A kötet az 1956-os Intézetnek a hatvanas éveket célkeresztjébe vevő új kutatási programjának első látványos eredménye. A kötet tizenegy alapos és szakszerű elemzést tartalmaz a társadalmi és kulturális élet legkülönfélébb, és mindeddig kevésbé feltárt területeiről. Nem mindegyik tanulmány fedi a „hétköznapok” fogalmát, és valljuk meg, egy pártállami rendszerben, amelyben a magánélet ügyei is politikai értelmezést nyernek, a hétköznap amúgy sem lehet hétköznapi fogalom. A tanulmányok ismertetésére itt még vázlatosan sincs mód, ezért legyen ez itt most kivételesen a reklám helye. Hallatlanul izgalmas elemzéseket olvashatunk a Varsói Szerződésről, a Magyarországra vonatkozó szovjet diplomáciai iratokról, a magyar parasztság átalakulásáról a szövetkezetesítés alatt és után, a dunaújvárosi abortuszhelyzetről, a magyar hadiiparról, Antall József állambiztonsági megfigyeléséről, a korai Kádár-korszak korrupciós ügyeiről, a jelenkorkutatás neves képviselői, és a jelenkorkutatás nagyon ígéretes fiatalabb generációjának képviselőinek tollából.

Szokatlan módon hadd hívjam fel külön a figyelmet a kötet több jelentést magába magába sűrítő borítójára, amely Molnár Iscsu István munkája. A fekete-fehér rácsos mintázat utal az egykori Beszélő fejlécére, arra, ahogyan mögüle mi láthattuk a világot, ér arra, hogy az ország politikai vezetői másfelől maguk is a rács mögött voltak láthatóak, és utal a kötet mozaikszerűségére is, vagyis arra, hogy a munka igazából csak most kezdődött.
(1956-os Intézet, 2003, 385 oldal, 3800 Ft)

Élet és Irodalom, 2003. október 24. 23.o.

Most jelent meg egy tizenegy szerzős tanulmánykötet az 1956-os Intézet kiadásában, „Múlt századi hétköznapok” címmel. Minthogy a könyv súlyra is tekintélyes, nem ajánlható folyamatos olvasmányként. Akinek a kezébe kerül, jó, ha egy ültében egyetlen tanulmánnyal végez. Magam azt ajánlom elolvasásra, melyet Tóth Eszter Zsófia írt az óbudai harisnyagyár Felszabadulás nevű szocialista brigádjáról, s azt a címet kapta, hogy „Én nem istenítem Kádárt, de olyan ember volt...” Miért ezt ajánlom? Mert munkásasszonyokról szól, akik a gyár formázójában dolgoztak, meleg lábformákra húzták fel a félkész harisnyákat, s ha kint nyár volt, bent legalább ötven fokban verejtékeztek három műszakban. Nincs komikusabb annál, ami tegnap még érvényes volt, s mára érvényét vesztette. Mosolyoghatunk ezeken a tegnapi asszonyokon is, akik egy gyári pokolban szocialista mennyországról képzelegtek, brigádközösségről, pártról, melynek jó munkával és összetartással illik adózniok, meg egy emberről, akit fajtájukbelinek éreztek. Leveleztek, látogatóba hívták, kezet fogtak vele, s úgy emlékeznek, „életük legszebb napja volt”, amikor a Parlamentben átvették az Állami Díjat. Mosolyoghatnánk, hiszen ők is szégyenkezve beszélnek most, politikai emlékeiket elhallgatva – mert olyan országban élünk, melyben valakiknek mindig el kell hallgatniok politikai emlékeiket. Én megrendülten gondolok rájuk.

Magyar Hírlap, 2003. október 24.

