A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága 1962. augusztus 14–16-i ülésén határozatot hozott a személyi kultusz éveiben a munkásmozgalmi személyek ellen indított törvénysértő perek lezárásáról. E határozat elfogadásával az MSZMP vezetése a maga részéről lezártnak tekintette a törvénysértések ügyét és befejezte az állambiztonsági szervek ezzel összefüggésben több szakaszban történő, gyakorlatilag 1953 óta tartó „megtisztítását”.

Egy-egy „tisztogatási kampány” (például Szücs Ernő „lebukásával” kapcsolatban) már korábban is megritkította az ÁVH állományát, ez azonban az állambiztonsági, illetve pártvezetésen belüli hatalmi harc folyománya volt; az államvédelmi beosztottak által elkövetett törvénysértések ellen 1953 nyarát megelőzően senki sem emelt szót. Az MDP Központi Vezetőségének 1953. júniusi határozata ezen a területen is fordulópontot jelentett, ám az MSZMP Politikai Bizottságának 1957. december 17-i, az állambiztonsági munka néhány kérdéséről szóló határozata, melyben már felelősségre vonták a koncepciós ügyekben felelős vezetőket és operatív tiszteket, teljes mértékben nem állja meg a helyét. 1953. január-február folyamán Péter Gábor és társai egy készülő cionista per gyanúsítottjaiként kerültek letartóztatásba, még szó sem esett a törvénysértő perekben vállalt szerepükről. A Péter Gáborral egyidőben lefogott ÁVH-sok sem a koncepciós eljárásban való részvételük miatt kerültek börtönbe; a vádpontok között éppúgy megtalálható volt a társadalmi tulajdon elleni bűntett, sikkasztás, a külföldre szökés elősegítése, mint az államtitok megsértése, a szolgálati hatalommal való visszaélés, de a népellenes bűntett is. 1953. április 4-én a Szovjetunióban ugyan szabadon bocsátották a „cionista orvosokat”, Péter Gábor azonban a szovjet közbenjárás ellenére is börtönben maradt, s ügyében a vizsgálat csak Berija letartóztatása után vett új fordulatot. A „lubjankai marsall” bebörtönzése Rákosi kezére játszott, lehetőséget adott számára, hogy a törvénytelenségekért a fő felelősséget Péter Gáborra és a törvénysértések elkövetésében élenjáró Vizsgálati Osztály ÁVH-s beosztottjaira hárítsa. Az MDP Központi Vezetősége előtt 1953 júniusában elmondott önkrtikájával, miszerint személyes felelősség terheli a törvénysértő perekért, nem kellett a nyilvánosság elé kiállni, Péter Gábort megtehette a „magyar Berijának”, rá hárítva a felelősséget az ÁVH-n elkövetett minden gaztettért. Bár a budapesti szovjet nagykövettel beszélgető magyar pártvezetők – elsősorban Nagy Imre és Gerő Ernő – egyáltalán nem rejtették véka alá, hogy a koncepciós perekért a fő felelősség Rákosit terheli, a szovjet irányvonal ezzel kapcsolatban az volt, hogy „a hibákat úgy kell kijavítani, hogy ne rombolják le Rákosi elvtárs tekintélyét, mert ez a párt tekintélye is … ne maradjon folt sem Rákosi elvtárs nevén, sem a Központi Vezetőségen”. Ily módon a Péter Gábor-ügy vizsgálatát kezdettől fogva irányító Gerő is magáévá tette azt az elvet, hogy a törvénytelenségek elkövetéséért az ÁVH volt vezetőire kell áthárítani a felelősséget, s minderre azért kerülhetett sor, mert a párt nem gyakorolt megfelelő ellenőrzést az ÁVH felett. Az ÁVH pártellenőrzéséről szóló előterjesztéshez írt bevezetőben ily módon a belügyminiszteri tisztet betöltő Gerő 1954 elején a legkeményebb vádakkal illette az ÁVH-t és egykori vezetőit, mert „az államvédelmi operatív és vizsgálati munkában rendszeressé tették a törvénytelenséget, az erőszak alkalmazását, jegyzőkönyvek és vallomások meghamisítását, s ezeket a törvénytelen és aljas módszereket számos esetben ártatlan emberekkel, dolgozókkal, becsületes kommunistákkal szemben alkalmazták”.

Péter Gábor és 17 társa ügyében a vizsgálat 1953 végére lezárult, és decemberben már megszületett az elsőfokú, majd 1954. január 15-én a másodfokú, jogerős ítélet is. Az ítélet elsősorban, bár számos koncepciós elemet is tartalmazott, az ÁVH-sok törvénytelen perekben és a törvénytelen módszerek bevezetésében, illetve végehajtásában játszott szerepét hangsúlyozta.

Péter Gábor és társai elítélésével párhuzamosan a párt megkezdte a törvénytelenül elítéltek vontatott és felemás rehabilitálását. A közkegyelmi rendelkezések kedvező hatását a végrehajtás számos negatív kísérőjelensége mellett az is csökkentette, hogy e rendelkezések kiterjedtek azokra az 1950–1951-ben letartóztatott államvédelmi tisztekre is, akiknek fogvatartása ugyan szintén törvénysértő módon, koncepciókra alapozva történt, de akik azt megelőzően ugyancsak részesei voltak a törvénysértő eljárásoknak. Az 1953. évi 11. tvr. alapján közkegyelem folytán mentesült a büntetés végrehajtása és a bűntetett előélethez fűződő hátrányos következmények alól a Péter Gábor perében elítélt Janikovszky Béla is.

