56-os Portál - Kádár János a kortársak emlékeiben.

___Kádár János a kortársak emlékeiben.___Vissza

Kádár János a kortársak emlékeiben
Összeállítás az 1956-os Intézet Oral History Archívumának életútinterjúiból

Az alábbi összeállítást az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Oral History Archívuma mintegy ezer életútinterjút tartalmazó gyűjteményéből válogattuk. Az interjúrészletekben olyanok szólalnak meg és emlékeznek Kádár Jánosra, akik életük egy-egy szakaszában magánemberként vagy hivatalos szinten kerültek kapcsolatba vele, illetve alkottak véleményt személyiségéről, tevékenységéről. A részleteket a könnyebb olvashatóság érdekében – az interjúalany eredeti beszédstílusát megőrizve – rövidítettük, szerkesztettük Az emlékezők között találunk munkásokat, akik 1956-ban néhány napra váltak „politikacsinálóvá”, közéleti szereplőket, akik éveken keresztül Kádár János elvtársai voltak, majd szembefordultak vele, kommunista funkcionáriusokat, aki az elmúlt negyven év elkötelezett híveiként álltak a rendszer mellett, a koalíciós korszak politikusait, valamint „egyszerű” tanúkat. Felidézik az ifjú ellenállót, a kommunista pártszervezőt, a Rajk-per egyik közreműködőjét, aki később maga is koncepciós per elítéltje lett, a pártvezetőt, akiben a Rákosival szembeni új politika egyik letéteményesét látták, az árulót, aki részt vett a forradalom leverésében, és vállalta az azt követő megtorlás irányítását, az óvatos, de sikeres reformert, aki a gulyáskommunizmussal nemzetközileg is elismert politikussá vált, majd élete végén meghasonlott. A válogatás nem fedi le Kádár János teljes életútját, több ponton hiányos foltokat talál az olvasó, ám az a szubjektív kép, amely így kirajzolódik, számos új és érdekes részlettel gazdagítja tudásunkat az újkori magyar történelem joggal vitatott, ám meghatározó alakjáról és rajta keresztül a nevével fémjelzett történelmi periódusról is. Az emlékezés évek, évtizedek távlatából történt. Azt, hogy az interjúalany Kádár Jánossal kapcsolatban mit és hogyan idézett fel, miként vélekedett róla, jelentős mértékben befolyásolta, hogy a beszélgetés idején milyen társadalmi, erkölcsi, lelki és intellektuális helyzetben volt, milyen érdekviszonyok között élt, hogyan viszonyult a múlthoz, a felidézett élményhez, miként alakult az életútja. Ezek a „tanúvallomások” egymást kiegészítik, pontosítják, árnyalják, vagy éppen ellentmondanak egymásnak, hiszen nincs egy kizárólagosan érvényes Kádár-portré. Az összeállítás a kronológiát követi a negyvenes évek elejétől Kádár haláláig. Az eligazodást tematikus címszavak segítik, a válogatás végén az emlékező rövid életrajza, valamint az interjú készítésének idopontja és a kérdező neve olvasható. A teljes életútinterjúk az interjúalany nyilatkozatának megfelelően az Archívumban kutathatók.

Az illegalitásban

Vásárhelyi Miklós: Kádár 1944 kora őszén, amikor át akart szökni Jugoszláviába, lebukott, de nem a saját nevén. [...] A Contiba zárták, és ott egy amerikai légitámadás alkalmából a zárkáját telitalálat érte, úgyhogy valósággal kettéhasította azt. Ez egy szörnyű sokkot és traumát okozott Kádárban. [...] Röviddel ezután kiengedték. Sokakat kiengedtek, őt is kiengedték, mint nem jelentős embert. Nem volt hova mennie, és akkor a Donáth lakására ment, ott húzódott meg. De Kádárban olyan sokkot okozott ez a bombatámadás, hogy nem mert az utcára kimenni. Mihelyt légiriadó volt, nagyon sietett le a pincébe. Ezt használta fel Kovács István arra, hogy bejelentse a pártnál, hogy Kádár gyáván viselkedett, nem mert részt venni, kimaradt a mozgalmi munkából. És olyan jól alátámasztotta a dolgot, hogy fegyelmi indult Kádár ellen. Amíg a fegyelmi tartott, és nem tisztázták az ügyét, addig őt nem nevezték ki felelős funkcióba. Így lett budapesti főkapitány-helyettes, ami egy hallatlan jelentéktelen dolog volt. [...] Amikor Rákosiék Pestre jöttek, akkor ezek a dolgok tisztázódtak. Kádár rehabilitálásában döntő szerepe volt Donáthnak, mert ő elmondta az egészet, hogy itt miről volt szó, és hogy ez nem gyávaság, hanem egy olyan emberi dolog, amit meg lehet érteni.

Kelen Béla: 1944 novemberében egy illegális találkozón azt a feladatot kaptam, hogy tízezer pengőért váltsam ki Lupták Jánost, vagyis Kádár Jánost. Az összes börtönből összegyűjtött kommunistát a komáromi várba vitték. Mivel rokoni kapcsolatban voltam Bradács Györggyel, én voltam alkalmas arra, hogy rajta keresztül megvásároljuk Kádárt a Csonka nevezetű főfoglártól. [...] Először is a tízezer pengőt simogattam, és azt számolgattam, hogy a Horthy-rendszerben összesen nem kerestem ennyi pénzt. Tehát egy emberi gyengeség is volt még bennem. A másik, hogy az illegális találkozó vége után azt hittem, biztos tévedés, mi az, hogy Lupták? Volt egy hasonló nevezetű bőrmunkás a Margit körúton, hát, mondom, az egy egyszerű pártmunkás, az nem egy vezér, a pártnak nincs annyi pénze, nyilván valami egészen fontos személyiségre kell ezt a pénzt adni. [...] Aztán lementem. A tízezer pengő egy vaskos köteg volt, amit a bőrkabátom zsebeibe elosztottam. Volt egy klassz kis bőrkabátom, azt nagyon szerettem, olyan jó háromnegyedes bőrkabát volt, nagyon jó anyagból volt. [...] Elég az hozzá, hogy lekerültem, és Bradáccsal találkoztam a börtönbeszélőn. Ő volt a Csonkának a kedvence. Bradács kommunista elvtársunk volt, aki, amikor lebukott, akkor a katonaságtól hozták el. És mivel Bradács György katonaruhában jött, azt soha nem gondolta Csonka, hogy ez egy kommunista, és ő lett a kedvence. Tulajdonképpen a csomagbevételnél volt ott, meg a beszélőket is ő osztotta el. (Utólag tudtam meg, hogy Kádár a jugoszlávokkal akart kapcsolatot szerezni, és akkor kapták el, de nem vallotta be a saját nevét. Horthyék nem találták meg, pedig kerestették őt, hogy tárgyaljanak vele, de nem adta föl a nevét. És csak úgy volt ő, mint aki a jugoszlávokhoz akart menni partizánnak.) És akkor azt mondtam Bradácsnak, hogy kiváltjuk Csonkánál Luptákot. „Nem lehet!” „Miért?” Azt mondja: „Mert lelépett.” Így visszavittem a pénzt a következő találkozóra. Aztán később tudtam meg, hogy hogyan szökött meg. És ez egy nagyon egyszerű dolog. A jó formában lévő Kádárt mindig jellemezte, hogy ilyen egyszerű népi ötletei voltak. Tehát egy meszes deszkával ment faluról falura. Soha nem igazoltatták. Hát ki az a marha, aki egy ilyen két és fél collos deszkával megy Budapestre? Legfeljebb az egyik faluból a másikba mehet, ahol valami dolga van. Aztán Budapest határában ledobta a deszkát. Később mint országgyűlési képviselő, mögöttem ült Babics Antal, az urológus professzor, és akkor ott kiderült, hogy Kádár őhozzá ment.

Babics Antal: 1944. november első vasárnapján délben ültünk a feleségemmel, Gobbi Hildával és Simon Jolánnal az asztalnál, és ebédeltünk, amikor csengettek. Simon Jolán szaladt ki, és hallottuk, hogy nagy rivalgás van, nagy örömködés. Kádár volt meg a Péter Gábor együtt. Na most bejöttek ugye ebédelni, és hát mindjárt nekik is terítettek külön. Emlékszem, hogy ilyen nagy krumpli volt a húslevesben, és Kádár nagyon sápadt volt. Akkor ránéztem, és azt kérdeztem: „Mondja, fiatalember, maga miért ilyen sápadt?” Ugye tíz évvel idősebb voltam, ezért mondtam, hogy fiatalember. Azt mondta, azért, mert most szökött meg. És deszkával a vállán jött be Budapestre, mert nem volt semmi papírja, hogy lássák, hogy munkába megy, és tudja valamivel igazolni magát. Így jött aztán hozzánk, ezért volt sápadt. El volt fáradva. Ez volt az első találkozásom vele.

A fiatal politikus

Aczél György: Kádár, Péter Gábor, Donáth, Kállai és Haraszti ott lakott a Hungária körúton. Ez Pest felszabadítása előtt volt, a töltés túlsó felén folyt a harc. Az teljesen nyilvánvaló volt, hogy aki ott van, az hamarabb fog fölszabadulni. [...] Mindjárt az elején valamiért ebben a társaságban a legnagyobb tekintélye Kádárnak volt. Lehet, hogy azért is, mert nem zsidó volt, nem is értelmiségi, hanem ő volt az a bizonyos munkás. [...] Azért ez a három-négy ember lett az újjászerveződő Magyar Kommunista Párt vezetősége, mert alig volt más olyan ember itt, akinek lett volna kapcsolata. Ők mindjárt az elején igyekeztek kiküldeni embert Debrecenbe, Szegedre, szóval fölvenni a kapcsolatokat. Ilyenkor, mikor önmagát szervezi egy párt, akkor borzasztó sokat jelent, hogy kik azok, akiket törvényesen elismernek. Egyébként Kádár és Péter Gábor volt egy ideig a vezető titkár.

Gáspár Sándor: 1945 előtt a szakszervezetben nagyon komoly megbeszéléseken vettem részt. Ott nem akárkik voltak, nagyon nagy koponyák voltak. Mindig a lényeget keresték. Karácsony Sándor, meg aztán Szakasits meg Kéthly Anna, nem voltak buta emberek, tudtak vitatkozni. Marosán is tudott vitatkozni. Ez a pesti vitaszellem egy nagyon szép időszak volt, öröm volt dolgozni. Kádár abban utánozhatatlan volt, hogy a nézeteket tudta szintetizálni, minden nüanszra odafigyelt. Ő nem volt demokrata alkat, de nagy fegyelemmel rászoktatta magát, hogy odafigyeljen mindenkinek a véleményére. És tényleg nagyon jól csinálta, ezt már akkor láttam, és még inkább 45 után. Úgyhogy ez neki nagyon nagy előnye és ereje volt.

Aczél György: 1945 februárjában volt az első Rákosi aktíva, és ott ült a Kádár. Akkor odament hozzá Rákosi egyik kísérője, és szólt neki, hogy menjen fel. Kérdeztem aztán, hogy mi volt. Azt mondta, hogy Rákosi fölhívatta őt, és azt mondta: „Meg vagy te őrülve, hogy te beülsz?” Kádár azt válaszolta: „Vártam, hogy maga fog beszélni.” Erre Rákosi: „Te nem érted meg, hogy egy PB-tag nem ül be, az bevonul a terembe?” A rituálékat rögtön átvették, hogy külön ebédlő a PB-tagoknak, külön az osztályvezetőknek, külön attól lejjebb. [...] Messze a Kádárt tartottam a legkiemelkedőbb embernek. Egyetlen volt, akiben volt problémázó hajlam. Januárban tartott egy beszédet, amiért – mint utólag kiderült –, le is tolta Gerő, mert egyszerűen meg se említett egy Lenin-beszédet sem, és meg se említette Sztálint. De abban több volt a gondolkodtató, mint bárkinél. Akkor kezdett kialakulni már az, hogy Kádár egy bizonyos belső körben egy mélyebb ember benyomását tette, mint a társai. Kevésbé volt kifelé forduló. [...] Ő például tartott aztán 1919-ről 1945 márciusában egy beszédet, ahol nem azt mondta, hogy dicsőséges, hanem, hogy mi is volt akkor. Az ember ült a ceruzával, ami akkor szokatlan volt, rágta a ceruzát, és spekulált, meditált azon, hogy mi volt. Ez egyiknél se érződött. [...] Egyszer bementem hozzá 1945-ben, mondom: „Mit csinálsz te itten?” Más viszonyok voltak köztünk, nem ez az elvtárs, meg a rituálé. Azt mondja: „Ez a napom legboldogabb időszaka. Én ilyenkor egy félórát spekulálok, se telefon, se semmi.” Tényleg érződött ezen az emberen a gondolkodás. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért nem nősül meg. Akkor már harminckét éves volt. Egy abszolút szabálytalan választ adott. „Nézd, nekem van egy anyám, aki nagyon primitív asszony. Én egyetlen nőt sem teszek ki annak, hogy nem tudok tőle elszakadni. Én nem teszek ki egy nőt sem annak, hogy az ő szeszélyeit, gorombaságát elviselje. De őt se teszem ki annak, akárki is az a nő, hogy egrecírozza, mert az anyám.” Szóval ez akkor egy szokatlan hang volt ebben az egész nagy forradalmi romantikában, ami akkor volt. [...] Kádár iskolázatlan, de nem műveletlen, hanem egy művelt munkás volt, akinek például – elég ritka ez – Svejk volt az egyik kedvenc könyve. Nagyon szerette. Volt neki bizonyos groteszkhez érzéke. [...] Kádár ismertebb volt olyan értelemben, hogy ő itthon volt végig, a VI-VII. kerületen belüli körben ismert volt. Az értelmiség közt is egyébként, mert ő volt például, aki a zsidókórházi orvosokkal kommunista sejtet szervezett. Furcsa mód ennek a tényleg tanulatlan, idegen szavakat rosszul ejtő embernek volt presztízse. Ez a bizonyos személyiség varázsa.

Vásárhelyi Miklós: Egy újsághirdetés alapján mentünk el Sátorinéhez, akinek a férje, Sátori Béla az Atheneaumban volt lektor, és nagyon jó barátja volt Sárközi Györgynek. Nagyon szimpatikus volt. Egy emigrált nő volt, nem moszkvai, hanem leningrádi. Elkezdtünk nála tanulni. [...] Kitűnő tanárnő volt, és ha valaki szorgalmas volt, akkor meg is tanulhatott nála oroszul. [...] Ezt elmondtam az Orbánnak egyszer egy beszélgetés alkalmával, akkor gyorsan az Orbán is beiratkozott, és ott tanult. Nyilván az Orbántól tudta meg Kádár is, mert később ő is a Lenocskánál tanult, sőt 45 után is folytatta. Ettől persze Lenocska nagyon divatba jött, és nagyon sok funkcionárius járt hozzá tanulni. Horváth Marci is járt oda egy darabig, persze ő hamar abbahagyta, Losonczy is járt hozzá. Szóval 45 után volt egy idő, amikor divat volt Lenocskához járni ruszkit tanulni. [...] Szóval az egyáltalában nem igaz, hogy Kádár nem tud oroszul. Lehet, hogy ez is egyike az ő játszmájának. Sőt, szerintem, érteni nagyon jól ért oroszul. Lehet, hogy beszélni nem tanult meg, amin nem csodálkozom, hiszen neki a magyar nyelvi műveltsége is eléggé alacsony, és úgy nehéz idegen nyelvet tanulni, hacsak nem hallás alapján tanul az ember. De ő hosszú-hosszú évekig tanult Lenocskánál, és ezáltal olvasni és a nyelvet, a beszédet érteni nagyon meg kellett tanulnia.

Széll Jenő: Kádár mint budapesti párttitkár, egy időben a főnököm volt. Vannak figurák, akikről visszatekintve sok rosszat tudok mondani, olyanokat, amiket akkor nem vettem észre. Kádárról csak jó emlékeim vannak. Sőt, a lehető legjobb emlékeim. Minden tekintetben. [...] Amikor Bukarestben voltam, Kádár egyszer odajött nyaralni. És időt szakított magának arra, hogy meglátogasson, nem Bukarestben, hanem a követségnek a hétvégi házában, ami nagyon príma kis zabrált ház volt, valami rendesebb román polgáré lehetett. A Kárpátok legszebb részén. Oda eljött meglátogatni, és kivárta az alkalmat, amíg a feleségemmel négyszemközt maradhat, és akkor hosszan beszélt arról, hogy a feleségem hogy lát engem, és arról, hogy mire vigyázzon egy jó feleség, hogyan irányítsa, befolyásolja az embert, ezt az embert, akinek ilyen rossz tulajdonságai vannak, amire vigyázni kell, ilyen jó tulajdonságai vannak, amik sokat érnek. Volt benne egy olyanfajta emberség, ami mondhatom, hogy senki másban nem volt meg. Kifejezett segíteni akarás. Volt őbenne egy olyan mély érdeklődés az emberek iránt, amit senki másban nem láttam. [...] Egyszer Romániában ott volt Déry, ott volt Kádár, és emlékszem egy nagyon vicces jelenetre. Valaki erdélyi, magyarul tudó román beszélgetett Déryvel erről-arról, és kérdezte, hogy most mi van Rajkkal, aki most külügyminiszter. Déry mondja, hogy igen, Rajk most külügyminiszter. „És ki most nálatok a belügyminiszter?” Déry elkezdi a homlokát simogatni, azt mondja: „Ki is most nálunk a belügyminiszter?” És odafordul a mellette álló Kádár Jánoshoz: „Nem tudod, kérlek, ki most nálunk a belügyminiszter?” Mire Kádár nevetve mondta: „De igen, én vagyok.” „Jaj, bocsáss meg, kérlek szépen!” Nekem van egy olyan érzésem, hogy Jánoska ezt élete végéig nem tudta megbocsátani Dérynek. De ez nem szándékos volt Déry részéről, Déry a napi politikába nem merült bele, és – Kádár ezt megérezte –, Rajk a Déry szemében egy összetéveszthetetlen személyiség, ő pedig egy a sok káder közül, az egyik, nem káder, hanem Kádár.

Ujhelyi Szilárd: Rengeteget jártam értelmiségi gyűlésekre, szemináriumokra, ankétokra. Az 1947-es választásoknál, mint értelmiségi, én voltam beosztva Kádár János mellé, együtt beszéltünk. Akkor csodáltam meg először, hogy milyen közvetlenséggel tud beszélni. Nagyon nagy sikere volt. Nem is a gyűlésen, hanem a gyűlések után a választásban részt vevő aktivisták között. Én azelőtt nem hallottam, csak az illegális tevékenységét ismertem, de ez az emberközelség, ahogyan frázisok nélkül, reálisan tudta az egész választási kampányát folytatni, nagyon imponáló volt. Lehet, hogy elfogult voltam vele, mert az ő véleményére valóban adtam. A maga szokásos, kicsit élcelődő módján azt mondta nekem: „Nahát, ez az Újhelyi, ez egy szónok, ezt többet kéne használni.” Így aztán ezt követően még többet vettek igénybe. [...] 1947 végén egy UNESCO-program keretében a Népjóléti Minisztériumból engem is kiküldtek Genfbe, hogy gyermekintézményeket meg más szociálpolitikai intézményeket tanulmányozzak. Ez az ösztöndíj hat hónapra szólt. [...] Emlékszem, hogy elutazásom előtt Kádár János meg Donáth Ferenc vadászni vittek. Annak ellenére, hogy otthon az apám elég fiatalon a kezembe nyomta a vadászpuskát, nem volt bennem különösebb affinitás a vadászathoz, de így gyalogoltam legalább, és jó társaságban voltam. Tehát hármasban a Velencei-tó környékére mentünk ki, és útközben szóba került, hogy én nemsokára elutazom. Világosan emlékszem, hogy Kádár azt mondta: „Miért utazol te most el, amikor olyan izgalmas idők jönnek?” Csak utólag esett le, hogy tulajdonképpen ekkor a két párt egyesülése már napirenden volt, és nyilvánvaló, hogy erről Donáth meg Kádár többet tudott, mint én. Tehát, akik közelebb voltak a politikacsináláshoz, azok többet tudtak, én pedig gyanútlanul szociálpolitikai ismereteimet mentem kiegészíteni.

Kelen Béla: Voltak ilyen dolgaim, hogy meghívtam Kádár Jánost. Szóval én mindig aktivizáltam. Ezt a hajógyári esetet mondom el. Kijött, rossz volt a hangulat. Volt egy kis papír nála, amire néhány slágvortot fölírt magának, ez volt a szokása. De nem nézett bele, hanem az ujja közé csavarta, és úgy beszélt. Az akkori hitvallását körülbelül elmondom, amit a hajógyári munkásoknak mondott. Ez 1946-ban, áprilisban vagy májusban volt. Kiskabátban mentünk. Azt mondta: „Elvtársak, a magyar munkásosztály nem tudta megakadályozni, hogy a magyar uralkodó osztály a vesztébe rohanjon, hogy a Szovjetuniót megtámadja, hogy Hitler csatlósa legyen. A magyar munkásosztály akkor tud történelmi szerepének megfelelni, ha a gazdaságban megalapozza ezt az országot, és ezért dolgozni kell. Tudom, hogy mire elmennek vásárolni, egy csomag cigaretta és egy skatulya gyufa lesz belőle.” Állandóan cigarettázott. „Áldozatot kell hozni, ez egy történelmi áldozat.” Senki így nem tudta elmondani. Néma csönd volt. [...] És meggyőzte az embereket, dolgoztak, igaz, nem sokáig, mert két vagy három hét múlva értesítés jött, hogy nagy sztrájk megy végbe a kerület üzemeiben. [...] Kádár ennek a korszaknak végig a történelmi figurája, akárhogy nézem. Az egyesülés után Marosán lett a titkár. Majd elmúlt egy év, és elvitték könnyűipari miniszternek. A titkári értekezleten a cserét Farkas Mihály bonyolította le. [...] Tehát Marosán más fontos megbízást kapott. [...] Kádár kísérte Marosánt. Nem is ült az elnöki asztalnál, oldalt ült le szerényen. Egyszer csak felállt. Megint kezdett valamit morzsolgatni, és azt mondja: „Kérem, megtörtént történelmünk egyik legnagyobb eseménye, a két munkáspárt egyesülése. Én korainak tartottam. Későbbre gondoltam ezt, de ha ez volt a párt döntése, ezen kellett munkálkodni. És ha az egyesülés érdem, akkor a legnagyobb érdeme Marosán Györgynek van. Ezt ne felejtsük el!” Láttam, hogy rettenetesen dühös rá Farkas Mihály, meg tudta volna ölni.

Donáth Ferencné Bozóky Éva: Az én számomra az a Kádár van, akit fiatalon ismertem. A későbbi Kádár számomra egy ismeretlen figura. Bizonyára roppant érdekes lenne az ő későbbi életének a fordulatait és az ő titkait is ismerni, de ezeket én nem ismerem. Ahogy én emlékszem rá, egy fiatal, eleven, sok minden iránt érdeklődő ember volt. Bizonyára kölcsönös volt a szimpátia. Én annyit tudtam róla, hogy 1944-ben az illegalitásban Ferivel lakott együtt egy Hungária körúti lakásban. Szimpatikus volt, ahogy beszélt, ahogy szeretett volna demokráciát teremteni, parlamenti demokráciát, akkor, amikor a többpártrendszer megszűnt. „Most már egyedül vagyunk a Parlamentben, tehát teljesen őszintén lehetne mindenkinek beszélni, teljes pártdemokrácia lenne jó” – ezek a gondolatai megakadtak a fejemben, mert másoktól nem hallottam ilyesmit. Lehet, hogy mások is mondtak hasonlókat, de én mástól nem hallottam, és nekem ezek szimpatikus gondolatok voltak. Szimpatikus volt az is, amennyire vonzódott a kutyákhoz. És az egész lényében volt valami kifejezetten vonzó és kellemes. Amikor vasárnap reggelenként jött – Feri még rendszerint nem volt kész, vagy borotválkozott, és én csináltam neki az elemózsiát a vadászatra –, akkor Kádár leült a konyhában, közvetlenül és természetesen, ahogy egy, a családhoz sokszor járó ember, aki nem érzi magát vendégnek. És akkor midig mondta: „Adjon nekem ennivalót, mert engem otthon gyomorbajos diétán tartanak, és nagyon unalmas az a diéta.” Nagy izgalmak közepette, hogy nem fog-e megártani neki, megkínáltam ezzel-azzal, vaddisznókolbásszal és hasonlókkal. Szóval kellemes benyomást keltett bennem. Azután már csak egyetlen egyszer találkoztunk, valamikor 55-ben, vagy 56 elején, és akkor már egy kicsit idegenebb volt számomra. Valahogy azok a dolgok, amiket elmesélt, a börtönélmények, az apró kitolások az őrökkel, az nekem már nagyon idegen volt, mert én mindig úgy fogtam fel az őröket, mint egy hatalmas húsdarálónak a csavarjai, tehát nem tettem őket felelőssé semmiért. Azt persze nagyon tudtam értékelni, ha valamelyik őr emberséges volt. [...] Akik nem voltak nagyon gonoszak, azoknál általában nem őket tettem felelőssé azért, ami van, mert mióta a világ világ, azóta minden diktatúra, minden zsarnokság megtalálta a maga gépcsavarjait ehhez, és nem a gépcsavar tehet arról, hogy az automatizmus hogyan működik. És az, hogy én most kitoljak ezzel a gépcsavarral, az nekem valahogy méltóságomon alulinak tűnt. Hogy kitoljak az előadómmal, az esetleg igen, de az, hogy ezekkel az emberekkel, az nem. Ő olyan dolgokat mesélt akkor, hogy hogyan tudott túljárni az eszükön. Nem találtam túlzottan szimpatikusnak, mert jelentéktelennek találtam az ellenfelet, akin ő apró dolgokban győzedelmeskedett. De ez egy olyan futó találkozás volt, és utána többet soha nem találkoztunk. Bennem nem maradt meg más emlék, csak ennek a fiatal Kádárnak az emléke.

