A politikusok „oroszlánokként” és „rókákként” való machiavellista tipologizálása találó Sztálin és Tito magatartására. Az „oroszlán” Sztálin elkötelezte magát a status quo megőrzése mellett, és érdekeinek veszélyeztetése esetén módjában állott erővel is fenyegetni. Tito, a „róka”, viszont sokkal inkább hajlott a kísérletezésre, az újításokra, az eltérésre a hagyományos politikai gyakorlattól, és – ami a későbbiekben a legsúlyosabban esett latba – nem érzett semminemű lojalitást a nemzetközi kommunista mozgalom már nyilvánvalóan éppen Sztálin által kialakított politikai normái iránt.

Miközben Sztálin abban a helyzetben volt, hogy a bel- és a külpolitikában egyaránt erőszakhoz folyamodhatott, Tito nyilvánvalóan nem vethetett be fegyveres erőt Sztálinnal és a Szovjetunióval, csak belső valós és „kitalált” ellenségeivel szemben.

A vélt ellenségek száma sokszor meghaladta az igaziakét. Tito könyörtelenül alkalmazta a legkegyetlenebb sztálinista módszereket az osztályellenséggel (parasztok, értelmiségiek, polgári ellenzék) és az újonnan jelentkező sztálinista ellenfelekkel szemben. A konfliktusok kezdetén Sztálin azzal áltatta magát, hogy pusztán szimbolikus fenyegetéssel politikai hullává teheti Titót, hiszen korábban mindig sikerült is neki, hogy politikailag és fizikailag megsemmisítse azokat, akik kiestek a kegyeiből. Nyíltan fenyegette meg Titót, hogy Trockij sorsára fog jutni. Különféle évfordulós alkalmakat választott (például a szerb hadsereg koszovói vereségét), hogy figyelmeztesse Titót és Jugoszláviát arra, ami hamarosan rájuk vár.(1)

Egy nemrégiben előkerült forrás(2) azt sejteti, hogy Sztálin utasítást adott egy Tito elleni merénylet előkészületeire. Dmitrij Volkongonov talált erre meggyőző bizonyítékot a moszkvai Orosz Föderáció Elnöki Levéltárában. Eddig a felfedezésig mindössze két, nem igazán jól dokumentált utalást ismertünk. Roy Medvedev említi a sztálinizmusról írt könyvében,(3) hogy Tito táviratban tiltakozott Sztálinnál egy ellene irányuló merénylet előkészületei miatt. Egy másik feltételezett Tito elleni merényletről Vladimir Dedijer írt(4) – más, ellenőrizhető információk és személyes interjúk alapján. Eszerint Tito vakbél-operációja alkalmával 1947 februárjában az a két szovjet sebész, akiket Sztálin küldött Jugoszláviába, az első sikeres beavatkozás után érthetetlen okokból egy másodikat javasolt. Tito biztonsága érdekében – mindenekelőtt a szlovén orvosok tiltakozása miatt – nem került sor a második beavatkozásra, de mindkét orosz orvost néhány órára házi őrizetbe vették. Ez akkor történt, amikor a jugoszláv–szovjet kapcsolatokban már jelentkeztek az első komoly és nyilvánvaló

(1)Vö. John Lampe: Yugoslavia as History – Twice there was a country. Cambridge–New York, 1996, Cambridge University Press. 245. p.

(2)Vö. Cold War International History Project Bulletin 10. 137. p.

(3)Roj Alekszandrovics Medvegyev: O Sztaline i sztaliniszme. Moszkva, 1990, Progressz. 483 p.

(4)Dedijer: Novi prilozi… 201–206. p.