Magyar–szovjet csúcstalálkozók 1957–1965

(részlet)

A magyar–szovjet viszony 1956 utáni alakulásáról mindmáig nem jelent meg a Kádár-korszak levéltári forrásainak elemzésén alapuló munka. Ennek a kapcsolatrendszernek az egyik jellegzetessége azonban éppen az a viszonylagos átláthatóság, amelynek következtében a fő vonalak és tendenciák a magyar vezetés korabeli nyilvános állásfoglalásai alapján is nagy biztonsággal megállapíthatók. Ezért már ma is nyugodtan kijelenthetjük: a kádári külpolitika vezérelve egy olyan középutas irányvonal volt, amely a Szovjetunióhoz való feltétlen lojalitás állandó hangoztatása – és gyakorlása – mellett az adott nemzetközi mozgástér minél hatékonyabb kihasználására törekedett. Ez utóbbi törekvés fő célja ugyanakkor egyértelműen a gazdaság működőképességének megőrzése és végeredményben a belső politikai stabilitás fenntartása volt.(1)

A lojalitás megnyilvánulásai kellő publicitást kaptak itthon és külföldön egyaránt már a maguk idején is, a külpolitikai mozgástér kihasználását célzó magyar kezdeményezések viszont mindmáig még szűk szakmai körökben is alig ismertek.

A mondás, hogy az ördög a részletekben bújik meg, úgy vélem, többszörösen érvényes a magyar–szovjet kapcsolatok történetére: e viszonyrendszer minden elemére kiterjedő, a szintézis igényével megfogalmazott, kiegyensúlyozott és hosszú távra szóló értékelést csak az erre vonatkozó igen nagy mennyiségű magyar és szovjet levéltári anyag alapos feltárása után lehet majd adni erről a témáról. Mivel a Szovjetunióhoz fűzõdõ viszony érinthetetlensége a Kádár-rendszer egyik ideológiai-politikai alappillére volt, a témával kapcsolatos tudományos kutatás csak a rendszerváltás után indulhatott meg. Bár ennek következményeként még nem születtek meg az egész korszakra vonatkozó összefoglaló munkák, mára több részfeldolgozás és dokumentumközlés látott napvilágot(2), különösen az 1956 utáni elsõ néhány év történetérõl.

A jelen forrásközlés(3) ehhez a feltáró munkához kíván hozzájárulni hat olyan dokumentum közreadásával, amelyek az 1956–1965 közötti időszakban létrejött számos legfelső szintű magyar–szovjet találkozó közül ötnek a lenyomatai. A dokumentumokat lényegi változtatás nélkül, a mai helyesírási szabályoknak megfelelõen közöljük. Az első három dokumentum a Hruscsov-éra terméke, a negyedik és ötödik a kapcsolatrendszer első válságos napjaiban, közvetlenül Hruscsov leváltását követően készült, és Kádár Jánosnak az új szovjet vezetéssel folytatott első tárgyalásaiba enged bepillantást. A hatodik dokumentum azt tükrözi, hogy a kapcsolatok már 1965 első felében lényegében a korábbi minták alapján normalizálódtak a brezsnyevi vezetéssel is.

1. Számú DOKUMENTUM

Ny. Sz. Hruscsov hozzászólása a magyar–szovjet kormányközi tárgyalások első ülésén, Moszkva, 1957. március 21.

A kádári vezetés tagjai ugyan az 1956. november 4-ét követő hónapokban több ízben is találkoztak a szovjet vezetőkkel, az első hivatalos kétoldalú és egyben látványos külsőségek mellett megrendezett szovjet–magyar csúcstalálkozóra csak 1957. március 21–28. között került sor Moszkvában. A tárgyalások mind politikai, mind pedig gazdasági szempontból sikeresek voltak: Kádár végérvényesen megerősítette pozícióját, garanciát kapott arra, hogy Rákosi nem térhet vissza a hatalomba, a Nagy Imre-csoport eltávolításához pedig engedélyt kapott büntetőeljárás indítására. A szovjet gazdasági támogatás folytatása nem lehetett kétséges, Kádár azonban már a tárgyalások kezdetén elmondott felszólalásában azt kérte, hogy a szovjet vezetés vizsgálja felül az álláspontját, és emelje fel a delegáció kiutazása előtt megígért – már amúgy is komoly – gazdasági segítség mértékét. Ez végül meg is történt, így 1957-ben a Szovjetunió az eredetileg tervezettnél mintegy 200 millió rubellel nagyobb, összesen 875 millió rubel értékű áruhitelt, illetve szabad devizát nyújtott Magyarországnak.(4)