A koncepciós perek

Széll Jenő: A második letartóztatási hullám idején bennem még mindig a vallásos odaadás érvényesült, tudniillik, akinek a viselkedésében valami nem rokonszenveset, valami kivetnivalót találtam, vagy csak egyszerűen valami feltűnőt és észrevehetőt, az már alkalom volt arra, hogy önmagamnak bizonyítsam az illető feltehető bűnösségét. [...] De Kádárnál nem találtam semmit. Kádárnál teljesen el voltam képedve. Az volt az első, amit nem tudtam megemészteni, nem tudtam hova tenni, föl voltam dúlva. [...] Még ez előtt történt a Deszkás letartóztatása. Annyira föl voltam dúlva Deszkás estében, aki velem szemben dolgozott két évig, hogy azt mondtam, hogy így játszani nem lehet. Végül csak egy valami csillapította a háborgásomat, és hitette el velem a dolgot, az a Kádár szava volt. Azt mondta: „Ha te is olvastad volna az ő kézzel írt vallomásait, ahogy én, akkor másképp beszélnél.” Na hát, ha ez Kádárt meggyőzte, akkor rendben van. De amikor Kádár sittre került, hát ez volt a második nagy repedés, illetve ez már nem is a második, hanem már a harmadik vagy negyedik volt. Szóval ebben az évben sok minden repedés volt bennem.

Mátyás László: Rajk két hétig semmit nem akart bevallani. Semmit az égvilágon, hogy az ő múltja tiszta, stb. És akkor jött a Központi Bizottság titkára, Farkas Mihály és a belügyminiszter, Kádár János, és beszéltek vele, hogy ez nagy ügy, ez politikai fontosságú ügy, az egész kommunista mozgalomnak az ügye, és kutyakötelessége ezt vállalni. Mert ha nem vállalja, akkor más módon lesz kénytelen elvállalni, és az számára nézve sokkal rosszabb lesz, és nagyobb szenvedéssel fog járni. Itt tényleg nem volt kiút előtte. De nagy disznóság – lehet, hogy ezzel talán megkönnyítették a helyzetét –, hogy elhitették vele, életben fog maradni, nem fogják kivégezni. Rajkkal is elhitették és mindazokkal, akik ilyen helyzetbe kerültek. [...] Azért kellett Kádárt lecsukni, ez benne volt az egész konstrukcióban, hogy nehogy véletlenül kilocsogja. Biztonsági okokból. Ez egy ilyen darálómalom volt, hogy egyesekkel megcsináltatjuk a piszkos munkát, és aztán őt is félretesszük, nehogy kiszűrődjön. De egy ilyen koncepció Európa közepén, a civilizáció mai fokán óriási bornírtság kellett legyen ahhoz, hogy elhiggyék, Közép-Európában nem jut ki az emberek közé, amit itt elkövetnek. Az a brutális, embertelen mód, ahogy ők embereket félreállítanak, illetve likvidálnak, mint ahogy az emberek egy poloskát agyonnyomnak. Az emberélet nem számított semmit ezeknél. [...] A főkoncepció, az Farkas Mihály kezében volt. Mert Farkas Mihály elképzelése szerint a magyar párt élén Rákosin kívül ők lehettek a legplauzibilisebb emberek. Elsősorban Rajk, mint művelt, mozgalmi tapasztalattal rendelkező, jó megjelenésű néptribün, aki rokonszenves az emberek előtt, gyönyörűen tudott beszélni, és Kádár is lehetett. Tehát ezt a két embert kell kompromittálni. Úgy kell kompromittálni, hogy ők ne jöhessenek számításba Rákosi esetleges utódjaként, mert az én vagyok – mármint Farkas Mihály. Ő már azzal a koncepcióval dolgozott a személyek kijelölésénél, hogy ő legyen az utódja, ha Rákosi kiöregszik a vezetésből. Ezt így mondta el nekem Kovács István, neki az volt a szent meggyőződése, hogy az egész ügyet, a személyek kijelölését, meg a részletek kidolgozását Farkas Mihály személyesen irányította. És én hajlok arra, hogy ezt elfogadjam, mert másképpen nehéz volna elképzelni, hogy hogyan jött össze ez az egész.

Aczél György: Én őt egészében egy borzasztó pozitív embernek tartom, semmit nem letagadva a negatívumaiból. De az elhallgatás nélkül nincs megőrülés. Ő teljesen bezárt ember volt. Soha nem tudott megnyílni. Pedig abszolút pozitív dolognak tartom, amit ő csinált. [...] A Rajk-perrel kapcsolatban az ő szerepe pozitívvá vált azáltal – minden ávéhás ezt mondja róla –, hogy az akasztáskor abszolút passzív volt, jóformán meg se mukkant, csak a Farkas intézkedett, beszélt, és ő a végén bement Rákosihoz, teljesen feldúlva, és azt mondta, hogy a Rajk ezt és ezt kiabálta, a Szalai meg azt, hogy becsaptatok. És nem lehet, hogy ezek ellenségek lettek volna. Erre Rákosi azt mondta neki: „Kádár fiam, sokat kell neked még tanulnod.”

Vásárhelyi Miklós: Donáth semmi különlegeset nem mesélt. Ő azt mondta, hogy őket így – már ami a Kádárt és őt illeti – tettleg nem bántalmazták. Hogy ezek a mesék Farkas Vladimirről és a lepisilésről, nem felelnek meg a valóságnak. Ezek mind a képzelet szülöttei. Donáthtal azt csinálták – magas volt a vérnyomása –, hogy a fal mellé állították, a falhoz fordulva órák hosszat kellett állnia, és egy doktor nézte a szívét és a vérnyomását, és figyelte, hogy meddig lehet. [...] Aztán éjszaka nem hagyták aludni. Szóval ilyen dolgokat csináltak, de azt mondta, hogy őt, és tudomása szerint Kádárt sem bántották fizikailag.

Gáspár Sándor: Kádár a börtönnel kapcsolatban nagyon szűkszavú volt mindig. Ha az ember direkt rákérdezett, akkor válaszolt, de én is láttam, hogy ez neki kínos, úgyhogy nem is nagyon faggattam. Volt egy konkrét eset: a tévében feltűnt egy időben egy kulturális eseményeket kommentáló emberke – én nem ismertem régebben sem, meg azóta sem, nem is beszéltem vele soha –, akiről elterjedt a hír, hogy ez vallatta és ütötte Kádárt. Én megkérdeztem tőle, hogy X. Y. tényleg vallatott és ütött? Kimondta, hogy igen. „Akkor hogy létezik, hogy a tv-ben van?” Azt mondta: „Azt ne tőlem kérdezd. Én nem fogok senkinek se szólni, hogy mit keres az ott.” Nem szólt. Tehát, ha direkt rákérdezett az ember, akkor elmondta szűkszavúan, és én nem is faggattam tényleg soha, csak ha ilyen alkalom volt, akkor rákérdeztem. És ez is jellemző Kádár – minden ellenkező híreszteléssel szemben – magas erkölcsiségére, hogy tényleg nem tette szóvá, hogy mit keres az az ember ott.

A született másodhegedűs

Földes Péter: Elmondok egy személyes epizódot. Ami jellemző, és azt mutatja, hogy a férges almában is van egy harapásnyi jó. Ha jól emlékszem, 54 őszén volt az a nagy népfrontgyűlés a városi Színházban, amelynek a szónoka Nagy Imre volt, és amelyet aztán sokat támadtak. Ragyogó beszédet mondott Nagy Imre, Kovács István felolvasta Rákosi moszkvai táviratát. Én voltam akkor az Esti Híradó szerkesztője, én vezettem ott a felvételeket, amelyet aztán este adásba adtunk. A szünetben ragyogó protokoll büfé volt, ahol rém nagy tolongás volt. Nagyon sokan mentek oda. A földszinten egy fizető büfé volt. Én a magam ízlése szerint oda mentem, mindig utáltam a protokollt. Vettem egy süteményt, megállt mellettem Kádár. Akkor láttam először a börtöne után, rossz állapotban volt, megdöbbentett, mert akkor találkoztam először vele, aki a legmagasabb rangú börtönbe vetett volt. Köszöntem neki udvariasan, és mondtam neki: „Nem ismer meg Kádár elvtárs? Földes Péter vagyok, találkoztunk egyszer, egy választás előtt, hosszú beszélgetést csináltunk. Mit csinál most?” Mondta, hogy a XIII. kerületi pártbizottságon van, és közben elővett négy forintot, és levett egy almát. Beugrott az agyamba az újságíró, mondtam, ha megengedi, el fogok magához küldeni egy riportert, egy beszélgetést fog magával csinálni a rádió számára. Azt mondja: „Az jó lesz, köszönöm.” „Jól van egészségileg?” Keserűen mosolygott. Én meg úgy viccesen megjegyeztem, hogy úgy látszik, vannak, akik pénzért esznek. Ő is mosolygott, majd elköszöntünk.

Vass Henrik: A Kádár és köztem lévő ellenszenvem története csak sejtésekre épül, de azt hiszem, nem esik messze a valóságtól. Amikor Kádár kikerült a börtönből, akkor őt kinevezték XIII. kerületi titkárnak. Én nagyon tiszteltem, és sajnáltam őt az alaptalan meghurcoltatásáért, sokra tartottam a képességeit, és mint a Szikra Kiadó igazgatója felkértem őt, hogy írjon egy brosúrát a tömegpolitikai munkáról és a párt vezető szerepének érvényesüléséről a XIII. kerületi tapasztalatok alapján. Örömmel vállalta a felkérést. Kértem, írjon egy vázlatot, erre ő azt mondta, hogy tudja ő, miről kell írni. Már ez is egy kicsit mellbe vert, mert sértődöttséget éreztem a válaszából, és a szerződéshez is kellett volna a vázlat. Ettől függetlenül küldtem neki szerződést, emlékezetem szerint három ívre. Elkészült a brosúra, ami szerkezetében, gondolatmenetében nem felelt meg azoknak a kívánalmaknak, amelyek a témával kapcsolatosan felvetődhettek. Semmi olyat nem tartalmazott, ami szemben állt volna a korabeli felfogással, tehát a munka nagy csalódást okozott nekem. Akkor csináltam egy alapos vázlatot a témáról, és kértem Kádárt, nézze át és mondja meg, mi a véleménye róla, el tudja-e vállalni a javaslataimat vagy sem. Attól kezdve ő soha semmire nem reagált, nem válaszolt, azt sem mondta, hogy nem, azt sem, hogy igen. [...] Egy tévedést el kell oszlatnom: Kádárt általában szerény, puritán embernek ismerték. Ez valószínűleg helyes megítélés, de ezek az emberi tulajdonságai nagy hiúsággal párosultak. Ez nem valami bonyolult pszichológiai rejtély. Nehezen felejtette el, ha valami sérelem vagy vélt sérelem érte. Nos, ez a brosúra egy ilyen eset volt. Segíteni akartam, sértődöttség lett belőle, ami mindvégig beárnyékolta a kapcsolatunkat. Azóta bárhol, bármikor, bármilyen formában volt dolgom Kádárral, kényszeredetten fogadott és fogott velem kezet.

Vásárhelyi Miklós: Nagyon bonyolult volt Kádárnak és Nagy Imrének az összehozása 1954 decemberében. Ezt Losonczy is meg én is nagyon akartuk. Mindketten előterjesztettük a hozzánk közel állóhoz a kérést. Mindkettő elvben benne volt, de hát a szokásos pártszerűségi normák szem előtt tartásával. Mindkettő nagyon vigyázott arra, hogy nehogy úgy nézzen ki, hogy ő a kezdeményező. Tehát itt tulajdonképpen összevissza kellett beszélni, hogy végül is összejöjjön ez a találkozás. Mert Kádár azzal érvelt, hogy „Én XIII. kerületi titkár vagyok, hogy kerülök én a Nagy Imréhez, a miniszterelnökhöz? Nekem lehet dolgom a Budapesti Pártbizottsággal, a szervezési osztállyal, ezzel, azzal, amazzal.” Nagy Imre meg körülbelül ugyanazt mondta: „Milyen alapon hívom én be a XIII. kerületi titkárt?” Szóval ilyen kétségbeejtő szituációk adódtak. Végül nagy kínnal-keservvel, lényegében úgy, hogy egyiknek se mondtuk meg az igazat, összehoztuk ezt a találkozót, amelyik teljesen negatívan végződött. Mégpedig azért, mert Nagy Imre itt elég őszintén feltárta, hogy mi a helyzet és milyen támadás indult ellene, és hogy akarják megbuktatni azt a politikát, amelyik többek közt azt is eredményezte, hogy Kádár egy fél évvel ezelőtt kiszabadult, és most megint az apparátusban dolgozik. Kádár viszont mereven elzárkózott mindenfajta olyan kapcsolattól, amelyik nem teljesen hivatalos és szabályszerű pártkapcsolat, és még a politikai vitába se volt hajlandó belemerülni. [...] Gimessel 1955-ben egy szép őszi napon a Rózsadombon sétálva megállapodtunk abban, hogy valamit kellene csinálni. Akcióra van szükség. Ennek az esélyeit, lehetőséget latolgatva jutottunk arra a következtetésre, hogy a legjobb és a leghálásabb tulajdonképpen egy fellépés lenne a pártvezetésnek ezek ellen a teljes képtelen, nevetséges és hajmeresztő kultúrpolitikai intézkedései ellen, Bartók, Madách, Németh László stb., amik borzasztó nehezen voltak védhetők és közbotrány jellegét öltötték. [...] Ebben nagyjából meg is egyeztünk. [...] Az ügy általános tetszést aratott, olyan mértékben, hogy Haraszti és Losonczy Kádárhoz is elmentek, és neki is megemlítették ezt a dolgot. Hangsúlyozták, hogy ez teljesen ellentétben van azzal a gyakorlattal, ami a Szovjetunióban folyik, ahol Hruscsovval együtt a liberalizálás azért továbbment. [...] Nekünk az volt az elképzelésünk, hogy ez széleskörű akció legyen, amelyet mint párton belüli megmozdulást, csak párttagok írnának alá, és a párt kultúrpolitikája ellen tiltakoznának. Kádár nagyon helyeselte az elgondolást, egyetértett vele teljes mértékben, csak azt tette hozzá, hogy mivel itt kulturális dolgokról van szó, ő úgy gondolja, hogy ezt nem általában párttagoknak kellene aláírni – tehát hogy a funkcionáriusok kiesnek, vele az élen –, hanem azoknak az embereknek, akik ezen a területen vannak.

Aczél György: 1955-ben volt egy nagy jelenetünk Kádárral, ami után hónapokig nem találkoztunk. Amikor illegálisan elolvastam Rákosi ötvenhármas beszédét, kiborultam. Előttem akkor vált világossá, hogy Rákosi egy gyilkos. Addig mindenféle konfabuláció volt, hogy nem tudott róla, meg nem tudom mi. Amikor elolvastam a beszédének azt a részét, hogy „el kell ismernem, parancsot adtam, törvénytelenül, emberek letartóztatására, megkínzására és elítélésére”, akkor berohantam Kádárhoz, és üvöltöttem vele: „Egy gyilkost támogatsz! Ha valaki Dunaújvárost rossz helyre építi, azért lehet önkritikát gyakorolni, de gyilkosságért nem lehet önkritikát gyakorolni”. [...] Azt hiszem, 56 év elején kezdte már mondogatni, hogy nem fog ez menni. És úgy emlékszem, hogy amikor Rákosi megjött a XX. kongresszusról, már az volt a véleménye, hogy ez így nem megy tovább. 56-ban már szembeszállt Rákosival, akkor már Rákosi leváltása mellett volt. [...] Kádár huszonöt évig azt mondta, akkor dőlt el, hogy Magyarországon nincs békés kibontakozás, amikor Rákosi megjőve a XX. kongresszusról azt mondta, nekünk itt már semmi teendőnk nincs, mert a magyar párt előbbre van, mindent megcsinált. És harminc évvel később ugyanezt mondta Kádár is a XXVII. kongresszusra. Egy ember, aki ezt huszonöt évig sztereotípiaként ismétli minden erről szóló vitában, és beleesik ugyanebbe. [...] Kádárra egész életében hatott, hogy akkor a börtönben ez a fiatalember – akkori fiatalember – és Rákosi közt kialakulhatott egy ilyen apai lekezelő viszony, amire jellemző, hogy Rákosi többszöri ajánlata ellenére Kádár soha nem tegezte vissza. Rákosi tegezte őt, paraszti szokás szerint ő meg magázta. Amikor nekem már szidta Rákosit, akkor sem volt hajlandó elfogadni az én értékelésemet, amit tényekkel támasztottam alá – amit neki jobban kellett tudnia –, hogy Rákosi effektív gyilkos. A legutolsó pillanatig, nagyon sokszor fölmerült köztünk a Nagy Imre-ügy, Nagy Imre kivégzése. Kádár mindig azt mondta, hogy azáltal is igazságtalan – ha úgy tetszik –, hogy Farkas Mihály és Péter Gábor nem lettek kivégezve. Soha nem említette Rákosit. Mindig én tettem hozzá: és Rákosi? És erre ő nem felelt. Szóval volt valami a két ember közt, egy olyan viszony, aminek alapján annak ellenére, hogy pontosan kellett tudnia, hogy milyen szerepet játszott Rákosi – így kell mondanom – az emberek megölésében, ez tabu maradt a számára. [...] Az egész pártvezetés nem tudott megszabadulni a legfőbb tehertételétől, és ez vezetett a robbanáshoz. Ez addig ment Kádárnál, hogy amikor 56 júliusában Mikoján másfél órát beszélgetett vele a mostani lakása kertjében – ami egy épületes dolog lehetett, mert Mikoján nem tudott magyarul, ő meg alig tudott oroszul, de másfél órát beszélgettek –, és fölkínálta neki a párt vezetését, Kádár nem fogadta el. Azt mondta, hogy az ember ilyenre nem jelentkezhet. Ebben még annak is szerepe volt szerintem, hogy nem akart Rákosi ellenébe tenni.

Széll Jenő: Nagy Imre hatvanéves lett, és megcsinálta az Orsó utcában a fogadást. Én is megjelentem. Ott az ő hívei voltak jelen. Előzőleg beszéltem Kádárral, és Kádár azt mondta, hogy annak idején, amikor Nagy Imrét kizárták, ő fölkereste, de most nem megy el. És ez engem nagyon meglepett. Akkor ő megindokolta, hogy miért nem. Valami olyasmit mondott, hogy azért nem megy el, mert ez demonstráció a pártegység ellen, és ebben nem akar részt venni, de ír neki egy levelet, amelyben gratulál a hatvanadik születésnapjára. [...] Van még egy érdekes emlékem a Memorandum aláírásával kapcsolatban. A Memorandum idején nekem volt egy telefonon megbeszélt találkozásom Kádárral. Nem emlékszem, hogy miért kerestem, azt hiszem, egyszerűen beszélni akartam vele. [...] Én Nagy Imre mellett álltam, azért, mert őt végtelenül tiszteltem az emberi tisztasága miatt, egy kicsit politikusi alkalmatlansága miatt, de már erősen szkeptikus voltam. Én így jelentkeztem Kádárnál, és akartam vele beszélni. Elmondtam Haraszti Sanyi bácsinak, hogy megyek Kádárhoz, és erre ő engem valamivel megbízott. A Rákosi-féle ellentámadáshoz hozzátartozott egy akció, amit akkor indított be. Ezt Kopácsi meg mások révén tudta meg Haraszti Sanyi bácsi. Arról volt szó, hogy akkor még nem volt kimondva az utolsó szó a Rajk-ügyben, voltak különböző központi vezetőségi határozatok, kvázi lépésről lépésre, fogcsikorgatva engedtek a tömegnyomásnak. [...] Tehát Rákosinak volt egy manővere. Nem azért, mintha féltette volna Kádártól a pozícióját, hanem azért, hogy a Rajk-ügyben való felelősségét kisebbítse. Előszedte azt a magnetofonszalagot, amelyen Kádárnak, Farkas Mihálynak és Rajknak az ÁVH-n történt beszélgetése volt megörökítve. Ugyanis, amikor Rajkot letartóztatták, Rajk sürgette, hogy a KV küldöttjével akar beszélni, s ennek eleget is tettek, Kádárt és Farkas Mihályt bízták meg, hogy menjenek be az ÁVH-ra és beszéljenek Rajkkal. Az ő feladatuk volt Rajkot rávenni arra, hogy vállalja a konstrukciót. Ez a beszélgetés megörökítésre került, és a szalag egyik példánya Kopácsi kezébe került, s ennek a magnetofonszalagnak egy másik példányát, preparálva vagy nem preparálva, ezt már nem tudom, akarta Rákosi felhasználni Kádár ellen. Kádárra akarta kenni a saját felelőssége egy részét. Ezt kellett nekem megértetnem Kádárral. Amikor fölmentem Kádárhoz, hosszú ideig nem erről volt szó, mert sokáig nem is hagyott szóhoz jutni, hanem a Memorandumról beszélt, a kulturális életben dolgozó elvtársak feliratáról a KV-hoz. Ez akkor friss ügy volt, s Rákosiék éppen készültek az ellenütésre. S ekkor Kádár hosszan magyarázta, hogy nekünk most az a feladatunk, hogy kitérjünk az ellenütés elől, tehát vonjuk vissza az aláírásunkat. Ami fontos volt – hogy a közvéleményt megmozgassuk –, az már megtörtént, most ügyesen ki kell térni az ellentámadás elől, mert az ellenfél túlerőben van. Azt magyarázta Kádár, hogy a jó bokszoló, ha túlerőben lévő ellenféllel harcol, akkor nem ütésváltásra törekszik, hanem elhajol az ellenfél ütései elől, és így fárasztja. Mindig megpróbáltam közbeszólni, hogy „Kádár elvtárs, most már nem erről van szó, hanem...” – de ő nem hagyott szóhoz jutni. Van benne egy bizonyos csökönyösség, hogy amikor neki olyan elképzelései vannak, amelyek nem egyeznek a tényekkel, akkor nehéz őt kimozdítani ezekből az elképzelésekből. Végül – vagy egy negyedórás huzavona után – dühbe gurultam, és elég keményen és hangosan azt mondtam, hogy „Értsd meg, hogy az elvtársak valamennyien nagyon határozottan kijelentették, hogy nem hajlandók visszavonni az aláírásukat, akár helyes ez taktikailag a te felfogásod szerint, akár nem! Ezt vedd kérlek végre ténynek! Nem fogják visszavonni, ebből induljunk ki!” Ekkor megértette, hogy miről van szó, és mondott is egy pár okos tanácsot. S csak ezután tudtam előjönni az üzenettel. „Vigyázz, mert Rákosi a magnetofonszalaggal akar manipulálni, téged akar támadni, a te kezedben van az a kulcs, amivel Rákosit meg lehet buktatni.” S ekkor következett az a rendkívül érdekes reagálás, amire nem voltam elkészülve. Kádár azt mondta: „Nem szabad Rákosit megingatni!” Mondtam: „Meg van az már ingatva.” „Igen, éppen ez a baj, mert a proli ragaszkodik Rákosihoz, a prolinak Rákosi szent! Mi tudjuk, hogy Rákosinak eltört a lába. – A hasonlatot a fociból vette; volt egyszer az MTK-nak egy híres focistája, a szőke Kalmár, akinek az osztrák–magyar válogatotton eltörték a lábát, hónapokig volt beteg, aztán megint tréningbe állt, megszerezte a megfelelő kondíciót, de újra futballozni már nem tudott, mert a lábtörése kísértette. – Látod, Rákosi is úgy van, mint a szőke Kalmár, eltört a lába, és nem tud már futballozni.” Kérdem: „Mi tehát a teendő?” „Az a teendő, hogy mi valamennyien, akik a pályán vagyunk, úgy futballozzunk, mintha Rákosi lenne változatlanul az igazi csapatkapitány” – ez volt Kádár válasza arra, hogy Rákosi veszélyezteti őt, hogy őt akarja felelőssé tenni a Rajk-ügyben. Ez a találkozás csak megerősített abban a felfogásomban, amit Kádárról már régen vallottam, hogy megfizethetetlen második ember. Egy jó prímás mellett tökéletes brácsás! Neki mindig az kellett, hogy valami félreérthetetlen tekintélyre támaszkodjon. Ő azért ragaszkodott még ebben a helyzetben is Rákosihoz, mert Rákosi volt számára a félreérthetetlen tekintély. Tisztában volt vele, hogy Rákosi lényegében már belebukott a Rajk-ügybe, de neki annyira imponált az, amit úgy nevezett, hogy Rákosi az igazi forradalmár típus, hogy nem tudott ettől megszabadulni. Kádár azt hangoztatta, lehet, hogy Révai okosabb és műveltebb Rákosinál, de aki azonnal tud cselekedni és azonnal teljes erővel tud odaütni, amikor erre szükség van, az Rákosi, és ez a forradalmár karakter Kádárnak hallatlanul imponált. És még ilyen körülmények között is, amikor Rákosi úgy nézett ki a párt élén, mint Szigetvár ostrománál a lovához kötözött Szulejmán szultán holtteste, ragaszkodott hozzá. [...] Ezt a feltétlen tekintélyigénylését láttam megnyilvánulni akkor is, amikor 56 nehéz napjaiban tényleg összeomlott, egészen az idegösszeroppanásig. El tudom képzelni, hogy amikor csöngött a telefon, s azt mondták, hogy „itt a szovjet nagykövetség...”, s közölték vele, hogy azonnal autót küldenek érte, akkor mázsás kő esett le róla, mert a feltétlen tekintély, a Szovjetunió, majd megszabja, hogy mit kell tennie, és azt ő a legjobb tudása szerint végrehajtja. Én ilyen embernek ismertem meg őt, s hogy két évtized valóban sikeres munkája után fizikailag és lelkileg ilyen rossz állapotba került, és a felőröltség és fáradtság ennyire mutatkozik a fizimiskáján, én ezt jórészt azzal magyarázom, hogy ő egy olyan ember, aki brácsásnak született, és – részint kényszerűségből, részint saját karriervágyból – prímást kell játszania. Ebben az ellentmondásban látom az ő figurájának a kulcsát. [...] Kádár született másodhegedűs, akit a történelem arra ítélt, hogy prímás legyen. Mint minden hasonlat, lehet, hogy ez is találó, de azért egyoldalú és sántít. Mert azzal legyünk tisztában, hogy véletlenül senki sem kerül a hatalom csúcsára. Illetve, amikor a hullámverés feldob valakit, esetleg a saját szándéka ellenére, a hatalom csúcsára, ugyanez a hullámverés pillanatok alatt tovább is sodorja, mert ahhoz, hogy valaki eljusson a hatalom csúcsára, és ott keményen megkapaszkodjék, ahhoz predesztináció és nagyon erős akarat, nagyon erős céltudatosság kell, vállalva az odajutás és a megkapaszkodás általános emberi és morális szempontból nem mindig példamutatónak tekinthető engedményeit.

