1956 tripartituma, Élet és irodalom, 2002. június 21. 24. o.

Szakolczai Attila: Az 1956-os forradalom és szabadságharc, Élet és irodalom, 2002. május 3. 23. o.

Egy és egyharmad évszázada annak, hogy az 1848–49. évi magyar forradalom és szabadságharc első „enciklopédiája” elhagyta a nyomdát. Deák Ferenc szűk két évtizedben mérhette a „szomorú emlékűnek” nevezett éveket, melyek a dicsőséges Március és a neki méltó emléket állító kötet megjelenése között elteltek. Szerzőként Vargyas Endre jegyezte a munkát. Széchenyi Akadémia-alapításával nyitja és a bukás után külhonba induló „bujdosók” névsorával zárja a kötetet. A hétszázötven oldalas leírásban kétszáz kép, száznál több levél, emlékezés, kiáltvány, hadparancs (vagy azok részlete), az eminensek portréja – írásban és képben elbeszélve – ad sok műfajú panorámát a jeles napokról. Az évtizeddel későbbi, 1879-es második kiadás már „a kegyelet emlékeit” is gondosan számba veszi. Csornától Zsolnán és Vácon át Aradig, Háromszékig álltak már akkorra a 48-as hősöknek tisztelgő honvédemlékoszlopok.

Nem tudom, hogy Szakolczai Attila forgatta-e az említett kötetet. Felépítését tekintve mégis ahhoz hasonlítható leginkább Az 1956-os forradalom és szabadságharc címen közreadott ötödfélszáz oldalas munkája. Histórikusi történetmondás, szemelvények különböző műfajú dokumentumokból, gazdag breviárium élők és holtak visszaemlékezéseiből, másfél száz korabeli fotó az eseményekről, feleannyi életrajz a résztvevőkről, az akkori arcukat mutató fényképpel. Az összevetés persze csak a tempora mutandur különbségeit figyelembe véve helytálló. A munka születése szempontjából sem elhanyagolható, hogy 56 bukása után kétszer akkora volt a „szomorú emlékű” évek száma. Bő generációváltásnyi idő elteltével lehetett szabadon emlékezni, szólni róla. Az emlékeket a közben eltelt idő újabb és újabb hordalékai visszamenőlegesen is befolyásolták. A módszeres kutatás alig több mint egy évtizede indulhatott meg az egykorú dokumentumok maradékaiban.

S még valami. A szerző öt évvel a forradalom után született. Nem átélő kortárs, mint a fentebb hivatkozott Vargyas. Ez ugyan adottság, de a munka alapján az mondható, hogy előnyt kovácsolt a későn jövők „hátrányából”. Szakolczai számos epizódot emel be az „örökkévalóságba” memoárrészletek bőkezű közreadásával. Az egymást követő eseményeket, mozzanatokat érintő dokumentumokból ugyanilyen bőségesen válogat. Ezek különböző látószögből tükrözik a történteket, hol reflektálnak egymásra, hol meg elbeszélnek egymás mellett. Az egyidejű írások és a visszatekintő emlékezések ütköztetését a harmadik nagy egység végzi el, ahol a szerző „mondja a magáét”. A kötet – kismonográfia terjedelmű – bevezető tanulmánya ugyanis nemcsak ezekből építkezik. A jelenleg ismerhető, hozzáférhető forrásanyag tárházában otthonosan mozogva formálja meg a szerző a forradalom pannóját. Lehántja a fölösleget az ön-agyonmagyarázók litániájáról, mellőzhetetlen intuícióval rekonstruál ott, ahol a források töredezettek, s az emlékezők memóriája is szelektív. A főszereplők szavai, cselekedetei a dramaturgiailag megkívánt súlypontokon értelemszerűen kapnak nagyobb teret. Az ötödrangú epizódistát csak arra az időre engedi előtérbe a színpad hátsó traktusából, amikor szerepe megkívánja. Szelektál, értelmez, szembesít, végzi histórikusi dolgát, s teszi ezt olvasmányos nyelvezeten, jó arányérzékkel. 