A több mint egyhetes legfelső szintű tárgyalássorozatról nyomtatásban mind ez ideig egyetlen, a szovjet fél által készített jegyzőkönyv(-részlet) jelent meg, amely Kádár János és Nyikita Hruscsov március 21-én, a tárgyalások kezdetén elhangzott beszédeit tartalmazza.(5)

1. számú dokumentumunk – a magyar Külügyminisztériumban készült feljegyzés – a szovjet párt vezetõjének ugyanezt a felszólalását rögzíti, ám a két forrás között jelentős különbségek vannak. A két irat egybevetése forráskritikai szempontból rendkívül érdekes eredményre vezetett. A szovjet dokumentum szó szerinti jegyzőkönyv, tehát elvben pontosabban kellene tükröznie az elhangzottakat. A magyar forrás „Hruscsov elvtárs elmondta, hogy...” típusú úgynevezett kivonatos jegyzőkönyv, vagyis forrásérték szempontjából elvileg kevésbé megbízható. A két forrás mondatonkénti összehasonlítása azonban egyértelműen kimutatta, hogy a szovjet jegyzőkönyv az elhangzott Hruscsov-beszéd igen alaposan „megszerkesztett”, szalonképessé tett változatát tartalmazza, amelyből kiirtották a jellegzetes hruscsovi vehemencia és esetlegesség (időnként otrombaság) szinte valamennyi megnyilvánulását. Nagyon valószínű, hogy ennek megfelelően a végleges jegyzőkönyvbe olyan mondatok is bekerültek, amelyek valójában nem hangzottak el, hanem csak egy-egy hruscsovi gondolat „kikerekítése”, illetve az aktuális szovjet álláspont rögzítése céljából volt rájuk szükség. Az viszont biztos, hogy a jegyzőkönyv nem tartalmaz számos olyan, főleg Lengyelországra, Kínára, Romániára és Jugoszláviára vonatkozó, többnyire rendkívül érdekes megjegyzést, amelyek elhangzását egyértelműen bizonyítja a magyar feljegyzés. (Ezeket a kihagyott részeket a szövegben / / jelzi.)

A magyar forrás ezen a tartalmi többleten túl kivonatos jellege ellenére is sokkal hívebben tükrözi Hruscsov jellegzetesen nyers beszédmódját és szófordulatait, ezért nem csupán az 1957. márciusi moszkvai tárgyalások, hanem a szovjet–magyar viszony egész története, illetve a szovjetológia szempontjából általában is fontos adaléknak tekinthető.(6)

Ny. Sz. Hruscsov hozzászólása a magyar–szovjet kormányközi tárgyalások elsõ ülésén, Moszkva, 1957. március 21.

Hruscsov elvtárs a szovjet küldöttség egyetértését fejezte ki Kádár elvtársnak az ellenforradalommal, az ellenforradalom maradványai ellen vívott harccal és az ország elõtt álló feladatok megoldására irányuló erõfeszítésekkel kapcsolatos tájékoztatásával. Tudja azonban, hogy a magyar küldöttségnek is az lehet az álláspontja, hogy kevesebbet beszélni, és többet adni. Adott esetben a merkantilizmus összhangban állhat a marxizmus–leninizmussal,(7) amelyet úgy kell tekinteni, mint a nép jobb életének biztosítását szolgáló eszközt. A szovjet delegáció keresni fogja a lehetõségeket a magyar elvtársak által kifejezett kérések kielégítésére.

A Szovjetunióban is vannak nehézségek a tervezésben, amelyek helytelen számításból eredõ hibák következményei. Nincs elég hengerelt áruja, viszont van szabad kapacitása. A franciákkal most kötöttek megállapodást vasérc szállítására. Nyugat-Németországtól is vesznek fémet, vasat. Az NDK és Csehszlovákia is sok igényt támaszt a szovjet iparral szemben. A fémhiány általános jelenség a szocialista tábor gazdaságában. A magyar elvtársaknak meg kell érteni ezeket a nehézségeket, amelyek a tervezési hibákból erednek, s amelyek kiküszöbölésére intézkedések történtek. A szovjet küldöttség közös véleménye, hogy megértik a Magyar Népköztársaság helyzetét, a számára adandó segítség jelentõségét, meg fogják nézni, milyen forrásaik és tartalékaik vannak, hogy a magyar kéréseket maximálisan kielégíthessék.

