Kiosztottuk a 37. Magyar Filmszemle 1956-os tematikájú dokumetumfilm kategóriában az 1956-os Intézet Virtuális Nagydíját

Összegzés a filmekről

Az 1956-os magyar forradalom 50. évfordulóját ebben az évben ünnepeljük. Ennek, és a tavaly kiírt 56-os témájú filmes pályázatoknak köszönhetően a 37. magyar filmszemle programjában sok, a forradalomról szóló dokumentumfilmet találunk. A filmek közül hármat az előzsűri beválogatott a versenyprogramba, a többit, bő egy tucatot, az információs vetítéseken lehet megnézni.

Örvendetes fejlemény, hogy idén először, nemcsak a versenyprogramot, hanem a versenybe be nem válogatott alkotásokat is meg lehet nézni, és hogy a kiadták az információs filmek katalógusát is, így végre az egész évi (dokumentum)filmtermésről lehet tájékozódni.

Üröm az örömben, hogy az információs filmek katalógusa (nyilván terjedelmi okokból) szűkítve tartalmazza a filmek adatait. Nem kapunk információt az alkotók egy részéről (riporter, dramaturg, szerkesztő), a zenékről, a szereplőkről, és a támogatókról sem, amire egyébként a film jogtulajdonosait minden nyilvános szereplés alkalmával szerződés kötelezi. Sajnálatos, hogy egyik katalógusban sem található meg a gyártó cégek elérhetősége (pl. a Mediawave fesztivál ezt már évek óta feltünteti), és ezzel a katalógus szerkesztői megnehezítik az érdeklődők dolgát, akik Filmszemlétől függetlenül érdeklődnének egy-egy téma iránt. Ugyanis a dokumentumfilmeket nemcsak televízióban nézik, hanem szervezett vetítéseken vagy egyénileg. Ezért lenne fontos a katalógusban az elérhetőség. De ha helyhiány miatt a nyomtatott verziót nagyon megterhelné, a www.szemle.film.hu honlapján elférne. Ott viszont az információs programok közül is csak kilenc(!) van fenn, persze mind játékfilmek.

A szemle változatlanul nagyon játékfilmcentrikus, az amúgy is másodrendűnek tekintett dokumentumfilmek között a történelmi dokumentumfilmek mostohagyerekek. Olyannyira, hogy a „filmszociográfia”, „portréfilmek”, tudományos ismeretterjesztő filmek” mellett a történelmi filmeket csak érthetetlen módon a „politikum” témakörébe sorolták az előválogatás során. Pedig a történelmi film külföldön is bevett kategória, nálunk a Magyar Történelmi Film Alapítvány is támogatja az ilyen műfajú dokumentumfilmeket.

Node miért is ragadtunk tollat, hogy a Filmszemle 56-os témájú filmjeit végigszemlézzük?

Szempontjaink némiképp önzőek. Minket, az 1956-os Intézetet minden ősszel megrohannak a középiskolai pedagógusok, hogy ajánljunk iskolákban vetíthető, a forradalom témakörébe vágó dokumentumfilmeket, és mi igyekszünk is ajánlani. Nemcsak a sajátjainkat (magunk is gyártunk évente 1-3 filmet), hanem érdekesnek tartott, nem általunk gyártottakat is. Gondoltuk, elébe megyünk a kérésnek, a nem nagyon hozzáférhető filmek „előnézését”, „előválogatását” elvégezzük, próbáljuk „gimnazista szemmel” nézni a filmet, azt feltételezve, hogy a célközönség a téma iránt érdeklődik, és azt is belekalkulálva, hogy ez a generáció már egy új képi kultúrában nőtt föl, igényli a hangsúlyos képi világot. Ezért a rövid összefoglalók után megfogalmazzuk, hogy a filmet iskolai vetítésre ajánljuk vagy nem.

Az összefoglalókat folyamatosan frissítjük, a Filmszemle végére, reméljük, az összes 56-os témájú filmet megnézzük. A végén szeretnénk összefoglalni a látottakat, véleményt mondani a témába vágó idei filmtermésről.

Lénárt András és M. Topits Judit

Versenyben:

ATA FILMJE – ATA KANDÓ PORTRÉ

rendező: Molnár József, szin: Molnár József, o: Reich László szerk: Molnár József, z: Szabó Gábor v: Reich Dániel, p: Molnár József, Reich László, sze: Ata Kandó, gyártó: Dzsem Bt., támogató: Budapesti Holland Királyi Nagykövetség

2005, színes, 39 perc, video

Ahogy a név sejtetni engedi, művészportréról van szó, de hamar kiderül, hogy már műfordító anyukáék meglehetősen liberálisak: kislányukat saját maga által kitalált beceneve után, Atának hívják. Sőt, szokatlan nevelési szokásaikról 1915-ben könyvet is írnak (Ata könyve).

Ata a rózsadombi polgári idillt a harmincas években maga mögött hagyja, és férjével, Kandó Gyula festőművésszel Párizsban próbál szerencsét. Ata fotózni kezd, de mielőtt kibontakoztathatná tehetségét, a németek bevonulnak Franciaországba, és a házaspárt visszatoloncolják Magyarországra. Zsidóként átvészelni a háborút nem könnyű feladat, amit a hármas ikrekről való gondoskodás sem tett egyszerűbbé. Ata mégis derűsen emlékszik vissza a legszörnyűbb napokra – ő már csak ilyen, mindent őszintén elmesél, közben mosolyog és kacarászik.

Persze 1945 után nincs maradása Magyarországon, és Hollandiába költözik. Rengeteget fényképez, gyönyörű albumokat állít össze, és világhírű válik. Most 92 éves, szellemileg teljesen friss, akcentus nélkül beszél magyarul, és mindenki szereti. Kicsit remeg már a keze, de korábbi képeit újra és újra kiadják.

Az egyik híressé vált sorozatát az 56-os magyar menekültekről készítette (Édes hazám, Isten veled! címmel az 1956-os Intézet adta ki 1999-ben). A kötetbe rendezett megható fotók túlmutatnak a magyarok tragédiáján, az egész emberiség számkivetettjeiről szólnak.

Atát és filmjét mindenkinek ajánljuk, aki jó kedélyű, idős asszony derűs történeteit szereti hallgatni. De a fényképekért is megéri!

EÖTVENHAT

rendező: Nagy Ernő, o: Maros Gábor, Nagy Ernő, dr: Péterffy András, rip: Péterffy András z: Beethoven: Eroica, Egmont nyitány, v: Maros Gábor, Szabó Sóki László, p: Szabó Sóki László, sze: Szabad György, Varga János, Borzsák István, Kelemen Elemér, Román Károly, Szakáts Sándor, gyártó: ELTE Videó Stúdió, támogató: Magyar Történelmi Film Alapítvány

2005, színes, 65 perc, video

A film 1955-től kezdődően kronologikusan tekinti át a „fokozódó” helyzetet. A vidéki származású, az ELTE Bölcsészkarára járó egyetemisták szemszögéből látjuk az értelmiségi közegben játszódó eseményeket. A Kolhoz Kör „kis Petőfi Körként” a kollégiumi diákok vitafóruma, ahol az érdeklődő tanulók fiatal tanáraikkal (Varga János, Szabad György) szabadon vitathatták meg az aktuális politikai eseményeket, és minden őket érdeklő kérdést. Terítékre kerül március 15-e, a Rajk-temetés október 6-án, és természetesen az október 23-i felvonulás, illetve annak előkészítése. Az egykori „Kolhoz tagokat” külön-külön meséltetik, így több szemszögből ismerhetjük meg a történteket. Ezért aztán teljes bizonyossággal soha nem fogjuk tudni megállapítani, hogy a Rajk-temetést követő „spontán városi séta” során a Sztálin szobornál a csoport mások füle hallatára énekelte-e el a Hunyadi nyitányt („Meghalt a cselszövő...”), vagy csak maguk elé dünnyögték lázító jelszavaikat, illetve, hogy lepisilték ugyanekkor a zsarnoki talapzatot avagy sem.

