ELHURCOLT CIVIL ÁLDOZATOK

Sevljakov említett tanulmánya szerint 5 622 336 kényszermunkást hurcoltak el Nyugat-Európába, akik közül legalább 2,8 millió elpusztult. Forrásként a RÁB gyűjteményére hivatkozik. Ugyanerre a forrásra hivatkozva a Szovjetunió történetét taglaló hivatalos munka 4 258 000 elhurcoltról ír.²⁰ A Baltikumra vonatkozóan a RÁB elképesztő adatot, 415 413 elhurcoltat ad meg²¹: ez a szám a lett és az észt felnőtt lakosság 21 százalékának felelne meg, ami teljes képtelenség.

Amellett, hogy példák sokaságával bizonyítható a RÁB-gyűjtemény megbízhatatlansága, fel kell tennünk a kérdést, hogy egy kizárólag a Szovjetunió területén vizsgálódó bizottság honnan szerezhet adatokat a Közép- és Nyugat-Európában elpusztult kényszermunkásokról. Ezzel szemben semmi okunk sincs arra, hogy kétségbe vonjuk a belső használatra készített német jelentéseket. Hitelességüket az is alátámasztja, hogy folyamatosan vezették őket.

Német adatok szerint 1942 elejétől 1944. június 30-ig 2 792 669 polgári kényszermunkást deportáltak a Szovjetunió területéről.²² Közülük 1944. szeptember 30-án 2 174 644 személyt foglalkoztattak Németországban, azaz 680 025 személlyel kevesebbet. Három hónappal később a kényszermunkások száma további 60 000 fővel csökkent.

Nincsen adat arra vonatkozóan, hogy 1942–1944 között mennyien szöktek meg, illetve hány személyt szabadított fel a Vörös Hadsereg. Azt viszont tudjuk, hogy 1942. október 25-ig több mint százezer embert hazaküldtek betegség és más okok miatt. Az ezt követő évek során mintegy kétszázezernyi kényszermunkás hazaküldését valószínűsíthetjük.²³ Feltételezhető, hogy az 1944 végén életben volt kényszermunkások túlnyomó többsége a háború végét is megélte. Ebben az esetben az elhurcoltak (2 792 669) és a túlélők hazaküldöttekkel megnövelt számának különbsége jelentené a maximális összveszteséget. Ez a szám 380 525 fős veszteséget tenne ki. Azonban ez is jóval meghaladja a tényleges veszteséget, mivel ebből le kellene vonni a megszököttek, illetve az 1944. december 20-ig kiszabadítottak (vélhetően százezres nagyságrendű) számát, amiről viszont nem rendelkezünk adatokkal.

1942. december 21-től regisztrálni kellett az összes halálesetet a keletről elhurcolt vagy toborzott kényszermunkások körében. 1943-ban 14 522 halálesetet jegyeztek fel. Összesen körülbelül ötvenezer személy pusztulhatott el Németországban.²⁴ Ez is rendkívül sok, hiszen a kényszermunkások zöme egészséges fiatal férfi és nő volt. A halálesetek jelentős része a szállítás során történt. Mivel a németek a halálos betegeket visszaszállították, és sorsukra hagyták, ezért az ő kategóriájuk nem jelenik meg a német statisztikákban, megjelenik viszont a helyi lakosság mortalitását tartalmazó adatoknál. A halálozási arány a kényszermunkások körében magas volt ugyan, de feltételezhető, hogy a visszaszállított halálos betegekkel együtt sem tehetett ki többet, mint kétszázezer fő.²⁵

Sevljakov adatai ezek szerint tehát az elhurcoltak számát illetően több mint kétszeresen, az elpusztultak számát illetően kilencszeresen túloznak. Sevljakov azt állítja, hogy semmilyen statisztikát sem vezettek a kényszermunkásokra vonatkozóan. Tájékoztatásul az I. táblázatban közöljük a fennmaradt német adatokat.

I. táblázat. A kényszermunkások lakhelye²⁶

Terület                                 Az elhurcoltak száma

Ukrajna                                2 196 166                 

Közép-Hadseregcsoport         0 284 288                      

Észak-Hadseregcsoport         0 067 409                      

Belorusszia                           0 116 082           

Reichskomissariat Ostland     0 050 475    (odamenekült oroszok)

Reichskomissariat Ostland     0 078 249 (helybeliek)

ZSIDÓ ÉS CIGÁNY ÁLDOZATOK

Sevljakov tanulmányában a zsidó szó nem fordul elő: csak a szláv népeket említi a népirtás áldozataként. Valójában a tömeges megsemmisítésnek a zsidóság esett áldozatul. Egyes esetekben, de korántsem szisztematikusan cigányokat is kivégeztek, az ő áldozataik ezres-tízezres nagyságrenddel mérhetőek.

A cigányok sorsát illetően sem a bevetési csoportok (Einsatzgruppék)²⁷, sem a helyi rendőri erők nem rendelkeztek egyértelmű utasításokkal. Sokáig Himmler maga sem tudott dönteni. Végül úgy határozott, hogy a letelepedett cigányokra nem kell alkalmazni a „végső megoldást”, ezzel szemben a vándorcigányokat ki kell végezni. Ennek szellemében jártak el a keleti front rendőri alakulatai is. Több esetben előfordult, hogy letelepedett cigányokat is kivégeztek: ez azonban a felsőbb német parancsnokság tiltakozását és szankcióit vonta maga után.²⁸

Német részről kezdettől fogva kihasználták a helyi lakosság antiszemita érzelmeit. A kivégzéseket végrehajtók zöme ennek megfelelően maga is szovjet állampolgár volt. Elsősorban Nyugat-Ukrajna területéről és a Baltikumból jelentkeztek önkéntesek. A négy német Einsatzgruppe körülbelül négyezer fős német személyzete mellett több tízezernyi lett, észt, litván, ukrán, kaukázusi és kozák egységgel hajtotta végre a zsidók megsemmisítését.²⁹ A holocaust a Szovjetunióban körülbelül egymillió-háromszázezer áldozatot követelt.³⁰

AZ ÉHEZÉS ÉS A JÁRVÁNYOK ÁLDOZATAI

Sevljakov 5,5 millió főre teszi az éhezés és a járványok következtében elpusztultak számát. Kérdéses például, hogy Leningrád éhen halt körülbelül hatszázezer lakosát ez az adat tartalmazza-e, vagy csak azokat, akik a németek által megszállt területen haltak meg. Véleményem szerint Sevljakov ebben az egy esetben alábecsüli az elpusztultak számát. A német kizsákmányolási politika miatt minden bizonnyal milliók halhattak meg idő előtt az alultápláltság, a hiányos orvosi ellátás és a járványok következtében. Hozzá kell azonban tennünk, hogy a németek által el nem foglalt területeken is ijesztően magas lehetett a halálozások száma. A Szovjetunió 1941-ben a legértékesebb területeit vesztette el, és így az élelmiszertermelés jelentősen csökkent. A sztálini bürokrácia és a hitleri rablóháború kétszeresen is sújtotta a szovjet uralom alatt maradt lakosságot. Leningrádban, ahol a blokád alatt körülbelül 600 000 ember halt éhen, a már a bekerítés elején katasztrofális élelmiszerhiányt tovább súlyosbította az, hogy a készletek elosztása egyenlőtlenül történt: a felső állami és pártvezetők részére cukrászdák működtek, miközben az utcán az egyszerű emberek éhen haltak.³¹ A tömeges éhhalál a Szovjetunióban egyébként is a sztálinizmus kísérőjelenségeihez tartozott. Feltételezhető, hogy az éhínségben és járványokban elpusztultak száma megközelíti a tízmillió főt.

