|
GÁL ÉVA: Mérei Ferenc és társai „ellenforradalmi szervezkedése” 1957–1959 (összefoglaló)
A tanulmány a Hungaricus-ügynek is nevezett „bűncselekmény” gyanúsítottjai, majd vádlottjai ellen folytatott nyomozás, vizsgálat és büntetőper történetét ismerteti, túlnyomórészt levéltári források alapján. Ezt az ügyet az ötvenhatos forradalom utáni megtorlás utolsó nagy politikai perének szánták, és a Gimes Miklós, Kende Péter, Molnár Miklós és mások által 1956 november végén megalakított Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom egyenes folytatásaként kezelték. A vádlottak többségét 1958. október 18-án, illetve 1959 elején tartóztatták le, a nyomozás azonban még 1957 novemberében indult, amikor Kosáry Domokos ötvenhatos dokumentum-gyűjteményében megtalálták a BM által addig nem ismert, Hungaricusként aláírt, stencillel sokszorosított rendszerellenes írásművet. Az ügyben végül is összesen 14 embert tartóztattak le, akiket két csoportra osztva ítélt el a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Vida Ferenc elnökletével, 1959. április elsején, illetve 1959. június másodikán. A tanulmány csak az első csoportba sorolt öt vádlott – Mérei Ferenc, Fekete Sándor, Litván György, Hegedűs B. András, Széll Jenő – perével foglalkozik részletesen, minthogy ennek bírósági iratai voltak hiánytalanul hozzáférhetők.
Az ügyet azért látszott érdemesnek feldolgozni, mert a megfelelő levéltárakban szinte hiánytalanul fennmaradtak az ügy operatív (nyomozati – O-dossziés), vizsgálati (V-dossziés), valamint bírósági és legfőbb ügyészségi iratai, s így a dokumentumok segítségével konkrétan végig követhetők az akkori állambiztonsági szervek operatív módszerei (ügynöki hálózat, lehallgatás, posta-ellenőrzés, személyi követés stb.), vizsgálati eljárásai (fenyegetőzés, enyhébb fizikai kínzások, „bomlasztás” és „lejáratás”, zárkaügynökök felhasználása) . A vizsgálati és bírósági szakban szemléletesen rajzolódtak ki a Kádár-kori politikai perek koncepciós vonásai, amikor is a szovjet és az 1956 előtti hazai koncepciós perektől eltérően valamelyest meglévő valóságos tényekre alapozva dolgozták ki a súlyos és – mint a Nagy Imréék elleni és több más perben meghozott – halálos ítéletekhez is vezető hazug koncepciókat.
VALUCH TIBOR: Enni és lakni is kellene… A nagyüzemi munkásság életkörülményeinek néhány sajátossága Ózdon a második világháborút követő évtizedekben (összefoglaló)
A XX. századi magyar munkásság életkörülményeiről az utóbbi években főként az országos állapotokat bemutató összegzések születtek egy-egy üzem és/vagy ipari központ munkavállalóinak hétköznapjairól viszont mindeddig többnyire csupán egy-egy, általában rövidebb időszakot átfogó, illetve részkérdést vizsgáló történeti és szociológiai elemzések láttak napvilágot.
Jelen tanulmányban – az ózdi nagyüzemi munkásság XX. századi család- és társadalomtörténeti kutatásának részeként – a második világháború időszakától a hatvanas évek végéig próbálom meg összefoglalni, hogyan változott az életkörülmények két legfontosabb tényezője: a köz- és élelmiszerellátás, valamint a lakásviszonyok. Nyilván felvethető a kérdés, miért pontosan ez a két problémakör áll az elemzés középpontjában. A válasz meglehetősen egyszerű: a hétköznapi élet lokális dimenziójú vizsgálatát egyrészt önmagában is érdekes problémának tartom, másrészt a kutatás jelenlegi szakaszában a különböző levéltári dokumentációkat áttekintve – különösen az 1945–68 közötti időszakban – minduntalan előkerült a krónikus lakáshiány és az időszakonként változó élelmiszer-, illetve fogyasztásicikk-hiány. Kézenfekvőnek tűnt tehát, hogy részben a mikroszintű társadalomtörténeti kutatás háttereként, részben önálló témaként feldolgozzam a legelemibb létszükségletek kérdéskörének történetét.
Mindez alkalmat szolgáltatott arra is, hogy egy konkrét, jól behatárolható területen próbáljam meg bemutatni a „szocialista építés sikereit” és az annak „legfontosabb támaszát jelentő munkásosztály életszínvonalának állandó emelését” hangsúlyozó korabeli hivatalos diskurzus valóságtartalmát.