A kör a forradalom óvatos értelmiségi vonalába illeszkedett bele – programpontokkal, követelésekkel, felvonulás szervezéssel, újságszerkesztéssel – és nem vett részt fegyveres harcban. Talán ezért jelent erős kontrasztot és megrázó élményt Tóth Zoltán, az egyetemi dékán halálának felidézése. Az Akadémia utcai lövöldözés részleteit Hanák Péter történész - aki maga is golyót kapott a lábába - egy 1985-ös archív felvételről meséli el. A nyolcvanas évek archív felvételei mellett az ötvenes évek híradóiból megszólaló Rákosi üres frázisai, valamint a Rajk-temetés feszült, vészjósló hangulatú képi és zenei összeállítása teszi még kézzelfoghatóbbá 1956 világát. A film barátságos és informatív, de a zömében statikus interjúkészítési módszer visszafogja az egykori egyetemisták lendületét. Az „elmaradhatatlan” Eroica szimfónia és Egmont nyitány helyett, a téma jellege felkínálná, hogy a filmkészítők inkább a kevéssé ismert korabeli zenei termésből válogassanak. Ugyanígy örültünk volna, ha az alkotók az egyetemisták további sorsát, a karrier és 56 kapcsolatát is boncolgatták volna.

Elsősorban türelmes, bölcsészkarra vágyakozó tanulóknak ajánljuk, ők majd egy-egy nehezebb matekpélda levezetéséért cserében elmesélik a többieknek.

HAZAÉRÉS – KOSZMOVSZKY EDINA

rendező: Sipos István, szin: Sipos István, o/ph: Bucsek Tibor, szerk: Sipos István, v: Szender Gábor h: Kapcsos Vince, gy: Szederkényi Miklós, p: Buglya Sándor, sze: Koszmovszky Edina, Tóbiás Áron, Weinwurm Árpád, gyártó: Dunatáj Alapítvány, támogató: Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, Magyar Történelmi Film Alapítvány

2005, színes, 52 perc, video

A film, a dolgok közepébe vágva, egy ejtőernyős ugrással kezdődik. Egy szemmel láthatólag nyugdíjas hölgy vállalkozik erre az ugrásra, és lelkendezik utána. Azt gondolhatjuk rögtön: aki ennyi idős korában így tudja élvezni a zuhanást, fiatalnak is biztos belevaló, energikus volt. A hölgy vitalitása hamar be is bizonyosodik, hiszen nemsokára kiderül, ő volt az, aki 1956. október 23-án, a tömeghez csapódva, de hamar magáénak érezve a műegyetemisták 14 pontját, a Rádió előtt, egy riporterkocsira állva, felolvasta a pontokat az összeverődött tömegnek. Az eseményt leírásokból ismerjük, de fotó nem készült. Ha akár egy is készült volna, ma azt mondanánk: Koszmovszky Edina volt a forradalom arca. Így csak azok számára volt az, akik akkor ott voltak a tüntetők között. A 18 éves lány tagja lett annak a tíz tagból álló delegációnak, akik bementek a Magyar Rádió elnökéhez, Benke Valériához követeléseikkel. Megismerjük a menekülni kényszerülő, azóta Nizzában élő Koszmovszky Edina családját, a boldog és szabad nap következményeként idegenben leélt életét.

A film egyik csúcspontja a Rádió egykori dolgozójának 1956. október 30-ai prózaverse, amely az ismeretlen, „vöröshajú lányról”, az okos, bátor, meggyőződését vállaló forradalmárról és forradalmárnak szól. Felirat nem igazít el, hogy kinek az írása. A film utolsó részében egy nehezen értelmezhető szituációban (a filmben nem nevesített) Tóbiás Áron (mint házigazda? Mint riporter?) találkozik a főszereplővel, és ő mond (egy meglehetősen pátoszos) végszót. Kár, hogy a zenei szerkesztőnek erről a történetről szintén Beethoven jutott eszébe...

A kizökkentő tényezők ellenére a főszereplő története érdekes; szimpatikus, érzelemmel teli, de pátoszmentes stílusa szerethetővé teszi a filmet. Gimnazistáknak az átélhető személyes történet és az ideális hossza miatt ajánjuk.

KÉPZELT FORRADALOM – AVAGY OSZTRÁK-MAGYAR ROMÁNIA

rendező: Zágoni Balázs, szin: Zágoni Balázs, Stefano Bottoni, o: Erdős Zsigmond, narr: Dimény Áron z: Sonoton, v: Zágoni Bálint, h: Visky Othniel, gy: Pákozdy Margit, p: Vészi János, sze: Ferenc Ervin, Szoboszlay Alexandra, Stefano Bottoni, Marius Oprea, Tóth János, gyártó: Fórum Film Alapítvány, támogató: Magyar Történelmi Film Alapítvány, Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem

2005, színes, 40 perc, video

Tanulságos film a forradalom egyik eddig feltáratlan romániai következményéről. A békepap az ötvenes évek közepén kiterjedt hálózatot szervez a rendszer megdöntésére. Különös, hogy az egész Romániát mélyen behálózó besúgó szervezet, a Securitate sokáig nem figyel fel a földalatti mozgalomra. A fantazmagóriának – ehelyütt megelégszünk az Osztrák Magyar Románia elképzelt államalakulatra való utalással – az 1956-os magyar belpolitikai forrongás, majd a forradalom kitörése ad realitást. Jó lett volna megtudni, hogy Magyarországon milyen politikusokkal tárgyalt Szoboszlay Aladár, de ez úgy látszik, hogy az alkotók számára sem derült ki. Együtt vannak már a résztvevők, a pátprogram, a turulos címer, az cselekvési terv, de a végén persze semmi sem jön össze; a tagok többsége beijed és nem lép akcióba. Egy évvel a szervezkedés csúcspontja után pedig kíméletlenül lesújt a Secu: állam elleni összeesküvés miatt tíz vezetőt kivégeznek és sokan hosszú börtönbüntetést kapnak.

Gondos kutatásokon alapuló film, a forgatókönyvírásban szerepet vállaló történész bizonyára sokat segített a fellelhető források megtalálásában és kiaknázásában. Ha az álmodozás nem torkollik véres valóságba a dokumentumfilmet jó ritmusú, már-már könnyed, 40 perces komédiának tekinthetnénk. Így viszont újabb rémes és igaz történettel gazdagodtunk az elnyomó szocialista diktatúrákról. A film elején hallható élményfokozó háttérhangokat és zörejeket kár volt mellőzni a mű további részében, a narrátor gyengesége és a „süket képek” sokasága hiányt ébresztett.

