Magyar emigránsok az új hazában - integrálódás, identitás visszaemlékezések tükrében
Előadásszöveg
(XVI. International Oral History Conference. Between Past and Future: Oral History, Memory and Meaning)
Prága, 2010. július
 
Magyarország a kommunista hatalomátvételt követően sok szempontból zárt társadalom volt. Évtizedeken keresztül nem volt egyszerű elhagyni az országot. Ennek ellenére a negyvenes évek közepétől 1989-ig, a vasfüggöny lebontásáig több mint 400.000 vándoroltak ki, hogy mindent hátrahagyva új hazát keressenek maguknak. Azok, akik a 1948 után, illetve az 1956-os forradalom leverését követően menekültek el, legtöbbször törvényes engedély, útlevél nélkül keltek át a határon. A rendszer konszolidálódásával, a hatvanas évek végétől egyre többen érvényes útlevéllel emigráltak.¹
 
A Magyarországi Oral History Archívum kutatása során 2001 és 2008 között 36 olyan emberrel készítettünk életút-interjút, akik a kommunista rendszer idején saját elhatározásukból (tehát nem elhurcolás vagy szülői döntés következtében) hagyták el Magyarországot, és a rendszerváltozás után visszatértek, hogy a megváltozott politikai, gazdasági viszonyok között ismét szülőhazájukban éljenek. Előadásomban arra keresem a választ, hogy ezek az emigránsok új hazára találtak-e a választott országban, sikerült-e beilleszkedniük? Miként viszonyultak a befogadó társadalomhoz, illetve hogyan érzékelték - értékelték - ők a befogadó társadalom velük kapcsolatos magatartását? (Hely- és időkorlátok miatt itt csak 16 interjú anyagát használom fel.)
 
Interjúalanyaink többsége kényszerből menekült el, és az új közösségbe való beilleszkedés, az új normák átvétele, követése sokak esetében magától értetődően következett be, mások ezt eleve elutasították, vagy nem tudták megvalósítani. Az integrálódás két pólusa a beilleszkedő, elfogadó, illetve a kudarcos, elzárkózó. A két pólus között természetesen több átmenet is létezik. Néhány tipikus idézettel szemléltetem, hogy emigráns interjúalanyaink miként beszéltek a beilleszkedésükről, miként ítélték meg annak sikerességét több mint negyven év távlatából.
 
A sikeres élettörténetet elmesélők az integrációról nem problémaként beszéltek. Új hazájukban otthont akartak találni vagy teremteni, és ehhez - számukra magától értetődően - be kellett illeszkedniük. Náluk az integrálódás kívánatos, pozitív célként jelent meg. Ők többnyire azok voltak, akik az 1956-os forradalom utáni megtorlás elől menekültek el.

László², aki 1956-ban anyjával és testvérével Svájcba menekült, szilárdan elhatározta, mindent megtesz annak érdekében, hogy sikeres élete legyen. Tudta, nincs visszaút, a disszidálással elvágta magát Magyarországtól. És ha már így hozta a sors, teljes egészében be akart illeszkedni. A honvágyat lelke legmélyére száműzte, mindenféle nosztalgiát tudatosan elfojtott magában - tisztában volt vele, sokkal nehezebb lenne ezekkel együtt élni.

„Egyszerűbb volt egy „sorompót tenni”, és azt mondani, hogy „én most az életemet itt élem”. Ki számított '70-ben még egy rendszerváltásra? Senki! [...] Tehát Magyarország számomra ezekben az években eltűnt! [...] Én akkor egész világosan és konkrétan Svájchoz tartoztam, és elindult az életút, és ez az életút nagyon szerencsésen sikerült. Nekünk, most visszanézve, a beilleszkedés és az asszimilálódás éveit roppant módon megkönnyítette az, hogy arra még gondolni se gondolhattunk, hogy Magyarországra visszakerülünk!”
L. János³ 1957 januárjában érkezett Amerikába. Magára soha sem olyan disszidensként tekintett, aki el lett volna zárva hazájától. A Magyarországtól távol töltött évek nem jelentettek száműzetést, a kint létet nem emigrációként élte meg, hanem az élet természetes állapotaként. Mindvégig az előtte álló feladatra koncentrált, és tudta, ezeket csak akkor tudja megoldani, ha beilleszkedik az amerikai társadalomba, a másféle kulturális közegbe.