Kelen Béla: A budapesti pártbizottságon dolgozott a feleségem. Elmentem egy alkalommal az Editért, és közben, ahol most a KISZ van, abban a mozi teremben valami gyűlés volt. Ott Mező Imre állatian kikelt Rákosi ellen, és nagyon szidta. Ez már a leváltása előtt pár héttel vagy hónappal volt. Közben átjött a Pest megyei pártbizottságról Kádár János Mezőért, a haverjáért, hogy sétálgassanak, beszéljenek. És akkor valahogy meglátták, és fölültették az elnöki emelvényre, és Kádár szót kért. És azt mondta: „Elvtársak, ha valakinek van elszámolni valója Rákosi Mátyással, akkor az én vagyok. Nekem személyileg is van elszámolnivalóm. De én nem Rákosi Mátyás személyéről beszélek, nem az a lényeg, hanem az ország ügye, és abban az esetben, ha ezt az országot erről a mélypontról ki tudjuk emelni Rákosival, akkor én félreteszem a személyi sérelmemet és az elszámolnivalómat. Úgyhogy nem értek egyet Mező elvtárssal, a barátommal, ahogy a szitok-átok politikába átmegy. Egyelőre ő a párt vezetője.”

Kovács András: Rákosi leváltása után 1956 abban éltünk, hogy nagy változások közepében vagyunk vagy leszünk. Nagy változások történtek a mindennapi életben is, javuló helyzet volt az országban. A szellemi élet nagyon fölpezsdült, nagy viták voltak. Volt egy érdekes élményem, ami akkor inkább csak furcsa volt. Filmet akartunk csinálni Háy Gyula Varró Gáspár igazsága című színdarabjából. Ez egy falusi történet volt, amit a Nemzeti Színházban próbáltak, azt hiszem, október végén lett volna a bemutató. Ebből mindjárt rendeltem forgatókönyvet. Akkor állandóan konzultáltunk, és mondtam a dramaturgnak, hogy menjen el a rendezővel Kádárhoz, aki akkor Pest megyei párttitkár volt. Nekem nem volt időm, máig sajnálom, hogy nem mentem el. Elküldtem őket, hogy beszélgessenek arról, hogyan látja Kádár a falu helyzetét, ami akkor nagyon gyorsan változott. Elég szkeptikusan jöttek vissza, azt mesélték, hogy Kádárnak nemigen tetszett a forgatókönyv, és nagyon ironikusan beszélt az írókról, hogy az írók azt hiszik, ők csinálják a változásokat, ahogy a kakas is azt hiszi, hogy ő csinálja a hajnalt. Ebben benne volt Kádár egész későbbi fönntartása az értelmiséggel kapcsolatban.

A forradalom napjaiban

Csongovai Per Olaf: Úgy gondoltuk, hogy Kádár Jánossal is találkoznunk és tárgyalnunk kell, hiszen ő a párt főtitkára, és fontos, hogy vele is szót értsünk. Nagy Imrénél egy kicsit feszült volt a hangulat, Kádárral azonban nagyon közvetlen hangon tárgyaltunk. Kádárhoz velünk jött a Tompa utcai felkelők delegációja is. [...] A tárgyaláson ott volt még Münnich Ferenc és Apró Antal is. Kádár elmesélte, hogy először azt hitte, hogy ez egy ellenforradalom, de már rájött, hogy ez nem ellenforradalom. Azt mondta: „ez egy eredeti forradalom, mert nem a rendszer, a fönnálló gazdasági-társadalmi viszonyok megdöntéséről van szó, hanem a világtörténelemben egyedülálló jelenségként a rendszer politikai kifejezését akarja megváltoztatni”. Erre azt mondtam neki, hogy „a politikai forradalom nem egy önálló, egyedülálló jelenség, az gyakran megtörténik a történelemben”. Aztán Kádár elmesélte, hogy neki kezdetben azért volt gyanús a dolog, mert hogy lehetett az, hogy a felkelők ilyen szervezetten elfoglalták a Rádiót, a telefonközpontokat, rendőrkapitányságokat, hiszen ezek az akciók komoly stratégiai elképzelésekre utaltak. Nem volt ebben semmi előre megfontolt, mindenütt spontán felkelés volt, és a felkelők mindenhová bementek. Nem volt semmi előre eltervezve, megszervezve. Azt is elmondtuk neki, hogy sokkal többről van szó, mint egyszerűen utcai harcokról a rendőrség és a civilek között. Itt sokkal mélyebb társadalmi mozgolódásokról és indulatokról van szó. Akkor már kezdtek létrejönni a munkástanácsok. S hogy bebizonyítsuk neki, hogy mennyire nem vagyunk ellenforradalmárok, a tízünk közül ötünknek volt pártigazolványa, és megmutattuk neki. [...] Kádár végül azt mondta, hogy ő attól fél, hogy meg fog szűnni a szocialista tulajdon. Erre azt válaszoltam, hogy ez csak akkor lehetséges, ha a parasztság ellenforradalomba csap át az egyház támogatásával. Egyetlen lehetőség van a forradalom megmentésére: ha maga átáll. A párt át tudná venni a forradalom vezetését is, csak magáévá kell tennie a forradalom követeléseit. Erre Kádár azt mondta, hogy nagyon érdekes a javaslat, de előbb szimbolikusan adjunk őrséget a pártközpont védelmére. Erre azt válaszoltam Kádárnak, hogy nem azt ajánlottam, hogy a forradalom lépjen be a pártba, hanem a párt lépjen be a forradalomba. „Ezen még gondolkodunk, majd találunk rá valamilyen megoldást” – mondta Kádár, aztán Angyal Pistával kezdett tárgyalni. Pista azt akarta, hogy Kádár jöjjön ki a Tűzoltó utcába és nézze meg a csoport működését, a saját szemével lássa, hogy ott nem ellenforradalmárok gyülekeznek, hanem igazi forradalmárok. Később megkaptuk a Kádárral közösen megfogalmazott nyilatkozat leiratát, de egy csomó dolog – amiben megállapodtunk – egyszerűen ki volt húzva belőle. Kérdeztük, hogy ki, milyen alapon húzta ki? Akkor azt a választ kaptuk, hogy ez a Tildy magánakciója volt, pedig akkor már alá volt írva. A szocialista szó és a szocializmusra való utalások ki voltak hagyva. Én nem értettem egyet a nyilatkozat átdolgozásával, hiszen nem ezt beszéltük meg. Milyen alapon lett átdolgozva? Ebből nézeteltéréseink támadtak. Azt sem találtam meg a másnapi Szabad Népben, hogy Kádár megismételte volna mindazt, amit nekünk előző nap mondott. Sajnos nagyon jó volt a viszonyunk Kádárral, Pista is bedőlt, hitt neki, én is hittem neki, én is nagyon bíztam Kádárban. Nekünk akkor szimpatikusabb volt, mint Nagy Imre, de nagyon pofára ejtett minket.

Széll Jenő: Van ezekből a napokból egy nagyon jellemző élményem, bár azt hiszem, akkor már a Rádiónál dolgoztam, de akkor is a Parlamentben voltam. A vasutasok külön távíróján Nyíregyházáról kapott hírt a Parlament: Nyíregyházán keresztül vasúton nagy tömeg szovjet katona és páncélos megy Budapest felé. Ezt a hírt este tizenegy óra tájban kaptam, és akkor fölhívtam Kádárt, és közöltem vele. „Jól van” – mondta ő. Másnap reggel bejön Kádár, és ahogy meglát, elkezd ordítani, hogy meg vagyok én hülyülve, hogy éjszaka fölverem őt... Kérdem: „Nem kötelességem tudósítani a vezetőket, ha egy fontos hírt kapok?” – hiszen ő akkor a párt első titkára volt. Az MDP már föloszlott, és Kádár neve alatt szerveződött az MSZMP. És akkor láttam a rá annyira jellemző kiborulását: fehér volt, mint a fal, rángatózott a szája széle, és valamilyen sírógörcs-félébe került, és elkezdett velem ordítani, hogy azért, mert három ellenforradalmár vasutasnak eszébe jut a rémhírterjesztés, annak én bedűlök... Mondtam neki, arra semmi bizonyítékom nincs, hogy ez három hülye, részeg vasutas, s ez egy nagyon fontos hír. „Különben is, ti vagytok az oka az egésznek” – mondta Kádár, de erre már én is kiborultam, és megkérdeztem, hogy „Ki az a ti?” Akkor ugyan lecsillapodott Kádár, de teljesen kiborultan ment tovább. Abban az időben egy koalíciós kormány, amelyben a kommunisták csak részarányuknak megfelelően vesznek részt, mintegy huszonöt százalékban, Kádár számára katasztrófa volt, a teljes megsemmisülés.

Heltai György: Én úgy emlékszem, hogy ez egy kabinetülés volt, nem pártvezetőségi, a november 1-je előtti valamelyik napon, ahol nagyon sok ember volt, húsz ember lehetett legalább. [...] Andropov bejött vagy azért, mert előzőleg beszélt telefonon Nagy Imrével, és szeretett volna részt venni az ülésen, vagy valakitől megtudta – nyilván Münnichtől –, hogy ülés lesz. Először azzal kezdte, hogy a Varsói Szerződésről szóló jegyzékek megváltoztathatóak-e? Benne volt, ugye, hogy az ENSZ-hez is fölterjesztést küldünk. Megállunk-e ezzel? Mert ők csak jót akarnak, a csapataik azért jöttek be – erre majdnem szóról szóra emlékszem –, hogy az ellenforradalmat leállítsák. És erre Kádár közbeszólt nagyon ingerülten: „Itt nincs ellenforradalom, itt lesz ellenforradalom, és ezt az ellenforradalmat a maguk csapatai váltják ki. És ilyen körülmények között nekem csak egy kötelességem van. Tudja, hogy mióta vagyok kommunista, tudja, hogy mi nekem a Vörös Hadsereg, mégis veszem a pisztolyomat, kimegyek az utcára, és lelövöm őket.” Ennek tanúja voltam. A dátumra nem emlékszem pontosan, de a jelenetre nem lehet nem emlékezni; olyan impozáns volt a Kádár.

Ujhelyi Szilárd: 1956 napjaiban a többiekkel együtt én is a Parlamentben aludtam, a fogkefémet szerencsére magammal vittem. Mosakodni lehetett, mert volt víz, de nagyon kuszán, össze-vissza aludtunk. Münnich és Kádár minden éjszaka átmentek aludni a Belügyminisztériumba. Ott voltam, amikor Haraszti Sanyi a párt részéről egy kiáltványt fogalmazott. Ott volt Kádár János is. Ekkor már többpártrendszer volt. A fogalmazás közben azt a kérdést tettem fel, hogy: „Mi lesz itt, hol lesz a mi profilunk?” A szociáldemokratáktól eddig – fejtegettem – a Szovjetunióhoz való viszonyunk meg a proletárdiktatúra különböztetett meg bennünket. De most mind a két megkülönböztetés megszűnt. Kádár vígasztalt: „Ne félj attól, az majd a gyakorlatban kialakul, mert ha majd valamennyire konszolidálódik a helyzet, akkor lesznek, akik azt mondják, hogy csak a száz munkást foglalkoztató vállalatokat kell állami kezelésben megtartani, és leszünk mi, akik következetesen képviselni fogjuk a munkások érdekeit. Nem kell attól félni – biztatott –, hogy elmosódik a párt karaktere.”

Csongovai Per Olaf: Október 31-én délután a Nádor utcában volt az MSZMP alakuló gyűlése. Mikor még korábban a Kádárral való beszélgetésen megmutattam a pártigazolványomat, akkor hívott meg Kádár erre a gyűlésre. [...] Kádár itt nem akart senkinek sem szót adni. Mondott egy összefoglaló bevezetőt, és utána nem akarta, hogy bárki is megszólaljon. Csak nekem engedte meg, és Hont tudott kiharcolni magának egy kis belekotyogást. Hont azt ajánlotta, hogy a pártot nevezzék Petőfi pártnak. Én meg azt mondtam, hogy a kommunizmus nem egy ideál, nem egy eszme, amit meg kell valósítani, hanem a valóság mozgása. S ezt kell tudomásul venni, hogy a mai helyzetet megérthessük. A magyar munkásosztály pedig hozza létre a munkástanácsokat, amelyeket erősíteni kell. Azt mondtam, hogy amit a munkásosztály csinál, az a valóság mozgalma, mert mindenütt megteremti a munkástanácsokat, amelyeknek meg kell szerezniük a gazdasági és a politikai hatalmat is. Úgy emlékszem, hogy a gyűlés után egy csoportban állt Kádár, mellette Hollós Ervin és még néhányan. Kádár intett nekem, hogy menjek oda. Akkor mesélték, hogy mi történt a Köztársaság téren. „Mit szól ehhez?” – kérdezte tőlem Kádár. „Hát – mondom –, ide figyeljen, magával mit csináltak? Tudja, hogy ezrével és tízezrével kínozták az embereket, és mennyi igazságtalanság és gyalázatos dolog történt itt? Ez most ennek a visszavágása. Nem lehet azt várni, hogy az egész országnak az legyen az álláspontja, mint magának, hogy megbocsát nekik.” Erre ő valamit mellébeszélt.

Vásárhelyi Miklós: Losonczy Gézától tudom, hogy azon a bizonyos ülésen, ahol az új párt megalakulásáról volt szó, valaki – nem tudom kicsoda – felvetette, nem jó dolog, hogy Nagy Imre és Kádár úgyszólván mindennap beszélnek vagy a rádióban, vagy itt, vagy ott. Szóval inflálódik az értéke az ő felszólalásuknak, és azt javasolta, hogy ezt a bejelentést az új párt megalakulásáról és egyben a programnak a felolvasását végezze el Losonczy. Kádár erre felszólalt, és azt mondta, hogy ő ezzel elvben teljesen egyetért, de ezt a bejelentést ő akarja megtenni, ehhez ő ragaszkodik, végül is ez nem egy akármilyen esemény, ez az új párt megalakulása, ezt neki kell bejelentenie, az első titkárnak. Ez ellentmond annak a feltevésnek, mintha ő előre tudta volna, hogy le fog lépni, mert hiszen tudjuk, hogy a későbbiek folyamán talán a legtöbb baja és bosszúsága ebből a nyilatkozatból volt, aminek ő nagyon is jól ismerte a tartalmát. És ha ő tudja, hogy délután ezt az egész társaságot otthagyja, akkor örült volna, hogy egy alkalom van rá, és megragadja ezt a lehetőséget, hogy nem neki kell elmondania, hiszen felajánlották, hogy más mondja el. De Kádár ezt a lehetőséget elutasította. [...] Miután végül október 31-én este elvállaltam a kormány sajtófőnöki, szóvivői állását, beosztását, november 1-jén reggel bementem a Parlamentbe. [...] Éppen csak, hogy üdvözöltem Losonczyt, Nagyot, amikor teljesen véletlenül Kádárral akadtam össze a folyosón, a miniszterelnöki előszoba előtt. [...] Behúzódtunk ott egy ablakhoz. Azok olyan alkóvszerűen vannak kiképezve, és elkezdtünk beszélgetni. Kádár mondta, hogy mennyire örül, hogy bejöttem és hogy elvállaltam ezt a dolgot. „Jó lett volna, ha már előbb elszánja magát – mondta egy kicsit szemrehányóan –, de hát így is jó, mert most ilyen emberekre van szükségünk, mint maga, akik kommunisták, de akik a felkészültségükkel meg múltjukkal általános bizalomnak örvendenek. Példaként el is mondta, hogy azért nem egy ilyen van, mert lám a Pénzügyminisztériumban beválasztották a Forradalmi Bizottságba Pulai Miklóst és Tímár Mátyást. És a legeklatánsabb példa a Maléter, aki kommunista, ugyanakkor a honvédség vezetője, aki kitűnő katona, és akit a felkelők is elfogadnak. Lehet, hogy mondott még egy-két ilyen nevet is, de itt nem felsorolásról volt szó, hanem egy beszélgetésről. Abszolúte nem látszott letörtnek, reménytelennek vagy pesszimistának. [...] Azt magyarázta nekem, hogy most mindent elölről kell kezdenünk, de végül is azért ez egy erős párt, és meg fogjuk találni a módját annak, hogy a legjobb baloldali elemeket magunk köré tömörítsük, és vannak nekünk jó hagyományaink, stb. Talán önmagát is biztatgatta, meg engem is. Ez egy kötetlen beszélgetés volt, azért egy negyedórát biztos eltartott. Nagyon jó benyomást tett rám. Kifejezetten egy bizakodó, harcra kész, azon spekuláló ember, hogy hogy is kellene ezt most csinálni, és hogy kellene továbblépni. [...] Mint utólag kiderült, ő azért volt ott, mert akkor várt arra, hogy lemenjen egy emelettel lejjebb a stúdióba, azt a bizonyos beszédét, amit aztán le is adtak, viaszlemezre mondani. Ez a beszéd azonban még nem volt készen, és még jó darabig tartott, amíg elkészült, mert a folyosón menve ugyancsak találkoztam Horváth Mártonnal és Gimessel, és ők mondták, hogy nekik kell ezt a beszédet előkészíteni. Mondtam, hogy majd jöjjenek vissza hozzám. Valami volt már belőle, csak nem volt készen. Amikor már az irodában voltam, kicsit később beállítottak hárman Harasztival, és kérdezték, hogy hol tudok nekik helyiséget biztosítani. Én akkor bevezettem őket az én úgynevezett pihenő szobámba, amit én soha nem vettem igénybe, és ott dolgoztak körülbelül egy félóra hosszat, és akkor mentek el nyilván Kádárért, és adták oda neki ezt az általuk megszövegezett írást.

Földes Péter: November 1-én reggel vették fel a Kádár-beszédet. Ezzel kapcsolatban szintén van egy történelmi kis emlék, amelyet illik elmondani. Ahhoz a döntéshez, hogy Kádár beszéljen a rádióban, nekem semmi közöm nem volt, nem voltam az újjáalakult pártnak sem tagja, a Szabad Kossuthnak voltam a szerkesztője. Azon a napon egyébként, éppen nem én voltam inspekciós, hanem a Burján–Surányi páros. Burján Béla egy nagyon tehetséges, kedves, jó modorú magyar vidéki tanárember. A Béla nekem a következőképpen mesélte el a dolgot. Őt is nagyon meglepte a Kádár beszédének a hangvétele, s ott volt, amikor kijött Kádár a stúdióból, és azt kérdezte tőle, „Mondja, nem gondolja, hogy a ruszkik erre lőni fognak?” Erre Kádár egész csendesen maga elé nézett, és azt mondta, remélem nem. Majd elment.

Herpai Sándor: November 1-jén – amikorra a Belügyminisztériumot megtisztítottam a civilektől, és ott már teljes rend volt – lementem Münnichhez, hogy beszámoljak neki. Teljesen egyetértett azzal, amit tettem, és nagyon hálás volt azért, hogy lényegében a Belügyminisztériumban akkorra már rend lett. Ahogy beszélgettünk, megszólalt a telefon, a k-vonal. Andropov hívta Münnichet, és kérte, hogy ő és Kádár menjenek át a szovjet követségre. Münnich megkérdezte, hogy hogyan menjenek át, mire én mondtam, hogy adok kocsit. Ő akkor teljesen el volt szigetelve. Az én embereim vitték át, és biztosítottam is őket, hogy semmi bajuk ne történjék. Először elmentek Kádárért, utána mentek a szovjet követségre. Útközben találkoztak a szovjetekkel – mint ahogy nekem erről azonnal beszámoltak az embereim –, és Kádár elvtárs nem akart átszállni hozzájuk, de aztán mégis csak beszállt a gépkocsiba. Münnich feleségével beszéltem később, és ő is mondta, hogy János nem akart átszállni a gépkocsiba. És akkor esett le a húsz fillér tulajdonképpen, mert én emlékeztem rá, hogy mit mondtak a rendőrök, de akkor ez nem tűnt föl nekem. Azt képzeltem, hogy áthívták őket tárgyalni. Hogy nem ott tárgyaltak, az nem is tűnt fel akkor.

Az „eltűnés”

Széll Jenő: Kádár eltűnését ilyen benti suttogási alapon hallottam. Kádár elment, és nem jelentkezett. Kádárt behívták a szovjet követségre. Mi lehet? Vagy elfogták, vagy oda disszidált. Ilyen hírek voltak. S ekkor találkoztam Máriával, a feleségével, akivel én már korábbról elég jóban voltam. Kádárné személyzeti vezető volt az MTI-ben, s ott volt a Parlamentben már a második éjszakától. [...] Elkezdtünk beszélgetni, s akkor mondta, hogy ő félig-meddig túszként van kezelve. „A férjem eltűnt, és engem innen nem engednek el.” Ki volt a túsztartó az ő szemében? A kormány. A kormánynak semmiféle fix információja nem volt arról, hogy Kádár hová lett. De a sofőrjétől terjedt el az a hír, hogy késő este beültek az autóba, s mentek a szovjet követség felé, de ott nem volt senki, de aztán megjelent két ember, Kádárt kiszállították, a sofőrt pedig hazaküldték. Haza is ment, s nem tudja, hogy mi lett Kádárral. Valami ilyenfajta hír járt akkor. A hírek két pólus között ingadoztak: Kádárt tőrbe csalták és elfogták, illetve Kádár átállt az oroszokhoz. Aztán ez az utóbbi lett az erőteljesebb. Emlékszem, Losonczy Géza mondta nekem, hogy Kádár átállt az oroszokhoz.

Földes Péter: Az eltűnés kapcsán szintén van egy kis történelmi epizód, amit nem árt rögzíteni. Ez pedig, mikor megtudtuk, hogy Kádár eltűnt, nagyon csodálkoztunk. Nem értettük, ezt én Vásárhelyi Miklóstól tudtam meg, erre pontosan emlékszem. Itt a részletekbe ne menjünk bele, itt különböző verziók vannak. [...] De itt kell elmondani egy dolgot, amit Félix Pali, a külügyes mesélt el nekem. Amikor Kádár eltűnt, másnap Kádárné még ott volt a Parlamentben. [...] A Félix Pali szobájában volt, és rettenetesen kétségbe volt esve, és nyilván a Pali vigasztalgatta, aki egy nagydarab, kedves fickó volt, és valami olyasmit mondott, hogy majd előkerül. És akkor Kádárné azt mondta: „Ha János előkerül, akkor csak kertészkedni engedem.” [...] A letartóztatásom után, a vizsgálatom során valahogy szó került erről, nyilván azt kérdezte a vizsgáló tiszt, hogy mit tudok Kádár eltűnéséről. Gondoltam, úgyis tudják ezt, mert sok mindent tudtak, ezért elmondtam neki az esetet, és hozzátettem, hogy egyébként Kádár betartotta a dolgot. Rám nézett a vizsgáló: hogy-hogy? Úgy, hogy sírkertész lett. Meg kell mondjam, hogy a vizsgálatom során a legilletékesebb elvtársak részéről sem éreztem sok szeretetet sugározni Kádár felé. Bizonyos pontokon, amikor olyan dolgokat vetettek fel, amelyekért biztosan nem voltam felelős, akkor jeleztem, hogy kérem szépen, ezt még Kádár úr utasítására csináltuk, akkor mindig valami olyan közbeszólás hangzott el, amely azt jelezte, hogy egyáltalán nem biztos, hogy ez enyhíti a vádat. Egyébként, a börtönben a rabtársak közül is sokan ilyen jelzéseket adtak, hogy egy ideig még egyáltalán nem látszott Kádár személye érinthetetlennek.

Aczél György: Kádár eltűnt. Egy rövid, néhány perces beszélgetése volt Andropovval. Ezt magától Andropovtól tudom, aki egyszer azt mondta: „És akkor megszorongattuk a mi Jánosunkat, a maguk Kádár elvtársát és megmondtam, hogy neki dönteni kell, ki jöjjön, ki vegye itt át a dolgokat. Kivitték őt Moszkvába – hiteles tanúvallomás szerint – egy szál ruhában, minden nélkül. [...] Külön vitték Münnichet. Azt nem tudom, hogy Bata, a harmadik, már kint volt-e, és úgy vonták be harmadiknak. [...] És akkor elkezdtek velük tárgyalni. Ugyanebben az időben behívták Rákosit és Gerőt a pártközpontba, ami pár perc autón a Kremltől, és ott egymástól elkülönítve szövegeztették meg velük a felhívásokat. A szovjet PB összejött, odahívták Brezsnyevet is, aki akkor KB-titkár volt, és a Dzuba nevű baskír tolmácsot, aki nagyon rosszul tudott magyarul. (Ő volt megbízva, hogy Kádárnak szerezzen alsónadrágot meg inget és háló holmit. Halál pontosan emlékszik, hogy milyen színű alsónadrágot meg atlétatrikót vett Kádárnak, mert semmi más nem volt nála, csak az a ruha, amiben elvitték.) Amikor Kádár elolvasta a felhívást, azt mondta, hogy ő ehhez nem tud hozzájárulni, mert nincs benne szó a régi vezetés felelősségéről. És ezen folyt a vita. [...] Azt hiszem, Kádár tudta, hogy a felhívást Rákosiék szövegezték. A szovjet PB-vel való vitán nyilván világossá vált előtte az is, hogy egy felelős ember aláírása nélkül a szovjetek nem lehetnek meg, tehát valakinek alá kell írni, vagy Rákosiék írják alá, vagy neki kell aláírni. Ilyen esetekben gyakran előfordul, hogy már nem a dolog lényegén vitatkoznak, hanem mellékes dolgokon, tehát a régi vezetés felelősségén, ami számára ebben a szituációban alapkérdéssé válhatott. És az is világossá vált számára – mint a későbbiekből kiderült –, hogy a szovjet PB sem egységes. Erre ő egy 64-ben írott levelében is céloz. Úgy néz ki, hogy Hruscsov valamiért Kádár mellett volt. A tét ő volt. Münnich bármelyik csoporthoz csatlakozhatott volna annak ellenére, hogy nem szerette Rákosiékat. Ő politikailag jellegtelen volt. Itt az volt a tét, hogy Kádár vagy nem Kádár. [...] Utána volt egy plenáris ülés. Dzuba, aki az NKVD által a magyar vonalra kiképzett ember volt, és Bajkov, aki aztán itt összekötő lett, nem tudott megfelelően magyarul. Amikor már nagyon nehezen ment a beszélgetés, akkor behívták valamelyik moszkvai emigráns lányát, aki a követségen dolgozott, hogy segítsen tolmácsolni. [...] Ott kellett eldőlnie, hogy nem Rákosiék, hanem Kádár legyen. Ezek nem akármilyen beszélgetések lehettek! Meg kéne nézni a Kádár búcsúbeszédet ilyen szempontból is, mert rengeteg utalás van benne erre. „Nem vagyok szovjetbérenc” stb. – ezt ezzel kapcsolatban mondja el. [...] Grósz utasításával ellentétben én kértem, hogy írják le Kádár búcsúbeszédét. Grósz ugyanis utasítást adott, hogy semmisítsék meg a felvételt. [...] Ez a búcsúbeszéd egész másképp áll össze, ha így nézi meg az ember, ez a húsz vagy hány mondat itt mind egész más „hitelességet” kap. Tehát úgy néz ki, hogy számára a dilemma az 56 utáni terror volt, amire aztán később is utalt: „De milyen terror lett volna, hogyha nem én csinálom?” És ugyanakkor többször mondta nekem: „de majd meglátod, ha nem lesz az én védőernyőm a te értelmiségijeid feje fölött”. Valószínű ez a döntés nem lehetett egyszerű. Amit egyébként az is bizonyít, hogy a feleségének soha nem mondta el, hogy mi történt Moszkvában. Pedig ez egy nagyon jó házasság volt, de erről soha sem beszélt. [...] Amit viszont sokszor hallottam tőlük: november 7-én, amikor Kádár megérkezett Budapestre, a Parlament kapujában a felesége – Kádár nem nagy örömére – azzal fogadta hangosan, hogy „Ezt a szart már hagyhattad volna a Rákosiékra. Nem neked kellene csinálni.” Kínos. Tuszkolja befelé az asszonyt, mert ott vannak a tolmácsok meg az egész kíséret, és az asszony csak mondja, mondja. Ezt különben mindkettőjüktől hallottam. Külön külön-külön is és együtt is.