A SZTÁLINI REPRESSZIÓK ÉS LAKOSSÁGCSERÉK ÁLDOZATAI

KIVÉGZETT ÉS MEGGYILKOLT CIVILEK

1941–1953 között a polgári bíróságok összesen 38 781 személyt végeztek ki. Sajnos nem ismerjük az 1941–1945 közé eső adatokat, de feltételezhető, hogy a kivégzettek száma ebben az időben nem haladta meg a húszezer főt.³²

Ennél jelentősebbek az „egyéb” kategóriába sorolt kivégzések. A fentieken felül 1939–1940 között 21 875 lengyel, belorusz és nyugat-ukrajnai lakost végeztek ki „ellenforradalmi” tevékenység vádjával.³³ A háború kitörése újabb kivégzési hullámokat eredményezett. L. P. Berija belügyi népbiztos 1941. június 24-én elrendelte a politikai foglyok evakuálását, illetve amenynyiben ez biztonságosan nem hajtható végre, megsemmisítését. Lengyelországban és a Baltikum területén teljes gőzzel folyt a társadalom bolsevizálása, és ezért a kérdéses időszakban a határok menti börtönök túl voltak zsúfolva a politikai okokból letartóztatottakkal. A nyugati területek börtöneiben 1941 júniusában körülbelül hétszázötvenezer rabot és letartóztatottat őriztek. Mivel a tömeggyilkosságok a kivonulás előtti órákban, rendszerint a börtönökben történtek, ezért a helyi lakosság, illetve a bevonuló német és magyar csapatok szinte azonnal felfedezték a bűncselekményeket.

Kelet-Lengyelországban 24 000 rabot gyilkoltak meg, 18 000 további áldozat a deportálások halálmeneteiben pusztult el.³⁴ Nincsen teljes adat a Baltikumban és a maradék szovjet területen megölt áldozatokról, pedig bizonyítható, hogy ezreket gyilkoltak meg Riga, Kovno, Schaulen, Tallin, Tartu, Szmolenszk, Kijev, Rosztov, Odessza, Poltava, Harkov, Dnyetropetrovszk, Zaporozsec, Vinnyica, Kisinyov és Sztalinov börtöneiben és számos más helyen. Tömeges gyilkosságok fordultak elő az áttelepítés során is: a lemaradókkal, a betegekkel sok esetben végzett az őrszemélyzet. Tekintettel arra, hogy a körülbelül hétszázötvenezer elítélt áttelepítése általában gyalog történt, és az útvonal hossza sokszor az ezer kilométert is meghaladta,³⁵ feltételezhetjük, hogy további tízezrek pusztultak el a visszavonulás során. A Vörös Hadsereg alakulatai visszavonulásuk során több esetben kiirtották a velük szembeforduló falvak lakosait, túszokat és a munkatáborokban fogva tartott lengyel hadifoglyok ezreit végezték ki (a tiszteket – össze-sen 14 587 személyt már – 1940-ben likvidálták).³⁶

A helyi ukrán, lengyel, illetve litván lakosság antiszemita elemei maguktól, illetve az Einsatzgruppék segítségével bosszúból sok helyen zsidóellenes pogromokat rendeztek, amelyek szintén több ezer áldozattal jártak (ezen áldozatokat viszont a német megszállás áldozatainál találhatjuk).³⁷

Nem hanyagolható el a sztálini „felperzselt föld” taktika során, valamint a pacifikáló hadműveletek keretében megsemmisített lakosság száma sem. Sztálin 1941. július 3-án proklamálta a „felperzselt föld” taktikát, amelyet a Legfelsőbb Főparancsnokság 1941. november 17-én kelt 0428. számú parancsa megerősített. A parancs elrendelte, hogy a frontvonal előtt található településeket légierővel és tüzérségi tűzzel el kell pusztítani, tekintet nélkül a polgári lakosságra. Az áldozatok számáról még csak megközelítő becsléssel sem rendelkezünk.

Hasonlóan nem rendelkezünk becsléssel a visszafoglalt területeken meggyilkolt polgári áldozatokról. Ezekről a gyilkosságokról csak azon ritka esetekben maradt fenn forrás, amikor német egységek átmenetileg visszafoglaltak korábban elvesztett szovjet területet. Így például 1943-ban Harkovban a német tábori rendészet nyomozása négyezer kollaborálás vádjával meggyilkolt lakost regisztrált. Vádként elegendő volt, ha bebizonyosodott egy lányról, hogy német katonákkal barátkozott.³⁸

A GULÁGON 1941–1945 KÖZÖTT ELPUSZTULTAK

A Gulág-kutatás megoszlik az áldozatok számát illetően. A legalacsonyabb, ámde levéltári adatokkal alátámasztott adatokat Viktor Nyikolajevics Zemszkov tárta a nyilvánosság elé, ez magyarul is megjelent. Az itt közölt, nem teljes körű adatok szerint a háború alatt 621 645³⁹ személy pusztult el a Gulágon. Az NKVD ellenőrző- és szűrőtáborainak veszteségeit ez az adat nem tartalmazza. Utóbbi táborokba a háború elejétől 1944. október 1-ig 421 199 személyt vettek fel, 335 487 személyt bocsátottak el, a hiány tehát 85 712 fő. A táborok létszáma azonban 1945 első hónapjaiban duzzadt meg igazán, míg január 1-jén csak 71 398 fő, 1945. május 10-én már 160 969 fő tartozott ebbe a kategóriába. A táborok 1946-ban beolvadtak a Gulág állományába, veszteségeik nem ismertek, de feltételezhető, hogy nem haladták meg a tízezres nagyságrendet, mivel az NKVD-táborok nem büntető-, hanem szűrőtáborok voltak.

KIVÉGZETT KATONÁK

Nagy számban végeztettek ki embereket a hadbíróságok is. A német támadás után tömegesen folytattak koncepciós pereket katonai vezetők ellen. Sikertelenség, intrika és egyéb okok miatt sok tábornokot és tisztek ezreit végezték ki. Így került sor a Nyugati Front parancsnokának, Dmitrij Pavlov hadseregtábornoknak és törzskarának kivégzésére „gyávaság, pánik és más bűncselekmények” vádjával. Lev Kopelevet és Alekszander Szolzsenyicint 1944-ben tartóztatták le koholt vádakkal, igaz ők „csak” a Gulágra kerültek. Feltehetően több mint százezer esetben végeztek ki egyszerű frontkatonákat és alacsonyabb rangú tiszteket szökés, gyávaság, engedetlenség és egyéb politikai vádak alapján. Kirillov és Ponegyelin vezérőrnagyokat a német hadifogságból történt kiszabadulásuk után tartóztatták le, majd öt év börtön után 1950-ben lőtték agyon, mivel korábban megadták magukat a németeknek (Ponegyelin súlyos sebesültként esett hadifogságba). A terrorapparátus néha pontatlanul dolgozott: Kacsalov vezérőrnagyot távollétében halálra ítélték, miközben német gránát-telitalálat miatt halt hősi halált 1941. augusztus 4-én. Természetesen az ilyen ítélet után a családtagokra is megtorlás, száműzetés és állásvesztés várt.