Tripartitum, mondottam feljebb a főbb műfaji blokkokra utalva. A szerző önmagát is fegyelmezve illeszti tárgyát hármas könyvbe. Az első blokkot alkotó tanulmány a forradalom előzményétől a kiteljesedésen át annak utóéletéig nyolc fejezetre tagolódik. Majd – a megismételt fejezetcímek alá sorakoztatva – ugyanezen szerkezeti rendben következnek a dokumentumok, illetve a visszaemlékezések. Az áttekinthető szerkesztés révén a munka egyaránt olvasható lapról lapra, „hagyományos” rendben, s lehetőséget nyújt egy-egy mozzanat különböző műfajú megjelenítésének követésére is. Kézikönyvként éppúgy forgatható, mint ahogy középiskolai specializáción vagy főiskolai szemináriumon való feldolgozásra. (Utóbbi hasznosítást segítik az életrajzok, a kislexikon tárgyszavai.) Nincs mód reflektálni a könyv minden részletére. Három jellemző vonása azonban említést kíván.

a) Szakolczai Attila azon kutatók – egyre bővülő – köréhez tartozónak tekinthető, akik a módszeres alapkutatások eredményei révén távolodnak a „tizenkét nap, amely megrengette a Kremlt” felfogástól. Nem az 56-os forradalom és szabadságharc jelentőségét illetően, hanem annak időtartama tekintetében. A nyitány marad október 23. Az addigi eseményeket – mondhatni, hagyományos módon – az „előtörténet” részeként tárgyalja. Az új felfogást inkább a november 4-i második szovjet invázió után történtek interpretálása mutatja. Már a „Magyarország ellenáll” fejezetcím is szakít azzal a korábbi közelítéssel, mely ettől kezdve többnyire „utóvédharc” címszó alatt taglalta az újabb fejleményeket. A több mint egy – ritkábban másfél – hónapon át működőképes forradalmi szervezetek aligha tehették volna ezt a maguk mögött tudott társadalmi szolidaritás nélkül. A pártközponti-kormányzati centrum kikapcsoltatott ugyan a szovjet intervenció nyomán, de a forradalmi bizottságok, a munkástanácsok, valamint a bázisszint szervezeteinek működése szinte ekkor teljesedik ki. Ez, utójáték helyett, a forradalom második – egyben hosszabbra nyúló – etapjának tekinthető. 

b) Ugyanez a közelítés nyújt módot arra is, hogy az ország különböző városaiban, falvaiban zajló események jelentőségükkel arányban kapjanak teret a leírásban. Ezen vonulat súlyarányos megjelenítése egyértelműen üdvözlendő „revizionizmus”, s nemcsak az 56-ról szóló összefoglalókhoz képest. A pesti ún. kormányzati negyedre koncentráló, illetve a pártellenzéket és értelmiségi holdudvarát exponáló eddigi ábrázolások is motiváltabbá válnak azáltal, hogy mellettük-mögöttük kellő részletességgel elevenedik meg az országos tájkép mind csata közben, mind pedig csata után. A kiterjedt „56 vidéken”-kutatások hozadékát szükséges és elégséges mértékben szervesítve előadásába Szakolczai nem követi azt a rossz tradíciót, mely a huszadik századi magyar történeti összefoglalók általános jellemzője: az „országtörténetek” rendre a Duna-parti Parlamentre és pártközpont(ok)ra, a tágabb értelemben felfogott politikai elit históriájára redukálódnak, a látóhatár a Kiskörútnál, illetve a budai várnegyednél zárul. Nem kisebbedett meg annyira a „trianoni Magyarország”, mint amilyen mértékben mellőzött „a vidék” a különböző, országosnak mondott összefoglalókban. A szóban forgó munka a terjedelmi korlátok közepette is újra kitölti a kilencvenháromezer négyzetkilométernyi Magyarország térképét. Mosontól Békésig, Nógrádtól Baranyáig terjedően – az esetenkénti sajátságokat is felvillantva  – szól az 1956-os forradalom és szabadságharc különböző mozzanatairól. 

