A Víg utcában

Az 1956. november 4-én bekövetkezett szovjet támadás után a Corvin közi, a Práter – és a Kisfaludy utcai felkelő csoportok (akiket az egyszerűség kedvéért nevezzünk corvinistáknak) korábban ismerkedtek meg a kilátástalanság érzésével, mint a főváros sok más fegyveres csoportja. Már e tragikus nap estéjén vagy a következő nap folyamán az itt harcolók nagytöbbsége beszüntette az ellenállást, és fegyverét megőrizve a VIII. kerületi rendőrkapitányság épületébe (Víg utca 36.), illetőleg a szomszédos házakba vonult. (Egy kisebb létszámú corvinista csoport a Jázmin utcai iskolában egyesült.)

Nincsenek kellő bizonyítékok arra vonatkozóan, hogy kinek a kezdeményezésére alakult ki ez az új bázishely. (Állítólag Pongrátz Gergely főparancsnok már 4-én hajnalban számolt ezzel a menekülési lehetőséggel.)

Ám a szovjetek hamarosan ezen a környéken is megkezdték az aknázást, ami ellen a felkelőknek nem volt lehetőségük védekezni. Legajánlatosabbnak tünt az elrejtőzködés taktikája. Biztonsági okokból a házakat lezárták és őrséget állítottak fel, hogy még bentről se lehessen távozni, hiszen tartottak a besugóktól is. (Akadtak egyébként olyan corvinista felkelők is, akik a közeli Rákóczi térnél folytatták a harcot a szovjet páncélosok ellen.) A parancsnokok a kapitányság épületében tartottak megbeszéléseket a további teendőkről. Egyetértettek abban, hogy Budapesten már nincs értelme további fegyveres ellenállásnak. Kisebb részük a Bakonyban (illetőleg a Vértesben) vélt Maléter-vezette szabadságharcosokhoz akart csatlakozni, a többség emigrálni készült. A Corvin vezetői végül november 6-án késő este az épület udvarán összehívták a felkelőket, hogy bejelentsék: lemondanak a posztjukról. Pongrátz Gergely főparancsnoki tisztségét a Kisfaludy utcaiak parancsnoka, Fáncsik György vette át (helyettesének a Práter utcaiak egyik parancsnokát, RL-t és egy Corvin közi alparancsnokot, Szabó Lászlót nevezték ki). Fáncsik, aki szintén nem látta értelmét a további harcnak, elfogadta a megbizást, és egyúttal gyors indulásra ösztökélte a fegyvereseket. úti célul az osztrák határ túloldalát jelölte meg. Felhívta a figyelmet a fegyelem betartására, valamint arra, hogy a szovjetekkel lehetőleg el kell kerülni az összecsapást.

A 300–350 fős fegyveres csoport még éjfél előtt elindult a Víg utcából. A menetben nem vett részt a volt főparancsnok és közvetlen környezete. şk az új vezetők kijelölésével nyilvánvalóan a különválást készítették elő. Pongrátzék is emigrálni szándékoztak, de biztonságosabbnak ítélték, ha sorsukat nem kapcsolják össze a nagy tömegben haladó társaikkal. (Mint látni fogjuk a helyzetfelismerésük kiválónak bizonyult.)

Az úton

A libasorban haladó felkelők a szovjet csapatokat sikeresen elkerülve jutott a Váci útra. Nagyobb részük az angyalföldi József Attila kultúrházban pihent le (ehhez a bejárati üvegajtót be kellett törniük), a többiek a környéki munkásszállásokon aludtak.

Reggel a csoport nagyobb része Dunakeszire érve, kompokkal, csónakokkal átkelt a Szentendrei szigetre. A többiek Dunakeszin, egy nyaralóban szálltak meg, s csak másnap csatlakoztak a társaihoz, akik egy bőripari üdülőben töltötték el az éjszakát.

Másnap délután szovjet egységek közeledését észlelték, és hajók segítségével gyorsan elhagyták a szigetet. (Vannak arra utalások, hogy a kompok személyzetét fegyverrel kényszerítették engedelmességre.) A szentendrei parton többen – főleg a környéken lakók – leszakadtak, s bár voltak új csatlakozók is, a csoport létszáma kb. 250 főre olvadt. (Egy kb. 60 fős részleg – többségükben Práter utcai fegyveresek – a Pilis hegységbe tartott.)

Másnap Szentendrén Fáncsik elrendelte a helyi gépjárművek (és üzemanyag) rekvirálását. A felkelők 4 autót és 5–6 tehergépkocsit szereztek, így meglehetősen összezsúfolódva utaztak Dorogig. A gépkocsikban a parancsnokok ültek. Fáncsik a helyetteseit, RL-t és Szabót bízta meg felderítéssel, vagyis elől haladva időben jelentsék, ha szovjet egységet észlelnek, hogy a többiek le tudjanak térni. Utánuk a főparancsnoki autó haladt, őket követték a tehergépkocsik, és a sort szintén egy gépkocsi zárta.

