerültek, dokumentum-értékűvé váltak, s mindazokat a kéziratait, melyeket életében egyáltalán nem - vagy csak befejezés, átdolgozás, kijavítás után - szándékozott kiadni, e szempontból újra mérlegelni kellett. Ehhez viszont alaposan át kellett tanulmányoznom hagyatékát, amelyet teljességében természetesen nem ismertem; a fentiekhez hasonló levelekből és töredékekből, valamint baráti és egyéb közlésekből rekonstruálni kellett, amennyire lehetett, szándékait és elképzeléseit, melyek egy részét jól ismertem, másik részét egyáltalán nem. S mindezzel párhuzamosan 1979 őszén egy magyarországi, minél bővebb tanulmánykötet kiadásának ügyét is elindítottam.

Apám halála után a külföldi szerkesztők, elsősorban Szabó Zoltán üzenni kezdtek, van-e még kézirat, illetve az 1968-as levélben leírtakból és tervezettekből mi van meg?22 Nem sok volt meg, de volt néhány egyéb fontos, illetve érdekes: az európai társadalomfejlődésről, a börtönben felejtett 56-os foglyokról, a Borbándi-könyvről, az 1963 utáni magyarországi helyzetről. Ezek fontos üzeneteket tartalmaztak. - Menet közben derült ki továbbá, az itthoni kiadás előkészítésekor, hogy még egy „nagy falat” van a kéziratok között: az 1942-44 között írt és befejezetlen "Az európai egyensúlyról és békéről" írt mű, amelyet komoly filológiai, szöveggondozó munkával lehet csak kiadni. Ezt a munkát Szilágyi Sándor saját érdeklődésétől indíttatva és beleegyezésemmel már 1980-ban elkezdte, függetlenül attól, hogy megjelentetésére akkor még egyáltalán nem gondoltunk; viszont munkája során világos lett, hogy ez a mű az 1945 utáni fontos politikai cikkek "őstojása" (a német hisztéria ennek egyik végleges kidolgozású fejezete, ebből van kiemelve A kelet-európai kisállamok nyomorúsága bevezető része is, s más tanulmányok fontos gondolatmeneteinek első megfogalmazásai is itt tűnnek fel először), s épp ezért jó lenne, ha ez a befejezetlen mű az itthoni kiadásba bekerülne. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy annyi filológiai munkát igényel, hogy azt a határokon átutazó konspirációval, a nyílt kéziratküldésnek, a lehallgatásmentes telefonálásnak és a levéltitkot tiszteletben tartó postaforgalomnak a lehetőségétől megfosztva nem lehet megoldani. Sikerült is a magyarországi háromkötetes kiadásba felvenni, ez azonban egy másik, külön történet23.

Az apám halála utáni másfél-két év üzenetváltásokkal és kéziratkiküldéssel telt; eközben világossá vált, hogy az eredetileg kétkötetesre tervezett kiadás három vagy négy kötetes lesz. 1981-ben megjelent az első kötet, s ugyanezen év decemberében - régi svájci barátaink meghívása alapján ún. látogató-útlevéllel - sikerült kiutaznom, s Bécsben, Baselben és Genfben személyesen is megismerkednem majdnem mindenkivel azok közül, akik a kiadás előmozdításán fáradoztak24.

Az alábbiakban sorra veszem az általam kiküldött kéziratokat a berni kiadás köteteinek sorrendjében, oldalszámukat is feltüntetve, a fontosnak tartott körülmények, események említésével:

1. kötet. A német hisztéria okai és története. (107-183. oldal) - Mint a kórházból küldött leveléből kiderül, ezzel a művel még apám maga szerette volna kibővíteni az általa 1978 végén összeállított válogatást. Szabó Zoltán ennek a levélnek az alapján üzente nekem 1979 nyarán, hogy nagyon várja a kéziratot. Az üzenetet emlékezetem szerint Véronique Charaire hozta, és Illyés Gyuláékon keresztül érkezett hozzám, s mivel a kéziratból több gépelt példányunk is volt, az egyiket ugyancsak Illyéséken keresztül még azon a nyáron kiküldtem. Mivel mindegyik példány rendezettnek látszott, ezért a szüleim halála utáni mindenféle teendők szorításában meg az idő sürgetésében semmiféle szöveggondozásra nem éreztem késztetést. Ezért csak a két év múlva megjelent első kötetet kézbevéve konstatáltam, hogy a tanulmány szövege, amely a kiküldött formában, gyakorlatilag szöveggondozás nélkül jelent meg, rengeteg kisebb elírás és betűhiba mellett néhány sorkihagyást és két-három - inkább bosszantó, mint értelemzavaró - nagyobb hibát is tartalmaz; továbbá hiányzik a tanulmány második felében - bár ez sem okoz komoly tartalmi zavart - a fő- és alfejezetek egymáshoz való viszonyának tipográfiai elkülönítése. Mindezt nem kritikaképpen jelzem, inkább csak tanulságul, hiszen tudom, hogy a kiadás előkészítői, szöveggondozói és szerkesztői - Kemény István, Sárközi Mátyás, Szabó Zoltán, Szépfalusi István - London, Párizs és Bécs között voltak kénytelenek küldözgetni oda-vissza többször is hol részletekben, hol egészben a kötet anyagát, s munkájukat csomagszétbomlásos postai malőrök is nehezítették; s az első kötetben ez volt az egyetlen tanulmány, amely nem nyomtatásban megjelent változatból, hanem gépelt kéziratból került az anyagba. Valószínűleg ez az utóbbi volt a legfőbb oka annak, hogy egyikük sem gondolt a szöveg átfésülésére. Sajnos, szöveggondozói gyakorlatra - és főleg résen-létre - én is csak később tettem szert, a kiküldés után, amikor az itthoni kiadásnak szánt szövegekkel foglalkoztam. - A tanulmány címéhez fűzött lapalji jegyzet (107. oldal) édesapám sajátkezű feljegyzése arra a gépiratos példányra, amelyet 1974-ben ő helyezett el az MTA Kézirattárában.