A közös nyilatkozattervezettel(8) kapcsolatban Hruscsov elvtárs két kérdést ajánl a bizottság figyelmébe. Az egyik a fegyveres erõk koordinálásának, a másik a két ország közti állami kapcsolatok erõsítésének kérdése. Az ellenség sokat beszél ezekrõl a kérdésekrõl, és meg kell mondani, hogy mi is azokat a kérdéseket húztuk alá eddig, amely[ek]rõl az ellenség beszél.

Itt van például a Varsói Egyezmény(9) kérdése. Az ellenség azt akarja, hogy nekünk, a szocialista táboron belüli országoknak, ne legyenek szoros kapcsolataink. Jobb szeretne egyenként szétverni bennünket. Céljuk a Varsói Egyezmény gyengítése, és ebben nekünk nem szabad az ellenségnek engedni. Alá kell húzni azt a fõ kérdést, hogy õket mikor fogjuk szétverni (10) és nem azt, hogy a szovjet csapatok meddig maradjanak a népi demokratikus országokban.(11) Érdekeink azt követelik, hogy fegyveres erõinket koordináljuk. Akik ezt tagadják, nacionalista szempontból nézik a kérdést.

/Hruscsov elvtárs elmondta, hogy egy beszélgetés alkalmával Gomu³ka(12) elvtárs felvetette a Lengyelországban tartózkodó szovjet egységek csökkentésének kérdését. Arra a kérdésre, hány hadosztály tartózkodjon Lengyelországban, Gomu³ka nem tudott válaszolni. Hruscsov elvtárs közölte, hogy két szovjet hadosztály tartózkodik Lengyelországban, kívánatos-e, hogy az egyiket szovjet részrõl visszavonják?/

Hruscsov elvtárs véleménye szerint annak sem lenne akadálya, hogy a Varsói Szerzõdésben részt vevõ országok, így a magyarok, elküldenék katonáikat a Szovjetunióba, esetleg a Távol-Keletre, hogy a japánoktól védjék a szocialista tábort. Esetleg Moszkvába is lehetne hozni ilyen egységeket. Az országaink közti egységet ez nem gyöngítené. Mi népeinket ennek az egységnek a szellemében neveljük.(13)

De miért akarják nemzeti alapon megosztani a szocialista tábor erejét? Hiszen 1917 októberében a szocializmus gyõzelméért kínaiak éppúgy harcoltak, mint a magyarok.

Úgy kell ezeket a kérdéseket felvetni, hogy ne védelmi pozícióban legyünk, és ne nacionalista elvek érvényesüljenek, hanem támadó pozíciókat adjanak nekünk.

A jugoszlávok hirdetik azt a gondolatot (Dullesnek(14) is ez a nézete), hogy meg kell osztani a világproletariátus erejét. Ez persze káros.

Nyugaton azt látjuk, az imperialisták egyesítik haderejüket. Európában egységes katonai parancsnokságot hoztak létre. Az Eisenhower-doktrína(15) sem egyéb célt szolgál, mint egységes parancsnokság létrehozását ebben a térségben. Ugyanakkor mi arra az útra térjünk, hogy erõinket megosszuk? Internacionalista politikát kell folytatnunk.

Itt van egy másik kérdés, a be nem avatkozás, az egyenjogúság kérdése, amelyrõl szintén sokat beszélnek. A Szovjetunió október 30-i nyilatkozata(16) foglalkozik ezekkel az elvekkel. Ezek az elvek helyesek. De ha mindig csak ezekrõl a kérdésekrõl beszélünk, azt a benyomást keltik, minthogyha állami kapcsolatainkat azelõtt nem ezeken az elveken építettük volna.(17)

Furcsán értelmezik ezeket az elveket a jugoszláv vezetõk. Mi veszünk tõlük paprikát, uborkát, és adunk helyette búzát. Szükség[ünk] van nekünk ilyen kereskedelmi kapcsolatra? Szeretnek elfelejtkezni a proletár szolidaritás két oldaláról. Az természetes, hogy a velünk való kapcsolataikból elõnyöket várnak. Ha azonban mi is a kölcsönös elõnyök alapján vetjük fel a kérdést, akkor arról beszélnek, hogy gazdaságilag alá akarjuk õket vetni.