Jelentős a hadbírósági eljárás nélkül, a fronton, az NKVD különleges osztagai által kivégzett katonák száma is. A politikai tisztek mellett az NKVD különleges osztagai (Oszobüje Otgyelü) foglalkoztak a belső ellenségek felkutatásával és likvidálásával. Mivel ezek nem bizonyultak elegendőnek, a legfelsőbb parancsnokság 1941. szeptember 12-én kiadott 1919. számú parancsa hadosztályonként zászlóalj erejű záróosztagokat állíttatott fel, amelyek gyávaság, pánikkeltés stb. vádja miatt bírói ítélet nélkül a helyszínen felkoncolhatták az általuk elfogott katonákat. A szovjet legfelsőbb parancsnokság 1941. augusztus 19-i parancsával, illetve az ehhez kiadott végrehajtási utasítással felszólította a politikai tiszteket a katonai ügyészséggel történő szoros együttműködésre, és a gyávaság jeleit mutató személyek azonnali megsemmisítésére. Mindezt megismételte Sztálin 1942. június 28-án kiadott 227. számú parancsa, amelyben leszögezte, hogy a pánikkeltőket és a gyávákat a helyszínen agyon kell lőni. Hasonló parancsokat adott ki Zsukov, Vorosilov, Bugyonnij és számos más tábornok. A gyávákat, a hátrálókat „a helyszínen meg kell semmisíteni”, „agyon kell verni, mint egy kutyát”⁴⁰. Vlagyimir Sztrajavszkij szovjet író haditudósítóként tanúja volt az NKVD működésének, és személyesen Sztálinnál tett panaszt azért, mert a záróosztagok „az utóbbi időben” (feltehetően néhány hétről lehetett szó 1942 nyarán) csak az ő egységénél 400-680 személyt végeztek ki.⁴¹

A kivégzett katonák pontos száma nem állapítható meg. Nagyságrendi becslést azonban lehetővé tesz az a tény, hogy 1941 folyamán jelentős mennyiségű szovjet iratanyag, köztük számos NKVD-egység jelentése német kézbe került. Ezekből kitűnik, hogy a záróosztagok és a politikai tisztek szinte minden egységnél rendszeresen végeztek ki gyávaság és ellenforradalmi tevékenység vádjával katonákat. Az 1943-as évben Berija jelentése szerint az NKVD 931 549 személyt tartóztatott le, és ezek közül 80 296-ot leplezett le, és feltehetően lőtt agyon mint „kémet”, „dezertőrt”, „banditát” és „bűnöző elemet”.⁴² Az átálló szovjet katonák és a német felderítés jelentései szerint ez a helyzet 1944-ben sem változott.⁴³ Az áldozatok száma minden bizonnyal meghaladja a százötvenezer főt.

KITELEPÍTÉSEK SORÁN ELPUSZTULTAK

407 690 csecsen, 92 074 ingus, 75 739 karacsáj, 42 666 balkár, 134 271 kalmük, 202 000 krími tatár és körülbelül 970 000 (más adatok szerint 1 209 430)⁴⁴ német, 86 000 török, 37 000 bolgár és örmény, körülbelül 100 000 ukrán, 235 000 litván, lett és észt, ismeretlen számú finn, kurd, grúz és hemcsin nemzetiségű szovjet állampolgárt deportáltak 1941–1945 között, azaz összesen körülbelül 23 850 000–26 150 000 főt.⁴⁵ A német deportáltak közül 446 480 főt 1941. szeptember 3–20. között hurcoltak el Szibériába.⁴⁶ Ezeken kívül 1940–1941 folyamán a keletlengyel, balti és moldáviai területekről is százezres nagyságrendben deportáltak kényszerlakhelyre embereket, csak Kelet-Lengyelországból 381 000 főt.⁴⁷

A deportáltak nem voltak nyilvántartva a Gulág állományában, mert „csupán” kényszerlakhelyet jelöltek ki nekik. Még 1955-ben is körülbelül hétszázötvenezer fő tartozott ebbe a kategóriába.⁴⁸ Egyes munkák a deportálási veszteségeket az összlétszám 20-30 százalékára becsülték, Norman Davies csak a keletlengyel területekre kétszázezer fős veszteséget számol.⁴⁹ Más források szerint csak a krími tatárok közül százezer fő pusztult el a kitelepítések alatt.⁵⁰ A Kaukázusból deportált 608 749 személyből három éven belül 146 892, azaz körülbelül 20 százalék pusztult el. A Baltikumból deportált 235 000 emberből becslések szerint nyolc-vanezer személy pusztult el 1943-ig.⁵¹ Nicolas Werth Vlagyimir Zemszkovra hivatkozva 20-25 százalékos deportálási veszteségből indul ki.⁵² Hasonló nagyságú veszteséget tart reálisnak Benjamin Pinkus is.⁵³ Részünkről ennél szerényebb, a deportáltak összlétszámára vonatkoztatva minimálisan 10 százalékos veszteséget tartunk egyértelműnek, ezt alapul véve a deportáltak összvesztesége legalább háromszázezer fő. Pontos adatokkal csak a kelet-lengyelországi deportáltak esetében rendelkezünk: közülük 1941 augusztusáig 137 100 személynek veszett nyoma.⁵⁴

Összeállításom nem tartalmazza az 1944–1945 folyamán deportált több százezer nem szovjet állampolgár adatait. Így a Magyarországról (Kárpátaljáról) elhurcoltakét sem, mivel veszteségeik nem a szovjet statisztikákban jelennek meg.

SZOVJET HADIFOGSÁGBAN ELPUSZTULTAK

1939 szeptemberében és 1940 júniusa–júliusa között több százezer lengyel és román, illetve besszarábiai katona került szovjet hadifogságba. Lakhelyük szerint ők sok esetben szovjet állampolgárnak minősültek. Mivel táboraik nem tartoztak a Gulág intézményéhez, ezért veszteségeik sem ott jelentek meg. Pontos számokról csak a lengyel hadifoglyok esetében van adatunk: 230 000 személy közül 1941 augusztusában már csak 82 000 volt fellelhető, 42 000 főt pedig korábban a németeknek adtak át, mivel lakhelyük a németek által megszállt területre esett.⁵⁵ A veszteségük tehát 106 000 fő volt. A román hadifoglyok létszáma körülbelül fele ennyi lehetett, ezért a hadifoglyok összveszteségét körülbelül százötvenezer főre becsüljük.