Habár a téma nem a forradalom fő sodrához tartozik, fiatalabb nézőknek is kifejezetten ajánljuk.

Információs vetítésen:

56-OS NAGYÍTÉLETESEK

rendező: Mohi Sándor, Tényi István, szin: Tényi István, o: Mohi Sándor, Marossy Géza p: Viktorin Kornél, gyártó: FOK Kht., támogató: n.a.

2005, színes, 59 perc, video

A filmben Szlama Árpád katonatiszt és egykori győri fogolytársai börtöntörténeteit ismerhetjük meg. Feltétlenül erénye a filmnek, hogy a főhőssel együtt bejárjuk a pesti VIII. és IX. kerületi fegyveres harcok helyszíneit, amelyek az elmúlt ötven év alatt jelentősen megváltoztak (Kálvin tér és környéke), ugyanakkor néhol még az eredeti golyónyomokat is látni véljük az épületek vakolatában (József utca). Nagyon érdekes továbbá, hogy a börtönbe milyen módon tudtak mini rádiókészüléket becsempészni. A rádiókészítésről és használatáról szívesen hallottunk volna még több elbeszélést.

A film után, a cím ígéretéhez képest mindenféle információ nélkül maradunk a hosszú börtönbüntetésre (10 év feletti büntetés), ítéltek személyét, számát, tetteit stb. illetően. Ennél nagyobb probléma, hogy az alkotók által választott másik lehetőség, Szlama nehéz sorsának bemutatása, szintén aránytalanra sikerült. A jó nyelvi készségekkel rendelkező, kellemes hangfekvésű Szlama történeteit meggyőzően meséli el, ám a túlzottan egyoldalú beállítás, a szörnyű élmények sora – öt év magánzárka, verések, évtizedekig tartó rémálmok és alvászavar, agyvérzés a börtönben, a szabadulás utáni megalázások és fizikai erőszak – gondolkodásra készteti a nézőt: a történeteket, vajon nem az egész életét beárnyékoló félelemérzet befolyásolta? Mindez kideríthetetlen, de azért az alkotók jobban is törekedhettek volna az elhangzott állítások és az elmesélt történetek több oldalról való bemutatására.

A film érzelmileg telített pontja, amikor a Győrben élő egykori cellatársak felidézik szabadulásuk utáni hazatérésük és beilleszkedésük keserű élményeit. Kár, hogy róluk csak annyit tudtunk meg, amennyit egy halovány gyertya fénye mellett röviden el lehet mesélni.

A filmet a szenvedéstörténetekre fogékony, valamint az emberi lélek furcsaságait elemezni szerető fiatal és idősebb nézőknek ajánljuk.

ÉS FÉLT A PÁRT – KELETNÉMET SZOLIDARITÁS A FORRADALOMMAL

rendező: Kiszely Gábor f: Kiszely Gábor o: Pigniczki István gyártó: Duna Televízió

2005, színes, 43 perc, video

Ha eddig hiányoltuk, hogy a dokumentumfilmek nem helyezik a mikrotörténetüket átfogóbb világpolitikai összefüggésbe, akkor most megnyugodhatunk. A történet a II. világháború befejezésével, Európa újrafelosztásával indul, kevéssé ismert berlini archív képsorokkal, majd a potsdami konferencián, a szovjet megszállási övezeteken át, az 1953-as berlini munkásfelkelés igazi unikumnak számító képein keresztül jut el az 1956-os magyar forradalom témájáig.

Itt kezdődik a három egykori jénai egyetemista története. A történetekből kibontakozik, hogy az egykori NDK-ban 1956–57-ben általános, a magyar forradalommal való szolidaritás-megnyilvánulások (falpingálás, röplapozás, piros–fehér–zöld szalag a hajban) mellett a Jénai Egyetemen rendeztek egy szolidaritási diákbált, ahol a magyar nemzeti színekkel feldíszített bálteremben egy akkor viccesnek gondolt szolidaritási jelenetet is előadtak. A szervezőket 1958 tavaszán tartóztatták le, összesen 114 év fegyházbüntetést szabtak ki rájuk. Az interjúalanyok is 2-6 év büntetést töltöttek le, és utána ki maradt az NDK-ban, ki az NSZK „politikai fogoly vásárlási akciójának” keretében került nyugatra, és vált némi késéssel matematikussá, fizikussá. Az interjúalanyoknak és a narrátorszövegeknek többször visszatérő, kiemelt mondanivalója a két diktatúra (náci, kommunista) közti hasonlóság: a hadsereg méretei, az ellenség „kiirtásának” hangsúlyozása, az a tény, hogy a Gestapo egykori börtöneiben ültek a kommunista diktatúra elítéltje stb. A kommunista diktatúra a besúgórendszer teljes kiépülését is magával hozta. A film a rendszerváltás, a fal bontásnak képeivel, és Németország egyesítésével zárul.

A majd fél évszázadot átfogó gondolati ív kifejtésének pozitívumai mellett azonban a film több dramaturgiai, akusztikus és képi problémát vet fel. A riportalanyok beszédhelyzete nagyon statikus. A film fő motívuma a börtöncellák rémségének vizuális megjelenítése (ijesztgetésképpen némi ajtócsapkodással a terror ábrázolására). Szencsésebb lett volna, ha a sok vágókép helyett a szereplők kalauzolnak végig az eredeti helyszíneken. Kár, hogy a három interjúalany szövegét egymás után hallhattuk, és nem váltva, ez is hozzájárult a film statikusságához, ráadásul a történetszövést is lassította. Jó lett volna látni az egykori Jénát, és a beszélők korabeli fotói is erősíthették volna a személyes mondanivalót. Ami a film hangi szövetét illeti: rossz választás volt, hogy a történészként ismert rendező maga narrálta a filmet, sajnos rosszul érthető szöveg lett a végeredmény. Nagyon eklektikus a kísérőzene: a Walkürök lovaglásától a Kormorán együttes Európa közepén, és a Szabadság, egyenlőség, testvériség című daláig terjed a válogatás. A történet közhelyesen, az egyesítéskor lengő német zászló látványával és a német himnusz hangjaival ér véget. A film (néha nagyon rossz minőségű) archív képsorainak forrásáról, bár a 43 perc meghatározó részében jelen vannak, a stáblistában nem kapunk tájékoztatást. Végeredményben: a nagyközönség által eddig kevéssé ismert történet jó dokumentumfilm lehetett volna, de a történész–forgatókönyvíró–szerkesztő mellől hiányzott egy tapasztalt, együttgondolkodó csapat (zenei szerkesztő, narrátor, rendező), aki segítette volna a mondanivalót megformálni.

A FÉLELEM NEVÉBEN – BENNÜNK ÉLŐ TÖRTÉNELEM...

rendező: Boros Zoltán szin: Boros Zoltán o: Kötő Zsolt, Marosi Géza p: B. Nagy Veronika gyártó: Cinever Bt.

