A magyar zsidóság 1944-es tragédiája néhány tucat német „szakember” és több százezer magyar hivatalnok közös munkájának eredménye volt. A deportálások politikai keretfeltételeit a német fél teremtette meg, de lebonyolításához csupán minimális logisztikai segítséget nyújtott. A magyar állam feladatának tekintette zsidónak minősített polgártársai kifosztását és végleges eltávolítását. Ebben valamilyen formában a közigazgatás több mint háromszázezer tagja vett részt és a folyamathoz haszonlesők, elvtelenek, antiszemiták tízezrei asszisztáltak szóval, tettel, kérvények írásával.

A szovjet csapatok megjelenése nemcsak a nyilas diktatúrát söpörte el, hanem a Horthy-rendszer 25 évére is pontot tett. Szabadnak ennek ellenére senki sem érezhette magát. Az új megszállók kezdettől fogva kisajátították maguknak az erőszakszervezetek feletti hatalmat és durván manipulálták a politikai életet. A kommunista párt izoláltságát növelte, hogy megbízható káderek hiányában rendőrségét és a népbíróságokat jelentős részben a korábbi rendszer üldözötteivel töltette fel, akik közül sokan emberileg érthető módon nem haboztak kihasználni a bosszú lehetőségét sem. Ez nemcsak lehetetlenné tette a magyar társadalom számára a szembenézést saját 1944-es viselkedésével, hanem tovább erősítette azt a közhangulatot, amely minden baj forrásának valamilyen sötét külső hatalom, az „idegenek” (zsidók-svábok-nácik-kommunisták) aknamunkáját jelölte meg, ahelyett hogy saját felelősségét kutatta volna.

Budapesten 1946 nyarán két sajátos röpiratot adtak kézről-kézre a jól értesültek. A két irat az „Őszinte magyar szó a zsidósághoz” és „Magyarok! Kommunisták! Elvtársak!” címet viselte és azokat a kérdéseket tárgyalta, amelyek így vagy úgy szinte mindenkit foglalkoztattak.

Az 1945-ös „felszabadulás” élményei a társadalom jelentős részében azokat az ellenérzéseket erősítették, amelyek a kommunizmussal és a zsidósággal szemben már a Tanácsköztársaság 133-napos uralmának hatására elterjedtek a magyar politikában. „Ostobaság volna kendőzni a rideg tényállást, antiszemitizmus van az országban, lecsillapíthatatlan, napról-napra dagadó antiszemitizmus”, áll az egyik röplapban. Indoklásképp a zsidóság „leglázítóbb visszaélései”, „kihívó cinizmusa”, „hatalmi őrülete” szerepel. Az antiszemitizmusról a röpirat szerint a zsidók tehetnek, hisz a magyarságot a „fasiszta bestializmus szintén a szakadékba taszította”, és legalább annyit szenvedett, mint a zsidók.

Bár a két röplap csupán néhány száz példányban készült el, jelentősége sokkal nagyobb annál, mintsem első látásra gondolhatnánk. Az ózdi, miskolci, kunmadarasi pogromok és az ötven éven át csak a magánszférában lappangó, majd a rendszerváltás óta egyre nyíltabbá váló antiszemitizmus egyaránt bizonyítják, hogy a röplapok mögött álló indulat nem tekinthető elszigetelt jelenségnek.

A két irat súlyát szerkesztőik és terjesztőik kapcsolathálózata is növeli. Sajátos, hogy a „zsidókérdés” össze tudott kötni olyan, egymástól elvileg távol álló politikai társaságokat mint a kommunista párt bizonyos csoportjai, a Nemzeti Parasztpárt és a Magyar Közösség. Még sajátosabb, hogy a Magyar Közösség leleplezése során előkerült, rasszista szemléletű iratokat az ügyészség nem használta fel a közösség tagjai ellen folytatott uszító propagandahadjárat során: a kommunista vezetés számára fontos volt az antiszemita tömegek integrálása és a zsidó származású kommunisták az antiszemitizmusról nem szívesen vettek tudomást. Gerő, Rákosi, Farkas, Révai és társaik nem tartották magukat zsidónak, és a világnézetükben a liberális szabadelvűség által képviselt emberi egyenlőség értéktelenek számított. Ennek megfelelően a kommunista pártvezetés nemcsak tűrte, hanem esetenként egyenesen támogatta is az antiszemitizmust: Miskolcon az MKP népszerűségét kívánta növelni két (zsidó) kereskedő letartóztatásával és a nyilvános „népítélettel”. Az irányítás azonban kicsúszott a kezükből, mert a felheccelt tömeg megrohanta a rendőrséget és egy rendőrszázadost, akiről azt tartották hogy zsidó származású, is meggyilkolt. Rákosi az MKP 1946 augusztusi politikai bizottsági ülésén önkritikusan be is ismerte, hogy abban a vádban, amely szerint az MKP vezetői engedték nagyra nőni az antiszemitizmust, kétség kívül „van valami”. Oszip István, a borsod megyei kommunista főispán pedig már-már önleleplezően jelentette ki, hogy ő nem antiszemita, de nem hagyhatja szó nélkül, hogy „sajnos” Miskolcon „nagy többségben vannak benn a zsidók”.