KELLER MÁRKUS: Diktatúra, professzionalizáció és emlékezés. Az építészek esete a Kádár-rendszerrel (összefoglaló)
Az óbudai kísérleti lakótelepre vonatkozó kutatás megkezdésekor úgy gondoltam, mindenképpen fel kell vázolnom, milyen szakmai légkörben, közegben dolgoztak az építészek a Kádár-rendszerben. Ekkor bukkantam arra az ellentmondásra, amely a Rákosi-rendszerről alkotott általános kép – különösen pedig az értelmiségi lét esélyeinek és körülményeinek történettudományi megítélése – és az 1945 utáni kor meghatározó építészeinek visszaemlékezései között feszült. Világossá vált, hogy a Rákosi- és a Kádár-rendszer megítélése szorosan összefügg, kölcsönhatásban áll egymással, dinamikáját azonban végső soron a Kádár-rendszerben megszerzett építészi tapasztalatok adják. Ez jelzi az alcím is.
Az ötvenes évek építészetéről és a szocialista realizmusról több cikk, kiadvány, monográfia is született, megközelítésük azonban szinte kizárólag eszmetörténeti vagy művészettörténeti. Tanulmányomban – ettől tudatosan eltérve – a tágan értelmezett társadalomtörténeti megközelítést alkalmaztam. Ezen belül a professzionalizációs elméletekre támaszkodva elemeztem a Rákosi- és a Kádár-rendszer „építészettörténeti” eseményeit. Úgy vélem, a professzionalizáció folyamata (azaz amikor egy foglalkozásból hivatás lesz) és annak változásai a vázolt ellentmondást is magyarázzák, illetve hogy ez a nézőpont lehetőséget ad arra, hogy az építészszakma történetét új perspektívából lássuk. Természetesen egy történeti probléma teljes körű magyarázatát a professzionalizáció elméletétől sem várhatjuk, de azt igen, hogy az eddigi megközelítések horizontján kívül maradó új szempontokra hívja fel a figyelmet.
A Kádár-rendszer a sztálinizmusban fogant. A propaganda igyekezett ugyan a különbségeket hangsúlyozni, de a korszakkal foglalkozó mértékadó történettudományi kutatás már többszörösen megmutatta a Rákosi- és a korai Kádár-rendszer közötti kontinuitást, a hatalomgyakorlás módjának kezdeti azonosságát. Az egyes társadalmi csoportok kutatása is bizonyította, hogy nemcsak a hatalom, hanem a kádári társadalom tagjainak reakcióit és közérzetét is meghatározták a Rákosi-rendszerben szerzett tapasztalatok. Nem volt ez másként az építészek esetében sem. 1956 utáni történetük vizsgálatakor hamar világossá vált, hogy a Kádár-rendszerről kialakított véleményük nem függetleníthető a Rákosi-rendszerben szerzett tapasztalatoktól, és hogy ennek a fordítottja is igaz: a Kádár-rendszerben szerzett élmények alapvetően befolyásolták emlékezésüket a Rákosi-korra.
KŐRÖSI ZSUZSANNA: Szabadabb világban életet teremteni. Emigrálás és beilleszkedés visszaemlékezések tükrében (összefoglaló)
A tanulmány egy élettörténeti kutatásra épül, amely során harminchat életút-interjú készült olyanokkal, akik a kommunista rendszer idején saját elhatározásukból (politikai körülmények kényszere vagy gazdasági okok, akár életmódbeli másságuk okán) hagyták el Magyarországot, hogy másutt folytassák vagy kezdjék újra az életüket, és a rendszerváltás után visszatértek, hogy a megváltozott politikai, gazdasági viszonyok között újra szülőhazájukban éljenek. A szerző az egyéni narratívák alapján elemzi, hogy mi motiválta az emigrálást; ezek az emberek új hazára találtak-e, sikerült-e beilleszkedniük; miként viszonyultak a befogadó társadalomhoz, illetve hogyan érzékelték – értékelték – ők a befogadó társadalom velük kapcsolatos magatartását?
KOZÁK GYULA: Egy művészcsalád összetételének változásai 1956–1982 között. Rottenbiller utca 1. II. emelet 17. (összefoglaló)
EÖRSI LÁSZLÓ: A kaposvári Marat/Sade és a kultúrpolitika (összefoglaló)
A Kádár-rendszer idején a kaposvári Csiky Gergely Színház bizonyult a legnagyobb hatású magyar színháznak. A magas esztétikai színvonal mellett a kitüntetett figyelemnek tudható be az is, hogy jónéhány produkció 1977-től feszegetni kezdte az aczéli tűrt kategória kereteit.