c) A kötet harmadik karakteres vonulata a „Március – októberben” hívószavakba sűríthető. Köztudott (?), hogy az „októberi ifjak” mind a pontokba szedett követelések papírra vetése során, mind az emlékművek – Petőfi és Bem szobra, Batthyány-örökmécses – szimbolikus használatával milyen mértékben merítettek az évszázaddal korábbi forradalom és szabadságharc hagyatékából. A párhuzamok nem mentek (teljesen) feledésbe, így ez esetben nem újrafelfedezésről, súlypontáthelyezésről van szó a kötet lapjain. Arról azonban igen, hogy a szerző – úgy tűnik – „előre megfontolt szándékkal” nyomatékosít. Azon van, hogy a forradalmár elődök cselekedeteinek 1848 és 1956 között megvonható íve ne halványuljon. Szó sincs historizálásról, ellenkezőleg. A múlt, „a történelem” aktuális szükségletekhez igazított releváns „használatával”, illetve ennek a nemzettudati komponensnek az ébren tartásával van dolgunk. Az erre vonatkozó utalások mindig olyan helyen jelennek meg, ahol erőltetés nélkül „funkcionális” értelmük van. Más esetekben pedig tömör, lapszéli magyarázó jegyzet igazítja el az olvasót. Jelezve például, hogy az 1956-os egyetemi pontok között visszatérően olvasható „Duna-konföderáció” indítványa (Teleki László hiábavaló egykorú szorgalmazása ellenére) nem 48-as hagyaték. Az emigráns Kossuth breviáriumából mintegy antedatálva, később épült be a forradalmi ideák tárházába.

Az elismerést érdemlő főbb jellemzők számbavétele mellett egyes szöveghelyek olvastán mód nyílott berzenkedésre is. Lássunk ezek közül is néhányat. Az október 25-i Parlament előtti vérengzés következményeinek felelevenítése során Gerő Ernő azonnali leváltása mellett említhető lett volna, hogy Piros László belügyminisztert egyidejűleg menesztették. A dokumentálás követelményének eleget teendő, jó ideje keresi a szakma (és mások is) a Kossuth téri tömeggyilkosság felelősét (felelőseit). Mind ez ideig csak – a jogászoktól elnézést kérek a pongyola formuláért! – közvetett corpus delicti került elő. Ehhez képest úgy vélem, legalább ilyen súlyú „beismerésnek” tekinthető az MDP vezetésének azonnali reagálása: a politikai rendőrséget is irányító belügyminiszter kiebrudalása. Bibó István nem a németek kitelepítése elleni tiltakozásul mondott le belügyminisztériumi tisztségéről. Nincs tudomásom arról, hogy Péter Gábort 1952-ben (!) leváltották és kizárták volna a pártból. Nem szerencsés, hogy Cholnoky Tibort, a BME rektorát a névmutató – rossz névalakban – Cholnoki (Csornoky) Viktorral azonosítja, aki Tildy Zoltán köztársasági elnök veje és (kivégzett) kisgazda parlamenti képviselő volt. A kötet nem szól „a harcok december eleji kiújulásáról”, de az életrajzi blokkban írtak szerint Csongovai Per Olaf – úgymond – ennek hírére tért vissza franciaországi meneküléséből. Inkább csak a következetlen fogalomhasználat körébe sorolható, hogy Kádár János egyik alkalommal „a rákosista pártállami rendszert restaurálta”, előtte és utána viszont viszszatérően arról értesülhet az olvasó, hogy Kádár Rákositól is és rendszerétől is elhatárolta magát. Az viszont – önmagát is beleértve – igaz, hogy Kádár a másod-, harmadvonalbeli rákosista kádergarnitúrára támaszkodva restaurálta a pártállami egyeduralmat. 