EGYÉB DEMOGRÁFIAI VESZTESÉGEK

LAKOSSÁGCSERE ÉS MENEKÜLÉS

A Molotov–Ribbentropp-paktum rendelkezett a Szovjetunióban élő németek hazatelepítéséről is. Ebben az időben 1 427 000 német lakos élt a Szovjetunióban, közülük körülbelül 370 000 személy a Volgai Német Autonóm Köztársaságban. A német lakosság jelentős csoportja, mintegy 390 000 ember Ukrajnában, Oroszország nyugati területein és Szaratov, Voronyezs, Moszkva környékén, a Kaukázusban, Grúziában és a Krímben élt. Közülük 526 000 személyt telepítettek 1941 júniusáig Németországba.⁵⁶

A szervezett lakosságcsere mellett a náci és a kommunista rezsim egymással politikai ellenségeket is cserélt. Így Sztálin kiszolgáltatott a németeknek 42 492 lengyel hadifoglyot, valamint több száz német emigráns kommunistát. Cserébe a német fél 13 757 lengyel állampolgárt adott át a Szovjetuniónak.

Szovjet adatok szerint 1941–1944 között 4 800 000 szovjet állampolgár távozott Nyugatra (csak kényszermunkások és kollaboránsok, valamint családtagjaik, a hadifoglyok nélkül).⁵⁷ 1946 márciusáig 3 380 000 főt repatriáltak, ebből 2 650 000 nyugatiak által átadott, 730 000 pedig szovjetek által felszabadított polgári személy volt. 451 500 szovjet állampolgár végleg külföldön maradt.⁵⁸ Amennyiben ez az adat igaz, akkor majdnem egymillió személy sorsa ismeretlen.

KOLLABORÁNSKÉNT ELPUSZTULTAK

A német szolgálatba állt szovjet állampolgárok teljes száma megállapíthatatlan, csupán részadatok állnak rendelkezésre. Szovjet állampolgárok többféleképpen is állhattak német szolgálatba:

1. „Hilfswillige”, azaz a Wehrmacht vagy SS kötelékében szolgáló segédszolgálatosként körülbelülhat-nyolcszázezer személy (minden hadosztályban       szervezetszerűen körülbelül két-háromezer fő).⁵⁹

2.„Ordnungsdienst”, azaz a településeken rendőri szolgálatot ellátó személyként körülbelül húszezer fő.

3. „Schutzmannschaften” és egyéb zászlóalj, illetve század erejű partizánvadász alakulatokban körülbelül háromszázezer fő.⁶⁰

4. „Vlaszovista”-ként 1944 végén felállított két hadosztályban 50 000 fő.⁶¹

5. Az „Osttruppen” keretében kozák, türkmén, azerbajdzsán stb. egységekben önkéntesként 233 000 fő.⁶²

6. SS-sorhadosztályban (lettek, észtek, galíciai ukránok) 100 000 fő.⁶³

A különféle kategóriák között természetesen létezett átmenet, hiszen például a két Vlaszov-hadosztály tagjai korábban zömmel segédszolgálatosok vagy faluőrök voltak. Abszolút értékét tekintve azonban nem jelentős az ilyen esetek száma. Feltételezhető, hogy körülbelül 1 200 000–1 400 000 szovjet állampolgár harcolt német oldalon, és a harcok során feltehetően 20-30 százalékuk elpusztult, ami
240 000–420 000 főt jelent.

Jelentős, feltehetően több tízezres számot tesz ki azon civilek csoportja, akiket a kommunista partizánok gyilkoltak meg kollaborálás miatt. A brjanszki területen 1942 tavaszára például az összes németek által kinevezett polgármestert agyonlőtték. A megtorlások nemcsak a kollaboránsokat, hanem a családjukat is érintették, hasonlóan a németek által alkalmazott könyörtelen módszerekhez.

A német oldalon harcoló szovjet állampolgárok száma folyamatosan változott. Segédrendőrként kezdettől fogva sokan álltak német szolgálatba. Hitler eredetileg megtiltotta, hogy szovjet állampolgárok a fronton fegyveres segédszolgálatot teljesíthessenek. A keleti hadszíntéren azonban már 1941 augusztusában olyan nagy volt az emberhiány, hogy ezt az intézkedést nem vették figyelembe. Az Észak-Hadseregcsoport már a harmadik háborús hónapban kérvényezte, hogy lett és észt zászlóaljakat állíthasson fel mögöttes területei biztosítására. A Közép-Hadseregcsoportnál ugyanekkor titokban ukrán és belorusz egységek szervezését kezdték meg. Sajnos sok ilyen alakulat kitüntetett szerepet játszott a helyi zsidóság megsemmisítésében is. 1941. november 15-én az OKW engedélyezte mohamedán egységek felállítását, kozák lovas osztályokat pedig már szeptemberben elkezdtek felállítani. Ettől kezdve gomba mód szaporodtak a különféle „önkéntes” egységek. Az önkéntesség sokszor formális volt, hiszen a jelentkezők másik alternatívaként az éhen halást vagy a partizánharcot választhatták volna.

Hitler annyira megdöbbent a szláv önkéntesek létszámának növekedésén, hogy 1942. február 10-én megtiltotta további egységek felállítását. Az egyre súlyosabb hadi helyzet néhány hónap múlva visszavonatta vele ezt a rendelkezést. Illegálisan amúgy is folyamatosan születtek újabb és újabb egységek. A Wehrmacht csupán Hitler azon tiltását fogadta meg, hogy zászlóaljnál nagyobb egység nem szervezhető.

Paradox módon a hadi helyzet rosszabbra fordulásával egyre többen vállalták az önkéntes harcot német oldalon. A szovjet állampolgárok sejtették, hogy aki kollaborálás gyanújába keveredik, az szovjet győzelem esetén nem sok jóval számolhat. Még inkább így gondolkoztak a baltikumi és a kaukázusi népek tagjai. Utóbbiak különösen kitűntek aktivitásukkal: 1945-ben 100 000 kaukázusi volt német szolgálatban.⁶⁴

1943. június 8-án Kurt Zeitzler vezérkari főnök Hitlernek a következő önkéntes alakulatokat jelentette: 78 zászlóalj, 1 ezred, 122 század, valamint 60 000 posztos őr és különféle német egységekben 220 000 segédszolgálatos (a valóságban százezerrel több segédszolgálatos volt, de ezt nem merték Hitlernek bevallani). Csak a 18. hadseregnél 47 000 segédszolgálatost tartottak nyilván. A keleti csapatok szemlélő tábornoka (General der Osttruppen) 1943. júniusi belső felhasználásra készített adatai szerint 600 000 segédszolgálatos volt állományba véve.⁶⁵ Ezeket az adatokat más kimutatások is megerősítik.⁶⁶ A nem segédszolgálatosként alkalmazott önkéntesek zöme az SS parancsnoksága alá tartozott, mivel a partizánharc vezetése Himmler kompetenciája volt. 1943. május 10-én a Lengyel Főkormányzóság területén 15 000 ukrán és lengyel, Oroszországban 50 000 szovjet állampolgár különféle egységekben és 250 000 fő egyéni szolgálatban (faluőrként) állt SS-parancsnokság alatt, emellett 39 000 fő közvetlenül a különféle rendőri egységekben tevékenykedett. ⁶⁷