2. kötet. Az európai társadalomfejlődés értelme. (560-636. oldal) - Ezt a tanulmányt édesapám 1971-72-ben több részletben mondta magnóra, feleségem és az én kérésemre, amely kéréshez - általunk más esetekben rendkívüli módon elítélt - erkölcsi erőszak is járult. Ez abban állt, hogy egy baráti házaspárral közösen - mert magunknak nem telt volna - költségbe vertük magunkat: 3200 forintért (ez akkor több volt, mint egyhavi fizetésem) külön e célból vettünk egy magnót; s nem mulasztottuk el hangsúlyozni édesapámnak, hogy pályakezdő, éhenkórász, szűk lakásban családot alapító fiatal magyar értelmiségiek hoztak itt erejüket meghaladó anyagi áldozatot azért, hogy mindazt, ami a fejében van, legalább nyers formában tegye hozzáférhetővé. Az egész akciót az ő tökéletes elszigeteltsége fölötti keserűség motiválta; az az alig elviselhető tapasztalat, hogy ha pl. vasárnap náluk ebédeltünk, s történetesen megkérdeztünk valamit, vagy egyszerűen csak szó került valamely történelmi, politikai vagy társadalmi kérdésről, megvilágosító erejű és szinte nyomdakész előadásokat tartott nekünk, miközben mi pontosan tudtuk, hogy ugyanezen tárgykörökben milyen rémes színvonalú embereket szabadított az egyetemi ifjúságra a "létező szocializmus" kontraszelekciója. Apám a magnó használatára végül is kedvet kapott, s egy részletes vázlat alapján több részletben 1971-72-ben szalagra mondta az európai társadalomfejlődésről szóló gondolatait, többször is kiegészítéseket, beszúrásokat toldva hozzá, többnyire a mi 40 négyzetméteres lakásunk konyhájában vagy szobájában, ahol evés, mosogatás zaja vagy pólyásgyerek gajdolása - ami a szalagokon ma is hallható - kísérte mondatait. A magnószalagokat lemásoltuk és egy példányukat megbízható helyre eltettük (először a magnóvásárlásban közreműködő barátaink őrizték vidéki szolgálati lakásukban), és boldogok voltunk, hogy legalább egy nagyobb témát kiszedtünk belőle, s vártuk, hogy mikor jut hozzá, hogy az elmondott anyagból írott tanulmányt szerkesszen, vagy újabb témát mondjon magnóra. No ejszen, azt mind várhattuk (ahogy Erdélyben mondanák), mert a mindennapi élet küzdelmei, a nyugdíjas lét mellé szükséges mellékmunkák, majd anyai nagyapám fizikai ápolása 1975-ig, apai nagyanyám gondozása pedig egészen haláláig (t.i. apám haláláig) a folytatást gyakorlatilag lehetetlenné tették25. De épp ezért öröm ma is, hogy legalább ezt az egy fontos művet mégiscsak sikerült kicsiholni belőle, amelyet halála után rögtön leírattunk, s az indokolható legminimálisabb szöveggondozást elvégezve, az élőbeszéd pongyolaságait és ismétléseit megszüntetve gépelt kézirattá alakítottuk. Barátainak s barátainknak a szöveg olvastán tapasztalt öröme megerősített abban, hogy fontos műről van szó, s ezért vált szívügyünkké, hogy ez is bekerüljön a berni kiadásba. A gépelt kéziratot - más kéziratokkal együtt - kisfilmre fotóztam, s ezeket 1980 Pünkösdjén turistaúton Budapesten járó svájci barátaink vitték ki előhívatlan állapotban, saját filmjeikként. Hamarosan megjött az üzenet, hogy a filmeket előhívták, s a fotokópiák használhatók. - A tanulmányhoz az 560. oldalon található lapalji szerkesztői jegyzetet én fogalmaztam.

3. kötet. Ebben a kötetben két fontos tematikus egységhez küldtem kéziratokat: az 1956-os forradalom, illetve az 1956 utáni idők anyagához.