A törvénysértésekért viselt politikai felelősség kérdése az SZKP XX. kongresszusa után került ismét előtérbe. A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége 1956. március 12–13-ai ülésén foglalkozott az SZKP kongresszusának jelentőségével és a magyarországi személyi kultusz káros következményeivel. A KV Kovács István vezetésével bizottságot küldött ki Farkas Mihály politikai felelősségének megállapítására, amely több hónapos vizsgálódás után a Központi Vezetőség 1956. július 18–21-i ülésén tárta a KV nyilvánossága elé a Farkas Mihály bűneit taglaló zárójelentést. Az elmarasztaló jelentés nyomán Farkas Mihályt kizárták a pártból, felmentették valamennyi párt- és állami tisztség alól, de a büntetőjogi felelősségrevonás ekkor elmaradt. A KV-ülést követően 1956 augusztusában, három egymást követő ülésen a Központi Ellenőrző Bizottság vizsgálatot folytatott több volt ÁVH-s tiszt ellen. A pártbíróság elé állított személyek mindegyike részt vett valamely koncepciós per vizsgálatában, sorsuk azonban nagyon is különbözőképpen alakult: néhányan már 1950–51-ben távozni kényszerültek az ÁVH-tól (Kajli József, Balogh Béla, Hidasi Mihály, Szamosi László, Moravecz László), és eljárás is folyt ellenük (Horváth Sándor), másokat 1953 elején Péter Gábor ügyével összefüggésben tartóztattak le (Réh Alajos, Tihanyi János, Bauer Miklós), s olyan is akadt, akit éppen ekkortájt bocsátottak el vagy függesztettek fel állásából (Kovács István, Köteles Henrik, Novák Károly). A KEB ekkor Kajli Józsefet, Réh Alajost, Szántó Györgyöt és Toldi Ferencet kizárta a pártból, tizen szigorú megrovást kaptak (Moravecz László és Gerendás Iván végső figyelmeztetéssel), három ávós megúszta megrovással, Horváth Sándor, Tihanyi János és Szamosi László ügye felett pedig napirendre tértek. A pártbüntetés egyébként sem törte ketté egyikőjük karrierjét sem; akik 1950–1953 között elkerültek az ÁVH-tól, illetve a Belügyminisztériumtól, ekkor már jól fizető állással rendelkeztek a Villamosgép- és Kábelgyárban (Szántó György, Gerendás Iván), a Kőolajipari Főigazgatóságnál (Tihanyi János), a Gázműveknél (Kajli József) vagy a Fővárosi Gyógyfürdők és Gyógyforrások Vállalatnál (Moravecz László), de a „felmentett” Szamosi László személyében akadt köztük párttikár is.

Gerő Ernő 1956. őszi moszkvai tartózkodása idején személyesen is ígéretet tett a szovjet vezetésnek, mindent elkövet annak érdekében, hogy Farkas Mihály bíróság elé állítását megakadályozza, ez azonban Rajk László és mártírtársai 1956. október 6-i temetése után már nem volt lehetséges. A temetés előtti napon letartóztatták Farkas Vladimirt, Faludi Ervint, Szendi Györgyöt, Szántó Györgyöt és Toldi Ferencet, majd október 12-én Farkas Mihályt is.

Feltehetőleg ugyanez a magyarázata annak is, hogy 1956 őszén újra elővették Péter Gábor és társai ügyét. Az MDP Politikai Bizottsága 1956. szeptember 28-i ülésén a Különfélék között nemcsak „az elmúlt évek során ártatlanul kivégzett elvtársak” temetésével kapcsolatos kérdéseket vitatta meg, de Hegedüs András szóbeli javaslatára a volt államvédelmi tisztek büntetőjogi felelősségével kapcsolatban is állást foglalt, s úgy határozott, hogy két hét múlva meghallgatja Nonn György legfőbb ügyész beszámolóját a volt államvédelmisták ügyével kapcsolatban. Erre a PB október 5-i, soron kívüli ülésén került sor, ahol Nonn György csak szóban tájékoztatta a PB-tagokat, habár október 3-i keltezéssel már elkészült a Belügyminisztérium Vizsgálati Főosztálya vezetőjének és a Legfőbb Ügyészség Különleges Ügyek Osztálya vezetőjének 101–1910–1/1956. számú közös jelentése Péter Gábor és társai ügyében. (Igaz, hogy Piros László belügyminiszter ezt csak október 10-i keltezésű feljegyzése kíséretében juttatta el Kovács István KV-titkárnak.)

A Politikai Bizottság Nonn György tájékozatóját tudomásul vette és jóváhagyta, hogy a Belügyminisztérium és a Legfőbb Ügyészség az előzetes vizsgálat alapján rendelkezésre álló terhelő adatoknak megfelelően a „további szükséges intézkedéseket” megtegye. Mivel a PB üléséről szó szerinti jegyzőkönyv nem, csak nagyon rövid határozati jegyzőkönyv készült, nem tudjuk, hogy a legfőbb ügyész milyen tájékoztatást adott, és a PB milyen tervezett intézkedésekre adta előre az áldását.

Szerencsénkre azonban a tervezett intézkedésekről a fentebbb említett, mintegy 15 oldalas közös jelentésből kiderül, hogy Péter tizenhét elítélt társa közül Janikovszky Béla, Szabolcsi Mihály, Bánkuti Antal, Máy László és Pataki Ferencné büntetését letöltötte, és már 1956. októbere előtt szabadult, Péter Gábor felesége, Simon Jolán esetében pedig perújítási tárgyalást tartottak, ahol a korábban terhére rótt bűncselekmények alól felmentették.

Péter Gábor bűncselekményeit megvizsgálva a feljegyzés készítői arra a következtetésre jutottak, hogy a büntető törvénykönyv alapján minden cselekményéért felelősségre vonható, de vitatható elítélésének helyessége a népellenes bűntettben (a horthysta rendőrségen tett vallomása) és hűtlenség miatt. Ugyanezt állapították meg Csapó Andor esetében is. A „felülvizsgálat” során a jelentés készítői az enyhítő körülményeket is igyekeztek tekintetbe venni, s ennek nyomán Tímár István, Décsi Gyula, Károlyi Márton, Kovács József esetében a hátralévő büntetés csökkentésére, míg dr. Bálint István, Vajda Tibor és Érsek Tibor hátralévő büntetésének kegyelemből történő elengedésére tettek javaslatot; ők még a forradalom kitörése előtt ki is szabadultak.

A feljegyzés készítői egyébként összefoglalójuk végén hangsúlyozni kívánták, hogy „a bírósági ítélet indoklásában, egyes személyek felelősségének megállapításában vannak olyan kitételek, amelyek el vannak túlozva, ki vannak élezve, illetve egyes enyhítő körülmények nincsenek figyelembe véve. Ebből kifolyólag az egyes vádpontok erőltetettek és az ítéletek súlyosak.” Azt is hozzátették azonban, hogy „Péter Gábor és társai közül többen el vannak ítélve az államvédelmi vizsgálati munkában meghonosított törvénytelen módszerek alkalmazásáért, de ezek a tényállások nem a felülvizsgált jelentősebb politikai ügyekben vitt szerepükre vonatkoznak, hanem egyes egyéni, kisebb jelentőségű ügyekre”.