A röplapok és a „harmadik út”

1945 nyarán a kommunista pártban még nem volt teljes a pártfegyelem. Bár Demény Pált a „felszabadulás” első napján lecsukták, frakciója és a Weishaus Aladár vezette frakció sokáig jóval erősebb volt, mint a moszkovita pártcsoport. A Weishaushoz kötődő frakcióból Weishaus tudta nélkül (???) Benke Miklós készítette a két röplapot azzal a szándékkal, hogy azokat a Társadalmi Megbékélési Tanácshoz és a nemzetgyűlési képviselőköz, valamint a miniszterekhez juttassa el. Benke terveiben ismerőse, Péter Ernő segítségére is számított, aki 1939 előtt az Országos Központi Hitelszövetkezet igazgatóhelyettese volt, és ebben a funkcióban 1938-1944 között kulcsszerepet játszott a zsidó üzletek árjásításában. Péter emellett a Magyar Közösség vezérkarához tartozott: 1940-ben az „ifjúsági sátor”, 1941-től pedig a „Dunántúli tájegység” MK-tagjainak vezetője volt.

Péter segített abban, hogy a röplapokat a Parasztszövetség gépein sokszorosítsák és adott címeket a terjesztéshez. A terjesztésben többen is részt vettek. A röplap mögött álló személyek egyike sem minősíthető németbarátnak, nácinak. Ellenkezőleg, mindegyikük a „harmadik út” híve volt és ebből adódóan németellenes és antifasiszta. A terjesztők közé tartozott pl. dr. Csomóss Miklós, Bajcsy-Zsilinszky Endre és Bibó István jó barátja, aki 1925-ben Szász Bélával megalakította az első nemzetiszocialista pártot majd 1938-ban a nyilaskeresztes párt igazgatója volt, és azért lépett ki a pártból, mert zavarta az idegen elemek (elsősorban a svábok) térfoglalása. Csomóss 1939-től részt vett a magyar antifasiszta mozgalomban, egy ideig ő rejtegette Bajcsy-Zsilinszky Endrét. Csomóss emellett a Magyar Közösség alapító tagja és a Bibó-család fogorvosa, valamint 1945-től Himler Márton amerikai hírszerző magyar kapcsolata is volt. Dudás József, az 1944-es fegyverszüneti delegáció tagja, ill. később 1956-ban az egyik felkelőcsoport parancsnoka pedig pénzt adott a röplap készítésére.

Péter rendkívül nagy kapcsolatrendszerrel rendelkezett, amelynek a Magyar Közösség csak egy része volt. Jelentős volt a „nemzeti kommunista” kapcsolathálózata is. Csomósson keresztül ismerte meg dr. Szücs Iván ügyvédet, a Weishaus-mozgalom tagját. Szücs bekapcsolta az MKP-tag Jenei Viktort aki az iparügyi minisztériumban dolgozott: Jenei ugyanis szintén azzal az ötlettel állt elő, hogy „célszerű volna egy nemzeti alapon álló pártot szervezni, amely zsidómentes lenne.” Weishaus mozgalma a népiek számára talán éppen ezért volt szimpatikus: szemináriumait Fitos Vilmos, a MK tagja is látogatta. Mozgalmával Arany Bálint és Donáth György, a MK vezetői is kapcsolatban voltak, Donáth személyes barátja is volt Weishausnak. A weishausisták azt hitték, hogy „Rajk László körül magyar érzelmű Rákosi-ellenfelek csoportosulnak”, és az 1946-os pártkongresszus előtt, annak befolyásolása kívánták terjeszteni a röplapokat.