Fogalmazvány. (1956. október 27-29., 869-878. oldal) Édesapám halála után gyorsan igyekeztem áttekinteni hagyatékát, főleg azért, hogy lássam, kell-e valamit óvni attól, hogy a hivatalos (kultúr)politika rátegye a kezét vagy elvárásokkal álljon elő (mi jelenjen meg, mi ne jelenjen meg, mit tekintsünk zárt anyagnak, stb.) Botrányosan durva eljárásra (házkutatásra, iratok erőszakos begyűjtésére) józan ész szerint nem kellett számítanom, de abban egyáltalán nem lehettem biztos, hogy ki és milyen okból s milyen módszerekkel fog érdeklődni a hagyaték iránt. Azt nem volt nehéz érzékelni, hogy hivatalos és ellenzéki oldalról, bel- és külföldről egyaránt lesz érdeklődés. A cél természetesen a minél szélesebb körű és minél védettebb formában történő hozzáférhetővé-téltel volt, s addig, amíg ennek legjobb megoldására, a könyv- vagy folyóirat-publikációra lehetőség nyílik, az látszott a legjobbnak, amit még édesapám kezdett el 1974-ben. Ekkor ugyanis a külföldön a hazai hivatalosság megkerülésével megjelenendő Paralysis c. munkájának itthoni fogadtatására készülve két fontosnak tartott publikálatlan művének, a német hisztériának és a hatalmak elválasztásának kéziratát nyílt anyagként, néhány 56-os fogalmazványát pedig zárolt anyagként az Akadémiai Könyvtár kézirattárában helyezte el, azért, hogy ha a már akkor sem túl valószínű házkutatás mégis bekövetkeznék (két évvel voltunk csak túl a Konrád-Szelényi ügyön), ezek a kéziratok lehetőleg ne süllyedjenek el a BM-ben. Voltak azonban a hagyatékban olyan nem tanulmányszerű írások is, amelyek mind tartalmuk, mind dokumentum-jellegük miatt nagyon kívánták a hozzáférhetővé tételt (az 56-os írásokon kívül az 56 miatt elítélt politikai foglyokkal kapcsolatos levelezés, néhány egyéb levél, s az 56 utáni helyzetről, a Kádár-rendszerről szóló helyzetkép), ugyanezen okból azonban a hatalomnak mind az érdeklődését, mind a viszketését is kiváltották volna. Az ilyen témájú írásokról tehát elképzelhető volt az is, hogy mégha zárt anyagként teszem is letétbe őket, a hatalom kiemeli a kézirattárból; ezeket tehát vagy nem adtam le, és biztos helyre eltettem, vagy leadtam zárt anyagként, de úgy, hogy magamnak másolatot készítettem róluk ugyancsak biztos helyre26. Hozzáférhetővé tételükre pedig a legjobbnak a mielőbbi külföldi publikálás látszott, úgy, mintha édesapámnak még életében kinyilvánított szándéka alapján történnék; s ehhez a legjobb alkalom és lehetőség éppen ez a 3. kötet volt. Az 56 október 27-29-i fogalmazványt tehát ugyanúgy kiküldtem, mint Az európai társadalomfejlődést, s ugyanúgy elláttam - a kötet szerkesztői által elvállalt - lábjegyzettel (869. old.)

Levelek az 1963-as amnesztia által börtönben hagyott 1956-os foglyok ügyében (909-924. oldal). Bibó Istvánt e foglyok sorsa, valamint az amnesztia szövegének tisztázatlan (és épp ezért tisztátalan) értelmezési lehetőségei kiszabadulásának pillanatától kezdve foglalkoztatták. Saját perének elsőrendű vádlottjaként először azzal kellett szembesülnie, hogy az ugyanazon cselekményekért elítélt másod- és harmadrendű vádlottat, Göncz Árpádot és Regéczy Nagy Lászlót ugyanazon amnesztiarendelet másképpeni értelmezése alapján ugyanabban az időpontban nem helyezték szabadlábra. Két héten belül levelet írt Vida Ferencnek, a Legfelsőbb Bíróság illetékes különtanácsa elnökének, feltárva ezt az abszurd és igazságtalan állapotot; de a botrányszagú helyzetet csak két hónappal később, egyéni elbírálás alapján orvosolták, kiengedve végül a vádlott-társakat is. Két év múlva, 1965-ben a húszéves felszabadulási évforduló alkalmára hivatkozva kegyelmi kérvényeket írt három - általa ismert sorsú és különösen igazságtalan ítéletet kapott - fogoly ügyében, a hozzátartozók nevében27. A három rab közül egy szabadult az akció eredményeképpen. Kb. négyszázan lehettek még ilyenek, majdnem mind életfogytiglanra ítélve, s apám nem nyugodott: két év múlva, nyugat-európai baloldali értelmiségiek összefogását szerette volna elérni, hogy azok ebben az ügyben a szovjet kormányhoz intézzenek memorandumot az októberi forradalom ötvenéves évfordulója alkalmából. Ennek a szándéknak dokumentuma a kötetben közölt első (francia nyelvű) levél és a mellékletként hozzá tartozó szövegjavaslat és memorandum (909-919. old.), amelynek megírása, kiküldése és az ehhez tartozó személyes beszélgetések - lebukás esetén - az akkori állambiztonsági szervek felfogása szerint bízvást kimerítették volna a szervezkedés és hazaárulás bűntettét. Ezzel - visszaesőként - újra a halálos ítélet közelébe lehetett volna kerülni. Apám 1967 kora tavaszán Illyés Gyuláéknál ismerkedett meg André Frénaud francia költővel, aki nagy rokonszenvet tanúsított ezen elítéltek sorsa iránt; neki szól a levél és a két melléklet. Ezeket a szövegeket apám áprilisban kezdte megfogalmazni, de egy infarktus hetekre ágyhoz kötötte, s ezért a végleges szöveg csak júliusra készült el, lábadozása ideje alatt, amikor már nagyon sürgetett az idő. Ráadásul mindezt - veszélyessége miatt - úgy kellett intézni, hogy édesanyám ne tudjon róla. Ez egyrészt elveink ellen való volt, másrészt sem a lebonyolítás nehézségét, sem a hozzá tartozó stresszet, sem az infarktusból lábadozó beteg iránti aggodalmunkat nem csökkentette. Mivel a külföldi kapcsolat az Illyés Gyuláékhoz fűződő barátság révén könnyen földeríthető lett volna, a kiküldést apám csak végső esetben akarta rajtuk keresztül megkísérelni; betegágyából más lehetőségeket keresett, amelyekben többnyire én vagy feleségem jártunk el, de ezek sorra bedugultak28. Augusztus elején viszont megismerkedtünk egy okos és bátor fiatal olasz nővel, akit 56 tett a magyarok barátjává, s végül ő vitte ki és juttatta el az iratokat Frénaudhoz, aki ezeket apám kérésének megfelelően Sartre-hoz továbbította. Ez az akció semmilyen eredményt nem hozott, valószínűleg elsősorban az ügy mozgatójának kiszemelt Sartre érdektelensége miatt, ahogy az iratokhoz készült jegyzetemben is rögzítettem (909.oldal).