*

Nagy Imre október 28-i rádióbeszédében bejelentette a Rákosi-rendszer leggyűlöltebb erőszakszervének felszámolását, és ígéretet tett a demokratikus rendőrség megszervezésére. A „hatóság” testületileg szétesett, egyes tagjai „illegalitásba vonultak”, mások a karhatalomban vállaltak szerepet, vagy a szovjet csapatokhoz csatlakozva vettek részt a forradalom leverésében, résztvevőinek felkutatásában és őrizetbe vételében. 1956 november 4-e után a szovjetek hathatós támogatásával titokban megindult az államvédelem újjászervezése is. Ehhez állítólag a párt és a kormány egyes vezetői részéről is támogatást kaptak, Kádárék azonban nyíltan nem vállalhatták fel ezt a népszerűtlen feladatot. A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány nevében Münnich Ferenc miniszterelnökhelyettes, a fegyveres erők főparancsnoka 1956. november 7-i 5003/1956. sz. rendeletében megtiltotta az államvédelmi szervek újjászervezését, és a tilalom ellenére addig felállított államvédelmi szervek haladéktalan felszámolására adott utasítást. A karhatalomban azonban változatlanul tovább tevékenykedtek a volt ÁVH-sok, még ha Münnich Ferenc a Magyar Honvéd munkatársának adott interjújában kategorikusan cáfolta is azt, hogy az új karhatalom magában foglalja az ÁVH-t is. Egy héttel később Pőcze Tibor vezérőrnagy, az Országos Rendőrkapitányság vezetője szintén e lap hasábjain hasonló szellemben nyilatkozott azzal a közvéleményt nyugtalanító hírrel kapcsolatban, hogy a volt ávósok részt vehetnek az új rendőrség munkájában: „Nem igaz, hogy az új rendőrségbe volt ávósokat is felvettünk. Az az igazság, hogy az Országos Rendőrkapitányság épületébe be sem engedjük őket. Az ÁVH feloszlott, s még olyanokat sem alkalmazunk, mint akik itt a Jászai Mari téren dolgoztak és csak gazdasági ügyekkel foglalkoztak.” A riporternek a volt ÁVH-sok büntetőjogi felelősségre vonásával kapcsolatos kérdésére Pőcze nem tudott mit felelni, csak Farkas Vladimir és társai büntetőperének megindításáról volt tudomása, de ígéretet tett ennek tisztázására is – ezt Mátyás László ezredes, a Rajk-per egyik vádlottja irányította volna.

A volt államvédelmisták körében e nyilatkozatok természetesen nem váltottak ki osztatlan lelkesedést. Az államvédelmi szervek működéséről készült későbbi elemzések megállapításai szerint bár a párt megvédte a volt államvédelmistákat, s az anyagi segítség sem maradt el, e nyilatkozatok és a volt ÁVH-t ért támadások demoralizálták az állományt, s olyan vélemények kaptak lábra, hogy a „párt koncnak dobott oda bennünket”.

Tóth Miklós az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának 1956. november 20-i keltezésű feljegyzésében határozott és egyértelmű állásfoglalást kért a párt- és állami vezetéstől: „világosan és nyíltan mondja meg, hogy mi legyen ezeknek az elvtársaknak a sorsa”. A kérdés rendezésére azt javasolta, hogy egy bizottság egyénenként vizsgálja meg, hogy kiket, milyen mértékben terhel felelősség; a törvénysértésekért felelősök névsorát hozzák nyilvánosságra, illetve cselekményüknek megfelelően állítsák őket bíróság elé.

Az MSZMP vezetése maga is tisztában volt azzal, hogy valamit mondani kellene már ebben a kérdésben. Czinege Lajos az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának 1956. november 21-i ülésén azt állította, hogy még maga Pőcze Tibor sem ért egyet a nevében megjelent nyilatkozattal. A párt vezetése nem mert az általános közhangulattal szembeszállni, de Czinege hangsúlyozta: „a párt még nem nyilatkozott és félhivatalosan úgy is van, mintha ezt mi elfogadnánk. Ha így lesz, szétzavarjuk őket, nem lesznek meg azok az emberek, akik tűzön-vízen át kiálltak a pártért. Még ha most a hangulat miatt nem lehet ezt megtenni, akkor is biztosítani kell őket, hogy nem hagyjuk magukra”. Földes László ehhez kapcsolódva azt javasolta, hogy az Intéző Bizottság hozzon elvi határozatot arról, hogy „az államvédelmi beosztottak értékelésében úsztunk az árral és ezt nem tehetjük meg”. Ezt a felfogást tette magáévá Kádár János is, aki kijelentette: „szembe kell szállni azzal az elterjedt nézettel, hogy ÁVH-st sehol nem vesznek fel. Ezt még a rendőrség is fújja... Az államvédelmi őrök óriási többsége sorozott munkásfiú, ugyanolyanok, mint akik a honvédségnél, a rendőrségnél szolgáltak, legfeljebb megnézték, hogy a bátrabbak kerüljenek oda és szociális szempontból egyértelműbb munkástörzs kerüljön oda. Minden beosztottját meg kell védeni, akik nem politikai nyomozó munkát végeztek”.

Tóth Miklós javaslata mindenesetre meghallgatásra talált. 1956. november 27-én jelent meg a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány elnökhelyettesének és a Legfőbb Ügyésznek 5004. számú együttes rendelete a volt államvédelmi szervek beosztottainak elbocsátásáról és eddigi tevékenységének felülvizsgálásáról. Ennek megfelelően a megszüntetett államvédelmi szervek beosztottait – tekintet nélkül arra, hogy milyen területen teljesítettek szolgálatot – a Belügyminisztérium állományából 1956. december 1-ig el kellett bocsátani és le kellett szerelni, s valamennyiüket felülvizsgálat alá kellett vonni. Ez utóbbi célja annak megállapítása volt, hogy az illető részese volt-e a megszüntetett államvédelmi szervek által elkövetett törvénytelenségeknek (hamis vallomások kikényszerítése, eljárások indítása és kezdeményezése koholt vádak alapján, törvénytelen fogvatartás, bántalmazás, internálás, kitiltás kezdeményezése, hivatali hatalommal való visszaélés stb.) A felülvizsgálatok lefolytatására a rendőrség központi és területi szerveinél háromtagú bizottságokat kellett létrehozni, amelynek elnöke a budapesti, illetve a megyei rendőrkapitányság vezetője, tagjai pedig a Legfőbb Ügyész által kijelölt ügyészek és a helyi tanács végrehajtóbizottságának megbízottjai közül kerültek ki. A Belügyminisztérium központi szerveinél szolgálatot teljesített volt államvédelmi állományú beosztottak felülvizsgálatára tíz bizottságot alakítottak. Elnökeinek és tagjainak kijelöléséről a fegyveres erők minisztere külön rendelkezett.

A felülvizsgálat eredményes lefolytatása érdekében a volt államvédelmi beosztottak addigi tevékenységére és magatartására vonatkozó anyagokat össze kellett gyűjteni; a sajtón keresztül adatszolgáltatásra hívták fel a lakosságot is. A felülvizsgálat lezárásának időpontját a rendelet a Belügyminisztérium központi szerveinél 1957. február 1-jében, vidéken 1956. december 31-ben állapította meg. (A volt ÁVH-sok 1962-es KEB vizsgálati anyagaiban szó esik arról, hogy e felülvizsgáló bizottsággal párhuzamosan működött egy ún. „Különleges Bizottság” is; ennek megalakulásáról, összetételéről és működéséről azonban semmilyen információval nem rendelkezünk.)