Talán nem csorbítom megbocsáthatatlan mértékben Szakolczai Attila teljesítményének értékét, ha kiadom őt, s egyedül a kolofonba rejtett mondatát idézem: „Ez a könyv nem születhetett volna meg az 1956-os Intézet külső és belső munkatársainak tízéves gyűjtő- és kutatómunkája, illetve az ennek eredményeit rögzítő adatbázisok nélkül.” Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete egy évtized során mintegy hetvenöt önálló kiadványt adott közre a szóban forgó tárgykörben. Ebben nem szerepelnek azok a munkák, melyeknek „csak” támogatója volt, illetve amelyeket munkatársai más könyvesházak, folyóiratok cégére alatt jelentettek meg. Megfordítva: ha csak a most recenzeált kötet elkészítéséhez szükséges publikus és forrásmatériát gyűjtötték volna össze, már akkor is teljesítették az alapító okirat megszabta feladatokat. Holott szó sincs arról, hogy „csak ennyit” teljesítettek volna. Ezt honorálták azzal, hogy fennmaradásukat próbálták ellehetetleníteni a költségvetési támogatás megvonásával…

Az 1956-os forradalom és szabadságharc azon munkák közé sorolódik, melyek recepciója messze túlterjed a céhbeli diskurzusokon. Ennek sokkal kevésbé oka a mű milyensége, szakmai megítélése, mint inkább magában a forradalom recepciójában mutatkozó – folytatólagos – társadalmi-politikai meghasonlottság. Ma már közhely, hogy a „kis októberi” utóélete éppúgy aktuálpolitikai fertőzöttséggel terhelt, mint ahogy az évszázaddal korábbi „Nagy Márciusnak” is ez jutott osztályrészül. Azzal szemben is minden rendszernek, kormányzati rezsimnek kimutatható averziója volt, miközben ugyanezen rendszerek/kormányok próbáltak belőle egyidejűleg hasznot is húzni. Jókai a fél életművét odaadta volna (Nagy Bella apprehendálása ellenére – versus jogdíj), ha az 1898. évi szemicentenáriumon összebékíthette volna Ő (K. u. K.) felségét, Ferenc Józsefet Kossuth Lajos emlékével. Petőfi születésének századik évfordulóján maga a kinevezett írófejedelem, Herczeg Ferenc szemfényvesztette át a szláv Petrovics Sándort a „turáni tisztítótűzön”, hogy a konzervatív-autoriter irredenta kurzusnak is kedves magyar géniuszként konfirmálhassa. Horthy és Rákosi egyaránt ambicionálta, hogy a „Gyula vitézek” (legyen az Somogyváry vagy Háy) március idusán felkenjék őket a forradalom vívmányainak letéteményeseivé, éppen aktuális kiteljesítőivé stb.

Tulajdonképpen ennek a történelmi tradíciónak vagyunk hűséges folytatói – immár 1956-tal kapcsolatban is. Egyszerre viszolygunk tőle, s szeretnénk ha hozna még egy százalékot az aktuális támogatottsági rátára. Ha nincs évente lefölözhető píár-értéke: abcúg! Révai József, még a múlt században letűnt „átkosak” egyikének ideológiai komisszárja mindent megtett azért, hogy Széchenyi, Szemere, Batthyány kiakolbólíttassék a negyvennyolcasok panteonjából. Hogy néz már az ki, ha a viszszamenőlegesen éppen „népivé” fazonírozott polgári forradalom vezérkarában mágnások, grófok, bárók állják körül a Rákosival behelyettesített Kossuthot. Kutyából nem lesz szalonna: el is hordatták a Parlament előtti „régi” Kossuth-emlékművet, s a helyére emelten lecserélték a „grófok gyülekezetét” a „forradalmi népet” megszemélyesítő figurákra. A népi kezdeményezésként hirdetett centenáriumi „Március körök” tagjai pedig már vitézül esküdhettek „népünk bölcs vezérére”, Rákosi Mátyásra, mint az „igazi” 48-asok egyenes ági leszármazottjára. (Sokan voltak – de nem elegen –, akikben ez déjŕ vu érzést keltett: alig fél évtizeddel korábban még Horthy családfáját retusálták hasonló irányba.)     

