Immár a harmadik szintézist kapja kézhez az olvasó az 1956-os forradalomról. (Az első kettő: Az 1956-os magyar forradalom. Reform – Felkelés – Szabadságharc – Megtorlás. Írta Bak M. János, Kozák Gyula, Litván György, Rainer M. János. Tankönyvkiadó, 1991.; Szakolczai Attila: Az 1956-os forradalom és szabadságharc. 1956-os Intézet, 2001.) Erre is nagyon szükség van. Az első még a rendszerváltozás körül született. Akkor még alig lehetett idevágó levéltári iratokhoz jutni, szerzői főként saját és mások emlékezetére építhettek, valamint az emigrációban keletkezett munkákat használhatták. A második ugyanannak a pályázati felhívásnak a nyomán íródott, mint Ripp Zoltán összefoglalója. Mindháromra jellemző, hogy dokumentumok, fényképek találhatók bennük. (Forrásszemelvényekben, visszaemlékezésekben Szakolczai munkája a leggazdagabb, s a tipográfiai, képi megformáltságot tekintve is a „második” könyv a legszebb.) Az 1956-os multimédia CD-ROM-mal (1956 enciklopédiája. A magyar forradalom és szabadságharc, 1956. október 6.–december 12. Szerk.: Germuska Pál, Hegedűs B. András, Lux Zoltán. 1956-os Intézet, 1999.) az összefoglalók száma négy.

Ha csupán azt tartaná a recenzens feladatának, hogy a Ripp-féle szintézis középiskolai, egyetemi használhatóságát bizonyítsa, könnyű dolga lenne: a könyv összegzi az 1956-tal kapcsolatos régi és új kutatási eredményeket, arányosan tagolt, szabatos, érthető nyelvezettel íródott, s a fejezetek végén még elmés, elgondolkodtató kérdések is segítik a tanárok és a diákok munkáját.

Ripp Zoltán az úgynevezett szocialista korszak párttörténetének elismert kutatója. Ő tárta fel részletesen a magyar és a jugoszláv kommunista pártvezetés ellentmondásos kapcsolatának alakulását (Példaképből ellenség. A magyar kommunisták viszonya Jugoszláviához, 1947–1948. In: A fordulat évei, 1947–1949. Politika – képzőművészet – építészet. Szerk. Standeisky Éva, Kozák Gyula és mások. 1956-os Intézet, 1998. 45–64. o.), izgalmas tanulmányban rekonstruálta a forradalom hatására kapkodni kezdő, majd széthulló MDP-vezetés 1956. október 23-a és november 4-e közötti történetét. Ő hívta fel először a figyelmet arra, hogy a Szakszervezetek Országos Tanácsának, a Magyar Írók Szövetségének és az Egyetemi Forradalmi Diákbizottságnak az október 27-i kiállása a felkelés mellett siettette Nagy Imre október 28-i fordulatát. (A pártvezetés végnapjai. In: Ötvenhat októbere és a hatalom. Napvilág Kiadó, 1997. 169–314. o.). Az MSZMP korai vezető szervi iratainak szakszerű publikálásában is részt vállalt. Mostani szintézisében a hangsúly a kommunista párt 1956 előtti, alatti és utáni történetére, valamint a magyar kommunista mozgalom nemzetközi vonatkozásaira esik. A szerző azokat a kutatási eredményeket is korrektül beépítette munkájába, amelyek viszonylag távol esnek érdeklődési körétől, gondolok itt elsősorban a kádári megtorlásokkal kapcsolatos, immár örvendetesen nagyszámú és sokféle, bár nem egyenletes színvonalú könyvre, tanulmányra és forráskiadványra.