A felülvizsgálati procedúrát érthető módon az állomány sem fogadta egyöntetű lelkesedéssel; egyesek szerint felért egy második feloszlatással, míg mások arra hivatkozva, hogy a törvénytelen eljárásokról az ÁVH-n belül is kevesen tudtak, elvileg igazságtalannak tartották a felülvizsgálatot, „hiszen Magyarországon eddig csak a fasiszta szerveket vonták kollektív felelősség alá”! A feladat lebonyolításával Münnich Ferenc az Országos Rendőrfőkapitányság vezetőjét, Pőcze Tibort bízta meg, aki a volt ávósok körében nem örvendett túl nagy népszerűségnek – már csak idézett nyilatkozata okán sem. Az államvédelmisták között általános volt a hangulat, hogy „ne vizsgálják őket olyan zavarosfejű emberek, mint a rendőrség nagy többsége, akik fegyvert adtak az ellenforradalmárok kezébe, velük megalkudtak és ne olyan embert bízzanak meg a munka vezetésével, aki még az ellenforradalom után is uszított az áv. szerv dolgozóira”.

A fent idézett véleményekkel teljes mértékben egybecsengett a Moszkvába menekült volt belügyminiszternek, Piros Lászlónak az SZKP KB számára 1956. december 2-án írt feljegyzése a magyar államvédelmi szervek munkájáról. Piros véleménye szerint a volt ÁVH-s állományt elkeseredéssel töltötte el, hogy a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány nem tartott igényt szolgálatukra, és szintúgy megalapozatlannak tartotta az egykori ávósok felülvizsgálatát. Piros egykori beosztottjai megmentése érdekében különféle javaslatokkal állt a szovjet vezetés elé. Eszerint a felülvizsgálatot a lehető legrövidebb időn belül, megfelelő káderekkel, „objektív és igazságos” módon kell lefolytatni, s akik ellen meghatározott időn belül nem érkezik bejelentés, azt igazoltnak kell tekinteni. Javasolta, hogy a kormány adjon világos iránymutatást a felülvizsgálatot végző bizottságoknak arra nézve, mely esetekben lehet a volt ávósok ügyét bíróságnak átadni, s ennek megfelelően elbocsátani. Abban az esetben, ha az egykori államvédelmi beosztottak a forradalom alatt fegyverrel a kézben harcoltak, operatív-felderítő munkát végeztek, vagy részt vettek letartóztatásokban és kihallgatásokban, Piros teljes felmentést javasolt az illetők részére.

Nem tudjuk, hogy Piros László javaslatait a szovjet tanácsadókon keresztül megismerte-e a Kádár-féle vezetés: a felülvizsgálat eredményei mindenesetre azt mutatják, hogy a párt irányítói hasonlóképpen gondolkodtak. A karhatalom szervezéséről az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának 1957. január 14-i ülésére készített jelentés már befejezett tényként említette a volt ávósok felülvizsgálatát, és ekkor már folyamatban volt a további munkára alkalmas személyek munkába állítása. Mivel az Intéző Bizottság úgy látta, hogy az újjászervezett rendőrség a „szakmai ismeretek” hiánya miatt nem képes kellőképpen megbírkózni az „ellenforradalom főbb központjai” felszámolásának feladatával, Fehér Lajos azt javasolta: az Intéző Bizottság foglaljon állást, hogy az ÁVH-s tisztek közül azok, akik nem voltak kompromittálva a koncepciós perekben, kerüljenek át a politikai rendőrséghez.

A rendelet alapján 1957. január 8-ig 4986 volt ÁVH-s ügyét vizsgálták felül, közülük 3048 fő operatív állományú volt, 1923 fő egyéb munkaterületen (irodai munka, futár stb.) dolgozott. A felhívás nyomán mindössze 31 bejelentés érkezett a volt államvédelmi beosztottak ellen, ebből 29 esetben hivatali hatalommal való visszaéléssel vádolták az illetőt. A felülvizsgált személyek közül 4971 kapott olyan igazolást, hogy nem volt részese a megszüntetett államvédelmi szervek által elkövetett törvénysértéseknek, s ily módon bármely állami és társadalmi szervnél és vállalatnál alkalmazható. Mindössze 15 főt (Budapesten 11, vidéken 4) nem igazoltak. Annyi bizonyos, hogy a bizottság Kovács Istvánt nem igazolta, s Köteles Henrik is csak azzal a megkötéssel kapta meg igazolását, hogy fegyveres testületnél nem dolgozhat. A Kádár Jánosnak írt, fentebb idézett levél tanúsága szerint a munkától eltiltottak közé tartozott Rajnai Sándor, Radványi Dezső, Kucsera László és Konrád Árpád. Az „eltiltás” azonban nem szólt örökre. Sőt! Rajnai Sándor nem sokkal később már mint a Politikai Nyomozó Főosztály helyettes vezetője irányította a Nagy Imre-pert előkészítő különleges csoportot. Kovács István és Köteles Henrik sem maradt sokáig munka nélkül. A felülvizsgálatot végző bizottság egyik tagja, Dögei Imre már nem sokkal a döntés meghozatala után arra kérte Münnich Ferencet, hogy fogadja el a döntés megváltoztatását, mert Köteles Henriket és Kovács Istvánt Fekete Károly belügyminiszter-helyettes „a BM keretén belül fontos, bizalmas helyen használni tudja”. Ugyanezt kérték az egyébként simán igazolt Lőke Gyula esetében is, arra hivatkozva: „párthatározat csak arra volt, hogy az ÁVH volt beosztottait és vezetőit felül kell vizsgálni, de nem kaptunk semmilyen utasítást arra, hogy kit vegyenek fel a BM-be, és kit távolítsanak el”.

A felülvizsgáló bizottság bírósági eljárást tudomásunk szerint egyetlen esetben sem javasolt, sőt, büntetésfélbeszakítással ezidőtájt került szabadlábra a Péter-ügy négy, 1956 őszén büntetéscsökkentésre javasolt elítéltje is. Károlyi Márton, Princz Gyula, Csapó Andor és Komendó János már 1956. november 21-én közös levélben fordultak a Magyar Népköztársaság Legfőbb Ügyészéhez. Büntetésük félbeszakítását és azonnali szabadonbocsátásukat követelték arra hivatkozva, hogy ugyanazokért a bűnökért elítélt társaik már valamennyien kiszabadultak. A Legfőbb Ügyész 1957. február 21-én intézkedett is Károlyi Márton büntetésének a felülvizsgálat lezárásáig tartó félbeszakításáról. Ügyüket a Legfelsőbb Bíróság Katonai Tanácsa 1957. június 15-én tárgyalta újra, s közülük Csapó, Décsi, Kovács József, Princz Gyula, Vándor Ferenc és Komendó büntetését kitöltöttnek vette, Péter Gábor és Károlyi Márton esetében a letöltött időt beszámították. 1957. augusztus 8-án az Elnöki Tanács Károlyi büntetésének hátralévő részét kegyelemből elengedte. Ily módon 1957 nyarára már csak Péter Gábor, illetve az 1957 áprilisában elítélt Farkas Mihály, Farkas Vladimir és Faludi Ervin maradt továbbra is börtönben.

