1. Közelítések

A rendszerváltozást követő évtizedben elsősorban a közvéleményben, de helyenként a tudományos megközelítésekben is felértékelődött a Kádár-korszak, mint a szociális biztonság, az általános, a mindenki számára elérhető jólét, az egyéni és társadalmi gyarapodás, más értelmezésben pedig a polgárosodás, illetve a „fogyasztói szocializmus” korszaka. A közvélemény megítélésének a változásait az elemzők többsége elsősorban a múlt iránti nosztalgiával magyarázza, ami nemcsak az egyéni, hanem a közösségi élet eseményeit és feltételrendszerét is megszépíti. Feltételezhetően ennek is szerepe van abban, hogy napjainkban a Kádár-korszak olyan mitizált emlékezetének megerősödését is tapasztalni lehet, amiben már nem a forradalmat leverő, hanem a néppel összekacsintó, az orosz megszállást már-már Bethlen Gábor-i ügyességgel kijátszó Kádár-kép a meghatározó. Példaként elegendő a Kádár-szobor felállításának 2001 nyarán felvetett ötletét kísérő vitákra és véleményekre utalni.

A közítélet ilyetén alakulásának hátterében véleményünk szerint három tényező húzódik meg: 1./ A XX. századi magyar történelemben a hatvanas évek közepétől a hetvenes évek végéig tartó másfél évtizedre esik az ország civilizációs szintjének, a hétköznapi élet anyagi-technikai feltételrendszerének jelentős, a többség számára kézzelfoghatóan érzékelhető mértékű javulása, emelkedése. Ezt a változást akkor és ma is sokan úgy értelmezték/értelmezik, mint a viszonylagos jólét általánossá, pontosabban elérhetővé válásának (kivételes) pillanatát. 2./ A rendszerváltozás címszóval jelölt átalakulási folyamat a magyar társadalom többségétől igen nagy áldozatokat követelt meg, a munkahelyek tömeges elvesztése, a létbizonytalanság megtapasztalása nagylétszámú társadalmi csoportok alapélményévé vált a kilencvenes évek első felében. A megváltozott körülményekhez való alkalmazkodás társadalomlélektani szempontból új szocializációs mechanizmusok elsajátítását is megkövetelte, ami kevesek számára volt mentes a megrázkódtatásoktól. A rendszerváltozás vesztesei – nagyipari munkások, alacsony iskolázottságúak, az agrárszféra fizikai foglalkozású alkalmazottainak többsége, a romák, a (kis)nyugdíjasok – számára a kádári konszolidáció időszaka, relatív kiszámíthatóságával, a garantált megélhetési minimum „intézményével,” a korlátozott szabadságjogok ellenére is, gyakorlatilag természetes és önkéntelen módon értékelődött, illetve értékelődik fel. Kissé sarkítva - ebből az aspektusból - a Kádár-rendszer már-már kvázi ideális gazdasági hatalomként értelmeződik, hiszen annak keretei között „mindenki” számára biztosított volt a megélhetés minimuma, a szociális és egészségügy alapellátáshoz való hozzáférés lehetősége, illetve az ügyesebbeknek a korlátozott mértékű anyagi gyarapodás esélye is. 3./ A felértékelődés harmadik tényezőjének a jelen viszonyokkal való elégedetlenség tekinthető. Ez nem egyszerűen az éppen hatalmon levő kormányzó garnitúrával és általában a kilencvenes évek politikai elitjével, annak teljesítményével való elégedetlenséget fejezi ki, hanem megkérdőjelezi a rendszerváltozás folyamata által megkövetelt áldozatok értelmét is. Egészen leegyszerűsítve azt, mi értelme van a változásoknak, ha a társadalom jelentős csoportjai ezzel mindössze a négyévenkénti véleménynyilvánítás lehetőség nyerték meg?