Az előbb említett, habitusuk és politikai elveik szempontjából igen heterogén társaságot egy közös nevező, a harmadik út ideológiája tartotta össze. Csak ezzel magyarázható, hogy 1945 után fajvédőkből és nemzetiszocialistákból lett antifasiszták és kommunisták közös platformra kerülnek. Mindegyikük megegyezett ugyanis abban, hogy az ország történelmi fejlődését elsősorban külső erők fenyegetik és ebben ezúttal nem is tévedtek. Magyarország bolsevizálásának módszerei már 1945 elejétől fogva tapasztalhatóak voltak. Bibó Istvánon kívül alig akadt olyan naiv, nem társutas magyar értelmiségi, aki azt gondolta volna, hogy a moszkovita kommunistákkal lehet hosszú távon együttműködni. Az ország lakosságának zöme minden megvesztegetés, csalás és terror ellenére 1945-ben és 1947-ben is a kommunisták ellen szavazott.

Bár a külső fenyegetés ezúttal reális veszély volt, a társadalom védekező reakciói mégis azokból az atavisztikus emlékekből táplálkoztak, amelyeket Szabó Dezső oly jellegzetesen fogalmazott meg „Az elsodort falu” című művében. A külső fenyegetésben az előbbiekben felsorolt értelmiségiek faji veszélyt láttak, és ezzel visszakanyarodtak ahhoz az interpretációhoz, amelyet a XIX. század végétől a polgári foglalkozásokban rendkívül felülreprezentált zsidósággal és a XX. század elejétől a földet „tezauráló” sváb parasztsággal szemben alkalmaztak. Szervezkedésükben faji, azaz származási alapra helyezkedtek: ezzel érdemmé avattak egy olyan tényt, amelynek semmi köze sem volt az egyén képességeihez.

A Magyar Közösség javára szól, hogy a két említett röplap terjesztésében résztvevő tagjai ezt magánszemélyként és nem megbízásból tették. Egyes MK-tagok nem értettek egyet a röplapok szövegével sem. De ez nem fedheti el azt a tényt, hogy a MK szellemisége 1945 után csak kis mértékben változott.

A ”Faji Élet Bölcselet” (FÉB) néven terjesztett havi politikai értesítő, amelyet feltehetően Donáth fogalmazott, 1944 áprilisában leszögezte, hogy a hazai zsidók, kommunisták és angolszász kémek tevékenysége „végeredményben csak a magyarság pusztulását jelenti”.

Egy 1944. július-október között kelt FÉB elsőnek a zsidó világuralmi érdek veszélyét ismertette a tagsággal: „Nyilvánvaló, hogy a zsidóságnak nem érdeke más fajták kiirtása, mert szüksége van rabszolgatömegekre, amelyek az ő kényelméért és élvezeteiért robotolnak. Ezek a tömegek azonban csak baromi butaságban szolgálhatják az ő érdekeit. Mint ilyen eszközt, használja az alaptermészetében kapitalista zsidóság a kommunizmust. Kapóra jön neki, hogy a kommunizmus a népek értelmiségi rétegét kiirtja. Arra számít, hogy a kiirtott értelmiség helyét mindenütt ő fogja betölteni.” Az 1945 utáni Arany Bálint ill. Fáy István által használt avató-esküszöveg legfontosabb tétele is az a kérdés maradt, hogy „ismersz e fontosabb érdeket a faji érdeknél?”. A mozgalom önmeghatározása szerint három alappilléren, a „faji öntudat, faji erkölcs, faji törvények” hármasságán nyugodott. Bár a szövetség deklaráltan nem vett fel nem magyar származású (családnevű) tagokat és különösen elzárkózott zsidók integrálásától, ennek ellenére a két-háromezer tag között akadtak zsidó származásúak, akiket feltehetően „érdemeik alapján” mentesítettek e feltételek alól.