Amint a felülvizsgálat eredményei is mutatják, a felülvizsgáló bizottságok csaknem a teljes korábbi ÁVH-s állományt igazolták. A Politikai Nyomozó Főosztály vezető posztjaira is zömében régi ávósok kerültek, csupán a kémelhárítás és a belső reakció elleni harc osztálya élén állt a párt által beküldött új ember (Hazai Jenő, illetve Hollós Ervin). A felülvizsgálat célja – mint azt az MSZMP Politikai Bizottságának 1957. december 17-i ülésére készített előterjesztés is elismerte – nem a volt államvédelmi állomány politikai és erkölcsi diszkreditálása, hanem az államvédelem legalizálása volt.

Ha nyilvánosan egyelőre még nem is rehabilitálták a volt Államvédelmi Hatóságot és tagjait, igazolásukkal biztosították, hogy újra „csatasorba álljanak”, s ennek már önmagában is megnyugtatólag kellett volna hatni a régi állományra. ők azonban továbbra is azzal az igénnyel léptek fel, hogy a párt vezetése foglaljon végre egyértelműen állást az ÁVH-t illetően: „szűnjön meg a velünk kapcsolatos kettősség, amely szerint kívülről támadnak, belülről pedig dicsérnek”. Az újjászervezett Belügyminisztérium egyébként sem egységes személyi állománya – a volt államvédelem, a november 4-e után szerveződött karhatalom és a rendőrség tagjai, a rehabilitációval visszakerültek – bizalmatlansággal tekintett egymásra, s nem szűnt meg a bizonytalanság sem, mert senki sem tudta, hogy milyen neveket tartalmaz a „kompromittáltak listája”.

A párt vezetése is szerette volna már lezárni ezt a kérdést. Az MSZMP Politikai Bizottsága 1957 végén napirendre tűzte az állambiztonsági munka értékelésének kérdését, a határozat bevezetőjének indoklása szerint azért, mert „e szerv múltbeli tevékenységének értékelése sem a párt közvéleményében, sem a Belügyminisztérium dolgozói körében még nem egységes”. A határozat meghozatalának és a kérdés párton belüli lezárásának szükségességével valamennyi hozzászóló egyetértett, annál is inkább, mert – mint mondották – a párton belül is voltak még, akik mindent az ÁVH nyakába akartak varrni, másrészt az államvédelmi állomány egy része sem heverte még ki az 1956 októberében és az azóta történt eseményeket. Marosán György annak a véleményének adott hangot, hogy olyan határozat meghozatalára van szükség, „amelyben határozott fellépéssel ki kell állni”. Véleménye szerint a szerv egy éves munkája és az előterjesztett értékelés jogossá teszi, hogy „erkölcsi-politikai súllyal” lépjenek fel. Kádár János viszont szükségesnek tartotta: foglalják határozatba, hogy a belügyi állomány körében helytelen nézetek is jelentkeznek, az állományban még mindig vannak olyanok, akikben nosztalgia él a régi ÁVH iránt, elégedetlenek a Politikai Nyomozó Főosztály minisztériumon belüli helyzetével és az államvédelmi munka múltbeli tevékenységét illetően véleményük eltér a párt hivatalos álláspontjától, bizonytalanok jövőjüket illetően. A párt határozata amellett, hogy igyekezett megnyugtatni őket, egyben e helytelen nézetek ellen is felvette a harcot.

Az elfogadott határozat az 1948-ig terjedő időszak állambiztonsági munkáját sikersztoriként mutatta be: „az államvédelem segítséget nyújtott a munkásosztálynak az 1945–48-as években a hatalomért folyó harcban, az ellenség leleplezésében, üldözésében és részbeni megsemmisítésében... Csapásai az osztályellenség ellen irányultak, munkáját a dolgozó tömegek és különösen a munkásosztály támogatta”. A bajok, mint minden területen, itt is a fordulat éve után, a személyi kultusz térnyerése következtében jöttek, s a hibák kijavítása is a KV 1953. júniusi határozata után kezdődött meg: „Az államvédelem vezetése ebben az időben fellépett a szektás hibák, a káros politikai szemlélet, a helytelen módszerek ellen, a törvényesség védelmében.” A határozat szerint az államvédelem sem volt mentes a Nagy Imre és hívei által terjesztett „ellenséges revizionista ideológiától”, s ez okozta, hogy az államvédelmet magát is felkészületlenül érték az 1956. októberi események. A forradalom gyors leverését pedig nemcsak az nehezítette, hogy „a Politikai Bizottságban és a kormányban nem volt meg az egységes eltökéltség és akarat az államvédelem harcbavetését illetően”, de hiba volt az ÁVH feloszlatása is, mert az „a népköztársaságot töretlen erővel védelmező fegyveres erő likvidálása volt”. Az MSZMP vezetése maga is önkritikát gyakorolt, amiért az igazolási eljárással lassította az állambiztonsági apparátus újjászervezését, s ezzel gátolta a politikai nyomozó szervek harcát az „ellenség” ellen. A határozat végül elismerte a Belügyminisztérium Politikai Nyomozó Főosztálya egyéves munkáját és eredményeit mind az „ellenség” elleni harcban, mind a párt politikai vonalának elfogadtatásáért folyó küzdelemben.

A volt ávósok tehát nyugodtan dolgozhattak tovább, 1956 októberi szereplésükért csak dicséretet kaptak, korábbi tevékenységükre pedig fátylat borítottak. Péter Gábor már 1960-ban szabadult; Farkas Mihály esetében is „mély lélegzetet” vett a Központi Bizottság, s bár több KB-tag aggályosnak tartotta a döntést, Farkas Vladimirral együtt ő is kegyelmet kapott.

1961 őszéig senki nem bolygatta a törvénysértések ügyét. A kérdés hosszú szünet után azonban két okból is újra napirendre került. 1961. október 17. és 31. között Moszkvában ülésezett az SZKP XXII., „desztalinizációs” kongresszusa. A Kádár János vezette magyar pártküldöttség a többi testvérpárt delegációjával együtt ezúttal nemcsak Sztálin rémtetteiről hallhatott, de fény derült az – 1957 nyarán a párt vezetéséből már eltávolított, s most a pártból is kizárt – ún. Molotov-Malenkov-Kaganovics csoport felelősségére is a törvénysértések elkövetésében. A Moszkvában zajló eseményekre mindig különös érzékenységgel reagáló magyar pártvezetés magatartását ez alkalommal is döntő mértékben befolyásolta a szovjet példa.