/Vegyük Lengyelország példáját. Megkétszerezte ipari termelését, felépítette kohászati bázisát. Kitõl kaptak ehhez segítséget? Tõlünk. Nekik tehát a velünk való kapcsolat elõnyös. Mégis nekünk címezik a panaszokat, hogy nincs egyenjogúság.

Kínában hatalmas autógyár épült fel, amely fejlettebb, mint a mienk, mert a mi gyárainkban termelt felszerelést használták fel hozzá. Ha a régi helyébe a Szovjetunióban azokat a gépeket állították volna, amelyet Kínának szállítottak, a Szovjetunió gépkocsitermelését megkétszerezte volna./

Amit a magyar elvtársak kérnek, és amelyet számukra adunk, az nem kevés. Nekünk ez áldozatokat jelent. Feleslegeink nincsenek, saját szánktól vesszük el azt, amit adunk.

És ezek után még beavatkozásról beszélnek!

Nem a mi hibánk, hanem Rákosi butasága, hogy tanácsainkat nem használták fel. Mi megmondtuk a magyar, [a] lengyel, a román elvtársaknak, hogy a tõkebefektetéseiket csökkentsék, ne erõszakolják a nehézipar fejlesztését. Fordítsanak nagyobb figyelmet a mezõgazdaságra, mert ha nem vigyáznak, szakadás fog bekövetkezni a tömegek és a vezetõk között! Persze mi tanácsainkat nagyon óvatosan fogalmaztuk meg, mert mindig el akartuk kerülni azt, hogy úgy állítsák be a kérdést, mintha az oroszok nem akarnák, hogy országuk ipari ország legyen, hogy meg akarják tartani az országot mezõgazdasági jellegű függvényországnak.

/Amikor a románok hozzákezdtek a Duna–Fekete-tenger-csatorna építéséhez, figyelmeztettük õket, hogy ráfizetés lesz a vége, és hogy ezt a vállalkozást népük életszínvonala fogja megsínyleni. Arra is felhívtuk a figyelmüket, hogy ezt a tervet elõször Hitler forgatta a fejében azért, hogy hajóik kikerülhessék a Fekete-tengerhez vezetõ útjuk szovjet ellenõrzését. Késõbb a román elvtársak el is álltak ettõl a tervtõl.

Budapesten metrót akartak építeni. Mi már akkor megmondtuk, hogy mi szükség van arra./

Ha az egyenjogúságról beszélünk, meg kell említenem, hogy 1948-ban Gottwald elvtárs azt a javaslatot tette Sztálinnak, hogy Csehszlovákia gazdaságát egyesítsék a Szovjetunió gazdaságával. Sztálin akkor azonnal tiltakozott ez ellen a gondolat ellen, tehát még nála sem volt ilyen bekebelezési tendencia.

Ne gondoljuk azt, hogy a kommunizmus gyõzelmével külön, önálló kommunista köztársaságok fognak alakulni. Ellenkezõleg, az a célunk, hogy a szocialista országok kapcsolatai egyre szorosabbá váljanak, és ne nacionalista, hanem kommunista alapon teremtsük meg az új kapcsolatokat az országok között.

A mi iparunk fejlettebb a kínai iparnál. Gyökerében helytelen felfogás lenne azonban azt gondolni, hogy mi hamarabb jutunk el a kommunizmusba, mint a kínaiak. Amikor nálunk kommunizmus lesz, mi nem fogjuk úgy tekinteni Kínát, mint csak szocialista országot, amelyet a mi fejlettebb gazdaságunkkal ki akarnánk zsákmányolni. Mi nem egymástól elszakadva, hanem együtt akarunk eljutni a kommunizmusba. Sajtónk azonban sajnos nem eléggé hangsúlyozza fejlõdésünknek ezeket a tendenciáit.