Egyes parancsnokok egységeik ütőképességét már csak a szovjet önkénteseknek köszönhetően tudták fenntartani. A 6. német hadsereg állományában 1942. november közepén nyilvántartott szovjet segédszolgálatosok száma 51 780 fő volt, hadosztályonként átlag háromezer személy. Mindeközben a 6. hadsereg kötelékében 139 832 német katona volt nyilvántartva, vagyis minden harmadik harcos szovjet állampolgár volt!⁶⁸ Hasonlóan felülreprezentáltak voltak a szovjet hadifoglyok a légelhárításnál: itt 1942 végén 100 000 szovjet volt hadifogoly szolgált.⁶⁹

A szovjet önkéntesek jelentős szerepét megerősítik az egyes hadseregek állományáról fennmaradt adatok is. A Közép-Hadseregcsoport keretében alkalmazott 2. hadsereg segédszolgálatos állománya a rendszeresített létszám és a tényleges létszám tekintetében a következő képet mutatta: az előírt 21 979 fő helyett ténylegesen csak 14 539 fő volt, akik közül korábban 9603 ember volt hadifogoly. A segédszolgálatosok mellett 1221 türkmén, 2450 kozák és 2426 rendőr teljesített szolgálatot a hadseregben.⁷⁰ A Közép-Hadseregcsoport 1944 januárjában

80 000 segédszolgálatossal rendelkezett a fronton, további körülbelül százezer fő pedig a mögöttes területen vett részt a partizánokkal szemben folytatott hadműveletekben.⁷¹

A BELSŐ HARCOK ÁLDOZATAI

A Baltikum és Ukrajna nyugati, illetve Lengyelország keleti területein 1943-tól többféle partizánegység is működött. A kommunista vezetésű partizánalakulatok mellett idővel számos antikommunista partizánegység is létrejött. A legjelentősebb ezek közül az ukrán felszabadítási hadsereg (UPA), illetve az Armija Krajowa volt. Német, illetve magyar részről ezekkel az egységekkel igyekeztek fegyverszünetet kötni. Az ukrán és a lengyel partizánok egymással is harcoltak, illetve kölcsönösen irtották a másik nemzetiség civiljeit, már-már polgárháborús állapotokat teremtve. Rendkívül hosszan elhúzódó partizánháború bontakozott ki a balti álla-mokban.⁷² Az áldozatok számáról pontos adatok nem maradtak fenn, de feltételezhető, hogy ennek nagysága körülbelül százezer embert tett ki.

ÖSSZEGZÉS

Amennyiben összesítjük a különböző veszteségi kategóriákat, minimális becsléssel a következő számokhoz jutunk.

II. táblázat. A Szovjetunió demográfiai veszteségei 1939–1945 között

A demográfiai veszteség fajtái                                                             Létszám

A német támadás katonai és polgári áldozatai (a járványban,

betegségben, éhínségben elhunytak és a hadbíróságok, valamint

az NKVD által kivégzettek nélkül)                                                           10 000 000⁷³

A sztálini repressziók áldozatai (a hadbíróságok

és az NKVD által kivégzettekkel együtt)                                                   1 370 000⁷⁴

Kollaboránsként harcban elpusztult                                                             350 000

A belső harcok áldozatai                                                                            100 000

Egyéb demográfiai veszteségek (1939–1941 között kitelepítettek

és 1945 után külföldön maradtak)                                                             1 006 000

Mindösszesen (a járványok és az éhínségek áldozatai nélkül)          12 826 000

A sztálini és hitleri népirtás arányairól a Baltikum területére is rendelkezünk becslésekkel. Bár az adatok nem tekinthetőek pontosnak, arra mégis alkalmasak, hogy érzékeltessék a két diktatúra bűncselekményeinek egymáshoz való viszonyát. Míg a szovjetek 235 000 embert deportáltak, addig a németek 67 000 személyt. Szovjet részről körülbelül tízezer kivégzés történt, míg a németek és helyi segítőik körülbelül háromszázezer, 90 százalékban zsidó lakost végeztek ki. További tízezrek pusztultak el a szovjet és német csapatokkal történt harcok során.⁷⁵

A Szovjetunió lakossága 1941. január 1-jén 193,1 millió fő volt.⁷⁶ Ebből, ha levonjuk a fenti veszteségeket, körülbelül 180 millió lakosnak kellett volna lennie 1945-ben, plusz az öt év népszaporulata, amely a háborús helyzetre való tekintettel minimális lehetett, feltehetően csak a természetes halálozások számát fedezte.⁷⁷ 1945 végén azonban csak 170,5 millió lakost számlált a Szovjetunió. A tízmilliós hiányt tehát csak a német támadás és a sztálini hadviselés okozta éhínségek, betegségek számlájára írhatjuk. A Szovjetunió lakossága 1946–1947 között a tömeges éhínség miatt vélhetően tovább csökkent, a születésszám meredeken zuhant, és legalább félmillió ember éhen halt.⁷⁸

A Sevljakov számításaira épülő munkák szerint összesen körülbelül 19 millió civil esett a német megszállás áldozatául. Ha ehhez hozzáadjuk a katonai veszteségeket, akkor 27,6 millió fős összveszteséget kapunk, amely nem tartalmazza a sztálini népirtás, a kitelepítések veszteségeit, továbbá a kollaboránsok és a külföldön maradtak számát, amely becsléseink szerint minimálisan 2,8 millió áldozatot jelent. Az összveszteség tehát Sevljakov adatainak figyelembe vételével 30,4 millió személy volna, és ebben az esetben a Szovjetuniónak csak 162,7 millió lakosa lehetett volna 1945-ben (193,1–30,4 = 162,7). Ennek viszont ellentmond az a tény, hogy a Szovjetunióban 1945-ben 162,7 millió helyett 170,5 millióan, tehát jóval többen laktak, mint ahányan Sevljakov adatai alapján élhettek volna.

Sevljakov adatai azonban elsősorban nem azért hibásak, mert az áldozatok számát túlbecsülik – a szovjet statisztikai felmérések pontatlansága és a háború alatt született lakosság száma is hozzájárulhat a számításon belüli körülbelül 7-8 milliós hiányhoz. Sokkal súlyosabb hiba, hogy Sevljakov és nyomában a Ruszisztikai Intézet kiadványai az áldozatok sorsával megengedhetetlenül manipulálnak. Annak érdekében, hogy a kommunista bűncselekmények súlyát csökkentsék, az áldozatok jelentős részéről egyszerűen nem vesznek tudomást, vagy azokat a náci népirtás számlájára terhelik. Az áldozat szempontjából gyakorlatilag nincs jelentősége annak, hogy éhenhalás, betegség vagy kivégzés okozza a halálát. A sztálini népirtás és a német háborús politika szempontjából azonban korántsem mindegy, hogy a körülbelül 25-30 millió halott a népirtó szándékok közül pontosan melyiknek is esett áldozatul. A második világháború kirobbantásáért és az 1941-es év tragikus vereségéért, valamint az elképesztő véráldozatért súlyos felelősség terheli a Szovjetunió vezetőit is.⁷⁹ Ez a náci háborús bűnösök felelősségét semmivel sem csökkenti.

