Standeisky Éva
Bomlás.
A hatalom és a kulturális elit
A hatalom, a kommunista párt- és állami vezetés a kultúrában – az ideológiában, a művészetekben és a társadalomtudományokban – igyekezett demonstrálni leginkább, hogy a szocializmus egylényegű, alapcélkitűzéseiben és módszereiben változatlan.
Az értelmiségi elit ezer szállal kötődött a kultúrához: önérvényesítő szándéka és közéleti ambíciói is a szűkebb értelemben vett kultúrához, a kulturális nyilvánossághoz – a médiához, az alkotói prezentáció fórumaihoz – könyvkiadás, filmgyártás, színház, kiállítások és hangversenyek – kötötték, amelyek szigorú pártállami ellenőrzés alatt voltak.
A fogyasztói attitűd erősödésével egyidejűleg gyengült a dogmákat fenntartó kommunista hit. A kulturális elit zöme egzisztenciálisan ki volt szolgáltatva a pártállamnak, s így ellenérdekelt volt anyagi függősége felszámolásában. Többségük képtelen lett volna alkalmazkodni a piaci viszonyokhoz, amivel sokan többé-kevésbé tisztában is voltak. A megalkuvók, színlelők számának gyarapodása – a kényszerű erkölcsi, szellemi züllés – alapvetően ezzel magyarázható. Az 1960-as évek közepétől a (párt)állami kultúra egyre inkább elszakadt a jóval kevésbé ideológiafüggő gazdasági, társadalmi folyamatoktól. A következmény a hivatalos kultúra bomlása lett. A hatalmon lévők merev ragaszkodása megcsontosodott nézeteikhez egyre feltűnőbbé tette ügyük kudarcát. A párton belüli kezdeményezések – a fel–felbukkanó és gyorsan elsorvadó mérsékelt reformelképzelések, átszervezések, fiatalítások – sem állították meg ezt a folyamatot, sőt még inkább kiemelték a konstans elemeket: a párt állandó gyámkodását, az ideológiai kényszerzubbonyt.
A hatalom igyekezett visszafogottan fellépni a balos és a jobbos elhajlók ellen, nem támadta agresszíven a tudomány és a művészet újítóit. Ellentétben a szovjet gyakorlattal, az emigránsok számának gyarapítása helyett a kádárizmussal megbékülők hazaédesgetésén fáradozott. Létérdeke volt, hogy fenntartsa a társadalmi békét. A kultúra, a művészetek irányítói valójában két tűz közé kerültek: meg kellett felelniük a birodalmi elvárásoknak és az egészen más jellegű alkotói igényeknek. Hosszú évekig ügyesen lavíroztak e két pólus között. A lassan tudatosuló csőd akkor következett el, mikor saját politikustársaik helyezkedtek szembe velük, a nagy alkotók pedig, akikre szövetségesként hivatkozhattak, meghaltak, kiöregedtek. A fiatalabb generációkat pedig már nemigen érdekelték az idősebbek önfeláldozásként kommentált erőfeszítései.
|
|
|
|
|
|
|