|
Kedves Pista!
Másodjára is elolvastam tanulmányodat. Az alábbiakban fogok néhány pontosításra szánt észrevételt tenni. Megpróbálom a következő logikai (és részben kronológiai) sorrendet követni:
(1) Szeretnék egy általánosabb értelmezési keretet vázolni édesapáddal folytatott, 1978. március közepéig tartó beszélgetéseinkről, illetve e diskurzusoknak a tervezett "összkiadással" konkréten foglalkozó quasi megállapodásairól.
(2) E beszélgetések realizálásáról április végén, május legelején Szabó Zoltánnal való egészen konkrét (bár szóbeli) egyezségekről.
(3) Május közepétől szüleid végzetes betegségéig tartó referátumokról, amelyek révén édesapáddal tudattam, hogyan állnak az ügyek az "összkiadással" kapcsolatban.(Az én részismereteim szerint.)
(4) Az "összkiadás" sorsa, édesapád halála után, Szabó Zoltán, ill. Kemény István üzenetei szerint.
(5) Az "összkiadás" sorsa azoknak az utólagos ismereteknek a birtokában, amelyeket egyrészt 1983-ban Szabó Zoltánnal, ill. Kemény Istvánnal folytattam Franciaországban, valamint azoknak a leveleknek az ismeretében, amelyeket a Szabó Zoltán-hagyatékban találtam, előrendeztem Josselinben, részben Révai Andráséban, Budapesten.
Elöljáróban még három apróság:
a). A tanulmányodon sárga színnel jelzem az érintett szöveghelyet;
b). Pap Mari memóriáját tegnap nem vettem igénybe, mert bizonytalan voltam abban, hogy azért nem válaszolsz-e a kérdésre, mert csak az iskolában [Protestáns Gimnázium, ifj. B. I. munkahelye 2003-ban - K.J.] használod az e-mailt, vagy azért mert az utóbbi javaslat állt hozzád közelebb. Amennyiben nem válaszolsz, nem mondom meg még Marinak sem kérdéseim célját. Ezt tettem, mert a titoktartásra tettem ígéretet tegnapi telefonbeszélgetésünk alkalmával, s nem kívántam ezt az ígéretet megszegni.
c). Itt, ott javasolni fogom, hogy a Szabó Zoltán és Révai fondokban olvass még el egy-két levelet, amelyek más palliumokban vannak, mint ahol az OSZK-ban már kutattál.
+++++++++++
(1) 1978 januárjában (esetleg február első napjaiban) kaptam először nyugati útlevelet és kb. március 15-én utaztunk el Pap Marival, 60 napra Nyugat-Európába. [Ha netán én mondtam neked a telefonba a Szabó Zoltánnal való találkozás 1977-es dátumát, akkor tévedtem. A dátum helyesen: 1978. Bocsánat érte.[Ez az utazás dokumentumból is ellenőrizhető időpontja. In: A Napló, Minerva k. 1990. 115-126.o.]
Amint kézhez vettem az útlevelet, három dolgot döntöttem el, mindhárom már évek óta forgott a fejemben, de egyikük megvalósítására se adódott alkalom, más-és más okokból:
- Édesapád megjelent írásainak "összkiadása", Nyugaton;
- Emlékkönyv, édesapád 70. születésnapjára, Magyarországon;
- Véget vetni annak a terméketlen vitának, amelyet erről a két kérdésről legközelebbi elvbarátaimmal (Kis Jancsival és Bence Gyurival) néhány éve folytattam. (Ezt a harmadik "dolgot" ebben levélben pusztán érintőlegesen említem, mert néhány beszélgetés - és azoknak az emigrációban való utóélete [főképp másodlagos levelezések formájában], nem érthető e probléma ismerete nélkül.)
Szóval, a legelső alkalommal, amikor (már az útlevél birtokában) édesapáddal találkoztam, megkérdeztem tőle, mit szólna publikált műveinek "összkiadásához", ha Szabó Zoltánt felkeresném, s megkérném arra, hogy vegye kézbe az ügyet. Meglepte a kérdés, gondolkodási időt kért, s feltett néhány kérdést egyrészt a motívumaimat illetően [az ezekre adott válasz nagyjából azonos az általad közzéteendő Szabó Zoltán - levélben adott válaszommal], másrészt kérdéseket tett föl arról, hogy [tartalmilag] hogyan képzelem el a javasolt "összkiadást".