Bozóki András
Vörös brigádok

Múlt századi hétköznapok. Szerkesztette: Rainer M. János. 1956-os Intézet, Budapest, 2003. 385 oldal, 3800 Ft

A Budapesti Harisnyagyár harisnyaformázó segédmunkásnőkből álló "Felszabadulás brigádját" 1970 tavaszán Állami Díjjal tüntette ki a Kádár-rezsim. A kitüntetés apropóját "felszabadulásunk" 25. évfordulója szolgáltatta. A korabeli sajtókommentárok a díj értékelésekor nem a brigád legjobbjainak egyéni csillogását emelték ki, hanem a fegyelmezett csapatmunkát, "a kollektíva erejét". A harisnyaformázók szocialista brigádjáról a Nők Lapja mint anyákról, nőkről, összetartó, egymással és gyárukkal szolidáris munkásaszszonyokról írt, míg a Népszabadság a szocialista realizmus már-már rákosista szótárához elvhű vonalassággal "a textilipar kohászaiként" aposztrofálta őket. Abban azonban a sajtómunkások egyetértettek, hogy "valódi szocialista közösség"-ről van szó, amely kemény munkájával megérdemelten jutott "össztársadalmi" elismeréshez. A gyári ünnepségre a brigádtagok meghívták a közelben állomásozó szovjet katonákat, akik kávét, sört és üdítőt fogyasztottak, valamint örömmel táncoltak az aszszonyokkal és egymással. Az est fénypontjaként bemutatták hamisítatlan, csak rájuk jellemző, "guggolós" táncukat is.

De a java csak ezután következett: "Azt hiszem, március 28-án szóltak nekünk, hogy mindenki úgy készüljön, hogy április 4-én megyünk a Parlamentbe. Nem tudtuk, hogy miért. Csak ott tudtuk meg, hogy mit kaptunk." A pincérek fehér kesztyűben szolgálták ki őket. Volt ott minden, húsok nyárson sütve, déligyümölcs - és kaviár, amit életükben először ettek. A kaviár "nagy vörös volt" és ízletes. "Később utána a férjemmel vettünk kaviárt, de az már nem volt olyan jó. Valahogy másmilyen volt." Mintha a pártvezetők életvitelének sokat sulykolt puritanizmusa és a pazar kaja emléke kognitív disszonanciát okozott volna az addig olajozottan működő kollektívában.

A kitüntetés előtörténetéhez azonban az is hozzátartozik, hogy egy napon - valamikor még a hatvanas években - a brigádvezető vette magának a bátorságot, és levelet írt Kádár Jánosnak, aki válaszolt neki, majd levelezni kezdtek. Az MSZMP első titkára egyszer személyesen is kilátogatott a gyárba, és kezet fogott a munkásnőkkel. Kádár levelei kellőképpen tartalmas és empatikus írásokként rögzültek ahhoz, hogy szerzőjük később az "igazságos Mátyás király" szerepében keljen új életre a munkásnők kollektív emlékezetében. "Üdvözlöm Önt, a Felszabadulás brigád tagjait, az üzem dolgozóit a nemzetközi szolidaritást kifejező akciójuk alkalmából. Megragadom az alkalmat, és minden jót, további sikereket kívánok mindnyájuknak" - fogalmazott Kádár lényegre törő, de figyelmes levelében.

A harisnyaformázó munkásnők életének nagy pillanatát Tóth Eszter Zsófia dolgozta fel ragyogóan a Rainer M. János által szerkesztett Múlt századi hétköznapok című kötetben. Ez a könyv nem csupán méltó az 56-os Intézet korábbi kiadványainak magas színvonalához, de számos tekintetben felül is múlja azokét. A kötetben közölt írások ugyanis a Kádár-kor már-már elfeledett, apró részleteit tárják fel, éles szemmel, a rendszer árnyalataira érzékeny tekintettel. Ezt a könyvet mindazoknak el kell olvasniuk, akik múltunknak nem csupán fekete-fehér kontrasztjait, hanem finoman beállított színeit, árnyékait és fénytöréseit is meg szeretnék ismerni.

