„Nem akarok tepsigyártó lenni!” ezzel a kifakadással mondott fel 1954 őszén a budapesti Alumíniumgyár egyik „speciális képzettségű” mérnöke, az akkor értelemszerűen még megnevezhetetlen, korábban hadieszközök titkos gyártásában tevékenykedő Végh Tibor. Az egyébként valóban kiváló szakember méltatlannak érezte, hogy a Nagy Imre nevével fémjelzett és sokak számára gazdasági, sőt politikai megkönnyebbülést hozó 1953-as kormányprogram értelmében háztartásiedény-gyártással kényszerült volna foglalkozni. Elégedetlensége korántsem volt egyedülálló legalább is ez derül ki abból a „Szigorúan bizalmas” felzetű, a Magyar Országos Levéltárban őrzött s eddig publikálatlan jelentésből, amelyet 1954 december végén kaptak kézhez a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) legfőbb vezetői. A Belügyminisztérium ma már azonosíthatatlan munkatársai által összeállított tájékoztató tanúsága szerint az „új vonal” szellemében a honvédelmi ipari üzemeknek mintegy 45-50 százalékát alakították át egyik évről a másikra úgy, hogy azok alkalmasak legyenek a boltokban évekig jóformán nem kapható „közszükségleti cikkek”, illetve a mezőgazdasági termelést segítő munkaeszközök gyártására.

A legszűkebb pártvezetés elé került s minden sorával a magát a folyamatok vesztesének érző „katonai lobbi” szempontjait tükröző jelentés igyekezett eltúlozni az „objektív nehézségeket”, s egyben bizonygatni, hogy az „átállás” nemcsak hogy veszélyezteti a honvédelem ügyét, de hatalmas „népgazdasági veszteséggel” is jár. A korábbi kivételezett helyzetről a mostanában kutathatóvá vált iratokból immár elég pontosan tudható, hogy 19501953 között az úgynevezett védelmi kiadások beleértve a határőrizetet és a belügyi apparátus fenntartását is minden évben megközelítették, illetve elérték a nemzeti jövedelem, csak háborús időszakban indokolható, 25 százalékát.

A erőltetett hadiipari beruházások olyannyira megterhelőek voltak, hogy ezügyben 1952-ben állítólag már a magyar pártvezér, Rákosi Mátyás is szót emelt Sztálinnál. Legalábbis ez olvasható négy évvel ezelőtt megjelentetett visszaemlékezéseiben. Felszólamlását a szovjet pártvezér állítólag azzal hárította el, hogy „amennyiben csökkentjük a hadseregfejlesztést, az ellenség ezt észreveszi, s háború esetén természetesen ott támad, ahol a legkisebb ellenállást reméli”. Talán erre válaszul szülhették az akkori országimázsosok akkor agitátoroknak mondták őket a „Hazánk nem rés, hanem erős bástya a béke frontján” politikai jelmondatot. Akárhogy történt is valójában, az tény, hogy az erőltetett menetű iparosítást Magyarországon csupán Sztálin halála után, az új, igaz, átmenetinek bizonyult s a Moszkvában, Rákosi ellenében kinevezett miniszterelnök, Nagy Imre nevével fémjelzett (HVG, 1995. december 9.) 1953. júniusi kormányprogram kezdte mérsékelni a korabeli bikkfanyelvben sajátos álcázással „középgépiparnak” nevezett hadiiparban érdekeltek ellenében.

A konfliktust elsősorban az okozta, hogy az új kurzus a mezőgazdaság, a könynyű- és élelmiszeripar erőteljes fejlesztését célzó gazdaságpolitika végrehajtásához kizárólag a nehézipar, azon belül is a hadiipar forrásainak átcsoportosításával tudott volna pénzt előteremteni, a szükséges „árualapot” pedig az üzemek „átprofilírozásától” lehetett csak remélni. Ám a korábban a sztálini katonai doktrína miatt kiemelten fejlesztett s az idő tájt több mint 40 ezer embert foglalkoztató ágazat pozíciói a legfelső politikai vezetésben is igen erősek maradtak. Így aztán az 1953 júniusában meghirdetett kormányprogramnak ha nem is ellentmondva, de azt némiképp felülbírálva a Honvédelmi Tanács novemberben már úgy döntött, hogy a Kohó- és Gépipari Minisztérium (KGM) úgynevezett B (katonai) részlegéhez tartozó üzemek polgári termelésre történő átállítása csak „hadikapacitásaik megtartása mellett” történhet meg. Jellemző, hogy az 1954. október 18-ai, a politikai bizottság (pb) részére összeállított jelentésében a kilenc nappal korábban kohó- és gépipari miniszterré emelt Csergő János, miközben mellékesen megjegyezte, hogy a másfél évvel azelőtt meghirdetett kormányprogram alapján „nem kielégítő mértékben ugyan, de megindult a Kohó- és Gépipari Minisztérium termelésének átállítása a lakosság szükségleteinek nagyobb mérvű kielégítése érdekében”, voltaképp még csak a következő évben esedékes nagy ugrás tervszámait foglalta össze.

