___Egy korszak nagy tanúja. ...___Vissza
KENDE PÉTER
Egy korszak nagy tanúja.
In memoriam Vásárhelyi Miklós
Vásárhelyi Miklóssal egy hányatott életű, Magyarország legújabb kori történetében nagy szerepet játszó nemzedék szinte utolsó képviselője, a XX. század második felének egyik legtevékenyebb közéleti szereplője és mindvégig nyitott szemű, páratlan tájékozottságú tanúja távozott el. Az 1956-os Intézet ezen felül egyik legfontosabb támogatóját és tanácsadóját gyászolja személyében.
Vásárhelyi személyiségének és szellemi arculatának kialakulása szempontjából nem elhanyagolható az a körülmény, hogy – egy kikeresztelkedett magyar–zsidó polgárcsalád fiaként – Fiumében született, s gyermekéveit egy döntően olasz, de ugyanakkor a Monarchia vegyes vidékeire jellemző, kozmopolita kultúrkörnyezetben élte meg, ahol a világnyelvek ismerete magától értetődő volt. (A felnőtt V. M. az anyanyelvként bírt magyaron és olaszon kívül folyékonyan beszélt németül, franciául, angolul, tudott oroszul, s valamennyire a délszláv nyelvekben is otthonos volt.) A banktisztviselő apa ugyanakkor a fiumei magyar egylet vezetője s ízig-vérig magyar hazafi volt, aki 1929-ben úgy döntött, hogy családostul hazatelepül Magyarországra.
Az ifjúkori hatások szempontjából a következő fontos színhely Debrecen – a bank itteni fiókjában kínálkozott állás az apa számára –, ahol Miklós a piarista gimnázium növendékeként előbb középiskolai, majd a Tisza István (ma Kossuth Lajos) Egyetem jogi karán felsőbb tanulmányait fogja végezni. Az egyetemen szembesül a kortárs fiatal értelmiség többségét bűvöletében tartó virulens, olykor zsidóverésekben is megnyilvánuló, jobboldali szellemiséggel, de ugyanitt mintegy ellentoxinként kerül kapcsolatba a kor baloldali mozgalmaival, a Márciusi Fronttal, a Szociáldemokrata Párttal, sőt az illegális kommunista párttal is, amelyekhez kapcsolódni belső – erkölcsi és szellemi – parancsként jelentkezik számára. A debreceni egyetem e baloldali köreiben köt halálig tartó barátságot két vele pontosan egykorú, hozzá hasonlóan tehetséges ifjú értelmiségivel, Losonczy Gézával és Szilágyi Józseffel, akikkel – a sors különös fintora révén – mintegy húsz évvel később majd egy kommunista vészbíróság előtt fognak együtt állni...
Vásárhelyi 1939-től kezdve volt egyidejűleg a Szociáldemokrata Párt beírt, rendes, sőt a Pest környéki munkásifjúság szervezésében fölöttébb aktív s ugyanakkor az illegális kommunista párt titkos tagja. A háború éveit egyébként már Budapestre felköltözve, részben hadiüzemi szolgálatban, részben (1944 márciusa után) bujkálva éli meg. Életmódjától azonban a bohémség sem idegen, ami pedig szellemi-politikai tájékozódását illeti, arra ez idő tájt is jellemző egyfajta függetlenség, távolságtartás és önálló véleményalkotás. Federigo Argentierinek 1987–1988-ban adott olasz nyelvű életútinterjújában például elmondja, hogy a Szovjetuniót sokkal inkább a harmincas évek független, baloldali látogatóinak (André Gide, Illyés Gyula), mintsem a kommunista pártirodalom szemüvegén át próbálta megérteni. Talán ide is vezethető vissza, hogy 1945 után a kommunista párt vezető köreiben Vásárhelyit, illegális párttagsága ellenére, inkább szimpatizáns értelmiségiként, mint igazi pártkatonaként – vagy Orwell-lel szólva, mint „a belső párt” tagjaként – tartották számon.