Az ÁVO már 1946 nyarán elkezdte a röplapterjesztők elleni vizsgálatot és hamar el is jutottak Benke személyéhez. 1946. augusztus 19-én kihallgatták és legkésőbb ekkor indult el az átfogó vizsgálat a Weishaus-mozgalom ill. a hozzájuk kapcsolódó erők ellen, akik „a zsidóságot ki akarják kapcsolni a párt és az állam életéből”. Benke az Andrássy út 60-ban be is vallotta, hogy az „Őszinte Szó” c. röpiratot postai úton politikai, társadalmi és zsidó előkelőségeknek akarták szétküldeni. A nyomozó hatóságok azonban minden jel szerint kezdettől fogva prekoncepcióval közelítették meg az ügyet. Egy, a nyomozati anyagban található jelentés „az FKGP disszidens külpolitikai vonaláról” részben ugyanazokkal a vádakkal operált, mint ami a vádlottaknak is felróható. Az ismeretlen nevű ávós nyomozó a franciaországi magyar emigráció minden tagjánál kiemelte az illető „osztályhelyzetét”. Auer Pál párizsi magyar követet pl. azzal jellemezte, hogy „itthon is a magyar nagytőke exponált képviselője volt” és az „Ullmann-Fellner-szárny támogatásával” a Nagy Ferenc féle disszidens külpolitikai irányt követi. „Feladatául tűzte ki az angolszász nagytőke újságírói képviselőivel állandó nexust építsen ki.” Az FKGP „vonalának” másik tagja Halasy György, „kinek eredeti neve Atlasz: édesapja gyógyszertáros volt Nagyváradon, szüleit a németek elgázosították, ő maga még romániai újságíró korában a román nagytőke embere volt. (…) feleségül vette az egyik (amerikai) tröszttulajdonos lányát, így komoly nexust szerzett az amerikai nagytőke felé. (…) Gordon Ferenc korábban a Corvin áruház tulajdonosa volt.”

Az ávós nyomozó számára tehát az ellenséges „vonal” közös elemei a „nagytőkés”, kötődés és a zsidó származás. Minden jel arra mutat, hogy ezek a jelzők Magyarországon száz év alatt sem tudták elveszteni virulens hatásukat.

ŐSZINTE MAGYAR SZÓ A ZSIDÓSÁGHOZ

Az igazi demokrácia fokmérője a szabaddá tett gondolatmozgás, a demokráciának álcázott önkényuralom, amely a Ti mindenhatóságotokat testesíti meg, nem bírja a szabad kritika napfényét s ez a körülmény kényszerít arra, hogy egyelőre a „hátatok mögül” intézzük a néhány őszinte magyar szót hozzátok.

Béke, stabil pénz, mindezek megrázó erejű problémái a magyar népnek, de van egy olyan kérdés is, amely már-már általános néplázadás kirobbanásáig feszíti a közhangulatot, ez pedig: a zsidókérdés. Ostobaság volna kendőzni a rideg tényállást, antiszemitizmus van az országban, lecsillapíthatatlan, napról napra dagadó antiszemitizmus.

És Ti, akik úgy néztek fel ötezer éves bölcsességetekre, mint Napóleon a piramisokra, csodálatos érzéketlenséggel nem akarjátok észrevenni ennek az antiszemitizmusnak önmagatokban rejlő okait. Bámulatosan kerülitek az önmagatokkal való szembenézést, a legszerényebb önvizsgálatra sem vagytok hajlamosak, helyette azt mondjátok hogy elvadult, állatias faj vagyunk, gyógyíthatatlan barbárok, akik még nem értünk meg a demokrácia áldásaira. Ha körülnéztek a világon, azt kell látnotok, hogy mindenütt baj van veletek, de az önismeret bátorsága nem tartozik erényeitek közé.

Mert mi történt? Amikor megtértetek rettenetes sorsotok völgyeiből, legkisebb jelét sem mutattátok, hogy kálváriátok egyben a magábaszállás iskolája lett volna. Szenvedésetek pokla belső újjászületésetek forrása kellett volna legyen, új szövetségkötés annak a népnek fájdalmas sorsával, amelynek közösségébe élni visszatértetek.

És mit tettetek? Ahelyett hogy megkerestétek volna annak a magyarságnak a kezét, amelyet a fasiszta bestiálizmus szintén a szakadékba taszított, megrohantátok s hallatlan politikai korlátoltsággal úgyszólván kizárólagos birtokotokba vettétek az országot. A zsarnokság történetében egyedülálló színjátékot varázsoltatok elő: Ti, alig 200 ezernyi jövevény kisebbség uralmatok alá törtétek a kilencmilliónyi magyar őslakosságot! Megszálltátok az egész államhatalmat, s ahonnan a leglázítóbb visszaélést gyakoroljátok, mindenekelőtt a politikai rendészetet vettétek birtokotokba. Az itt összesereglett s rendőrtisztekké transzformálódott derék borügynökök, bárzongoristák s hasonszőrűek tartják rettegésben a magyarságot. Botor hatalomvágy és uniformisláz ejtett rabságba benneteket és nemcsak a sarki fűszeres kötött sarkantyút, de még bölcs rabbitok is szerzett egy tábornoki uniformist. Csodálkoztok hát, hogy antiszemitizmus van?