A szintézis csaknem egyharmada a forradalom előtti időszakkal, az előzményekkel foglalkozik: ez is csak helyeselhető, hiszen a fiatalok nemigen tudják, milyen volt az a világ, amelyben szüleik, nagyszüleik éltek, s ami ellen közülük sokan 1956 őszén fellázadtak. A szerző nem csupán a nagypolitikát – a nemzetközit és a hazait – mutatja be érzékletesen, hanem kitér a hétköznapok világára is. A könyvből megtudjuk, hogy mit jelent szabadsághiányos társadalomban szegényen élni. Megmagyarázza – s erre manapság igen csak szükség van –, mi az a kétpólusú világrend, a hidegháború, az osztályharc és a sztálinizmus, a békekölcsönjegyzés és a tagosítás, s még sorolhatnánk a ma már távolinak tűnő fogalmakat.

A könyvben a legtöbb szó persze magáról a forradalomról és szabadságharcról esik. Ez a három nagy fejezetre osztott egység a Nemzeti demokratikus forradalom címet viseli. Végre egy olyan összefoglaló, amely veszi a bátorságot, és már a címben is értékel! A forradalomban jelen lévő szocialista megújulási törekvések és az egyre erősebb szocializmusellenes jelenségek között feszülő ellentmondást azonban, amellyel valamennyi 1956 megjelenítésével viaskodó történész szembekerül, Ripp sem tudja igazán megmagyarázni. Idézi a demokratikus szocializmus melletti elkötelezettséget bizonyító követeléseket, korabeli nyilatkozatokat, de ezzel a probléma még probléma marad, hiszen az általa választott megoldási mód azt is sugallhatja, hogy a címben kiemelt „demokratikus” jelzőbe beleértendő a „szocialista” is, de a cím napjainkban elfogadott olvasata más: a demokratikus jelző nem a szocialista szinonimája – éppen ellenkezőleg. A cím ugyanakkor jó arra, hogy bevilágítsa azt az utat, amit a forradalom a reformer kommunista elképzelések nyilvánosságától a polgári demokrata elképzelések manifesztálódásáig megtett.

A címében talán Szekfű Gyulára is utaló utolsó rész – Forradalom után: az ellenállástól a megtorlásig – ugyancsak korrekt és színvonalas. Ripp Zoltán a Kádár-korszaknak is szakavatott kutatója: ezt kikristályosodott, egyéni kutatási eredményeken alapuló korszakjellemzése is bizonyítja. Egyértelműen restaurációról beszél, de – joggal – kitér arra is, hogy mi az, ami megkülönbözteti a sztálinista periódust a kádári érától. Arra is gondot fordít, hogy bemutassa: milyen szerepe volt 1956-nak a kádári legitimációban. Értékelései közül a következőt emelném ki: „A Kádár-rendszer alapja volt 1956-nak az a tanulsága is, hogy a hatalom legitimációját nem lehet hosszú távon az ideológiára alapozni. A demokratikus legitimáció a rendszer alapjait számolta volna fel, ezért átmeneti megoldást választott: a jóléti legitimációt. A Kádár-korszak legradikálisabb reformjai sem az ’56-os elveket követték, de a forradalom figyelmeztető hatásának tudható be, hogy a kádári vezetés többé nem engedte meg feszültségek robbanással fenyegető felgyülemlését. Bármi áron ki akarta elégíteni a maga keltette várakozásokat. Ez a kádárista elv működött is, amíg a biztonságot és a folyamatos gyarapodás gazdasági feltételeit garantálni tudta a rendszer, s nem szorult a már elért, korlátozott jóléti szintet fenyegető átalakításokra.” (268. o.)