A németektől és nyilasoktól megszabadult, de szovjet befolyás – sőt rövidesen parancsuralom – alá került országban Vásárhelyi Miklós szakmai és politikai tevékenysége újságíróként bontakozik ki. Huszonnyolc évesen a kommunista pártlap, a Szabad Nép egyik jó tollú és agilis szerkesztője, akinek politikai érzékére és nem mindennapi tehetségére az újság főszerkesztője és teljhatalmú diktátora, a kérlelhetetlen és mindenkivel fölényes ideológus, a Moszkvából hazatérő 1919-es kommunista Révai József is felfigyel. Vásárhelyi önállósága és emberi könnyedsége még imponál is neki: Révai előbb a bel-, majd a külpolitikai rovat vezetését bízza rá, s talán abban is van némi szerepe (ámbár ez merő feltevés), hogy a Rajk-ügy kipattanásakor, amelynek folyományaként annyi hazai és Nyugatról hazatért értelmiségi kommunista kerül börtönbe vagy bitófára, Vásárhelyi csupán bizalmi helyzetét veszti el, s a pártlaptól a rádióhoz kerül át.
Vásárhelyi újságírói tevékenysége 1945–1949 között, a Rákosi–Gerő–Révai-triász által kivitelezett, végsőleg Sztálin és Molotov által meghatározott pártstratégia szolgálatában olyan politikai állapotok létrehozásához nyújtott segédkezet, amelyekre pár évvel később már maga Vásárhelyi is csak haraggal és szégyenkezéssel tudott gondolni. Az ezek elleni harc s a diktatúrából való kivezető utak keresése ettől kezdve neki is mint annyi kortársának egyik fő célja, hajtóereje és elkötelezettsége lett.
De térjünk vissza az ötvenes évekhez, amelyek első negyedében Vásárhelyi Miklós szinte minden este azzal a nyomasztó előérzettel tér nyugovóra, hogy másnap hajnalban elhurcolja őt az ÁVO. A szorongásnak ez a korszaka Sztálin halálával (1953. március) és Nagy Imre miniszterelnöki programbeszédével (1953. július) ér véget. Vásárhelyi életében, mint nemzedéktársai közül annyi másnak az életében is, új korszak kezdődik, egy olyan életszakasz, amely egyrészt a megelőző időszak „ellenpontja”, másrészt a Vásárhelyi előtt álló csaknem fél évszázad, tehát az egész további életpálya megalapozása és – a mából visszatekintve – magyarázó kulcsa.
A kommunista újságíró-társadalomban Vásárhelyi az elsők egyike, aki a Nagy Imre programbeszéde mögül kihallható „emberszabású” politika hívévé szegődik. Annak, aki őt már a negyvenes években ismerte, ez semmiképpen sem meglepetés. Vásárhelyi ugyanis sohasem volt az előírt szürke formáknak megfelelő szabályos pártkatona. De még az ellenkezője sem – ha ezen az engedelmes sorkatona sematikus ellenpólusát, a sorból kilépő, magánakciókba bonyolódó „partizánt” értjük. Vásárhelyi ugyanis természettől fogva olyan életvidám, barátságra nyitott, mindenféle fegyelemtől és fölös áldozattól idegenkedő ember volt, aki a „harcnál” többre tartotta a jó életet, annak természetes tartozékaival, az önfeledt mókától a magasabb harmóniákig. S aki tudott élni, tudott szeretni, tudott érdeklődni puszta kíváncsiságból, s akit már ezért is nagyon lehetett szeretni. A Szabad Nép ifjú munkatársaként nagy benyomást tett rám, hogy Miklós úgyszólván semmin nem tudott olyan jóízűen röhögni, mint egy „pártszerű funkcin” vagy egy felfuvalkodott górén. „Micsoda barom!” Hogy ezzel a természetével megúszta a Rákosi-időket, valóságos csoda. Viszont az már nem csoda, hogy mihelyt lehetősége nyílott rá, beállt a még alig létező s érzelmeit egy ideig még maga előtt is titkoló Rákosi-ellenes táborba. Amelynek rövidesen – Gimes Miklóssal és Haraszti Sándorral – egyik lelke, szervezője és ösztökéje lett.