A kötet másik fénypontja Tischler János briliáns elemzése a korai Kádár-korszak politikai-gazdasági bűnügyeiről, amelyet egy esettanulmányban szikráztat fel. Adva volt egy lelkes, de borzalmas feltörekvő káder, bizonyos Török István, a Vasas Szakszervezet főtitkára, a KB tagja, aki egy ponton úgy érezte, számára az 1956 utáni restauráció idején jött el az eredeti tőkefelhalmozás korszaka. Megfertőződve bizonyos (eléggé el nem ítélhető) kispolgári, fogyasztói nézetekkel, Török elvtárs lenyúlta egy ötvenhatos disszidens pasaréti villáját, amit a szakszervezet költségén - a szakszervezet által szponzorált, Kádár kedvenc csapatának számító Vasas Sport Club kreatív költségvetését kihasználva - kedvére kistafíroztatott. A "sportkiadás" rovatba elkönyvelt tételek egy része ezúttal nem az aranylábú fiúknak jutott, hanem Török elvtárs vett belőle magának villanybojlert. Ráadásul a munkálatokat nem a szakszervezet műszaki osztálya végezte el - ennél azért Török et. igényei magasabbak voltak -, hanem magánkisiparosok, akik felújították a fűtésrendszert, kárpitoztak és gumíroztak, továbbá igényes asztalosmunkával méretre szabott üveges szekrényt állítottak elő. A nép nyelvén persze ez már úgy jelent meg, hogy a főtitkár "perzsaszőnyegekkel" rakatta tele a családi fészket. Ráadásul Török mohósága nem ismert határokat. Felépíttetett egy szigetcsépi víkendházat szakszervezeti költségen, amely ugyan szerény kis kunyhónak indult, de - a kor viszonyaihoz mérten - kacsalábon forgó villaként épült meg.

Ennyit még elbírt volna a szocialista összeköttetésekkel gazdagon átszőtt munkásállam. Kádár figyelmét persze nem kerülte el a kapzsiság, és hívén, Gáspár Sándoron keresztül figyelmeztette is Törököt, hogy kommunistaként a kommunista erkölcs normái szerint éljen. Ugyanakkor Kádárnak is tudnia kellett, hogy hatalma megőrzéséhez támogatói mohóságát - bizonyos keretek között - el kell néznie. Habár osztályszempontból egy kategóriába tartozott a kommunista vezetés, tagadhatatlan, hogy rendi szempontból kibuktak a különbségek. Ki tagadná, hogy bizony akadt olyan elvtárs, aki nem állt meg a kádári krumplilevesnél?

Török azonban kihúzta a gyufát. Túllépett azon a ponton, ami kommunisták között, elvtársias légkörben még tolerálható volt. A túlbuzgó káder ugyanis a budai villalakás és a szigetcsépi nyaraló mellé még egy Moszkvicsot is spontán privatizált. Nem volt elég neki a szolgálati Volga, mert nem átallott a focistáknak járó közpénzből ráadásként kiutaltatni magának egy Moszkvicsot. "Adósságállománya" az egekbe szökött, s nem akadt olyan szocialista pénzintézet, amely áthidaló kölcsönnel tovább finanszírozta volna veszteségeit. Török erre csalni próbált s lebukott.

Kádárnál ez már kicsapta a biztosítékot. Noha diktatúra volt, szovjet okkupáció és cenzúra, Kádár attól tartott, hogy Török esete megingatja a pártmorált, és az opportunisták "a korrupció mentén" kezdik "tematizálni" a suttogó közbeszéd "napirendjét". A megtorlás elegánsan és óraműpontossággal működött. A pártvezetés Török elvtársat először elvtársi önkritikára kérte fel. Török zúgolódott-kapálózott ez ellen, de belátta, hogy nincs más választása, hiszen ha sokat ugrál, akár fel is akaszthatják. Kádárnak azonban ez nem állt szándékában, s a "szocialista törvényesség" keretei között leállíttatta a felpörgő - már-már a legsúlyosabb ítélet kiszabását javasló - ügyészséget. A szigorú, de igazságos Mátyás királyként fellépő Kádár úgy vélte, hogy az elrettentés célját a kivégzésnél jobban szolgálja a makarenkói pofon. Finoman rávezette a diktatúra "független" igazságszolgáltató szerveit a helyes döntésre. Ezt pedig dióhéjban így összegezhetjük: rövid börtönbüntetés, teljes vagyonelkobzás, a társadalmi tisztségektől való megfosztás és a kommunista pártból való azonnali kizárás.