Eseménytár, a forradalom száz szereplőjének biográfiája, és a továbbtájékozódásra ajánlott olvasmányjegyzék teszik teljessé a könyvet. Az életrajzok elsődleges funkciója többnyire az, hogy a főszövegben említetteket közelebb hozza az olvasóhoz. Itt más lehetett a cél, hiszen nem mindenkiről készült életismertető, viszont jócskán szerepelnek életrajzukkal olyanok is, akikről a könyvben nem esik szó. A forradalom megközelítésének két lehetséges módját egyszerre nyújtja a kötet akkor, amikor a történészi rendteremtést kiegészíti a forradalom sokszínűségét, már-már kaotikus összevisszaságát megmutató rövid élettörténetekkel. Egymást váltják a magyar és szovjet pártvezetők, az utcai harcosok, a forradalmi szervek résztvevőinek életrajzai: a kivégzett életsorsa után a hóhérkézre juttatóé következik, a kalandvágyó lumpenfiatalból hőssé magasztosult „pesti srác” élete után a reformellenzékivé vált értelmiségiét olvashatjuk és így tovább. Ha valaki csupán az életrajzokból akarja megismerni a forradalmat, olyan következtetésekre is juthat, amelyek kifejtésére a főszövegben nem volt mód. Megtudhatja például, hogy a véletlennek a sorsok alakulásában nem egyszer főszerep jutott, börtönviseltek – jogtalanul elítéltek és köztörvényesek – is voltak a forradalom résztvevői között, a megtorlók nem egyenlő mércével mértek. Az életrajzokból levonható az a következtetés is, hogy a forradalom oldalán jelentős számban vettek részt zsidó eredetűek. Ezzel kapcsolatban tapasztalható következetlenség is. Angyal István, Gáli József, Gimes Miklós, Nickelsburg László zsidó származására utal a szerző, a pártvezetők és a reformellenzékiek között azonban származás szerint nem tesz különbséget. A újpesti forradalmi bizottsági elnök, az 1901-ben született és 1959-ben kivégzett Rajki Márton zsidó származását nem említi, pedig a katolizált jogász életsorsának alakulása nemigen érthető enélkül.

Az életrajztár izgalmas képet ad az események résztvevőiről: a személyesség, a tragikus sorsok megismerése révén a forradalom sokkal közelebb kerülhet azokhoz, akik az életrajzokhoz lapozva kezdik az olvasást. A sokféle élettörténet bizonyára az ő érdeklődésüket is felkelti Ripp Zoltán értő forradalomtörténete iránt.

Nem lenne indokolt, ha Ripp könyvének olvasótáborát csak a diákokra szűkíteni. A könyv ajánlható mindazoknak, akik korunk tudományosságát reprezentáló, korszerű munkát akarnak kézbe venni.

Ha csupán figyelemfelhívó ismertetést írnék, itt akár be is fejezhetném. Felhasználom azonban a kínálkozó lehetőséget, és kitérek a könyv inspirálta 1956-os kutatási problémákra, a forradalom és a szabadságharc társadalmi megítélésének kérdésére. Kezdem ez utóbbival.

A forradalom iránti érdektelenség:

Úgy tűnik, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc története a középnemzedék zömét és a náluk idősebbek javarészét egyre inkább hidegen hagyja. Köszönhető ez mindenekelőtt a Kádár-korszakbeli elhallgatásnak, elhallgattatottságnak, szándékos félreértelmezéseknek, hazugságoknak, de a rendszerváltás utáni politikai kisajátítási törekvések sem tettek jót a természetszerűen fragmentális – s így a rárakódott hamis-igaz tudásrétegek miatt ellentmondásossá váló – és egyre halványodó személyes emlékeknek. A fiatalok közül sokan vagy unják a témát – a média sugallta kép egyhangúságát, protokolláris jellegét, valamint az „öregek” marakodását a történelmi konc felett –, vagy őszinte kíváncsisággal szeretnének többet tudni a számukra fényévnyi távolságban lévő, egzotikus szocialista múltról, lehetőleg azonban nagyobb szellemi erőkifejtés nélkül.

Akkor lennének igazán fogékonyak a forradalom históriája iránt, ha nem csupán korrekt, szórakoztatóan megírt múltmesét kapnának, hanem ha 1956 története valamiképpen saját problémáikhoz is kapcsolódna. Ripp Zoltán könyve ezt az igényt is kielégíti.