Méray Tibor sarkos megfogalmazása szerint (amelyhez bizonyítás is kapcsolódik) Vásárhelyi nélkül „nem lett volna 56”. E megemlékezésnek nem feladata, hogy e tézist – amely tulajdonképpen senki mást sem zár ki 56 előtörténetéből, hiszen nem állítja, hogy V. M. egymagában elégséges előfeltétele lett volna a forradalom bekövetkeztének – szakszerű vizsgálat tárgyává tegye. Hogy milyen értelemben olvasandó ez a tézis, azt Litván György így foglalta össze Népszabadság-beli nekrológjában: „1955-ben elsősorban Vásárhelyi volt az, aki a leváltott és elszigetelt Nagy Imrét összehozta Losonczyval és többi későbbi hívével, aki tehát ťcsapatotŤ kezdett szervezni Nagy Imre köré, aki Gimessel az első ellenzéki akciót, az úgynevezett írómemorandumot kitalálta, majd aki Tánczos Gáborral kifundálta a Petőfi Kört, amelynek végig fő tanácsadója maradt a háttérből.” Hadd egészítsem ki ezt a képet Vásárhelyi még egy teljesítményével, amely egyszersmind személyiségének rajzához is szervesen hozzátartozik: már ekkor is, mint majd három évtizeddel később, az 1989-es változásokat előkészítő korszakban, nála futottak össze mind a „nagypolitikára” (a nemzetközire és a hazaira), mind pedig a politikában mozgó személyek kijelentéseire, botlásaira, terveire vonatkozó azon információk, amelyek az „ellenzék” helyzete és lehetséges lépései szempontjából némi fontossággal bírtak. Valamilyen ösztönös képessége révén Vásárhelyi valahogyan mindig mindenről tudott. Segítette őt ebben kiterjedt kapcsolatrendszere, félelmetesen pontos memóriája, amelyből egyébként a rokonsági viszonyok ismerete sem hiányzott (az a bizonyos „mispochológia”, amelynek Gogolák Lajos után kétségkívül V. M. volt a legnagyobb hazai bajnoka), de nem elhanyagolható az az olvasási tehetsége sem, amellyel a világsajtót nap mint nap szinte egyetlen pillantással áttekintette, abból a fontosat azonnal kiszűrte, és regisztrálta. A jövő komputerprogram-készítői bizonyára elképesztő dolgokat fognak még kitalálni, de egy Vásárhelyi Miklóst összehozni sohasem fognak tudni.
1956 forradalmi napjaiban Vásárhelyi mint a Nagy Imre-kormány sajtófőnöke úgyszólván még munkához sem látott, amikor Budapestet másodszor is lerohanta a szovjet hadsereg. A történet következő fázisa ismert: Nagy Imrével együtt a budapesti jugoszláv nagykövetségen (ámbár eredeti szándéka nem ez volt), elhurcolás családostul Romániába, vádlottként visszaszállítás Budapestre, ötévi börtönbüntetés a titkosan lefolytatott Nagy Imre-perben. A per kilenc vádlottja közül Vásárhelyi negyedmagával élte túl ezt a pokoli színjátékot. Élete utolsó tizenöt évében már csak egy társa maradt a késői túlélésben (Kopácsi Sándor), élete utolsó évében már egy se. Nem lehet azonban nem megemlíteni a pokoljárásról szólva azt a furcsa, de a történelmi mozgások nemzedéki hátterére oly éles fényt vető körülményt, hogy a Nagy Imre-per kilenc vádlottja közül öten voltak 1917-es születésűek: Gimes, Losonczy, Maléter, Szilágyi és Vásárhelyi.