S akiknek rendőrezredesi gúnya nem jutott, azok rávetették magukat e szerencsétlen ország gazdasági életére. Bámulatos gyorsan újjáépítettétek magatokat. Ördöngös gyorsasággal kisajátítottátok a legjobb lakásokat, ami jobb falat akad még az országban, az a ti asztalotokra varázsolódik, ami arany, valuta, érték maradt még az országban, az mind a Ti kezetekben halmozódik fel. Kihívó cinizmussal mentek el a magyar nép végtelen nyomora mellett, s azt mondjátok, hogy sokat szenvedtetek és jussotok van a farsanghoz, egy kis jóvátételhez. Arra nem gondoltok, hogy a harcterekre hurcolt magyarok százezrei pusztultak el, s arra sem gondoltok, hogy hány magyar hazafit gyötörtek halálra a nyilas ok, akik közül nem egy éppen a Ti védelmetekben áldozta életét. És arra sem emlékeztek már, hogy alig volt valamirevaló magyar család, aki halálos veszedelmek árán ne dugdosott, vagy valamiképp ne segített volna benneteket. És nézzétek az utcán kolduló hadifoglyainkat, rokkantjainkat és nézzétek éhes rongyos egész népünket, - ők viselik és nem Ti e háború minden idegtépő böjtjét. De mi nem panaszkodhatunk, mert ma csak a Ti fájdalmatok divat. És csodálkoztok, hogy van antiszemitizmus?

Azt mondjátok, hogy a demokráciát véditek. De ez is csak áltató képmutatás, mert valójában a demokrácia s a velejáró szociális fejlődés nem a Ti ügyetek. Ti az elmúlt liberális világban mérhetetlenül meggyarapodtatok. Ez a demokrácia a magyar proletármilliók ügye, bízzátok csak ennek védelmét a múlt rendszerekben általatok is csak kihasznált munkás- és paraszttömegekre.

A magyarság józan többsége nem akar több Orgoványt és Kunmadarast. Keressük veletek a békés együttélés, vagy ha ez nem megy, a békés elválás útjait. Nemes haragtokban azt mondjátok, hogy nem vesztek részt az újjáépítésben, hanem kivándoroltok. Sajnos ezt az ijesztgetést nem tudjuk komolyan venni, mert még egyetlen ország sem jelentkezett befogadásotokra. Kitelepülésetek nehéz nemzetközi probléma, amelynek megoldására ki tudja mikor fog sor kerülni. Egyetlen realitás, hogy egyelőre itt kell élnetek. De oly iszonytatóan provokatív a magatartásotok, ha gyorsan és önként nem csináltok egy alapos visszavonulást, megfékezhetetlen tömegfelkelésbe kergetitek az országot.

És mit kell tennetek? Szültetek ugyan valami megbékélési tanácsot, összefogdostatok néhány Parragi-féle műmagyart, akiknek eszük ágában sincs, hogy megmondják Nektek az igazat, aztán oldalatok felől ott vannak a Zsolt Béla féle szofisták, akiknek ínyük szintén nem szokott a becsületes önismeret és tárgyilagosság sós kenyeréhez. E jóltáplált farizeus zsidók és álhumánus lakájmagyarok sohse fognak itt semmiféle megbékélést valósággá tenni. Mi ezek helyett a reális ítéletű a termelőmunkában becsületes kenyeret kereső zsidósághoz fordulunk azzal a kéréssel, hogy az elrugaszkodott zsidók észretérítésére haladéktalanul a legszélesebb körű propagandamunkába fogjon. Alakítsátok meg mondjuk a „Józan eszű Zsidók Szövetségét” és szólítsatok fel minden exponált közállásban levő zsidót hogy a magyarsággal való megbékélés szent ügyéért állását önként és azonnal hagyja el. Magatok bélyegezzétek meg a tekergő, síber, munkakerülő fajtabelieket, Ti hirdessétek szüntelenül, hogy a ragadozás, az élősködés becstelen és hazaáruló dolog, amely méltán váltja ki a magyarság felháborodását. Ha itt akartok élni, végre számolnotok kell azzal, hogy az újjáépítés nem a kávéházakban s a mulatókban, hanem a gyárakban, a bányákban s a mezőkön folyik. Nektek kell rámutatnotok, hogy amíg messze elkerülitek a nehezebb munkafajokat, addig mindig izzani fog az antiszemitizmus. Flancos, hivalkodó nőiteket intsétek szerénységre, s bárgyú, denunciáns hitsorsosaitoknak, akik hatalmi őrületükben minduntalan az Andrássy út 60-nal fenyegetődznek, magatok tapasszátok be a száját. Dúsan élő zsidók sem restellik nap- mint nap elhalászni a külföld adományait, s vajon ehelyett nem volna e okosabb, ha versenyeznétek abban, hogy bő falatjaitokat megosztanátok az éhségtől szédelgő magyar munkáscsaládokkal?

