Mindenki komcsi volt. Úgy körülbelül, még én is, erről később. Mindenki másképp, de mind az, jut eszembe, üdítően különböző emberek visszaemlékezését olvasgatván „a hatvanas évekről” (az Oral History Archívum gyűjteményéből válogatta Molnár Adrienne). Abban az értelemben, ahogy ma komcsiznak a hatalomért való nyomulás közepette, a nyilvánosság előtt. Mai szemmel tehát, csakhogy akkor nem ma van, ma van ma, akkoriban épp a hatvanas évek megy, az a program, korántsem a kommunizmus/antikommunizmus dichotómia adja a játék keretét, valahogy nem így merül fel a kérdés. Nem ez a kérdés, nem a legyen/ne legyen, hanem a hogyan legyen, elvtikéim. Mindenki elvtárs, abszolút nem elvtársak elvtársazzák egymást, mert, ma elég hihetetlenül hangzik, valahogy mégiscsak elvtársak.

Nyilván túlzok. Voltak csontreakciósok. Vegyük például a családomat, és ne is menjünk messzibbre, no ezek aztán nem komcsik. Csupán nem menekültek el, hanem itt tengtek, és, nyilvánvaló, alkalmazkodtak. Korpa közé keveredtek. Naponta iksszer, pedig nem lehetett olyan egyszerű neki, ki kellett ejtenie a száján apukámnak azt a szót, hogy elvtárs. Vagy a keresztanyám, úristen, budai úriasszony-prototípus, angol–francia–németből átképzett orosztanár, ahogy továrisozik, príma kiejtéssel amúgy. Ment a csütörtök esti bridzspartikon a komcsizás, jó, node a színvonal! Szóval nem volt színvonal, és most azzal a(z engem is) rémisztő tétellel állnék elő, hogy némi színvonal fölött, külön szólj, ha nem, te is komcsi voltál, angyalkám. Vagyis én. Ugye, mi lehetne még azon kívül?, semmi, „nincs már úri kórszak”, hogy Weörest idézzem, rendben van, dacára, hogy megszívtuk, az egész família, mer’ mi az, hogy úr meg paraszt, nagys. asszony és cselédlány, miért volna nekünk háromezer hold földünk, mikor másnak satöbbi, milyen alap és ki dönti el, most végképp el van döntve, végképp eltörölve, mindent elvettek, helyes, úgy kellett, még ha heti kétszer grízestészta is az ebéd. Ez az egy talán nem helyes, a gríz. A fűrészpor-szárazság. Ennyit a magam komcsiságáról.

Vegyük azonban Mensáros László kommunista színészt: „A hatvanas évek közepén kezdődött a nagy filmezési, tévézési korszak. Volt, aki bírta fizikailag, de szörnyűség volt, hogy az ember reggeltől estig dolgozott”, erről a szörnyűségről szívesen megkérdezném a maiakat. „Pedig tévé, szinkron, rádió, színház, ennek együtt kellett volna egy munkahelynek lennie, (...) mindenfajta szerepet el kellett játszanom olyasmiben, amit más is eljátszhatott volna”, nem folytatom, senki szívét ne fájdítsam, színtiszta komenista szöveg, nem tudja, de teszi a jámbor. Nem a rendszer abszurd, hanem a vezető rossz, dúl a féltékenység, fejetlenség uralog: „Látta a szervezetlenséget, a visszaélést, hogy este fél hétig forgatott, úgy vitték a színházba, beesett, és akkor Ádám Ottó úgy viselkedett, mintha ő tartott volna el minket.” Nem buta pedig, sőt! A dolog azonban, ez a bizonyos kommunizmus, lássuk be, egyfajta szédítő vonzással bír: visszagyerekesít. Önkényesen viselkedő, igazságtalan felnőttek uralma alatt senyvedő, méltatlankodó kisgyerek lehetsz újra. A (mégoly borzalmasan) létező szocializmus is az igazságérzetre apellál, az pedig erős atavizmus, nem pusztán gyengék kapaszkodója, erősek is hajlamosak elgyengülni. „A rendszert” nem kérjük, azt szidjuk, elv jó, gyakorlat rossz, „vannak még hibák, de kiküszöböljük”, ez a konszenzus. Hatvanas évek, merő kiküszöbölés.

S hogy mi még? Abszurd, persze. A könyv első részét képező fekete–fehér fotóválogatásból habruhában kisleányként édesded’ kimosolygó öreg Honthy Hanna, mint paradigma: bár ki tudja, nem csupán a mai szem látja-e így. „Aztán voltak új dolgok, például az idegenforgalom”, mondá Pap János elvtárs (ha valaki nem tudja, kicsoda ő, az annotált névmutatóban utána kereshet), ez ma abszurd, egykor vérkomoly. „Ilyen központi témáról, mint a születésszám, csak Szabady elvtárs írhat” (Andorka Rudolf): szabadság helyett szabadyság, ám nem úgy rémlik, mintha ezen nevetgélni lehetett volna. Rendőrállam, hatvanas évek, nem volt mulatságos. Hanem milyen?

Mindenképp hosszú volt. Legalábbis szerintem. Legalábbis nekem: aki az elején 9 éves, a végén 19, annak beláthatatlanul. Bejön egyik reggel a terembe a Bangó Laci nevű osztálytársam, 1962 tele, hatalmas betűkkel fölvési a táblára, hogy BEATLES. Tánciskola, össztánc, Hotel Ifjúság, Ifjúsági Park, lányok drótkeretes melltartóban. Egy nálam szignifikánsan – legalább három évvel – idősebb kelet-német lánnyal gyűrjük egymást a nógrádverőcei KISZ-kempingben, a tó partján, egy padon, ez mennyire az! 1963-ban bajnok lett a Fradi, a kölyökcsapat, ahol játszom, meg az első csapat is, minden idők legnagyobb tehetségével, Varga Zolival, szóval bajnokok lettünk, ő meg én. Odapasszolom a lasztit a Vargának. Mert labdaszedő vagyok, ő meg, viccből, visszateszi. Aztán disszidált, 1968-ban. Én nem. Hanem sírtam. Disszidálj vagy ne, vagy mihez fogj. „A világszerte megfigyelhető nosztalgiahullámok ma már akadály nélkül érvényesülnek Magyarországon is”, így Rainer M. János, a kötet előszavában. Hatvanas évek, sírsz, abbahagyod. És az már onnan a hetvenes évek. Képezz akadályt.

A bevezető 2004. június 10-én hangzott el.