/Amikor Micunoviæ(18) jugoszláv nagykövettel kereskedelmi kapcsolatainkról beszélgettünk, felvetette, hogy miért nem vesszük át tõlük azokat a termékeket, amelyeket felajánlottak, mint például dohány, paprika, befõtt stb. Azt kérdezte, hogy jobb-e a bolgár paprika, talán édesebb-e a jugoszláv paprikánál, mert tudomása szerint a bolgároktól átvesszük. Megmondtuk nekik, hogy bizony az a paprika egészen más paprika, mert Bulgária a szocialista táborhoz tartozik, és nekünk kötelességünk Bulgáriát segíteni. Nekünk a görögök dohányára sincs szükségünk. Itt azonban politikai meggondolások is szerepet játszanak. Mi tehát azokból az elvekbõl indulunk ki, amelyeket a jugoszlávok hangoztatnak: a teljes egyenlõség és a be nem avatkozás elveibõl. Azt szállítjuk, amit tudunk, és azt kérjük tõlük, amire szükségünk van. Ha õk azt vetik fel, hogy nekik így nem elõnyös, mi is felvethetjük a kérdést úgy, hogy vajon az mellékes-e, hogy számunkra milyen elõnyök származnak kereskedelmi kapcsolatainkból. Ha csak kereskedelmi alapon akarnak velünk barátkozni, akkor miért legyünk mi kommunisták?/

Egymás közti kapcsolatainkban mi Lenin útmutatása alapján a munkásosztály nemzetközi érdekeibõl indulunk ki. Ezért kell koordinálni politikánkat, gazdasági és katonai erõinket.

A lengyelekkel való kapcsolatunkban ügyeink jól mennek. Nemrégen például kértek tõlünk 900 000 tonna búzát, közöltük velük, hogy megadjuk. Ezután kérték, hogy adjunk többet, miután erre is hajlandók voltunk, végül 1 500 000 tonna búzát kértek tõlünk. Ezt is megadtuk, mégpedig hitel formájában. Nekünk semmi szükségünk nincs arra, hogy hitelt adjunk másoknak. Ez sem tartozik az egyenjogúsághoz, viszont baráti kötelezettségünket teljesítjük.

A szovjet búzából a lengyelek azonban disznót hizlaltak, és eladták az angoloknak, mint angolszalonnát.

Mi bármikor hajlandók vagyunk a jugoszlávokkal való vitás kérdéseinket döntõbizottság elé vinni. Ez csak a mi álláspontunkat igazolná. Nem véletlen, hogy a jugoszlávok erre nem is tartanak igényt.(19)

Helyes volna [...] a tárgyalásainkról szóló közös nyilatkozatban ezeket a gondolatokat figyelembe [...] venni. Sajtónk munkáját a kommunizmus építése feladatainak kell alárendelni.

Ha mi a burzsoá egyenlõség értelmezésébõl indulnánk ki az egymás közötti kapcsolatok ápolásánál, csak nyernénk vele, mert mi gazdaságilag erõsek vagyunk. Ha tárgyalásainkon mi csak azt néznénk, hogy milyen elõnyünk van ebbõl, akkor a mi szempontunkból semmi értelme sem volna ezeknek a tárgyalásoknak. Meg kell mondanunk, hogy mi nagyon szeretjük a magyar elvtársakat, hiszen õk a mi igen drága barátaink.(20)

(MOL XIX-J-1-j 7. doboz, IV-130. Géppel írt egykorú másolat, Mányik Pál aláírásával hitelesítve.)

(1)Az 1956 utáni magyar külpolitikáról általában lásd Charles Gati: Magyarország a Kreml árnyékában. Budapest, 1990, Századvég, 7. fejezet; Felkay András: Magyarország és a Szovjetunió kapcsolata a Kádár-rendszer évei alatt, 1956–1988. InMagyarország és a nagyhatalmak a 20. században. Szerk. Romsics Ignác. Budapest, 1995, Teleki László Alapítvány. 215–227. p.; Jungwon Park: Conformity and Relative Autonomy in the Soviet Bloc: Hungary’s Westward Policy since the 1956 Revolution. Kandidátusi értekezés. Budapest, 1994, kézirat; Hajdu Tibor: Budapest–Moszkva 1945–1988. História, 1996. 4. sz. 26–28. p.; Békés Csaba: A kádári külpolitika 1956–1968. Rubicon, 1998. január, 19–22. p.; Fülöp Mihály–Sipos Péter: Magyarország külpolitikája a XX. században. Budapest, 1998, Aula. A legújabb feldolgozás a korszak szovjet külpolitikájáról: Vladislav Zubok–Constantine Pleshakov: Inside the Kremlin’s Cold War. From Stalin to Khrushchev. Bloomington, 1996, Harvard University Press.