Abból a tényből, hogy szovjet állampolgároknak csak töredéke halt meg erőszakos halállal, nem szabad arra következtetni, hogy az egyéb halálesetek ne lettek volna belekalkulálva a náci háborús tervekbe. A Generalplan Ost⁸⁰ tízmilliók áttelepítését irányozta elő, a Szovjetunió rövid távú gazdasági átrendezését tervező úgynevezett „Grüne Mappe”⁸¹ pedig 25-30 millió ember éhenhalatását tartotta szükségesnek a náci szempontból helyes népsűrűség kialakulásához. Göring maga szögezte le, hogy „tízmilliók fognak éhen halni” a német rend bevezetése után. Az, ami 1941–1945 között történt, logikus folytatása volt ennek a német politikának, amely a meghódított népesség tervgazdasági módszerekkel történő kíméletlen kizsákmányolását tűzte ki célul.

A Szovjetunió lakosságának szerencsétlensége, hogy egyszerre két bűnöző rezsim uralmát kellett elviselnie. Mint ahogyan az eddig ismertetett statisztikákból is kiderül, a náci megszállás és a sztálini politika egyaránt milliók életébe került. Hitler nyíltan hirdette, hogy az alacsonyabb rendű fajoknak pusztulniuk kell, Sztálin pedig hatalma fenntartásáért és a kommunista eszme terjesztéséért küldött milliókat a halálba. Kettejük együttes működése alatt hatványozódott a népirtás. Annak, aki munkaerejét nem tudta áruba bocsátani, 1941–1945 között csak kevés esélye lehetett a túlélésre, akár a német, akár a szovjet oldalon élt. Tízmilliónyi áldozat sorsát és halálának pontos okát mind a mai napig nem tudjuk megállapítani. Az ő halálukért feltehetően mindkét népirtó rezsim felelős.

LÁBJEGYZETEK

1    Sevljakov, Alekszander: A hitleri népirtás a Szovjetunió területén. In Szovjet Füzetek V. Népirtás a Szovjetunióban. Budapest, 1992, Magyar Ruszisztikai Intézet, 61–78. o.

2   Gulág. A szovjet táborrendszer története. Szerk. Krausz Tamás. Budapest, 2001, Pannonica, 440 o. (A továbbiakban Gulág…)

3    A tömegsírokkal kapcsolatos szovjet sajtóvitából idéz Hoffmann, Joachim: Stalins Vernichtungskrieg. 3. kiad. München, 1996, Verlag für Wehrwissenschaften, 187–188. o. Darnyicáról tudósít Carinyuk, Marco: The Killing Fields of Kiev. Commentary, 1990. október, 19–25. o.

4    A rendszerváltás óta két monográfia is megjelent: Font Márta–Krausz Tamás–Niederhauser Emil–Szvák Gyula: Oroszország története. Budapest, 1997, Maecenas, 702 o.; Heller, Alekszander–Nyekrics, Mihail: A Szovjetunió története. Budapest, 1997, Osiris–Századvég (A továbbiakban A Szovjetunió története.), 610 o. Elsősorban Krausz Tamás terjesztette el Sevljakov hamis adatait, lásd például Ormos Mária: Hitler. – Krausz Tamás: Sztálin. Budapest, 1999, Pannonica, 324 o., valamint a Gulág… című művet.

5    A Szovjetunió háborús áldozatairól számos tanulmány jelent meg. B. Urlanis War and Population (Moszkva, 1971, k. n.) című művében a szovjet háborús áldozatok számát húszmillió főben adta meg. Viktor Ivanovics Kozlov tanulmányában összefoglalja a rendszerváltásig megjelent szovjet munkákat, és a Szovjetunió teljes demográfiai veszteségét negyvenmillió főre teszi. Uő: O ljugyszkih potyerjah Szovjetszkogo Szajuza v Velikoj Otyecsetsztvennoj Vojne, 1941–1945 godov. Isztorija SZSZSZR (Moszkva), 1989. 2. sz. 132–139. o.

6   E téves nézetekre példa Krausz Tamás: A szovjet Oroszország. In Font–Krausz–Niederhauser–Szvák: i. m. 543. o. és Sevljakov: i. m. 67. o.

7    Például Hoffmann: i. m. és  Neulen, Hans Werner: An deutscher Seite. Internationale Freiwillige von Wehrmacht und Waffen–SS. München, 1985, Universitas, 518 o.

8    Grif szekretnosztyi sznját. Potyeri vooruzsennih szil SZSZSZR v vojnah, vojevüh gyejtsztvijah i vojennüh konfliktah. Szerk. G. F. Krivosejev. Moszkva, 1993, Vojennoje Izdatyelsztvo (A továbbiakban Grif szekretnosztyi sznját...), 129. o.

9   Izvesztyija, 1998. június 25. 12. o.

10  Grif szekretnosztyi sznját... 130. o.

11  Pohlebkin, V. V.: Velikaja Vojna i nyeszosztojavszijszja mir 1941–1945–1994. Vojennüj i vnyesnyepoliticseszkij szpra-vocsnyik. Moszkva, 1997, k. n., 329. o.

12  A különbség részben azzal magyarázható, hogy a német hadsereg sok civilt is hadifogolynak minősített. Egy 1944. május 1-jén készült kimutatás szerint a németek által nyilvántartott 5,1 millió hadifogoly közül 1 981 364 személy halálát regisztrálták, további két-háromszázezer hadifogoly pedig ismeretlen okból nem volt fellelhető, vagy átadták az SS, illetve az SD részére. A reális becslések körülbelül két és félmillióra teszik a hadifogságban elpusztult szovjet hadifoglyok számát, akik közül azonban nem mindenki volt a Vörös Hadsereg tagja.

13  Az adatot idézi Gerlach, Christian: Kalkulierte Morde. Die deutsche Wirtschafts- und Vernichtungspolitik in Weiss-russland. Hamburg, 1999, Hamburger, 1158. o.

14  Sevljakov: i. m. 69. o.

15  Bundesarchiv Berlin (a továbbiakban BA) NS 19/2566 78. o. Részletesen lásd: Bundesarchiv-Militärarchiv Freiburg (a továbbiakban BA–MA) RH 2/2130 Monatsberichte über die Bandenbekämpfung, valamint Gerlach, Christian: Männer des 20'. Juli und der Krieg gegen die Sowjetunion. In Vernichtungskrieg, Verbrechen der Wehrmacht. Szerk. Hannes Heer–Klaus Naumann. Frankfurt, 1999, Zweitausendeins, 436. o.

16  BA–MA RW 41/13 OKW-Erlaß von 28. 7. 1943 über die Behandlung von gefangenen Banditen.

17  BA NS 19/1706, 149. o

18  Romanovszkij, Vlagyimir: Nacisztkaja polityika genozida i 'vihzcsennoj zemli' v Bjelorussziji 1941–1944. Minszk, 1984, k. n., 48–210. o. Romanovszkij megkísérelte Belorusszia összes települését bevonni vizsgálatába.

19  Mulligan, Timothy Patrick: Reconking the Costs of the People's War. The German Experience in the Central USSR. Russian History, 1982. 9. sz. 27–48. o.

20  Idézi Heller–Nyekrics: i. m. 325. o.

21  Sevljakov: i. m. 69. o.

22  Dallin, Alexander: Deutsche Herrschaft in Russland 1941–1945. Eine Studie über Besatzungspolitik. Düsseldorf, 1958, Droste, 466. o. FWiAmt/Ag. Beitrag zum KTB. 11–17. 12. 1944, EAP 99/49 CRS alapján.