Váradi Gyula: Tökölről többedmagammal szállítottak át Szolnokra, ahol találkoztam Batával, Apróval, Andiccsal. Volt ott nagy nyüzsgés, mozgás. Akkor onnan már elhangzottak a 4-kei beszédek. Ott már Andics meg Apró azt mondta, hogy elvtársak, haza megyünk, rendet csinálunk, és lelkesen dolgozunk. Andicsék szerkesztették a szolnoki lapot, arról voltak beszélgetések, de az nem nagyon érdekelt. [...] Bata elvtárssal találkoztam, aki azt mondta, hogy vissza kell mennem Pestre, újjá kell szervezni a katonai tanácsot, én is menjek oda. A katonai tanácsban való részvételemet én elfogadhatónak tartottam. [...] November 7-ére virradó éjjel Szolnokon összeállítottak egy menetoszlopot harckocsikkal, páncélautókkal. Akinek nem volt, annak adtak meleg ruhát. Úgy emlékszem, hogy én egy harckocsiba bújtam be. Azt hiszem, véletlenül abba, amelyikben Kádár volt. Sashalom érintésével kerültünk Pestre. Csak a feliratokból tudtuk meg, hogy Pest felé megyünk. Szovjet katonák voltak a forgalomszabályozók, engedtek bennünket mindenhol. Sashalmon, a szovjet hadtest- parancsnokságnál megálltunk pár percre. Rövid szünet után eldöntötték, hogy melyik útvonalon mehetünk a Parlamenthez. Ott tűnt fel nekem, hogy egy szovjet tiszt, egy felderítő is van közöttünk, aki civilben, bőrdzsekiben volt. [...] Megérkeztünk a Parlamenthez, kiszálltunk, felkísértük Kádárt. Kérdeztem, hogy van-e további parancs. Azt mondta, köszöni szépen, elmehetünk. Én gondoltam egyet, a folyosón a vállamra vettem egy géppisztolyt tárral, és elhagytam a Parlamentet. Kiengedtek géppisztollyal a hátamon. Hazamentem a családomhoz.

A „rendcsinálás”

Szigetvári István: Lassan a vége felé jártak a harcok, bár szórványos lövöldözések még voltak. A Tűzoltó utcában, a garázsban letettem a fegyvert, és visszamentem a Bokréta utcába. Ez november 7-e körül lehetett, akkor, amikor már teljesen reménytelen volt a helyzet. Már november 4-én vasárnap tudtuk, hogy Kádár hívta be az oroszokat. Olyan volt ez, mintha valaki, akiben fantasztikusan megbíztunk, hátba döfött volna. Mert én hallottam Kádárnak azt a nyilatkozatát, amit arra a hírre mondott, hogy nem kimennek, hanem csak kicserélodnek a szovjet csapatok. Ráadásul még Pestet is körülzárták! Kádár akkor azt nyilatkozta: „ez nem igaz, ez nem lehet, de ha így lenne, akkor én lennék, aki eloször fegyvert fognék a kezembe”. Meg azt is hallottam, hogy mindenféleképpen el akar jönni hozzánk a Tűzoltó utcába...

F. S.: 1956. november 7-én megérkezett Kádár. Meglátott és így szólt: „Jó, hogy itt vagy! Csináld meg mindjárt a munkástanácsokról szóló törvényerejű rendeletet!” Kádár megjelenése, a hangja több mint meglepő, megdöbbentő volt számomra. Ilyen személyiségváltozást még senkinél sem láttam. Azelőtt per Feri szólított, barátian, és most olyan volt a hangsúlya, mint egy uralkodónak. Meg kell mondanom, hogy én azelőtt nem foglalkoztam jogszabályok alkotásával, ez külön mesterség. Igaz, hogy egy jogász hamarabb eligazodik benne, de egy törvényerejű rendeletnél meg kell nézni az előzményeket, átvizsgálni a jegyzőkönyveket, vagy hivatkozni erre-arra, ezért látni akartam egyet. Aztán Kádár jött, megnézte az óráját, s azt kérdezte: „Mi az?! Már eltelt egy óra, és még nem vagy kész?!” Újra ránézett az órára, és megismételte: „Mi az?! Meddig tart nálad egy ilyesmi?!” „Még arról sem szóltál, hogy ez a munkástanácsi rendelet mit tartalmazzon” – válaszoltam. Erre közbeszólt Kossa, hogy majd ő megadja az útbaigazítást, ő valóban segített nekem. A jugoszlávok munkástanácsi intézkedése volt a forma, de én azokat nem ismertem. Úgyhogy magamnak kellett volna valamit kiagyalnom. [...] Kádár volt a gazda, úgy nézett ki, hogy magabiztosan áll a helyén. Nem igen találkoztam olyan szemmel látható személyiségváltozással az életben, mint akkor nála. Olyan felülről kezelt, mint egy uralkodó az egyik beosztottját. Olyan különbség volt a régi bizonytalankodó és vitázgató Kádárhoz képest. [...] Ő erre a nagy pozícióra várt, erre készült. Nem csinált soha semmit életében nem állt még munkapad mellett, nem csinált egy srófot sem. Küldönc volt! És ebben a zűrös zavaros életben arra várt, hogy majd zöldágra fog vergődni. S tényleg itt volt előtte a nagy lehetőség. Amikor elment Moszkvába, nem tudhatta, hogy akasztani viszik, vagy lesz belőle valami. [...] Amikor megérkezett nem tett jó benyomást rám, bár hittem benne, azt hittem, hogy ez az ember összeszedte magát, talpra állt, és azt érzi, hogy most történelmet tud csinálni. És talán ő maga is ezt gondolta. [...] De később elképedve láttam, hogy micsoda fordulat történt, az elképzelt legrosszabb folytatás következett.

Aczél György: Ez az 56. november 11-ei intézőbizottsági ülés katartikus volt. [...] Az volt az első mondatom, hogy az is gazember, aki ettől a néptől egy felesleges csepp vért, verejtéket vagy könnyet kisajtol. És az volt a rögeszmém, hogy itt ellenőrzött hatalom kell. Meg voltam győződve, hogy ennek a népnek szocializmus kell. A kapitalizmus számomra a Horthy-rendszert jelentette, és ezért mindjárt az elején fölvetettem, hogy jó lenne két kommunista pártot csinálni. Az egyiket inkább az értelmiség és a parasztság képviseletére Nagy Imre vezetésével, a másikat mint munkáspártot Kádár vezetésével. Nem voltam egy nagy koncepciójú politikus, aki ezt végiggondolta, csak egyet tudtam, hogy életveszélyes, ha egy vezetés van, amelyiket nem lehet cserélni, amelyiknek nincs kontrollja. Azt tudtam, hogy addig itt nem lehet semmit csinálni, míg a Nagy Imréékkel nem kezdünk tárgyalni. [...] Akkor sokkal világosabban láttam, mint később, hogy itt nem arról van szó, hogy forradalom vagy ellenforradalom, hogy mivé lett vagy nem lett, hanem hogy azt nem fogják elfogadni az emberek, hogy ők egy jó társadalommal szemben lázadtak. [...] Talán én mondtam ki, hogy Nagy Imréék nélkül nem lehet konszolidáció. Akkor Kádár is azt mondta, hogy tárgyalni kell velük. [...] Felelősségre-vonásról akkor még nem volt szó. Akkor még arról volt szó, hogy ez egy jogos felkelés volt, tisztességes emberekkel, amibe bekapcsolódtak az ellenforradalmárok. Akkor még szó sem volt arról, hogy Nagy Imréék ellenforradalmárok. [...] És nem jelentéktelen stilárisnak látszó kérdés, hogy hányan mondtuk azt, hogy Nagy Imre elvtárs, Losonczy elvtárs, és hányan, Nagy Imre és Losonczy. [...] A Kádárban kialakult gyűlölködő szembefordulás és az élete végéig kísértő Nagy Imre-ügy nagyon erősen táplálkozhatott abból, hogy amikor ő 56. november 7-én visszajött, akkor úgy gondolta, hogy a Nagy Imre-csoport tagjai majd a nyakába borulnak, mert megmentette az országot a Rákosi restaurációtól, ehelyett azonban ellenállást tapasztalt a részükről. Ez fokozatosan változott át benne gyűlöletté, mert csalódott szerelmessé vált.

Pártay Tivadar: Nem lényegtelen kérdés, hogy 1956. november 4-e után automatikus volt-e az, hogy a kisgazdapárt ideiglenes intézőbizottsága Dobin keresztül kapcsolatban volt a Kádár-kormánnyal. Talán onnan kellene kezdeni, hogy politizálni csak a meglévő állapotok, nagyképűen úgy szokták mondani, hogy a reáliák figyelembevételével lehet. Tehát nem lehet úgy politizálni, hogy az aktuális állapotokat nem veszem figyelembe. Azt követően, hogy Losonczyékat, Nagy Imrééket elvitték, ha szabad ezt az ide nem illő szót használni, mint politikai tényezők kiestek a játékból. Lehetett egyéni szimpátia, mint ahogy az én részemről volt is, de az egyéni szimpátia ellenére sem 1956-ban, sem előtte, sem azt követően nem lehetett úgy politizálni, hogy nem veszem figyelembe az adott helyzetet. Tehát Nagy Imréék elszállítása után nyilvánvalóvá vált, hogy nemcsak Nagy Imréék, hanem Nagy Imre egész vonala, bármilyen tömeg állt is mögötte, mint politikai tényező megszűnt. Nekünk, ha politizálni akartunk, mint ahogy akartunk, mert lehetőséget láttunk arra, hogy nekünk jobban megfelelő politikai szituáció alakul ki, akkor figyelembe kellett venni, hogy van egy Kádár-kormány, és azt el kellett ismerni. Nem volt más lehetőség, nem lehetett mással tárgyalni, annál is inkább, mert a magyar politikai élet és Moszkva között Kádár volt az összekötő úgy, ahogy Dobi és az ideiglenes intézőbizottság között én, illetve ahogy köztünk és Kádár között Dobi volt az összekötő. Talán így lehet az akkori helyzetet primitíven, de érthetően jellemezni. Nekünk nem lehetett kikapcsolni Dobit, Dobinak nem lehetett, tehát közvetve nekünk se lehetett kikapcsolni Kádárt, el kellett ismernünk. Márciusig mi Dobi közvetítésével tárgyaltunk a Kádár-kormánnyal, annak ellenére, hogy a szimpátiánk a Nagy Imre-kormányé volt. Figyelembe véve tehát a reális helyzetet, a politikai adottságot, a Kádár-kormánnyal márciusig tárgyaltunk. Az akkor történtek közül még sok minden nem pontosan ismert, mert lehetséges, hogy Kovács Béla közvetlenül is tárgyalt Kádárral. Az ideiglenes intézőbizottság, mint grémium, rajtam és Dobin keresztül csak közvetve tárgyalt. Ez egyben azt is jelenti, hogy az ideiglenes intézőbizottság a Kádár-kormányt elismerte. De nem is volt más lehetőség. Ha józanul gondolkodunk, akkor el kellett volna innen menni, mint ahogy a bizottság több tagja el is ment. Igaz, nem azért mentek el azok sem, mert szembeszálltak, hanem azért, mert nem érezték magukat biztonságban. Börtönből szabadult emberek voltak. Volt rá példa, hogy akik 1956-ban szabadultak, azokat visszavitték, tehát jogos volt a félelmük.

Vörös Vince: A mi előterjesztésünk a szocializmus vívmányait meg kívánta tartani, és mint ebből a levelünkből kitűnik, a szövetkezeti mozgalmat is úgy gondoltuk el, hogy azt a parasztság a magyar viszonyoknak megfelelően önkéntes alapon hozza létre. A megfogalmazottak szerint a kisgazdapárt nem akart nagy apparátust fenntartani. Országos központot természetesen létre kellett volna hozni, és azt is szükségesnek tartotta, hogy a vármegyei szervezetek létrejöjjenek, amelyek a kisgazdapárt intézkedéseit, útmutatását a vármegyében végrehajtották volna. Mi egy ilyen apparátusra gondoltunk, természetesen a helyi szervezetek felállításával, mert a vármegyei szervezet csak akkor tudott volna intézkedni valamilyen dologban, ha a községekben van egy olyan apparátus, amelyik ezt végrehajtja. Elképzeléseink szerint tehát a helyi szervezeteket továbbra is fenn kellett volna tartani. Nem gondoltunk arra, hogy a kormányzási munkában az MSZMP-nek továbbra is vezető szerepe lesz, hanem egyenlő arányban levő képviselettel akartunk koalíciós kormányt alakítani. [...] Ez a községi képviselőtestületekben, a vármegyei törvényhatósági bizottság, a képviselőház összetételében is kifejeződésre jutott volna. Tehát a koalíciós kormányzást nem úgy gondoltuk el, hogy a vezető szerep továbbra is a kommunista párt kezében marad, hanem egyenlő arányú képviselet útján akartuk a koalíciós kormányzást végrehajtani. Kádár biztatása alapján Kovács Béla úgy gondolta, hogy reálisak a koalíciós kormányzás alapjai, és Kádár János is ezt akarta, legalábbis a kezdeti időszakban. De amikor Kovács Bélát hazaküldte, Kádár már megkapta az utasítást a szovjetektől, hogy nem lehet koalíciós kormányzást létrehozni, így megszűnt a további kapcsolat, és az MSZMP egyedül folytatta tovább.

Kelemen Sándor: Megírtam a Magyar Parasztszövetség elvi koncepcióját, úgy, ahogy azt annak idején csináltuk. Ez nagyon érdekes volt, mert senki egy szót sem mondott ellene. Körülbelül két-három oldalnyi „pro memoriam”-szerű szöveg lett. Bármelyik évi kiadványunkból kivehettem volna ezt a szöveget, azokat is én írtam. Tehát azt a két és fél, három oldalnyi szöveget, amit ekkor gépbe diktáltam, elfogadták, aláírták és elvitték a Parlamentbe ezt az elaborátumot. Ez december végén volt, a napra már nem emlékszem. Amint később megtudtam, Kádár is fogadta őket, elolvasta az elaborátumot. Én tudtam, hogy mi lesz a sorsa, úgyhogy nem lepett meg, mikor közölték, hogy nem. Mint említettem, én a Magyar Parasztszövetség régi jó elvi koncepcióját írtam meg. Kádárnak első kérdése az volt, hogy ki garantálja azt, hogy ebből nem lesz a falun ellenforradalom. S jellemző, ahogy nekem a kommunista képviselő Boros Gergely mondta, hogy senki nem szólt semmit. Nánási László rögtön nagy fejbólogatással reagált erre: „Igen, kedves Kádár elvtárs, mi is sokat vitatkoztunk ezen a kérdésen, mi magunk is.” Bár valójában nem vitatkoztunk ezen. Kádárnak ez a megjegyzése az elaborátumot le is lőtte. Én ezt is vártam. Ezzel ez a kis patak mindjárt az első homokzátonyon fennakadt.

Kántás László: Én mint a szocdem párt aprócska figurája, novembert követően december elejéig nem tudom megmondani, hányszor jártam a Parlamentben, úgy, hogy többször bemutattak Kádárnak, Andropovnak. Más dolgom ugyan nem volt, mint jegyzetelni, hogy hogyan egyezkedik a szocdem párt a kormánnyal. A kormány nagyon nagy engedményt tett, egyetlen régi szociáldemokratát sem vittek el ötvenhatot követően. Úgy lehetett ezt biztosítani, hogy a szocdem párt voltaképpen ígéretet tett arra – akkor már Kéthly Anna nem volt itthon –, hogy a világon semmi balhét sem fog csinálni. Hogy ez írásban rögzítődött-e, nem tudom, mindenesetre elhangzott. Ez 1956. november 4-étől december közepéig játszódott, öt-hat alkalommal. [...] A szocdem párt ismét beugrott, mint 48-ban. De minthogy itt volt a tíz vagy hány szovjet hadosztály, nem lehetett olyan sokat vacakolni. Nagyon kemény helyzet volt, és nem lehetett huzakodni, mindenáron kompromisszumot kellett kötni, hogy minél kevesebb ember kerüljön börtönbe, kevesebbet végezzenek ki, verjenek agyon. [...] Lebegtettek bennünket. Abban a hitben tartottak, hogy itt majd minden jóra fordul, csak először csináljunk rendet, hiszen az anarchia senkinek se kedvez. Ezért ment bele szinte mindenki a buliba, noha a begyűjtések fű alatt akkor már folytak, de még olyanok is voltak, és ezt megint csak meg kell mondani, hogy nem mindenki volt olyan ártatlan azok közül, akiket elvittek. [...] Azt kell mondanom, hogy Kádár János került abba a helyzetbe, hogy engedményeket kellett tennie, jobbra is és balra is. Jobbra lett engedmény a mi társaságunk esetében, hogy embereket közülünk nem vertek agyon, és senki sem kapott életfogytot. Akár szabadlábra is helyezték, úgy védekezhetett, vagy módot adtak arra, hogy disszidálhasson. Erre is volt példa. Tardos Tiborék úgy mentek ki, hogy lényegében engedték őket. Ők olyan figurák voltak, akiken rajta tartotta a szemét a hatóság, nem voltak szürke emberek, akik egyszerűen átslisszolhattak volna a határon.

Rácz Sándor: November 15-én este volt az első alkalom, amikor én mint huszonhárom éves kölyök bemegyek a Parlamentbe a küldöttséggel. [...] Egy hosszú tanácsterembe tereltek be bennünket, a Minisztertanács tanácsterme lehetett. A Munkástanács tagjai körbeültek egy nagy asztalt. Ekkor tartózkodott a Parlamentben a salgótarjáni bányászküldöttség, hogy tárgyaljon a kormánnyal, ők is csatlakoztak hozzánk. A Rádió dolgozói – műszerészektől kezdve tudósítókig, újságíró munkatársak – szintén részt vettek a tárgyaláson. Tehát nemcsak a Központi Munkástanács és a párt volt jelen, hanem még kibővültünk ezekkel a személyekkel. Amíg ott ültünk este 8-tól éjfélig, és vártuk, hogy majd jön Kádár János, és tárgyal velünk, addig minden munkástanácstag mellé leült két káder. Mellém Biszku Béla ült az egyik felemre, a másikra Ribánszky. Én akkor ezeket az embereket nem ismertem. [...] Ezek hol felálltak, hol cseréltek, hol jöttek, hol mentek. A munkástanácstagok ültek, ők meg jöttek-mentek, forgott a kör, és beszélgettünk. Én nem nagyon, de a többiek nagyon. Nekem marhára nem tetszett ez a beszélgetés, de akkor még csakugyan olyan kis gyanakvó voltam. [...] Éjfélkor jött meg Kádár János, és emlékszem, hogy egy rádiós műszaki ember odavitte az asztal végéhez a mikrofont. [...] Odateszi Kádár elé a mikrofont, és kéri – mivel az volt a megállapodás kölcsönösen, hogy a Rádióban egyenesen közvetítik az itt elhangzottakat: „Kádár elvtárs, legyen szíves bele beszélni!” Kádár megfogta a mikrofont és eldobta onnan, mondván, hogy ő tud e nélkül is beszélni. Ejnye, de nem tetszett ez nekem. Hát, rendben van, hogy tud, nem is azért teszik oda, hanem azért, mert millióan kíváncsiak rá, hogy mit beszél. [...] Nagyon nem tetszett nekem, de azért türtőztettem magamat, és hallgattam. Aztán Kádár János elmondta: „Az éjszaka folyamán már megbeszéltük, hogy ezek a követelések lehetnek a munkások követelései, de mi azokat nem fogadjuk el.” Lényegében majdnem úgy volt, hogy semmi közünk ahhoz, amit ők akarnak csinálni, ne zavarjuk őket. Valami ilyesmi volt abban a magatartásban. [...] Aztán egy óra hosszáig alkudoztak, hozzászólt ez, hozzászólt az, de mindenki csak olyan langyos víz módjára mosta a partot. S ahogy ott ülök az asztalnál, egyszer csak fegyverropogás hallatszik kint az utcán. S akkor szót kértem én is. Ez a fegyverropogás adta nekem az apropót, és azzal kezdtem: „A teremben nem érzi senki felelősnek magát azért, ami ott kinn történik? Maguk is hallották, hogy fegyverek ropogtak, és ott ártatlan emberek halnak meg! Úgy ülnek itt, mint a piaci kofák, és arról beszélgetnek, ami nem ide való. Ki a felelős azért, hogy ott kint a fegyverek ropognak még ma is?” Mondhatom, hogy az a tárgyalási stílus, ami addig volt, egyszeriben megszűnt. Nem sokat beszéltem, pár mondatot, de a lényege ez volt. Hideg zuhany volt. Kádár intett, hogy mi ez? Nem is tudta hová tenni ezt a hangot. Feláll mellőlem Biszku, és azt mondja: „Hagyd rá Kádár elvtárs, naiv gyerek.” És ezzel el volt ütve az éle. Én persze megsértődtem, hogy az én igazságérzetemet és az én becsületemet, amit itt kockára teszek, azt egyszerűen naivitásnak nevezi. Lehet, hogy naivitás volt, de én igaznak éreztem. De hogy nemcsak én éreztem így, hanem az ott lévő újságírók, a műszaki személyzet meg a salgótarjáni bányászok is, az is mutatja, hogy miután szünetet rendeltek el, engem körülfogtak az emberek és kérdezték, honnan jöttem, ki vagyok, mi vagyok. Elkezdtünk ismerkedni, beszélgetni, és a bányászoknak nagyon tetszett az a hang, amit én adtam, a Kádár elvtárséknak meg nem tetszett. És mi történik: „Nem tudjuk tovább folytatni ezt a tárgyalást, el kell napolni, jöjjön a munkástanács máskor, és ilyen hangot ne üssön meg!” [...] November 18-án este én vezettem a Központi Munkástanács küldöttségét, ami szintén tizenöt vagy tizenhat tagú volt – a kerületek egy-egy képviselőjéből tevődnek össze a küldöttek –, és ezen a tárgyaláson kívántunk volna tárgyalni arról, hogy a kormány hogyan látja a munkástanácsok tevékenységét az üzemekben. Ők ismertették velünk azt a határozatot, amely aztán megjelent november 22-én a Népakaratban. Ez nem a kormánytól, hanem a Gáspár-féle szakszervezettől származott. [...] Ezt az elképzelést ismertette velünk a 18-i tárgyalás folyamán Kádár is, de a tárgyalásnak nem volt pozitív értéke, mert közöltük Kádárékkal, hogy nekünk ez a határozati tervezet nem elfogadható, mivel ebben a munkástanácsok a gyárakban csak alárendelt szerepet töltenek be. Ezért mi ezt nem fogadtuk el. Nagy vita folyt a munkástanácsok szerepe körül. Határozottan állítottuk, hogy csak a munkásönkormányzat és a munkás-önigazgatás lehet az, amit mi ténylegesen elfogadhatunk. A második nagy dolog, ami körül sokat vitatkoztunk, hogy gyárigazgatót nem lehet kinevezni, hanem pályázat útján a gyári munkástanács veszi fel és bocsátja el, ha nincs megelégedve a munkájával. Erről hallani sem akartak. Felmerült a szakszervezeti tevékenység is. Ekkor ugyanaz ismétlődött meg, ami már az előző tárgyaláson lefolyt. Leültettek bennünket, hogy várnunk kell a Kádár elvtársra. És ugyanaz történik, mint az előző tárgyaláson, hol egyikünk, hol másikunk mellé ülnek le, szépen beszélgetnek, aztán kimennek a teremből, aztán fél óra múlva visszajönnek. [...] Amikor Kádár megjelent éjfélkor vagy 1 órakor, akkor ő már mindent tudott. Lényegében az történt, hogy ezek a beszélgető elvtársak szépen megtudakolták, hogy a munkástanács milyen gondolatokkal jött tárgyalni, ezeket kiszedegették a Munkástanács egyes tagjaiból. Ők kimentek a másik terembe, ott ült a kupaktanács, megvitatták és megmondták a Jánosnak, hogy te erre a kérdésre ezt a választ adod, arra a kérdésre azt a választ adod. Nem tetszett ez a színjáték, mert kiszolgáltatottnak éreztem magam. [... ] Visszajöttek ezek az elvtársak, bevonult Kádár elvtárs, leültek az asztalhoz, és elkezdtünk tárgyalni. [...] Amikor én feltettem a kérdést Kádár Jánosnak, ő felugrott az asztaltól és azt mondta, hogy ezt nem bírja tovább idegekkel, és otthagyta a tárgyalást.

