Az alábbi interjúrészleteket az 1956-os Intézet Oral History Archívumának a gyűjteményéből választottuk ki. Három olyan visszaemlékezés szerkesztett változatát közöljük, amelyek a személyes életutakon keresztül az egyre nagyobb tudományos érdeklődés övezte hatvanas évek néhány jellemző, egymásnak is ellentmondó vonását idézik fel. Az interjúk a nyolcvanas években készültek, az eltérő társadalmi pozíciójú, különböző értékrendszerrel rendelkező interjúalanyok tehát húsz-huszonöt év távlatából elevenítették fel emlékeiket a korszakról, és értékelték a történteket.

*

PAP JÁNOS 1925-ben Kaposváron született kisparaszti családban. 1945-ben Szegeden vegyésztechnikusi képesítést szerzett. 1946-ban belépett az MKP-ba. 1946–1949 között az Ajkai Erőmű vegyésztechnikusa, majd 1949-től az MDP Veszprém Megyei Bizottsága ipari és közlekedési osztályának vezetője volt. A forradalom leverése után a megyében újjászervezte a pártot, és részt vett a Kádár-kormány hatalmának megszilárdításában. 1957 márciusában az MSZMP Veszprém Megyei Bizottsága első titkára lett. 1957 novemberében, a Brusznyai Árpád és társai per első fokú ítéletét követően a Legfelsőbb Bíróság elnökének írt levelében a megye kommunistái nevében a vádlottakra a legsúlyosabb ítélet kiszabását kérte, ami Brusznyai Árpád esetében halálos ítéletet jelentett. 1961–1963 között belügyminiszter, majd 1965-ig a minisztertanács elnökhelyettese volt, 1965-ben ismét az MSZMP Veszprém Megyei Bizottsága első titkára lett, 1985-ben nyugdíjazták. 1958-tól parlamenti képviselő volt, 1985-ben Ajka város egyik jelöltjeként azonban már nem választották újjá. 1994-ben öngyilkosságot követett el.

– 1961-ig én voltam az MSZMP Veszprém megyei első titkára. A konszolidációs időszakban a fő hangvétel a bizalom erősítése volt a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány és az MSZMP vezetése iránt, és az eredményekről való beszámolás. Én úgy emlékszem, hogy inkább előre tekintettünk, mint visszafelé; hogyan tovább, mivel megyünk az országos pártértekezletre, mit tudunk felmutatni. A taglétszámunk elég szépen alakult, létrejöttek a pártszervezetek, az ellenforradalommal gyakorlatilag leszámoltunk, már akikkel le kellett számolni – össze lettek szedve. Az 1956. decemberi határozatban eszmeileg egyértelműen a kétfrontos harc kezdett kibontakozni, de a balos nyomás a felszólalásokban és egyes emberek tevékenységében is egyértelműen jelentkezett. Nagyon keményen fel kellett lépni, és hamarosan meg is kellett szabadulni attól az összeverődött brigádtól, amelynek tagjai azt hitték, hogy géppisztollyal meg gumibottal kell újra beterelni a népet a szocializmus aklába.

Kétfrontos harc ment, próbáltuk a lenini normákat betartani, és harcolni a jobb- és baloldali elhajlások ellen. Nagyon fontos volt a mezőgazdaság szocialista átszervezése. Nem tenni engedményeket egyik oldalnak sem, nem beerőszakolni a parasztokat a téeszbe! Voltak akkor ilyen legendák, de nem igaz, nem történt erőszak, illetve, ha valahol valamilyen kilengést tapasztaltunk, azonnal, nagyon keményen felléptünk azok ellen, akik nem megfelelő módszerekkel próbálták meggyőzni a parasztokat. Volt aztán, ahol azt mondtuk, jobb hagyni – például Tihanyban és Badacsonyban –, maradjon úgy, ahogy van, nem kell ott termelőszövetkezet. Ismertük a megyét, megyei emberek voltunk mind. 1960 tavaszán még volt pár község, amelyik nem ment át, de jött az ukáz, hogy kezdődnek a tavaszi munkák, álljunk le a további szervezéssel, majd ősszel folytatjuk. Bennünk már nagy lelkesedés élt, hogy azt a keveset, azt a másfél vagy kéttucatnyi községet a megyében még be kellene szervezni. Volt egy versenyhangulat. Kimentem késő éjszaka, és fáradt, kialvatlan, ideges emberekkel találkoztam. Azok a brigádok – kommunisták meg párton kívüliek –, amelyek győzködték a parasztokat és vitatkoztak, már hónapok óta kint dolgoztak. Abba kellett hagyni. Nehéz volt megértetni, de le kellett állni, mert idegileg túlhasználódott állapotban voltak az embereink. Ilyenkor következik be az, hogy nem tiszta és nem politikai eszközökkel dolgoznak.

– A szövetkezetesítés indításakor volt önökben félsz, hogy esetleg kudarc lesz a vége?

– Nem. Az egészet sorozatos központi bizottsági ülések előzték meg, ahol voltak összecsapások. Az egyik elképzelés az volt, hogy először fel kell építeni a nagyüzemi gazdálkodás modelljét, aztán csak beterelni a parasztot a kész épületekbe, majorokba, a másik meg, hogy szegénnyé tenni, aztán bemegy maga. Szóval voltak összetűzések, de tisztázódtak a kérdések, és ment a meggyőző munka, méghozzá nagyon részletekbe menően. Akkor sok ismeretanyagot tudtunk megszerezni a termelési eljárásokról, a világ mezőgazdaságáról a szomszédos országokból is és Nyugatról is. Mondtuk, hogy akkora földön lehet kétszer meg háromszor annyit is termelni. Hitték is a parasztok, nem is, de sikerült meggyőzni őket, hogy a közösség erejével előbbre tudunk menni. Falunként változott a helyzet. Volt, ahol egy-két felvilágosult középparaszt mintagazda maga állt az élen, és szervezte, ott könnyebben ment, ahol makacskodtak, ott nehezebben ment. Volt, ahol külön szövetkezetet alkottak a szegények az állami tartalékföldön, külön a módosabbak, azoknak meg nem volt, aki dolgozzon. Volt olyan falu, ahol három szövetkezetet alakítottak. Hittel, lelkesedéssel és tiszta eszközökkel, nagyon nagy meggyőző erővel – nem azzal, hogy a párt ezt mondta, és ezt kell csinálni –, ténylegesen felkészülve mentünk ki, és elmondtuk, hogyan és mint tudjuk megszervezni a gazdálkodást. Nagyon jó apparátusunk és nagyon jó munkatársaink voltak, nemcsak politikailag, hanem mezőgazdaságilag is jól képzett emberek. Nem ment könnyen, főleg a megszilárdítás. Nehezen is indult be, nem voltak épületek, nem voltak gépek. A legnehezebb volt a szőlős vidékeken, ott nem lehetett összeszántani a határt, mint a szántóföldeken, ahol előbb jelentkezett a nagyüzemi gazdálkodás előnye. A szőlős területeken elég sokáig csak a huszonöt-harminc mázsás átlagok maradtak meg. Szerencsére a bornak elég jó ára volt, meg tudtak belőle élni, ha nem is lettek különösebben gazdagok. Aztán jöttek az új telepítések, nagy állami segítségekkel. Nagy pénzek mentek a mezőgazdaságba, a munkásosztály sokat visszaadott a parasztságnak az eredeti akkumulációból. Hiába, azért a felszabadulás után a mezőgazdaságból valamit akkumuláltunk, áron alul jelentős készleteket, szükségkészleteket gyűjtött az állam, valamit vissza tudtunk adni.

Az idő sürgetett bennünket, meg kellett oldani az ország ellátását, és látszott, hogy a világban beindult technikai forradalomban sehol sincs a magyar mezőgazdaság. A mi öt-nyolc mázsás búzatermésátlagainkkal szemben Nyugat-Európában a két-három tonnás termésátlagok mentek, gépesítve voltak, műtrágyát használtak. Fel kellett zárkózni tehát, volt egy technikai kényszer is. Vettünk ötszáz szovjet kombájnt, és pár év alatt a gabonakérdés megoldódott. Olyanok voltak, amilyenek, de a szemveszteség, amit a kombájn kiszórt, az egészen más, mint a sok hurcolással – aratógép, kévekötés, szekérre rakás, cséplőgépre hordás satöbbi –, meg romlott is a minőség közben.

– Említette, hogy Veszprém megye megítélése 1956 előtt nem volt túlságosan pozitív a pártvezetőség részéről. Mikor változott meg ez a negatív megítélés?

– Azt hiszem, hogy a mezőgazdaság átszervezésével. Talán az addig végzett politikai munkánk is olyan volt, hogy bíztunk magunkban, bíztunk az erőnkben, mert akkor már éreztük, hogy kézben van a hangulat és a politika. Egy jó politika állt mögöttünk. Úgy ítéltük meg, ha nem lépünk gyorsan, akkor tíz éven belül nem tudunk átszervezni. Bizony Somogy, Zala meg Vas megye még jó ideig küszködött az átszervezéssel, mi már akkor régen nyeregben ültünk, megvoltak a szövetkezetek.

– Milyen előnye származott a megyének abból, hogy ilyen sikeres volt az átszervezés?

– Ez még az agitációmban is szerepelt, úgy fű alatt, hogy aki az elsők között lép be, az mindig többet szokott kapni, mint aki utoljára szédül be. Az első évben az állattenyésztés viszonylag nehéz helyzetben volt. Veszprém megye erős állattenyésztő, szarvasmarha-tenyésztő megye volt. Az első év nyarán három hónap alatt száztizenhat százas istállót építettünk fel, minden téesz kapott egy istállót, legyen mibe kötni a marhákat.

– Milyen pénzből építették az istállókat?

– Állami pénzből. Az elsők kapták a traktorokat, az arató- és cséplőgépeket, akik később léptek be, azok is kaptak, de más konstrukcióban. Amikor az első hetven traktor megérkezett, nagy népünnepély volt. Veszprémben végigpöfögtek a Hofherrek, és innen vonultak ki a szövetkezetekbe, a gépállomásokra. Politikai erővé vált a demonstráció is, hogy lám a kormány is belenyúlt a zsebbe, segít bennünket, vetőmagot ad. Szakembereket vezényeltek le ide főagronómusnak, üzemvezetőnek, elnök is jött egy csomó. Volt, aki bevált, volt, aki nem. Jött Pestről főosztályvezető is, a párt felszólította, jött, beállt a sorba. Bizonyos kedvezményeket kaptak fizetésben, és lakást is. Akik az elsők között léptek, helyzeti előnyben voltak, és anyagi fórban is.

– Lehetett-e tapasztalni a megyei, a regionális lobbik működését?

– Nem akarok gyanúsítani senkit, nekem konkrét ismereteim nincsenek, de az az érzése az embernek – ahogy megnézi egyik-másik területet, és ismeri a kapcsolatát az országos vezető szervek egyik-másik tagjával –, mintha egyik-másik helyen vastagabban csorgadozott volna a pénz, és talán nem olyan hatékonyan használták fel. A területfejlesztési alap szükséges, hogy valamilyen munkahely legyen az elmaradott térségekben, de akkor az országban össze-vissza telepítették a gyárakat – Szabolcs megyében például papírgyárat, gumigyárat, minden olyat telepítettek, amihez ott nem értettek. Mindenütt a világban vannak ipari körzetek, mezőgazdasági körzetek, és ha a lakosság egy része elmegy onnan, nem történik semmi. Nem egy katasztrófa egy ekkora kis légypiszoknyi országban – már bocsánat –, hogy száz kilométerrel odébb kell költözni.