Másfelől a magyar párt is kongresszusra készült, s ilyenkor mérleget szoktak készíteni a megelőző kongresszus óta eltelt időszak politikai munkájáról. Mint az elfogadott határozat bevezető része megállapította: a párt „…kötelességszerűen átvizsgálta tevékenységét a párt munkájának területén. A Központi Bizottság egyik legfontosabb feladatának tekintette a személyi kultusz tapasztalatainak számontartását, hogy ezek az eszméinktől, politikánktól idegen torzulások soha meg ne ismétlődhessenek”. A kongresszusi előkészületek azonban önmagukban még nem indokolták, hogy a törvénytelenségek kérdése ilyen súllyal szerepeljen a KB napirendjén, s maga Kádár is érezte, hogy valamiféle magyarázattal tartozik: „…Még nem egészen világos előttem, mit kellene mondani magáról a személyi kultuszról és arról, hogy nálunk mi a terv ezzel kapcsolatban. …Ha a szovjet elvtársak arról beszélnek, hogy van ilyen történelmi kötelesség, akkor talán nekünk is van ilyen kötelességünk?!”

Az MSZMP Politikai Bizottságának 1961. november 14-i ülésén többen – Somogyi Miklós, Komócsin Zoltán és mások – felvetették Rákosi Mátyás felelősségének és párttagságának kérdését, amely a Molotov–Malenkov–Kaganovics-csoportnak a pártból történt kizárása kapcsán természetszerűleg merült fel. Kádár azonban nem akart Rákosi-ellenes kampányt indítani, sőt, a Politikai Bizottság ülésén egyelőre még a felelősségrevonások kérdése sem került szóba. Kádárnak nem volt semmiféle „terve” a kérdés lezárására. Nem akart mást csupán az áldozatok leltárba vételét. „A Központi Bizottságnak azt kell mondanunk: úgy érezzük, be kell fejezni ezt a munkát, és létre kell hozni 3–4 tagból álló bizottságot a Központi Bizottság tagjaiból, akik összeállítják ezt az anyagot.” Kádárt Biszku Béla is támogatta, és ez az elgondolás kapott végül zöld utat néhány nappal később a Központi Bizottság ülésén. Egyedül Szirmai István adott hangot ezzel kapcsolatban aggodalmainak. Azzal Szirmai is egyetértett, hogy számba kell venni a személyi kultusz által okozott károkat, de attól tartott, hogy ez láncreakciót indíthat el, és beláthatatlanok lesznek a következményei a Belügyminisztériumban. „Még mielőtt ez a gondolat egyáltalán felmerült, elhangzott Hruscsov elvtárs kongresszusi beszéde és már kaptunk értesítést, hogy a Belügyminisztériumban dolgozó elvtársak közül azok, akik annak idején is a BM szolgálatában álltak, félnek, hogy a dolog itt is megkezdődik, újra előveszik őket, és már találkoztunk olyan belügyi emberrel, aki jelentkezett egy szerkesztőségnél, hogy szeretne inkább újságíró lenni.” Szirmai nem is csupán amiatt aggódott, hogy a Belügyminisztérium régi emberei „megijednek”, ha elkezdődik a leltározás, és ez negatívan hat a munkára, sokkal inkább az töltötte el aggodalommal, hogy ha valóban az összes törvénysértést, az összes törvénysértő pert összesítik, „abból borzasztó, gyalázatos, szégyenletes szám jön ki”.

Az SZKP XXII. kongresszusáról és a magyar küldöttség munkájáról a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága néhány nappal később, 1961. november 17-én hallgatta meg Kádár János beszámolóját. Az általa előterjesztett javaslatot helyeselve Biszku Béla vezetésével egy bizottságot küldött ki annak számbavételére, hogy a személyi kultusz idején a törvénytelenségek hány „elvtársat” sújtottak. A határozat leszögezte: „A bizottság munkáját bizalmas belső pártügyként kell kezelni, s eredményérôl hat hónap múlva jelentést kell tenni a KB-nak”.

A Belügyminisztérium II/11-es (a Politikai Nyomozó Főosztály Vizsgálati Osztálya) Ács Ferenc osztályvezető aláírásával már 1961. november 16-i keltezéssel feljegyzést készített a koncepciós ügyekről. Ez a dokumentum a koncepciós perek kialakulás-történetének elemzésén kívül már számba vette a legfontosabb koncepciós ügyek (Rajk-, Sólyom-, Kádár-ügy, szociáldemokraták ügye) áldozatait, s a perek során alkalmazott vizsgálati módszereket. A felelősök és az elkövetők megnevezéséig azonban nem jutott el; mint Ács Ferenc írta „pontosabb értékelés elkészítéséhez és összeállításához, az elkövetett bűnök feltárásához több időre, az anyagok alaposabb áttanulmányozására van szükség”.

1962 februárjára – feltehetőleg a Biszku-féle bizottság megbízásából – a Belügyminisztériumban elkészült egy összefoglaló jelentés a koncepciós ügyekről. E dokumentum vizsgálta a koncepciós perek kialakulásának előzményeit, a párt vezetőinek szerepét, számba vette a koncepciós ügyek vizsgálatának főbb jellemzőit és módszereit, valamint a nagyobb ügyeket és külön szólt az ÁVH vezetőinek felelősségéről és a felelősökkel kapcsolatos intézkedésekről. Az összefoglalóhoz csatolt melléklet azt is tartalmazta, hogy az ÁVH egykori munkatársai mely koncepciós ügyben működtek közre, s mi történt velük a továbbiakban. E kimutatás szerint a törvénysértő perekben való részvétel miatt mindössze 15 főt ítéltek el (ezek közé sorolták Szücs Ernőt is, akit saját verőlegényei ütlegeltek halálra, és Pál Ákost is, aki 1951-ben öngyilkosságot követett el). Péter Gáboron és Szücs Ernőn kívül a „kiemelkedő, aktív vezető szerepet” játszó ávósok közé sorolták Décsi Gyulát, Janikovszky Bélát, Károlyi Mártont, Faludi Ervint, Farkas Vladimirt és Pál Ákost. A jelentés elkészültének időpontjáig már valamennyien „letöltötték” büntetésüket. A kimutatás szerint ez idő tájt kb. húsz egykori ávóst foglalkoztatott a Belügyminisztérium.

Az összefoglaló befejező részében a dokumentum készítői javaslatott tettek a koncepciós perekben súlyos szerepet játszó, és addig még felelősségre nem vont volt államvédelmi vezetők szükség szerinti felelősségre vonására, illetve a továbbra is a Belügyminisztérium alkalmazásában álló munkatársak szerepének ismételt felülvizsgálatára és áthelyezésére. Emellett a koncepciós ügyekben kifejtett tevékenységük miatt elítélt, pártbüntetésben részesített és elbocsátott egykori ávósokat is újra meg kívánták vizsgálni. Felvetették, hogy a fontos beosztásban lévőket leváltják és alacsonyabb munkakörbe helyezik.