Ugyancsak kiküldtem a kötetben való publikálásra a Kádár Jánoshoz ugyanezen rabok ügyében írt két levelet (919-924. oldal). Az első hosszabbat 1969-ben a Tanácsköztársaság 50. évfordulójára hivatkozva írta édesapám, a második rövidebbet, csupán emlékeztetőül 1970-ben, a huszonöt éves felszabadulási évfordulót emlegetve. Mindkét levél eredménytelen maradt, ugyanúgy, ahogy az én újabb aláírató utam az Alföldre az 1965-ös sikertelen kegyelmi kérvények ismételt változatával. A további próbálkozásokat nem az évfordulók hiánya miatt kellett abbahagyni - volt bőven -, hanem azért, mert az 1957-58-ban életfogytra ítéltek az akkori szabályok szerint - ha börtönfegyelmi vétséget nem követtek el - 15 év leteltével, azaz 1972-73-ban kiszabadultak.

Az 1956 utáni helyzetről szóló írás (925-953. oldal) a kötet megjelenésekor, a 80-as évek elején rendkívül fontos és aktuális üzenetet tartalmazott a magyar értelmiség számára; kijuttatása és publikálása a többi íráshoz képest más okból jelentett kényes feladatot. Ez a szöveg azoknak az életrajzi interjúknak a folytatásaképpen keletkezett, amelyeket Huszár Tibor, Sára Sándor és Hanák Gábor készített 1976-78 között, egy Erdei Ferencről szóló filmhez felvett Bibó-filminterjúval kezdve, de kizárólag édesapám életútjáról készült magnós interjúkkal folytatva, amelyek készítésében már csak Huszár Tibor és Hanák Gábor vett részt. Apámmal abban állapodtak meg, hogy az interjúkat közös tulajdonnak tekintik, és publikálásukra, illetve bármilyen jellegű más felhasználásukra csak közös megegyezés alapján kerülhet sor. Ezekben az interjúkban apám - szokása szerint ádázság nélkül, de nyíltan és határozottan - beszélt olyan kérdésekről is, amelyekben az akkor hivatalos állásponttal messzemenően nem értett egyet (1956, marxizmus, a Kádár-rendszer megítélése stb.) Hat vagy hét ilyen interjú készült, s ez volt köztük az utolsó. A többitől ez nemcsak abban tért el, hogy az életút utolsó szakaszára vonatkozó személyes emlékezésből a világ legégetőbb kérdéseinek elemzésébe ment át, és ezzel tanulmány-jellegűvé vált, hanem abban is, hogy ezt nem párbeszédes, kérdés-felelet formájú interjúként, hanem monológként, egyedül mondta magnóra apám, valószínűleg azért, hogy a szöveggel, mint saját szellemi termékével, szabadon rendelkezhessen. Ez jogosított fel engem arra, hogy ezt az írást - noha időrendben és tematikusan is az életút-interjúk folytatásaként készült - Huszár Tibor és Hanák Gábor megkérdezése, tájékoztatása és beleegyezése nélkül küldjem ki publikálásra; ezzel természetesen a felelősséget, illetve az esetleges felelősségre vonást is kizárólag magamra vállalva. (Attól viszont határozottan elzárkóztam - mindaddig, amíg 1989-ben Huszár Tibor velem  egyetértésben nem publikálta őket -, hogy a többi interjút, azaz azoknak apámtól rám maradt példányait bárkinek lakásunkból kiadva kölcsönadjam akár csak elolvasásra is, pláne hogy publikálásra rendelkezésére bocsássam. Sokan tudtak az interjúk létezéséről, többen érdeklődtek is irántuk, de az 1989-ig tartó évtizedben - néhány egészen közeli jóbaráton kívül - összesen két személynek tettem csak lehetővé, hogy a mi lakásunkban elolvashassa őket: két történész-politológusnak, akiknek kutatómunkájához jelentettek máshonnan nem pótolható tájékoztatást, s akikről biztosan tudtam, hogy betartják azt a megállapodásunkat, hogy az interjúkra nem hivatkoznak.) - A szöveg végéhez kapcsolt szerkesztőségi jegyzetet (953. oldal) ezen íráshoz is én fogalmaztam.

4. kötet. Ebbe a kötetbe az általam gondozott kéziratos hagyatékból az Észak-Írország kérdéséről szóló tanulmány, A magyar munkásság "békeajánlata" és a Szalai Pálhoz írott levél került be, az eddigieknél nem kényesebb és nem kalandosabb módon.
 