Az 1953-tól 1956-ig tartó rendszerjavító, illetve forradalmi töréshez vezető radikális reformtörekvés Vásárhelyi Miklós számára élete végéig tartó emlékköteg és politikai hivatkozás maradt. A Nagy Imre által vívott harchoz lelkileg, ha intellektuálisan nem is, valamiképpen hű maradt még a nyolcvanas években is, amint erről számos interjú tanúskodik. Valószínűleg ez az erős kapcsolódás motiválta őt minden másnál erősebben a Történelmi Igazságtétel Bizottsága megalapításakor is. Jóllehet tisztában volt azzal, hogy a kommunista rendszer jogsértései és bűntettei a magyar társadalom minden lehetséges rétegét és politikai színárnyalatát érintették, az ő számára Nagy Imre személyes rehabilitálása, illetve a Nagy Imre személye által képviselt politikai gondolat megtisztítása a ferdítésektől és rágalmaktól továbbra is első rendű cél maradt. Úgy gondolta, hogy Nagy Imre központba állítása nélkül 1956 meséje nem áll össze igaz történetté, s elveszti világtörténeti jelentőségét. A késői Kádár-rendszer erkölcsi összeomlását bizonyíthatóan a Vásárhelyi, Göncz Árpád és Hegedűs B. András által vezetett TIB fő követelése (Nagy Imre és valamennyi áldozat rehabilitációja) készítette elő. A politikai átalakulás kikényszerítése azután már másfajta csoportok, más erők műve volt. De a szükséges kiindulópontot ehhez a hatalmon lévő pártnak az a helyrehozhatatlan megszégyenítése képezte, amelyet a június 16-i dísztemetés jelentett. Hogy a győzelem után a TIB-be betóduló elemek Vásárhelyit és az alapítók többségét kiszorították a szervezetből, már csak egy későbbi történethez adalék.
1958-ból mindjárt a jelenkorig előrelépve átugrottuk Vásárhelyi Miklós életének három nehéz évtizedét, a váci börtöntől (ahol Bibó Istvánnal köt életre szóló barátságot) a rosszul fizetett, méltatlan munkákon át az akadémiai világ peremén való elhelyezkedéséig. A kommunista pártállam örök problémája Vásárhelyivel (azon felül, hogy nem bízott benne) először is az volt, hogy egy bevallhatatlan szégyenfolt, a kádárizmust megalapozó ősbűn közvetlen tanújaként mindent tudott, és semmit sem titkolt; másodszor pedig hogy hiába nyomták a fejét a víz alá: ahol egy picit is megvethette a lábát, ott nyomban ő lett a központ. Így volt a filmvilágban, ahol egy ideig dramaturgként dolgozhatott; így az MTA Irodalomtudományi Intézetében, ahol a – mindmáig befejezetlen – magyar sajtótörténeti kötetek egyik szerkesztője és fő szervezője volt. Eközben nem feledkezett meg élete fő ügyéről, 1956 igazi történetének felmutatásáról. Ezt a munkát Donáth Ferenccel és az alakuló demokratikus ellenzékkel vállvetve végezte el.
A család mint kitüntetett életdimenzió külön fejezetet érdemel Vásárhelyi Miklós utolsó fél évszázadának történetében. Az akkor NÉKOSZ-növendék, később ugyancsak sajtótörténész Pór Editet a negyvenes évek végén egy olyan időpontban választotta élettársul, amikor már túl volt a Sturm und Drang korszakán, s magánéletét teljes egészében a családalapításnak, a gyermekek nevelésének szentelhette. Edit és Miklós mintegy példaképe volt a jóban-rosszban hű, szorosan összetartó, a családi harmóniát mindenek fölé emelő házaspárnak.
A nyolcvanas évek közepén Soros György Vásárhelyi Miklóst választotta személyi képviselőjének abban a furcsa kondomíniumban, amelyet akkor MTA–Soros Alapítványnak hívtak, s amely a későbbi – államtalanított – Soros-alapítványok első kísérleti terepe volt. Valószínű, hogy Vásárhelyi helyzetismerete, kultúrpolitikai látóköre és diplomáciai érzéke nélkül ez a kísérlet hamar ugyanarra a sorsra jutott volna, mint Soros György több más próbálkozása az Elbától keletre. Vásárhelyi és néhány munkatársa segítségével (akik közül talán Forgács Pál és Dornbach Alajos neve kívánkozik elsősorban ide) a magyarországi Soros Alapítvány azonban nemcsak talpon maradt, hanem iskolát teremtett. S vitathatatlanul beleírta a nevét a szellemi felszabadulás, illetve a magyar kultúra Nyugat felé való nyitásának, a világkultúrával való összekapcsolódásának a történetébe. Az állampolitikai tevékenységtől élete túlnyomó részében megfosztott Vásárhelyi Miklós végül is a Soros Alapítvány keretében, 1990-től kezdve annak elnökeként bontakoztathatta ki azt a tehetségét, amely már fiatal korától sajátja volt, de amelyre a pártállam nem tartott igényt; itt, ebben a keretben lehetett az az országos hatású szervező és építő, amire alkatánál fogva hivatott volt. Elnöki posztjáról alig néhány héttel halála előtt köszönt le.