Valami mégiscsak megindult. Az új gazdaságpolitika slágercikkének számító motorkerékpár-gyártást az addig a harckocsialkatrészek, elsősorban kenőszelencék és lökésgátlók előállítására szakosodott, addig a csak 3003. számú gyárként nyilvántartott budapesti Danuviában indították meg, míg a szintén a fővárosban székelő, az ellenséges hírszerzőket összezavarandó 3009. számon nyilvántartott Lámpagyár, amely addig a honvédségi gépjárművek világítótestjeit (is) ontotta, immár varrógépekre specializálódott. A korábban leginkább 85 milliméteres töltényhüvelyeket gyártó Vegyitermékgyárban attól kezdve gyerekkocsik, a nem csupán vadászati lőszereket készítő Vadásztölténygyárban pedig néprádiók is készülhettek.

A hadiipar felét érintő átállás persze már önmagában is temérdek problémát okozott volna, ám az egyébiránt kelletlenül végzett előkészületek, különféle kapacitásfelmérő vizsgálódások, az utókor szempontjából talán nem is annyira meglepő, de az idő tájt mindenképp figyelemre méltó eredményre vezettek. Több más mellett bebizonyosodott, hogy a hadiiparba zúdított milliárdok ellenére az ország hadi készültsége igencsak hiányos. A lőpor- és robbanóanyag-gyártás esetében a tervszámoknak csupán átlag 30 százaléka valósult meg. Az összeszerelést végző Mechanikai Műveknél például kiderült, hogy száz darab tüzérségi lőszerre csak 66 úgynevezett gyújtó jutott, s ha ezt netán sikerült is pótolni, akkor még mindig leküzdhetetlen problémát okozott, hogy a száz lőszertesthez a működésükhöz elengedhetetlenül szükséges csaposcsavarból mindössze 31 állt rendelkezésre.

Az említett kapacitásfelmérő vizsgálatok még ha hozzászámítjuk is, hogy készítőik érdekében állt a nehézségek felnagyítása „fényt derítettek” az ötvenes években megfelelő tervek nélkül, rohammunkában, legtöbbször köztörvényes elítéltek és politikai foglyok kényszermunkájával felhúzott hadiüzemek építési, technológiai és infrastrukturális hiányosságaira is. Az még csak hagyján, hogy a siroki lőszerhüvelyt, géppisztoly- és géppuskatárat gyártó Mátravidéki Fémművek (egy időben: Tubus- és Kupakgyár) felépítése a tervezettnek majdnem a duplájába került, hogy a felnémeti, detonátorra szakosodott Finomszerelvénygyárban (más néven: Irodagépgyár) vagy a géppisztoly-specialista gyöngyösi Szerszám- és Készülékgyárban „elfelejtettek” karbantartó és javítóműhelyeket építeni. Ám az már áthidalhatatlan gondként jelentkezett, hogy a lőporban utazó sajóbábonyi Észak-magyarországi Vegyiműveknél a fő termék előállításához nélkülözhetetlen vízszükségletnek alig 80, a gőzigénynek pedig csupán a 60-70 százalékát tudták biztosítani.

Az 1953-ban meghirdetett új gazdaságpolitika által diktált átállás azon kívül, hogy annak végrehajtását több irányból is lassítani próbálták azért is akadozott, mert a polgári profilok meghatározásánál meglehetős tanácstalanság uralkodott. A KGM már említett hadi, úgynevezett B részlege vállalta ugyan számos közszükségleti cikk „legyártását”, ám ez a „civilizálódás” a korábbihoz hasonló ellentmondásokkal történt. A budapesti Finommechanikai Vállalatot amely a lokátorok és a mikrohullámú precíziós (be)mérőműszerek előállítására specializálódott például alumínium evőkanalak gyártására szakosították. A korábban géppuskát, golyószórót összeszerelő, illetve e fegyverek bizonyos alkatrészeit készítő Danuvia Szerszámgépgyárban immár nem csupán a már említett motorkerékpárok, hanem kevéssé elegáns egér- és patkányfogók, valamint gyerekjátékok, így fapuskák is készültek.