2005, színes, 52 perc, video

Marosvásárhely 1956: Az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem néhány hallgatója, egy baráti kör, az egyik társuk Tesla magnóján Tamási Lajos verset, a Piros a vér a pesti utcán címűt hallgatják meg.

1959. március: ugyanezen, akkor már ötödéves, végzős fiatalokat egy egyetemi gyűlésen ezért a „bűnükért” kizárják a hallgatók sorából. Néhány év kényszerű, fizikai munkásként eltöltött év után (bányászként, lakatosként, fúrómunkásként vagy ólomüveg szerelőként) jórészt visszakanyarodhattak az orvosi pályára, és ki Erdélyben maradt, többen a 70-80-as években átjöttek Magyarországra, és itt helyezkedtek el orvosként. A dokumentumfilm az ő rögös indulásukat és az egész életükre kiható egyetemi döntést járja körbe.

A film címe hangulatában, tartalmában nem tükrözi jól a szereplők mondanivalójának egészét, az orvosok történeteiből a felülemelkedés, a humor, a derű tükröződik inkább: „Ha pozitívan gondolkodik az ember, minden szenvedés erénnyé válik”, „a cementhordásra nem voltam felkészülve, szereztem is két gerincsérvet, ma is így élünk együtt” és hasonlók. Kétségtelen, hogy a félelemre vonatkozó utalás elhangzik a filmben, és a korszakra kétségtelenül jellemző is volt, mégsem ez a film alaphangulata, hanem a „jó lelkiállapotú emberek felülemelkedése a nehézségeken”- hangulat.

A filmnek nagy erénye, hogy minden, helyszínhez kötődő mondanivalót (marosvásárhelyi egyetemi nagyterem, Kultúrpalota, visói uránbánya, borsabányai ólom, réz- és cinkbánya, Farkas utcai templom Kolozsváron, nagyváradi vasútállomás, pócsmegyeri rendelő, zilahi kórház) eredeti helyszíneken vettek fel, ezzel képileg sokat hozzátettek a visszaemlékezésekhez. Nagyot is szólt egy borzalmas és hatalmas bányabejárat-romnál az egyik főszereplő mondata: ez számomra a szocializmus „emlékműve”. A rendezőnek volt mersze formabontó módon vidám, játékos jazz-zongora zenét használni a filmhez, kár, hogy a stáblistából nem tudtuk meg, hogy mi is volt az.

Bár nem a klasszikus értelemben vett 56-os film, a gimnazistáknak mégis jó szívvel ajánljuk.

HARMINCKÉT SOR – 1956

rendező: Mérei Anna szin: Katona Zsuzsa o: Reich László p: Somlai Péter gyártó: Berenice Bt.

2005, színes, 56 perc, video

A film az 1956 utáni megtorlás időszakának eseményeiről szól: két család (egy értelmiségi és egy munkás), Vásárhelyi Miklós és Bali Sándor otthon maradt feleségének, gyerekeinek példáján mutatja be a börtönre ítélt férfiak családjának helytállását, a kort, a társadalom szülte nehézségeket. A személyes sorsok felidézik azt is, hogyan élte meg a magyar társadalom 1956 bukását és a megtorlást, hogyan viszonyultak az áldozatokhoz. Megfejtettük a film a számmisztikáját: a 32 sor a börtönből írható level sorainak számára utal, a film (biztosan nem véletlen) hossza pedig csendes tisztelgés a forradalom előtt.

A visszaemlékezések mellett a (színészek(!) által nagyon jól!) közvetített börtönlevelezés teszi személyessé a filmet. A dramaturgia pedig (idősebb családtag mesél fiatalnak) valószínűleg a mai fiatal nézők megértését és ráérzését segíti. A míves operatőri munka kimagaslik a mezőnyből. Nagyon nehéz papirosokat, leveleket, írott dokumentumokat képernyőn élvezhetővé tenni, értékeljük, hogy ez sikerült. Öröm volt nézni. Ennek a dokumentumfilmnek a versenyprogramban lett volna a helye.

Gimnazistáknak kidolgozottsága, dramaturgiája, személyes történetei, képi világa és hossza miatt jó szívvel ajánljuk.

HETEDÍZIGLEN

rendező: Mohi Sándor, Tényi István f: Tényi István o: Mohi Sándor p: Viktorin Kornél gyártó: Fok Kht.

2005, színes, 63 perc, video

Az alkotópáros folytatja az 56-os nagyítéletesek kusza történetszövését. (Szlama) „Árpád bátyánk” lakótelepi lakásában rezzenéstelen arccal figyeli a videóról vetített, 56-os árvákkal készült képes riportokat. Ahhoz képest, hogy róluk szólna a film, a dokumentaristáknak kettőnél több 1956-ban árván maradt, meghurcolt embert nem sikerült megszólaltatniuk. Hogy pontosítsunk: Ekrem Kemál György „spontán” felbukkanása a Terror Háza előtti csendes megemlékezésen nem tűnt túl hiteles alakításnak. De legalább most nyilvánosan is elmesélhette édesapja forradalmi szerepének és halálának a történetét. A vacakolás az emlékmécses és a koszorú elhelyezése körül nem tartozik a film ihletett pillanatai közé. Ugyancsak itt, az Andrássy út 60. előtt az ismeretlen idős hölgy szomorú sírását és elhaló szavait mindenféle felvezetés nélkül tálalni elég ízléstelennek és olcsó fogásnak hatott.

Egyedül a nevelőintézetben nevelkedett lány és Marek Olga szörnyű történeteiért érdemes megnézni a filmet. Ők azok közé a kisemmizett 56-os gyerekek közé tartoznak, akiket nemcsak a hatalom, hanem a szomszédok, az iskola- és a munkatársak is kiközösítettek, és képtelenek voltak ez ellen bármit is tenni. Szegény származásuk és az értelmiségi pártfogók hiánya tartósította helyzetüket a társadalom peremén. Diákok és tanárok számára is hasznos észrevételekkel szolgál a megbélyegzett emberek és a kisközösségek viszonyának lélektanát a filmben értően elemző szociálpedagógus.

Ami a kilencvenes éveket illeti: a nincstelen, iskolázatlan, kitaszított emberek a rendszerváltás után sem találták meg a helyüket; az 56-os szervezetek nem tekintették az egykori gyerekeket partnernek, de a nagy nehezen megalapított 56-os Árvák Szervezetében is hamar megindult a marakodás a pénzért, ami a szervezet gyors föloszlatásához vezetett. Úgy tűnik, az 1947-es születésű főszereplő sem tudja már ki kivel van: „kilenc éves korom óta iszom azt, amit ti összelövöldöztetek, bennünket itt hagytatok, elmentetek a börtönbe, ti ott enni kaptatok, de én a Kőris utca 9-ben nem kaptam”.

KECSKEMÉT 1956

rendező: Körtési Béla, Martinidesz László szin: Orgoványi István, o: Körtési Béla, p: Martinidesz László gyártó: Fundamentum 93

2005, színes/colour, 60 perc/mins, video

Bármelyik filmet is készültünk megnézni, mindig bíztunk abban, hogy jó filmet fogunk látni. Most is bíztunk ebben, de csalódtunk.