A legveszélyesebb (egyben a legsikeresebb) produkciónak ebben az időszakban a Peter Weiss Marat/Sade (rendezte: Ács János) drámája bizonyult. A legprovokatívabb eleme a Corvin köz fotója volt, amely előtt a Kikiáltó utcakővel a kezében zokogott. Az előadás ügye a PB elé került, Köpeczi Béla miniszter a nyilvánosság előtt bírálta meg keményen a darabot. Mi több, Kádár János is hallatta szavát, igaz, ő nem nyilvánosan. Ám mindeközben a produkció átütő nemzetközi sikereket aratott, és a kaposvári lokálpatrióta pártvezetés kiállt a színház mellett. Végül nem tiltották be a darabot.
SOMLAI KATALIN: Ösztöndíjjal Nyugatra a hatvanas években. Az Országos Ösztöndíj Tanács felállítása (összefoglaló)
A Kádár János vezetésével restaurált pártállam hatvanas évek elejétől számítható konszolidációjának, belső és nemzetközi elfogadottságának egyik látványos előmozdítója volt az ország határainak megnyitása. A ki- és beutazások liberalizálása, jóllehet a lakosság anyagi lehetőségei és az adminisztratív előírások szűk korlátok közé szorították, a hideg háború után a békés egymás mellett élés légkörében szabadabbá tette az érintkezést a két ideológiai tábor országai között. Az ötvenes években a politikai és gazdasági vezetők kiváltsága volt a nyugati utazás. A hatvanas években a szervezett keretek közötti vagy meghívásra történő magánutazások mellett robbanásszerűen megnőtt a korszerűbb kutatási feltételeket biztosító, az ipari modernizáció magasabb fokán álló kapitalista országokba irányuló tanulmányutak iránti igény is. A külföldi ösztöndíjas utak számottevő hányada személyi kapcsolatokon keresztül, magánúton szerveződött, s ezzel a politikai vezetésnek egy új, a rendszer addigi jellegétől idegen jelenséggel kellett szembenéznie, amelyben már és még nem érvényesültek a párt által addig kézben tartott személyi politika. A kiutazások számának megsokszorozódása ugyanakkor óhatatlanul veszélyt jelentett a rendszer integritására nézve is, miközben az utazási lehetőségekben rejlő előnyöket az állambiztonsági szervek csak lassan tudták kihasználni.
Tanulmányomban, mely a Kádár-korszak külföldi ösztöndíjpolitikájával foglalkozó kutatásaim első állomása, az Országos Ösztöndíj Tanács felállításához vezető utat mutatom be. A majd egy évtizedes vajúdás, melyben politikai, gazdasági, állambiztonsági, tudománypolitikai és külpolitikai érdekek ütköztek egymással, azt is példázza, hogy a hatvanas években az államhatalom bürokratizálódásának milyen korlátai voltak.
BÉKÉS CSABA: Magyarország, a szovjet blokk, a német kérdés és az európai biztonság 1967– 1975 (összefoglaló)
A szerző egy korábbi tanulmánya (Magyarország és az európai biztonsági konferencia előkészítése, 1965–1970. In Rainer M. János–Standeisky Éva (szerk.): Évkönyv 2004. 12. Magyarország a jelenkorban. Budapest, 1956-os Intézet) szerves folytatásaként Magyarország, illetve a szovjet blokk német kérdéssel és az európai biztonság ügyével kapcsolatos politikáját mutatja be a Helsinki záróokmány aláírásáig terjedő időszakban.
Noha 1967 elején a magyar vezetés az elsők között szándékozott diplomáciai kapcsolatot létesíteni az ország legfontosabb nyugati gazdasági partnerével, az NSZK-val, a kényszerű szövetségesi lojalitás miatt erre végül csak 1973 decemberében kerülhetett sor, utolsóként a szovjet blokkból. Ráadásul ezt a fontos lepést ekkor nem Moszkva akadályozta meg, hanem új fejleményként, a Varsói Szerződésben kialakult „biztonság-orientált” és „gazdaság-érdekelt” két al-blokk küzdelméből időlegesen győztesen kikerült kelet-német és lengyel vezetés. A tanulmány részletesen elemzi a német kérdésben és az 1973-1975 között megrendezett európai biztonsági konferencia előkészítése és lebonyolítása terén a szovjet blokkban különböző multilaterális illetve bilaterális fórumokon zajló súlyos vitákat és lobbi küzdelmeket, amelyek a nyilvánosság előtt lényegében máig ismeretlenek.