A tudományos megközelítések jelentős részében - még - a nyolcvanas években is megfigyelhető volt, hogy a jelenségek magyarázata és értelmezése elvesztette a kellő objektivitást és apologetikussá vált. Ez elsősorban az aktuális ideológiai-politikai elvárásokhoz igazodó szerzőkre volt jellemző. Ugyanakkor az „ideológiamentes” munkákban a sajtószabadság hiánya gyakorta lehetetlenné tette a dolgok néven nevezését, ami a leíró jellegű kategóriák burjánzásához is vezetett. Az érdemi elemzési szempontokat tartalmazó írások szerzői által kialakított kategóriák határozottan különböztek a hivatalosság által használt fogalmaktól, így egy-egy új vagy újszerűnek tűnő megközelítés fogalomkészlete gyorsan elterjedt a mozgásterét fokozatosan visszaszerző hazai társadalomtudományban. Ilyen meghatározások voltak többek között a modernizáció, a második gazdaság vagy a polgárosodás. Az természetesen nem vitatható, hogy ezek tartalma – általában - jóval közelebb állt a vizsgált társadalmi jelenségek lényegéhez, mint az ideológi elvárásoknak megfelelő fogalmak. De nem minden esetben voltak alkalmasak arra, hogy a változásokat a társadalmi folyamatokat univerzális módon magyarázzák. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a magyar közgazdaságtudománynak, a szociológiának és a történettudománynak azt a feladatot kellett (volna) megoldani, hogy az adott keretek között találjon tényszerű, tudományosan megalapozott magyarázatot a létező szocializmus Kádár-korszakbeli „deformációjára”. Többek között arra miként lehetséges, hogy a rendszer hosszabb távon működőképes maradt, hogy az elemi szegénység szintjén történő nivelládódás (ami az ötvenes évekre abszolút mértékben jellemző volt) helyett – különösen a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójára - jövedelmi különbségek ismét jelentősen megnövekedtek? Ilyen általánosan elfogadott magyarázat volt az a megközelítés, ami a háttérben kizárólagos jelleggel a második gazdaságot látta. Ehhez kapcsolódva láttak aztán napvilágot a kispolgárosodási, és a különböző - felemás vagy polgárjogok nélküli - polgárosodási teóriák. Ezek részletes értelmezése és értékelése itt és most nincs nem feladatunk.

A gyakran használt gulyáskommunizmus kifejezés pedig nem társadalomtudományi fogalom, hanem elsősorban publicisztikai fordulat, amit a kádári-konszolidációra vonatkoztatva, olykor annak szinonimájaként alkalmaztak a kor „kremlinológiai” irodalmában és a nyugati sajtóban. Ezzel jelölve a kelet-európai átlagtól számos ponton – többek között a jobb élelmiszer- és áruellátás – eltérő, de a nyugat-európai átlagot el nem érő magyar viszonyokat. A következőkben a rendelkezésre álló feldolgozások és statisztikai adagyűjtemények segítségével próbáljuk összefoglalni a kádári konszolidáció hétköznapi életének néhány jellemzőjét, mérlegre téve a jövedelmi viszonyokat, a fogyasztás jellemzőit, a megváltozott anyagi-technikai életkörülményeket és ezek társadalmi árát, a „gondoskodó szocialista jóléti állam” valóságos működési mechanizmusát, valamint a korszakban meglévő és újonnan keletkező egyenlőtlenségek sajátosságait.

2. A politikai rendszer működésének jellegzetességei és a közgondolkodás átalakulása

A szocialista korszakban 1956 - a forradalom bukása ellenére is - határkő. Nyilvánvalóvá tette ugyanis, hogy az adott európai viszonyok között kialakult kommunista politikai berendezkedés nem változtatható meg, a politikai intézmények beláthatatlan ideig nem alakíthatók át, nem tehetők – a szó valóságos értelmében - demokratikussá. A magyar társadalomnak a politikai magatartását e realitás tudomásulvételéhez kellett igazítania, tehát tartósan le kellett mondani politikai szerepének, véleménynyilvánításának intézményesítéséről. „1957-ben a legitimáció problémája a lakosság döntő többsége - ugyan már nem aktív, de egyértelmű és félreérthetetlen - szembenállásának megszűntetését jelentette. Az új vezetés kezdetben talán abban gondolkodott, hogy a legitimáció terén a kontinuitás helyreállítását az jelenti, ha a lakosság döntő többsége vagy egésze elfogadja a rendszer ideológiáját. ... az egész lakosságnak a rendszer elvi alapjaira helyezkedése egyáltalán nem a folytonosság visszaállítását jelenti, hiszen 1948- 1953 között csupán látszat volt, nem pedig valóság, hogy a lakosság elfogadja a rendszer alapjait. A látszat újrateremtése, a valódi véleményt elrejtő képmutatás, hazug lojalitásnyilvánítási gesztusok kikényszerítése 1957-ben már viszonylag könnyen sikerülhetett volna, de a történtek világosan megmutatták a vezetés számára, hogy ez hova vezethet. A valódi lojalitást kellett megszerezni, nem a lojalitás kikényszerített imitációját ... A hangulati átalakulás csak fokozatosan átmeneti formákon keresztül történhetett: a szembenállók előbb közömbössé váltak, majd idővel a közömbösök eljutottak a rendszer ideológiájával való azonosulásig.”