Megemlítem, hogy a mezőgazdaság átszervezésének az időszakában a párt- és állami káderek körében – de más területen is – egy nagy, önkéntes mozgalom indult azért, hogy a tudásukat is fejlesszék, és képesítéseket szerezzenek. Akkor nagyon sokan jogi egyetemet végeztek a tanácsi apparátusban, nálunk sokan agrárvégzettséget szereztek. Itt Veszprémben az állami vezetők, a pártvezetők és a rendőrségtől is többen esti egyetemi oktatásba kezdtünk. Öt félévet végeztem el én is, amikor értesítettek, hogy sürgősen Pestre kell mennem. Marosán elvtárs fogadott, és közölte, hogy belügyminiszternek kell felmennem. Meglepett, mert soha nem dolgoztam ilyen területen. Megnyugtattak, hogy ez a pártmunkának egy sajátos területe, a párt határozatainak a sajátos végrehajtása, a belső renddel, a közbiztonsággal való foglalkozás. Mindenféle huzakodás nélkül mentem, én megszoktam, hogy amikor azt mondták, hogy ide vagy oda kell menni, megyek. 1961 szeptemberében volt egy KB-ülés, ahol jóváhagyták, és én bekerültem a Belügyminisztériumba.

– Mióta volt KB-tag?

– Az MSZMP VII. kongresszusán, 1959-ben választottak a Központi Bizottság tagjává. Nagy megtiszteltetésnek tartottam, és tartom ma is, hogy egy ilyen zűrzavaros helyzet után a KB tagja lettem, és a XII. kongresszussal bezárólag az is maradtam.

– Hogyan esett önre a választás? Indokolták?

– Nem. Valószínű, részben az itt folytatott politika miatt. Annak híre ment, hogy Veszprémben milyen helyzet alakult ki 56-ban, és hová jutottunk. Szóval egy mélypontról indultunk. A hadsereg bevetésével folytatott fegyveres harc a vidéki városok közül csak Veszprémben volt. Más vidéki városban nem volt olyan, hogy repülők, harckocsik bevetésével kellett megtisztítani a várost az ellenforradalmároktól. Azt hiszem, hogy ez a rendcsinálás lehetett az oka, hogy engem választottak. Véleményem szerint a belügyminiszteri funkció nem is szakmai funkció, az mindig politikai funkció.

Ebben az időszakban két fontos feladat volt amellett, hogy a közrendet és a közbiztonságot fenn kellett tartani és meg kellett erősíteni. Nagyon szép időszaka volt ez ennek az országnak több okból is. Részben sok bűnöző hagyta el az országot a disszidálási hullámmal, a kompromittált, börtönből szabadult bűnözők nagy része elment, tiszta volt az ország. Másrészt olyan politikai közhangulat volt, hogy büntetlenül nem lehet bűnözni, alacsony volt a közönséges bűncselekmények száma. Egyrészt be kellett fejezni a Rákosi-korszak koncepciós ügyeinek a tisztázását, amin egy külön bizottság, egy csoport dolgozott a Belügyminisztériumban. Ennek a vezetője Rácz Sándor volt, aki később az adminisztratív osztálynak lett a vezetője a pártközpontban, majd pedig a néphadseregtől ment nyugdíjba, tehát ő vezette – bár vezetni a pártközpont vezette –, ő adminisztrálta és csinálta. Azt a rengeteg ügyet mind pontról pontra végig kellett rágni, tisztázni kellett, és a Központi Bizottság elé kellett vinni. A 63-as központi bizottsági határozattal a személyi kultusz és következményeinek lezárásáról lényegében egyszer s mindenkorra pontot tettünk ezeknek a kérdéseknek a végére. Az összes, koncepció által érintett, igazságtalanul meghurcolt embert a bíróságok és az ügyészségek rehabilitálták, kártérítést kaptak. A pártban is rehabilitálták azokat, akik megérdemelték. Szét kellett választani az ügyeket, mert sok helyen össze voltak kuszálva, volt, akin rajtmaradt a pártbüntetés, volt, akin rajtmaradt a büntetett előélet, nem lett rehabilitálva. A párt egyszer s mindenkorra lezárta a koncepciós ügyeket. A Belügyminisztériumból elbocsátottuk azokat, akik ebben a témában vétkesek voltak, akik részt vettek a koncepciós ügyekben – az én időm alatt ez még nyolcvanhat volt államvédelmi hatósági szervnél dolgozó személyt érintett –, és Kádár elvtárs különleges kívánságára mindenkit tisztességesen elhelyeztünk. Ezek az emberek a Központi Bizottság engedélye nélkül az állambiztonság területén többé nem dolgozhattak. A Központi Bizottság egy esetben adott felmentést, Rajnai Sándor esetében – ez akkor nem került nyilvánosságra –, aki újra az állambiztonság területén dolgozott, majd Moszkvában nagykövet lett. Mint egy mottó maradt meg bennem, amit Kádár János mondott a központi bizottsági ülésen, ahol nagy viták voltak, sok hozzászóló volt. A zárszóban mondta, rámutatva a bizottság tagjaira, hogy „ha ebben az országban még egyszer személyi kultusz lesz, vegyék tudomásul, hogy azért maguk felelősek, akik itt ülnek a széksorokban, hogy engedik, hogy nem állnak fel, és nem tiltakoznak!” Ott egyesek részletesen elmesélték, hogy őket hogy tartóztatták le, hogy hurcolták meg. Többek között Marosán, aki indulatosan otthagyta a Központi Bizottságot. Mi, a belügyben dolgozók is kényelmetlen helyzetben voltunk – és én ezt végig éreztem –, mert bizonyos elvtársak, akik a koncepciós ügyek szenvedő alanyai voltak, görbe szemmel néztek ránk is. Valami titokzatosság vette körül a belügyi szolgálatot – az állambiztonságot konkrétan –, hogy uramisten, mit tudnak ezek, mit csinálnak, és hogy bánnak az emberekkel.

Én nagy lelkesedéssel kezdtem dolgozni. Nem volt könnyű időszak, mert mindjárt épületcserével kezdődött, a Belügyminisztérium épületét át kellett adni a pártközpontnak, és mi akkor átköltöztünk a József Attila utcába. Nagyon fontos feladat volt – ezt mi úgy fogalmaztuk meg – az egységes belügyi szervezet létrehozása, gondolkodásban, felépítésében. Az államvédelmi hatóságot feloszlatták, az emberek többsége rendes, tisztességes kommunista volt, a párt a legjobb kádereit küldte minden időszakban erre a területre, [sic!] de ezek 56 miatt görbén néztek egymásra, meg hát a két szervezet felépítése is különböző volt. Egységes nézetet és egységes szervezetet kellett kialakítani. Lényegében akkor hoztuk létre a mostani szervezetet, a főcsoportfőnökséget, a csoportfőnökségeket, és kialakítottuk a munkát. Bizonyos tisztítást is végeztünk, az oda nem tartozó részeket eltávolítottuk. Például a polgári védelmet átadtuk a néphadseregnek. Aztán a koncepciós ügyek kapcsán felvetődött egy elvi kérdés is – a büntetésvégrehajtás akkor még a Belügyminisztériumnál volt –, hogy a Belügyminisztérium felderíti a bűncselekményt, az ügyészség ellenőrzése mellett lefolytatja a vizsgálatot, átadja a bíróságnak, az igazságszolgáltatásnak, ott elítélik, és aztán visszakapja. Elvileg nem egy rendes álláspont – nagyon vulgárisan fogalmazok –, hogy visszakerül a kezembe az illető, akivel nekem esetleg még valami elintéznivalóm van. És egyébként is, a büntetés végrehajtása ne tartozzon a belügyhöz. Akkor adtuk át az Igazságügyi Minisztériumnak. Voltak ellenzői a belügyben is.

Aztán voltak új dolgok, például az idegenforgalom. Azelőtt Magyarországról kiutazni, meg ide beutazni igencsak vékonyan lehetett. Kezdtük kinyitni a kapukat abból az elvi megfontolásból, hogy az idegenforgalom egy szocialista ország számára nem lehet hátrányos. Erősen meg kellett változtatnunk az ellenségről alkotott képet, abban az értelemben, hogy aki ide bejön, nem mind ellenség, nem mindenki arra kíváncsi, hogy nekünk milyen titkaink vannak. Másrészt, aki kimegy külföldre, az nem mind árulja el a hazáját, és nem mindenki akar disszidálni. Aki disszidálni akart, az úgyis elment 56 végén, 57 elején. Könnyítettük a vízumlehetőségeket a beutazóknak és rendszeresítettük a magyar állampolgárok kiutazását. Akkor még az ablakos rendszerrel, ilyen meg olyan kiutazási ablakot engedélyeztünk. A Magyar Nemzeti Bank és a pénzügyi szervek megteremtették a valutaellátási lehetőségeket. A legnagyobb megdöbbenésünkre alig disszidáltak a kiutazók közül. A beutazók száma ugrásszerűen megnőtt, 62-ben talán hatvanezer ember utazott be turisztikai célból az országba. Ez akkor már nagy szám volt.

Abban az időben kezdődtek szerveződni a galerik a fővárosban, galerikbe szerveződtek a fiatalok. Az a része nem hozzánk tartozott, hogy a fiataloknak milyen programokat csináljanak, de az igen, hogy ne az EMKE előtt gyülekezzenek, ne a Marx téren, ne a Széna téren vagy hasonló helyeken. Ezek között akkor megjelentek a hangadók. A galerik bomlasztását, feloszlatását a budapesti főkapitányság gyors munkával megoldotta. Ilyen jellegű feladatokat hajtottunk végre. Érdekes, izgalmas, mozgalmas munka volt, kicsit újdonságnak is számított.

Én minden évben legalább egyszer lejutottam minden belügyi szervhez, határőrséghez, mert abból, hogy az ember bent ül a hivatalban, és naponta vagy naponta többször kap valamilyen jelentést több szervtől is, nem tudja meg, hogy mi van az országban, de ha emberekkel találkozik és beszél, az kiegészíti és motiválja. Nagyon intenzív kapcsolatot tartottunk a megyei pártbizottságokkal, megyei tanácsokkal. A magam számára is hallatlanul sok ismeretet sikerült szerezni, és utána úgy fogalmaztam – ahol lehetett, meg is valósítottam a gyakorlatban –, hogy én minden pártmunkást elküldenék időnként vagy egy-egy alkalommal állami területre dolgozni, mert más a pártban dolgozni, más a párthatározatokat végrehajtani, és más az állami törvényekkel szabályozott közéletet végrehajtani és gyakorolni.

Nagyon fontos volt a bűncselekmények felderítési hányadosának a javítása, hogy az elkövetett és az ismertté vált bűncselekmények közül mennyinek tudtuk megtalálni a tettesét. A magyar rendőrségnek azóta is nagyon jók az adatai nemzetközileg. Nagy figyelmet fordítottunk a technikai fejlesztésekre, a közvélemény által is valamennyire ismert bűnügyi laboratórium fejlesztésére, ezért is nagyon magas a felderítési arány. Az egységes rendőri szerv létrehozása nálunk Magyarországon azért is szükséges volt, mert az ellenforradalom világosan bebizonyította, hogy a közönséges bűncselekményeket rendszeresen elkövető, hivatásos bűnözők mindig az ellenforradalomnak a bázisát képviselik. Azok alkalmasak arra, hogy terrorcselekményeket végezzenek, raboljanak, fosztogassanak, megfélemlítsék az embereket. Mi tartottuk a kapcsolatot az Orosz Föderatív Köztársaság Belügyminisztériumával. Néhány érdekes beszélgetés alakult ki köztünk a rendőri munkához tartozó kényszerintézkedésekről, amelyek sorába tartozik a figyelmeztetés, az erőszakos kézrátétel, ezek között van a gumibot is, ami minden rendőrségnél megtalálható, de náluk akkor még nem volt. Nagyon rácsodálkoztak: „Verni az embereket?” Mondtam, jobb, ha megverem, mintha mindjárt lövök. Sokkal tisztességesebb dolog, ha meglegyintem a gumibottal az állampolgárt, mintha mindjárt keresztüllövöm vagy ellövöm a lábát. Mi akkor, az ellenforradalom után természetesnek tartottuk, hogy a magyar állampolgárt, amikor részegen ordít, randalíroz, amikor ellenszegül, meg lehet verni kint az utcán nyíltan, nem pedig az őrszobán megbilincselve. Valamivel le kell fékezni, ha az utca rendjét felbontja, garázdálkodik, durva, erőszakos, de mi ennél tovább nem mentünk. Mi nem szereztük be az elektromos sokkoló botokat, ami a kapitalista rendőrség eszköztárában van.