„Az ember azzal foglalkozik, ami lehetséges. Ki volt szabva a feladat az életben. Ott nem volt visszaút. Pozitívan kell gondolni. [...] Kint voltam Amerikában, s egyik kezemben whiskys pohár, másik kezemben meg a kislány keze, vagy dereka.”

Tamás⁴ is szinte automatikusan fogadta el az új közeget, Svájcot, könnyen, konfliktus nélkül alkalmazkodott. Nem volt sem nyelvi, sem egzisztenciális problémája. Ő is sikeres életutat járt be, amit inkább saját alkatának és tudásának, mint az egyébként igen kedvező körülményeknek tud be.

„Én azt hiszem, hogy az ember mindig magában hordja a saját sorsát. A körülmények kevesebbet számítanak. Az az érzésem, hogy ha engem Kolimába küldtek volna, ott is megtaláltam volna a barátaimat. Igaz, ott nehezebb az élet. Ott ki kell kaparni kézzel a gyökereket, és azt kell rágni. Van olyan, aki egy gyönyörű palotában él, mindene megvan, és mégis boldogtalan. [...] Persze, ilyen szempontból biztos, hogy szerencsém volt, de részben magam is építettem a szerencsét.”

Ágota⁵ 1957 őszétől Zürichben élt. Számára már nehezebb volt a beilleszkedés: bár igyekezett megérteni és elfogadni a svájci mentalitást, sok minden bántotta. Úgy érezte: „a politikai rabság megszűnt”, de helyette „társadalmi rabságba” került, olyan írott és íratlan szabályok közé, ahol állandóan arra kellett vigyáznia, hogy úgy viselkedjék, ahogy elvárják tőle. Elbeszélésében olyan nőként mutatta be magát, aki soha sem vágyódott vissza Magyarországra. Bár az élete korántsem volt problémamentes, mindig is úgy érezte, a nehézségek nem a körülményekből, hanem saját személyiségéből adódnak. Csak több évtized elteltével, az interjú során ébredt rá: ahhoz, hogy oly nehezen találta meg a helyét a világban, az emigráns-lét is hozzájárulhatott.

„Nekem honvágyam se volt soha. Nem gondoltam arra, hogy nekem könnyebb lenne itthon. Úgy gondoltam, hogy az én személyes problémáim pontosan ugyanúgy itt is meglennének. És mondjuk én talán akkor még nem láttam eléggé a környezetnek a szerepét. Azt most jobban látom, hogy azért a környezetem is szerepet játszott. Nyilván az egész emigrációs szituáció is megnehezítette a helyzetemet, amit akkor nem annyira láttam, mint most.”

Andrea⁶ emigráns élete, ha nem volt is zökkenőmentes, semmiféleképpen sem volt sikertelen. Megtalálta helyét az új világban. Befogadták őt, és ő is elfogadó volt. Felvette az „amerikai tempót, nem nézett hátra”, érdekes, jövedelmező állásai voltak, és bár voltak magánéleti gondjai, összességében pozitív mérleget állított fel. Narratívájában az a legszembetűnőbb, hogy bárhová is ment, a régi, itthoni arisztokrata kapcsolatait kamatoztatta. Szinte „hálózat volt a magyarok között”, mindenki segített a másiknak, ismeretlenül is, ez nyújtott biztonságérzetet. És bár voltak kapcsolatai a befogadó társadalom tagjaival is, azokat a közös kulturális gyökér hiányában felszínesebbnek, értéktelenebbnek tartotta.

„Magyar egyedülálló nő létemre képtelen voltam egy olyan kapcsolatot teremteni, aminek jövője is van. Mert bár szeretem az amerikaiakat, de annyira más a mentalitás. Nehéz lett volna például házasságba belemenni egy amerikaival. Az indítómotor nem volt ott. Tehát hogyha én azt mondtam, hogy Lánchíd, akkor ő nézett rám, mint borjú az újkapura.”