A Biszku-féle bizottság vizsgálódása alkalmat adott az összes koncepciós ügy anyagának összegyűjtésére (melyet az igazságügyi szervek és a Párttörténeti Intézet köteles volt átadni a BM-nek), rendezésére és zárt anyagként történő megőrzésére. „Az anyagok rendezése során biztosítani kell a párt volt vezetőinek a koncepciós ügyekben való tevékenységét bizonyító anyagok megőrzését. Ugyanígy meg kell őrizni az ÁVH volt vezetőinek és a súlyos törvénysértéseket elkövető beosztottaknak a koncepciós ügyekben való felelősségét bizonyító anyagokat is” – szólt a javaslat.

A Biszku-féle bizottság jelentése a Politikai Bizottság elé csak 1962. júliusában jutott el, de „a személyi kultusz idején elkövetett törvénysértésekben való részvétel” indokával egy hónappal ezt megelőzően – a Politikai Nyomozó Főosztály átszervezése kapcsán – már sor került elbocsájtásokra; távozni kényszerült a főosztályvezető helyettese, Rajnai Sándor és két osztályvezető. A határozat leszögezte, hogy elbocsátásukra „elvi okból”, annak ellenére kerül sor, hogy „mind az ellenforradalom elleni harcban, mind azt követően pártszerűen helyt álltak”.

A Politikai Bizottság 1962. augusztus 3-án tárgyalta meg az 1961 novemberében kiküldött bizottság KB-nak szánt jelentését. A jelentés megállapította, hogy a volt ÁVH-nál a koncepciós ügyekben 258 személy dolgozott, akik közül a törvénysértésekért 11 személyt ítéltek el, különböző okokból a Belügyminisztérium állományából 132 személy elkerült, s 1962 májusában is még 76 volt ávós teljesített szolgálatot. E számoktól némileg eltérnek azok az adatok, amelyek a belügyi és igazságügyi vezetők számára készített összefoglalóban szerepelnek. Az utóbbi szerint a volt Államvédelmi Hatóságtól a koncepciós ügyekben 249 személy vett részt. Közülük 11 főt ítéltek el a törvénysértésekért, az abban való részesség miatt fegyelmi úton 26 személyt bocsátottak el, egyéb fegyelmi ok miatt 11 főnek kellett távozni, 6 főt saját kérelmére leszereltek, 8 főt nyugdíjaztak és 97 személyt elbocsátottak. A törvénysértésekben közreműködők közül 4 fő disszidált, 10 személy pedig meghalt.

E számokat nézve joggal vetődhet fel a kérdés, hol volt ez a 258 vagy 249 államvédelmi beosztott, amikor 1956 végén tevékenységük felülvizsgálata folyt? Hiszen akkor a felülvizsgálatot végző bizottságok mindössze 15 főt találtak „bűnösnek” a közel ötezer ávósból. Feltűnő, hogy a későbbiekben is csak 26 személyt ért retorzió a törvénysértő eljárásokban való közreműködésük miatt.

Bár a tervezett KB-ülésig már két hét sem volt hátra, a Politikai Bizottság még azt megelőzően szerette volna a törvénysértésekben részt vett és felelősségre nem vont vagy nem kellő módon felelősségre vont párttagok ügyében a pártfegyelmi eljárásokat is lefolytatni. A Központi Ellenőrző Bizottság 1962. augusztus 10-én ült össze először, hogy a volt ÁVH-sok ügyét megvizsgálja, néhány esetben a korábbi döntést felülbírálja. A pártfegyelmi vizsgálat lefolytatásánál az „elvi okok” olyan súllyal estek latba, hogy több személy esetében, akik 1956-ban már egyszer e bűnökért a testület előtt álltak, s akkor ügyük felett napirendre tértek, illetve megrovás–szigorú megrovás büntetést kaptak, most a testület olyan súlyosnak találta vétküket, hogy a legszigorúbb pártbüntetést, a kizárást szabta ki rájuk – Bauer Miklós, Köteles Henrik, Balogh Béla, Moravecz László, Kovács István és Kapitány István említhető ezek között. Néhányuk esetében – például Moravecz László, Kovács István, Köteles Henrik – az 1962-es kizárásra úgy került sor, hogy a Központi Ellenőrző Bizottság az 1956-ban kapott, egyébként sem súlyos ítéletet korábban már törölte, vagyis „bűneik” egyszer már megbocsátást nyertek.

A fentebb már említett belügyi és igazságügyi vezetőknek készített összefoglaló szerint a párt egy ügyészt, egy bírót és 14 volt államvédelmi tisztet zárt ki tagjai sorából, név szerint két volt ügyészt, Alapi Gyulát, Olty Vilmost, az ávósok közül pedig Balázsi Bélát, Balogh Bélát, Bauer Miklóst, Barkóczi Pált, Kiss Kálmánt, Kovács Istvánt, Köteles Henriket, Moravecz Lászlót, Nagy Károlyt, Tihanyi Jánost, Toldi Ferencet, Zentai Ottót, Fekete Zsigmondot és dr. Benedek Istvánt. Nem tudjuk, milyen szempontok szerint szelektáltak, s miért pont ezek az emberek kapták a legsúlyosabb pártbüntetést, s miért kapott például Szamosi Tibor „kegyelmet”, hiszen eredetileg őt is kizárásra javasolta a KEB, a Politikai Bizottság azonban nem hagyta jóvá a döntést, s ezzel 1956-os szigorú megrovás büntetése maradt érvényben. Az sem ismeretes, hogy Bauer Miklós pártbüntetése szigorítását mennyiben befolyásolta 1957 tavaszi magatartása; nem elképzelhetetlen azonban, hogy a döntéshozókra hatással volt 1957. márciusi levele, hiszen erről még öt évvel később, 1962-ben is említést tett a KEB jegyzőkönyv. Bauer 1957 márciusában levéllel fordult a Legfôbb Ügyészséghez egy, a volt ÁVH-sok felülvzsgálatával kapcsolatos ügyben, melyben utalt Szénási Géza legfőbb ügyésznek arra az 1956. decemberi kijelentésére, miszerint „Farkas és társai is koncepciós ügy, csak ellenkezô előjellel”. Bauer szerint jogtalan és mesterkélt volt Farkas mellett négy volt ÁVH-s középfunkcionáriust kiválasztani és ellenük eljárást indítani, hiszen más, náluk sokkal felelősebb személyeket nem vontak felelősségre. Bauernek akkor kétségkívül igaza volt, s bár a legfőbb ügyész fenti kijelentésének lényegét maga is elismerte, a Legfőbb Ügyészség a Fôvárosi Bíróságnál rágalmazásért eljárást indított Bauer ellen, és Bauert négy hónapi, letöltendő börtönre ítélték. (Bauer annyit „elért”, hogy Farkas Mihály és a volt ávósok ügyét külön választották, és az említett négy ÁVH-funkcionáriust eljárási kegyelemre terjesztették az Elnöki Tanácshoz.)