Sokakban volt rettegés a belügytől, a titokzatos nem tudom én, mitől. Mi igyekeztünk nyílttá tenni a munkánkat. Akkor kezdtük a Kék fényt a tévében Szabó Lászlóval – Pintér [István] volt még a másik újságíró –, hogy a Belügyminisztérium életéről, a rendőrségről hírt adjunk, hogy valamit tudjanak róla, hogy ne legyen olyan szerv ebben az országban, ami tabu. Ezeket a kapukat kezdtük kinyitni.

– Milyen volt az élet a legfelső vezetésben a hatvanas évek elején?

– A budapesti politikai felső vezetés világa merőben más volt annak idején, mint most, a nyolcvanas évek közepén. Számomra egy nagyon kellemes része is van ennek a dolognak, mert olyan emberekkel kerültem kapcsolatba és olyan kapcsolatba, ami számomra egy életre meghatározó volt, és mindig nagyon kellemesen gondolok rá. Kádár mellett öröm volt dolgozni abban az időben. Iksz esetben az ember felvette a telefont, átszólt, akart valamit mondani vagy közölni, vagy ő bejött hozzánk. Sokszor megfordult nálunk a Belügyminisztériumban, a Minisztertanácsnál. Rendszeres volt, hogy a reggeli órákban – már az ember várta is – körbejárta a helyetteseket, megkérdezte, hogy ki mit csinál, hol van, mi a programja stb. És bármikor be lehetett menni hozzá. Viszont volt egy olyan fajta légkör, egy ilyen hízelgés, egy nyálazás bizonyos területeken, másrészt egy pozícióféltés, ki a fontosabb, ki kerül előre. Már akkor a feleségek eléggé mocorogtak, bizonyos feleségek bizonyos irányokba, nem szívesen mondanék neveket. Nekem valahogy nem tetszett ez a légkör. Túl sok volt a protokoll, belügyminiszterségem idején is. Mert a főnök bárhova utazott, vagy bárhonnan jött – ez most is természetes szokás –, ki kell menni a repülőtérre. Bár Kádár elvtárs nemigen szeret repülőgépen menni. Egy kínszenvedés a számára, a füle nagyon fáj, akármilyen légkiegyenlítés is van. Ő vonaton szeret utazni, és ha vonaton utazott, akkor Csopig kísértük a vonatot, vagy elébe mentünk Csopra. Az a kis négytengelyes motorvonatunk volt, és abban volt minden, hálóhelyiség is meg a szalonhelyiség is, úgyhogy mindig hoztuk haza, meg kísértük a főnököt a határra. Miniszterelnök-helyettesként meg különösen sok volt a protokoll, mert mindig jött valaki, mindig ment valaki. Valakit fogadni, valakit búcsúztatni, szóval sok volt ez a jellegű, a nem aktív munka. És Kádár elvtárs felvetette többször is, hogy próbáljuk egyeztetni a szocialista partnereinkkel ezt a szocialista protokollt, valahogy egyszerűsíteni, hogy amikor két ember találkozik, akkor ne kelljen mindjárt csinnadrattát meg zászlót meg repülőt, meg mindent. Nem tudtuk.

Egyedül egy ember volt akkor, aki mindent sutba vetett, Cyrankiewicz, a lengyel miniszterelnök, az viszont nekünk volt kellemetlen. Nagy Jaguár kocsija volt, maga vezetett, veszedelmes autóvezető volt, kétszáz kilométeres sebesség alatt sose járt. Beült szombaton vagy vasárnap a Jaguárjába Varsóban, és 11 órakor beszólt a kormányügyeletes: „Itt a Cyrankiewicz a pártközpontban, mit csináljak vele, Kádár elvtárssal akar találkozni.” Mondtam: „Majd szólok akkor a főnöknek. Indítsák útnak Aligára!” Ott pihent a hétvégén. Megköszönte, hogy ilyen jó programot csináltunk neki. Aztán hétfőn szólt nekem: „Mondja, mégis hogy van maguknál a határon, miniszterelnökök jönnek-mennek át a határon, és nem veszik észre?” Szegény határőr – akkor már elég nagy forgalom volt Cseh- és Lengyelországból –, mikor egy ember kidugja neki az autóból a diplomata útlevelét, mit nézte, mi van beleírva, ki az a Cyrankiewicz, beütötte, beléptette. Vízum nem kellett.

A belügyben szerettem lenni, de a kormányban, fent a miniszterelnök-helyettesiben sok volt az üresjárat. Személyektől függött, hogy ki milyen ember. Én, amikor ott dolgoztam, és amikor Veszprémben dolgoztam, még büszke is voltam rá mindig, hogy visszautasítottam ajánlkozásokat, ilyen vagy olyan vásárlási lehetőségeket. Én voltam Veszprémben – az elődeimtől eltérően – az a megyei titkár, aki mindig elment a boltba, ha kenyeret kellett venni vagy húst kellett venni. Énnekem soha nem hoztak be a lakásomba egy deka húst vagy cukrot, vagy zsírt, vagy mi a csudát Pesten sem. Akkor még olyat is csináltunk, hogy ne keltsünk feltűnést – nehéz volt nem feltűnést kelteni abban az időben a Mercedesekkel, de akkor már futott egy-két Mercedes –, és ha tehettem, az én kocsimon magánrendszám volt. Volt, amikor alkudtak is rá, szép új Mercedes volt. Miért kell azt mindig ráakasztani – ez megint egy feudális maradvány –, minden hintóra ráírni, hogy kinek a tulajdona? Amikor már nagyon szaporodtak az állami kocsik, akkor próbálkoztunk a számukat csökkenteni, de nagyon nagy ellenállás volt a miniszterek részéről.

1963 őszén Kádár elvtárs behívatott, és mondta, hogy a Minisztertanács elnökhelyettese leszek, Biszku elvtárs helyett, aki megy át a pártközpontba.

– Miért került sor az ön áthelyezésére?

– Ezt nem tudom pontosan megmondani. Biztosan közrejátszottak benne szubjektív okok is. Nekem akkorra már voltak komoly összetűzéseim az apparátusbeli dolgozókkal, főleg a pártapparátusban dolgozókkal, akik szerettek volna belenyüzsögni a szakmai munkába. Én egyértelműen megmondtam, hogy nekem mondják el a véleményüket, ne a hátam mögött, mert megengedhetetlennek tartottam, hogy az általunk végzett munkáról alkotott véleményről hamarabb tudjon valaki a pártközpontban, mint én. Nem voltam én rossz viszonyban senkivel, viszont rendet akartam teremteni abban a kérdésben, hogy ami a belügyhöz tartozó apparátusnak jár, azt kapja meg. A rendőrségnél és a Belügyminisztériumnál kis létszám volt, de a dolgozók munkaterhe, igénybevétele nagyon nagy volt. Ahhoz, hogy a munkájukat el tudják végezni, tisztességesen meg kellett fizetni őket, tisztességes lakáskörülményeket kellett biztosítani nekik. Bizonyos értelemben elsőbbséget kell adni annak, aki vállalja, hogy éjszaka járőröz meg betörőket hajkurász, aki állandó idegfeszültségben él, mert olyan jellegű a munkája. Ez egy ilyen terület. Békében folytatott fegyveres harc, sajátos eszközökkel és sajátos körülmények között. A bűnözés elleni harc, az állam közrendjéért folytatott harc politikailag is fontos. Sokan jöttek át akkor oda dolgozni a pártközpontból, akiket a párt küldött, hogy a sajátos rendőri munkával tisztességes, törvényes alapokon érvényesítsék a párt politikáját.

Bevonultam a Parlamentbe – úgy hívtuk, hogy tornyos ház –, és ügyködni kezdtem. Hozzám tartozott a Belügyminisztérium, a Honvédelmi Minisztérium, az Igazságügyi Minisztérium, a párt megbízásából a koordináció a Legfőbb Ügyészséggel és egyéb szervek. Először kimentem minden területre, hogy megismerjem, mivel foglalkoznak. Az adott szervezetnél leültünk egy szobában, meghallgattam őket. Ez óriási meglepetés volt számukra, mert addig mindig csak berendelték őket. Nagyon érdekes, szép munka volt, bár ott is megvoltak a magunk nehézségei. Minden decemberben született egy takarékossági határozat, mert anyagilag nehéz helyzetben voltunk, végtelenül nehéz volt a tárcák közötti egyeztetés. Akkor már kezdett kicsit kitűnni, hogy a kormány valahogy fordított felállásban van nálunk, mégpedig úgy, hogy a kormányban bennülnek a tárcák képviselői, akik a saját tárcájuk érdekeit próbálják érvényesíteni a kormányzati munkában, nem a kormány politikáját a tárcákon keresztül. Ebben a kérdésben voltak néha viták, hullámzások.

Én nagy intenzitással akartam visszajönni Budapestről, vagy legalábbis elmenni arról a területről. 1965-ben már tudtam, hogy Kádár nem bírja, és nem fogja tovább csinálni, hogy a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak az elnöke is és a pártnak az első titkára is maradjon. Akkor ő gyakorlatilag úgy dolgozott, hogy délelőtt a Minisztertanácsban, délután a pártközpontban késő éjszakáig. Ezt nem lehetett csinálni. Érdekesen alakult a visszajövetelem. A Veszprém megyei első titkár, Bakos István öngyilkos lett. Engem bíztak meg, hogy tisztázzam a halálának a körülményeit, és jelentsem a Politikai Bizottságnak. Tényleg öngyilkos lett, és az volt az oka, hogy egy kicsit sok volt neki a feladat, bánatában egész nap ivott, és este nem tudta, hogy mit csinál. Többször lent jártam a megyében, akkor itt eléggé kaotikus állapot alakult ki, érzelmileg sokan kötődtek Bakos Istvánhoz, és nem értették a dolgot. Én még Pesten dolgoztam, de kézbe vettem az ügyek intézését, segítettem a temetés megszervezésében, utána pedig a munka beindításában. Az volt a legfontosabb, hogy mindenki dolgozzon. Budapesten tőlem is kértek javaslatot, hogy ki legyen az utódja, de egyiket sem találták alkalmasnak. Talán egy héttel a temetés után szóltam Biszku elvtársnak, majd Kádár elvtársnak, hogy én szívesen visszajönnék ide. Ezt meg is értették. Megtudtam, hogy Kállai Gyula lesz a miniszterelnök, és én nem óhajtottam vele együttdolgozni. Biztos, hogy összeütközéseink lettek volna. Nem tartottam olyan kaliberű embernek, és benne is volt egy nagy averzió általában a fegyveres testületek iránt. Kádár elvtárssal egy nagyon hosszú beszélgetést folytattunk a Veszprém megyei dolgokról és az ország dolgairól. Őszintén megmondtam neki, hogy semmi sem köt Budapesthez, soha nem volt bennem olyan vágy, hogy országos vezető legyek vagy Budapesten éljek. Amikor a Belügyminisztériumba hívtak, azt örömmel fogadtam, testhezálló, aktív munka volt, de a miniszterelnök-helyettesség már kevésbé, az olyan holtvágánynak tűnt.

Amikor visszajöttem, itt is volt egy-két ember, aki azt mondta, hogy bukott miniszterelnök-helyettes vagyok. Kádár egy kicsit válaszolt rá a dunaújvárosi beszédében, hogy egy megyei első titkári funkció van olyan fontos Magyarországon, mint egy miniszteri funkció – akkor legalábbis ez volt a felfogás –, másrészt teljesen önkéntes volt. Ha akkor nem jöttem volna vissza, biztosan kerítettek volna egy másik funkciót, de én nem akartam Pesten egyik székből a másikba vándorolni csak azért, hogy Pesten lakhasson a család, és akármilyen autóval járhasson. Sosem volt ilyen hatalmi mániám, nem születtem bele. Az egy időszak volt az életemben, megválasztottak, kineveztek, csináltam, ameddig csináltam.

Az interjút Kozák Márton készítette 1987-ben Veszprémben. (1956-os Intézet OHA, 106. sz. 14 ív.) Szerkesztette: Molnár Adrienne.