A politikai élet irányításában túlméretezett igényeiteket is le kell építenetek, mert több mint gyermeki naivitás, azt hinni, hogy sokáig fenntartható oly helyzet, amelyben a magyarság politikai irányításának jogát Ti bitorolhatjátok A magyar munkásság magyar vezetőket akar és a Ti feladatotok, hogy e tekintetben a pártzsidókat is józanabb belátásra eszméltessétek. Hát ezek volnának a megbékélés útjai.

Értelmes, Becsületes, Magyar Zsidók! Bármily kevesen vagytok, Nektek kell elindítanotok a tisztulás folyamatát! Hatalmas, az egész zsidó magatartást átformáló munkához kell fognotok. Bármily nehéz feladat ez, vállalnotok kell, ha békés nyugalomban akartok élni, ha azt akarjátok, hogy végképp lecsillapodjék a magatartásotok által kiváltott vészes indulatok.

Ezt izeni nektek a magyar nép.

Magyarok! Kommunisták! Elvtársak!

Hazánk válságos sorsa, kátyúba jutott demokráciánk s mindenek előtt a letaszított bűnös rendszer feléledésének veszélye új szabadságharcra hív Benneteket. A szövetségesek és elsősorban a szovjetnépek dicsőséges harcai elsöpörték a Horthy-rendszer s a nyilas hibbantak betyárvilágát, de a magyar élet szabadabb lélegzetvétele mégis illúzióvá vált, mert a felszámolt népnyúzó múlt nyomában új zsarnokság született.

Kiosztottuk a földet, a nép kezébe adtuk a törvényhozó hatalmat, megvalósítottuk az állami élet legfejlettebb formáját: a köztársaságot, de a magyarság lelkét a demokrácia nagy ajándékai mellett mégsem a szabadság fölött érzett természetes öröm, hanem a keserű kiábrándulás s a szorongó bizonytalanság érzetei töltik el. A végzetes hiba akkor t9örtént, amikor a felszabadulás pillanatában a magyarság letargiája lehetővé tette, hogy a bosszúra szomjas zsidóság a maga mindenható politikai és gazdasági hatalmát beleépíthesse a demokrácia épületébe.

Kizárólagos monopóliumként kezükbe vették a rendőri hatalmat, fasisztának bélyegeznek és elhurcolnak mindenkit, aki a legenyhébb formában is tiltakozik üzelmeik ellen. Úgy megszállták a közhatalom minden pozícióját, annyira úrrá lettek az egész államgépezeten, mintha nekünk magyaroknak többé már semmi közünk sem volna ehhez az országhoz.

Kommunisták! Magyarok! Elvtársak! A zsidóság minden józan észt és minden demokratikus elvet megcsúfoló hatalmi őrülete végveszéllyel fenyegeti a keserves áldozatokkal megszerzett demokráciánkat! Ahelyett, hogy a megértést, megegyezés útját keresték volna a túlnyomó többségében nemcsak demokratikus, de a mélyebb szociális átalakulás után is vágyódó magyarsággal, amely éppen úgy megszenvedettje a fasiszta gazemberek rémuralmának, miként ők, nekiestek, hogy bosszújukat töltsék és sérelmeikre jóvátételként önmagukat felülmúló szenvedéllyel fogtak a harácsoláshoz. Nem elég hogy egész gazdasági életünk prédájukká lett, de elvakult mohóságukban még a külföldi ajándékokat sem átallják elhalászni a meztelen s fakírrá aszott munkáscsaládok elől.