Az alkotás a kecskeméti 56-os eseményeket dolgozza fel, ma még élő szabadságharcosok és szemtanúk vallomásai alapján. A felkelés egyik vezéregyénisége kis ünnepséget szervez bajtársainak. Felkeresik az 56-os emlékművet, majd egy ünnepi asztal körül, és különféle kecskeméti helyszíneken idézik fel a korabeli eseményeket.

A visszaemlékezéseket kapkodó, rángatózó kameramozgások szakítják meg, épületekre közelít őrült sebességgel a kamera, amelyek ettől szinte felismerhetetlenek. Valószínűleg „ott” esett meg a történet, de a „látvány” sem a helyet, sem az eseményt nem érzékelteti. Pedig nagy szükség lenne az egykori helyszínek mai megidézésére, hiszen archív felvétel mindezekről nem maradt. Az alkotás mégsem szűkölködik archív felvételekben. Az alkotók hosszan idézik a forradalom budapesti helyszíneit és eseményeit, a Bem téren, a Margit hídon, a Rákóczi úton stb. készült felvételekkel, és a film végén a megtévesztő képsorok forrását sem tüntetik fel. Esetlegesen és vágóképszerűen, a hangvágások elfedésére, sokszor ismételt bizonytalan tartalmú, fekete-fehér fotókat is bevágnak. Az archív mozgóképek és a fotók kombinációja sem nyer értelmet.

A film készítői több esetben a szereplőikkel sem bántak elég körültekintően. A mondandójukhoz és a megidézett eseményekhez méltatlan helyzetben beszéltették és fotografálták őket.

A magyar történelmi dokumentumfilmek kritikusaitól gyakran hallani: „ez nem film, ez rádiójáték”. Ez az alkotás rádiójátéknak is szerény, mert olyan zavaró elemek vannak az akusztikai szövetben, amelyek nem tagolják és segítik a szöveget, hanem zavarják azt. Időnként (akár mondat közepén) felhangzik a kecskeméti harangjáték: „Kecskemét is felállítja nyalka verbunkját”. A film sajnálatos dramaturgiai mélypontja, amikor az egyik szereplő a Szózatot szavalja, a baráti társaság a Kossuth nótát énekli – egyszerre.

Hosszas műfaji hezitálás után végül is az antifilm meghatározás mellett tesszük le a voksunkat. Az 1956-os forradalom kecskeméti eseményeit Bátki Ferenc, ennek a filmnek a főszereplője néhány éve már könyvben örökítette meg. Nem ő tehet róla, hogy a téma mozgóképes megvalósítása kudarcba fulladt.

Gimnazistáknak ezt az antifilmet nem ajánljuk, még kecskemétieknek sem, mert vagy halálra fogják unni magukat, vagy bekövetkezik a Karinthy Frigyes által már megírt „röhög az osztály”.

RAJZOLT ’56

rendező: Szádvári Lídia f: Szádvári Lídia o: Boldizsár András szerplők: Muray Róbert, Sümegi György művészettörténész, az ÁBTL osztályvezetője p: Vészi János gyártó: Fórum Film Alapítvány, 1145 Budapest, Róna u. 174. telefon és fax: 220-5413 gyártásvezető: Pákozdy Margit, kazettarendelés: (06 30) 991-6497

2005, színes, 27 perc, video

A portréfilmben Muray Róbert festőművész, aki az 1956-os forradalom idején a Képzőművészeti Főiskola adjunktusa volt, beszél az 1950-es évek helyenként nyomasztó főiskolai légköréről, a diákok mozgolódásáról, majd 1956. október 23-ról, amikor egy fényképezőgéppel a kezében vett részt a tüntetésen, a felszabadító fellélegzésről a forradalom napjaiban, és a félelmetes november 7-i vérengzésről, amikor négy diákot megöltek a főiskolán. A főszereplőre is megpróbáltatások vártak, mert ifjonti lelkesedésében a tüntetésen készített fényképeinek egy részét kitette a főiskola faliújságára; több közülük egy olasz képes hetilapban is megjelent – a szerző nevét is feltüntetve. Ennek következményeként egy házkutatás után internálták Kistarcsára, több tekercs filmet és diát pedig elkoboztak. A kényszerű pályamódosítás után több művészeti díjat – hiába a sok felterjesztés – nem kapott meg a Kádár-rendszerben.

A filmben sajnos nagyon kevés forradalom ihlette képzőművészeti alkotást találunk, ezért a Rajzolt ’56 cím félrevezető. A filmben a főszereplőn kívül csak Sümegi György szólal meg szakértőként, azt a meglepő kijelentést téve, hogy számos, a forradalom idején készült képzőművészeti alkotás még mindig műtermek mélyén lappang. Az izgalmakban nem túlságosan bővelkedő, kicsit lassú történetszövés ellenére korrekt, nézhető filmet láttunk.

A végén már csak egy kérdés marad: vajon, a történet ismeretében kinek a korabeli fényképeit láttuk a filmben, ha a szerzőjét a rendőrség elkobozta? A stáblista sajnos erről nem ad felvilágosítást.

SZABAD ÓZD

rendező: Dékány István, szin: Dékány István, o: Balog Gábor, p/p: Buglya Sándor, gyártó: Dunatáj Alapítvány

2004, színes, 95 perc, video

Dékány István a fővárostól távol eső, határ menti iparvárosba kalauzol minket, ahol a forradalom tipikusnak mondható eseménysora (hírek a pesti eseményekről, szervezkedés, felvonulások, munkástanács alakítás, erőszak, áldozatok, szovjet bevonulás, bíróság elé állítás és konszolidáció) kicsiben ugyanúgy lejátszódott, mint az ország nagyobb településein. A történések – egyetem vagy más kiemelt jelentőségű kultúrintézmény híján – természetesen a városi lakosság nagy részét foglalkoztató kohászati üzemek körül zajlottak. A legfontosabb új intézmény az életet szervező munkástanács lett, amely november 19-ig vezette a várost, és saját lapot is megjelentett, a Szabad Ózd-ot. A lap felelős szerkesztőjének Szakács Albertet nevezték ki.

Az ő karakteres figurájáról szólt volna a film, de az alkotók és a nézők szerencsétlenségére a kiszemelt főszereplő a forgatás elején meghalt. A film készítői mentették a menthetőt, a felvett képeket intézetünk Oral History Archívumában található életútinterjú hangfelvételeivel és más visszaemlékezők elbeszéléseivel egészítették ki. A nem mindennapi egyéni sors köré szerveződő témavezetés így kényszerűen átalakult, több fókuszúvá vált. Az ózdiak tették a dolgukat, szervezték az életet, egyezkedtek a régi-új hatalom képviselőivel, ledöntötték az elnyomás jelképeit, egy alkalommal pánikhangulatban meglincseltek néhány ávóst és szabadon írták a híreket – már amikor volt papír. Megismerkedhetünk az ötvenes évek és a megmozdulások fekete-fehérre „maszkírozott” helyszíneivel, a kisváros világával, az október 23-án a városban haknizó jugoszláv vendég (jazz!) zenekarral.