Törökből 1961-ben, fél év alatt, a Párt egyik kedvencéből földönfutó lett. Mégis szerencsés volt, mert túlélte a Moszkvics-ügyet. Szabadulása után a Párt egy kétszobás összkomfortos lakótelepi lakás kiutalásával gondoskodott róla. Miközben a pártvezetők Törökből csalódott panelprolit csináltak, államosított villáját kiutalták egy másik, Töröknél megbízhatóbb elvtársnak. Így mindenki jól járt - s a történet kezdődhet elölről.

Aki lefekvés előtt ehhez hasonló mulatságos történeteket akar olvasni a Kádár-korszak mindennapjaiból - a külpolitikai lavírozásoktól a sztálinvárosi abortuszügyekig -, annak ajánlom, hogy a fent tárgyalt szerzőkön kívül olvassa el Baráth Magdolna, Békés Csaba, Horváth Sándor, Rainer M. János, Standeisky Éva és a többi kiváló kontribútor - helyhiány miatt itt nem szemlézett - fejezetét is.

Élet és Irodalom, 2004. július 16.

Havadi Gergő:
Rainer M. János (szerk.): Múlt századi hétköznapok – Tanulmányok a Kádár-rendszer kialakulásának időszakáról
1956-os Intézet, Budapest, 2003, 385 oldal

Az 1956-os Intézetben 2001-ben indult útjára a „hatvanas évek” program, a Kádár-rendszer repressziós és konszolidálódó időszakának mélyreható vizsgálata. A történeti irodalomban a hatvanas éveket rendszerint a konszolidáció illetve a látszólag ellenkező előjelű restauráció kifejezésekkel szokták leírni, de a korszakhoz kapcsolódóan a koegzisztencia, desztalinizáció, represszió kifejezések különböző hangsúlyú használata is elterjedt. A történetírásnak még nincs egységes képe erről a korszakról, ugyanis az elmúlt négy évtizedben éppen azt nélkülözte, ami e tudomány számára nagyon is fontos: a levéltári dokumentumok felsorakoztatását a nyilvánosság előtt, majd az ezekre épülő rendszeres érvelést és narrációt. Lényeges, hogy a rendszerhez való viszonyulást napjainkig gyakorta

a tiltakozás és a nosztalgia allegóriái határozzák meg. Adódik a kérdés, hogy a vizsgált kötet szerzőinek munkái mennyire tudnak elszakadni e történeri érintettség alapján generált, a társadalomtörténeti-diskurzusban nem releváns diszpozídóktól, és mennyiben adnak új megismerési szempontokat a korszak értékeléséhez. Ahogy a cím is mutatja a tanulmánygyűjtemény elsősorban az életvilág mikrofolyamatain, az emberek hétköznapjainak vizsgálatán keresztül (is) próbálja ábrázolni a „hosszú hatvanas éveket”. A történetekben szereplő egyének életén át láthatjuk és értékelhetjük a korszakot (legyenek akár a rendszer „hősei, akár „ellenségei”).

A szerkesztői bevezetőben is olvashatjuk, hogy az alapokig leásó történeti és főként társadalom- és mentalitástörténeti feldolgozások, elemzések száma nem túl jelentős. Részben ezt az űrt próbálja betölteni a válogatáskötet, amely így nem a korszak összefoglalása, inkább egyes jellemző momentumokat szeretne szemléltetni. A közel 400 oldalas munka 11 tanulmányt tartalmaz. A kötetben a (nemzetközi) nagypolitikai kontextus, a gazdasági folyamatok átalakulásán keresztül jutunk el az egyes ember és környezete érvényesülésének történeteihez. A mű kulcskérdése: a politikai és társadalmi vezető réteg 1956 utáni visszarendeződésével a kontinuitás, illetve a diszkontinuitás milyen mértékben érvényesült. A hatvanas évek hatalmi gyakorlatában és hétköznapi világában mind több olyan jelenség bukkant fel, amely nem illett a klasszikus szovjet mintájú „rendszerüzemeltetés” előírásai közé, sőt, sok esetben annak ideológiai és gazdasági alapját kérdőjelezte meg – elég, ha csak a kádári életszínvonal-politikára vagy a mezőgazdaság téeszesítésre utalunk.