Ezzel nemcsak azt idézték elő, hogy az antiszemitizmus általános közhangulat lett, hanem lerombolták a hitelét a demokráciának is, amelyben a magyarság a zsidóuralom táptalaját látja. A reakció éppen a zsidók politikai és gazdasági terrorjából meríti leghatásosabb érveit. Így a zsidó magatartás által kiváltott közhangulat döntő jelentőségű a munkásság jövője szempontjából is. A közelgő békével kivonuló szovjet csapatok már nem lehetnek a magyar demokrácia közvetlen védelmezői, s ez a fordulat azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a az antiszemitizmus álarcában előlopakodnak a régi munkásnyúzó rendszer urai s akkor befellegzett itt minden demokratikus és szociális fejlődésnek.

Mi kommunisták és magyarok nem nézhetjük tétlenül a szükségszerűen elkövetkező fejleményeket. A zsidóság a maga uralmát a magyar munkásszervezetekre támaszkodva gyakorolja. A zsidókérdés tehát a magyar demokrácia, a magyar munkásosztály jövőjének kérdése is. E kérdés megoldásában nemcsak távol tartjuk magunktól minden terrorisztikus lépést, hanem ellene is szegülünk minden ilyen kísérletnek, ami csak a magyar munkásság becsületét és demokratikus gondolkodását bélyegezné meg. A kérdés megoldásának reális útjai vannak: minden élősdiséget kizáró drákói gazdasági rendszabályok, vagy ha a zsidóságnak jobban tetszik az Egyesült Nemzeteken keresztül megoldott kitelepítésük saját hazájukba. Tudjuk, vannak a dolgozó magyarsághoz hasonló életsorsú becsületes termelőmunkából élő zsidók is, ezekkel szívesen dolgozunk együtt.

Ami pedig politikai egyeduralmukat illeti, itt a tisztulást nekünk, kommunista magyaroknak kell elindítanunk, mert nem minden ok nélkül bennünket tart az ország közvéleménye a zsidóuralom első számú kiszolgálóinak. S az a fordulat, amely véget vet zsarnokságainak, egyszerre fog bennünket is sújtani. El kell tehát választanunk a Kommunista Pártot a zsidóságtól, hogy megmenthessük a dolgozók hatalmas politikai szervezetét a felbomlástól.

Kommunista Magyarok! Elvtársak! A kommunista magyarok pártjának hazánk szociális építése terén történelmi hivatása van! Fennmaradásától függ, hogy ne süllyedhessünk vissza a múltba, hogy tovább haladjunk a szociális fejlődés útján. A megtisztult és megújhodott párt nem lesz többé idegen a magyar nép előtt, mert az ország elsöprő többsége az igaz demokrácia s a gyökeres szociális haladás mellett van. De a haladás vezetésében történelmi hivatását a párt csak úgy teljesítheti, ha magyar talajba gyökeresítik, ha nemzeti érdekeink bátor harcosává tesszük, ha keresztülvisszük, hogy a mostani vezetők helyét a párt legfelső és legalsó szervezeteiben mindenütt a magyar kommunista munkásság és értelmiség elitje foglalja el.

Ránk, magyar kommunistákra felmérhetetlen jelentőségű küldetés vár. Nekünk kell visszaadni az ország lelki egyensúlyát, nekünk kell az állatian elfajult ragadozó ösztönök helyébe tennünk az egymásért való becsületes munka akaratát. Bosszú, gyűlölet, terror nélküli társadalom eléréséért kell harcolnunk, mert csak ez lehet a mi eszméink hódító útja. Csak így remélhetjük, hogy soraink megsűrűsödnek, csak így biztosíthatjuk, hogy a munkásság szava egybeforrva a milliós paraszti szegénységgel és progresszív értelmiséggel döntő és megbecsült lesz szerencsétlen hazánk jövő sorsának alakításában.

Kommunista Magyarok! Elérkezett a cselekvés Órája! Követeljétek hogy magyar kommunisták vegyék át a szervezet vezetését! Rajtatok áll, hogy megsemmisül e a kommunista párt, avagy az egész magyar élet áldásos fejlődésének világító tornya lesz.

Éljen a Megújhodott Magyar Kommunista Párt!

Éljen a munkások, parasztok, értelmiségiek közös, vállvetett munkájával újjászülető szociális Magyarország!

Szabadság!

Kommunista Magyarok Szövetsége

2000, 2002 július, 59–67.o