*

SZÉLL JENŐ 1912-ben Budapesten született elszegényedett kisnemesi–tisztviselő családban. A Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–francia–művészettörténet szakán tanult. 1931-ben itt került kapcsolatba az illegális kommunista ifjúsági szervezettel. 1932-ben belépett a KIMSZ-be. 1933-ban letartóztatták, és államellenes felforgatás vádjával másfél év börtönbüntetésre ítélték, abban a perben, amelyben József Attila is vádlottként szerepelt. Szabadulása után emigrált, Párizsban és Bécsben textilvegyészetet tanult. 1938-ban tért haza, Budapesten, majd Pápán különböző textilgyárakban helyezkedett el. Részt vett a szociáldemokrata mozgalomban. 1945 elejétől az MKP VIII. kerületi titkára, a Fővárosi Törvényhatósági Bizottság tagja volt., Az MKP KV Közigazgatási Osztályának vezetője. 1948 és 1950 között Magyarország bukaresti követe volt, ezután az MDP KV Agitációs és Propaganda Osztályának helyettes vezetőjévé nevezték ki. 1951-ben megbízták a Népművészeti Intézet megszervezésével. 1954-ben, Nagy Imre miniszterelnöksége idején szembefordult a Rákosi-féle vezetéssel. 1955 végén leváltották, rövid ideig a Műcsarnok igazgatója volt. 1956. szeptember 1-jén rehabilitálták, és visszahelyezték a Népművészeti Intézet élére. A forradalom idején Nagy Imre titkárságán dolgozott, majd a Szabad Kossuth Rádió kormánybiztosa volt. Az ő rendelkezésére vezették be ismét a déli harangszót a Magyar Rádió adásában. November 4-e után részt vett a szellemi ellenállásban. Nem lépett be az MSZMP-be, ezért elbocsátották a Népművészeti Intézettől. 1957 és 1959 között az Országos Széchényi Könyvtárban dolgozott. 1959 februárjában letartóztatták, s a Mérei Ferenc és társai perben öt év börtönbüntetésre ítélték. 1962-es szabadulása után a Zeneműkiadó munkatársa, műfordító, majd a Könyvvilág szerkesztője volt. Nyugdíjazása után számos cikke jelent meg, főleg az Élet és Irodalomban a népművészet és népzene tárgykörében, és több könyvet, cikket fordított. A Történelmi Igazságtétel Bizottsága alapító tagja.

– Azzal kezdeném, hogy Mérei Feri barátomnak és „bűntársamnak” volt egy szellemes megállapítása kiszabadulása után. Ő ugyan később szabadult, mint én, de már az én szabadulásom idejére is teljes mértékben érvényes volt az a megállapítás, amely körülbelül így szólt: „Az 1956 utáni egy-két évben erkölcsi kötelesség volt a bajba jutottakon segíteni. Most, ha valaki bajban van, azt mondják rá a többiek, hogy úgy kell neki, miért nem vigyázott magára jobban!„ Ebben lényegében benne van a vereség utáni konszolidáltság magatartása.

Erről annak idején sokat beszéltünk, és a szabadulásunk idejét az 1867 körüli viszonyokhoz hasonlítottuk. Egy, a társadalom egészét érintő vereség után elterjed az a viselkedési norma, amely szerint a közügyekért már megpróbáltam mindent, ezután már magammal fogok törődni. Ez volt az egyik alapja annak a konszolidációnak, amely szabadulásom idején kissé még vegetatív jellegű volt, de amelyet – és azt hiszem, hogy ebben Kádár személye volt a döntő – meglehetősen konzekvensen folytatott, nem minden siker nélkül.

– Elérkeztünk tehát a számodra oly jelentős pillanathoz, amikor 1962 júliusában a Budapest Országos Börtönből, a Kozma utcából harmadolással szabadultál.

– Kiléptem a Gyűjtőfogház kapuján, és ugyanaz az érzés fogott el, mint sok-sok évvel azelőtt, amikor 1935-ben az egyéves börtön után szabadultam: a világ iszonyatos színessége. Akkor kezdett elterjedni Magyarországon az az undorító hajviselet, amelyet Európában sehol sem látunk, és amelyet különösen a kicsit kövér, nagy seggű nők viseltek előszeretettel: ez az óriási toronyfrizura. S minthogy a nők már akkor is hajlamosak voltak az elhízásra, láttam csellengeni ezeket a fehérnépeket ezekkel a förtelmes Marie Antoinette-re emlékeztető rokokó frizurakölteményekkel a fejükön, hát nem győztem hová lenni a csodálattól és a bámulattól. Elég az hozzá, hogy ott álltam, és vártam az autóbuszra, amelyik bevisz a városba.

– Miért nem taxival mentél?

– Három és fél év után olyan mindegy, hogy egy órával előbb vagy később érkezem haza. És ezért pénzt kiadni? Amikor hónapokon keresztül havi tizenkét forintos spejzolásból éltem!? Nehéz az embernek hirtelen átállnia. Tehát hazamentem. Nem úgy zajlott le a találkozásom a feleségemmel, mint ahogy az a Szerelem című Déry-novellában van. Nem feküdtem hasra, és nem masszírozott. Az volt az elképzelésem, hogy az első dolgom lesz, hogy beülök a fürdőkádba, nyakig a meleg vízbe. De nem így történt. Leültünk, Erli elzárta a gázt, és elkezdtünk szép nyugodtan, csöndben beszélgetni. Erről, arról, emerről, amarról. Ez mindig olyan más, mint amit az író vagy mint amit az ember a saját tapasztalata alapján ki tud találni. Ifjú koromban, az akkori szabadulásom után anyám és az unokatestvéreim a legjobb falatokkal vártak, de egy jó hétig nem tudtam enni, mert összecsomósodott a gyomrom, a kedvenc falatokat sem tudtam lenyelni. Ötvenéves koromban viszont semmi baja nem volt a gyomromnak, prímán ettem a legjobb falatokat. Most csak szép csendben ültem, még az sem volt fontos, hogy a három és fél év szennyét lemossam magamról, levágjam a körmömet meg hasonló.

Munka után kellett néznem. Olyan agyafúrtan volt megszervezve, hogy a belügy a markában tartotta a kiszabadulót, és csak lassan eresztette hosszabb és hosszabb kötélre. Volt egy „protektorom” a belügyben, és hozzá kellett minden ügyemmel fordulnom. Behívattak a Fő utcára, ott fogadott. A nevére már nem emlékszem. Megkérdezte, hogy hogyan képzelem. Mondtam, hogy egyelőre úgy képzelem, hogy fordítani fogok, már elkezdtem a lebukásom előtt, és ezt szeretném folytatni. És akkor egy ideig ezt csináltam. Letelefonáltak az Európa Könyvkiadónak, és megkaptam Alfred Döblin Hamlet avagy a hosszú éjszaka vége című regényét. Ez volt az entreé. Utána azt mondták, hogy próbáljak elhelyezkedni. Kérdezték, hogy milyen munkát szeretnék. Mondtam, hogy könyvtár vagy kiadó, valami ilyesféle. No hát akkor próbáljak meg egy kiadónál állást keresni.

Itt hivatkoznom kell Sauvageot professzor – az egyetemen magunk között „Sóvágó professzornak” becéztük – Magyarországról írt munkájára. Kitűnő ember volt, és miután tőlünk eltávozott, a Sorbonne-on lett a finnugorisztika professzora. Ő azon kevés franciák egyike volt, aki tökéletesen megtanult magyarul, és a húszas évek végén írt egy tanulságos és kedves könyvet Magyarországról. Abban írta azt, hogy milyen különös ország ez a Magyarország. Ha a minisztériumban van elintézni valóm, akkor nem azt keresem meg, hogy melyik az az ügyosztály, amelyikre az én ügyem tartozik, hanem, hogy hol van nekem egy ismerősöm, és ahhoz megyek el. A világ nem változott azóta sem, és amikor azt mondták, hogy megpróbálhatok elhelyezkedni egy kiadónál, körülnéztem a terepen, és ott láttam a Corvina Kiadó élén az én kedves régi haveromat, az öreg Cserépfalvi Imrét. Fölmentem hozzá, elmondtam neki, miről van szó. Cserépfalvi azt mondta: „hogyne, hogyne, számodra mindig van hely, gyere”. Ezt bejelentettem illetékes helyen, ahonnan csak két-három nap múlva kaptam választ, ami úgy szólt, hogy ne egy ilyen központi és ideológiai jelentőségű kiadónál, hanem valamelyik periférikus kiadónál próbáljak elhelyezkedni.

– Csak a humor kedvéért: a Corvina abban az időben – még inkább, mint most – szakácskönyveket, útikönyveket, Magyarországot népszerűsítő brosúrákat adott ki.

– Igen. Elég az hozzá, hogy egy periférikus kiadót kellett keresnem. Ismét körülnéztem, és megakadt a szemem a Zeneműkiadón. Megint csak azért, mert ott Tardos Béla volt az igazgató, aki irtózatos nagy becsben tartott engem, mert 1951-ben, amikor a Bartók-ügy zajlott, egyszer a pártközpontban, a hivatali szobámban azzal búcsúztam tőle – aztán ő maga mesélte el nekem, hogy ezért voltam olyan jó nála –, hogy de a „Zene húros hangszerekre, ütőkre és celestára” egy kóser zenekari mű. Mondja meg Tardos elvtárs a többi zenésznek, hogy ezt én mondtam!” Ezt a zenészek nagyon honorálták. Ezért aztán Tardos Bélában felbuzdult a bátorság, és szerződéssel felvett mint nyomdai előkészítőt és korrektort a készülő Zenei lexikonhoz, körülbelül kilenc forintos órabérrel. Ennél kegyetlenebb kizsákmányolást nehéz lett volna kitalálni!

A következő történt. Elhatározták a régi, még 1930–31-ben kiadott Szabolcsi Bence–Tóth Aladár-féle zenei lexikon átdolgozott új kiadását. Főszerkesztőnek kiszemelték – nagyon jó szemmel – Bartha Dénest, aki minden tekintetben megfelelő ember volt erre a posztra, csak éppen az az egy baja volt, hogy soha nem foglalkozott lexikonszerkesztéssel. Dunsztja sem volt arról, hogy hogyan kell egy ilyen munkát megszervezni. Megbízta hát az egyik tanítványát, Tóth Margitot, hogy csinálja meg. Adtak mellé egy aranyos, kedves, öreg, hetven éven felüli bácsit, Martos Vilmost, aki több nyelvet kitűnően beszélt, nagyon művelt volt zenei dolgokban, de egy tutyi-mutyi bácsi volt. Ők ketten csinálták a lexikont. Engem meg odavettek harmadiknak, nyomdai előkészítőnek és korrektornak. Kilenc forintos órabérért! Csináltam a nyomdai előkészítést, ami egy átkozott munka, éjszakákat töltöttem vele. És korrektúráztam is, ami megint egy átkozott dolog, mert az ember leadta a korrektúrázott anyagot a nyomdának, majd túlszedésekkel visszakapta, akkor pedig úgy kellett a szövegeken rövidíteni, hogy ne legyen túlszedés, de a szöveg mondandója ugyanaz maradjon, sőt a szöveg ne is rövidüljön, mert a szövegek terjedelme protokolláris kérdés volt. Iksz zeneszerző nem kaphatott lényegesen hosszabb szöveget, mint Ipszilon zeneszerző, mert akkor kitört a gyalázat. Tóth Margittal ketten megcsináltuk a lexikont, amelynek rengeteg hibája, baja van, de arról nem nagyon beszélnek, hogy például ami a kelet-európai zenét illeti, a világ egyetlen nagy zenei lexikona sem olyan komplett, mint ez a magyar zenei lexikon. Szóval ez volt a visszatérésem a tevékeny életbe.