Nagy Elek: A Népakaratból szereztem tudomást arról, hogy bekerültem a gazdasági reformot előkészítő kormánybizottságba, és eléggé méltatlankodva kérdeztem meg a Kádár-titkárság vezetőjét, Sándor Józsefet, hogy ez micsoda? Ennek a kormánybizottságnak tagja volt egy csomó kormányképviselő, a munkástanácsok részéről – ha jól tudom – mindössze ketten vagy hárman voltunk: Kléger és én, meg talán a MÁVAG-nak is volt egy küldötte. Az lett volna a dolgunk, hogy kidolgozzuk az új gazdasági mechanizmust, amely megfelel az akkori idők követelményeinek. Közben december 9-én a KMT-t törvényen kívül helyezték, és a központi munkástanácsokat mindenütt megszüntették. Ekkor levelet írtunk Kádárnak, hogy a Csepel Vas- és Fémművek mint egy egységes kombinát magára nézve kötelezőnek tartsa-e a határozatot, a törvényen kívül helyezést, avagy nem? Írásban kaptam a választ, Kádár aláírásával, hogy a Csepeli Központi Munkástanács hivatalos, legális szerv, a gyár adott felépítéséből sarjad, annak szüksége van egy központi irányításra. Ez a papírom is eltűnt a házkutatás során, lehet, hogy a bíróságon van. Így mi teljes jogú szereplőként vettünk részt a kormánybizottságban is. [...] December 28-ra vagy 29-re tizennyolc vagy huszonkét főt fogadott Kádár beszélgetésre, a helyzet tisztázására. Mondtam a munkástanácsban, hogy Csepelről elmegyünk hárman-négyen, annyian el tudjuk mondani, hogy mit akarunk, mit gondolunk, hanem máshonnan is jöjjenek. Komlóiak, dorogiak, győri vagongyáriak, mávagisták jöttek úgy, mint csepeli munkástanácstagok. Jöjjenek, hallgassák meg a kormányt és a csepeli álláspontot. Mert én hiába mesélem az íróasztal mellett, hogy mi van, úgyse értik. A Parlament vadásztermében fogadtak bennünket. Életemben nem felejtem el! Bent ültünk, bejött Kádár, Marosán, volt valami magnetofon, meg még valakik. Kézfogás. „Nagy szaktárs, tessék helyet foglalni.” És elkezdődött a tárgyalás. „Milyen programot várnak az elvtársak (vagy szaktársak) tőlünk? Mi marxista-leninista párt vagyunk, marxista-leninista-kommunista programot tudunk csak összeállítani. Miért nem engedjük be az ENSZ-t? Tudják maguk azt, hogy mennyire lekötné a kormányzat erejét? Mindenkit kísérni, etetni ebben a nehéz gazdasági helyzetben?” Szédültem a válaszoktól. Ők nem kérdeztek, csak mi kérdeztünk. „Mi lesz a munkástanáccsal?” „Irányítani fogják az ipart, de azt nem engedjük, hogy a politikába beleszóljanak. Az, hogy az utcán tüntetés, állásfoglalás, az a mi dolgunk. Maguk csak dolgozzanak, termeljenek.” Nagyon leszűkítem a mondandót. Ennek a jegyzőkönyve lehet, hogy egyszer még előkerül, nem hiszem, hogy elégették volna. Marosán Györgynek az idült szemét soha nem fogom elfelejteni. Duma Francinak hittem mindig, és ez a nézetem nem is változott. Egy korlátolt ember. A megtestesült demagógiát így képzelem el. Azt mondja: „Mi az, hogy ellenforradalom? Aki a szocializmus ellen kezet emel, az ellenforradalmár.” „Államminiszter úr, maga szerint Magyarországon marha nagy szocializmus volt 56 előtt? Vagy pedig más volt?” „Alapjában véve szocializmus, egyéni tragédiák nem számítanak.” Mondom, „az se, hogy maga is be volt börtönözve, a miniszterelnök úr is, ezekről ne beszéljek? Rajkról ne beszéljek? Ez szocializmus volt?” „Miért, maga szerint mi volt?” Mondom, „ha nagyon igaz akarok lenni, akkor szerintem fasiszta diktatúra, mert mindegy, hogy zsidót égetnek el, vagy kulákot akasztanak fel. És nyugodtan nem hajthatja le a fejét egy tisztességes ember se, mert akkor viszik el, amikor akarják. Államminiszter úr, ilyen társadalmi rendszert megszűntetni és széles népi alapokra helyezni a hatalmat, ez szerintem előre tendáló, és a szocializmus felé vezet.” Erre Kádár: „Hagyd csak, hagyd, majd pár hónap múlva lecsitulnak a kedélyek, erről bőven lesz alkalmunk beszélni. Ez nagyon érdekes elméleti kérdés, összeülünk, kitárgyaljuk, egymást meggyőzzük.” Nem jött be a börtönbe, se a Fő utcába, se sehova, hogy megtárgyalja velem a szocializmus problémáit. Így zajlott le ez a beszélgetés. Nagyon hosszú volt, háromórás, talán négy. Minden kérdés napirendre került, de semmire nem kaptunk elfogadható választ, a szokásos szofizmuson kívül. [...] Kádár garanciát adott, hogy a munkástanács megmaradhat irányító szervnek, ha nem politizál. Elég heves összecsapások keretében jött ez szóba. Azt mondtam, hogy „önöknek nincs elég bátorságuk egyszerre megszüntetni és fölszámolni mindent, és folytatni ott, ahol Rákosi abbahagyta. Önök szaláminak néznek bennünket, és mindig leszelnek egy-egy szeletet. Nem adok maguknak hat hónapot, maguk föl fogják számolni a munkástanácsokat.” Azt mondta, hogy nem. „Ha eltörlik a munkástanácsot, akkor mi marad a magyar nép forradalmi vívmányaiból?” Ekkor Kádár már nem mondta a szent forradalmat. Még azt mondta, hogy „november 4-ig ez igazságos dolog volt, de utána ellenforradalom”. Én megkérdeztem, hogy „Nagy Imre mióta ellenforradalmár?” Nem válaszolt rá.

Pethő Tibor: Decemberben Szirmai István azt mondta, hogy nagyon jónak tartaná, ha a MUOSZ vezetősége kijelölne egy küldöttséget, amelyet Kádár fogad, és elmondja nekik a Kádár-féle politika elképzelését, és hogy próbáljunk meg – az újságírók és Kádár – szót érteni. És akkor összehoztuk ezt a küldöttséget, amely tíztagú volt. Benne volt Horváth Zoltán, Boldizsár, Novobáczky, benne voltam én, a többire már nem emlékszem. [...] Mi ezzel a delegációval elmentünk 13-án délután, négy óra, fél öt fele a Parlamentbe. Úgy emlékszem, a Szirmai szobájában leültünk egy asztal köré, és olyan egy-két perc múlva jött be Kádár. Bemutatkoztunk, volt, akit nem ismert. Én akkor találkoztam először Kádárral. Ő kezdte el a beszélgetést, azzal, hogy azért kérette ide az újságíró delegációt, mert végre szeretné megtudni és eldönteni, hogy a magyar újságírók, és egyáltalán a magyar sajtó támogatja-e a Kádár-kormány politikáját, konszolidációs törekvéseit vagy nem. Elmondta azt az elméletét, hogy ő tudta abban az időben, hogy itt a fő hibát a Rákosi-féle vezetés követte el. Ő most egy olyan politikát akar folytatni, amely ezzel a Rákosi-féle politikával élesen szemben áll, és ugyanakkor tudomásul kell venni, úgy néz ki a helyzet, hogy Nagy Imréékkel nem lehet együttműködni. Próbálkoztak ezzel, de a Nagy Imre-kormány és maga Nagy Imre sem hajlandó erre. Ki kell alakítani valami olyan politikát ezek szerint, hogy azon a bázison, amit a november 4-ei beszédében elmondott, létre lehessen hozni valamilyen nemzeti kibékülést. És ez megoldhatatlan a sajtó támogatása nélkül. Erre én szóltam, én voltam tulajdonképpen a küldöttség szóvivője. Elmondtam a magyar újságírók álláspontját, hogy többé nem hajlandók hazudni, ezt vegye tudomásul a kormány, másfelől nem vagyunk hajlandók olyan intézkedések mellé állni, amelyekkel nem értünk egyet. Ha a kormány biztosítja azt, hogy ebben a két alapvető kérdésben szabadságot ad az újságíróknak, akkor érdemes tovább tárgyalni. Azt is elmondtam, hogy az elmúlt időszakokban, főleg a Rákosi-korszakban hogyan bántak az újságírókkal, 53-tól kezdve viszont jobb helyzete lett a sajtónak, úgy nézett ki, hogy tudunk tisztességes újságírást csinálni. 55-ben megint elromlott a helyzet, és mi már nem vagyunk hajlandók mindenféle irányzatot, amelyik éppen a pártban felülkerekedik, kiszolgálni. Ha a Kádár-kormány olyan politikát hirdet meg, amely a nemzeti függetlenséget és a nemzet érdekeit ténylegesen képviseli és védi, akkor abban a magyar újságírók szövetségesek lehetnek. Erre Kádár elgondolkodott. Azt mondja: „Hogyan képzelik azt, hogy egyes intézkedéseket, amelyeket majd a kormány hoz, a párt, azt az újságírók nem támogatják?” „Hát – mondom –, számos olyan dolog volt, de most csak egyet akarok megemlíteni, a beszolgáltatási politikát, amiről az újságírók a kezdettől fogva tudták, hogy rossz, ennek ellenére megkövetelték tőlünk, hogy emellé álljunk. Ennek aztán az lett a vége, hogy már tényleg nem volt élelmiszer az országban. Hát ilyenre gondolunk.” Azt kérdezi: „Hát ellenzéki sajtót akarnak csinálni?” „Ezt én nem fogalmaznám így, hogy ellenzéki sajtó, hanem egy szuverén sajtót szeretnénk, amely természetesen a legfontosabb kérdésekben együttműködik a kormánnyal, de megvan a saját maga véleménye.” „Akkor ez már közel áll az ellenzéki sajtóhoz” – válaszolta. Erre aztán közbeszóltak a küldöttség tagjai is. Először Horváth Zoltán, hogy „Igen, persze, ellenzéki sajtót is akarunk. Legyen kormánypárti sajtó, és legyen ellenzéki sajtó. Mi, akik itt vagyunk, általában azon a véleményen vagyunk, hogy egy országnak szüksége van ellenzéki sajtóra.” Beleszólt Boldizsár is, ő inkább azt fejtegette, hogy az újságíró munkája, az újságíró tevékenysége csak akkor lehet értékes, ha a saját gondolatait közli. Ha a kormány politikája olyan, hogy az újságíró véleményével nagyjából megegyezik, akkor sokkal jobban meg tudja azt magyarázni, meg tudja védeni, és el tudja adni, mintha ezzel nem ért egyet. Elég régóta csináljuk ezt a mesterséget. Erre Kádár megint gondolkozott, aztán: „Ha most megindulnának a lapok, akkor a jelenlegi intézkedéseket, amelyek szükségesek a rend helyreállítására, a sajtó támogatná?” Mire én azt mondtam neki – akkor már a Gimes letartóztatása ismert volt –, hogy az ilyesfajta letartóztatást soha nem fogjuk elismerni és támogatni. Erre elkezdte Kádár, hogy Gimest le kellett tartóztatni, mert állandó jelleggel telefonált neki, és semmiféle olyan értelmes – azt mondta: „számunkra értelmes” – javaslata nem volt, amiért le kellett volna vele ülni, és miután ő ezt nem hagyta abba, hát kénytelenek voltak letartóztatni. [...] Nem vezetett eredményre a tárgyalásunk. Eltartott körülbelül két órán keresztül, és lényegében véve egyetlen egy ponton sem tudtunk összejönni, és a végén megkérdezte, hogy elkezdenek-e dolgozni az újságírók. És akkor mi azt mondtuk, hogy nem, mert nem kaptunk olyan biztosítékokat és olyan válaszokat, amelyek alapján elkezdhetnénk dolgozni. Kádár elvörösödött, fölállt, és kiment. [...] Ebben a delegációban ketten is voltunk, akiket korábban letartóztattak. Ennek ellenére nem feltételeztük azt, hogy minket most letartóztatnak. Az volt az érzése az embernek, hogy a kormánynak fontosabb az, hogy a lapok meginduljanak, mint az újságíróknak.

Kelen Béla: Mindenki csak úgy lehetett vezető, ha előbb beszámolt egy bizottság előtt. Maga Kádár János kezdte egy ideiglenes intéző bizottság előtt a saját maga magatartásával és azzal a bizonyos kétes október 30-ai beszéddel. A beszámoltató bizottság tagja volt Kállai Gyula, Marosán György, Biszku Béla, Kiss Károly, Apró Antal, Dögei Imre, aztán Münnich Ferenc. Tudom, hogy eleinte még Gyenes Antal is benne volt. Volt egy elv. Kádár azt mondta: „Kérem, itt mindenki számoljon el a napjairól, és senki se féljen megmondani a gyengéit, mert nem volt olyan ember, aki ne hibázott volna!” – így kezdte. És ez meghatározta a magatartásunkat, és mindannyian kerestük is, hogy hol fogtunk mellé, mikor tévedtünk, milyen hülyeségeket követtünk el. [...] A november 4-e után történtek az én korábbi látásmódomat megerősítették. Én ezt magamban is így építettem fel, és sokaknak a véleményét befolyásolhattam a párton belül, de egy kicsit a közvéleményben is: hát Kádár-propagandista voltam. Ha úgy tetszik Kádár-huszár. És ez november 4-étől erősödött bennem. [...] Kiderült, hogy Kádár János az a potenciális személy, aki e vezetésre alkalmas. Még számomra is újszerű volt, amikor X-nek, Y-nak vagy Z-nek kellett volna kidolgozni az ellenforradalom értékelését, és akkor nem ment, és Kádár elment három vagy négy napra Leányfalura, és kidolgozta a négy pontot, ami a mai napig is érvényes. [...] Megindult az élet az ő vezetése alatt. Az összes korábbi kérdésben, amiben már volt pártdöntés, újra határozatokat hozott, és új megközelítésben. Lehet, hogy nem tudott mindig erőteljesen újat alkotni, de sokkal szabadabb, demokratikusabb lett a légkör, a tömegekkel új kapcsolatrendszert kiépítő társadalom alakult ki, ami aztán felszabadította az emberi erőket, és nagyon sok mindent helyre hozott. Demokratikus, humán, információgazdag időszak volt, a piaci kapcsolatok kiegészültek a parasztsággal, új külpolitika jött létre először az ENSZ próbálkozásainak a kivédésével, majd a kapcsolatok fölvételével. Aztán 1961-ben felszólalt az ENSZ-ben is. És az sikeres felszólalás volt. Mint munkásember, az egész életét elmondta. Ezek nagyhatású dolgok voltak.

Pap János: 1956. november végén vagy december első napjaiban felrendeltek bennünket Pestre. Kádár elvtárs tartott egy beszélgetést velünk. Azt mondta: „Én nem ismerem magukat, tudják, hogy mit vállaltak, ha merik csinálni, akkor csinálják, ha nem, akkor most köszönjünk el egymástól.” Mégpedig azzal a hangsúllyal, hogy kérem, a munkáshatalommal még a munkásosztálynak sincs joga ujjat húzni, ha kell, akkor a munkások között is rendet kell csinálni, ezt meg kell mindenkivel értetni.

Gyenes Antal: Kádárral november 4. után csak decemberben találkoztam, a Központi Bizottság ülésén. [...] Hosszú vita volt, majdnem mindenki elmondta a véleményét. Ez egy kis testület volt, ha jól emlékszem, huszonhárom tagú, így mindenki el is mondhatta a véleményét, nem úgy, mint egy száztagú testületben, ahol csak tíz százalék szólal fel. Én is felszólaltam természetesen. Nem értettem egyet a határozati javaslat számos megállapításával. Hiányosnak tartottam abból a szempontból, hogy a Központi Bizottság nem ad garanciát arra, hogy a további törvénytelenségek, rossz intézkedések nem következnek be újra. [...] Megmondom őszintén, hogy a második pontról, tehát a Nagy Imréről szólóról nem mondtam ki nyíltan, hogy nem értek vele egyet. Közvetve mondtam csak ki, hogy Romániában tartózkodik sok kiváló marxista káder, akiket a párt nagyon fog nélkülözni, ha nem vesznek részt a munkában, ha itt egy új politikát akarunk. Kapcsolatba kell lépni, tárgyalni kell velük. Nem tartottam politikusnak, hogy azt mondjam, húzzák ki ezt a pontot – ezt megmondom őszintén. Követeltem, hogy a vezetőség lépjen velük kapcsolatba, mert itt nélkülözhetetlen, igen kiváló, nagy múltú kommunistákról van szó. Ez egy paraszti bölcsesség, csak nem a Központi Bizottság tagjához méltó ilyen álláspontot elfoglalni. A tárgyalás végén Kádár azt mondta, hogy a javaslatot a Központi Bizottság egyhangúlag elfogadta. Erre én felnyújtottam a kezem, és mondtam, hogy a felszólalásomat úgy kell értelmezni, hogy nem fogadom el. Erre Kádár dühösen azt mondta: „jó, 22 1 ellen”.

Nezvál Ferenc: Összejöttünk Kádár elvtárssal, és azt mondta: „Hát, te most már nagyjából rendbe tetted a városházát, megindultak a villamosok, az utcákon rendet teremtettünk, összeszedtük a roncsokat meg minden egyebet, helyre köllene az igazságszolgáltatást is állítani, mert nem működik.” Itt is az a helyzet, hogy egy része azt mondta, hogy nem vállalja azt a szerepet, mert nincs eldöntve, hogy a hatalom kinek a birtokában van. Hát, mondom neki: „Én nem nagyon spekulálok rajta, hogy a hatalom kinek a kezében van, mert most már tudom, hogy a kezünkben van, és most már a szovjetek innét addig el nem mennek, amíg a rendet meg nem teremtjük.” Azt mondja: „Nézd, háromszorosan jól esik, ha te ezt elvállalod, mert politikailag te olyan ember vagy, akihez nem fér kétség, aztán meg van benned mersz meg erő rendet teremteni.” Mondom neki: „elvállalom az igazságügy-miniszterséget”. [...] Az igazságszolgáltatás is csak úgy állt, hogy a bíróságok meg az ügyészségek nem működtek, a rendőrség nem működött, az ellenforradalmárokkal, akiket elfogtak, azokkal nem tudtunk mit csinálni, mert a belügy nem tudta feldolgozni, az ügyészség nem tudta feldolgozni az ügyeket. Bizony egy hónapon keresztül Kádár elvtárssal vitám volt az ideiglenes minisztertanácsi üléseken, mert azt mondta: „Na, hány ellenforradalmárt ítéltek el a bíróságok?” Mondom, hogy még egyet sem. Mondja: „miért?” „Mert – mondom – nincs nálam még egy sem.” [...] Kádár személyesen sürgette az ellenforradalmárokkal való leszámolást. [...] Nem volt presszió, mert akkor már megcsináltuk a statáriumot, abban minden benne volt, hogy mit köll csinálni, meg hogyan. A helyzet az, hogy szerette volna minél gyorsabban lezárni ezt az ellenforradalmi helyzetet. Kádár nagyon nagy erőfeszítéseket tett, hogy törvényesen legyen végrehajtva mindaz, amit akarunk csinálni. Mondtam neki: „Kádár elvtárs, légy szíves, hívd össze az ügyészséget, a Belügyminisztériumot, az igazságügy-minisztert, és mutassák meg, hány ellenforradalmárnak van a vádirata a bíróságokon!” Hát egy se volt. [...] A rendcsinálás úgy zajlott le, hogy én szerveztem meg az ügyészséget. [...] Elbocsátottam az ügyészeket meg a bírák egy részét, akik nem akarták vállalni, mert ők munkásokat nem fognak fölakasztani. Én állítottam föl az ügyészséget meg a bíróságot azokból, akik vállalták. Nem huszonöten voltak, hanem csak tizenketten, de indulásnak elég volt.

Széll Jenő: Nagyon furcsa helyzet volt október után. Kádár úgy reorganizálta a munkás–paraszt hatalmat, hogy azokra támaszkodott, akik nem az ő emberei voltak. S az ő embereit sorra elmarta magától, s ez jellegzetessége lett a Kádár-rendszernek, hiszen később is folytatta, Fock Jenőt, Fehér Lajost is eltávolította. Azokban az időkben például Köböl Jóskának vagy Lakatos Évának az eltávolítása meglepő volt. Kádár a vele egyívású figurákat eltávolította, és a sztálinista figurákat használta fel a rendcsinálásra. Nekem az volt a gondolatmenetem, hogy ez egy Haynau típusú gárda, amelyet használat után vissza kell tenni a borotvatokba – ahogy azt az 1850-es években mondták, őfelsége visszatette a borotvát a tokba. [...] Utólag, de már akkor is úgy klasszifikáltam ezt az egész ügyet, hogy Kádár olyan garnitúrára bízta a rendcsinálást, amely eredetileg vagy távlatilag nem az ő garnitúrája. Ez a társaság a maga követeléseit igyekezett megvalósítani, amelyek nem minden esetben egyeztek a Kádáréval, de Kádáréknál nem sokat számított egy–két vagy egy–két tucat, vagy egy–két száz Szigethy Attila, ugye, ahhoz képest, hogy itt rendet kell csinálni. [...] Én úgy látom, hogy Kádár azért került itt kutyaszorítóba, mert tisztában volt azzal, hogyha most ingadozik, akkor nagyon ingataggá teszi a pozícióját, hiszen őt hónapokon keresztül effektíve a szovjet szuronyok tartották fönn. Ezek alatt a hónapok alatt egy percig sem maradhatott volna Magyarország területén, ha a szovjet tankok nem veszik körül. Tehát Kádár tisztában volt azzal, hogy ő nem ingadozhat. Ez nála valószínűleg lelkiismereti kérdéssel is összefüggött, és el tudom képzelni, hogy neki voltak álmatlan éjszakái – szemben Rákosival, aki csak hivatkozott az álmatlan éjszakákra –, és szerintem ez meg is látszik rajta. Amilyen szép ember volt, rokonszenves, behízelgő, jóképű, jó alakú, szép arcú ember volt. Az emberek nem maguktól, illetőleg nem a körülményektől csúnyulnak meg. Van egy nagyon szép francia közmondás: harminc év után te vagy felelős az arcodért! Kádár arcára sok minden rá van írva. A magatartása, a furcsa eltorzulás, ez az anakronisztikus, gügyögő, joviálisan humoros vagy humorosan joviális Mikulás-bácsizás. S a korához képest súlyosan megviselt ember. A külső megjelenési forma megváltozásában benne van az a küzdelem, amibe neki ez a dolog került, de benn van talán az is, hogy a kár haszonnal jár. Amennyit veszítek a lelkiismereti küzdelemben, annyit nyerek is azáltal, hogy a hatalomban csak a hatalom aspiránsainak a félretolásával lehet megszilárdulni.

Kántás László: Volt egy nagyon nagy hátrányunk. Minden jól értesültségünk dacára arról nagyon keveset tudtunk, hogy mi van a világban. Ráadásul borzasztóan jó lett volna, ha mi tájékoztatjuk a Szabad Európa Rádiót annak idején, mert akkor nem hülyeségeket mondott volna, ami azután úgy megriasztotta az embereket, hogy 1957. május elsejére mindenki annyira berezelt, hogy tényleg Kádár lett a népszerű kulcsfigura. Ha tetszik, ha nem, el kell mondani, hogy bár mindenféle csőcselék segítségével és tisztességtelen eszközökkel, de maga mellé állította a munkásosztályt és az értelmiség korrumpálható részét, amely igen tekintélyes méretű volt. Ez májusra teljesen egyértelművé vált. [...] Nem volt biztos hatalma, amíg 1957. május elsején a Vörös Csepel és a Váci út nem „felelt neki”. [...] Késobb minden rendetlen lett, de mindenütt volt kiskapu, kibúvó. A személyes ismeretségek, kapcsolatok révén rengeteg mindent el lehetett intézni. Hozzá kell tennem, hogy rossz oldala is volt ennek, mert a személyes kapcsolatok révén egy csomó embert el is lehetett vitetni. Voltak olyanok, akik majd hogy nem egyéni bosszút álltak, ami a negyvenes és ötvenes években is divat volt. [...] A PB-beli erőviszonyok változásai követhetetlenek voltak. Valamikor majd kiderül, hogy micsoda zűrzavarok voltak. Hogyan lehetett Kádárt, aki nem a gonoszságáról volt híres, befolyásolni, sodorni, megfélemlíteni, hogyan vált végül a hatalomhoz körömszakadtáig ragaszkodó, alapvetően ostoba emberré. Ezeket az ember mind nyomon követte fél füllel, érzékelte és próbált ráhangolódni. Bizonyos mértékig képes is volt rá. Ez tette lehetővé, hogy egzisztenciális biztonságban élhetett és lelkiismeretesen, nem ment bele mindenbe, megpróbálta kijátszani.