Az átprofilírozás kezdeti időszakában, úgy tűnik, a költségek még kevéssé számítottak. Egy, a KGM által 1955-ben készített jelentésből tudható, hogy például a budaörsi, korábban repeszgránáttestek gyártásával foglalkozó Prés- és Kovácsoltvasgyár gépparkjának arra alkalmas részét a polgári cikkek gyártására beállított új gépek alkatrész-utánpótlására használták. Ennek ismeretében érthető, hogy aztán a hatóságilag megállapított bolti ár sokszorosát kitevő önköltségű termékek születtek. Nem csoda, hogy az újonnan megfogalmazott „hatékonyság”, „gazdaságosság”, „termelékenység” jelszavak ellenére a már többször említett Danuviának szinte minden polgári terméke így az igazi fegyverhez raktározott diófa feldolgozásával előállított játékpuska vagy az elsőosztályú rugókkal felszerelt egérfogó veszteséges volt. A cégnek csupán az „asztali kivitelű” szappantartói és az alumínium szemétlapátjai hoztak némi szolid nyereséget.

Akadt persze más probléma is. Az még csak zavarba ejtően szokatlan árubőséget okozott, hogy az addig hiánycikknek számító palacsintasütőt hirtelenjében legalább tíz hadiüzemben kezdték gyártani, a fogatos ekébe négy, az ablakvasalásba pedig nyolc-tíz gyár vágott bele. Ám a cégek épp úgy követték az új irányt, ahogyan addig megfeleltek a korábbi elvárásoknak. Egy 1955 februárjában született, vádirattal felérő összesítés szerint például az egykoron repesz- és páncéltörő gránátokat előállító miskolci Könnyűgépgyár sajtológépei a szabad ég alatt rozsdásodtak; s egyáltalán, a hadicikkeket gyártó gépek 40 százaléka üzemképtelenné vált. Az ezt taglaló jelentés szerint a KGM / B háború esetén az előírt 3 hónap helyett „legjobb esetben is csak 6 hónap alatt érheti el a megfelelő haditermelési szintet”. Amit a kort ismerő történészek szerint erős fenntartással kell fogadni, hiszen akkor készült, amikor a politikai helyzetben újabb (vissza)fordulat történt.

Nagy Imre bukása és Rákosi Mátyás újbóli megerősödése ugyanis párhuzamosan a szovjet politikában is érzékelhető változással új életet lehelt az 1953 előtti jelszóba: a gazdasági élet alapja az iparosítás. Ami egyben természetesen a hadiipar „rehabilitálását” is jelentette. Sőt még a rehabilitálásnál is többet, hiszen 1955 májusában a Szovjetunió, a Német Szövetségi Köztársaság NATO-ba való felvételével és az osztrák államszerződés aláírásával szinte egy időben, életre hívta a szocialista blokk katonai szövetségét, a Varsói Szerződést. Ezzel a szovjet fegyverkezés új szakasza kezdődött meg, amely kiterjedt arra is, hogy modernizálják a csatlós országok addig csak leselejtezett, második világháborús fegyverekkel ellátott hadseregeit. A Nagy Imre-érában a hadiipari üzemekben előállított „civil” termékek egy részének gyártását megszüntették vagy erőteljesen csökkentették, mindeközben a magyar hadiiparra a szocialista országok munkamegosztásának jegyében 75-féle új termék (például Gorjunov-géppuska, 152 milliméteres taracklöveg, rézhüvelyes harckocsi- és légvédelmi lőszer) gyártását osztotta le Moszkva. A régi fényének visszatértében reménykedő „középgépipar” főnökei 1955 áprilisában a Nagy Imre-korszak „kártevéseinek” előírásszerű hangsúlyozása mellett nem kevesebb mint 1,4 milliárd forintnyi új beruházást igényeltek az új feladatokra.

A régi szép idők azonban már sohasem tértek vissza. 1956 tavaszára a tulajdonképpen soha el nem készült második ötéves terv különféle verzióinak elhúzódó vitája során a KGM/B mérsékelte távlati termelési előirányzatát, a forradalom kitörése pedig teljesen új helyzetet teremtett. Nem csoda hát, ha az 1960-as évek magyar állampolgára a lőszergyárnak épült Hajdúsági Iparművek bojlerénél történt kézmosást követően a siroki Mátravidéki Fémmű tubusából kinyomott májkrémet kenhette 3,60-as kenyerére, s a jászberényi („lánykorában” lőszerhüvelyt gyártó) Fémnyomó- és Lemezárugyár Lehel hűtőgépében hűtött sörét iszogatva az egykori székesfehérvári Vadásztölténygyárban készült Videoton tévé előtt szidhatta Puskás őrnagy a korábbiakhoz képest békebeli és ma már tudjuk nem is olyan rossz utódait. 

Heti Világgazdaság, 2001. szeptember 15. 67–69. o.