A film legnagyobb erénye, hogy nem akarja felnagyítani az események jelentőségét; ez egy kisváros, tűzoltózenekarral, szerény vágyakkal és lehetőségekkel – nem itt fogják megváltani a világot. Talán ennek bemutatására nem kellett volna 95 perc. A tanulság: az élet megy tovább, a zenekar muzsikál. Szakács Albertet, a hétköznapi hőst, viszont a rendcsinálás jegyében majdnem a halálba küldték.

Korrekt, akciómentes film, kitartó és a rézfúvós zenéért rajongó nézőknek ajánljuk. Jó pont: Beethoven ezúttal elmaradt.

A SZABADSÁG DÜHE

rendező: Colin Keith Gray f: Colin Keith Gray o: Megan Raney Aarons p: Kristiny Lacey gyártó: Wolo Entertainment, Grainey Pictures, Cinergi

2005, színes, 90 perc, video

Hoppá, egy film! Persze sejtettük, hogy a korábban megtekintett 56-os témájú dokumentumfilmhez képest más élményben lesz részünk, hiszen az alkotók többsége amerikai – a producerek között Andy Vajna mellett nem kis meglepetésre Quentin Tarantino nevét is olvashatjuk. Még egy szembetűnő különbség: itt a film készítői évekig dolgozhattak munkájukon. Szerencsére megérte.

A film elsősorban amerikai közönségnek szól, ezért olyan dolgokat is elmagyaráznak dióhéjban, hogy Mit jelent a kommunista diktatúra? Mi az a Magyarország? Kik a fő reprezentánsai? Mit jelent a vízilabda? stb. – amelyekkel a hazai közönség tisztában van. (Bár a középiskolai tanároktól származó információink alapján teljesen biztosak nem lehetünk ebben.)

A dicsőséges forradalom és az ötvenes évek világverő magyar vízilabda válogatott párhuzamosan futó történetének dramaturgiai csúcspontja a Melbourne-i Olimpia véres botrányba fulladó szovjet–magyar mérkőzése. (Nyertünk, igaz, hogy mindenki nekünk drukkolt, a nézőktől a bírókig.) Az érzelmi fokozást nemcsak a forradalom megjelenített, és természetesen az edzőtáborban készülő pólósokat is megérintő rendkívüli eseményei, hanem a saját időszámítás bevezetése is elősegíti: a feliratokban a dátumok mellett azt is feltüntetik, hogy hány nap van még hátra az olimpia kezdetéig, hiszen a sportolóknak ez mindennél fontosabb.

A Szabadág dühe a magyar gyártású filmekhez képest óriási anyagot mozgat meg, megszólaltatják a még életben lévő hét egykori válogatottat, a szovjet csapat tagjait is, az ’56-ban Amerikába disszidált hírességek közül Király Bélát, Lipták Bélát, és feltehetően a nemzetközi kitekintés kedvéért Szergej Hruscsovot, az egykori pártfőtitkár fiát. Rengeteg archív felvételt használnak, és a vízilabda bemutatásához segítségül hívják az Egyesült Államok 2002-es férfi válogatottját is.

Mindezek nyomán egy izgalmas, pörgő, humorban és katartikus pillanatokban gazdag filmet láthatunk. Úgy véljük, a kisebb tárgyi pontatlanságok és leegyszerűsítések dacára végtelenül hálásak lehetünk a rendező-operatőr testvérpárnak, mert filmjükkel külföldiek, és magyarok számára egyaránt befogadhatóvá teszik a forradalmat, népszerűsítik a vízilabda sportot, Budapestet és egész Magyarországot. A képsorokat nézve dagadunk a nemzeti büszkeségtől, és úgy jövünk ki a moziból, hogy jó magyarnak lenni És: folyt. köv. – idén elkészül a játékfilmes verzió is.

TANÁCSELNÖK A FORRADALOMBAN

rendező: Siklósi Szilveszter f: Siklósi Szilveszter o: Tóth-Szöllős András p: Tóth-Szöllős András gyártó: Elefánt Stúdió Bt.

2005, színes, 38 perc, video

A teremben az a rendkívüli élmény ért bennünket, hogy uraltuk a mozit, rajtunk kívül nem jelent meg senki. Ám a film közepére, hála a notórius későknek, négyre növekedett a nézők száma.

A mozivásznon zajló majdnem események még ezt a keménymagot is lehangolták. Bárminek is nevezzük a látottakat – home videó, hangjáték vagy antifilm – a filmszemle színvonalát mélyen alulmúlták. A home videót nézve leginkább azzal voltunk elfoglalva, hogy a képet a hanghoz igazítsuk, ugyanis az antifilm készítőknek ezt nem sikerült megoldani. Így az amúgy is rendkívül statikus hangjáték tartalmára nehezen tudtunk koncentrálni.

Az alkotók három eszközzel éltek:

1. a főszereplőt vették fel mesélés közben, otthoni környezetben, emellett

2. hódmezővásárhelyi házsorokat úsztattak egymáson félig áttűnésben, elsősorban vágóképként, és

3. néhány dokumentumot, illetve újságcikket mutattak a nagyképernyős olvasásgyakorlásra moziba tóduló fanatikus csoportnak.

Ez utóbbi intellektuális tevékenységben időnként egy narrátor is segített, de úgy látszik, hogy az ő szövegét túl korán vették fel, ezért eredményét tekintve nem sikerült mindig megnyugtatóan befejeznie a mondatot. Az alkotás alaptónusát színétől teljesen indokolatlanul megfosztott videószürkének lehetne leírni.

Amúgy a történet Török Istvánról szól, akit munkáskáderként a párt 1956. október 28-án Hódmezővásárhely tanácselnökévé nevez ki. A korábbi hatalmi rend és a felkelők között elhelyezkedő fiatal tanácselnök sikeresen közvetít a két fél között, végül azonban mégsem tud politikusként betagozódni az új rendszerbe. Hiába támogatja Kádár konszolidációs politikáját, az októberi követelések egy részét nem tagadja meg, így elveszti a párt bizalmát. 1957 nyarán leváltják tisztségéből, és államellenes összeesküvésben való részvételért másfél évre bebörtönzik. Ott aztán, mint kifejti, van ideje gondolkozni a történteken. Sajátos konklúziója a következőképpen foglalható össze: politikusnak csak az menjen, aki kellően hajlékony ahhoz, hogy korábbi álláspontját megváltoztassa. Ő nem ilyen ember, felesleges volt beleártania magát a „dolgokba”. De nem bánt meg semmit, ezért nagyon nehezére esett, hogy saját elvtársai hurcolták meg.

A film utolsó öt perce az addig látottakhoz képest hirtelen felpörög. Török ekkor meséli el, hogy felesége nem bírta a feszültséget, az ő gorombaságát és öngyilkos lett. Lett volna itt sorsdráma, csak nem sikerült kibontani. Majd az is kiderül, hogy a képriport 1990 körül készült, mivel a főszereplő 1993-ban, 68 évesen meghalt. Így a home videó jelleg sem szorul külön magyarázatra, csak azt nem értjük, hogy régi, megromlott minőségű felvételek lejátszását az alkotók és támogatók miért tekintik filmnek?

Esti mese helyett ajánljuk.