UNGVÁRY KRISZTIÁN: A Kádár-rendszer kémelhárítása (összefoglaló)
A szerző munkájában részletesen elemzi a kémelhárítás szervezeti változásait és az egyes szakterületeket, mint az ipari elhárítás, a „fellazítási politika” elleni harc, a gazdasági károkozás és a külföldi titkosszolgálatok elleni tevékenység. Mindehhez a szerző esetbemutatásokkal is szolgál. A tanulmány összefoglalja az 1956 és 1990 között ismertté vált jelentősebb kémügyeket is. A cikk megállapítása szerint a kémelhárítási munka a BM leginkább pazarló, üresjáratokkal terhelt területe volt (leszámítva a korrupció elleni harc területét), mivel a nyugati szervek kémtevékenységüket az 1975-ös Helsinki egyezmény aláírása után (sőt már előtte is) legális források felhasználásával is folytathatták. Szankcionálásukra ezért nem volt mód. A nyílt nyugati társadalmak „hírigénye” jelentős mértékben különbözött attól, amit a keleti blokk országai titkolni akartak és titkolni tudtak. Ebből adódóan a Kádár-rendszer kémelhárítása sikerének alapvető akadályai voltak.
DUNAI ANDREA: Nyaralók megfigyelés alatt. A Stasi a Balatonnál (összefoglaló)
A keletnémetek egyik legnépszerűbb úti célja évtizedeken keresztül a Balaton volt. A turisták közül sokan a balatoni fürdőzést arra is használták, hogy találkozzanak nyugat-német rokonaikkal és ismerőseikkel. Dunai Andrea „Nyaralók megfigyelés alatt” című tanulmányában bemutatja, hogy a kelet-német Állambiztonsági Minisztérium 1967-ben felállított balatoni operatív csoportja miként próbált feltűnés nélkül beépülni az üdülő honpolgárok közé. A Balaton-brigádosok a rendelkezésükre álló operatív technika bevetése, és a magyar BM kooperatív támogatása mellett, nem hivatalos munkatársak (IM) segítségét is igénybe vették. A magyar tengerhez kivezényelt stásisokat azzal bízták meg, hogy eleget tegyenek a kelet-berlini központból érkezett direktíváknak. Küldetésük célja a napnál is világosabb volt: a konspiráció szigorú szabályainak betartásával vessenek gátat az „imperialista titkosszolgálatok” által szított „politikai-ideológiai diverzió elburjánzásának”, hogy még csírájában elfojthassák az NDK-s látogatókban felszínre törő disszidálási vágyat. Mint tudjuk, épp ez utóbbi törekvésük 1989 nyarán és őszén teljes kudarcba fulladt.
GERMUSKA PÁL: Odacsap a munkásököl? A Munkásőrség 1989-ben (összefoglaló)
Az 1989–90-es magyar átalakulást számos történeti munka is részletesen elemzi, és ezekben rendre felmerül a kérdés: volt-e valós veszélye egy ortodox kommunista puccsnak, és ha igen, a Magyar Szocialista Munkáspárt mely köreihez, vezetőihez köthető ilyen elgondolás, illetve tettek-e ennek érdekében bármilyen érdemi lépést? Közvetett források alapján általában Grósz Károly MSZMP-főtitkárt nevezik meg, mint aki hajlott az erőszakos megoldásra. E tanulmány közvetlen bizonyítékokkal szolgál arra, hogy a pártvezetés keményvonalasai igyekeztek felkészíteni a fegyveres erőket és testületeket egy lehetséges rendkívüli helyzetre, és megpróbáltak ehhez megfelelő erőt is összevonni 1989 áprilisában – a Munkásőrség keretei között. A tanulmány a Munkásőrség Országos Parancsnokságának levéltárban hozzáférhető iratanyag alapján arra keresi a választ, hogy milyen állapotban volt a testület 1988–89-ben, milyen felszereléssel, készletekkel rendelkezett, milyen tervek léteztek a rendkívüli helyzetekre, milyen módon lehetett volna bevetni a testületet, az országos parancsnokság és a különböző (al)egységek hogyan viszonyultak az átmenethez, felmerült-e, hogy a pártvezetéstől vagy a kormánytól függetlenül cselekedjenek?
|