Antal⁷ 1956-ban ígéretesnek induló írói pályát hagyott maga mögött. Beilleszkedéséről új hivatásán keresztül beszélt. Miután az angliai emigrációban hamar felismerte, hogy a magyar nyelvvel külföldön nagyon nehéz, szinte lehetetlen értékeset alkotni, nem szabad hiú ábrándok között élni, túl kellett jutnia ezen a krízisállapoton.

„Koncentrálni kellett dolgokra: angolt tanulni. Hirtelen ott találtam magam egy másik nyelvterületen, és az ember egy darabig várja, hogy megszólaljanak magyarul, aztán csak rájön, hogy nem fognak megszólalni magyarul. Akkor emigráns magyar író legyek? Elnéztem ezeket az emigráns magyar írókat, és láttam, teljesen fantáziavilágban élnek, ez nem járható út. [...] Odáig eljutottam, hogy nagyobb összefüggést kell keresni, tehát nem lecserélni a magyart az angollal, hanem keresni kell egy akkora összefüggést, amelybe mindez belefér. És akkor indultam el a humanizmus felé. Nem volt új gondolat nekem a humanizmus, de fontosabbá vált, mint addig.”

Tibor⁸, a nyughatatlan kalandor mindig másra, folyton máshová vágyott. 1966-ban kalandvágyból hagyta el Magyarországot. Egész életében kereste a változást, a változatosságot, s annak érdekében, hogy befogadják, könnyen és örömmel alkalmazkodott. Életszemlélete, alkata is erre az életformára predesztinálta.
„Rendkívül otthonosan mozogtam Ausztráliában, bárhova mentem. Mindenhol rendkívül jól éreztem magam, mindenhol találtam pikantériát, érdekességet, különlegességet, futó kapcsolatokat, ismeretségeket. [...] Beilleszkedtem. Mondhatnánk, papíron teljes életet éltem. De állandóan az az érzés volt bennem, hogy máma itt, holnap ott, és oly mindegy.”

Visszaemlékezése tele van reflexiókkal. A beilleszkedéssel kapcsolatban a kölcsönösség szükségessége mellett érvelt. Tudta, tennie kell azért, hogy elfogadják, befogadják, és ezzel párhuzamosan neki is el kell fogadnia a másik kultúráját.

„Az okos ember úgy döntött, hogy kereste az eredeti népnek a kapcsolatát, mert el kellett hogy fogadtassuk magunkat először is ahhoz, hogy ott zökkenőmentesen, jól tudjunk élni. Ez nem azt jelenti, hogy az ember veszítse el az identitását. Van egy közmondás: „Ha Rómába mész, akkor úgy kell csinálnod, ahogy a rómaiak csinálnak.” [...] Tehát egy emigráns, mikor elmegy egy idegen országba, el kell fogadnia azt, hogy az a nép az esetleg egy más mentalitás, más szokásokkal, más vallási beállítottsággal, és sok minden más dolgokkal foglalkozik kultúrájánál fogva, mint ahogy mi. Tehát akkor azt el kell sajátítani, udvariasan át kell venni tőlük, és úgy lehet valahogy az embernek a jég hátán is megélni.”

A beilleszkedés dimenziójában nehéz Csaba⁹ narratíváját elemezni. Az avantgárd fotóművész 1967-ben érkezett meg Nyugatra, és ettől kezdve egész életét valami misztikus keresés, a végső tudás megszerzésének vágya töltötte ki. Ezért volt úton mindig - a szó mindkét értelmében. Bejárta szinte az egész világot, mindenhova elment, amire reinkarnációs meditációi során visszaemlékezett. Sehol sem telepedett le, nem keresett magának hazát; úgy érezte, a lélek belseje felé irányuló utazás a lényeges.

„Ez a fogalom, hogy haza, nem foglalkoztatott engem soha. Én otthon éreztem magam mindenütt. Mindig ott voltam, ahol otthon éreztem magam. Ahol nem éreztem otthon magam, onnan továbbmentem. Vannak országok, amik vonzzanak, és ahol laktam is, ahol maradtam is tovább, és vannak olyanok, amelyek kevésbé. [...] Otthon akkor vagy, ha belsőleg hazaérsz. A belső otthon a legfontosabb.”