(2)A teljesség igénye nélkül a vizsgált idõszakra vonatkozóan lásd az alábbi publikációkat: Kádár János feljegyzése a PB-nek Hruscsov felmentésérõl, 1964. [november 2.] In El nem égetett dokumentumok I. Szerk. Koltay Gábor és Bródy Péter. Budapest, 1990, Szabad Tér Kiadó, 64–70. p.; Benkõ Péter: Hatalmi viszonyok a „legvidámabb barakkban” Hruscsov leváltása után.Magyar Nemzet, 1991. 17. sz.; Kádár János beszámolója az MSZMP KB ülésén a kommunista és munkáspártok moszkvai értekezletérõl (részletek), 1960. december 21. História, 1991. 4. sz. 9–13. p.; „Jó volt a leves, csak túlságosan zsíros”. Hruscsov és Kádár pohárköszöntõje [1958] Bevezetõ: Ripp Zoltán. Köztársaság, 1992. 28. sz. 73–81. p.; Baráth Magdolna–Feitl István: Két összefoglaló a magyar–szovjet kormánytárgyalásokról (1958. április). Múltunk, 1993. 4. sz. 163–188. p.; Rainer M. János: Hruscsov Budapesten, 1958. április. Egy látogatás anatómiája. Budapesti Negyed, 1994. 2. sz. 159–190. p.; Urbán Károly: Magyarország és a Szovjetunió, 1957. História, 1995. 9–10. sz. 6–9. p.; Pataki István: „Egyezmények” a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásáról. Múltunk, 1995. 3. sz. 123–158. p.; Pataki István: Szovjet–magyar katonai tárgyalások Moszkvában, 1957. január 28.–február 1. Múltunk, 1997. 1. sz. 112–130. p.; Az MSZMP Központi Bizottságának 1957–1958. évi jegyzõkönyvei. Szerk. és jegyzetekkel ellátta Némethné Vágyi Karola, Soós László, T. Varga György, Ujváry Gábor. Budapest, 1997, Magyar Országos Levéltár.

(3)Az 1956-os Intézet által irányított „Magyarország és a hidegháború” című kutatási program keretében folytatott forrásfeltárásban a szerzõn kívül Somlai Katalin vett részt.

(4)A tárgyalásokról lásd Urbán Károly bevezető tanulmányát in A Magyar Szocialista Munkáspárt ideiglenes vezető testületeinek jegyzőkönyvei (a továbbiakban: MSZMP-jegyzőkönyvek) II. köt. Szerk. Némethné Vágyi Karola, Urbán Károly. Budapest, 1993, Intera Rt. 19–24. p. Kádár János az MSZMP Ideiglenes Intézőbizottsága 1957. április 2-i ülésén tartott beszámolóját lásd uo. 346–351. p. Kádár a Központi Bizottság 1957. április 5-i ülésén szintén tartott beszámolót a moszkvai útról, lásd MSZMP-jegyzőkönyvek III. köt. Szerk. Baráth Magdolna, Feitl István. Budapest, 1993, Intera Rt, 23–32. p.

(5)Hiányzó lapok 1956 történetéből. Dokumentumok a volt SZKP KB levéltárából. Szerk. Vjacseszlav Szereda, Alekszandr Sztikalin. Budapest, 1993, Móra, 303–310. p.

(6)Terjedelmi okokból itt sajnos nincs mód valamennyi eltérés kimutatására, a leglényegesebbeket azonban jegyzetben jelzem.

(7)A szovjet feljegyzés szerint Hruscsov Kádár tréfás megjegyzésére („a marxizmust még nem teljesen szorította ki a magyar elvtársaknál a merkantilizmus”) válaszul fejtette ki a fenti tételt.

(8)A tárgyalásokról kiadott közös nyilatkozatot lásd Népszabadság, 1957. március 29.

(9)A Varsói Szerződés Szervezetéről van szó.