A forradalom egyedisége:

Ripp forradalomtörténetében alapos a nemzetközi háttér, a hidegháborús viszonyok elemzése, a pártállami struktúra és a mindennapok leírása, mégsem kapunk kimerítő választ arra a kérdésre, hogy miért csak Magyarországon tört ki a forradalom. Igaz, a lengyel változások kapcsán megírja a szerző, hogy Gomułkának sikerült maga mellé állítani a lengyel pártvezetés túlnyomó részét, ami végül is meggyőzte a szovjet pártvezetést arról, hogy nincs szükség fegyveres beavatkozásra. Nagy Imre mögé nem sorakoztak fel a párt vezető- és középkáderei – nem is törekedett tábort építeni maga köré, annyira vérében volt a pártfegyelem, az irtózás a frakciózástól. Ha Nagy Imrének széles körű párttámogatottsága lett volna, talán mederben tarthatta volna az elégedetlenséget. A fő különbség azonban nem ez. Sokkal inkább befolyásolta az események menetét, hogy Magyarországnak nem volt vesztenivalója, hiszen a második világháború után semmit nem kapott a Szovjetuniótól, amiért hálásnak, vagy legalábbis óvatosnak kellett lennie, eltérően Lengyelországtól, amely hatalmas területeket köszönhetett a győzteseknek, s mindenekelőtt a Szovjetuniónak.

Egy másik magyar sajátosság, hogy az SZKP XX. kongresszusa után Magyarországon a rendszer válságának kezelésére két megoldás kínálkozott: az erőszakos és az engedékeny. Az előbbivel Rákosi nem ment semmire. A pártellenzék – Rákosiék szándéka ellenére – nem oszlott fel, sőt: elszántabb és összekovácsoltabb lett, mint valaha. A magyar pártvezetés a menesztett Rákosit felváltó Gerő Ernő irányításával 1956 kora őszén óvatos reformokra szánta el magát, a struktúrák módosítására azonban a kommunista vezetők sem a Szovjetunióban, sem itt nem gondoltak. Gerőék nagyobb szabadságot ígértek az értelmiségieknek, engedélyezték a vitaklubok működését, enyhítettek a cenzúrán, a népfrontba invitálták a volt koalíciós pártok megbízhatónak vélt tagjait, tervbe vették a parasztság terheinek csökkentését, megrendezték saját pártbéli áldozatuk, Rajk László újratemetését. Haszontalannak bizonyult ez a módszer is: 1956. október 23-án este ismét az erőszakos módszerhez folyamodtak, immár hiába…

A forradalom egységessége:

A nemzeti egység, az erkölcs felől nézve „nem fontos, hogy a forradalom szocialista, nemzeti demokratikus, polgári vagy harmadikutas volt-e (a vitában egyébként ez utóbbi véleményre hajlok leginkább, tudván, hogy az orosz tankokkal szembenálló szabadságharcosok ilyesmin aligha meditáltak), hiszen együtt volt mindez, egy nép kegyelmi pillanata, az élet ťoromtermészeténekŤ történelmi és nemzetnyi felvillanása…” – olvassuk egy közelmúltban megjelent tanulmányban. (N. Pál József: Az életmű kegyelmi pillanata. Németh László és az 1956-os forradalom. Kortárs, 2001. 4. sz. 87. o.)

Az október 23-át követő napokat tagadhatatlanul erkölcsi emelkedettség jellemezte, bár előfordultak kifogásolható megnyilvánulások is (erőszak, intolerancia, zsidóellenesség). Ha 1956 értékelésekor a hangsúlyt a nemzeti egységre tesszük, a forradalom valóban leegyszerűsödni látszik, s éppen lényege – sokszínűsége – vész el. A forradalom idején összesűrűsödtek a múltból örökölt és a jelen által kiváltott problémák. Két irány tűnt valószínűnek: az antisztálinista, mérsékelt, szocialista többpárti diktatúra felé mutató út, valamint a korlátozott magántulajdonon alapuló parlamentáris demokrácia útja. Mindkettő hívei 1945-ig visszahátrálva kezdték volna újra. Ahogy múltak a forradalom napjai, úgy sokasodtak a második irányban elindulók. Ripp Zoltán könyvében mintha az első irányt választók lennének többen. Mind a felbomló állampárt reformereinek forradalom alatti erőfeszítései, mind a folyton átalakuló kormány tagjainak nyilatkozatai, mind az újjáalakuló egykori koalíciós pártok színre lépő vezetőinek korabeli állásfoglalásai, sőt a legtöbb fővárosi forradalmi szervezet felhívásai is a szocialista alternatívát valószínűsítik.