Ezek az emberek többségükben már tudták az adott nyelvet, voltak ismereteik a befogadó országról, annak kultúrájáról. Nyitottak voltak az újra, az elfogadó attitűd segítette őket a beilleszkedésben. Az alkalmazkodni akarás, a lojalitás egyik esetben sem vezetett a teljes asszimilációhoz. Mindvégig magyarként határozták meg magukat, egyikőjük sem tagadta meg gyökereit, megőrizték anyanyelvüket, kultúrájukat. Az emigrálás tehát megoldotta a problémát, ami elűzte őket: szabad világban élhettek, ahol nem érte őket hátrány származásuk vagy politikai meggyőződésük miatt. Néhányuk számára fontos volt a nemzeti hovatartozás kérdése, ők beszámolójukban részletesen szóltak ezzel kapcsolatos - többségében pozitív - tapasztalataikról. Mások viszont nem szenteltek nagy teret ennek a kérdéskörnek, néhányan még szóba sem hozták, de ez egyik esetben sem jelentett elutasítást.

A beilleszkedés szempontjából kevésbé sikeresnek vagy éppen kudarcnak látszó történetekben viszont a magyarnak lenni kérdése többnyire kiemelt jelentőséget, szembetűnően nagy hangsúlyt kapott, legtöbbször negatív vonatkozásban. Többen elzárkózva, magyarságukba fordultan éltek az emigráció évtizedeiben. Ezeknek az embereknek az önbemutatása erős érzelmi hangsúlyokkal teli magyar kötődést mutat. Magyarságtudatuk emigrálásukkal tört fel, majd az évek során megerősödött. Volt, aki szinte szégyellnivalónak érezte, vagy egyenesen elutasította az integrációt.

András¹⁰ egy segélyszervezet jóvoltából Los Angelesben kötött ki 56 után. Kinti életéről két vonatkozásban beszélt. Mindent megtett, hogy egyrészt megteremtse családja anyagi biztonságát, másrészt, hogy megőrizze magyarságát. Ez a nagyon erős magyar kötődés szervezi a történeteit. Megfogalmazása szerint soha sem akart beilleszkedni az amerikai társadalomba. A beolvadásról nemcsak mint nem követendő, hanem mint elítélendő stratégiáról beszélt. A magyarságát mindenáron őrizni akaró igaz honfiként mutatta be önmagát.

„Nagyon szép kis egyházat szerveztünk, ahol magyarul tartották az istentiszteletet. És én nagyon jól éreztem magam. Nem vagyok az a nagy templomba járó, de ez fontos volt a gyerek szempontjából, és abból a szempontból, hogy megtartsuk a magyarságunkat. És a cserkészet is fontos volt. [...] A gyerekek magyar népdalokat, verseket tanultak, magyarul kellett beszélni.”

Ő és hozzá hasonlóan még nagyon sokan szinte hermetikusan elszigetelték magukat a befogadó ország társadalmától. Egymás között éltek, többnyire magyar házastársat választottak, amerikaiakkal alig tartottak közelebbi kapcsolatot. Természetesen leginkább magyarul beszéltek, sőt magyarságuk megtartása és átörökítése érdekében az anyanyelvre különösen nagy hangsúlyt helyeztek, akár az angol nyelv rovására is. Az interjúalany maga ennek megfelelően az angol nyelvet csak konyhanyelvi szinten sajátította el, hivatalos ügyekben mindvégig segítségre szorult.

Cs. János¹¹ esetében az elzárkózásnak teljesen más motivációi voltak. Életvitelében, a mindennapok szintjén ugyan teljesen beilleszkedett, az asszimilációt azonban több évtizedes emigrációja alatt mindvégig elutasította, sőt küzdött ellene. Elsődleges célja írói integritásának megőrzése volt, és ezt csak úgy tudta elképzelni, ha tudatosan elzárkózik az őt körülvevő más kultúrától és nyelvtől.