A következő héten ismét találkoztunk. Édesapád azt mondta, gondolkodott az ötleten, de neki néhány tartalmi jellegű problémája is támadt, s ha azokra találunk megoldást, áldását adja az "összkiadásra". [Értsd: a vártható egzisztenciális következményeikre.] Minthogy az én előző heti javaslatom úgy szólt, hogy "minden publikált írás" belekerülne az "összkiadásba", édesapád elmondta fenntartásait. Azt mondta, elvileg elfogadható a filológiailag formális határvonal a publikált művek és a kéziratosak között, de neki a formális határvonal mindkét oldalával kapcsolatban aggályai illetve további elképzelései vannak. A publikált művekről a következőket mondotta. Három tanulmányát lehetőleg nem szívesen látná viszont az "összkiadásban": ("A koalíció válaszúton", az "Összeesküvés és köztársasági évforduló", a "Válság után - választás előtt"), egy írását pedig kifejezetten nem engedné életében még egyszer megjelenni (Ez "A Márciusi Front tíz esztendeje".) Kezdeményeztem a Szabad Szóban [ a Nemzeti Parasztpárt napilapjában] megjelent cikkeket is, de édesapád - mondván, hogy azok alkalmi publicisztikák voltak- elvetette a kezdeményt, még a "Magyar Köztársaság Államformája" kapcsán is csupán eltűnődött egy kicsit. Viszont publikált írásai közül nagyon szeretné újra közreadni "A békeszerződés és a magyar demokrácia" c. tanulmányát, amelyről nem tudta, miért is nem jelent meg a " Harmadik út"-ban. [Ezt aztán később megkérdeztem Szabó Zoltántól Londonban, s édesapádnak tolmácsoltam a válaszát: a kötet [1960-as] összeállítása idején nem sikerült komplett Válasz-évfolyamokat találni, s így kifelejtődött a kötetből.] Ugyanakkor - mondta édesapád - a filológiai határfelosztás másik területéről, hogy azt meg azért nem tartja szerencsésnek, mert ha már lesz valami kiadás, akkor nagyon-nagyon szeretné, ha két publikálatlan írását fölvennék a kötetbe. ("A német hisztéria okai és története." és "Az államhatalmak elválasztása egykor és most." címűeket)
Édesapád már előkészítette erre a beszélgetésre ezt a két tanulmányt, s egy dossziéban átnyújtotta őket azzal az indítvánnyal kisérve a gesztust, hogy az "összkiadásról" megnyitott vitát most rekesszük be, folytassuk a következő héten, amikorra elolvasva, visszahozom őket, s most térjünk át más tárgyra.
Mondanom se kell, lórúgás erejével ért az eladdig számomra ismeretlen két írás. És az élmény erősen megrendítette az "összkiadás" mesterséges filológiai határvonaláról kialakított elképzelésemet. A következő héten beszámoltam édesapádnak mind az olvasás élményéről, mind az általam javasolt választóvonal megrendüléséről. A második és harmadik találkozás között, az olvasmányok hatása alatt, azt okumuláltam ki, hogy felejtsük el most az "összkiadást", prolongáljuk ezt későbbre, helyette legyen "válogatott írások", amelyben helyet kaphat a "A német hisztéria.." meg "Az államhatalmak elválasztása"...Édesapádnak pedig nem kell magyarázkodnia a 3+1, a "Harmadik útban" megjelent tanulmány hiánya miatt. Sőt így még indokoltabb "A békeszerződés és a magyar demokrácia." zökkenő mentes fölvétele is a "válogatott írások" közé. Édesapádnak kifejezetten tetszett ez az elgondolás. Miközben meghánytuk-vetettük a válogatás előnyeit és hátrányait, megszületett benne a kiadáshoz való jóváhagyás formulája. Így szólt édesapád szájából "Életében válogatott kiadás, halála után összkiadás" (Pista, ez az "általa jóváhagyott engedély", tudtommal, legalábbis, és nem az, amit tanulmányod harmadik sorában írsz.) Én még egy kicsit vacilláltam, jobbnak találtam volna a formulát úgy, hogy "halála után akadémiai, kritikai kiadás", de édesapád bölcsebb volt, mosolygott és legyintett, hiszen én nyugati-emigráns kiadóra gondoltam, neki pedig voltak tapasztalatai is.