A tanulmánykötet szerzői – Baráth Magdolna, Békés Csaba, Germuska Pál, Horváth Sándor, Majtényi György, Molnár Adrienne, Rainer M. János, Standeisky Éva, Tischler János, Tóth Eszter Zsófia és Valuch Tibor – a korszak feltérképezésében már jelentős eredményeket tudhatnak magukénak. Láthatóan nem egy előre elkészített, teljességre törekvő és fontossági sorrendbe szedett listából merítették témáikat, hanem érdeklődésük, korábbi munkásságuk szerint választottak. Néhány szerző (Békés, Valuch vagy Germuska) tárgyát szélesebb perspektívában vizsgálja, a többi írás javarészt esettörténeteken alapul. A mikrotörténeti vizsgálódások legalább annyit elárulnak a korszakról, mint a nagyívű politikai és gazdasági strukrurális folyamatok statisztikai mutatóinak elemzései.

A levéltári források töredezettsége, néhol még korlátozott felfedhetősége a mai napig megnehezíti a korszakot kutatók munkáját. Forráshiányosságokra a szerzők közül többen is utalnak. Ezek a problémák az összes volt szocialista országra jellemzőek, a szovjet iratokról nem is beszélve. E források (és hiányaik) kiegészíthetők (és áthidalhatók) oral history anyagokkal, narratív életútinterjúkkal. A kötet ezt is teszi, így téve eleget a minél változatosabbak a megfigyelt jelenségek, annál biztosabb a kordiagnózis elvének. A műhelymunka lenyomataként megjelent tanulmányokból érdekes, olvasmányos, és mindenek előtt új perspektívákat adó könyv született, amely sarokpontokat ad a hatvanas évek megismeréséhez. A munka nem elsősorban a kádárizmus mai megítélésében jelentkező téveszméket (mítoszokat) akarja cáfolni, – hiszen ez amúgy is lehetetlen feladatnak látszik – hanem szeretné rögzíteni, szemügyre venni, a kádárizmus politikai folyamatait és annak hétköznapi emberének életét, problémáit. Külön említést érdemel két lebilincselően izgalmas, tárgyában is újszerű írás. Rainer M. János írása egy állambiztonsági besúgó – aki foglalkozására nézve történetesen pszichológus – jelentésein keresztül rajzolja meg Antall József „személyiségét”, habitusát. Tischler János pedig a „meredek ívű” pártkarriert befutó (volt KB tag) Vasas Szakszervezet vezetőjét, Török István portréját tárja elénk, aki teljhatalmának és összeköttetéseinek tudatában „megszédült”, és a – hirtelen jött – hatalommal való visszaélés (illetve a rendszer korrumpálhatóságának) egyik tipikus megtestesítőjévé vált.

Ennyit az erényekről. A könyv hibái ehhez képest csekélyek, de azért szembeötlők. Egyes tanulmányok sokadik címmel ellátott, felfrissített „konzerv” munkák. Továbbá bizonyos részterületek és vizsgálható szempontok kevéssé artikulálódtak még esettanulmányok elemzéseiben. A szerzők például szinte kivétel nélkül megemlítik az életszínvonal javítását elsődleges célul kitűző kádári legitimizációs politika megharározó szerepét a konszolidációs folyamatokban, de a szövegekből nem derül ki, hogy a „fogyasztói szocializmus” fogalma pontosan milyen jelenségeket is takar, s mit jelentett az egyes ember életében. A további kutatások számára szükséges lesz ezen „fogyasztói szocializmus” szintereinek és formáinak átgondolása, fogalmi tisztázása és eredményeinek áttekintése. Ezek közé tartozik többek között az életmód szerves részét képző, a társasélet és szórakozás identitást formáló terei kialakulásának leírása a hatvanas–hetvenes években. Így érdekes lenne – még feldolgozatlan levéltári források vagy új interjús anyagok bevonásával esettanulmányok, biográfiák formájában – mikrotörténeti megközelítésben vizsgálni az egyes társadalmi csoportok fogyasztási szokásait, életmódját, identitását.

Korrall, 2005. május, 244–245. o.