„Nem akartam semmilyen módon beolvadni sehova. 50 éven keresztül kellett harcolnom az ellen, hogy ne angolosodjak, franciásodjak el, hanem magyarul gondolkozzak. Ez sem volt elég, hogy nem felejtek el magyarul, hanem hogy amit írok, abban legyen valami fejlődés. Az én megfigyelésem szerint azoknak az értelmiségieknek, akik ragaszkodnak a nyelvükhöz, nem ajánlatos hosszú ideig egy országban élni, mert a szokásokat, a nyelvi fordulatokat öntudatlanul is átveszik, és ez meglátszik. Nekem az volt a szerencsém, hogy a sors valahogy úgy alakult, hogy 12 évnél sehol nem maradtam tovább. Vannak kedves barátaim, akik egy országban élnek 50 éve, és bizony akármennyire igyekeznek, megérződik a szövegeiken ez az idegenség. Egy költőnek ez dupla teher, mert elsősorban arra kell vigyáznia, hogy ne felejtsen el magyarul.”

Ervin¹² visszaemlékezését a kudarcok, a sikertelen beilleszkedés okainak felsorolása szervezi, története csalódások sorozata. Nem talált új hazára, hontalan maradt, akár Kanadában, akár Angliában élt, mindenütt másságával szembesült. Mindvégig idegennek érezte magát, illetve arról számolt be, hogy idegenként kezelték, lenézték. Állandó honvágy gyötörte, mindvégig nyomasztotta, hogy el kellett hagynia hazáját.

„Kétféle bevándorló van. Egy, aki elmegy, hogy új életet kezdjen, a másik menekül. Én menekültem. '56-ban fel akartam áldozni az életet a hazáért. Ez egy nagyon érdekes dolog: az árva embernek kije, mije van? Semmije, csak a hazája. [...] El kellett hagynom az országot! Én kényszerből hagytam el, egy nagy depresszióban voltam. [...] Engem a honvágy ölt meg, ezt komolyan mondom. [...] A kimenetel egy törés volt az ember életében. És nagyon fáj nekem, amikor itten úgy mondják: "ó, maguknak jó!" Nem tudják, hogy nem volt jó! Elmentünk a templomba, abba a katolikus templomba, azért, hogy összejöjjenek az emberek egy kicsit - mert nem vagyok katolikus. S akkor a végén elénekeltük a Himnuszt, és ottan mindenki sírt. És nem tudják az emberek, mit jelent hontalannak lenni.”

István Dénes¹³ Angliába ment. Látszólag beilleszkedett, angol nőt vett feleségül, élete, életmódja nem tért el az angol átlagpolgárétól. Bár az interjú egy pontján azt mondta, hogy az angolok befogadták, barátai nem voltak, sem a munkahelyén, sem a civil életben. Visszatérően beszélt arról, mennyire hiányzott neki az a régi családi légkör, amelyben oly otthonosan mozgott egykor Magyarországon.

„Én nem akarom kritizálni az angolokat, mert azok befogadtak. Elfogadtak, nem éreztették, hogy idegen vagyok. Tíz év után azt mondták, most már ide tartozol hozzánk. [...] De nagyon hiányzott az, hogy beszélni a családról, politikáról, ki vagy, honnan jöttél. Azt mondták, te már angol vagy, úgy csinálj, mint mi. Aki Rómában él, úgy viselkedjen, mint a rómaiak!”

A befogadásáról mondottak legdrámaibb ellenpontja az, hogy a családja mindvégig kívülállónak tekintette, a felesége egyenesen megtiltotta, hogy gyermekeik magyarul tanuljanak, sőt a fia egy veszekedésük alkalmával fejéhez vágta, hogy idegen.

„Aztán egyszer azt mondta nekem: „Átkozott idegen!” Hát aztán megfog, markolászik, a középső fiú jött be elválasztani bennünket! Hát hogyhogy engem bloody foreigner-nek hívsz te? Azt mondtam: „Most te mész innen!” 
A Kádár-rendszer idején emigráltak közül sokan úgy mentek el, hogy kapcsolatukat végérvényesen meg akarták szakítani az országgal, soha nem akartak visszajönni. Ők azonban - bár szintén politikai menekültnek tekinthetők - mégsem a közvetlen megtorlás, a fizikai bántalmazás, bebörtönzés, felakasztás elől emigráltak, mint a forradalom leverése után menekült társaik többsége. Nekik nem néhány nap vagy hét állt rendelkezésükre, bennük hosszú ideig érlelődött a döntés. Éveken keresztül próbálták a rendszer engedte kereteket tágítani, igyekeztek értelmessé vagy legalábbis elviselhetővé tenni az életüket Magyarországon. Elutasították, hogy szülőhazájukban éljenek, de ez a tudatos elszakadás nem feltétlenül hozta magával a beilleszkedés sikerét.