Alább jegyzetben felsorolom azokat, akik az egész vállalkozás konspiratív és kalandos - azaz a hivatalos kultúrpolitika megkerülésével történő - előzményeiben és eljárásaiban (levelek, üzenetek, szövegek hordása külföldre és vissza; kényes szövegek pontos, megbízható és diszkrét leírása kézírásból és magnószalagról; kéziratok és magnószalagok őrzése stb.) tudomásom szerint részt vettek. Van ezek között, akit alkalmi vagy rendszeres személyes beszélgetésből ismerek, van, akit közeli barátként, s van, akiről csak apám vagy mások elbeszéléséből tudok; s nyilván vannak még, akikről egyáltalán nem tudok, s így nem is tudom itt megemlíteni őket (örülnék, ha ez utóbbiak e sorokat olvasva megkeresnének). Nem szerepelnek ebben a felsorolásban a kiadás külföldi előkészítői, szerkesztői, a Protestáns Szabadegyetem tisztségviselői és munkatársai; de rájuk is érvényes az, ami a felsoroltakra: hogy azon túl, amit az ügy érdekében tettek, még egy dologban volt fontos közös szerepük. A bátorság, okosság, megbízhatóság és hűség segítségét és vigaszát jelentették az elszigeteltségben, a hatalomnak való kiszolgáltatottságban29.

Végül is különböző vitatható megfontolásainkat nagyjából igazolta az idő. Jóllehet a gondolatot felvető és kezdeményező s az apám által adott formulához ("életében válogatás, halála után összkiadás"30) hűségesen ragaszkodó Kenedi János elképzelése - a filológiailag is pontos és teljes Bibó-összkiadás - a körülmények és lehetőségek szorításában nem vált valósággá, és mind a külföldi, mind a belföldi kiadás hiányokkal terhelten jelent meg, a két kiadás nem hátráltatta és nem tette feleslegessé, hanem - anélkül, hogy ezt bárki is koordinálta volna - a politikai helyzet alakulása és a Kádár-rendszer kényszerhelyzete folytán inkább előmozdította, tartalmilag pedig kiegészítette egymást. Először is azért, mert a Bernben 1981-84 között megjelent négy kötet közül az utolsó is, ahogy előre sejthető volt, két évvel előbb jelent meg, mint az itthoni háromkötetes kiadás, és mind a négy kötet elegendő számban be is jutott Magyarországra, mégha a vámnál el is kobozgattak néhány példányt31; ezáltal sürgette és feszélyezte az itthoni hivatalosságot, s az agyonhallgatás nem tudott folytatódni. Másodszor azért, mert az itthoni kiadás - igaz, hat és fél év átfutással - húszezer példányban jelent meg, ami azt jelentette, hogy az egyetemi ifjúsággal bezárólag mindenkinek hozzáférhetővé, és pár éven belül, még a rendszerváltás előtt oktatott tananyaggá vált. Harmadszor azért, mert a belőle hiányzó 56-os írások a három kötet 1986-os megjelenésekor már nem jelentettek hiányt, mert két, illetve három éve nemcsak a berni kiadás 1983-as 3. kötetében, hanem az 1983-84-es, két változatban is megjelent szamizdat kiadásban is32 hozzáférhetők voltak Magyarországon.

Mai szemmel visszatekintve persze nem falrengető bátorság és ügyesség, hanem egy korlátolt, kicsinyes, szétpuhuló diktatúrával szembeni ügyeskedés volt az, amit művelnünk kellett; de ma azért gondolunk erre különleges nosztalgiával, mert egyértelmű volt, hogy az igazság a mi oldalunkon áll. S azért is, mert - másokkal együtt - jó volt részt venni abban a pótolhatatlan szolgálatban, amelyet az EPMSz a Bibó-művek kiadásával a mai közéletünkből nagyon hiányzó, de valahol a magasban talán mégis létező magyar politikai kultúrának tett.

Bibó István

In. Európa keresztútjain - Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem 33 éve, 2003. 253-269. o.

Jegyzetek:

1 Kenedi János közlése szerint kiutazása előtt, 1978 márciusában, az e témával kapcsolatos harmadik beszélgetésük során, amikorra kikristályosodott az az elképzelés, amelyet azután Szabó Zoltánhoz közvetített, apám szájából a következő formula hangzott el: „életében válogatás, halála után összkiadás”.

2 OSzK Kézirattár, Szabó Zoltán hagyatéka, Fond 379.

3 Kenedi János

4 A Szabó Zoltán által 1960-ban Londonban kiadott kötetről van szó. (Bibó István: Harmadik út. Politikai és történeti tanulmányok. Sajtó alá rendezte és a bevezetőt írta: Szabó Zoltán. London, 1960.

5 A szövegben később említett Szőllősy Árpádról és Szépfalusi Istvánról van szó.

6 Szabó Zoltán itt azokra a tanulmány-tervekre céloz, melyekről Bibó István tíz évvel korábbi, 1968-ban írt hosszú levelében számolt be neki, Révai Andrásnak, Cs. Szabó Lászlónak és Sárközi Mátyásnak. Ezt a levelet először ő publikálta apám halála után a Bostonban 1979 őszén megjelent Külhoni Szövegtár-ban (szerk. Bikich Gábor, kiadja Koncz Lajos).

7 E három név itt nem aláírásként, hanem a feljegyzés részeként szerepel; ők a szövegben névtelenül említett három személy, akik a feljegyzést emlékeztetőül kapják.

8 Biztosan tudom, hogy Kenedi Jánoson kívül ugyanezen ügyben járt édesapámnál az akkor ösztöndíjasként Nyugat-Európában tanuló Szent-Iványi Ilona is. Lehetséges, hogy rajtuk kívül mások is hoztak-vittek üzenetet, akikről névszerint nem tudok [jelentkezésüket örömmel venném], s akik egymásról sem biztos, hogy tudtak; ezért is nehéz az események pontos rekonstrukciója.