(2) Ezzel a véglegesnek szánt formulával indultam el Szabó Zoltán felé, némi kerülővel. Párizsban is megálltam. Megkértem régi barátomat, Kemény Istvánt, hogy ajánljon be Szabó Zoltánhoz, s el is mondtam neki a tervet, s a jóváhagyott formulát. Szabó Zoltán [Kemény Istvántól, telefonon] csupán azt kérte, hogy még a londoni megérkezésem napján hívjam fel, hogy a következő napi randevú időpontját megbeszéljük, mert neki az utána következő napon el kell utaznia épp a berni Protestánsok Egyesületének egy ülésére (vagy konferenciájára, erre nem emlékszem bizonyosan, de a dokumentumokból még a nap is beazonosítható).
Délután kb. 6.-tól, hajnali 4.-ig beszélgettünk négyesben, Szabó Zsuzsa és Pap Mari is ott volt Zoltán lakásában, (ha úgy tetszik, ők is tanuk). Tárgyuk szerint három kérdéskörről beszéltünk. Illyésről aránylag sokat, a kiadásról nagyon sokat, a demokratikus ellenzékről egy keveset. Gondolom, Zoltánnak az Illyésről [való vélemény] a bemelegítés és tesztelés ideje volt, édesapád és a leendő könyv a beszélgetés érdemi része, a demokratikus ellenzék pedig személyes és politikai érdeklődés, (bár, némileg súrolta a második tárgykört, majd mindjárt leírom, miért.)
Mindent elmondtam Szabó Zoltánnak, amit fentebb (1) neked leírtam. Értelemszerűen többet is, annál is inkább, mivel szinte mindvégig Zoltán kérdezett, s én (illetve, mi, Marival) feleltem, felelgettünk. A "többletből", azt hiszem, két említésre méltó kérdés-felelet ide tartozik. Minthogy Szabó Zoltán [az emigráció körülményei között] helyénvaló módon gyanakvó volt, (nem tudhatta: a Bibó kiadás alibijével nem besúgót küldtek-e a házába?), megkérdezte hogyan ismerkedtem meg édesapáddal. Azt válaszoltam, hogy egyfelől 1970/71-ben készítettem egy bibliográfiát a publikált műveiről, s ezt Beke László és a te közvetítésed révén megkapta, kibővítve visszaküldte, tehát ismerte a nevemet. Másfelől pedig 1977. január 9-én a Le Monde-ban megjelent, a Charta ''77 iránti magyar szolidaritási nyilatkozat után üzent nekem, hogy keressem fel, s lehordott, amiért aláírás végett ugyan miért is nem kerestem őt meg, '77. január 6-án [a petíció keletkezésének napján]. A Szabó Zoltánéhoz hasonló, indokolt gyanakvás őbelőle sem hiányzott, de e fölé kerekedett fölháborodott és jogos számon kérése: - "Hogy jössz te ahhoz, hogy a kelet-európai demokráciák ügyében fogalmazott petíció aláírása végett ne keress fel, s magad vagy mások véleménye alapján döntsd el, hogy azt aláírom-e vagy sem? Éppen te, aki a bibliográfiámat készítetted?" Hiába mentegetődztem ugyanis azzal, hogy minden barátja (de főként az öt aláírás-gyűjtő egyike, édesapád egykori rabtársa) óva intett attól, hogy felkeressem, s önkéntes rezervációját politikai nyilatkozattétellel megzavarjam. Édesapád, mint egy charmose, nyomban feloldotta jogos fölháborodását, s ettől kezdve viszonylagos rendszerességgel jártam hozzá, ahogy ezt nyilván te is tudod.
A másik említésre méltó körülmény a Szabó Zoltánnal töltött éjszakára valóban a mámorral függ össze. Nem szeretném ezt most cifrázni, de röviden leírtam már a beszélgetés hangulatát, s ha amúgy is a kezedbe vennéd "A Naplót", a könyv 300. oldalának középső bekezdésében megtalálnád a Szabó Zoltánra vonatkozó mámor egyik indítékát. Ezt csupán azért említem ezúttal, mert a tanulmányodba elsőként beemelt Szabó Zoltán-szövegben az áll, hogy "A beszélgetés folyományaképp másnap felhívott" (a 2. számú jegyzeted) szerint Kenedi János. Itt a legbiztosabb a "folyomány" szó, ha whiskyt értesz alatta, (én teljesen absztinens voltam). Elképzelhető ugyan, hogy másnap felhívtam megköszönni a csodás estét - mert ez szokásom -, de hogy ebben a vélelmezett telefonbeszélgetésben " a tanulmányok összegyűjtött kiadása" formulát nem használtam, az szinte biztos. Csakis azt a formulát mondtam, amit édesapád jóváhagyott. A telefon viszont azért elég valószínűtlen, mert én abban a tudatban voltam, hogy Szabó Zoltán másnap elutazik a berni Protestánsokhoz. Két következtetés származik ebből tanulmányodra nézve. Az 1. számú dokumentum valószínűleg a 2. számú, s akkortájt keletkezhetett, amikor Szabó Zoltán a berni Protestánsoktól már visszatért Londonba, s Szőllősy Árpádnak és Szépfalusi Istvánnak írott szinopszis formájában összefoglalta a szóban már megbeszélteket Sejthetőleg a Protestánsok elfogadták Szabó Zoltán szóban előadott kezdeményezését, de megkérhették - pro forma - adja ezt írásba.