A személyi kultusz éveiben elkövetett törvénysértésekről szóló jelentésnek az MSZMP Politikai Bizottságának 1962. augusztus 11-i ülésére beterjesztett végleges változata, majd a Központi Vezetőség augusztus 14–16-i ülésén elfogadott határozat fő felelősként Rákosi Mátyást és az 1949-ben létrejött „trojka” tagjait nevezte meg. Rajtuk kívül előkelő helyet kapott az érintettek közül Péter Gábor és Kovács István egykori KV-titkár is. (Utóbbi inkább 1956 utáni szereplése miatt eshetett ki Kádár kegyeiből.) Az ÁVH egykori beosztottai, a törvénysértő perekben közreműködő bírók, ügyészek csak ezután következtek a sorban. A határozat velük kapcsolatban megállapította, hogy kevés kivétellel már elbocsátották őket a belügyi és igazságügyi szervektől, s „a legutóbbi időkig általában kis számú olyan ember maradt közülük e területeken, akik annak idején megtévesztve és jóhiszeműen jártak el, és később felismert hibájukat is becsületes munkával igyekeztek jóvátenni”. A határozat ismételten „elvi okokra” hivatkozott, amikor úgy döntött, hogy aki a törvénytelen eljárások végrehajtásában részt vett, a továbbiakban nem dolgozhat a belügy–bíróság–ügyészség területén, és haladéktalanul vissza kell vonni minden olyan kitüntetést, amelyet annak idején bárki a törvénysértő eljárások során kifejtett tevékenységéért kapott.

A KB által 1961 novemberében kiküldött bizottság munkájával összefüggésben azonban még az 1962. augusztusi KB ülés után is folyt a munka. A Belügyminisztérium II. Politikai Nyomozó Főosztályának Galambos József belügyminiszter-helyettesnek címzett 1962. augusztus 17-i keltezésű feljegyzés szerint a Központi Ellenőrző Bizottság ekkor még 17 ÁVH-s ügyész, illetve bíró ügyében folytatott vizsgálatot, és számítani lehetett a pártfegyelmi eljárás alá vontak számának bővülésére. Folyamatban volt a KB-határozat által érintett személyek eltávolítása a Belügyminisztériumból, a Vizsgálati Osztályon anyagot gyűjtöttek Piros Lászlóról és Zsidi Gyuláról, s elkészült egy lista arról a 46 volt ÁVH-sról, ügyészről, bíróról, akiknek az útlevelét „figyelőztették”.

Ezzel csaknem egyidejűleg készült egy szovjet vonatkozású összeállítás is, amely azt vette számba, hogy a magyar törvénysértő perekben milyen szerepet játszottak a szovjet tanácsadók. Ezt a dokumentációt 1962. szeptember 5-én juttatta el Biszku Béla Vlagyimir Szemicsasztnijnak, a KGB akkori vezetőjének.

A Belügyminisztérium Személyügyi Főosztályának 1962. augusztus 21-i kimutatása szerint a Központi Bizottság határozata nyomán a Belügyminisztériumból nyugállományba helyeztek 12 főt, a polgári életbe pedig áthelyeztek 64 személyt. A határozat végrehajtásáról szóló jelentés 1962. október 23-án került a Politikai Bizottság napirendjére. Eszerint a leszerelések és áthelyezések lebonyolítása „humánus” módon történt; miután az érintettek felelősségét bizonyító anyagokat összegyűjtötték, és ezzel az illetőt szembesítették, felmérték az elhelyezési lehetőségeket, és a szervek vezető beosztású funkcionáriusai az áthelyezés okát minden személlyel megbeszélték. Egyesek ugyan még így is kisebbíteni vagy tagadni igyekeztek felelősségüket, a többség azonban igazságosnak tartotta az intézkedést – csak az váltott ki némi elégedetlenséget, hogy az áthelyezések következtében némelyeknek csökkent a fizetése, amelyet a napirend előadója, Biszku Béla egyszerű „figyelmetlenségnek” tudott be, s rögtön ígéretet is tett a szintén aggodalmaskodó Fock Jenőnek a kérdés megnyugtató rendezésére. A Belügyminisztériumból ekkor elbocsátott volt ávósok sorsa egy-két kivételtől eltekintve jórészt ismeretlen. Ugyanakkor viszont a Nagy Imre-pert is előkészítő Rajnai Sándor diplomáciai karriert futott be, és moszkvai nagykövetként fejezte be pályafutását Tihanyi János 1966-ban a Berlini Magyar Kereskedelmi Kirendeltségre került, s tudomásunk szerint Moravecz Lászlónak sem kellett megválnia a Finommechanikai Vállalat igazgatói székétől azért, mert kizárták a pártból. Egyedül Dékán István esetében nem tartotta helyesnek a Központi Ellenőrző Bizottság, hogy továbbra is a Vendéglátóipari Technikum igazgatója maradjon.

A Központi Bizottság 1962. augusztus 14–16-i határozatának „feldolgozásaként” és a szükséges politikai tanulságok levonása végett – mint már említettem – 1962 novemberében a belügyi és igazságügyi szervek vezetői részére is elkészült egy összefoglaló a „volt államvédelmi és igazságügyi szervek szerepéről a személyi kultusz idején a munkásmozgalmi emberek ellen elkövetett törvénysértésekben”. A belügyi vezetés a KB határozatát úgy értékelte, hogy az jelentősen hozzájárult a politikai nyomozó szervek munkájának további javításához és segítséget nyújtott a „szocialista törvényesség maradéktalan érvényesítéséért folyó harcban”.

A Központi Bizottság 1962. augusztusi határozata végre nevén nevezte a fő felelősöket és ország-világ elé tárta az egykori Államvédelmi Hatóság által elkövetett szörnyűségeket. Azonban nemcsak bírósági felelősségre vonásra nem került sor, de a teljes igazság feltárása is elmaradt, hiszen ki merte volna boncolgatni például Kádár János szerepét a Rajk-perben?

Egy évvel később az 1963. évi 4. sz. törvényerejű rendelet a közkegyelem gyakorlásáról zárta le valójában a törvénysértések ügyét, felmentést adva mindenkinek „akik hatalmukkal visszaélve a szocialista törvényességet megsértették.”

Külön figyelmet érdemelne annak vizsgálata, hogy a Belügyminisztérium állományából a törvénysértésekkel összefüggésben 1956 és 1962 között elbocsátottak közül hányan és mikor nyertek „bűnbocsánatot”, s kerültek vissza – nem ritkán igen magas pozícióba – a Belügyminisztériumba vagy az állami és társadalmi élet más területére. E kérdés azonban már túlmutat e tanulmány témáján.

Évkönyv VII. –1999, Budapest, 1956-os Intézet, 95–108.o.