„Aki nincs ellenünk, az velünk van”

Szűrös Mátyás: Az ötvenhatos események után 1957-ben járt először küldöttség Kádár János vezetésével Moszkvában. Akkor én még diák voltam, és kivezényeltek bennünket a repülőtérre. A küldöttség tagjai elég elesetten néztek ki hosszú kabátban, szürkén. Jellemző volt, hogy amikor egy nagygyűlést rendeztek – már nem tudom, hogy Moszkvában vagy Leningrádban volt ez –, akkor meghívták oda azokat a szülőket, akiknek a gyerekei 1956-ban elestek Magyarországon. Ez érzelmileg nagyon érzékenyen érintette Kádár Jánost és a magyar küldötteket, hogy azt hangoztatták a szovjetek, hogy a magyar szabadságért, a magyarországi szocializmusért adták az életüket. Az kétségtelen, hogy nem volt egy tapintatos húzás a szovjetek részéről, de demonstrálni akarták, hogy hogyan is viszonyulnak ők hozzánk, és Kádár Jánosnak meg az új vezetésnek tudnia kell ezt, hogy ők áldozatot hoztak Magyarországért. A másik momentum pedig, hogy Hruscsov azt mondta, hogy akkor most beszéljünk őszintén, és maradjanak együtt az SZKP Politikai Bizottságának tagjai és a magyar küldöttség tagjai. Még a magyar nagykövetet sem hívták meg erre a beszélgetésre. Tehát Hruscsov arra törekedett, hogy szűk körű, bizalmas beszélgetésre kerülhessen sor. Ott már kiderült az, hogy Kádár Jánost erős fenntartással kezelik. A következő évben, 1958-ban Hruscsov látogatott Magyarországra, és egy vacsora alkalmával Hruscsov javasolta Kádár Jánosnak, hogy üljenek le négyszemközt és beszélgessenek. Ez meg is történt. (Ezeket az elbeszéléseket Kádár Jánostól, illetve környezetétől ismerem, mert én ezeken nem vettem részt, én akkor egyetemista voltam.) Hruscsov a következőket mondta Kádárnak: „János, téged nem szeretnek az SZKP Politikai Bizottságában, neked ezt tudni kell.” Tehát, amit Kádár János akkor képviselt a politikában az túl sok volt az SZKP Politikai Bizottsága számára. Kádár János megkérdezte Hruscsovot. „Mit csináljak annak érdekében, hogy eloszlassam a fenntartásokat és rendezzük a viszonyt?” Hruscsov gondolkodott, és azt mondta, hogy például meg lehetne kezdeni újra a mezőgazdaság kollektivizálását. Be kellene jelenteni egy ilyet. Azt mondta Kádár János: „Ez egy nagy kérdés, de gondolkodom rajta.” Erre Hruscsov. „Na látod, azért mégis csak rendes ember vagy te, mert amikor Gomulkának felvetettem ezt, ő még a gondolatot is elhárította, hogy szó sem lehet róla.” És ha visszaemlékszünk az eseményekre, 1958 decemberében határozat született, és bejelentették, hogy Magyarországon ismét hozzálátnak a mezőgazdaság kollektivizálásához.

Kelen Béla: 1959-ben lehetett, amikor szóltam Aczél Györgynek, ő foglalkozott a művészeti, irodalmi dolgokkal, és ő közelebb állt az Öreghez. Az Öreg a szobájában fogadta Illyés Gyulát, Erdeit, Darvast, Aczél volt ott és én. Talán az Orbán Laci még. Az Öreg fogadott bennünket szívélyesen, a szokásos kávéval, és biztos volt valami kis féldeci, nem tudom már, talán bor, ki mit kért. Kádár rögtön rátért Illyéssel a húsz évvel azelőtti találkozójukra. Olyanok voltak, mint akik a magyar társadalomnak régi barátai, ismerősei, kicsit ellenfelek is, vagy sokszor ellentmondásba kerültek egymással a történelem folyamán, de mégis a nagy dolgokban mindig közös nevezőre jutottak. Ez körülbelül egy óráig tartott. Egyszer csak azt mondja Kádár: „Ti valamiért jöttetek hozzám, nem?” Illyés átvette a szót, és azt mondta: „Tulajdonképpen Déry még mindig bent van, Nyugaton is érdeklődnek utána, a PEN Klub is.” Kádár fölállt a helyéről, és le-föl sétált. Sokáig kínos csend volt. Azt mondja: „Igen.” Visszament a helyére, de nem ült le, hanem állt, rátette a kezét az asztalra: „Igen, külföldön is keresik. Rendben van, majd teszünk valamit. Hát akkor elmondok nektek valamit. Megyek a Fém utcában, ott dolgozik a feleségem az MTI-nél, várom őt. Ott állok, egyszer csak a portás rám szól: ťKádár elvtárs, üdvözlöm, nem tetszik megismerni? Én vagyok Asztalos, az Asztalos János édesapja.Ť” Azt mondja a Kádár az Illyésnek: „Tudod, a világ elkezdett velem forogni. Asztalos János! Majd ha az Asztalos Jánosnak az özvegye és a négy árvája fogja mondani, akkor tárgyalunk erről!” Megint le-föl sétál, azt mondja: „Volt a pártban egy zsidó fiú, aki a legközelebb állt hozzám, egy Szabolcs megyei fiú. Ti, akik itt falukutatással foglalkoztok, talán ezt az oldalát nem is néztétek a dolgoknak. Még a vásárra is tetves szamárral mentek, mezítláb. Írni-olvasni nem tudott ez a fiú, és a munkásmozgalomba kerülve tanulta meg a betűvetést, majd fokozatosan a mozgalomban különböző feladatokat vállalva elkerült a spanyol polgárháborúba. A belga pártban nagyon fontos szerepet játszott. Ezt az embert 1956-ban megölték. Majd ha Mező Imre özvegye és árvái jönnek, majd akkor tárgyaljunk róla!” Erre Illyés azt mondta: „Nem is gondoltam volna, hogy ilyen lelki válságot okozok, hogy nektek ilyen lelkivilágotok van.” „Nem csak nektek van – mondta Kádár János. – Nekünk kommunistáknak nem lehet?!”

Szűrös Mátyás: Emlékszem Kádár Jánosnak az elbeszélésére. Azt hiszem, hogy 1962-ben szűnt meg a magyar kérdés, és valamikor ezt megelőzően Kádár János Hruscsov társaságában találkozott Harrimannal, aki az amerikai diplomácia nagy öregje volt. Azt hiszem, egy stadionban valamilyen sportrendezvényen találkoztak, és Hruscsov ott összehozta Kádár Jánost Harrimannal. Kádár János a következőt mondta: „Nézze uram, mi egy sajátos helyzetben vagyunk, a szovjeteknek odaadtuk Rákosi Mátyást, önöknek odaadtuk Mindszenty bíborost. Mi levontunk bizonyos következtetéseket eddigi történelmünkből, és szeretnénk, hogyha a magyar kérdés megszűnne, és önök Magyarországot szuverén államként kezelnék.” Valószínű, hogy ez is egy sajátos jelenség volt, nem hiszem, hogy más, úgynevezett szocialista ország vezetője ilyen helyzetbe került volna. Hruscsov egy új történelmi korszakot nyitott a XX. Kongresszussal, a személyi kultusz leleplezésével. Ez volt az ő fő történelmi érdeme, és a nyitás Nyugat felé. Kádár János ebben partner volt.

Magos Gábor: Kéthly Anna 1961. február 28-án Brüsszelből Libik Györgynek írt levelének egyik passzusa így szól: „A svájci utamon találkoztam Gimes Miklósnéval és Magos Gáborral. Szegény Magost feljelentette valami csirkefogó, hogy Kádárék ágense. A svájci rendőrség nagyon fürge az ilyen vádak kivizsgálásánál. Nem tudom, hogy a Svájcban hemzsegő és nagyon jól élő nyilasoknak köszönheti-e a feljelentést, vagy amint erre is gyanakszunk, Kádárék részéről igyekeznek őt ezzel a mindig hatásos váddal befeketíteni és az életét nehézzé tenni. Eddig nem tudtam azt, hogy Magos Gábor Teller sógora, amint sógora a kivégzett Gimes Miklósnak is. Értesüléseim szerint Kádár személyes gyűlölete Gimes Miklóssal szemben, annak kivégzésével sem elégedett meg, és a hozzátartozóit is el akarja érni. Ha másként nem, akkor úgy, hogy a saját ügynökének rágalmazza őt.”

Szűrös Mátyás: Az kétségtelen, hogy Magyarországon sok minden megváltozott 56 után, tehát azért Kádár Jánosnak nem csak az volt a jelszava, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van – ez egy nagy megbékélési jelszó volt valójában, nem is hatás nélküli. Ugye túl voltunk a bosszúálláson, ami eltartott úgy körülbelül 62-ig. 62-ben volt a belügynek az átszervezése, illetve elbocsátották azokat, akik kemény szerepet játszottak, vagy részt vettek valamilyen formában a Nagy Imre-csoport leszámolásában, és így tovább. Mi nem tudtunk erről a leszámolásról, és arról sem, hogy még valamikor 60-ban vagy 61-ben is végeztek ki embereket. Ez nem volt benne a képben, hanem az volt benne, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van. Kádár János lépten-nyomon hangsúlyozta, hogy még egyszer nem szabad megengedni, hogy törvénytelenségek történjenek, tehát a törvényességet helyre kell állítani az országban. Volt egyfajta törekvés, hogy a gyakorlati életből induljon ki a politika, a magyarországi követelményekből, ezért eljutottak odáig, hogy meg kell reformálni például a gazdaságot, a gazdaság törvényszerűségeit kell figyelembe venni, ezt nem lehet párthatározatokkal elintézni.

Pap János: A budapesti politikai felső vezetés világa merőben más volt annak idején, mint most, a nyolcvanas évek közepén. Számomra egy nagyon kellemes része is van ennek a dolognak, mert olyan emberekkel kerültem kapcsolatba, és olyan kapcsolatba, ami számomra egy életre meghatározó, és mindig nagyon kellemesen gondolok rá. [...] Kádár mellett öröm volt dolgozni abban az időben. X esetben az ember felvette a telefont, átszólt, akart valamit mondani vagy közölni, vagy ő bejött hozzánk. Sokszor megfordult nálunk a Belügyminisztériumban, a Minisztertanácsnál. Rendszeres volt, hogy a reggeli órákban – már az ember várta is – körbejárta a helyetteseket, megkérdezte, hogy ki mit csinál, hol van, mi a programja, stb. És bármikor be lehetett menni hozzá. [...] Viszont volt egy olyan fajta légkör, egy ilyen hízelgés, egy nyálazás bizonyos területeken, másrészt egy pozícióféltés, ki a fontosabb, ki kerül előre. Már akkor a feleségek eléggé mocorogtak, bizonyos feleségek bizonyos irányokba, nem szívesen mondanék neveket. Nekem valahogy nem tetszett ez a légkör. [...] Túl sok volt a protokoll a belügyminiszterségem idején is. Mert a főnök bárhova utazott, vagy bárhonnan jött – ez most is természetes szokás –, ki kell menni a repülőtérre. Bár Kádár elvtárs nemigen szeret repülőgépen menni. Egy kínszenvedés a számára, a füle nagyon fáj, akármilyen légkiegyenlítés is van. Ő vonaton szeret utazni, és ha vonaton utazott, akkor Csopig kísértük a vonatot, vagy elébe mentünk Csopra. Az a kis négytengelyes motorvonatunk volt, és abban volt minden, hálóhelyiség is meg a szalonhelyiség is, úgyhogy mindig hoztuk haza, meg kísértük a főnököt a határra. Miniszterelnök-helyettesként meg különösen sok volt a protokoll, mert mindig jött valaki, mindig ment valaki. Valakit fogadni, valakit búcsúztatni, szóval sok volt ez a jellegű, a nem aktív munka. És Kádár elvtárs felvetette többször is, hogy próbáljuk egyeztetni a szocialista partnereinkkel ezt a szocialista protokollt, valahogy egyszerűsíteni, hogy amikor két ember találkozik, akkor ne kelljen mindjárt csinnadrattát meg zászlót meg repülőt, meg mindent. Nem tudtuk.

F. S.: Jellemző – negatív vonatkozásban – Kádárra, és szinte érthetetlen, hogy ilyen hosszú ideig nem respektálta az értelmiséget, a tudást. Nem tudta, hogy ez mit jelent, és ma is hiányos az elképzelése a tudományról. Azt akceptálja, hogy a japánok forradalmi változást hoztak az elektronikában, de például Nyers Rezsőt, akinek a gazdaságban olyan nagy szerepe volt, elküldte, félreállította. [...] Ez talán nem is tisztán a saját elgondolása volt, hanem a szovjet irányításnak és beleszólásnak is köszönhető. Láttam, hogy végeredményben Kádárnak mindig szüksége volt egy „okosra”, de azért messze van attól, amit a tudósok képviselnek, és amire szükség van a világban. De hát az adottságokkal – amibe mi sem látunk bele – számolni kell. Mostanában elolvastam angolul Hruscsov emlékiratait. Azt kell mondani, hogy okos ember volt. Kádárnál több esze volt, de ő maga is – ahogyan kitűnik az írásából – tájékozatlan volt. A tudományoktól és a művészetektől messze álló ember. [...] Azt kell mondani ilyen Kádár is. Csakhogy Kádár fülel ide-oda, de sokszor rosszul, és bedől a dolgoknak. [...] Vannak dolgok, amelyeket másként kellett volna csinálni. Itt van a törvényesség kérdése. Ezen ő keresztülment. Belügyminiszter volt, és tagadhatatlan, hogy neki többet kellett látni. Már akkor tudta, hogy mi történik, és akkor is, és a börtön után is, kimondottan rosszul viselkedett. Az, hogy a börtönből kijövet még Rákosiért lelkesedik, nagyon nehezen érthető. És a hirtelen változása! Nem értelmi úton történt, hogy egyszerre meglátta azt, amit a börtönből kijövet nem tudott észlelni, hanem egyebekben. Nem tudom persze, hogy annyira szigorúan tartják-e azt, hogy valamit mutatni kell a népnek a törvényesség szempontjából. Végeredményben történt valami változás. Ez inkább számszerűség szempontjából áll, és talán minőségileg is. Nem kínoznak olyan módon, és nem vernek a börtönökben, és nem akasztanak, de folytatódik! Az uniformis és főleg a belügynek nevezett intézmény ma is egy különleges valami. Ma is félnek ettől, és ezeknek és elődeiknek – akiknek aktív szerepük volt az úgynevezett személyi kultuszban – a megkülönböztetése és különleges bánásmódban való részesítése ma is megvan. Kádár a fellépését követően rájött, hogy távozniuk kell az igazságszolgáltatásból és a pártvonalról azoknak, akik a törvénytelenségekben részt vettek. Ezek el is mentek, de mindenképpen felfelé ívelő karrier részesei lettek, és ma is megkülönböztetett csoportot alkotnak.

Vass Henrik: Kádár rendkívül szubjektív ember volt – egyébként ez közismert róla. Aki egyszer őt megsértette vagy bírálta, az nem úszta meg szárazon. [...] Több ember sorsa alapján tudom ezt. Az enyém is tulajdonképpen ezt tükrözi. Olyan emberekkel vette magát körül, akik egyetértenek vele, akik támogatják. Egy ideig ez jó is volt, mert olyan emberek kellettek, akik minden tekintetben kiállnak az ő konszolidációs politikája mellett, és ahogy konszolidálódtunk, úgy vált ez hibává. Ha én azt mondom, hogy mi volt Kádár legnagyobb felelőssége, nem a gazdasági helyzetet mondanám, mert ez majdnem következménye a káderpolitikának, egyszerűen nem segítette a szuverén emberek kibontakozását. [...] Nem is jöhettek számításba művelt fiatalok ahhoz, hogy exponált funkcióba kerüljenek. Aki mégis funkcióba került, annak így vagy úgy, azonosulni kellett vele. [...] Ennek a rokonszenv–ellenszenv komplexusnak még egy mozzanatára utalhatok, de ismétlem, hogy ez kizárólag „sejtésre” alapul. Ez pedig a munkás származás kérdése. Az volt a benyomásom, hogy Kádár János – megnyilvánulásaiban ez nem volt tapasztalható – úgy isten igazából nem szerette az értelmiségieket, közöttük különösen a nem munkásokból lett értelmiségieket. Én ezek közé tartoztam, jóllehet soha sem vettem fel bántó értelmiségi allűröket. De véleményem szerint Kádár „foglalkozása”, állam és pártbeli vezető szerepe szintén értelmiséginek tekintendő. Ez nem változtat azon, hogy mindvégig érezhető volt nála bizonyos kisebbségi tudat a művelt vagy iskolázott emberekkel szemben, ami tetteiben nem volt nyomon követhető. Véleményem szerint ő sohasem volt kultúraellenes. Sőt! De a két dolog nem áll szemben egymással az ő egyéniségének megrajzolásánál. Nos, valamit én is éreztem az ő túlzott „munkásöntudatából” velem szemben is. Ez is motiválta kapcsolatunkat, ha egyáltalán volt ilyen.

Gáspár Sándor: Sem Magyarországnak, sem az NDK-nak nem volt igazán vezetése, mert a sztálini időszakban ezek Caligula helytartói voltak. Ezek nem voltak vezetők, helytartók voltak, és ezt szabad így nevezni, ezt nem kell szépíteni. De 56 után ez megváltozott persze, elvileg is megváltozott, a dolgok kezelése is sokkal kifinomultabb lett. Magyarország esetében egészen biztos, hogy lényegileg megváltozott. Kádár már nem helytartó volt, Kádár Magyarország vezetője volt. Bizonyos korlátokkal persze, azért a KGST meg a Varsói Szerződés, ahová tartozunk, az azért olyan kapocs volt, aminek az alapelveit tiszteletben kellett tartani. [...] Kádárt olyan szemrehányásokkal illették többen, nem is színvonalas és nem is igaz írásokban, hogy nem vette észre azt a lehetőséget, amit a gorbacsovi nyitás jelentett a Szovjetunióban. Az ilyen megállapításokat a tények abszolút nem ismerése jellemzi. Itt két tényezőt kell figyelembe venni, egyik tényező az, hogy Kádár nagyon óvatos volt, ő a Hruscsovval már megjárta. Hruscsovnál Kádár két dolgot világosan látott, az egyik az, hogy Hruscsov hadakozik valami ellen, valamit akar, de nem tudja, mit. De azt láttuk, hogy nem tudja rendszerbe foglalni, csak csapkodott, hogy kétszintű pártszervezet meg kukorica. Hadakozhatott a régi sztálini árnyékok ellen, meg a tények ellen, de nem volt neki tényleges koncepciója. Ez az egyik, amit világosan látott Kádár, és ez tette – szerintem helyénvalóan – óvatossá. A másik az, hogy még ez a kevés is, amit Hruscsov reformként, újításként próbált bevezetni, sok annak a pártnak, ezt sem fogadja el. (Gáspár Sándor)

A legvidámabb barakk

Pap János: 1963-ban, amikor már lezártuk végre a koncepciós ügyeket Kádár elvtárs nem így fogalmazta meg, de valahogy ezt éreztem, röviden valami olyasmit mondott a Központi Bizottság tagjainak, hogyha ebben az országban még egyszer személyi kultusz lesz, vegyék tudomásul, hogy azért maguk a felelősek, akik itt ülnek. Szóval körülbelül ez a vonal alakult ki akkor nálunk, hogy tessék megmondani, nyílt vitában győzzük meg egymást, és mindenki éljen úgy, ahogy az ország lakossága, az ország embere.

Pethő Tibor: 1963-ban bekerültem egy Szovjetunióba tartó kormányküldöttségbe, mint újságíró. Ezt Kádár jóváhagyta. Kádárral az én utolsó találkozásom 1956 decemberében volt, ami akkor nem vezetett eredményre. És Kádár, azt nem tudom, hogy velem szemben is, de azt tudom, hogy a szakmával szemben elég nagy bizalmatlansággal viseltetett. Nem szerette az újságírókat. Szirmai javára írandó, hogy ő megpróbálta úgy befolyásolni Kádárt, hogy az újságírók nem mind betyárok és gazemberek, hogy lehet azért velük beszélni. Na, gondolom, hogy egy ilyen behatás következtében kerültem be, mint egyetlen újságíró és mint pártonkívüli is, ebbe a delegációt kísérő csoportba. [...] Az én megítélésem szerint először is, itt a két ország népe előtt a legerőteljesebb módon akarták dokumentálni, hogy Hruscsov támogatja mindazt, ami Magyarországon történik. Hát akkor kezdődött el az egész gulyáskommunizmus-jelszó. A kubai válság után, a kínai viszonyok kiéleződésének az időszakában Hruscsovnak is kellett egy kelet-európai ország, amelyik egyetért vele, s ahol ugyanakkor egy emberibb szocializmust próbálnak csinálni. Ezért volt ez az óriási felhajtás. Ünnepléssel kezdődött már Csopnál, ahova reggel 5-kor érkezik meg a vonat, amíg átszerelik a dolgokat, addig legalább egy-másfél órás nagy ünnepség volt a csopi pártbizottság épületében. Rengeteg magyar zászló, magyarul éljenezték a magyar küldöttséget az ottaniak. És ugye, abban az időben rengeteg vodka volt. Amikor fölszálltunk a különvonatra, Kádár – miután összehívta az egész társaságot – azt mondta: „Elvtársak, itt most egy kicsit berúgtunk, és ez így fog tartani két héten keresztül.” [...] Este 10 óra után indult a vonat, és adtak egy vacsorát az étkezőkocsiban. Mi, újságírók egy külön kis asztalnál ücsörögtünk. Kádár, miután megvacsorázott, rájött arra, hogy az újságírókkal is kellene beszélni egy kicsit, és odajött az asztalunkhoz. Nagyon kedvesen kért minket, hogy segítsük elő ennek az útnak a megfelelő sajtópropagandáját, mert ez nagyon fontos. Beszélgettünk, aztán valami olyasmit mondott nekem: „Külön örülök, hogy ön is itt van.” [...] Kádárnak minden reggel hozták a magyar lapokat, hogy mi jelent meg az ő delegációjáról. Ki, hogy, mit írt, stb. Az első nap én adtam egy általános értékelést és tudósítást, hogy mi ennek az útnak a jelentősége, és miért fontos az, hogy az emberi kapcsolatok is létre jöjjenek a két nép között – ilyen stílusban. Ő ezt olvasta. Délután volt valami repülőgépgyári látogatás, amikor külön odajött, és azt mondta: „Gratulálok, nagyon jó volt az ön cikke a mai Nemzetben.” És attól kezdve olyan viszony alakult ki, hogy viccelődött az emberrel, meg voltak humoros megjegyzései időről időre a sajtót illetően. És akkor elkezdtünk beszélgetni. [...] Egy repülőgép úton – Taskentbe mentünk – meghívott sakkozni. Kettőt nyert ő, egyet én. Akkor odajött Biszku, és azt mondta: „Idefigyeljen, ha az Öreg akarta volna, akkor a harmadikat is megnyeri.” Kialakult egy emberibb kapcsolat.

Kovács András: Volt egy hallgatólagos cinkosság, ami jellemzője volt az egész Kádár-rendszernek. Az egyik közgazdász barátom mesélte, hogy részt vett azon a fogadáson, amin Kádár megköszönte a gazdasági reform kidolgozóinak a munkát. Azon az összejövetelen Kádár azt mondta, hogy „most ennyit sikerült” – kvázi ebben az volt, hogy ennyit engedtek Moszkvából. Ez a modell ugyanolyan volt, mint a szovjet meg a többi, a struktúra lényege olyan volt, ugyanakkor a hétköznapjai mások voltak. A cenzúra is más volt, emiatt sokszor olyan dolgokat is meg lehetett csinálni, amilyeneket a többi országban nem. A dolgok intézése sokkal személyesebb volt, és ha meggyőzte valaki a különféle vezetőket, akkor sok mindent meg lehetett csinálni. Ennek, azt hiszem, az iskolapéldája a Nehéz emberek bemutatásának az elintézése. Amikor elkészült a film, levetítettük a stúdióban, és mindenki azt mondta, hogy nem létezik, hogy ezt be lehessen mutatni a moziban, ha nem találunk ki egy olyan elfogadási formát, amely eltér az akkor szokásostól A stúdió elfogadása után a filmfőigazgató adott vagy nem adott engedélyt a forgalmazásra. Ezt a felelősségét kényesebb filmeknél megosztotta a miniszterhelyettessel, aki persze – magát biztosítandó – más főnök véleményét is kikérte. Még ha tetszett is a film, ajánlatos volt jelezni, hogy nem problémamentes. Az újabb és újabb véleményezőkbe így beletáplálódott a gyanakvás, holott a felterjesztők csak a maguk kritikai éleslátását akarták bizonyítani arra az esetre, ha később valami botrány kerekedne a film körül. Úgy látszott, olyan valakivel kell elfogadtatni a filmet, akinek már nincs főnöke. A mi akkori szemhatárunkon Aczél György látszott ilyennek. A stúdió vezetője, Ujhelyi Szilárd tőle kért tanácsot. Aczél nem látta a filmet – a stúdió tagjain kívül senkinek sem mutattuk meg. –, de közös börtönéveik óta nagyra becsülte Ujhelyit, és az ő ismertetése alapján hajlandó volt segíteni. Azt tanácsolta, először Kádár Jánosnak kellene megmutatni a filmet. Ő ezt nem intézheti el, neki is vannak főnökei, nem kerülheti meg a szolgálati utat, de egy filmrendezőnek nincsenek ilyen kötöttségei. Ajánlotta, írjak Kádárnak egy levelet, kérjem, nézze meg a filmet. Az ötlet bevált. Kádárék akkor minden pénteken a Báthory utcában, a Film-főigazgatóság vetítőjében megnéztek valamilyen filmet. Azt hiszem, kizárólag amerikai szórakoztató filmeket, nem magyar filmeket. Kádár nagyon kevés magyar filmet látott. Egyszer az akkori filmfőigazgatót nagyon letolták, mert levitte Aligára Ménesgazdát, ami nem aratott a politikusoknál különösebb sikert. Aczél letolta, hogy többet ilyet ne csináljon. Ez egy pozitív mozzanata volt a politikának, szemben az 56 előtti, pláne a Rákosi periódussal, amikor a Politikai Bizottság foglalkozott egyes versekkel meg filmekkel. Ezt a film területén nem tették, soha nem nézték meg előzetesen a filmeket. A Nehéz emberek kivétel volt, az én személyes kérésemre nézték meg. Bementem én is a vetítésre, azzal az ürüggyel – ez még munkakópia volt –, ha valami kérdése lenne Kádárnak, tudjak neki válaszolni. Érdekelt a reakciója. Ott volt még néhány kollégája, most már nem emlékszem pontosan, kik, nyilván Aczél is ott volt. Levetítettük a filmet. Kádár közben nagyokat nyögött, nem volt kirobbanó öröm a reagálásában, de a végén azt mondta: „Igen, ez így van – sajnos.” Kádár persze nem „elfogadta” a filmet, erről szó sem esett, de éppen ez nyitotta meg az utat a film előtt, mert ellene se mondott semmit. Ez elég volt a hierarchia alsóbb lépcsőin állóknak, hogy engedélyezzék a bemutatást, volt mire hivatkozniuk, amikor támadták őket amiatt, hogy ilyen filmet a közönség elé engednek.