Hogy az én nevem hogyan került erre a dokumentumra, arról én is csak találgatni tudok. A legvalószínűbbnek azt tartom, ami a szinopszis-szerű szöveg jellegzetességeit és a valóságot egyaránt fedi. Mikor a "válogatott kiadásról" beszéltünk Szabó Zoltánnal ezen a bizonyos éjszakán, akkor számos filológiai, technikai, konspirációs ide-oda küldözgetett, s szerkesztést is igénylő munkáról is szó esett. Zoltán megkérdezte: adott esetben vállalnám-e a sajtó alá rendezést, névvel vagy név nélkül. - Névvel is természetesen vállalnám, - válaszoltam némi meglepetéssel. Hiszen a "Harmadik út" sajtó alá rendezőjét vettem célba, s abban a hiszemben kerestem fel Szabó Zoltánt, hogy megkezdett munkáját ő maga kívánja folytatni majd.(A nyugati publikálás nekem nem okozott gondot.) A nálad elsőként a szövegbe illeszkedő dokumentumban az iménti kérdés-feleletre utalhat a "Látogatóm erre a munkára bizonyára rátermett volna" kezdetű mondat, s valószinűsíti, hogy az én nevem így kerülhetett Szőllősy Árpád és Szépfalusi István neve mellé. Ez amolyan "Kapják: - hivatali nyelvezettel szólva - , elosztó szerint". Nyilván neked is feltűnt a jegyzetelésnél, hogy Zoltán névtelenül, harmadik személyben ír rólam (a vélelmezett szinopszisban, ami sok emberhez elkerülhet), míg a szöveg alatt megnevez, azzal a két másik személlyel együtt, akik ebbe a tervbe már amúgy is be vannak avatva. Azaz, kapják, így vagy úgy.
Mindazonáltal soha többé nem merült fel a nevem sajtó alá rendezőként (Nehogy félre érts Pista! Minden megbántottság nélkül írtam az előző mondatot, legfeljebb azt sajnálom immáron 25 éve, hogy nem sikerült betartani az édesapád által jóváhagyott formulát. És ebből egy filológiailag zilált négy kötetes berni kiadás keletkezett.)
Máskülönben nemcsak a protestánsok berzenkedhettek tőlem. Az első éjszakán Szabó Zoltánban is hagytam kedvezőtlen benyomást magam után. Mint aztán jóval később, [1986-ban] Josselinben összegyűjtöttem a hagyatékát, s leveleit is előrendeztem, találtam néhány levelet, amelyek közvetlenül e mámorító éjszaka után íródtak. Egy-két barátjának kitálalt: jó ember azért mégsem lehet [K.J.] egészen, mert aki a tengeri herkentyűket se szereti, azzal valami baj van, írta Szabó Zoltán, éles szemű és jó emberismerő lévén. Hiszen Szabó Zsuzsa osztrigát, lazacot és kagylót szervírozott, s mikor hárítottam, Zoltán megkérdezte, mégis mi a kedvenc eledeled. A "Danone gyümölcsjoghurt" - válaszoltam neki, aki még az írásművészetet is a kulináris élvezetek legmagasabb fokán művelte.
Komolyra fordítva a szót, még valamiben ambivalenciát kelthettem Szabó Zoltánban az első találkozáson, amire azonban csak 1983 szeptemberében jöttem rá, amikorra barátságunk (levelekben ritka, telefonokban sűrű volt New York - Josselin - Párizs telefonhuzalakon) ténylegesen elmélyült, s hosszabb időt töltöttem nála (náluk) Josselinben. |