Mátyás¹⁴ autódidakta festő, családjával 1983-ban Párizsban ment, politikai menedékjogot kapott. Képeit viszont nem tudta eladni, művészetét nem értékelték, a franciaországi képzőművészeti élet nem fogadta el, nem is fogadta be. Bár úgy ment el Magyarországról, hogy nincs visszaút, nem tudott vagy nem is akart beilleszkedni a francia viszonyok közé. Elutasítás jellemzi visszaemlékezését.

„Az első pillanattól kezdve véglegesnek tekintettem az elmenetelt. Én innen tényleg elmentem. Egy pillanatig sem gondoltam, hogy valaha még egyszer, akár csak látogatóba jövök ebbe az országba. Tehát ez egy teljes szakítás volt. Tudatosan vállaltam a hontalanságot. Azon azért néha-néha elgondolkodtam, hogy vajon akarok-e és leszek-e valaha is valamilyen országnak honpolgára, állampolgára. [...] Az egy nagyon megdöbbentő tapasztalat és alapvető élmény Franciaországban is, ahogy rákényszerül valaki, hogy teljesen feladja tulajdonképpen önmagát, a korábbi életét, mindenét. Hiszen az ott nem érvényes, hiszen az egy másik világ. Nemcsak nyelvileg...”

N. László¹⁵ 1979-ben hagyta el az országot. Az emigráns évek alatt hazájával teljesen megszakadt a kapcsolata, az emigráns magyarokhoz nem közeledett, lesújtó tapasztalatokat szerzett velük kapcsolatban. A magyar kultúrát is elutasította, kidobta magyar nyelvű könyveit, hosszú ideig nem volt hajlandó magyarul megszólalni. „Az volt a célom, hogy angolul gondolkozzak.” Mindezek ellenére sem Franciaországban, sem Kanadában, sem New Yorkban nem tudott beilleszkedni. Mindvégig magányos volt, a társas együttlétekből hiányzott a közös kulturális háttér.

„Kint barátot nem nagyon lehet szerezni, ismerősöket lehet szerezni. Tehát volt egy pár ember, akivel úgy kapcsolatban voltam, de ezek nagyon felszínes ügyek voltak. [...] Szellemi partnereket nem találtam. Tehát arra nem volt módom, hogy egy könyvről elbeszélgessek valakivel vagy képekről. Nagyon jó szívű, segítőkész emberek tucatjaival találkoztam. Emberileg fantasztikusak voltak, csak szellemileg. [...] Megvolt a maguk világa, és nekem kellett alkalmazkodni. Tehát az én világomról nem lehetett beszélgetni, csak az ő világukról.”

András¹⁶, a Magyarországról kiutált festőművész, 1979-ben Párizsban politikai menedékjogot kapott, majd egy év múlva bevándorló útlevéllel Amerikába ment. Sikerei voltak, ám sem az amerikai társadalomban, sem New York művészeti életében nem volt otthon.

„Én nem próbáltam meg amerikai lenni, és az én magam magyar világát sem csináltam meg. Voltak magyar barátaim, akikkel rendszeresebben találkoztam, mély amerikai kapcsolataim is voltak. De nem sikerült teljesen átvenni a ritmusát, a mentalitását. A mindennapok szintjén automatikusan úgy éltem, ahogy New Yorkban az emberek élnek. Mély lélegzetet vettem, és egyik napról a másikra éltem meg a dolgot.”