Szűrös Mátyás: A magyar–szovjet viszonylatban a két pártvezetés nagyon szoros, közvetlen kapcsolatban volt. Nem beszélve arról, hogy a külpolitikát elsősorban a pártban dolgozták ki, ott és a politikai bizottságban. Tehát ott alakult ki, hogy mi is az a magyar külpolitika, mit kell képviselni. Jórészt egyszemélyes vezetés volt ebben, mert Kádár János kedvenc területének tartotta a külpolitikát, így a külügyminisztériumra csak a végrehajtás hárult. Másik kedvenc területe a belügy volt, ez természetes. [...] Kádár Hruscsovval is nagyon jó személyes kapcsolatban volt, ezt ő mindig is hangoztatta. [...] Amikor Hruscsovot leváltották 1964-ben, Kádár János éppen egy küldöttség élén Lengyelországban tartózkodott. Ott értesült arról teljesen váratlanul, hogy ilyen palotaforradalom keretében Hruscsovot eltávolították a vezetésből. Ő üzenetet kapott Budapestről, hogy mi történt a Szovjetunióban, és őt ez nagyon mélyen érintette. Felháborodott azon, hogy megint kész tények elé állítják a szövetségeseket, és amikor visszaérkezett Budapestre, a Nyugati pályaudvarnál egy éles hangvételű beszédet mondott, kifogásolva az ilyen módszereket, hogy egyik napról a másikra így bánnak el egy vezetővel. Nyilvánvalóan fölismerte azt, hogy ez visszarendeződést jelent a hruscsovi elképzeléshez képest, a XX. Kongresszushoz viszonyítva. Ezt az új szovjet vezetés, Brezsnyevék nagyon rosszul fogadták, és kezdetben Kádár János és Brezsnyev között feszült viszony alakult ki. Talán egy év is kellett hozzá, míg végül is rendeződött ez a dolog közöttük, és viszonylag jó személyes kontaktus alakult ki. [...] A pártok között nagyon szoros, közvetlen kapcsolat volt, és bizony a szovjet szempontokat a magyar vezetés a legmesszebbmenőkig igyekezett figyelembe venni. [...] Kádár János Rákosival ellentétben sokkal nagyobb mértékben törekedett arra, hogy a magyar érdekeket szem előtt tartsa. Tehát elment odáig, hogy vitatkozott Brezsnyevvel. Éppen azért, mert Kádár János itthon élte le az életét, nem emigrációban, ő sokkal szorosabban kötődött a magyar valósághoz, mint például elődje, Rákosi Mátyás. [...] De Kádár János azt sem tudta keresztülvinni, amiben tényleg Magyarország érdekeit próbálta szem előtt tartani. Ismétlem, hogy az ő internacionalizmusa végül is mindig határt szabott ennek, bizonyos pontokon megállt: mit szólnak hozzá a szovjetek, egyeztetni kell, és így tovább. Isten igazából ő nem tudta markánsan képviselni a magyarság, Magyarország érdekeit. Kísérleteket tett bizonyos konkrét ügyekben, de rajta múlott például az, hogy a szovjet csapatok vég nélkül itt állomásoztak. Éppen a hatalom struktúrájából eredően ez személyi hatalom volt. Ezt nem szabad szépíteni.

Pap János: Kádár és Brezsnyev rossznak indult kapcsolatát aztán oldottuk 65 márciusában, kezdtük oldani, mégpedig érdekes módon nem politikai eszközökkel, hanem Kádár elvtárs meghívta Brezsnyevet és Podgornijt, aki akkor az államelnök volt, az Elnöki Tanács elnöke, egy hétvégi vadászatra. Lementünk a Békés megyei Sarkadra kétnapos fácánvadászatra, igaz, hogy tilalmi időben volt, de ennyit megengedhet egy államvezetés magának. Ott már nagyon jó baráti hangulat volt. Látszott az, hogy ők is megértették, hogy mi kötődtünk Hruscsovhoz, mert az ellenforradalom leverése után a politikai konszolidáció alatt Hruscsov volt, aki nagyon melegen és nagyon közvetlenül támogatott és segített, és kialakult egy személyes szimpátia is. Utána, hogy Hruscsov már le volt váltva, Kádár elvtárs ment Moszkvába, tudtuk, mi a Hruscsov hobbija, mindenütt almafát akart ültetni, és kukoricát a Holdon is. Akkor Kádár elvtárs vitt egy kosár almát neki. Ők megértették, és nem sértődtek meg azon, hogy egy kosár almát a Hruscsov-családnak elküldött. [...] Kádár többször is meglátogatott Veszprémben. Felhívott Aligáról: „Van egy kis szabadideje? Mutassa meg nekem azt a Bakonyt, már gyerekkoromban is olvastam a zsiványokról.” És végigautóztunk a terepjáróval a bakonyi erdőkön, szalonnát sütöttünk, jól éreztük magunkat. De az, hogy én odamenjek, hogy van egy javaslatom, tessék eljönni, nem, soha nem volt a stílusom. És nagyon jó viszonyban voltunk, épp azért, mert ezt tudta, hogy én ok nélkül nem megyek hozzá. Én szerettem az Öreggel dolgozni, én abban az időben dolgoztam vele, mikor nagyon progresszív volt, erővel, vehemenciával dolgozott.

Pethő Tibor: Én mint újságíró, bejártam a Parlamentbe, a parlamenti ülésekre, ahol Kádár mindig beszélgetett velem. Tudjuk, hogy ebben a magyar hierarchisztikus felfogásban mit jelentett az, hogy látták, odajön, megkérdezi, hogy van, mi van, stb. Ez kihatott az embernek a sorsára. [...] Lehetett vele beszélgetni. Az persze túlzás, hogy beszélgetni, mert főleg ő beszélt. Tulajdonképpen nem szerette azt, ha más beszél, kicsit ez volt az embernek az érzése. Ő elmondta, hogy mit gondol, kiről mit gondol. Nem azt mondom, hogy vitatkozni lehetett vele, hanem újabb szempontokra hogy úgy mondjam, fel lehetett hívni a figyelmét, és akkor arról kezdett beszélni. Gyakran volt olyan a parlamenti folyosókon, hogy leállt beszélgetni – akkor már a sajtóval jobb viszonya volt – néhány újságíróval meg odatömörült képviselővel. [...] 1967-ben országgyűlési képviselő lettem. Azt világosan lehetett tudni, hogy a képviselőjelöltek listáját előzőleg Kádár átnézte. Akivel valami baja volt, az ugye nem került fel a listára sem. [...] Arra emlékszem, hogy az 1967-es parlament első ülése után mentünk kifelé a liftekhez, és mi, újságírók leálltunk Szirmaival beszélgetni. Odajött Kádár, megszámolt minket, és azt mondta: „Te jó isten, hát ennyi újságíró lett képviselő? Ez is egy jó parlament lett.” Mert hét vagy nyolc újságíró lett képviselő abban a szakaszban. Aztán gyorsan ki is estem, mert akkor már jött az ellennyomás, Pullaiék és a munkásellenzék.

Szűrös Mátyás: 1968 februárjában az úgynevezett februári forradalom 20. évfordulójára küldöttségi titkárként én kísértem el Kádár Jánost Prágába. [...] Különvonattal utaztunk. Ez úgy volt akkor, hogy egy menetrend szerinti szerelvényre rákapcsoltak egy vagy két szalonkocsit, és azzal mentünk. Kádár János mindig adott arra, hogy kis létszámú küldöttség legyen, és csak a legszükségesebb emberek kísérjék. [...] Én akkor tanultam ezt a mesterséget. Többek között a következőképpen zajlott az utazás. Én szerény ember lévén igyekeztem tapintatosan kezelni a dolgokat, és mielőtt megérkeztünk volna Pozsonyba, tájékoztattam Kádár Jánost, hogy „Kádár elvtárs, néhány perc múlva megállunk Pozsonyban, önt ott üdvözölni fogják a szlovákiai vezetők. És talán le kellene szállnia a vonatról és találkozni velük” – és így tovább. Kádár János nagyon keményen kioktatott: „Idefigyeljen, ezt nem így kell csinálni. A titkárnak ezt a következőképpen kell mondania: ťKádár János elvtárs jelentem, hogy a vonat néhány perc múlva beérkezik Pozsonyba, ott önt, illetve a küldöttséget várják Szlovákia vezetői, esetleg mások, tömeg üdvözli a küldöttséget, és kérem, ekkor és ekkor szíveskedjék leszállni a vonatról! Felszólító módban, nem pedig talán kifejezéssel kell ezt intézni. Tehát ön mindig határozottan és pontosan – természetesen nem utasításként – jelenti azt, hogy mi a teendő.Ť” Meg kell mondani, hogy Kádár János abban az időben még igazán kemény magatartású ember volt. Ő nem tegeződött a kollegáival sem, csak néhánnyal közülük. Nagyon adott arra, hogy bizonyos távolságot tartson a munkatársaival is. Láttam, hogy egy bizonyos tartása van, kemény ember volt ő eredetileg. Aztán, ahogy öregedett, úgy vált atyáskodóvá. Az a típusú ember volt, aki könnyen elérzékenyült, de kegyetlen és kemény is tudott lenni. Ugyanezt tapasztaltam egyébként Brezsnyevnél is. [...] Egy alkalommal egy intim beszélgetés zajlott le Brezsnyev és Kádár János között. Brezsnyev arról beszélt, hogy mennyi levelet kap az emberektől, és ez nyilván a szeretet, a tisztelet jele, és „ez már a mi életünk János, a népünket kell szolgálni, és íme az emberek ezt el is várják”. És akkor Kádár János is meghatódott, és együtt könnyezett a két vezető. Én azt sem tudtam, hogyan viselkedjek. Szóval jellemző volt Brezsnyevre is, hogy hol elérzékenyült, hol pedig rendkívül kemény volt. Kádár Jánosnál is tapasztaltam ezt, hogy hamar könnyezett, elérzékenyült, ugyanakkor nagyon kemény tudott lenni. [...] Engem is tulajdonképpen megdöbbentett, hogy miért hódol be annyira Kádár Brezsnyevnek. Tudniillik én Kádár Jánost mint egyéniséget sokkal többre tartottam. Már többször megfogalmaztam, hogy Kádár János a politikában ugyanolyan autodidakta tehetség volt, mint Veres Péter az irodalomban. Kádár János tulajdonképpen olvasott és jó emlékezőképességgel megáldott kiváló sakkozó. Tulajdonképpen egy tehetséges ember volt, és mint politikus Európa-szerte elismertté vált. [...] Ő másodlagosnak vagy harmadlagosnak tekintette azt, hogy Brezsnyev mit képvisel és milyen kvalitás. Az volt a rögeszméje, hogy szovjetellenes kommunizmus nem volt, nincs és nem is lesz. Ha Brezsnyev a Szovjetunió vezetője, akkor jó viszonyban kell lenni, és mindig azt hajtogatta: „Kérem, minket nem érdekel, hogy mit beszélnek a Szovjetunióban vagy más országban, minket a hivatalos politika érdekel, mert nekünk az a kiindulópont, nekünk azt kell tudnunk. És hogy mi az ön személyes véleménye, az minket nem nagyon érdekel.” Ugyanakkor nagyon érdekes, hogy saját magával került ellentmondásba, mert mindig is nagyon érdekelték az én elbeszéléseim. [...] Eljött mindig a nagykövetségre, és érdekelte az, hogy nekem milyen információim vannak, mit tapasztalok a Szovjetunióban. Vagy, ha hazajöttem, akkor mindig fogadott mint moszkvai nagykövetet, és legalább egy óra hosszát szentelt annak, hogy beszámoljak neki a tapasztalataimról. Ezen kívül működött az úgynevezett főnöki levelek rendszere. Tehát nekem, mint moszkvai nagykövetnek, akár arra is volt lehetőségem, hogy közvetlenül Kádár Jánosnak írjak levelet, vagy pedig a külügyi titkárnak, aki ezt neki átadta, és nem feltétlenül ismerkedett meg vele az egész Politikai Bizottság. Kádár János mindig arra intett, hogy legyek nagyon körültekintő, nagyon óvatos, vigyázzak ezekre az információkra, hiszen mindennek szeme és füle van. Ilyen szempontból is realista volt. Ugyanakkor nagyon is érdekelte, hogy mit tapasztalok az utca emberénél, milyen információim vannak például nyugati diplomatáktól, mások hogyan értékelik a helyzetet. Én rendszeresen jeleztem például azt, hogy Brezsnyev körül majdnem ugyanaz a személyi kultusz alakult ki, mint Sztálin körül. Egyszer elmeséltem neki, hogy nem értem, Brezsnyev miért akar mindenáron marsall lenni. Nagyon érdekes volt Kádár János reagálása erre. Azt mondta: „Nézze, nem feltétlenül biztos, hogy Brezsnyev akarja ezt, hanem a környezete. Hízelegnek neki.” „Na de Kádár elvtárs, ön körül éppen azért nem alakult ki ilyen kultusz, mert ön mindent megtesz, hogy a fényképeit ne akasszák a falra, ne legyen dicshimnusz, és a többi.” „Igen-igen – mondta – én tartalékos ezredes vagyok, de adott esetben én vagyok a főparancsnok.” Tehát neki is volt ilyen kijelentése. De Kádár János valóban hideg, puritán ember volt, és azt el kell ismerni, nagyon szerény körülmények között élt, de végül is, körülötte is kialakult az egyszemélyi vezetés, ami a struktúrában benne van.

Vásárhelyi Miklós: 1968 az a fordulópont, amikor Donáth Feriben hirtelen föllángol ismét a politikai érdeklődés. Akkor kezdődik az, hogy rendszeresen találkozunk oly módon, hogy vasárnap délelőtt elmegyek hozzá a Dániel utcai lakásba, és utána elmegyünk sétálni, és csak politikáról beszélgetünk. Világeseményekről, az itteni eseményekről. És egy ilyen séta alatt került sor arra, hogy Feri informált engem arról, hogy Kádár több alkalommal is beszélgetett vele. [...] A találkozásokat mindig Sándor József által készítette elő Kádár. Az ürügy az volt első alkalommal, hogy mikor annak idején együtt jártak vadászni, akkor volt egy vadászmester, akit ők nagyon megszerettek, és az most nagyon beteg, azon segíteni kéne, és ezt kéne megbeszélni. [...] De a beszélgetések tartalma komoly volt, mert például egy alkalommal Kádár olyat mondott Donáthnak, hogy „gondolkodom azon, hogy meg kellene nálunk alakítani a szakszervezeteket” – ami azért egy elég jelentős kijelentés volt. Ez valamikor a hetvenes évek elején történhetett már. Donáth egy ilyen beszélgetés alkalmával szóvá tette Kádárnak az én egész ügyemet is, hogy képtelenség, amit velem csináltak. Kádár végighallgatta, ógott-mógott, és a végén azt mondta: „olyan furcsa ember ez a Vásárhelyi”. De hát azért volt eredménye a dolognak, mert ennek folytán történt az, hogy az Aczél elkezdett nyüzsögni, és körülbelül egy–másfél évig tartott, amíg bejuttatott tudományos segédmunkatársnak az Irodalomtudományi Intézetbe.

Kelen Béla: Lengyel József könyve, a Szembesítés számozottban jelent meg 1972-ben. Azért így, mert gond volt, hogy nem lehet kiadni egy Lengyelt. És akkor Kádár János azt mondta, hogy gyerekek, van a Kossuth Kiadónak ez a sorozata. Ha egyszer ott kiszedik, és megjelentetjük ezer példányban, akkor a többit krúdában le lehet rakni, és bármikor elő lehet venni. És akkor egy Lengyel Józsefet, egy ilyen nagy kommunista írót nem fosztunk meg attól, hogy nyomtatásban megjelenjen a könyv, és akkor később bármikor elő lehet venni. Ez a Kádár János! Minden kérdésben megtalálja a módját. [...] Volt az a bizonyos Hofi-féle dolog – a Kádár kifigurázása – Szilveszterkor. Megdöbbentette az embereket, mert ez nem volt szokás. Bejött hozzám az Esti Hírlaphoz a Hofi, akinek különböző balhéja volt a közönséggel, és tanácsot kért tőlem. Én lerajzoltattam a rajzolónkkal, hogy Kádár János azt mondja Hofinak, hogy „Ejnye-ejnye, a múltkor azzal a kritikussal egy kicsit kemény volt!” Vagyis: Kádár megszidja őt, amiért a Képes Újság rovatvezetőjével, Simon Gy. Ferenccel kemény volt, de azt természetesnek veszi, hogy ővele figurázott. Ezt elvittem Kádárhoz. És mondom, hogy nálam járt Hofi, és van egy kérése, azt mondta, hogy életének a fő szerepe az volt, hogy Kádárt utánozta, hogy nem kaphatna egy aláírást? „Na – azt mondja –, hogy intézzük el?” Mondom, elhoztam három ilyen rajzot. Azt mondta, látta ezt a rajzot az újságban. Aláírt egyet neki, egyet nekem, azt mondja: „Ezt meg írd alá nekem!” Tehát a harmadikat én írtam alá neki.

Szűrös Mátyás: A Jugoszláviával való viszony jobb volt, mint a többi szomszédos szocialista országgal. Ez többek között azzal magyarázható, hogy Kádár János és Tito nagyon jól megértették egymást. Kádár János lépten-nyomon azt hangoztatta, hogy mi egységes, virágzó, prosperáló Jugoszláviában vagyunk érdekeltek. Tehát Magyarországnak nem érdeke, hogy Jugoszlávia szétessen, hogy belső villongások legyenek a köztársaságok között. Az is tudnivaló, hogy Tito támogatta a szovjetekkel való tárgyalások idején is, hogy Kádár János legyen Magyarország első számú vezetője. Ez nyilvánvalóan Kádár János előéletével is összefügg, hiszen ő Fiumében született, és volt egyfajta vonzódása is Jugoszláviához. Kétségtelen, hogy Kádár János meg a magyar pártvezetés értékelte Jugoszlávia el nem kötelezett politikáját. [...] A két vezető között rokonszenv alakult ki, és ezt mindketten hangsúlyozták is. Kádár János így fogalmazta meg: „Kérem, mi tiszteletben tartjuk azt, hogy Jugoszlávia egy el nem kötelezett ország, nekik pedig tiszteletben kell tartaniuk azt, hogy Magyarország elkötelezett a Varsói Szerződés, a Szovjetunió oldalán.” Ezt valóban kölcsönösen tiszteletben tartották. Ezek azok a körülmények, amelyek miatt viszonylag jó szomszédi viszony alakult ki a két ország között. Tito és Kádár János között pedig szinte baráti, kollegiális kapcsolat jött létre, ami a találkozókban, egészen a vadászatokig kifejezésre jutott. [...] A két házaspár is gyakran találkozott, és nagyon gazdag fotódokumentációja van ennek a kapcsolatnak. Még hozzátenném azt, hogy nemzetközi szinten is úgy értékelték, hogy a szocialista világban körülbelül három vezető van, akik a leglegitimebbek. Tito, aki részt vett Jugoszlávia németellenes, felszabadító harcaiban, sőt vezére volt a felszabadító hadseregnek, tehát természetes úton került az ország élére. Fidel Castro ugyancsak egész életét ennek szentelte, és akármilyen is ma Fidel Castro platformja, ő mégiscsak egy bizonyos politikai erőáramlat, illetve a nép akaratából került az ország élére. És Kádár János, aki egy népfelkelés következtében átrendeződött erőviszonyok eredményeképpen került a párt, illetve az ország élére. [...] Itt azonban természetes, hogy a Szovjetuniónak óriási szerepe volt, ezt mindenki tudja, de nagyon érdekes, hogy még Helmut Schmidt nyugat-német kancellár is úgy nyilatkozott, hogy két vezetőt tartott igazán érdekesnek a szocialista világban, két személyiséget: Titót és Kádár Jánost. Ő Fidel Castróról nem nyilatkozott. [...] Andropovban volt fantázia, vele különösen bensőséges baráti viszonya volt Kádár Jánosnak, ez közismert. Brezsnyev idején is sok mindent Andropovon keresztül hozott a szovjet vezetés tudomására. Andropov jó diplomata is volt, és egy művelt, az irodalomban is jártas ember. Andropov Budapesten volt nagykövet, akkor ismerkedtek meg Kádár Jánossal, és ismerte is a magyarországi viszonyokat. Egy sajátos kapcsolat alakult ki a két politikus között. Kádár János, amikor Moszkvában volt, igyekezett szerét ejteni annak, hogy találkozzon Andropovval, még akkor is, amikor ő KB-titkár vagy a KGB főnöke volt, és Brezsnyev volt a főnök. Tehát ez a kapcsolat külön is működött, és tulajdonképpen Magyarország szempontjából ez egy jó kapcsolat volt. [...] Kádár Jánost mindig a legminimálisabb csapat kísérte, ha küldöttséggel utazott. Mondjuk, ha a krími találkozókat vesszük példának, akkor a küldöttségi titkár – ebben az esetben én voltam az –, a tolmácsnő, a kormányőrség parancsnoka, és még egy-két biztonsági ember kísérte. Kádár János és a kormányőrség abból indult ki, hogy ha valahol, akkor a Szovjetunióban vagy a többi szocialista országban az ottani kormányőrség mindent megtesz a védelmében. Tehát ilyen szempontból Kádár János szerény volt és racionálisan gondolkodott, és a magyar kormányőrség ugyancsak ebben a szellemben gondolkodott. [...] Kádár János nem félt ezekben az országokban, és itthon sem félt. Gyakran lehetett látni őt, amint a feleségével a külügyi szállóba megy vacsorázni. Egyetlen személyi alkalmazott volt a házban, egy házvezetőnő. Természetesen ott voltak a biztonsági emberek is, a Politikai Bizottság minden tagjánál volt a lakásnál vagy a háznál őrizet, illetve kormányőrségi személyzet, de szerény volt. Nem tapasztaltam, hogy Kádár János félt volna, sőt többször kifejezésre juttatta, hogy ő nyugodtan végigmegy az utcán. Ő nem kocsioszloppal vonult, általában egy gépkocsi kísérte őt.

S. J.: Végtelenül bosszantott, hogy majdnem úgy volt beállítva a francia televízióban és a francia sajtóban Kádár két jövetelekor, hogy ez már egy elfogadható rendszer otthon, a magyar nép majdnem hogy boldog. És 56-ról már alig beszéltek, és Nagy Imréről szó sem volt. Kádárt majdnem hogy a burzsoá, a jobboldali sajtó is nyomta előre. És a magyar konzulátusnak, a magyar kormánynak ez jó volt. Szalonképessé tenni nemzetközileg Kádárt. [...] Drága jó édesanyám az első időszakban, mikor kijött, akkor mindent úgy látott, ahogyan én, de a 78-as, a 80-as és a 82-es kijövetelekor már nagyon komoly vitám volt vele, mert akkor ő már jó embernek tartotta Kádárt. Én pedig azt mondtam: „De anyám, nem szabad elfelejteni azt, hogy ő volt az, aki magára vállalta azt a gyalázatos szerepet, mintha ő hívta volna be a szovjet csapatokat, ami nem is igaz, mert azok bejöttek volna nélküle is. Elvállalt egy gyalázatos szerepet, és az ő államelnöklete alatt végezték ki Nagy Imrét, Malétert, Losonczyt, Szabó bácsit, Bán Robit, Iván-Kovácsot, Angyal Pistát, Dudásékat és a többieket. A legjobb magyarokat az ő engedélyével végezték ki. Az ő neve gyászos! Ez épp olyan dolog, mintha az 1849-es világosi fegyverletétel után lett volna egy magyar politikus, egy magyar férfi, aki elvállalta volna azt a szerepet, hogy ő az, aki a cári és a Habsburg hadsereget kérte, hogy törjék le a lázadást, és Haynauval együtt intézte volna, hogy az aradi tizenhármat is és Batthyányt is és a többieket kivégezzék.” És erre azt mondta nekem a drága jó édesanyám: „Fiam, nem lehet mindig a múltnál maradni! Kádár addig megy el, amíg lehet. Hidd el, az én családomban is úgy látják, hogy Kádár most nagy szolgálatot tesz a magyar népnek, mert ő az úgynevezett békítő a szovjet felé, és ő tudja a szovjetet zsarolni, hogy engedjen mind nagyobb és nagyobb lazítást a magyar láncon. És ezt mi, otthon élők látjuk. Sokkal nagyobb a szabadság, mint volt, és az anyagi megélhetési lehetőség is. Azt, hogy minket a csehek is meg a lengyelek, a románok is úgy tekintenek, mint egy félnyugati berendezkedésű országot, azt hidd el, hogy Kádárnak köszönhetjük. Ez tény! Nem csak én mondom, ezt mondja a nővéred is, ezt mondja az unokahúgod, ezt mondja a nagybátyád, a nagynénéd is. Hidd el! Minket nem lehet kommunistáknak mondani, de tény, hogy amit Kádár az utolsó két évtizedben csinált, annak az eredménye szép!” Én ezzel abszolút nem értettem egyet, továbbra sem értek egyet, de lelkiismeret-furdalásom volt amiatt, hogy idegesen, szinte dühös vitába keveredtem a drága jó anyámmal, akivel inkább el kellett volna kerülni a vitát. 1978 volt az első év, amikor nagyon komoly vitám volt anyámmal, és engem felháborított az, hogy már a saját édesanyám is így látja. [...] Amíg 56-ot nem rehabilitálják, és 56 célkitűzései nem valósulnak meg a gyakorlatban, én az otthoni kormányt – hívják azt Kádárnak, hívják azt Grósznak vagy esetleg Pozsgaynak – nem ismerem el legális kormánynak! Örülök, hogy a magyar nép jobban él, de amíg 56 képviseletében politikai harcot folytatok, addig én nem ismerem el őket legális kormánynak! [...] Én ezzel a meggyőződésemmel próbáltam anyámnak érvelni. Ő mindig nagyon aggódott, hogy én ezt folytatom, engem viszont végtelenül felbosszantott, hogy ő Kádárt jó embernek tartja – hát mégiscsak a saját édesanyám.