Abban manapság már konszenzus vélelmezhető historikusok, pártpolitikusok és kurzus-slapajok között, hogy Révaiék-Rákosiék eljárása kellően bornírt volt. De eddig, s ne tovább! Egy rendszerátalakítás után – nem is szólva a több mint kormányváltásról – már vígan lehetnek de genere grófok és vitézek polgári forradalmat vezénylő demokraták, aktuálisan és visszamenőlegesen egyaránt. De kommunistából – még ha az közkeletű jelzővel „nemzeti” volt is, s ha forradalom élén állt is – nem lehet hazafffy. Hogy melyik kutyából lehet szalonna, azt én mondom meg… Ő és társai mártíriumukkal sem nyerhetnek bebocsáttatást a neofita polgárok demokrata köreibe.

1848-ról azért kell szólni – írja Vargyas Endre a bevezetőben idézett munkájában –, „hogy az alkotmányos érzület, a hazaszeretet és szabadság eszméje ápoltassék”. 1956 esetében is erről lenne szó, de úgy tűnik, hogy a „kis októberre” is az vár, mint a „Nagy Márciusra”. Másfél évszázad, s néhány további rendszerváltás múltán talán majd valós értékéhez illően fogják respektálni.

Szakolczai Attila műve a szintézis igényével készült, és eredetileg egy 2000-ben kiírt tankönyvpályázathoz kapcsolódik. Világosan áttekinthető, logikusan szerkesztett: három, nagyjából egyforma hosszú részből és a hozzájuk kapcsolódó kiegészítő anyagból áll. Az 1956 történetét bemutató első rész korrekt összefoglalás, amely röviden áttekinti a forradalom előzményeként Magyarország 1945 utáni históriáját is, és kitekintést ad a Kádár-rendszerre. A szöveg és a bőséges fekete-fehér képanyag egymást magyarázzák: így láthatunk például az ÁVH represszióját ismertető oldalon padláslesöprést végrehajtókat, illetve Mindszentyt a bíróság előtt, majd a következő oldalon Nagy Imréről készült felvétel teszi kézzelfoghatóvá az új szakasz beindulását bemutató sorokat.
A lapszéleken kronológiai áttekintés könynyíti meg az olvasó dolgát, aki – mint arra a hátsó borító ajánlása biztatja – maga is „történészkedhet”: a könyv kétharmadát kitevő forrásokhoz, visszaemlékezésekhez, interjúkhoz és dokumentumokhoz lapozhat, hiszen ezekre a forrásokra oldalszám és cím szerint is felhívja a szerző a figyelmét. A második rész dokumentumokat, a harmadik pedig visszaemlékezéseket közöl a barikád mindkét oldaláról. Éppúgy beleolvashatunk Pongrátz Gergely, mint Marosán György könyvébe, de az anyag nagy része természetesen az 1956-os Intézet kutatói által gyűjtött Oral History Archívumból származik.
Az emlékezet torzító hatását is igyekszik a szerző csökkenteni. Ha az interjúalany vagy a könyv írója bizonyíthatóan téves adatot közöl, a lap szélén megjegyzés olvasható erről. Szakolczai monográfiájának végén a fontosabb szereplőkről életrajzi vázlatok olvashatók, és egy fogalomtár is található. A szerzőnek sikerül emberközelbe hozni 56-ot, könyve forrásgyűjteményként és eseménytörténeti összefoglalóként egyaránt jól használható. Ha pedig valaki részletekben olvassa el, a forradalom jelképeként szolgáló lyukas nemzetiszínű zászlót használhatja könyvjelzőül, amelyet minden kötetben megtalál.
Az első rész zárófejezete 56 utóéletével, az ellentétes értékelésekkel foglalkozik. A népfelkelés – forradalom – nemzeti szabadságharc minősítések egészen eltérően láttatják az eseményeket. Egyedül itt támadt hiányérzetem, amikor a fejezethez kapcsolódó dokumentumokat átlapoztam. Azok között helye lenne az MSZMP 1988–89-es vezetői által adott némely nyilatkozatoknak, vagy akár a Nagy Imre szerepét megkérdőjelező egyik újságcikknek vagy beszédnek, bármennyire rosszízűek is azok. Mert bár alighanem minden józan olvasó egyet fog érteni a szerzővel abban, hogy 1956-nak idővel az összefogást elősegítve a nemzettudat részévé kell válnia, ez az idő még szemlátomást nem jött el.