A márciusi jegyzéket hivatalosan nem juttatták el a németekhez, a bonni kormányhoz. Németországban – annak ellenére, hogy 1949 őszén létrejött a Szövetségi Köztársaság és az NDK – nem szûnt meg az 1945-ben győztes hatalmak megszállása, ha valamennyire korlátozódott is. Így egyik német kormány sem volt döntési joggal felruházva olyan fontos kérdésekben, mint a két országrész egyesítése vagy a kül- és a biztonsági politika. A nemzetközi jog értelmében a négy megszálló hatalom volt a kizárólagos illetékes minden a békeszerződéssel és Németország jövőbeli státusával kapcsolatos ügyben, s ezért a szovjet kormány a három nyugati hatalom kormányához fordult jegyzékével.

A Kreml javaslata szerint Németországot „egységes, független, demokratikus és békeszerető” államként kell újjáalakítani. Ez a frázis és hasonló megfogalmazások azonban felkeltették a nyugati szövetségesek gyanakvását. Volt a jegyzékben még egy furcsaság. Igaz ugyan, hogy szó volt benne a német egységről, de arra semmi sem utalt, hogy a béketárgyalások során miként és hogyan fogják a kérdést napirendre tûzni. Látszólag csak felmerült volna valahogy a tárgyalások alatt. Más szovjet és keletnémet megnyilvánulásokból azonban következtetni lehet arra, mire is gondolhatott Sztálin: az 1950 ősze óta már több formában is javasolt „Össznémet konzultációk” biztosíthatták volna azt a fórumot, ahol az egységesítésre vonatkozó minden döntést meg kellett volna hozni.(3)

Ez meglehetősen bizarr elképzelés volt. A nemzetközi jog és a négyhatalmi érdekek szempontjából első pillantásra meglepő az a kijelentés, hogy „magukat a németeket” kell felhatalmazni arra, hogy országukat egyesítsék. A négy megszálló közül a Szovjetunió ragaszkodott leginkább a németek felett gyakorolt hatalmához. Moszkva valóban hajlandó lett volna arra, hogy lemondjon jogairól a legyőzött országban? Az ellentmondás feloldására azonban egy kézenfekvő válasz adódik. Sztálin biztosan számíthatott arra, hogy a Német Szocialista Egységpárt (NSZEP) vezető politikusai azt teszik majd, amire Moszkvából utasítják őket.(4) Ezért aztán a javasolt tervvel tulajdonképpen inkább elébe akart menni a német önrendelkezés felvetésének, semmint támogatni azt. Az NSZEP – hatalmát „hajtószíjként” használva – biztos lehetett abban, hogy ellenőrzése alatt tudhatja majd a német egyesítést. A kelet-berlini vétóval kivédhette a nemkívánatos intézkedéseket, s a nyugatnémetek felett hasonló befolyással nem rendelkező nyugati kormányok(5) valószínûleg semmit sem tehettek volna. Így egyértelmûen a Szovjetunió határozta volna meg az annyira szorgalmazott „Össznémet konzultációk” kimenetelét. Ez az egyenlőtlen helyzet már a kezdetektől gyakorlatilag semmi jót nem ígért a nyugati hatalmaknak, ideértve a nyugatnémeteket is. Így nem volt lehetőség arra, hogy Németország nemzetközi státusában tett engedményekért (például a semlegesség elfogadásáért) cserében a nyugati hatalmak hasonló engedményeket várhassanak el a szovjetektől a belpolitikában (a kommunista hatalom felszámolását az NDK-ban).(6)

(1) Vö. Rolf Steininger: Eine Chance zur Wiedervereinigung? Die Stalin-Note vom 10. März 1952. Darstellung und Dokumentation auf der Grundlage unveröffentlichter britischer und amerikanischer Akten. Archiv für Sozialgeschichte. Supplement 12. Bonn, 1985, Dietz.

(2) Wilfried Loth úgy látja, hogy Sztálin következetesen, de sikertelenül támogatta az össznémet demokráciát, de törekvése megbukott a pártapparátus ellenállásán. Lásd Loth: Stalins ungeliebtes Kind. Warum Moskau die DDR nicht wollte. Berlin, 1994, Akademie Verlag.

A kérdés minden kutatója egyetért abban, hogy a Kreml eredetileg támogatta a német egységet, de saját elképzelései alapján, például egy kommunista Németországot a Szovjetunió érdekszférájában. A vita arról folyik, hogy az 1952-es jegyzék fordulatot jelent-e ebből a szempontból. Hermann Graml ezt tagadja. Vö. Graml: Nationalstaat oder westdeutscher Teilstaat. In Vierteljahreshefte für Zeitgeschichte, 1977. 821–864. p.; Die Legende von der verpassten Gelegenheit. Die Stalin-Note vom 10. März 1952. Szerk. Hans-Peter Schwarz. Rhoendorfer Gesprächte 5. köt. Zürich–Stuttgart, 1982, Belser.

(3) +Ulbricht jelentése az NSZEP KB 8. plénumán, 1952. február 21. Stiftung Archive der Parteien und Massenorganisationen im Bundesarchiv (SAPMO), DY 30/IV 2/1/101, 5–6. p.; az NSZEP PB 1952. március 11-i ülésének jegyzőkönyve, SAPMO, IV 2/2/200; *Grotewohl kormánynyilatkozata a Népi Kamarában, 1952. március 14. In Otto Grotewohl: Im Kampf um die einige Deutsche Demokratische Republik. Vol. III. Berlin, 1959, Dietz. 79–80. p., 88–89. p.; Visinszkij szovjet külügyminiszter kijelentése az Egyesült Államok moszkvai ügyvivője előtt, AP-jelentés Moszkvából, 1952. március 27.; *Ulbricht beszéde, 1952. május 3. In Walter Ulbricht: Zur Geschichte der deutschen Arbeiterbewegung. IV. köt. Berlin, 1964, Dietz. 336. p.; V. Szemjonov V. M. Molotovnak (visszatekintés), 1953. május 2. AVPRF (Arhiv Vnyesnyej Politiki Rosszijszkoj Federacii), 082. f. 41. op. 271 popka 18. gy. 52–55.

(4)A Bundestag Enquete Commissionja számára végzett vizsgálat eredményei ezt mutatják.

(5)Idővel nőtt a bonni kormány jogköre, a választók akarata is kötelezte, s így nem mindenben követhette a nyugati megszálló hatalmak kívánságait. Amennyiben Adenauer elvesztette volna a kancellárságot – a keleti oldal kimondottan erre törekedett –, a következő kormány valószínûleg Nyugat-ellenes irányba tolódott volna el. Ráadásul olyan szovjet tervek is voltak, hogy az „Össznémet konzultációkat” ne demokratikus módon megválasztott küldöttek meghívásával tartsák, hanem a keleti oldal javaslata alapján.

(6)Azaz már a legelején kizárták egy olyan üzlet a lehetőségét, amelyben az egyik fél demokráciát ad (a nyugatiak törekvése) katonai semlegességért cserében (szovjet célnak tartották).