Szűrös Mátyás: Kádár Jánosra jellemző volt, hogy ő nem nagyon szerette az új arcokat maga körül, tehát ha valakit megszokott, akkor, ha mindenben nem is fogadta el a véleményét, de tudta, hogy ez az ember mit képvisel. [...] Azért lehetett befolyásolni, főleg szakmai kérdésekben. Ő elfogadott bizonyos dolgokat. Ugye a diplomáciában fontos szerepe van a protokolláris ceremóniáknak, és neki is mondtam, hogy a protokoll nem a formaságok összessége, hanem óriási jelentősége van annak, hogy egy-egy ország vezetőjét hogyan kezelik, milyen a fogadtatás ceremóniája, formája, hol és miként húzzák föl a magyar zászlót, milyen helyre állítják – mondjuk egy többoldalú találkozón – az adott ország vezetőjét. És Kádár Jánostól időnként visszahallottam, amikor másnak mondta el ezt. Emlékszem rá, hogy már mint nagykövet tudtam Kádár Jánosra hatni. Ő egyébként elég makacs ember volt és következetes a maga nevében, de azt éreztem nála, hogy nemcsak megszokott már, hanem már oda is figyel arra, amit mondok. Nem biztos, hogy elfogadja, de odafigyel, és elgondolkodik rajta. Azt nem szerette, ha az ember nyilatkozik, erőteljesen meg is fogalmazta, hogy a nyilatkozatokat hagyják meg neki. [...] Kádár János befolyásolásában óriási szerepe volt a feleségének. Neki voltak szimpatikus és kevésbé szimpatikus emberek. Ez eléggé elterjedt volt, hogy Mária néni beleszólt bizonyos dolgokba. Egyébként egymásra voltak utalva a feleségével, és sok mindent megbeszéltek. A politikai vezetőknél tudni kell, hogy eléggé magányosak, különösen az első számú vezetők, és különösen egy ilyen rendszerben. Kádár János egyedül az Aczél házaspárral járt össze, velük volt baráti viszonyban.

A hanyatlás

Szűrös Mátyás: Én 1983-ban lettem a Központi Bizottság külügyi titkára, és akkor már élénk viták voltak a Politikai Bizottság ülésein. Mindenkinek volt lehetősége, hogy az adott kérdéssel vagy javaslattal kapcsolatban kifejtse álláspontját. Komoly viták voltak, meg kell mondani, hogy ez nem volt mechanikus és formális. Ugyanakkor volt ennek egy olyan vonása is, hogy a Politikai Bizottság ülésein elhangzottakat, az adott kérdést, javaslatot, vitát az első titkár – később ugye főtitkár lett Kádár János –, a főtitkár foglalta össze. Az ő szava volt a döntő, hogy hogyan foglalja össze, és mire tesz javaslatot. Miközben itt érdemi viták voltak, és ez már nem a régi gárda volt, de a jellemző az volt, hogy Kádár János után már nem illett szólni. Ha mégis szólt valaki, akkor azt rossz néven vették. Végül is az ő akarata érvényesült. A fő politikai kérdésekben ő tette le utolsónak a voksot, ő foglalta össze, és annak alapján döntött a Politikai Bizottság. [...] Egy-egy részkérdésben hallottam, hogy „nem gondoltuk ezt talán elég jól végig, és nem helyesen mértük föl a lehetőségeinket és annak következményeit”, de összességében én nem emlékszem olyan esetre, hogy nagy horderejű kérdésben belátta volna, hogy tévedett. Vegyük a 85-ös kongresszust! Akkor például azt emlegette, hogy ideje már – ahogy ő kifejezte magát – a lapos kúszásból fölegyenesedni és egy gazdaságot élénkítő politikát megvalósítani. Holott ennek a feltételei nem voltak meg, és ez csődhöz vezetett. Akkor, amikor éppen hogy körültekintően kellett volna eljárni és bizonyos reformokat kellett volna bevezetni, nem pedig lendületbe jönni, hogy az adósságállomány tovább duzzadjon. [...] Összességében tehát én nem emlékszem pályafutásom során olyan esetre, amikor Kádár János nagy horderejű kérdésben visszakozott volna. Ő azt hajtogatta – erre mindenki emlékszik –, hogy az országban szilárd a belpolitikai helyzet. A párt fő vonala változatlan, azon nem kell változtatni, az élet igazolta annak a helyességét, és hogy szövetségeseink támogatnak. Tehát tulajdonképpen lehet, hogy Kádár János a szíve mélyén belátott bizonyos dolgokat, de összességében az az igazság, hogy saját kijelentéseinek a rabjává vált. Akkor is azt mondta, hogy szilárd a belpolitikai helyzet, amikor már abszolút nem volt szilárd, hanem már nagyon komolyan jelentkeztek az ellentmondások, sőt ellenzéki erők is színre léptek, a pártban is komoly problémák voltak. De ő tovább mondta, hogy a fő irányvonal helyes, és kitartott emellett.

Gáspár Sándor: Itt lépett be az a tényező, ami aztán rányomta a bélyegét az egész későbbi évekre. Nem volt az már sok, három-négy év, ami aztán 88 májusával fejeződött be: Kádár természetszerű hanyatlása, biológiai értelemben is. Világos, hogy nem volt az, aki régebben. A környezetének a fogyatékossága is kiütközött, rossz káderkiválasztás, és jöttek az önjelöltek, elkezdődött a harc a hatalomért. [...] Tulajdonképpen Kádárt 56 harmincadik évfordulóján kezdték ki. Akkor a Tiszatájban jelentek meg Nagy Gáspár versei, ahol Kádárt gyilkosnak titulálta. Ez az ellenzéki megítélés nagyon gyorsan lábra kapott, és ez párosult – a belső feszültséget is mutatva – azzal a törekvéssel, hogy jöttek a trónkövetelők. Ténylegesen volt a vezetésnek hiányossága, ebbe bele lehetett kötni. Kádár már nem volt ugyanaz az eleven, ugyanaz a körültekintő, mint régebben, és ez aztán az erőket is megosztotta, polarizálta, demoralizálta a pártot. Posztokat osztogattak már 86-ban: ha én leszek ez, akkor te meg az leszel, és ez már nem pártszerű kereteken belül, és nem a párton belül zajlott. Ezt már kivitték, nem az utcára, hanem az Isten tudja, hova. A politikai bizottsági ülésekről minden kiszivárgott. [...] Ez a vezetés legyengült, és nem tudta vezényelni azokat a nehézségeket, amelyekkel találkoztunk. Pedig a XIII. kongresszus után még kedvező volt a feltétel, mert az adósságállományunkat sikerült nagyon minimálisra leszorítani. De a pártnak az eseményekre gyakorolt hatása csökkent, nem vették komolyan.

Szűrös Mátyás: Kádár János elmondott bizonyos részleteket, de ezt váltig hangsúlyozom, hogy a Rajk-per, a Nagy Imre-per és az 56 körüli dolgokban nem nyílt meg. Főleg nem tudtunk erről a megtorlásról, hogy milyen kegyetlen és milyen hosszadalmas volt. [...] Kádár János nagyon jó elbeszélő volt, élvezet volt hallgatni. De kétségtelen, hogy elhallgatott vagy zárkózottá vált, amikor eljutottunk ezekhez a témákhoz. Ő mindenről beszélt, ismerőseiről, olvasmányairól, életéről is, de én ezeket nem jegyeztem föl. Sakkozás közben vagy dominózás közben elengedte magát. Közvetlen volt olyan szempontból, hogy nagy tárgyalások után este lazított, akkor leültünk egy pohár sörre, beszélgettünk, vagy filmeket néztünk. Mindig nagyon szerette nézni a természetről, a világról szóló rövidfilmeket, a híradósorozatokat. Ugye ő vadász ember volt, szerette a természetet. Azt mondják, hogy a vadászatban nagyon korrekt volt. Sose ment rá, hogy kapitális vad legyen, inkább az erdőben sétált, ahogy ő mesélte, és figyelte a természetet, az állatokat, csak sajnos, akik körülötte voltak, azok túlzásba vitték a vadászatot. [...] Nagy volt a titoktartás 56 körül, nyilván lelkiismereti okokból, és politikai okokból is. Kádár Jánosnak vesszőparipája volt, hogy ha Nagy Imre nem lett volna ellenforradalmár, akkor ő lenne az. És most, hogy már kiderült, ekörül az Öreg lemerevedett. Egyedül azon a bizonyos zárt ülésen, amikor már beteg volt, és utoljára jelent meg a KB-ülésen, akkor akart valamit elmondani. Hogy a szovjetek hogyan vélekedtek a dologról, és hogy ő próbálta menteni a menthetőt, fölhívta a figyelmet bizonyos körülményekre, de már összefüggéstelen volt. Abból már nem lehetett kikövetkeztetni semmit. [...] Körülbelül 88-ban érlelődött meg bennem, hogy Kádár János megöregedett, megfáradt ember, tehát változtatni kell. Arra jöttem rá, hogy annak ellenére, hogy üdvözölte Gorbacsov színrelépését 85-ben, igazán nem tudta már fölvenni azt a fordulatszámot, amit ő diktált. És meglepetésemre Krjucskov – aki most a KGB főnöke, akkor Andropov embere volt – időnként megjelent Budapesten, és nemcsak a belügyminiszterrel beszélgetett bizonyos dolgokról, hanem más politikai vezetőkkel is. Egy alkalommal engem is megkeresett, és feltűnt nekem, hogy Kádár Jánosról érdeklődik, hogy hogyan látom én a pozícióját, és egyáltalán hova lyukadunk mi ki, merre haladunk. Kik lennének itt alkalmasak a vezetés átvételére? [...] Ebben az időben jöttem rá: most már vége. Tudtam, hogy Kádár, amikor a hatvanadik évet betöltötte, fölvetette a Politikai Bizottságban, hogy gondolkodjanak el, hogyan tovább. Ő hajlandó lemondani, visszalépni, csinálja más. Akkor a Politikai Bizottság nem fogadta el. Amikor hetvenéves volt, akkor már ezt így nem vetette föl, de többször visszatért, hogy „emlékeztetem önöket, amikor hatvanéves voltam, fölvetettem a visszavonulást, de nem fogadták el, most már bírjanak ki.” Ő maga akkor már ragaszkodott a hatalomhoz, félt attól, hogy sok mindenre fény derül, és akkor már 56 feszegetése is egyre erőteljesebben jelentkezett.

Aczél György: Én öt olyan pontot látok az életében, amiről soha nem volt hajlandó beszélni. És ez még akkor is így volt, amikor a dolgok mellette szóltak. Az egyik a KMP feloszlatása, azt teljesen törölte az életéből. Én számtalanszor próbáltam beszélni erről, de dühödten visszautasította, tulajdonképp semmisnek nyilvánította az egészet. A másik volt a Rajk-ügy. A harmadik volt a moszkvai kintlét, amit soha ki nem ejtett a száján. [...] A negyedik a saját letartóztatása körüli dolgok. Még azt is letagadta, amit az ávósok vallanak, hogy megpofozták, megalázták. Elferdítette. Az ötödik a Nagy Imre-ügy. Amik óriási súllyal jönnek elő az utolsó beszédéből, azok a kintlét körüli dolgok és a Nagy Imre-ügy. Egy bomlott agyban ezek maradtak meg igazán.

Szűrös Mátyás: Kádár János tulajdonképpen megzavarodott. Vannak olyan vélemények, hogy a Nagy Imre-temetés végképp tönkretette az egészségi állapotát, de az biztos, hogy óriási hatással volt rá. Bekövetkezett az, amitől félt, hogy ha Nagy Imrét és társait rehabilitálják, akkor ő a bűnös. De Kádár János temetésén ugyanúgy részt vettünk, mint a Nagy Imre-temetésen. Meghívták a temetésre az Elnöki Tanács elnökét, Straub F. Brúnót és engem is, mint a Parlament elnökét. Kádár Jánost a Fehér Házban, a Központi Bizottság székházában ravatalozták fel. Díszőrséget álltunk, ott, ha jól emlékszem Grósz Károly mondott búcsúztató beszédet, Nyers Rezső a család nevében és Straub F. Brúnó az Elnöki Tanács elnöke. Óriási részvétel volt, tízezrek vettek részt, Kádár Jánost hívei méltóképpen búcsúztatták el. Azt hiszem, Kádár Jánosnak ez megváltás volt, viszonylag rövid időn belül kidőlt az élők sorából, nagyon nehéz volt neki ezt az ügyet lelkileg átélni, elviselni, mint ahogy különböző híradásokból tudjuk, hogy megzavarodott. [...] Kádár Jánossal úgy voltam, jelentős államférfi volt, befejezte pályafutását, nagyon ellentmondásos volt, a kegyetlenségtől a komoly teljesítményig, ez a skála, de tisztességesen el kell őt is temetni. Egy történelmi korszak végét jelezte az ő halála. Valóban, ez a 89-es év egy páratlan történelmi év Magyarország és a magyar nemzet életében, nagy fordulót jelentett.

Az emlékezők rövid életrajza

Aczél György (1917–1991), politikus. 1945 után Baranya, majd Zemplén megyei párttitkár. 1950-ben tizenöt év börtönbüntetésre ítélték. 1956 után a legfelső pártvezetés tagja, a kultúrpolitika legfőbb irányítója. 1957–1967 között művelődési miniszterhelyettes, 1967–1974, illetve 1982–1985 között az MSZMP KB titkára, 1974–1982 között miniszterelnök-helyettes. 1985–1989 között az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete foigazgatója.
Az interjút 1989–1991-ben Hegedűs B. András, Kozák Gyula és Litván György készítette.

Babics Antal (1902–1992), sebész-urológus, egyetemi tanár. A második Nagy Imre-kormány egészségügyi minisztere. 1963–1966 és 1967–1970 között országgyűlési képviselo.
Az interjút 1987–1988-ban Sebes Anna készítette.

Csongovai Per Olaf (1930), filmrendező. 1956-ban a Tűzoltó utcai felkelőcsoport helyettes parancsnoka, a Nemzetőrség Operatív Bizottságának tagja. A forradalom bukása után Franciaországba emigrált, 1988-ig egy filmvállalat tulajdonosa.
Az interjút 1992-ben Eörsi László készítette.

Donáth Ferencné Bozóky Éva (1923), újságíró, evangélikus lelkész. 1951-ben férjével együtt letartóztatták, 1953-ban szabadult. 1956-ban a Nagy Imre-csoporttal Romániába deportálták. 1958-as hazatérése után könyvtáros, újságíró.
Az interjút 1987-ben Tóth Pál Péter készítette.

F. S. jogász. Az interjú 1985–1986-ban készült.

Földes Péter (1918–1997), újságíró. 1953 után a Nagy Imre körül kialakult pártellenzék tagja. 1956-ban a Szabad Kossuth Rádió egyik vezetője. 1960-ban tizenhárom év börtönbüntetésre ítélték. 1969-es szabadulása után műszaki fordító. A Történelmi Igazságtétel Bizottsága alapító tagja.
Az interjút 1988-ban Hegedűs B. András és Kovács András készítette.

Gáspár Sándor (1917), politikus. 1952-től a Szakszervezetek Országos Tanácsa főtitkárhelyettese, 1956–1959 és 1965–1983 között főtitkára, 1988-ig elnöke. 1959–1961 és 1963–1965 között az MSZMP Budapesti Bizottságának első titkára.
Az interjút 1989–1990-ben Kozák Márton készítette.

Gyenes Antal (1920–1996), agrárközgazdász. 1956-ban a második Nagy Imre-kormány minisztere. 1956 novemberétől 1957 júniusáig az MSZMP ideiglenes KB tagja. 1968-tól a Szövetkezeti Kutatóintézet igazgatója.
Az interjút 1986-ban Hegedűs István készítette.

Heltai György (1914–1994), jogász. 1945–1949 között MKP kerületi titkár. 1949-ben tíz év börtönbüntetésre ítélték. 1956-ban az utolsó Nagy Imre-kormány külügyminiszter-helyettese. A forradalom leverése után emigrált. 1959–1963 között a brüsszeli Nagy Imre Intézet vezetője, 1963 után az USA-ban egyetemi tanár.
Az interjút 1988-ban Kenedi János készítette.

Herpai Sándor (1915–1998), tanár. 1945-től Szolnok megye rendőrfőkapitánya. 1946-ban a rendorképzés, majd 1949-ben a miskolci egyetem megszervezésében és a Budapesti Műszaki Egyetem reformjának kidolgozásában vett részt. 1950–1953 között Kistarcsán internált. 1956-ban a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága tagja, a Belügyminisztérium forradalmi bizottsága egyik vezetője. 1958-ban tizenkét év börtönbüntetésre ítélték. 1962-ben szabadult.
Az interjút 1988-ban Varga László készítette

Kántás László (1933–1998), tanár, pszichológus. A forradalom napjaiban Kéthly Anna mellett tevékenykedett. November 4-e után a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom egyik szervezője. 1958-ban négy és fél év börtönbüntetésre ítélték. 1963-ban szabadult.
Az interjút 1991-ben Romvári Zsuzsa készítette.

Kelemen Sándor (1917), újságíró, politikus. A harmincas években a népi mozgalom lapjainak munkatársa. 1945-ben kapcsolódott be a Nemzeti Parasztpárt munkájába. A Magyar Parasztszövetség egyik vezetoje volt. 1947-ben három és fél év kényszermunkára ítélték. 1953-as szabadulása után segédmunkás. 1956-ban a Petőfi Párt és a Parasztszövetség vezetőségi tagja. A forradalom bukását követoen segédmunkás, 1968 után műszaki fordító.
Az interjút 1988-ban Körösényi András készítette.

Kelen Béla (1920–1994), politikus. A MADISZ budapesti titkára, sportfunkcionárius. 1956–1962 között az MSZMP Budapesti Bizottságának titkára, 1962–1983 között az Esti Hírlap főszerkesztője.
Az interjút 1987-ben Murányi Gábor készítette.

Kovács András (1925), filmrendező. 1951–1957 között a Mafilm dramaturgiai osztályának vezetője. 1981–1986 között a Filmművészeti Szövetség elnöke. 1996–1998 között az MTV Közalapítvány kuratóriumának elnöke.
Az interjút 1992-ben Lugossy István készítette.

Magos Gábor (1914–2000), kertészmérnök. 1945 után minisztériumi tisztviselo, pártközponti osztályvezeto, 1951-tol tangazdasági igazgató. A forradalom alatt kapcsolatban állt a Magyar Írók Szövetségével, a Forradalmi Karhatalmi Bizottsággal és több fegyveres csoporttal. November 4-e után részt vett a szellemi ellenállásban. 1957-ben Svájcban telepedett le, részt vett az Irodalmi Ujság szerkesztésében és terjesztésében.
Az interjút 1993–1994-ben Standeisky Éva készítette.

Mátyás László (1911), gyémántcsiszoló, pártmunkás, belügyi és külügyi funkcionárius. 1928-tól a flamand kommunista párt tagja, harcolt a spanyol polgárháborúban, majd internált Franciaországban és Algériában. Emigráns a Szovjetunióban, a Vörös Hadsereg politikai munkatársa. 1945-től a Belügyminisztériumban dolgozott. 1949–1954 között politikai elítélt. 1956 végén az újjászervezett politikai rendőrség vezetője, 1957-es leváltása után nagykövet.
Az interjút 1988-ban Hegedűs István készítette.

Nagy Elek (1926–1994), esztergályos, katonatiszt. 1952-ben eltávolították a néphadseregbol, ezután Csepelen munkás. 1956-ban a Csepeli Központi Munkástanács elnöke. Tizenkét év börtönbüntetésre ítélték. 1963-as szabadulása után munkás, fordító. A Történelmi Igazságtétel Bizottsága alapító tagja.
Az interjút 1986-ban Hegedűs B. András készítette

Nezvál Ferenc (1909–1987), politikus. 1949–1954 között Budapest alpolgármestere, illetve tanácselnök-helyettese. 1956-ban a második Nagy Imre-kormány minisztere. 1956 decemberétől 1957 májusáig az Igazságügyi Minisztérium megbízott vezetője, majd 1966 decemberéig igazságügy-miniszter.
Az interjút 1987-ben Mérő Katalin készítette.

Pap János (1925–1994), politikus. 1949-től az MDP Veszprém Megyei Bizottsága munkatársa, valamint 1957–1961 és 1965–1985 között az MSZMP Veszprém Megyei Bizottsága első titkára. 1961–1963 között belügyminiszter, majd 1965-ig miniszterelnök-helyettes.
Az interjút 1987-ben Kozák Márton készítette.

Pártay Tivadar (1908–1999), újságíró, a kisgazdapárt vezeto politikusa. 1949-ben Kistarcsára, majd Recskre internálták, 1953-ban szabadult. 1956-ban részt vett a párt újjászervezésében. 1957–1958-ban tizennégy hónap letartóztatásban volt. 1988-ban újra bekapcsolódott a politikai életbe, 1989-tol a FKgP örökös elnöke.
Az interjút 1986-ban Hegedűs István készítette.

Pethő Tibor (1918–1996), újságíró. 1952–1957 között a Magyar Nemzet külpolitikai rovatvezetője. A Szabad Szó, a Kossuth Népe, az Új Magyarország, a Magyar Hírlap munkatársa. 1967–1971, illetve 1975–1980 között országgyűlési képviselő. 1973–1982 között a Magyar Nemzet főszerkesztője.
Az interjút 1989-ben Murányi Gábor készítette.

Rácz Sándor (1933), szerszámkészítő lakatos. 1956-ban a Budapesti Híradás-technikai Gépgyár Munkástanácsának tagja, a Nagy-budapesti Központi Munkástanács elnöke. 1958-ban életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. 1963-ban szabadult. A Híradástechnikai Ipari Szövetkezetnél szakmájában dolgozott, majd gazdálkodó lett. A Történelmi Igazságtétel Bizottsága alapító tagja.
Részlet az 1981–1982-ben készült kerekasztal-beszélgetésből.

S. J. 1956-ban csatlakozott a Corvin közi felkelőkhöz. A forradalom leverése után emigrált. Az interjú 1988-ban készült.

Széll Jenő (1912–1994). 1948–1950 között bukaresti magyar követ, 1951-ben az MDP KV Agitációs és Propaganda Osztályának helyettes vezetője, majd 1957-ig a Népművészeti Intézet igazgatója. A Nagy Imre körüli pártellenzék aktív tagja. 1956-ban a Magyar Rádió kormánybiztosa. 1959-ben öt év börtönbüntetésre ítélték. Szabadulása után műfordító, lektor, a Könyvvilág szerkesztője. A Történelmi Igazságtétel Bizottsága alapító tagja.
Az interjút 1981–1982-ben Hegedűs B. András, Kozák Gyula és Szabóné Dér Ilona készítette.

Szigetvári István (1940), esztergályos, villanyszerelo. 1956. október 25-én diákként csatlakozott a Berzenczey utcai és a Tűzoltó utcai felkelocsoporthoz. Tizenöt év börtönbüntetésre ítélték.
Az interjút 1991-ben Eörsi László készítette.

Szűrös Mátyás (1933). 1975–1982 között berlini, illetve moszkvai nagykövet, 1983–1989 között az MSZMP KB külügyi titkára. 1985 óta országgyűlési képviselo. 1989-ben az Országgyűlés elnöke. 1989. október 23-án kikiáltotta a köztársaságot. 1989–1990-ben ideiglenes köztársasági elnök, 1990–1994 között az Országgyűlés alelnöke. 1989 óta az Interparlamentáris Unió magyar nemzeti csoportjának elnöke.
Az interjút 1991-ben Tóth Pál Péter készítette.

Ujhelyi Szilárd (1915–1996), jogász. A Márciusi Front egyik alapítója, a Tovább szerkesztője. 1945 után népjóléti államtitkár. 1951-ben elítélték. 1954-es szabadulása után a Nagy Imre körül kialakult pártellenzék aktív tagja. 1956-ban a Nagy Imre-csoporttal Romániába deportálták. 1962–1972 között a Film-főigazgatóság vezetője. 1977-ben Magyarország UNESCO nagykövetévé nevezték ki. A Történelmi Igazságtétel Bizottsága és az Új Márciusi Front alapító tagja.
Az interjút 1982–1985-ben Tóth Pál Péter készítette.

Váradi Gyula (1921), vasmunkás, katonatiszt. 1956-ban a Forradalmi Honvédelmi Bizottmány tagja, tárgyalásokat folytatott a felkelőkkel, illetve a szovjet vezetőkkel. 1958-ban hét év börtönbüntetésre ítélték. 1960-as szabadulása után munkás, majd műszaki osztályvezető.
Az interjút 1990-ben Vásárhelyi Miklósné készítette.

Vásárhelyi Miklós (1917), újságíró, történész. 1945 után a Szabad Nép, a Művelt Nép, a Hungary–Vengrija munkatársa, 1954-ben a Tájékoztatási Hivatal elnökhelyettese. Nagy Imre legszűkebb köréhez tartozó pártellenzéki politikus, 1956-ban a Nagy Imre-kormány sajtófőnöke. Romániába deportálták, majd a Nagy Imre-perben öt év börtönbüntetésre ítélték. 1960-ban szabadult. 1984-tól az MTA–Soros Alapítvány vezetoje. Az SZDSZ alapító tagja, 1990–1994 között országgyűlési képviselő. 1988–1991 között a Történelmi Igazságtétel Bizottsága alapító elnöke.
Az interjút 1985–1987-ben Hegedűs B. András, Kozák Gyula készítette.

Vass Henrik (1915), szerkesztő, a történettudományok doktora. 1951–1961 között a Szikra, illetve Kossuth Könyvkiadó vezető munkatársa, 1956-tól igazgatója. A forradalom alatt az V. kerületi pártház fegyveres védelmét koordinálta. 1962-tol 1980-ig a Párttörténeti Intézet igazgatója. 1975–1980 között az MSZMP KB tagja. Több akadémiai testület vezetőségének tagja.
Az interjút 1987–1988-ban Kozák Márton készítette.

Vörös Vince (1911), az aranykalászos gazdamozgalom fő szervezője, kisgazdapárti politikus, 1944–1947 között nemzetgyűlési képviselő, 1945-tol a Parasztszövetség főtitkára. 1948-ban visszavonult a politikától, munkás, gazdálkodó. 1956-ban részt vett a kisgazdapárt és a Parasztszövetség újjászervezésében. 1989–1990-ben az FKgP elnöke, 1994 óta örökös tiszteletbeli elnöke. 1990–1994 között az Országgyűlés alelnöke.
Az interjút 1988-ban Hegedűs István készítette.

Válogatta és szerkesztette: Kőrösi Zsuzsanna és Molnár Adrienne

Megjelent: Rubicon, 2000. 7–8. sz. 75–98. o. és In Ki volt Kádár? Harag és részrehajlás nélkül a Kádár-életútról. Szerk. Rácz Árpád. Budapest, 2001, Rubicon–Aquila, 173–188. o.

Kérjük írja meg véleményét, javaslatait.

Utolsó módosítás: 2006. szeptember 18. hétfő