23  Otto Bräutigam feljegyzése 1942. október 25-én „jóval százezer feletti számról” beszél, idézi a müncheni Institut für Zeitgeschichte által archivált Nuernberg Document Series (ND) 294–PS. Feltehetően ezután is több százezer főt küldtek még haza, ezt azonban a statisztika nem tartalmazza.

24  Lásd Gerlach: Kalkulierte Morde… 478. o., BA–MA RW 31/35 KTB–Rückblick für das 4. Quartal 1943 WiStabOst.

25  Lásd Gerlach: Kalkulierte Morde… 478. o., BA–MA RW 31/35 KTB–Rückblick für das 4. Quartal 1943 WiStabOst.

26  Dallin: i. m. 465. o. VSt/WiStab Ost bei OKH GenQu 28. Juli 1944, Wi/ID 2455 CRS alapján.

27  Heinrich Himmler 1938 márciusában hozta létre az első bevetési csoportokat (Einsatzgruppe) azzal a feladattal, hogy a birodalomhoz csatolt Ausztria területén azonnal fel tudjon lépni a politikailag ellenségesnek tartott személyekkel szemben. A Szovjetunióval szemben tervezett hadjáratban az Einsatzgruppék a politikai ellenfelek megsemmisítésének, a zsidóüldözés, majd -megsemmisítés megszervezésének, a kollaboránsok ellenőrzésének, az állami és kulturális javak biztosításának feladatát kapták, más alárendelt ügyek mellett.

28  Hesse, Erich: Der sowjetrussische Partisanenkrieg im Spiegel deutscher Kampfanweisungen und Befehle. Göttingen–Zürich, 1993, Muster–Schmidt, 78. o.

29  Az Einsatzgruppék működésére lásd Die Einsatzgruppen in der besetzten Sowjetunion 1941/42. Szerk. Peter Klein. Berlin, 1997, Hentrich, 434 o.

30  Magyarország a II. világháborúban. Lexikon. Budapest, 1997, Petit Real, 485. o.; Karsai László holocaust-szócikke. Krausz Tamás forrásadatok nélkül tévesen körülbelül két és fél-három millióra teszi az elpusztított zsidók számát. In Gulág… 380. o.

31  A leningrádi blokád történetének legújabb feldolgozását lásd Ganzenmüller, Jörg: Stalinistische Diktatur unter Druck. Die Blockade Leningrads 1941–1944 (disszertáció, Albert–Lundwigs Universität, Freiburg).

32  1941–1953 között összesen 38 781 személyt végeztek ki, lásd 1917 és ami utána következett. Szerk. Krausz Tamás. Budapest, 1998, Magyar Ruszisztikai Intézet, 143. o. (Ruszisztikai könyvek. III. kötet.)

33  Wheatcroft, Stephen: A levéltári adatok összevethetősége és megbízhatósága. In Gulág… 152. o.

34  A szám az ismertté vált esetek összeadása alapján becslésnek tekinthető, mivel a kivégzettek összlétszámáról nem maradt fenn hivatalos irat. Részletesen lásd Musial, Bogdan: Kritische Anmerkungen zur Wanderausstellung „Vernichtungskrieg”. Verbrechen der Wehrmacht 1941 bis 1944. Vierteljahreshefte für Zeitgeschichte, 1999. 3. sz. 563–591. o. Musial fő kutatási témája az NKVD és az Einsatzgruppék működése Kelet-Lengyelországban, cikkében eddigi eredményeit egy kiállítás tézisei kapcsán foglalja össze, és idézi az 1941. június 24-én kelt tömeges kivégzést elrendelő Berija-parancsot is. Lásd még Groß, Jan T.: Die sowjetisierung Ostpolens. In Zwei Wege nach Moskau. München, 1991, DVA (A továbbiakban Zwei Wege…), 56–73. o., valamint Evakuacija zaklucsennüh iz tyurem. In Vojenno-isztoricseszkij Arhiv 2. Vüpuszk. Szerk. V. Sz. Jesenko. Moszkva, 1997, TOO-Cerera, 232–253. o.

35  A Gulág és a háború. (Dokumentumközlés.) In Gulág… 294–297. o.

36  Bogdan Musial: „Konterrevolutionäre Elemente sind zu erschiessen”. Die Brutalisierung des deutsch–sowjetischen Krieges im Sommer 1941. München, 2000, Propyläen, 35. o.

37  A kelet-lengyelországi Jedvabnében történt pogromról külön összeállítást közölt a Beszélő 2001. májusi száma Lengyelek, zsidók – a Jedvabne-vita címmel. Bár Jedvabne nem a Szovjetunió területén található, de a közölt írások arra utalnak, hogy zsidóellenes spontán pogromok a térség más területein is előfordultak.

38  BA R 6/52, 1943. március 31.

39  Zemszkov, Viktor Nyikolajevics: A Gulág tényekben, adatokban. Budapest, 1991, Magyar Ruszisztikai Intézet. (Szovjet Füzetek IV.) Lásd 3. sz. táblázat (oldalszám nélkül).

40  Az ilyen parancsok gyűjteményét adja Hoffmann: i. m. 66–123. o.

41  Volkogonov, Dmitrij: Győzelem és tragédia. Budapest, 1990, Zrínyi, 311. o.

42  Andrew, Christopher–Mitrohin, Vaszilij: A Mitrohin-archívum. A KGB otthon és Nyugaton. Budapest, 2000, Talentum, 127. o.

43  Hoffmann kiértékelte a zsákmányolt szovjet iratanyagot. Részleteiben lásd Hoffmann: i. m. 65–123. o.

44  Werth, Nicolas: Egy állam a népe ellen. In A kommunizmus fekete könyve. Szerk. Stephanie Courtois. Budapest, 2000, Nagyvilág, 226. o.

45  A deportálásokat általában a Legfelső Tanács Elnöksége rendelte el. 1943 novembere és 1944 májusa között öt nagy átfésülő deportálásban a kaukázusi népeket, 1944 májusában a krími tatárokat, júniusban a bolgárokat, örményeket és görögöket szállították el a lakhelyükről. A már említett Gulág… című kötet 204. oldalán közzétett SZKP-jelentés szerint az áttelepítettek száma 2 300 000 fő volt, de a jelentésből nem derül ki, hogy ez a szám a kiinduló vagy a beérkező létszám, illetve hogy tartalmazza-e az összes áttelepített nemzetiséget.

46  Werth: i. m. 225. o.

47  Musial: Konterrevolutionäre Elemente… 33. o., valamint Werth: i. m. 216. o. A Heller–Nyekrics-szerzőpáros 1 080 000 deportáltat ad meg. In A Szovjetunió története. 314. o. A Jews in Eastern Poland and in the USSR 1939–1946 (Szerk. Norman Davies–Anthony Polonsky. London, 1993, University of London–Macmillan, 72. o.) szerint a deportáltak összlétszáma 1 250 000 fő volt. Részünkről a legalacsonyabb adatot használtuk.

48  A deportálások részleteit feldolgozta a legújabban Bugaj, N. F.: L. Berija – J. Sztálin. „Szoglaszno vasemu ukazanno…”. Moszkva, 1995, Druzsba Narodov. Az elhurcoltak létszámát lásd 246–247., 267. o.