(10)A szovjet jegyzőkönyvben ez a mondat így szerepel: „Ezért a jelenlegi nemzetközi helyzetben a legfontosabb nem az, hogy mikor vonjuk ki a csapatokat, hanem hogy mi mikor osztjuk meg az ellenséget, mikor kényszerítjük az amerikaiakat arra, hogy távozzanak Európából.”

(11)Az itt megfogalmazott álláspont ellenére 1958-ban Romániából teljesen kivonták a szovjet csapatokat, az NDK-ban és Magyarországon állomásozó szovjet haderő létszámát pedig jelentősen csökkentették.

(12)W³adis³aw Gomu³ka lengyel kommunista politikus, 1956 októberétől 1970-ig a LEMP KB első titkára.

(13)Ez a nemes szándékokról tanúskodó hruscsovi rögtönzés a továbbiakban ugyan nem képezte megfontolás tárgyát, a moszkvai tárgyalásokon azonban ezzel kapcsolatban komolyan felmerült egy olyan javaslat, hogy a szocialista tábor egységét demonstrálva az egyes országok katonai alakulatai vegyenek részt Moszkvában az 1917-es októberi forradalom 40. évfordulóján rendezendő ünnepségeken. Az ötlet minden bizonnyal Hruscsovtól származott, ám a proletár internacionalizmus alkotó továbbfejlesztése jegyében megegyeztek, hogy ezt az MSZMP fogja „kezdeményezni” a testvérpártoknál. Ez 1957 júliusában meg is történt, a rend kedvéért azonban előzőleg erről az MSZMP Ideiglenes Intézõbizottsága (IIB) április 2-i ülésén határozatot hoztak. Kádár az SZKP KB-hoz írott levelében hivatalosan felvetette a javaslatot, és arra pozitív választ kapott. A világpolitika alakulása azonban nem kedvezett a terv megvalósításának: 1957 októberében az enyhülési politika továbbvitelében érdekelt szovjet vezetés azzal vetette el a javaslatot, hogy az adott helyzetben az ellenség ezt erődemonstrációnak tekintené, és ez akadályozná a kelet–nyugati viszony normalizálását.

(14)John Foster Dulles amerikai republikánus párti politikus, 1953–1959 között külügyminiszter.

(15)Dwight David Eisenhower amerikai elnök 1957. január 5-i kongresszusi beszédében fogalmazta meg azt a külpolitikai tételt, mely szerint az Egyesült Ållamok kész gazdasági vagy akár katonai segítséget nyújtani azoknak a közel-keleti országoknak, amelyek függetlenségét a nemzetközi kommunizmus által ellenőrzött más államok fenyegetik.

(16)A szovjet kormány 1956. október 30-i nyilatkozatáról van szó. A deklaráció szövegét közli:

A „Jelcin-dosszié”. Szovjet dokumentumok 1956-ról. Szerk. Gál Éva, Hegedűs B. András, Litván György, Rainer M. János. Budapest, 1993, Századvég–1956-os Intézet. 65–67. p. A szovjet vezetésnek a nyilatkozat kiadásával kapcsolatos vitáiról lásd Döntés a Kremlben, 1956. A szovjet pártelnökség vitái Magyarországról. Szerk. Vjacseszlav Szereda, Rainer M. János. Budapest, 1996, 1956-os Intézet.

(17)A szovjet jegyzőkönyvben ez a mondat így szerepel: „Åm ha állandóan a be nem avatkozásról és az egyenjogú kapcsolatokról papolunk, az a benyomás alakulhat ki egyesekben, hogy kapcsolataink a valóságban nem egyenjogúak.”

(18)Veljko Micunovic jugoszláv politikus, diplomata, 1956-tól 1958-ig moszkvai nagykövet.

(19)A szovjet–jugoszláv viszonyról sok fontos dokumentumot közöl: Top Secret. Magyar–jugoszláv kapcsolatok 1956–1959. Dokumentumok. Az iratokat gyűjtötte, válogatta, szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Kiss József, Ripp Zoltán, Vida István. Budapest, 1997, MTA Jelenkorkutató Bizottság.

(20)Más források alapján egyértelmű, hogy Hruscsov itt tréfásan „igen drága” magyar barátokról beszélt. Lásd Horváth Imre külügyminiszter tájékoztatója a minisztérium kibővített kollégiumi ülésén, 1957. április 9. MOL XIX-J-1-j 7. doboz, IV-130.