9 Közlése a birtokomban lévő - indigóval készült - másolat alapján. A berni kiadás 4. kötetében található szerkesztői és kiadói utószó szerint 1978 karácsonya körül készült. (Bibó István Összegyűjtött munkái, IV, Bern, 1984, 1295. old.)

10 Kenedi János emlékezete szerint 1978 február-márciusában, amikor váratlanul útlevelet kapott, s apámmal többször beszélt arról, hogy a kiadás gondolatát Szabó Zoltánnnal milyen szempontok szerint beszélje meg, apám azt mondta, egyetlen cikket nem engedne életében még egyszer megjelentetni, ez pedig "A Márciusi Front tíz esztendeje". Nem világos, hogy később miért vette fel a válogatás tervébe. A kihagyás indokaira Kenedi János nem emlékszik, én magam a tanulmányt végigolvasva egyetlen kritikus mondatot találtam, de az is csak utólag, 1956 fényében válhatott apám számára nehezen vállalhatóvá. Így hangzik: „...legyünk vele tisztában, és ne hagyjunk kétséget afelől, hogy nem valami ellenfelszabadulásra készülünk, ami, akár akarjuk, akár nem, szükségképpen restaurációvá válnék...”

11 Szabó Zoltán: Epilógus [az 5. sz. jegyzetben említett Bibó-levélhez]. In: Külhoni Szövegtár, I, szerk. Bikich Gábor, kiadja Koncz Lajos, Boston, 1979, 32. old.

12 Valószínűleg arra a vacsorára utal, amelyen Szabó Zoltán pesti szállásán Révai Andrást megismerte 1946 tavaszán. Szabó Zoltán többször is említi ezt az együttlétet. (Szabó Zoltán: Révai András. In: A túlsó partról. Révai András válogatott írásai, London, 1975, 37. old. - Uő: Epilógus [az 5. sz. jegyzetben említett Bibó-levélhez]. In: Külhoni Szövegtár, I, szerk. Bikich Gábor, kiadja Koncz Lajos, Boston, 1979, 29. old. - Uő: Bibó Istvánról. In: Bibó István Összegyűjtött munkái, I. kötet, Bern, 1981, 34. old.)

13 Édesanyám 1979. ápr. 14-én halt meg; eszerint a levél nem sokkal ezután kelt.

14 A kórházban leírt első változatban: „tiltsam el”.

15 A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai c. műről van szó, melynek nagyobbik, elvi-elméleti része (a Ciprusról és az arab-izraeli konfliktusról szóló konkrét esettanulmányok elhagyásával) angol fordításban 1976-ban megjelent; szintén apám külföldi barátainak, köztük Szabó Zoltánnak a segítségével, ugyancsak "kalandos", konspirációs, levél- és kéziratcsempészős előtörténet után. - Bibó István: The Paralysis of  International Institutions and the Remedies. A Study of Self-Determination, Concord among the Major Powers, and Political Arbitration. The Harvester Press, London, 1976.

16 Ennél az egyetlen szónál: „agyusztálnom” eltértem a levél betűhív közlésétől, ugyanis az alapul vett példányban "adjustálnom" áll. Viszont a kórházban lediktált-leírt első változatban (melyet Vásárhelyi Miklósnétól nem sokkal apám halála után megkaptam, s ma is őrzöm) a fonetikus írásmód szerepel, amely a harmadik átírásra visszalatinosodott. Apám gyakran használta ezt a szót, s mindig az első szótagra eső magyar hangsúllyal; ezért a magyaros-fonetikus írásmód számomra (és talán mások számára is) szinte hallhatóan felidézi a hangját.

17 Bernard Crick angol történész-professzor, Bibó István: A nemzetközi államközösség bénultsága... c. műve angol kiadásának (Paralysis..., 1976, ld. a 10. sz. jegyzetet) készséges segítője és értő előszó-írója. Kapcsolatuk a levélben jelzett furcsa módon szakadt meg; sem az 1978 augusztusában kiküldött cikkre, sem az apám halála után általam hozzá küldött, kontrollálhatóan megérkezett üzenetekre nem reagált, pedig sem betegsége, sem balesete nem volt. Viselkedése magyarázatát ma sem ismerem.

18 Utolsó, befejezetlen tanulmánya, melyet a kórházban több részletben mondott a Hanák Gábortól kölcsönkapott, könnyen kezelhető kis magnóra. Ezt az írást Hanák Gábor publikálta először a Hitel 1988-as 2. számában, majd e közlés alapján megjelent a válogatott tanulmányok 1990-es negyedik kötetében is. (Bibó István: Válogatott tanulmányok, IV. kötet, Magvető, Bp, 1990, 759-782.old.)

19 Ez a mondat egybehangzik a 8.sz. jegyzetben írtakkal; viszont Vásárhelyi Miklósné ma (2003 március) határozottan úgy emlékszik, hogy a levél leírása után átment a szomszéd pavilonba édesanyámhoz, aki akkor már nem volt magánál. Ez csak a halála napján, ápr. 14-én délelőtt (szombaton) vagy az előző napon, pénteken lehetett, mert a megelőző napon, csütörtökön még magánál volt; ezesetben a diktált levél formulája („teljesen megnyugodott”) nem a megtörtént halálára, hanem az utolsó napokra és a közelinek tudott halálára vonatkozott.