Amikor a lexikon szerkesztésének a vége felé jártunk, akkor kellett csinálnom valamit, mert tudtam, hogy a szerződésem le fog járni. Ami a státuszba vételemet illette, Tardos Béla megmondta: „Nézze Széll elvtárs, ha egy szerv, mondjuk a Kiadói Főigazgatóság követeli tőlem, akkor én boldogan eleget teszek ennek, de én nem vagyok abban a helyzetben, hogy én kezdeményezzem ezt.” Ekkor fölmentem a Kiadói Főigazgatósághoz, amelynek az élén ekkor már nem Köpeczi Béla elvtárs állt, hanem Simó Jenő, aki nagyon dörzsölt, okos és jó humorú pasas volt. Előadtam neki, hogy azért jöttem ide, mert ha ők engem ajánlanak, akkor Tardos hajlandó felvenni. Persze a saját elhatározásából ő sem vette fel a telefont, hanem azt mondta, hogy menjek vissza pár nap múlva. Megtettem, és akkor azt mondta, megkapta a felsőbb hozzájárulást, szólhatok Tardosnak, hogy felvehet.

– Ez mikor volt?

– 1964-ben sikerült státuszba kerülnöm a Zeneműkiadónál. Rövidesen szegény Tardos meghalt, és akkor Londonból hoztak a helyére egy embert, Sarlós Lászlót. Ő volt a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat, a magyar szellemi termékeket exportáló–importáló vállalat londoni exponense. Őt tették meg igazgatónak. Nagy megdöbbenéssel és elkeseredéssel fogadtuk, mert nem volt céhbeli muzsikus. De kiderült, hogy isteni vételt csináltak vele, mert Londonban megtanulta, hogy mi a kultúra és azt hogyan lehet eladni. Okos menedzser volt, ragyogóan vezette a Zeneműkiadót. Sarlós emberi habitusához hadd tegyem hozzá a következőt. Az egyik vállalati értekezleten elmondta, hogy a következő jutalomosztáskor nagy meglepetések lesznek, mert vannak, akik kétszer-háromszor annyit fognak kapni, mint az előző évben, ugyanakkor lesznek mások, akik alatta maradnak a korábbi jutalomnak. Mit tesz Isten, én is azok közé kerültem, akik kevesebb prémiumot kaptak. Nem került nagy nehézségbe utánajárni annak, hogy a párttitkár és a személyzetis fúrtak meg, akik az osztályharc vonalát képviselték a kiadónál. Erre bementem Sarlóshoz, és azt mondtam neki, hogy „Idefigyeljen, igazgató elvtárs, velem ez és ez történt, pedig a német kiadványokat mindig hazavittem, és a német anyanyelvű feleségemmel órákat töltve korrektúráztunk, és ezért soha egy szavam sem volt. Ha maguk így elbántak velem, én levonom a konzekvenciát, és a jövőben csak a hivatali munkát fogom elvégezni, és olyan lesz a német szöveg, amilyen. Ha akarják, hogy jobb legyen, fizessék meg a feleségemnek, ha nem, mert azt mondják, jó volt eddig húsz éven keresztül, jó lesz ezután is, marad úgy, ahogy van. Köszönöm szépen, viszontlátásra!” – és rávágtam az ajtót. Két hét múlva a vécén találkoztam Sarlóssal, aki azt mondta pisilés közben, hogy „Széll elvtárs, utánanéztem a dolognak, meg kell mondjam, igaza van. Engem félrevezettek, ne haragudjon, korrigálni fogom a dolgot.” És valamilyen lehetetlen ürüggyel, egy mozgalmi ünnepkor valóban kaptam egy nagyobb jutalmat. Bementem hozzá, és azt mondtam: „Köszönöm. Ez a maga emberi portréjának a kiegészítéséhez igazán értékes adalék, de ne haragudjon, én már közben megtettem a lépéseket, hogy odébb álljak.” És így is volt.

Ekkor történt, hogy Tömpe András – akit régről, még az illegalitás éveiből, a mozgalomból ismertem – visszajött Berlinből, ahol nagykövet volt, és kinevezték a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete – ahogy csúfolva szoktuk mondani, a MEKEKE – igazgatójának. Elmentem hozzá anélkül, hogy vérmes reményeket fűztem volna az ügyhöz. Azt mondtam neki: „Borzasztó nehéz helyzetbe kerültem. Egy nyamvadt, jelentéktelen párttitkár fúr, de hát ő a párttitkár. Mit tudsz tenni? Ilyen tehertétellel hova tudok menni?” Tanácsot kértem tőle, de ő semmiféle ígéretet nem tett, csak meghallgatott. Nagyon precíz ember volt, körülbelül két-három hét múlva hívatott, és azt mondta, hogy a Könyvvilág jelenlegi szerkesztője, Bor Ambrus el akar menni, át akarom-e venni a lapot. Át akartam venni, és át is vettem. Paradicsom volt! Jó fizetés, gusztusos munka!

Eddig a társadalomba való beilleszkedésem formális, munkavállalói oldaláról beszéltem, most szeretnék az emberi oldalról is egy-két apróságot elmondani. Hogy néz ki, amikor egy hosszabb börtön után valaki megjelenik a társadalomban, és keresi a helyét? Emberekkel találkozik, és az emberek „viselkednek”. Én magam teljesen egyértelműen azt a viselkedési normát állítottam fel önmagamnak, hacsak lehet, senkinek nem köszönök előre, megvárom, hogy az illető észrevesz-e és ha igen, reagál-e. Ha barátságos pofát vág, akkor köszönök, ha mérges pofát, akkor inkább elkerülöm, mert nem akarom magam kitenni esetleges megszégyenítő szituációnak. Jellemző és tanulságos eseteim voltak. Ha valakivel elkerülhetetlen volt a találkozás, és azt mondtam neki, hogy „szervusz, hogy vagy”, az erre adott válasz tesztszerű pontossággal mutatta, hogy az illető kicsoda-micsoda. Ha bárminemű maradéka volt benne a tisztességnek, akkor erre a kérdésemre visszadobta a labdát: „Én? Az nem érdekes. Te hogy vagy?” Aki viszont nem dobta vissza, az szinte matematikai pontossággal elkezdte sajnáltatni magát. Sokat gondolkodtam, hogy ez utóbbi típusnál miféle pszichológiai folyamatok játszhattak közre. Valószínűleg a szégyenkezés amiatt, hogy az az ember, akivel szemben állok, az egy adott pillanatban emberileg a tisztességnek egy nagyobb mértékét tudta felmutatni, mint én, és hogy mentsem magam ezért a nem egészen korrekt viselkedésért, sajnáltatom magam.

– Emlékszel konkrét példákra is?

– Egy apró kis zsánerkép ebből a sorozatból. Egész friss ember voltam még idekint, a fenekemen volt a gyűjtőfogházbeli tojáshéj, amikor barátaim meghívtak az MTA valamilyen néprajzi vagy folklór-összejövetelére, ahova elmentem, és óvatos magatartásomnak megfelelően az egyik sarokba húzódva vártam az előadás kezdetét. Ott nyüzsgött Tőkés Ottó is, a NÉKOSZ egyik alapító figurája, Rajk László közeli munkatársa, aki 56-ban is csinált valamit, de aztán nagyon beijedt. A NÉKOSZ-ról megjelent komolyabb publikációkban ott van a neve, és méltányolják ilyen irányú érdemeit. Mindenesetre régóta és jól ismertük egymást. Nem akarom dramatizálni, mert az égvilágon semmi sem történt kettőnk között, csak annyi, hogy nem vett észre. Az akadémia előadói termében nem vett észre! Jött, ment, de mindig óvatosan elkerült. Ezzel szemben Kodály Zoltán messziről észrevett, odajött hozzám, melegen kezet fogott velem, és azt mondta: „Örülök, hogy újra magunk között látom. Hogy van, milyen egészségügyi állapotban vészelte át a börtönt?” Majd minden jót kívánt, és elment. Feltűnő volt a különbség!

– Kodályon kívül volt-e valaki olyan jeles vagy kevésbé jeles személyiség, aki kijöveteled után a nyakadba borult, két oldalról megcsókolt, és azt kérdezte, tehet-e érted valamit?

– Sokan voltak ilyenek is. De ez egy furcsa história. A feleségem annak idején azt kérdezte, hogy hova lett az a sok ember, akivel jót tettem. Hol voltak ezek az emberek, amikor törleszteni kellett volna? Én azt mondtam neki, hogy Jahve nem egy egyszerű uzsorás, Jahve váltókkal dolgozik. Nem ugyanazzal az emberrel fizetteti vissza a jótéteményt. Ami jót Iksszel és Ipszilonnal tettem, és Iksz és Ipszilon elfordult tőlem, amikor viszonozni kellett volna, akkor Jahve a váltót átadta másnak, és más fizetett az ő helyében. Ésszel dolgozik Jahve.

Visszatérve a Könyvvilághoz. Sok beszámolnivalóm arról nincs, hogy mit csináltam ennél a lapnál. Igyekeztem jó színvonalon tartani. Ez úgy többé-kevésbé sikerült, és aztán ezt honorálták is. Különösen a régi garnitúrában volt nekem sok barátom, ismerősöm. De nem túl érdekes, inkább szokványos szerkesztőség volt. És sikerült – Bor Ambrus után, aki nagyon dörzsölten és nagyon jól szerkesztette a lapot – egy fokkal nobilisabb pofát adni a lapnak, ami azért elég nagy szó. Általában meg voltak vele elégedve.

Volt egy része a lapnak, talán a legjelentősebb része, a „Kiadóink jelentik”, ahol a könyvújdonságokról adtunk hírt. Az én időmben sikerült felfuttatni a Kultúra Külkereskedelmi Vállalattal való éktelen diplomáciai csetepaték után, hogy a lap a külföldi magyarok körében komoly szervezőerő legyen. Ez azt jelentette, hogy nagyobb példányban tudtuk külföldre eladni a lapot, mint itthon, és a külföldi magyarok ebből orientálódhattak. Ezt a rovatot többé-kevésbé a nyomdában kellett improvizálni, mert összeállítottuk ugyan az anyagot, csoportosítottuk is, de a tördelést sohasem a szerkesztőségben csináltuk, hanem a helyszínen. Szerettem, élvezetes volt, és én régen túl voltam már azon, hogy ebben az életben karriert csináljak. Majd a következőben talán. Én a gusztusos dolgokat szeretem.

– Tehát 1970 októberében kerültél a Könyvvilághoz. Mennyi elfoglaltságot jelentett?

– Bele kellett jönni a munkába, át kellett menni az iskolán, ami körülbelül az ötödik-hatodik szám után meg is történt. Kényelmes, kellemes munka volt, ami mellett fordítást is vállalhattam.

– Tömpe András meddig volt a főnököd?