Ha az 1989-es változás néhány évtizeddel korábban következik be, a férfikor javában lévő Vásárhelyi Miklós bizonyára jó külügyminisztere lehetett volna hazájának (hogy csak egy példát mondjunk arra, ahogyan tehetségét az ország javára kamatoztathatta volna). De a szovjet uralomtól való megszabadulás pillanatában ő már a hetvenedik évén is túl volt. Mint az SZDSZ egyik alapítója és állandó belső tanácsadója a képviselőséget még vállalta (1994-ig), de ennél tovább nem kívánta elkötelezni magát. Pedig 1989–1990 fordulóján az egyik rendszerváltó párt – a FIDESZ – vezető gárdája még arra is megpróbálta rábeszélni, hogy pályázza meg – igen, a FIDESZ jelöltjeként – a köztársasági elnök posztját. Vásárhelyinek az említett két párton kívül kitűnő kapcsolatai voltak az MDF alapítóival is – Antall Józseffel különösen bizalmas viszonyban állt –, továbbá Nyers Rezső révén azokkal a reformerekkel, akik az MSZMP-t szociáldemokrata vágányra próbálták átvezetni. Ebből is látszik, hogy Vásárhelyi ökumenikus alkat volt. Persze az is igaz, hogy az 1989 körüli időszak politikai légköre egy rövid ideig maga is „ökumenikus” volt, azaz lehetővé tette, hogy a változásért küzdők az alakuló pártkeretek fölött átnyúlva értsenek szót egymással. Bibó István is ekkor – és csak ekkor – lehetett közös zászlaja az új magyar demokrácia különféle irányzatainak. Márpedig Vásárhelyi – mint vele együtt Göncz Árpád is – Bibó szellemében képzelte el az új Magyar Köztársaság megalapítását.
Újságírói korszakának lezárulásával, tehát az ötvenes évek közepe óta Vásárhelyi Miklós aránylag keveset írt. A hetvenes években azonban két érdekes könyvvel jelentkezett (A hatalom mestersége, 1972; A lord és a korona, 1974), amelyek fontos politikai személyiségekről szólnak, s amelyekből – ha nem is közvetlenül, de az akkori időkre való tekintettel áttételesen – kibontható a szerző történelmi szemlélete és „a hatalom mesterségéről” alkotott felfogása. Az olvasó előtt aligha marad kétséges, hogy Vásárhelyi a második világháború nyugati vezetőinek (Churchillnek, Rooseveltnek, sőt a maga módján De Gaulle-nak is) őszinte csodálója volt; de még ennél is fontosabb, hogy intuitív beleérzéssel tárgyalja a politikai hatalom és a diplomácia művészetét, vagy ha úgy tetszik, „technikáját”.
Már említettük V. M. sajtótörténeti munkásságát. Legalább egy szóval arról is említést kell tennünk, hogy mint a magyar Pulitzer-díj kurátora a kilencvenes években jelentősen hozzájárult a szabadelvű tényfeltáró újságírás bátorításához. Vásárhelyi szellemi hagyatékának legfontosabb része azonban minden kétséget kizáróan az az élő beszélgetéstömeg, amely részben alkalmi, de olykor egész könyv terjedelmű interjúk formájában maradt hátra. Pontosan ezekből tűnik ki, milyen páratlanul éles szemű és sokoldalúan tájékozott tanúja volt a századnak, amelyben élnie adatott. Sajnos ezek az interjúk csupán egy kicsiny töredékét rögzítették annak, amit ő maga tudott, s amit emlékezetéből alkalmilag elő tudott hívni. Halála már csak ezért is pótolhatatlan veszteség. Vásárhelyivel az utolsó félszázad valóságos történelmének számtalan epizódja, interperszonális vonatkozása, rejtett magyarázata süllyedt a nemlétbe.
|
|
|
|
|
|
|
|