Attila¹⁷ szintén arról beszélt, hogy elmenetelével örökre hátat akart fordítani szülőhazájának. „Keresek egy másik nyelvet, másik országot, másik népet.” Több országban is próbálkozott. Bár arról beszél, hogy sosem érzett honvágyat, hogy nem akart hazajönni, megtalálta saját közegét, mégsem tudott beilleszkedni, hiszen az csak bizonyos megszorításokkal lehetséges. Aztán apránként megértette, hogy a gyökerei, a kultúrája magyar, s tizenöt év emigráció után felébredt benne a magyarságtudat. Rájött, hogy a jólét és a politikai szabadság kevés - hiányzik az a kultúra, amellyel a legmélyebben azonosulni tudna.

„Aki már jól megtanulta a nyelvet, meglátja ott, hogy neki meddig osztanak lapot. Mindenképpen hátrány, hogy nem ott született. Kezdesz rájönni, hogy nem leszel soha se svájci, se francia, se olasz, sőt nem is akarsz olyan lenni, mint ők. Rájössz, hogy magyar vagy, és a magyar - majdhogynem egy nacionalista gondolat - különb nép, mint ezek. Legalábbis egy csomó dologban a magyar leleményes. Nem tudsz más lenni, akkor légy magyar. Egy idő után pedig már nagyon fontos, hogy magyar vagy.”

Akár elmenekült, akár hivatalos engedéllyel hagyta el az országot, amint átlépte az országhatárt, az emigráns számára új élet, de legalábbis új életszakasz kezdődött. Interjúalanyaink elveszítették otthonukat, munkájukat, szülőhazájukat, többen családjukat is. Idegen helyen találták magukat, az addig megszokottól merőben eltérő körülmények között, egy másik társadalomban, amelyet meg kellett ismerniük, és amelyben új életet kellett kezdeniük. A helyzetük csöppet sem volt könnyű, még akkor sem, ha indulásukat szerencsés körülmények segítették. Volt közöttük, aki könnyedén, szinte automatikusan kezdte/folytatta életét az új hazában, mások összeszorított foggal, keményen küzdöttek, hogy boldoguljanak. Volt, aki soha sem találta meg a helyét, és volt, aki eleve elutasította azt, hogy úgy éljen, ahogy a befogadó ország állampolgárai. Láttuk, hányféle módon vallottak a visszaemlékezők arról, mit jelentett számukra hazát váltani, otthont teremteni, értelmes életet élni. De egyetlen olyan interjúval sem találkoztunk, ahol tragédiába torkollt, vagy teljes összeomlást hozott volna a kényszerű emigráció. Egyik emigráns sem fogalmazott meg kétségeket egykori döntése helyességét illetően. Senki sem mondott olyat, amiből arra következtethetnénk, hogy megbánta. Könnyen érthető ez azok esetében, akik sikeres életpályáról meséltek nekünk: miért is kérdőjeleznék meg egykori döntésüket? De azok sem fogalmaztak meg kételyt, akik a beilleszkedés nehézségeiről, esetleg kudarcáról adtak számot. A legfontosabb vágyuk, ami hajtotta őket, teljesült. Szabad világban élhettek, ahol nem üldözték őket hitük, politikai meggyőződésük vagy másfajta életmódjuk, különbözőségük miatt.