Dorogon éjszakáztak, reggel egy honvédségi laktanyában újabb tehergépkocsikhoz jutottak és folytatták útjukat Tatabánya irányába. Dorog környékén azonban többen lerészegedtek, ezért egy teherautónyi fegyveres lemaradt. Ezt a hátul biztosító autó előrehajtva jelentette, és Fáncsik Bajnánál utasítást adott bevárására. Ezután a parancsnokhelyettesek kocsija nem indult be. Fáncsik idegességében szándékossággal gyanusította meg a sofőrt és utasait és lelövéssel fenyegette őket ha nem tudják beindítani. Végül, még a konfliktus elmélyülése előtt sikerült az autót üzemképes állapotba hozni.

A szovjet csapás

Innen Tarjánig zökkenőmentesen utaztak, ott azonban váratlanul szovjet harckocsikkal találták szembe magukat. (Szinte bizonyos, hogy e találkozás csak a felkelők számára volt meglepetésszerű.) A "felderítők" gépkocsivezetője lélekjelenlétét megőrizve visszafordította az autót, de már a páncélosokról tüzet nyitottak rájuk. Fáncsikék kocsija közvetlenül utánuk jött, leintésükre már nem volt idő. A következő három teherautó egymásba szaladt. Bár a többi járművet már meg tudták állítani, a váratlan támadás, a nagy tűzerő óriási zavart keltett a felkelők soraiban. A főparancsnoki autót belapította az egyik harckocsi. (Fáncsikéknak még idejében sikerült kiugrani a járműből.) A szétszóródó felkelők nagyobb csoportja a tarjáni templom előtt gyűlt össze. A vezetők közül ekkor csak RL került elő, aki nagy eréllyel vezényelte a sebesültek összeszedését, és a renitenskedőket lelövéssel fenyegette. Az incidens 5 felkelő halálát okozta és kb. 30 személyt vittek a tatabányai kórházba, illetőleg a községi orvoshoz.

Fáncsikék a színhelytől távolabb került sebesültek ellátásával foglalkoztak (RL-ékkel nem találkoztak), majd folytatták az útjukat nyugat felé. Teherautójuk azonban üzemképtelenné vált, amikor egy kukoricáson akartak keresztül hajtani. Mivel a gyalogolás kilátástalannak látszott, Környénél Fáncsik javaslatára elhatározták, hogy a helyi állami gazdaság állományából lovakat szereznek. Az akciót Fáncsik harmadmagával készült végrehajtani, miközben a többiek egy szalmapajtában várakoztak. Egyikük a gazdaság kapujába állt pisztollyal, hogy ne engedjen be senkit. Fáncsik a másik társával szintén fegyveresen ment a lovardába, ahol elkezdték kiválogatni a szükséges 14 állatot. A lovász kénytelen volt a felnyergelni és Fáncsikot felsegíteni az egyik lóra, mialatt társa kettőt kivezetett. Eközben azonban váratlanul lövések hangzottak el, és megjelentek a helyi rendőrök, akiket nyilván értesítettek az idegen fegyveresek jelenlétéről. A gyakorlatlan lovasok kiestek a nyeregből. A kapunál álló őrt (Hamerli Iván) halálos lövés érte, Fáncsikéknak azonban sikerült elmenekülniük.

Még ugyanezen a napon a Környe és Kömlőd között haladó csoportot páncélautós szovjet katonák és magyar rendőrök bekerítették egy kukoricásban. (A magyar hatóságokat polgári személyek értesítették a felkelők hollétéről, s a rendőrök – ahogy a történtek is mutatják – szovjet segítség nélkül nem merték vállalni a felkelők lefegyverzését.) Felszólításukra hárman előjöttek, a többiek – Fáncsik kivételével – egy rövid tűzharc után tették le a fegyvert. A felkelő-parancsnokot csak comblövése után tudták megadásra kényszeríteni. Fáncsikot a rendőrök elsősegélyben részesítették, aki eközben hazaáruló gyilkosoknak nevezte őket. A foglyokat egy laktanyába, Fáncsikot a tatabányai kórházba vitték, majd felépülése után átadták a szovjeteknek.

A Tarjánban szétszórt felkelők másik csoportja, RL vezetésével Tatabánya elkerülésével visszament Bajnára.

Másnap, a szovjet csapatok érkezésének hírére a felkelők ismét szétszóródtak és az erdőben éjszakáztak, majd leadták a fegyverüket a bajnai nemzetőrségen. RL-ék négyen visszamentek Tarjánba vonattal, ahol megnézték elesett társaik temetését, ezután meglátogatták sebesült társaikat, majd Tatabányát érintve hazautaztak Budapestre.

Szabó László állitólag az egyik gépkocsival elmenekült Tarjánból, de Sopronban elfogták a magyar hatóságok.

Egyes források szerint egy kisebb felkelő-egységet Héregen szétszórtak a szovjetek, akiknek maradványa azután Bakony felé tartott, és szovjet fogságba esett.

A tarjáni csapás után lemorzsolódott kisebb létszámú csoportok Tatabánya környékén még egy ideig támadásokat intéztek az általuk árulóknak vélt személyek ellen.

A Víg utcából elindult 300–350 corvinista közül nem tudjuk hányan jutottak át az osztrák határon, és hányan kerültek perbe. Az akció vezetőit bíróság elé állították. Fáncsik főparancsnokot 1960. január 3-án kivégezték, RL-t 20, Szabót 10 éves börtönre ítélték. RL 1968 szeptemberében, Szabó az 1963-as amnesztiával szabadult.

Magyar Hírlap,1996, június 16.