___„Sose hittem volna, hogy a közvélemény fő ...___Vissza
„Sose hittem volna, hogy a közvélemény fő funerátornak fog elkönyvelni”.
Részlet Hegedűs B. András interjújából
MURÁNYI GÁBOR BEVEZETŐJE
„Nagyon keveset stilizáltam. Érdemes még a szöveg átfésülésére erőfeszítést tenni, mert mindkét (!) fél stílusa nagyon gyenge [...]. Egyébként meg vagyok elégedve. Kikerekedik a történet [...], de a kiegészítéseket ne hanyagoljuk el, és kell még jó néhány interjú.” 1993 augusztusában értékelte így nyolc-kilenc hónapos életútinterjú-beszélgetésünk hatszázharminc oldalas „nyersváltozatát” Hegedűs B. András. HBA akkor éppen Londonban volt, a nekem címzett – ám persze legalább annyira a maga számára készített – emlékeztetőben némi latolgatás után az is szerepel, hogy a beszélgetés „bizalmas lesz”. Bizalmas, vagyis pirosba kötött, idegen szemek elől zárolt interjú, amit csak ő, illetve halála után az interjú készítője oldhat majd fel. A feloldásnak azonban még nem jött el az ideje. Ezt a mostani – illetve a Beszélő 2001. július–augusztusi számában közzétett hosszabb – szerkesztett részletet „csupán” HBA halála, a reá emlékezés szomorú kötelezettsége tette „aktuálissá”.
HBA-val 1989 nyara óta terveztük, hogy leülünk egy magnó mellé, és ő elmondja mindazt, amit elmulasztott napról napra feljegyezni. Aki netán nem tudná: HBA, a Történelmi Igazságtétel Bizottsága egyik alapítója nem csupán tűzközelből volt szemtanúja a rendszerváltás szimbólumává lett – akkoriban is, azóta is igen sok indulatot keltő és magasztos érzést kiváltó – Nagy Imre és mártírtársai Hősök terei újratemetésének, de annak (ahogy előtte a TIB-nek és az exhumálásnak) egyik spiritusz rektora, a megvalósításnak fáradhatatlan koordinátora is. Határozott – persze sokak szerint inkább: nyers, pokróc – modora, politikusi óvatossága s egyben örök elégedetlensége folytán majdhogynem közmegelégedetlenséggel elegy tisztelet övezte személyét, rögtönzést sem nélkülöző cselekedeteit. Az 1989. június 16-a utáni hetekben még élénken élt emlékezetében az elmúlt esztendő szinte minden részlete, könnyű volt egyetértenünk – neki, az egyik cselekvő koronatanúnak, s nekem, a mindent dokumentálni akaró krónikásnak –, hogy ezeket, ha utólag is, de még frissiben kell rögzíteni. Nem életútinterjúban gondolkodtunk tehát, inkább baráti csevegésben. Aztán, ahogy az lenni szokott, mindig közbejött valami. Nála az 1956-os Intézet alapítása, a kárpótlási kollégiumi munka, a TIB puccsistáival szembeni küzdelem, majd a méltósággal viselt bukás, a Petőfi Kör évtizedeken átmentett jegyzőkönyveinek publikálása, s egyáltalán: a szabad publikálás mákonya, mámora. Ez utóbbi rám is hatott, talán soha annyit nem írtam azóta se, és mindez megspékelve a Magyar Nemzet körüli bonyodalmakkal, amelyek 1991 végétől hosszabb időre állásnélkülivé tettek. Sokszor és sokat találkoztunk, újra és újra megerősítettük, hogy az ő magnóra rögzítendő emlékezése legalább olyan fontos, mint azok az OHA-interjúk, amelyeket az idő tájt készítettem, s amelyeket ő is halaszthatatlannak titulált...
Csak a mi „frissiben” való beszélgetésünk halasztódott egészen 1992 októberéig. Ekkor is csak a véletlen sietett a segítségünkre. HBA-t ugyanis egy időre ágyhoz kötötték gerincbántalmai, s hogy „valami hasznos” azért mégiscsak történjen, hát végre hozzáfogtunk. Az első időben három-négy naponta találkoztunk, ám HBA túl hamar felépült, így aztán egy-egy újabb felvétel között olykor három-öt hét is eltelt. Ebből adódott a „nyersszövegben” a sok HBA utólagos (ön)kritikája szerint (is) „felesleges ismétlés”, nem szólva arról, hogy a témánk is bővült, hiszen – „ha már leültünk” – nemcsak a temetésről s nemcsak a TIB megalakulásáról, de immár szétveréséről is, valamint az 1956-os Intézetről, létrehozásáról, az indulás zavarairól, szakmai és politikai fogadtatásáról is kimerítő részletességgel beszéltünk.
„Naplót kellett volna vezetnem!” – fakadt ki HBA több alkalommal is, amikor egy-egy apróbb, emlékezete rostáján már kiesett részlet iránt érdeklődtem. Ilyenkor, mondhatni, ingerült türelmetlenséggel várta, mikor megyek már el, hogy aztán odalépjen könyvespolcához, asztalfiókjához, számítógépéhez, s vadul lapozgatva, papírok közé túrva, billentyűket verve megleljen egy-egy fecnit, egy néhány szavas emlékeztetőt vagy egy többoldalas elaborátumot, egy el nem küldött levélvázlatot, amelyekből, amelyekről aztán eszébe jutott a szóban forgó momentum, és amelyeket – miután megtelefonálta „felfedezését” – egy dossziéba tett. Így, jegyzetekkel felszerelten utazott 1993-ban Londonba, s a „Murányi G. feliratú kisméretű flopin, IRNOK programban” javította át a szöveget, s látta el megfogalmazott lábjegyzetek sokaságával. Ennél csak azon lábjegyzetek száma volt (lett volna, s majd egyszer lesz) több, amelyeknél ez a megjegyzés állt: „az interjúkészítő nézzen pontosan utána!” Egy-egy ilyen „megbízás” olykor akár órás keresgélést igényelt (volna). Az alant közölt, több mint száz oldalból negyvenre rövidített interjúrészletben az olvasó most (egy kivétellel) csak azokkal a – meggyőződésem szerint jellemző – lábjegyzetekkel találkozik, amelyeket HBA fogalmazott utólagos megjegyzésként, önkorrekcióként, kiegészítésként.
|
|
|
|
|
|
|
|