20 A levél Szabó Zoltánhoz eljutott példánya, melynek szövegét itt közöltem, hagyatékában található (OSzK Kézirattár, Fond 379.), és - nyilván konspirációs okból - aláírást nem tartalmaz; „...s mivel nincs aláírás, ezúton fejezem ki megindult köszönetemet annak, akiben volt elég emberség, szívesség s készség ahhoz, hogy eljuttassa hozzám Bibó István barátom utolsó szavait” - írja Szabó Zoltán a Külhoni Szövegtár-ban (ld. a 9.sz. jegyzetet). A kórházban leírt példányt később Vásárhelyiné nekem adta, s ma is a birtokomban van. Ebből a Crick-re és a Moltke-mottóra vonatkozó bekezdések hiányoznak. Ezek nyilván már a kórházban másik papírra íródtak, amely feltehetően vékonyabb volt, és így alkalmas volt a felvágott-feltekert kivitelre.

21 Hugommal, akivel együtt vagyunk jogutódok, s aki akkor családjával Hódmezővásárhelyen lakott, megállapodtunk, hogy több gyakorlati okból ezekben az ügyekben - őt rendszeresen tájékozatatva - én járok el.

22 Ld. az 5. sz. jegyzetet.

23 Az 1986-ban megjelent háromkötetes magyarországi Bibó-kiadásról itt annyit kell elmondanom, hogy alapgondolata 1979 őszén fogalmazódott meg bennem, többek között E. Fehér Pál: A Bibó-probléma című, rendkívül ostoba gondolatmenetű, a fölényes pimaszkodást leereszkedő dícséretekkel ellensúlyozni próbáló cikke hatására is, amely cikk érezhetően a Bibó-reneszánsztól kiütést kapó hivatalosság primitív reakciója volt az apám halálával radikálisan megváltozott új helyzetre (E. Fehér Pál: A Bibó-probléma. Kritika, 9/1979, 25-27.) E. Fehér  Bibó Istvánt egyrészt bukott politikusnak nevezi, mivel „a politikában a végeredmény számít” (e kinyilatkoztatása szerint 1979-ben ő már tudta, hogy Bibó István politikusi életművének mi a végeredménye); másrészt azt mondja, szembesítsük a műveket a valósággal. Nosza szembesítsük - gondoltam én, de ehhez ki is kellene adni őket, mert hozzáférhetetlenek. Írtam tehát egy ilyen értelmű levelet Kardos Györgynek, a Magvető igazgatójának, mivel némi töprengés után feleségemmel és apám barátaival arra a meggyőződésre jutottunk, hogy a belföldi és külföldi kiadás egymás ügyét valószínűleg inkább előmozdítani, mint hátráltatni fogja, s üzleti szempontból sem jelentenek majd egymásnak konkurrenciát (hacsak a megjelenésig nem történik valami radikális változás), hiszen a külföldi kiadás olyan írásokat is tartalmazni fog, amelyeket a belföldi nem. Számot vetettünk ugyanis azzal: irreális lenne ragaszkodni ahhoz, hogy egy magyarországi kiadásba az 1956-os írások, melyek a Kádár-rendszert saját súlyos születési hibáira emlékeztetik, bekerüljenek; viszont ezért cserébe rögzíteni lehet néhány alapvető, fontos dolgot. Ezért a Kardos Györgynek írt levélben három kikötést tettem a kiadás feltételeként: 1. hogy mely tanulmányok szerepeljenek mindenképpen a válogatásban; 2. hogy ezek kihagyások és változtatások nélkül, teljes eredeti szövegükkel szerepeljenek; 3. hogy a kötetben teljes (tehát az 56-os írásokat s a bel- és külföldi megjelenéseket egyaránt tartalmazó) bibliográfia is legyen. - Ez elégnek tűnt ahhoz, hogy az olvasóknak felhívja a figyelmét a kötetben nem szereplő írásokra is. S mivel sejthető volt, hogy a külföldi kiadás előbb fog megjelenni, mint a belföldi, az pedig tudható volt, hogy az 56-os írásokat is tartalmazni fogja, arra számítottam - s ez be is vált - hogy mire az itthoni megjelenik, a külhoni már ismert lesz Magyarországon, s a bibliográfiába is be fog kerülni. Hozzáértők pedig arról is felvilágosítottak, hogy bármely műből kb. 300 Magyarországra bekerülő példány elég ahhoz, hogy az egész magyar értelmiség megismerje. Reálisan számolva tehát nem kellett attól tartani, hogy az 56-os írások továbbra is agyonhallgatottak és hozzáférhetetlenek maradnak Magyarországon.
Kardos György a Bibó-kiadás esetében sokkal nagyvonalúbban és színvonalasabban képviselte a hivatalos kultúrpolitikát, mint E.Fehér Pál, s a megállapodás megkötésekor semmit nem alkudozott, tekintve, hogy én elfogadtam az 56-os írások akkori kiadhatatlanságának axiómáját. Csak akkor vált reménytelenül kicsinyessé, amikor, már menet közben, bekerült a válogatásba "Az európai egyensúlyról és békéről" szóló mű, és kikerülhetetlenül behozta a kötet munkatársai közé a szöveggondozást és a kiadásra való előkészítést addigra már szinte befejező Szilágyi Sándort. Az ő neve azonban nem jelenhetett meg a könyv belső címlapján, ahol a szerkesztő, közreműködő, jegyzetkészítő fel volt tüntetve; hanem csak a kötet végén, a műhöz készült első jegyzetbe lehetett befoglalni a nevét és a munkájáról készített feljegyzését. Egyrészt mert ellenzéki volt, másrészt, miközben állampolgári minőségében szöveggondozóként részt vett a hivatalos magyarországi kiadásban, ellenzéki minőségében 1983-ban szamizdatban kiadta Bibó István 1956-os írásait (Krassó Györgytől függetlenül, aki egy évvel később ugyanezt szintén megtette). A hivatalos kultúrpolitika tehát, melyet a Bibó-kiadás esetében Kardos György képviselt (akinek a kiadás lehetővé tételében éppúgy vannak érdemei, mint 1979-86 közötti elhúzásában), nem volt hajlandó az ő nevét a többi közreműködőével azonos szinten tudomásul venni. Megjegyzendő, hogy a Kádár-rendszer hivatalossága akkor már mindenkit a keblére ölelt, akit a rendszer által értelmezett nemzeti egység alkatrészeként lehetett tekinteni, s ehhez akkor már elég volt, ha valaki nem csinált semmit; viszont nagyon utálták azokat az ellenzékieket, akik aktívan tettek arról, hogy őket ne lehessen a Kádár-féle álnemzeti álegység részeinek tekinteni.