Jegyzetek
1 Főként Európa nyugati államaiba (leginkább az egykori Német Szövetségi Köztársaságba, Franciaországba és Svájcba), az amerikai kontinens országaiba (Kanadába és az USA-ba), nemritkán pedig Izraelbe és Ausztráliába menekültek.
2 1936-ban született tehetős polgárcsaládban. A budapesti Műegyetemen tanult. 1956-ban részt vett a forradalomban. November végén elhagyta az országot. Zürichben az ETH-n fejezte be a tanulmányait, majd a Swissairnél helyezkedett el. A rendszerváltást követően házat vett a Balaton mellett, az év felét itt tölti.
3 1939-ben született polgárcsaládban. 1956-ban részese volt a veszprémi egyetemisták fegyveres harcának. Novemberben a szovjet hatóságok Ungvárra, majd Sztrijbe hurcolták, decemberben hazahozták. Az év végén disszidált. Amerikában, 1961-ben közgazdász diplomát szerzett, majd üzletkötőként, menedzserként dolgozott. 1991-ben hazatelepült. 
4 1931-ben született jómódú polgárcsaládban. 1953-ban osztályidegen származása miatt kizárták az egyetemről. Versenyszerűen kerékpározott. A forradalom után Svájcban telepedett le, 1970-ben önálló számítástechnikai vállalatot alapított. A kilencvenes évek elején szőlőbirtokot vásárolt, bortermeléssel és -kereskedelemmel foglalkozik.
5 1937-ben született Budapesten. Osztályidegen származása miatt nem vették fel az egyetemre. A forradalom leverése után családjával Svájcban telepedett le. Tanárként, később szociális munkásként dolgozott. 1999-ben repatriált, karitatív tevékenységet folytat.
6 1933-ban született polgárcsaládban. 1956 végén elhagyta az országot, 1961-ben az USA-ba települt át, a textilszakmában dolgozott. 1996-ban hazatelepült.
7 1934-ben született értelmiségi-polgári családban. 1956 októberében egyetemistaként részt vett a tüntetéseken. 1957-ben Londonban telepedett le. Filozófiai és pszichológiai tanulmányokat folytatott, pszichoanalitikusként praktizált. 2000-ben repatriált.
8 1943-ban született kispolgári családban. Pincér volt több nagyobb szállóban. 1966-ban Jugoszlávián keresztül disszidált, Ausztráliában telepedett meg, volt étteremvezető és szállodai szolgálatvezető igazgató (duty manager) is. 1996-ban magyar feleségével repatriált.
9 1938-ban született tisztviselők gyermekeként. Képzőművész lett. A hatvanas évek közepétől rendszeresen állította ki fotóit. Tagja volt egy avantgárd művészekből álló csoportnak. 1967-ben Jugoszlávián át disszidált, több országban is élt, évekig kommunában. Az ezotéria, az asztronómia foglalkoztatja. 1992-ben hazatelepült.
10 1930-ban született értelmiségi családban. Tagja volt a magyar olimpiai úszókeretnek. Az ötvenes évek elején csatlakozott egy ellenálló csoporthoz, lebukott, és elítélték. A forradalom alatt szabadult. Disszidált, Los Angelesben telepedett le. Betanított munkás volt, majd 1984-ben saját vállalkozásba kezdett, de csődbe ment. 1996-ban hazatelepült.
11 1928-ban polgári családban született. 1949 tavaszán elmenekült az országból. Újságíróként, rádiós szerkesztőként dolgozott Európa több városában. 1999-ben hazatelepült, több verseskötete jelent meg.
12 1932-ben született. A háborúban elvesztette szüleit. Agráregyetemen tanult. 1957-től Kanadában, 1961-től Angliában élt. Laboránsként dolgozott. 1990-ben angol feleségével hazaköltözött.
13 1929-ben született gazdálkodók gyermekeként. Egyetemista volt, amikor összeesküvés vádjával letartóztatták. 1956-ban szabadult, november 4-én elhagyta az országot, Nagy-Britanniába kutatómérnök volt, majd buszvezetőként dolgozott. 2003-ban hazatelepült.
14 1951-ben született értelmiségi családban. Autodidakta festőművész. A hetvenes években szamizdat folyóirat szerkesztője volt. Franciaországban alkalmi munkákból élt. 1993-ban repatriált.
15 1946-ban született értelmiségi családban. Alternatív színházakban dolgozott, részt vett egy punk zenekar alapításában. 1979-től Európában, 1985-től New Yorkban élt, többnyire alkalmi munkákat vállalt. 2002-ban repatriált.
16 1946-ban született értelmiségi családban. Avantgárd szellemű képzőművészeti kiállításokon vett részt, hivatalosan soha nem állíthatott ki, és állást sem kapott. 1979-ben elhagyta az országot, Párizsban, majd New York-ban telepedett le. 1983-87 között az East Village-i galériákban állított ki. 1990-ben repatriált, rendszeresen szerepel kiállításokon.
17 1945-ben született értelmiségi családban. Érettségi után szabadúszó újságíróként, majd lemezlovasként dolgozott. 1978-ban elhagyta Magyarországot. Párizsban alkalmi munkákból élt, majd Svédországban gazdasági menedékjogot kapott. Volt segédmunkás, a stockholmi egyetemen filozófiát és szociológiát hallgatott. Később Luganóban szállodai portás volt. 1991-ben hazatelepült.