– Haláláig, az 1971-ben elkövetett öngyilkosságáig. Ennek a története nagyon röviden a következő. Tömpének Nagy Andrással, a MEKEKE személyzeti főnökével gyűlt meg a baja. Nagy egy rendkívül gusztustalan fráter volt, egy kétes álmunkáskáder, aki mindig mutatós pozíciókban nyüzsgött. Tömpe is rettenetesen utálta, de a kiadói egyesület megalakulásakor a kerületi pártbizottság egyetlen kikötése az volt, hogy Nagy András elvtársat személyzeti főnöki minőségben kell alkalmazni a vállalatnál. Ő volt ugyanis a komisszár. Tömpe Bandi viszont példátlanul önérzetes ember volt, és ez neki iszonyatosan piszkálta a csőrét. Amikor látta, hogy Nagy egy alvilági figura, akkor mindent arra tett fel, hogy ennek a pasasnak a nyakát kitekerje. Nagy Andrásnak volt egy vitathatatlanul aljas és törvénybe ütköző gesztusa, amit ugyan már rég elfelejtettem, de arra emlékszem, hogy valamiféle anyagi üggyel összefüggő ügy volt, amiért Tömpe Bandi azonnali felmondással kirúgta. És ekkor kezdődött a véget nem érő huzavona. A kerületi pártbizottság elismerte Nagy András aljasságát, de ugyanakkor hibáztatta Tömpe Andrást is, mert a pártbizottsággal való megegyezés nélkül mondott fel Nagy Andrásnak. Ónódi Miklós – aki derék, becsületes fickó volt – iszonyatosan hadakozott Tömpe Bandi mellett, teljes buzgalommal és fegyverzettel csatázott, amit Tömpéről nem lehet elmondani, mert ő ezt a hercehurcát mélységesen méltóságán alulinak tekintette. Közben Nagy András a legaljasabb ellentámadásokra vetemedett. Hazug beadványokkal ostromolta az V. kerületi és a budapesti pártbizottságot, és ezekben leírta, hogy a Tömpe–Ónódi-féle bűnbanda micsoda anyagi gazságokat követett el, és így tovább. Szóval egy ilyen iszonyatosan megközelíthetetlen tisztaságú figurát, mint Tömpe Bandit, aki ugye a prágai bevonulás elleni tiltakozása miatt veszítette el a nagyköveti állását, sárral dobálták, és egymás után jöttek a határozatok, az egyik, amelyik elítélte Nagy Andrást, utána egy láthatatlan kéz a budapesti pártbizottságról megsemmisítette ezt a határozatot, és más határozatot kényszerített ki. (Ezt nyomozzák majd ki azok, akik utánanézhetnek az iratoknak!) Ez több mint egy éven át húzódó, iszonyatosan szennyes dolog volt. A fordulópontjához akkor érkezett el, amikor Tömpe fellebbezett a budapesti pártbizottsághoz, és tőlük várta, hogy igazságot szolgáltassanak számára. A budapesti pártbizottság megint egy kétkulacsos határozatot hozott: megállapította, hogy Nagy András egy sötét pasas, de Tömpe András is hibás. Erre Bandi összehívta az egyesület vezetőit, a kiadóvállalatok igazgatóit, és ott fölolvasta ezt a határozatot, majd tíz perc szünetet rendelt el, fölment a szobájába, és főbe lőtte magát. Nagyon megrázó volt! Ezek után egy veterán harcosnak kijáró temetést rendeztek. A párt legfelsőbb vezetői álltak díszőrséget a sírnál, élükön Kádár Jánossal. Nagy gyász volt, amikor meghalt Tömpe! Összehívtak bennünket, az egyesület teljes adminisztrációját, és mindenféle emberek mélységesen megrendült rezgő baritonban kondoleáltak. Ekkor azt mondtam a feleségemnek, hogy Bandi árnyéka engem egy évig fog védeni.

– Bejött a jóslatod?

– Valóban, kísérteties pontossággal, egy év múlva történt a következő. Ezt érdemes elmondani, mert humoros is, és egyben nagyon jellemző. Nyári számot készítettünk. Nyáron az ember az olyanfajta lapot, mint a Könyvvilág a nyári igényekhez igazítja. Ez úgy néz ki, hogy az ember elmegy a kiadók propagandistájához, és megkérdezi, hogy milyen tipikus nyári dolog van a kínálatukban. A Magvető propagandistájától, Kristó Nagy Istvántól is kértem valami kellemes lektűrt, amelyet az ember bevág a kofferjába, amikor a Balatonra utazik, és hasra fekve a napon olvassa. Adott egy stósz levonatot, amelyből kiemelte Zolnay Vilmos Trófea című regényének a levonatát, mint az ismert és kitűnő esszéíró első önálló irodalmi művét, amely egyszersmind mindjárt irodalmi szenzációnak ígérkezik és nyári olvasmánynak is nagyszerű. Ő ugyan nem olvasta, de a könyv lektorai a legmelegebben ajánlották. Hazamentem, és mielőtt kiadtam volna lektorálásra, telefonon felhívtam Zolnay Vilit, mert minden íróval, akivel valamilyen személyes nexusom volt, azt szoktam csinálni, hogy megkérdeztem, hogy neki mi a legkellemesebb, hogyan reklámozzuk a könyvét: vegyünk-e ki belőle egy részletet, és azt közöljük, avagy nyilatkozzék a szerző és beszéljen a könyvéről, avagy másvalaki írjon róla recenziót. Tehát Vilinek is feltettem ezt a kérdést, mire ő azt mondta, hogy nem híve annak, hogy a szerző saját maga beszéljen a könyvéről, inkább beszéljen helyette a mű. Jelen esetben viszont annak sem híve, hogy részletet vegyünk ki, mert nem tudna olyan rövid részletet kiemelni, amely méltó módon reprezentálná az egész könyvet – amelyről egyébként neki is az a véleménye, hogy remekmű –, hanem adjuk ki recenzióra. Először Kamocsai Ildikónak, a szerkesztőség egyik tagjának adtam. Pár nap múlva azzal jött, hogy „Jenő bácsi, ne tessék haragudni, de ez olyan utálatosan szexuális és olyan disznó könyv, hogy én erről nem tudok írni”. „Jól van, te még tapasztalatlan kislány vagy.” És odaadtam az általam azóta, amióta Nyugatra távozott, olyannyira hiányolt és imádott Lángh Julinak, Konrád Gyuri feleségének, aki aztán igazán nem vádolható prüdériával. Mit tesz Isten, Juli három nap múlva azzal jött vissza, hogy „Jenő bácsi, nem tehetek róla, de ez a könyv undorítóan disznó. És bár én nem vagyok ellene semmiféle szexnek, de az a pornográfia, ami ebben van, az nekem is sok!” „Hijnye – mondtam –, ennek a fele sem tréfa!” Közben összeállt, és megjelent a lap, és egy büdös szó sem volt benne Zolnay könyvéről.

– Ezek szerint te nem is olvastad?

– Én azóta sem olvastam el. Elég az hozzá, hogy amikor a lap megjelent, Zolnay felhívott: „Azt ígérted, hogy írtok a könyvemről! Micsoda háttérben rejlő titkos erők akadályozták meg már megint, hogy egy magyar író megkapja azt a publicitást… stb. ömlött belőle a szó.” Elmondtam neki, hogy erről szó sincs, de két valakinek is kiadtam a könyvét, de mindkettő azzal hozta vissza, hogy túl pornográf. „Biztos nőknek adtad ki.” „Igen – mondtam – igazad van.” „Látod, ez volt a hiba, én ebben a könyvben lehúzom a vizes lepedőt a nőkről, de ezt ők, mivel hiúk, nem bírják elviselni. Miért nem adod egy férfinak?” „Mondasz valamit, ki fogom adni.” De akkor már nem mertem kísérletezni, hanem felhívtam a Népművészeti Intézeti-koromból ismert kollégámat, Karsai-Kulcsár Istvánt, és azt mondtam neki: „Pistikém, segítsen rajtam! Van egy író, aki úgy érzi, hogy megalkotta az évszázad irodalmi művét, viszont minden valamirevaló lektor azt mondja, hogy disznó pornográfia. Én azzal kaptam a kiadótól, hogy kellemes nyári olvasmány. Írjon róla, mert szerencsétlen író ki akar térni a hitéből, a háttérben megbúvó írók ellen fenyegető zsdanovi terrorról fantáziál. Írjon róla egy olyan ismertetést, hogy ez egy kellemes olvasmány, de azért ki lehessen érezni belőle, hogy irodalmilag gyenge alkotásról van szó.” No, ezt Kulcsár ragyogóan megírta! Megjelent, és rögtön jött a főnökségen keresztül Marczali elvtárstól, a miniszterhelyettestől egy levél. Sok hülye népművelési miniszterhelyettessel találkoztam, de azt hiszem, mind között ő volt a leghülyébb. Szóval így szólt a levél: „Ön a lapjában magasztaló kritikát írt Zolnay Vilmos pornográf könyvéről. Adjon igazoló jelentést arról, hogy 1. olvasta-e a kéziratot; 2. tisztában volt-e azzal, hogy ez egy pornográf mű; 3. olvasta-e a recenziót?” Hát én leültem az írógéphez, és azon melegében megadtam a választ. Megmutattam Sarlósnak, az egykori Zeneműkiadóbeli igazgatómnak, aki éppen az egyesület soros elnöke volt. Sarlós úgy nyilatkozott, hogy rá mély benyomást tett az a férfias egyenesség, amivel én ezt a választ megírtam. Marczali elvtársra meglepő módon nem ezt a hatást tette. Kétmondatos válaszban közölte velem, hogy az én igazoló jelentésemet ő egy nyugdíjazás iránti kérelemmel egyenértékűnek tekinti. Éppen akkor lettem hatvanéves, és éppen ekkor járt le az az egy év, amire azt mondtam, hogy eddig véd majd Tömpe András szelleme.

– Nyugdíjazásod mögött ezen kívül nem volt a háttérben valamilyen politikai ok is?

– Az inkább Tömpe idejében, illetve a Nagy Andrással folytatott huzavona idején volt. Tömpe Bandi egyszer beszámolt nekem arról, hogy a legfelsőbb helyen fölháborodva hánytorgatják föl, hogy Széll milyen revizionista vonalat visz a lapnál. Erre kértünk egy vizsgálatot. Hosszú ideig vizsgáltak is minket, a pártközpont valamelyik osztályának a kezdeményezésére. A vizsgálat egyik vonalán Lángh Juli nővére, Zsuzsa eleve rokonszenvvel és szimpátiával kezelte a mi ügyünket, de sok ágon folyt a vizsgálat, olyan ágon is, ahol semmiféle befolyás lehetősége nem volt meg. Az volt a humora ennek a vizsgálatnak, hogy a lap a mennybe ment. Megállapítottak róla minden elképzelhető jót. Hogy a párt vonalát megfelelően, színvonalasan, jól csinálja. Ritkán mentem még úgy a mennyekbe, mint ezzel a vizsgálattal. Ez tulajdonképpen Tömpe ellen lett volna egy durva támadás, amelyben én voltam a sebezhető pont, én voltam a nyílás, a fedetlen hely Tömpe páncélján. Ez a támadás azonban nem sikerült, ezt még nagyon elegánsan vészeltük át.

Az interjút 1981–1982-ben Hegedűs B. András, Kozák Gyula és Szabóné Dér Ilona készítette Budapesten. (1956-os Intézet OHA, 4. sz. 40 ív.) Szerkesztette Kőrösi Zsuzsanna.

*

KUKLAY ANTAL 1932-ben született Csopon. Apja kántortanító volt. 1955-ben szentelték katolikus pappá. 1956-ban Budapesten a Központi Szeminárium hallgatójaként részt vett az Állami Egyházügyi Hivatal iratainak lefoglalásában és a vidéki papokat tájékoztató brosúra készítésében. A forradalom leverése után Abaújszántón, majd Szikszón volt káplán. 1957 májusában letartóztatták, 1958-ban a Turcsányi Egon és társai perében tíz év börtönbüntetésre ítélték. 1963-as szabadulása után segédmunkás, majd könyvtáros volt. A hatvanas években Sárospatakon létrehozta és azóta is gondozza a Római Katolikus Egyházi Gyűjteményt. 1973-tól Köröm községben plébános. Középfokú könyvtárosi tanfolyamot végzett, majd művészettörténész diplomát szerzett. Tanulmánykötete – A Kráter peremén. Gondolatok és szemelvények Pilinszky János verseihez – 1987-ben jelent meg Sárospatakon a Római Katolikus Egyházi Gyűjtemény kiadásában.

– Azt hiszem, hogy a forradalomban való részvétel miatt elítélt papok közül ketten vagy hárman voltunk még börtönben 1963-ban, de az is lehet, hogy már csak egyedül én szabadultam az általános amnesztiával. Amikor hazamentem a szüleimhez Sárospatakra, az volt az Állami Egyházügyi Hivatal döntése, hogy fizikai munkát kell végeznem, úgy kell beilleszkednem a társadalomba, csak azután kapok majd papi működési engedélyt. Egyben rendőri felügyelet alá helyeztek, ami azt jelentette, hogy nem hagyhattam el Sárospatakot. Hetenként kellett jelentkeznem a rendőrségen, illetve időközönként éjszaka ellenőrizték, hogy otthon vagyok-e. A szomszédos sátoraljaújhelyi lemezgyárban kaptam végül galvanizáló segédmunkási állást. Arra volt engedélyem, hogy oda átmenjek. Reggel ötkor fölkeltem, átmentem a kisvonattal, délután pedig visszajöttem. Körülbelül két órát vett igénybe az utazás, mindez teljesen lekötött. A kapcsolataimban is korlátozva voltam. Talán egy évig dolgoztam ott, aztán Sárospatakon a cserépkályhagyárban kaptam raktári segédmunkás állást, ami lényegében bújtatott adminisztrátori munka volt. Ez lényegesen jobb volt, otthon voltam, kedvezőbb körülmények között. Idővel megszűnt a rendőri felügyelet is. Három évig voltam fizikai munkás.