49  Például Conquest, Robert: The Great Terror. Stalin's Purgle int the Thirties. New York, 1971, Macmillan, 830 o.; Davies, Norman: God's Playground: A History of Poland. Oxford, 1981, Charadon Press, 684 o.

50  Gegen das Vergesssen. Szerk. Klaus Meyer–Wolfgang Wippermann. München, 1996, Haag und Herchen. Wale-rij Wosgrin itt közölt tanulmánya szerint 1944-ben a deportálások alatt 109 956 tatár pusztult el.

51  Rauch, Georg von–Misiunas, Romvald J.–Taagepera, Rein: A balti államok története. Budapest, 1994, Osiris–Századvég–2000, 425-425. o.

52  Werth: i. m. 233. o.

53  Pinkus, Benjamin: Die Deportation der deutschen Minderheit in der Sowjetunion 1941–1945. In Zwei Wege… 474. o.

54  Werth: i. m. 217. o. Werth sajnos elfelejti levonni a lengyel hadifoglyok összveszteségéből a németeknek leadott létszámot. Werth tanulmányának 218. oldalán Kun Miklós viszont lábjegyzetben ismerteti ezt az adatot is.

55  Werth: i. m. 217. o.

56  Köztes-Európa 1763–1993. Összeállította Pándi Lajos. Budapest, 1997, Osiris, 472. o.

57         Goszudarsztvennoj Arhiv Rossziszkoj Federacii (GARF) 9526, 1s, 1118, 223f. Idézi Goeken, Ulrike: Von Koope-ration zu Konfrontation. Zur Repatriierung sowjetischer Kriegsgefangener und Zwangsarbeiter nach dem zwei-ten Weltkrieg. Newsletter. Arbeitskreis Militärgeschichte, 1998. szeptember, 16. o.

58  Goeken: i. m. 75. o.

59  A szovjet önkéntesek szervezetszerű rendszeresítésének pontos időpontját nem tudtam megállapítani. Az 1943-ban kiadott hadosztály-szervezeti táblák mindenesetre már tartalmazzák ezt a kategóriát. Mivel a Wehrmachtban szervezés és létszám szempontjából több mint hetven különféle típusú hadosztály létezett, ezért az önkéntesek szervezetszerű létszáma nem adható meg pontosan. A német hadosztályok teljes előírásos létszáma 12 500–18 500 fő között váltakozott.

60  Krausnick, Helmut–Wilhelm, Hans-Heinrich: Die Truppe des Weltanschauungskrieges. Stuttgart, 1981, DVA, 168. o.

61  Neulen: i. m. 350. o.; Dallin: i. m. 660. o.

62  Uo. 555. o.

63  Két lett, egy észt SS-hadosztály, két észt–német biztosító hadosztály és egy galíciai SS-hadosztály került felállításra 1943–1944 folyamán.

64  NOKW 1604, idézi Hesse: i. m. 129. o.

65  Uo. 132. o.

66  Boog, Horst–Förster, Jürgen–Hoffmann, Joachim–Klink, Ernst–Müller, Rolf-Dieter–Ueberschaer, Gerd R.: Das deutsche Reich und der zweite Weltkrieg. 4. kötet. Stuttgart, 1983, DVA (A továbbiakban Das deutsche Reich…4. kötet.), 838., 972. o.

67  BA–B NS 19/1706, 24. o.

68  Das deutsche Reich… 4. kötet. 1003. o. Pontos hadosztályonkénti létszámokat is felsorol eredeti német jelentések alapján.

69  Kroener, Bernhard R.–Müller, Rolf-Dieter–Umbreit, Hans: Das deutsche Reich und der zweite Weltkrieg. 5/2. kötet. Stuttgart, 1999, DVA, 834. o.

70  BA–MA WF-03/26863.

71  Gerlach: Kalkulierte Morde…. 202., 829. o.

72  Rauch–Misiunas–Taagepera: i. m. 425. o.

73  8,1 millió katona, 400 ezer partizán és agyonlőtt civil, 200 ezer deportálás során elpusztult civil, 1,3 millió meggyilkolt zsidó és cigány. 

74  Körülbelül 100 ezer kivégzett civil, 620 ezer Gulágon elpusztult civil, 100 ezer hadbíróságok által kivégzett, 100 ezer hadbíróság nélkül kivégzett katona, 300 ezer deportálás során elpusztult civil, 150 ezer saját hadifogságban elpusztult katona. A számok nem tartalmazzák a sztálini diktatúra összes áldozatát a kérdéses időszakban, és csak minimális becslésnek tekinthetőek.

75  Rauch–Misiunas–Taagepera: i. m. 423–426. o.; Wilhelm, Hans-Heinrich: Die Einsatzgruppe A der Sicherheits-polizei und des SD 1941/42. Frankfurt, 1996, Peter Lang, 425. o.

76  Sevljakov: i. m. 76. o. A szovjet statisztikai hivatal másutt 196,7 milliós adatot ad meg ugyanerre az időpontra. Lásd Harrison, Mark: Accounting for War. Soviet production, employment and the defence burden 1940–1945. Cambridge, 1996, Cambridge University, 160. o. Részünkről az alacsonyabb adatot tartjuk reálisnak, mivel a Szovjetunió lakossága 1937-ben még csak 162 millió fő volt (Font–Krausz–Niederhauser–Szvák: i. m. 543. o.), és az 1939–1940-es területi gyarapodások is csak 22 millió fővel növelték a Szovjetunió lakosságát.

77  A szovjet statisztika a háború alatt 16,4 millió születést regisztrált, ezekből 4,1 millió természetes, 1,3 millió erőszakos halállal halt meg ebben az időszakban. A „természetes” halálozások száma az éhínségek, a járványok és a betegségek miatt volt ennyire magas. Feltételezhetjük, hogy normális körülmények között a természetes halálozások nem haladták volna meg az egymilliós számot. A születésekkel szemben ugyanebben az időszakban az 1941 előtt születettek közül 11 millió természetes halálesetet könyveltek el. A születések száma tehát éppen csak ellensúlyozni tudta a halálozások számát. A szovjet demográfiai adatokra lásd Harrison: i. m.

78  Werth: i. m. 241. o.

79  A Szovjetunió háborús felelősségét tárgyaló legújabb irodalmat és az ezzel kapcsolatos forrásokat lásd Ungváry Krisztián: 1939. augusztus 19. Egy beszéd és ami mögötte van. Néhány adalék a Molotov–Ribbentropp-paktum valóságos történetéhez. Kritika, 1999. augusztus, 29–31. o.

80  Az 1941 tavaszán elkészült Generalplan Ost a német politikai vezetés Szovjetunióval kapcsolatos távlati gazdasági és politikai terveit tartalmazta.

81  A „Grüne Mappe” tervezésére és megvalósítására lásd Gerlach: Kalkulierte Morde… és uő: Krieg, Ernährung, Völ-kermord. Forschungen zur deutschen Vernichungspolitik im zweiten Weltkrieg. Hamburg, 1998, Hamburger, 1232 o.

Évkönyv IX. –2001, Budapest, 1956-os Intézet, 134–146.o.