A VADDIÓFA ÁRNYÉKA I. – A MEGÉLT FORRADALOM

rendező: Péterffy András f: Péterffy András o: Maros Gábor, Nagy Ernő p: Maros Gábor gyártó: Euromozaik Alapítvány

2005, színes, 56 perc, video

A portréfilm egy szép szituációval indul: Rácz Sándor, a főszereplő, a 301-es parcellában elmondja, október 23-a táján mindig kijön ide, hogy egy-egy frissen hullott diót a zsebébe csúsztasson, és hazavigyen a falujába, hogy az udvarán növekedő diófa majd akkor is emlékeztesse a kivégzett bajtársakra, ha már nem tud ide kijönni.

A kerettörténetnek gondolt szitáció után egy szabályos portréfilm kezd kibontakozni: Rácz Sándor a Standard (később Beloiannisz) gyárban eltöltött tanonc, majd fiatal munkásidejére emlékszik, a háború utáni időszakra, a korabeli munkás-önigazgatásra, és személyes közelítésen keresztül hamar eljut 1956. október 23-ig, a Sztálin szobor ledöntéséig. A főszereplő mondanivalója összeszedett, a felvételi helyzetek azonban nagyon konfúzusak. Az interjúalannyal először villamosozunk a Beloiannisz gyár felé, aztán a Móricz Zsigmond körtér a helyszín, majd valószínűleg a gyár előtt (de a környezetből nem érzékelünk semmit), aztán hirtelen egy fiataloknak tartott előadás kellős közepébe csöppenünk, majd egy szabályos, ülő interjúszituációba. A mondanivaló mindig szépen továbbgördül, csak az interjúalany váltogatja az ingeit, nyakkendőit, zakóját, egyik helyszín a másik után, lélegzetvétel nélkül, folyamatos beszédfolyammá szerkesztve.

Pár perc után rávesszük magunkat, hogy ne ezekre a zavaró elemekre figyeljünk, hanem arra, amit mond, hiszen nagyon érdekes: beszél a Munkástanácsok megalakulásáról, arról, hogy hogyan választották (többször) ellenszavazat nélkül Munkástanács elnökké és Kádár Jánossal való tárgyalásaikról. Szívszorítóan szól a november 23-i sztrájkról, amikor Budapest utcái kiürültek, és a december 4-i nőtüntetésről. Megrázó, amint elmeséli letartóztatásának körülményeit, a tárgyalást. A végkövetkeztése: „Én ezt (az utat) nem választottam. Én csak szerszámkészítő akartam lenni.”

Meg kell becsülni az olyan interjúalanyt, aki ilyen szabatosan, nyomdakészen fogalmaz. Ezért is volt lehetséges, hogy az alkotó olyan hömpölygő beszédfolyamot szerkesszen a felvett anyagból, amit nem kellett lefedni „vágóképpel” – kényszerűségből. Ez persze nem azt jelenti, hogy az alkotásból ne hiányozna a kép. Nagyon hiányzik. Az elmondott történetek, helyszínek adnák magukat: a korabeli Standard, Beloiannisz gyártól, a Sztálin szobor ledöntésén át a főszereplő személyes dokumentumaiig, a képek hiánya nagyon erős. Az egy idő után sajnos monotonná váló beszédfolyamot is megtörte volna, képi információival erősíthette volna a hallottakat. (Legalább) a fiatal nézőkre gondolva, a személyes történeteket valamelyest bele kellett volna helyezni a forradalom folyamatába, és a beszélgetés során felmerült neveket, kifejezéseket (Gáspár Sándor, Bali Sándor, duplanullás ügyek stb.) pedig értelmezni kellett volna. Ezek alapján a látottakat leginkább a „kamerával felvett, szerkesztett oral history interjú” vagy a „filmdokumentum” műfajába sorolnánk.

VESZÉLYES KÉPEK I-II.

rendező: Kecskeméti Kálmán, szin: Kecskeméti Kálmán, o: Gulyás János, p: Kun Mária, gyártó: K&G Bt.

2005, színes, 50+55 perc, video

Interjúk képzőművészekkel, akik 56-os munkáik miatt retorziókat szenvedtek el, börtönbe kerültek vagy emigrációba kényszerültek.

A film bemutatja azokat a képzőművészeti alkotásokat is, amelyek a forradalom napjaiban készültek. Pl. Rapaich Richád Lille-ben élő festő – fényképezőgép híján – a forradalom napjaiban szedett-vedett-talált papírfecnikre, az időpontot és a helyszínt megjelölve, nagyon életszerű ceruzarajzokat készített a látott eseményekről.

Fontos interjú Franciszek Starowieyski lengyel grafikussal, a forradalommal való lengyel szolidaritás jelképéről, a síró galamb motívumról. Interjú Kéri Ádám festőművésszel, akinek 1973-as triptichonja első képén egy piszkosfehér téglafal látható, a másodikon ugyanez a fal egy géppisztolysorozat golyónyomaival, végül a fal lemeszelve: a forradalom és a felejtés szimbólumai. Beszélgetés Haraszty István szobrászművésszel, aki a Kádár-korszakban az október 23-ákat úgy ünnepelte, hogy minden évben 56-os emlékművet készített saját magának (a filmben látjuk az 1962-es, 64-es, 67-es emlékező szobrait).

A film gondolatébresztő, mert a nagyközönség számára teljesen ismeretlen műalkotásokat is megmutat, amelyek a hozzá tartozó történetekkel együtt kiadnák egy évfordulós kiállítás anyagát egy galériában. Biztos látogatói lennénk!

A film egyik szakértője Sümegi György, akinek KÉP–SZÓ. Képzőművészek ’56-ról című könyve ebben a témában alapmű.

Ajánlás gimnazistáknak: a film érdekes, szerkesztett, de hosszú (a két rész 105 perc). Kicsit túlbeszélt, egy rövidebb, sűrűbb film nézhetőbb lenne. Szakirányú (pl. képzőművészeti) iskoláknak ajánljuk, de inkább részeként levetítve.

Filmtotók: www.magyar.film.hu, Információs filmek katalógusa
Helyszíni felvétel:M. Topits Judit

A 37. Magyar Filmszemle 1956-os tematikájú dokumetumfilm kategóriában az 1956-os Intézet Virtuális Nagydíját

a KÉPZELT FORRADALOM – AVAGY OSZTRÁK-MAGYAR ROMÁNIA

című alkotás nyerte el.

A film a hazai közönség számára érdekes és ismeretlen témát dolgozott fel. Az dokumentumfilm-készítőket sújtó kis költségvetés ellenére az alkotók képi világában változatos filmet sikerült összeállítaniuk. Eredeti helyszíneken forgattak, megszólaltatták a főhőssel egykor személyes kapcsolatban álló embereket, és az archív felvételeket is értő módon illesztették a filmbe. A történet dramaturgiailag jól felépített, mindenki számára könnyen követhető. Külön erénye a filmnek, hogy egyszerre mutatja be a főhős portréját, az erdélyi kisváros, Arad világát és a román állambiztonsági szervezet kíméletlen gépezetét. A film ideális hossza szintén segíti a befogadást.