24 Ez számomra nagyon sokat jelentett, mert azon túl, hogy jónéhány nyitott kérdést személyesen meg tudtunk beszélni, a jólismert - de csak könyvekből, levelekből, üzenetvivők útján ismert - személyek arcot és karaktert kaptak. Bécsben Szépfalusi Istvánnal, majd Kemény Istvánnal ismerkedtem meg, Baselban Szőllősy Árpáddal, Bárczay Gyulával és Kovách Andorral, Genfben pedig Tóth Jánossal. A Londonban élő Sárközi Mátyást - akivel ekkor nem sikerült találkoznom - gimnazistaként még Magyarországról ismertem, neki tehát "volt arca"; örök hiánynak érzem viszont, különösen most, hogy ezt a megemlékezést írom, hogy apám leghűségesebb barátjával, Szabó Zoltánnal sem ekkor, sem később nem tudtam megismerkedni.
Az itt említetteknek - és az esetleg általam nem ismert további munkatársaiknak - tevékenységét a Bibó-kiadásban természetesen nem nekem, hanem közülük valakinek kellene megírnia, hiszen ez legalább olyan fontos - ha nem fontosabb - része a történetnek, mint az általam megírt rész. (Ez utóbbi megállapítás értelemszerűen vonatkozik a Kenedi János által kezdeményezett indító szakaszra is.)

25 Az igazsághoz tartozik az is, hogy élete utolsó néhány évében a magnó használatát felújította, s több írását ezzel a módszerrel hozta létre, s a szalagoknak megbízható és hűséges leírója akadt Gegus Ernőné személyében; ezek azonban zömmel aktuális írnivalók voltak, levelek, recenziók, pénzkereső munkák szövegei, s nem a benne felgyűlt mondanivalók és témák kidolgozásai. Természetesen ezek között is akad néhány fontos írás, mint pl. a Borbándi Gyula könyvéhez írt hozzászólás vagy a Magyar Közösség perével kapcsolatos levél (az utóbbi először a Magyar Nemzet 1992. október 24-i számában jelent meg, majd a Demokratikus Magyarország - Válogatás Bibó István tanulmányaiból c. kötetben  (Magvető, Bp, 1994, 458-469. old.).

26 Mindebben néhány baráti házaspár és a kézirattár vezetője, F.Csanak Dóra megnyugtató partner volt.

27 Tapasztalatból tudom, hogy ezekkel a hozzátartozókkal egyáltalán nem volt egyszerű elfogadtatni ezt a próbálkozást s aláíratni a kérvényeket, mert két kérvénnyel nekem kellett az Alföldre utaznom az elítéltek egyszerű parasztasszony édesanyjához, illetve feleségéhez.

28 Képes Géza például megsétáltatta a három iratot a Ferihegyen, hogy egy hazautazó finn íróküldöttség búcsúztatásakor annak valamelyik tagjára rábízza; de nem talált megfelelő helyet és elég időt az átadásra.

29 id. Bassola Zoltán és felesége, Véronique Charaire, F.Csanak Dóra, Farkas János, Ferenczy Béniné, Gegus Ernőné, Illyés Gyula és felesége, Kenedi János, Képes Géza, Kodolányi Gyula és felesége, Komárik Dénes és felesége, Koncz Judit, Masszi Péter és Szőke Ágnes, P. Bakay Éva, Passuth Krisztina, Gigliola Spadoni, Szent-Iványi Ilona, Szőcs Zoltán (nem azonos a Magyar Fórumban publikáló személlyel!) és felesége, Vásárhelyi Miklósné, Kurt und Myriam Zangger.

30 Ld. az 1.sz. jegyzetet.

31 Donáth Ferenctől pl. a 80-as évek közepén hazajövet a vámos elvette az egyik Bibó-kötetet. Ő ezt nem hagyta annyiban, hanem munkájára és szakmai indokokra hivatkozva kérvényezte a könyv visszaadását. Vissza is kapott egy hibás példányt, amelyből egy ív hiányzott - ellentétben a tőle elvett kötettel, amely hibátlan volt. Eszerint - örömteli tény - a Bibó-köteteket az elvtársak is figyelmesen olvasták.

32 Bibó István 56-os írásai. [szerk. Szilágyi Sándor]. A Magyar Figyelő Dokumentumai 1. 1983. [szamizdat]. - Bibó István a magyar forradalomról. Szerk. és bev. K.Gy. [Krassó György]. Szamizdat, M.O. (Magyar Október) Bp, 1984