– Kellett valamilyen kapcsolat ahhoz, hogy akár fizikai munkásként is el tudj helyezkedni?

– Igen. Az első időben nem lehetett könnyen elhelyezkedni. A lemezgyárnál segítettek az ismerősök, barátok, de hiába akartak diszpécserré tenni, azt nem engedte meg a párt, csak a galvanizáló üzemben lehettem segédmunkás. Volt a miskolci megyei rendőrségen egy tiszt, aki a politikai ügyekkel, ezen belül az egyházi ügyekkel foglalkozott, ő egyeztette ezeket a dolgokat az Állami Egyházügyi Hivatallal. Ezen a szinten lehetett a döntés, tehát a megyei rendőrkapitányság és a megyei egyházügyi hivatal dönthetett a sorsomról, de valószínűleg ők is föntről kapták az utasításokat. A döntésben az is szerepet játszhatott, hogy abban az üzemrészlegben volt beépített emberük, aki a helyszínen ellenőrzött, és az is, hogy a galvanizáló üzem volt a legpiszkosabb munkahely.

– Milyen volt a viszonyod a vezetőkkel és a munkásokkal?

– A gyár főmérnöke jó barátom volt, jóban voltam a mérnökökkel és a munkásokkal is. Tudták, hogy honnan jöttem, de nem sokat beszéltem erről. Nem volt olyan az atmoszféra, hogy ezekről részletesen beszéljen az ember.

A papi munkám az volt, hogy hétköznap zárt templomban miséztem. A gyárból hazamentem, megmosakodtam, elmentem a templomba – volt templomkulcsom –, bementem, és ott egyedül miséztem. Régen a szerzetesek legnagyobb része is így misézett. Később vasárnaponként már misézhettem a hívek előtt is, de prédikálnom nem lehetett. A prédikáció alatt én leültem, és valamelyik káplán prédikált helyettem. Egy kicsit megalázó volt, de a hívek ezt tudomásul vették.

A hatvanas évek elején Sárospatakon megindultak a katolikus templom ásatásai, sírkövek kerültek elő, a templom története érdekessé vált. Bejártam az ásatásokra, segítettem az ott dolgozóknak. Egyik barátommal, aki amatőr fotós volt, elkezdtük fényképezni a síremlékeket, és én megpróbáltam megfejteni a feliratokat. Ebből bontakozott ki az érdeklődésem a régészet, a művészettörténet, a történelem és az egyháztörténet iránt. Ez egy fogódzó volt, amivel elindultam, de azt láttam, hogy a régészeti munkát csak úgy csinálhatom, ha van elegendő időm. Akkor úgy fogalmaztam meg, hogy ezután csak annyi rabszolgamunkát végzek, amennyi saját fenntartásomhoz szükséges, hogy ne legyek a szüleim terhére, és igyekszem minél több időt szakítani arra, hogy tudományos munkát végezzek. Az volt a nagy élményem, hogy amikor ezekkel a tudományos problémákkal jelentkeztem Budapesten az egyetemen, a múzeumokban vagy a műemléki hivatalban, akkor magas rangú kutatók teljesen egyenrangú partnerként és messzemenő rokonszenvvel fogadtak. Ugyanakkor lent az üzemben az ember érezte a társadalmon kívüli létet, a kivetettséget. A tudományos munka számomra egy olyan rés volt, amelyen keresztül visszakerülhettem a társadalomba, és ami értelmet adott abban az értelmetlen robotban. Úgy gondoltam, hogy van rá lehetőségem, ezt kéne csinálnom, ha papként nem működhetek. S akkor elszegődtem egy hónapra ásatási segédmunkásnak. Közben azt kértem a püspöktől, engedje meg, hogy a pataki római katolikus plébánia könyvtárát, annak levéltári anyagát – különös tekintettel a régészeti ásatásokra – rendezzem. Ő megengedte, és hogy ennek legyen egy formális kerete, kinevezett a plébánia könyvtárosának. Ehhez hozzájárult az Állami Egyházügyi Hivatal. Mint könyvtáros minimális fizetést kaptam, nyolcszáz forintot, ami elég volt ahhoz, hogy a kosztpénzt oda tudtam adni a szüleimnek, és a társadalombiztosításba is be voltam jelentve. Lényegében így kezdődött a gyűjtőmunka. Aztán hallottam, hogy az Országos Széchényi Könyvtárban van egy középfokú könyvtárosképző-tanfolyam, amit az egyik paptársam elvégezett, és ő azt ajánlotta, hogy végezzem el én is. Elmentem jelentkezni, és az igazgatónő – a Népszabadság egyik szerkesztőjének a felesége – közölte velem, hogy az egy kifutó kurzus, és már nem indítanak első évet. Mondtam, hogy Sárospatakon rendezem a könyvtárat, és kutatok a Rákóczi Zsigmond Könyvtár esetleges töredékei után. Erre elkezdett érdeklődni, hogy ki is vagyok én. Elmondtam neki a pályámat. Egy idő után azt vettem észre, hogy nedves lett a szeme, és érdeklődött, hogyan éltünk Márianosztrán. Elmondtam például, hogy négy évig nem olvashattunk könyvet. A végén azt mondta, hogy töltsek ki egy űrlapot, beiratkozhatok a második évre, és az első évi vizsgákat letehetem magánúton. Így szereztem könyvtárosi képzettséget. Nagy élmény volt számomra a tudományos munka, betekintés egy apparátusba és információs hálózatába, mert annak ellenére, hogy a teológián egyetemi szintű oktatásban részesültünk, annak a hagyománya – talán a mai napig – nem az aktív kutatás, hanem a passzív, receptív befogadás. A tanfolyamon revelációként hatott, hogy a könyvtárnak milyen jelentős szerepe van a kultúrában, az oktatásban és a tudományos munkában. Tanulmányaim ahhoz is hozzásegítettek, hogy kihasználjam a lehetőséget, és a kis vidéki plébániakönyvtáramból, amely évszázados gyökerekkel rendelkezett, kihozzak valamit. Összegyűjtsem oda a kallódó, a plébániák padlásán és pincéiben található könyveket, amelyeket a modern bútorok és könyvek kiszorítottak. Megláttam ezeknek a könyveknek a könyvtörténeti jelentőségét, és elkezdtem a gyűjtőmunkát. Ehhez járultak később a műtárgyak, a templomokból kikerült tárgyak, amelyekből egy gyűjteményt lehetett csinálni.

Szinte spontán adódott, hogy könyvtári, múzeumi, levéltári profillal egy önálló egyházmegyei gyűjtemény jöjjön létre. Az első fázis az volt, hogy a sárospataki plébánia könyvtárát egyházmegyei fiókkönyvtárrá nyilváníttattam. Kaptam egy pecsétet és egy lehetőséget, hogy begyűjtsem az egyházmegye területéről a könyveket. Elkezdtem modernizálni a könyvtárat, amelybe bevittem a saját könyveimet is, és kértem kölcsön könyveket a paptársaimtól, hogy az alapvető szakkönyveket, irodalmat fel tudjam mutatni. Úgy láttam, hogy ennek van jelentősége.

Akkor még nagyon kevés teológiai irodalomhoz juthattunk hozzá. Egyiknek ez a könyve volt meg, a másiknak az, akár a régi, akár a Nyugaton megjelent újabb könyvekből. Szükség volt arra, hogy legyen egy közösségi könyvtár a papság számára. Könyveket ajánlottam, könyvismertetéseket készítettem, és be is szereztem a könyveket, mert terjesztőként kapcsolatom volt a bolttal. Igyekeztem élő irodalmat nyújtani a kollégáknak kölcsönzés vagy terjesztés formájában. Ha valakinek valamilyen kutatási területe volt, tudtam neki segíteni, vagy alapvető eligazítást adni. A tanítóképzősöknek is tudtam segíteni helytörténeti vonatkozásban, a múzeum munkatársainak és az ásatást végző régészeknek is, bekerültem tehát egy szellemi műhelybe. Miután a templomot helyreállították, felmerült az idegenforgalmi igény is az ásatások megtekintésére. Azt láttam, hogy az egyháznak abban a szerepében, amelyet a magyar művelődéstörténetben betöltött a szerzetesrendjein, az iskoláin, a tudós püspökein, a papjain, a műveltségi színvonalán, a társadalmi és kulturális tevékenységén keresztül, 1950 és 1975 között egy nagy szakadék támadt, és ezt a szakadékot át kellett hidalni. Láttam, hogy erre van igény. Amikor látogatókat vezettem – az érdeklődéstől függően tíz percig vagy másfél óráig –, megfigyelhettem, hogy a diákok, egyetemisták, irodalmárok, történészek milyen mohón hallgatják a történeti, művészettörténeti dolgokat.

Szóval először létrejött az egyházmegyei fiókkönyvtár, abból egy önálló egyházmegyei gyűjtemény, a Sárospataki Római Katolikus Egyházi Gyűjtemény, amit a Művelődésügyi Minisztérium 1968-ban hivatalosan jóváhagyott, és a mai napig is ebben a keretben működik. A minisztériumi jóváhagyás nagyon fontos volt számomra, mert tulajdonképpen mindenre lehetőséget adott. Én egy tartalékos állományban lévő ember voltam, aki várta, hogy mikor kerül vissza a papi keretbe. Ez egy átmeneti helyzet volt, de azzal, hogy könyvtárosi állásba kerültem, úgy értelmeztem, hogy visszakerültem. Attól fogva prédikálhattam, már elnézték nekem. A plébános ugyan félt, de szükség volt rám. Gyakorlatilag kápláni munkát végeztem az egyházközségben, egy létszám feletti káplán voltam. A misézésért honoráriumot is kaptam. Nagyon szerényen éltem, a szüleimnél laktam, ezért nem voltak különösebb anyagi gondjaim. A jövedelmem elég volt ahhoz, hogy néhányszor felmenjek Pestre az előadásokra. Természetesen nem gondoltam arra, hogy beszerezzek egy autót, ami kellett volna a gyűjtéshez, hanem azt csináltam, hogy megkértem a kollégákat, és megszerveztük a gyűjtőutakat, pontosabban topográfiai utakat. Felajánlottam az Iparművészeti és a Természettudományi Múzeum munkatársainak, hogy elkísérem őket azokra a védőutakra, amelyek a programjukban szerepeltek, és így bejártuk az egyházmegye összes templomát, minden felekezetét. A paptársaim közül valaki vezetett, én fényképeztem, a muzeológus feldolgozta az anyagot, és aztán a minisztérium védetté nyilvánította. Így több éven keresztül körülbelül harminc háromnapos kiszállással bejártuk Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár megye területét. Ennek az lett az eredménye, hogy rengeteg műtárgyat megismertem, kapcsolatokat alakítottam ki. A műtárgyakat később be is gyűjtöttem. Jönnek hozzám tanácsadásra ma is, ugyanis lehetőség volt arra, hogy beiratkozzam az egyetemre az egyházi személyek számára induló egyszakos művészettörténész képzésre. Ez már a nyolcvanas években volt, amikor a Művelődésügyi Minisztérium forszírozta, hogy az egyházak területén képzett szakemberek legyenek. Nagyon örültem, hogy ezt a két nem egyházi iskolát is elvégezhettem.

Ez vezetett el tulajdonképpen ahhoz, hogy hobbiként bele tudtam fogni egy olyan munkába, amelyből végül is megszületett egy könyv, a Pilinszky-tanulmányok. Szerettem Pilinszky írásait az Új Emberben, és a pataki nagykönyvtárban, ahová rendszeresen bejártam, mindenhez hozzájutottam. Szabadidőmben olvastam, és azt a verset, amelyik megtetszett, megtanultam. A börtönben döbbentem rá, hogy milyen óriási jelentősége van annak, ha fejből tudok valamit, úgyhogy elkezdtem verseket tanulni. Tulajdonképpen a megtanult versek nyomán mélyült el a gondolkodásom.