Probléma azonban, hogy a forradalom csak kisebb részben köthető a fentebb felsorolt politikai csoportosulásokhoz, mégis ezekről tudunk a legtöbbet, róluk áll rendelkezésre a legalaposabb, legszakszerűbb történeti irodalom. Az összegezésre vállalkozó szerző nem építhet alapkutatásokkal nem igazolt megállapításokra, nem bizonyított hipotézisekre. A recenzensnek persze talán nincs ennyire kötve a keze.

Többeshatalom a forradalomban:

A forradalmat elsősorban nem a reformer kommunisták és a vele szövetséges népfrontosok, s nem is a fegyveres harcosok fémjelzik – bár ők a forradalom fontos szereplői –, hanem a saját sorsának irányítását kezébe vevő „nép”: a városok és falvak változatos elnevezésű forradalmi bizottságaiban tevékenykedő tekintélyes, megbecsült lakosok, akik nagy részét a helyi közösség választotta ki tagjai közül az élre. Ők nem csupán a forradalom két hetében, hanem az azt követő hónapban is urai voltak a helyzetnek, bírták választóik bizalmát, és sikerrel álltak ellen Kádár restaurációs törekvéseinek. Nem elméleteket gyártottak, hanem a mindennapokat szervezték, próbáltak úrrá lenni a rendszerváltásból adódó, olykor megoldhatatlannak tűnő problémákon, sikerrel fékezték az egymásnak szegülő pártpolitikai indulatokat.

A területi – lakóhelyi, járási, megyei és regionális – szerveződések mellett a forradalom másik fő ereje a munkahelyi (hivatali, gyári, szövetkezeti, vállalati stb.) demokratikus önigazgató szervekben – leggyakoribb nevükön a munkástanácsokban volt. Ezek általában a forradalmi bizottságokkal együtt, sokszor az ő irányításukkal próbálkoztak a demokratikus önszerveződéssel és a munka újraindításával. Leginkább azzal, hogy a munkabeszüntetéssel politikai nyomást gyakoroljanak a mindenkori hatalomra: a Nagy Imre-kormányra éppúgy, mint Kádár János kabinetjére, ami viszont nem mindig tette harmonikussá együttműködésüket a forradalmi bizottságokkal.

A forradalmi szervezetekről is ír Ripp Zoltán könyvében: értékeli tevékenységüket, hangsúlyozza jelentőségüket. Az ezzel foglalkozó rész terjedelme, a viszonylag rövid ismertetés nem teszi lehetővé, hogy átadja az olvasónak a helyi, sokszínű történések izgalmát. Ezek tolmácsolását a legtöbb helytörténeti munkában is hiába keressük, holott a dokumentumgyűjtemények, adattárak, visszaemlékezések, a váltakozó színvonalú helytörténeti munkák már-már egy egész könyvtárat megtölthetnének. Ha a forradalmi szervezetekben lezajlott helyi történések közkinccsé válnának, talán jobban figyelnénk saját korunkban is a civil kurázsi, a közösségi cselekvés fontosságára.

E kitérő nem vonhatja el a figyelmet Ripp Zoltán forradalomtörténetének érdemeiről: kiváló munka került a nagyközönség elé, amely magas színvonalon összegzi az 1956-ról szóló történeti irodalmat, és tartalmazza a szerző saját kutatási eredményeit is. Méltán ajánlható mindazoknak, akik korszerű könyvet akarnak olvasni az 1956-os magyar forradalomról és szabadságharcról.

Múltunk, 2002/1. sz. 296–302. o.