A Képzelt forradalom mellett Mérei Anna Harminckét sor – 1956 című alkotása volt versenyben az első helyért, végül mégis a fiatal filmkészítőket részesítettük előnyben, ezzel is bíztatva őket a további történelmi témájú filmek készítésére.

A mezőnyből messze kiemelkedő A szabadság dühe című film a legjobb külföldi alkotás díját nyerhette volna el. A professzionális módon megkomponált dokumentumfilmet közönségsikerre is esélyesnek ítéljük, reméljük minél több emberhez fog eljutni.

Összegzés

A 37. Magyar Filmszemlén tizenhat 1956-os témájú dokumentumfilmet láttunk:

Ata filmje – Ata Kandó portré, Eötvenhat, Hazatérés – Koszmovszky Edina, Képzelt forradalom – avagy Osztrák–Magyar Románia, 56-os nagyítéletesek, És félt a Párt – keletnémet szolidaritás a Forradalommal, A félelem nevében – bennünk élő történelem..., Harminckét sor – 1956, Hetedíziglen, Kecskemét 1956, Rajzolt ’56, Szabad Ózd, Tanácselnök a forradalomban, A szabadság dühe, A vaddiófa árnyéka I. – A megélt forradalom, Veszélyes képek I–II.

Egy filmet: Ismeretlenek – „Jogunk van emlékezni a mártírokról...” más produkciókkal való időbeni ütközés miatt nem tudtunk megnézni. Nem gondoltuk, hogy ilyen hamar bennünket is érinteni fog a bevezetőben kifogásolt „a gyártó címe, telefonszáma” adat katalógus-beli hiánya. Elérhetőség híján a Filmszemle központot hívtuk, ahol az információs programról semmiféle tájékoztatást nem tudnak adni, a Filmművész Szövetségnél csak az üzenetrögzítővel tudtunk volna beszélni, a Magyar Történelmi Film Alapítvány pedig, mivel nem támogatta a filmet, szintén nem tudott kazettát adni. Így marad a magyarázkodás és a kérdés, hogy mit tegyen, aki mégis szeretné megtekinteni ezt vagy azt a filmet?

A dokumentumfilmes zsűri elnöke, Dér András értékelése szerint: „Sajnos kevés ’56-os témájú dokumentumfilm készült, pedig idén van a forradalom ötvenedik évfordulója.” Mi a tizenhét filmet az összterméshez képest inkább soknak találtuk, de talán azért – nem árulunk el nagy titkot –, mert nem volt minden perce élvezet...

Sok olyan film készült idén (is), amely témájául egy, a forradalomban szerepet játszó személyt vagy közösséget, egy település 56-os eseményeit helyezte a középpontba. Ez még önmagában nem lenne baj, de ezekből a mikrotörténetekből nagyon ritkán bontakoztak ki a nagyobb történelmi összefüggések. Ilyesmivel próbálkozott a jénai egyetemisták történetét feldolgozó És félt a Párt – keletnémet szolidaritás a Forradalommal című film – csak sajnos nem sikerült elég jól kidolgozni. Ezért üdítő kivétel a tágabb horizontú A szabadság dühe.

A vetítések során sokszor az volt a benyomásunk: nem filmet, hanem kompromisszumot látunk. Köztudott, hogy a dokumentumfilmek minőségét nagyban befolyásolja a filmre fordított pénz. Akkor lehet hangmérnököt, zenei szerkesztőt fizetni, külföldön forgatni, archívokat vásárolni, ha belefér a büdzsébe. Persze nem minden a pénz: jó néhány alkotás után megállapítottuk: ezen a rendezőn egy zsák pénz se segítene! Ám sok olyan filmet is láttunk, amelyről bizony lerítt a kényszerű takarékoskodás. Pl. a Veszélyes képek I–II. esetében szívesen néztük volna még a lengyel 56-os archívokat, nemcsak a bevágott két snitt erejéig (hiszen van belőle még bőven), de bizonyára nem tudtak több pénzt fordítani erre a célra. Másik példa: megkritizáltuk a Képzelt forradalom – avagy Osztrák–Magyar Romániát, mert a film elejét szépen lezörejezték, a folytatásban azonban elmaradt az aláfestés. A fiatal alkotók – magyarázatképpen – elárulták, hogy már nem tudták kifizetni a hangi utómunka befejezéséhez szükséges vágószoba árát, így is saját zsebből állták a költségek végét. Ezeken a filmeken biztos segített volna, ha több pénzt költhettek volna rá.

Jól ismerjük a dokumentumfilmek finanszírozási problémáit, hiszen műhelyként az 1956-os Intézet is produkál évente 1–3 történelmi dokumentumfilmet. Az elmúlt években többször előfordult, hogy a Magyar Történelmi Film Alapítványhoz beadtunk egy–egy dokumentumfilm-tervet szerény, de reális költségvetéssel, amelyre megítélték a kért összeg egyharmadát. Ilyenkor el kell kezdeni sürgősen más forrás után nézni, – ez kisebb gyártó cégnek szinte lehetetlen feladat – vagy hozzátenni annyit, hogy a kompromisszum helyett filmet hozhassunk létre. Műhelyként sokszor gondoltuk, és az idei teljes 56-os filmtermés megtekintése után megerősödött bennünk a felismerés: sokkal hatékonyabb lenne ugyanennyi pénzből feleannyi produkciót támogatni – és a filmek bizonyára élvezhetőbbek lennének.

Van itt még valami, ami ennyi történelmi dokumentumfilm megtekintése után nagyon szembeszökő: az archívok kezelésének problémája. Az Eötvenhatról szóló egyik filmkritikában felrótták a film alkotóinak, hogy miért csak másfél perc archív felvételt használtak a filmben. Pedig ez világos: ennyihez tudtak legálisan hozzájutni, és ezt a stáblistán fel is tüntették. Ez a film azonban kivételnek számít. Ugyanis sok olyan alkotást láttunk, amely hemzseg a korabeli archív felvételektől (sokszor ráadásul zavarosan és oda nem illően), és a stáblista semmiféle információt nem ad az eredetükről. Bennünk, egy történeti kutatóintézet munkatársaiban, napról–napra felmerült a gyanakvó kérdés: no de honnan vannak az archívok? Az amerikai finanszírozású A szabadság dühe című film, és a dokumentumfilm fődíjas Fekete kutya – Történetek a Spanyol Polgárháborúból esetében ez nem volt kérdés. Sok archívot vásároltak, és büszkén ki is írták a stáblistára. Az általunk látott történelmi filmek közül csak ezek minősültek archív szempontból „eurokonform” alkotásoknak. Külföldön nagyon megbecsülik az archív filmeket, és komolyan veszik a felhasználásukkal kapcsolatos írott és íratlan szabályokat. A magyar dokumentaristák többsége azonban úgy tűnik, nem ismeri, és nem tiszteli ezeket a szabályokat.

Az alkotók a stáblistákon egyébként nemcsak az archív mozgóképek forrásait nem szeretik feltüntetni, hanem a felhasznált fotókról, zenékről is elmulasztják tájékoztatni a közönséget.

Végső összegzésképpen: az idei 56-os témájú dokumentumfilmek között találtunk számunkra nézhető, szerethető filmeket, de azért itt is érvényes a mondás: kevesebb több lett volna.