Személyes találkozásom is volt Pilinszkyvel, az első a hatvanas évek végén. Patakon tartottak egy író-olvasó találkozót, és másnap én mutattam meg neki a templomot, azután együtt ebédeltünk. Akkor már ismertem a verseit. Ebéd után bort rendelt, beszélgettünk, és akkor megkérdeztem, hogy éppen mit ír. Rejtelmesen és sejtelmesen válaszolt, de olyan öntudattal, ami a nagy felfedezőkre emlékeztetett, Bolyai vagy Kolumbusz jutott eszembe. Azt mondta: „Egészen új területre jutottam, ahová valószínűleg kevesen fognak tudni követni, egészen új formák ezek.” De nem mondta meg, miről beszél. Akkor elültette a bogarat a fülembe, hogy mi lehet az a plusz nehézség és az az új terület, hiszen a korábbi versei is éppen elég nehezen megközelíthetők voltak. Amikor aztán a kezembe került a Kráter kötetének a kézirata, azt gondoltam, hogy biztosan erről beszélt Patakon. Átfutottam, és kissé csalódottan tettem le, mert nem találtam a versekben különlegesen újat, érdekeset, inkább laposabbak vagy kisebb intenzitásúak voltak, mint a korábbi versei. Pilinszkynek a sajátossága az óriási intenzitás és a formai csiszoltság, ezek a versek viszont lazák voltak, prózaversek. És pontosan ez volt az az új: a látszólagos oldottság mögé még annál is szorosabb szerkezetet épített, mint ami a korábbi verseit jellemezte. Ezek a versek ugyanis le vannak redukálva egyetlen egy központi motívumra, egy képre, egy hasonlatra vagy egy gondolatra, egy fogalomra, és a köré épülnek föl. Azonban azt a költői képet, ami a vers magját képezi, eltünteti egy első olvasásra érthetetlen vagy a lényeget nem föltáró, lecsupaszított nyelvi szerkezet mögé. Úgyhogy az embernek először magát a szöveget kell helyreállítani – szinte filológiai munkával –, hogy föltáruljon az elrejtett kép. Tehát az elliptikus, kihagyásos szerkesztés az, ami ezeket a verseket első olvasásra élvezhetetlenné teszi, viszont annak, aki megfejti, annál nagyobb szellemi örömöt, esztétikai szépséget tár fel. Rengeteg képzettársításra, gondolatra ad lehetőséget, tehát aktív együttműködésre serkenti az olvasót. Ahogy erre lassacskán rájöttem, elkezdtem sorra venni ezeket a verseket, és ahol első olvasásra érthetetlen dolgot találtam, azt a verset megtanultam fejből, és aztán – esetleg évek múlva – jöttem rá az elrejtett összefüggésre. Ezek lehetnek irodalmi összefüggések, célzások valamilyen írásra vagy egy világirodalmi műre. Tudatosan kezdtem végezni ezt a munkát a saját örömömre, illetve egy barátom biztatására, hogy ebből esetleg majd megszülethet egy-egy cikk. A barátom, aki korábban foglalkozott Pilinszky költészetével, de abbahagyta, azt mondta, hogy írjam le, mert már kevesen rendelkeznek azzal a teológiai, filozófiai háttérrel, ami ezeknek a verseknek a megértéséhez szükséges. Gondoltam, hogy majd egy-két cikk megszületik belőle, végül is egy kötetre való anyag gyűlt össze. Elkezdtem gondolkodni, hogy kiadjam. Kiderült, hogy a kiadás megoldhatatlan akadályokba ütközik, mert sem állami, sem egyházi kiadó nem vállalta, sőt kiderült, hogy magánkiadásra sincs lehetőség. A Kiadói Főigazgatóság kétszer is elutasította a kérelmemet, végül a sárospataki gyűjtemény égisze alatt adtam ki. Nehéz volt mindenféle tapasztalat nélkül, de a barátaim segítettek a technikai szerkesztésben, a nyomdai dolgokban, így jelent meg a könyv. Az Ecclesia elvállalta a terjesztést, és más könyvterjesztő vállalatok is átvettek belőle. Végül még második kiadásra is sor került, és amint hallottam az ELTÉ-n, a bölcsészkaron tananyag lett.

Tulajdonképpen belecsöppentem, dilettánsként kezdtem, és egy újabb diplomát szereztem – legalábbis a magam számára – irodalomból, irodalomtörténetből és stilisztikából. A börtönben azt tanulta meg az ember, hogyan lehet abból a jelentéktelen adottságból, ami éppen a rendelkezésünkre áll, kihozni a lehető legtöbbet. Mondjuk, ha nem volt könyvünk, nem volt ceruzánk, és nem volt papírunk, akkor írtunk WC-papírra vagy szappanra – például szótárt –, és úgy tanultunk. Tehát sok lehetőség volt a találékonyságra. Itt is úgy volt, ebben a falusi magányomban – ez volt az adottság – találtam valakit, akivel egész nap társalogni tudtam, aki végigkísért, aki problémákat vetett fel számomra, és akinek én válaszoltam. Egy párbeszéd keletkezett az ő egész életművével, és ebből bontakozott ki, mintegy önmagát írta ez a könyv.

– Hogyan kerültél ide Körömbe 1973-ban?

– A püspökség támogatott engem. Nagyon kedves volt hozzám a főpásztorom, Brezanóczy Pál. Amikor kiszabadultam, minden segítséget felajánlott. A püspökségnek szüksége volt rám, és évről évre beadta az Állami Egyházügyi Hivatalba az igényét, hogy járuljanak hozzá a pasztorációs működésemhez, de a hivatal évről évre visszautasította. Közben a sárospataki gyűjteményi munka magával hozta a társadalmi kapcsolatokat is, ami viszont kivívta a párt, illetőleg a kulturális vezetés rosszallását.

– Túl jól működött a gyűjtemény?

– Hát igen. Említettem, hogy a tanítóképzősök eljöttek irodalmat kérni a szakdolgozatíráshoz, mert a történész kollégák kiadták nekik a vár, a templom történetét, ilyen témákat. Viszont valaki jelentette, hogy Iksz Ipszilon a plébániára jár vagy onnan kölcsönöz könyveket, és ez nem kerülte el a KISZ-nek vagy a pártnak az éberségét. Azt is jelentették, hogy én behatolok – klerikális behatolás volt – a tanítóképző növendékei közé. Abban az időben volt egy olvasáskutatás, amely szerint rosszak voltak a pataki könyvtár ifjúsági részlegének a mutatói, és megvizsgálták, hogy miért olvasnak olyan keveset a gyerekek. A tanító és az igazgató végigjárta az osztályokat, hogy ki jár könyvtárba. Jelentkeztek. „Mit olvasol, melyik könyvtárba jársz?” „Ide a plébániára.” „És mit vettél ki?” „A Dióbél királyfit.” „Miért oda jársz?” „Mert ott nincs belépési díj.” Ilyen szamárság elég volt ahhoz, hogy azt mondják, azért rosszak a könyvtárak mutatói, mert a plébániára járnak olvasni. Vagy a múzeumigazgató egyszer egy gregorián lemezt vásárolt, meghallgattuk ott a várban, és elhatároztuk, hogy csinálunk egy zenetörténeti előadássorozatot – A magyar zenetörténet évszázadai címmel – a gregoriántól a bécsi klasszikusokon keresztül Bartókig és Kodályig. Vezető zenetörténészeket hívtunk meg egy-egy előadásra. Olsvai Imre, Legány Dezső, Bartha Dénes és Rajeczky Benjámin voltak az előadók. Hanglemez-illusztrációval tartottuk az előadásokat a vár előadótermében. Aztán jött az ötlet, hogy ezt élővé is lehetne tenni. A baráti körből hívtunk fiatal művészeket, és a vár lovagtermében kamarahangversenyeket rendeztünk. Én megszerveztem ezeket az előadásokat, konferáltam, magyaráztam, kommentáltam a zeneműveket. Zenei tábort is rendeztünk. Akkor felmerült, hogy a fiatal zenészek – a Jeunesse Musicale – szerepeljenek a környék templomaiban és művelődési házaiban is. Az útiköltségre az Actio Catholicától kaptunk tíz-húszezer forintot. Amikor már mindent megszerveztünk, akkor lefújták. Kiderült, hogy a párt állította le, mondván, egyházi kórus nem szerepelhet állami rendezvényen. A Jeunesse-re azt hitték, egyházi kórus, mert templomokban is szerepelt. Mi azért végigmentünk a tervezett útvonalon, de a kultúrházakba nem jutottunk be. Ezután a városi tanács művelődési osztályának tunya és érdektelen hivatalnoka azt állította, hogy én kisajátítom a város zenei életének az irányítását. Ez a megyéhez került, és ott úgy döntöttek, hogy engem el kell helyezni Patakról. Végül Pesten, az Állami Egyházügyi Hivatalban megadták a papi működési engedélyt, mondván, hogy Patakon több bajt csinálok nekik, mint három pap. Azt mondta a helynök: „Menjen Körömbe, ott aztán műemlékezhet!” Ez ugyanis akkoriban afféle internálóhelynek számított, itt átlagosan két és fél évig maradt meg egy pap.

A gyűjtőmunka lelassult, amiben az is közrejátszott, hogy új plébános jött, és meghalt a püspököm is, aki támogatott. Válságba került az egész munkám, úgy volt, hogy az egyházi gyűjteményt bezárják, megszüntetik. Mindig is volt egy kultúraellenes primitív irányzat, hogy a plébánián túl nagy a forgalom, mindenféle fiatalok járnak oda, és ezt le kell építeni. Akkoriban már restaurátor műhelyt is berendeztem ott, szóval túl nagy volt a mozgás, és azt le akarták építeni. A templomot viszont nyitva kellett tartani az idegenforgalom számára, így nem lehetett megszüntetni a gyűjteményt sem, mert olyan méretű volt. Végül az lett a megoldás, hogy a mindenkori plébános a gyűjtemény igazgatója, én pedig igazgatóhelyettesként végzem az érdemi munkát.

– Tíz évvel a szabadulás után megkaptad a papi működési engedélyt. Ez megelégedéssel töltött el, vagy inkább büntetésnek, félreállításnak tartottad azt, hogy Körömbe helyeztek?

– Talán azt tudom mondani, hogy ebben a munkában, ebben a sokféle tapasztalatban arra jöttem rá, hogy végül is mindegy, hogy hol van az ember, és mit csinál, pontosabban, akárhonnan akárhová el lehet jutni, ha következetesen csinálja valaki. Amikor arról volt szó, hogy a gyűjteményt megszüntetik, akkor az nagyon keserű érzéssel töltött el, hiszen nagyon sok fantáziát láttam benne, sok reményt fűztem hozzá. Nagyon jelentősnek tartottam a magam meg az egyházmegye számára is, hogy az egyházüldöző kommunizmusban létrejöhetett egy terület – a kulturális hagyományok ápolása és megmentése –, ahol még a legmerevebb ateizmus is megegyezik az egyház célkitűzésével. Ez végig közös terület volt. Láttam egy olyan fix pontot, amiből ki lehet bontakozni, értékeket megmenteni, megőrizni és terjeszteni. És ez meg is valósult. Elkeserített, amikor – éppen egyházi vonalon – meg akarták szüntetni a gyűjteményt, de most már túl vagyok rajta, mert látom, hogy nem olyan lényeges, hogy az ember mit hagy az utókorra, az a fontos, hogy dolgozzon. Dolgozni pedig akárhol lehet, minden körülmények között. Tudom, hogy az ember akármelyik irányba indul el következetesen, akkor szükségképpen eredményt ér el.

Az interjút Molnár Adrienne készítette 1989–1990-ben Körömben. (1956-os Intézet OHA, 216. sz. 9 ív.) Szerkesztette: Molnár Adrienne.

Közli: Molnár Adrienne – Kőrösi Zsuzsanna

Múltunk, 2002. április 272–303. o.