A konszolidálódó Kádár-korszak politikájának egyik meghatározó törekvése volt a társadalom minél teljesebb körű depolitizálása, semlegesítése. A politikusok a korábbi eseményekből részben okulva a magánélet szuverenitását minél teljesebb körben igyekeztek helyreállítani és biztosítani, abban bízva, hogy ez megkönnyíti a társadalom politikai lojalitásának kialakítását és fenntartását. Mindeközben azonban a közösségi terekben – iskolákban, munkahelyeken, közintézményekben, köztereken a politika továbbra is jelen volt, az ideológiai szempontokat és elvárásokat, ha csökkenő mértékben is, de érvényesítették.

A történetírás egy része a mai napig hajlamos arra, hogy - általános jelleggel - hangsúlyozza a Rákosi és a Kádár-korszak közötti diszkontinuitást. A kérdés időben és tartalmát tekintve egyaránt differenciált megközelítést igényel. Ha a két periódust egészében, a rendszert teremtő, és működtető eszmék, elvek, ideológiai alapvetések szempontjából vizsgáljuk, akkor érdemi eltérések lényegében nincsennek. A politikai rendszer felépítésében, alapelemeiben (pártstruktúra, nyilvánosság, hatalmi ágak elválasztásának hiánya a gyakorlatban) sem fedezhetők fel - hosszú időn keresztül - lényegi különbségek. A politikai mechanizmusok működésében azonban már az 1956-ot követő megtorlásokat lezáró korai Kádár-korszakot követően fokozatosan érdemi módosulások figyelhetők meg. Ezekre leginkább az „élni és élni hagyni” pragmatikus elvének a mind szélesebb körű alkalmazása volt a jellemző. Kétségtelen tény, a hatvanas évek második felétől változást jelentett a kádári konszolidáció politikai gyakorlatában az, hogy fokozatosan szakítottak azzal a „hosszú ötvenes évekre” jellemző gyakorlattal, aminek jegyében a hétköznapi élet biztonságának elvesztése, a „szocializmus építésének” szerves velejárója volt. Lassan mérséklődött a kiszámíthatatlanság, a holnaptól való állandó félelem érzése is. Bár az alaphelyzet érdemben továbbra sem változott meg. A hatalom és a társadalom viszonyát leginkább az egyes emberek, társadalmi csoportok kiszolgáltatottsága, a diktatórikus rendszerrel szembeni védtelensége jellemezte.

A rendszer működési mechanizmusában bekövetkezett változások közül a legfontosabb a represszió, a nyílt erőszak alkalmazásának lassú háttérbe szorítása volt. A hatvanas évek közepétől már nem voltak látványos politikai perek, nem volt elsődleges cél a totális megfélemlítettség érzetének fenntartása a társadalom széles köreiben, az uralmi eszközök és módszerek finomodtak. Ugyanakkor a politikai rendőrség továbbra is állam volt az államban. A megfigyeltek magas száma és a meglehetősen nagylétszámú besúgó hálózat működtetése is jelezte a szoros ellenőrzést, a diktatórikus viszonyokat. S ha a „csengőfrász” már nem is tartozott a mindennapi életérzések körébe, pontosan tudni/sejteni lehetett, hol vannak a mozgásszabadság határai a „legvidámabb barakkban”.

A másik fontos változás, hogy az egycsatornás politikai intézményrendszer működésében - bár az továbbra is a központi akarat végrehajtásának jegyében szerveződött - a hatvanas évek végétől fokozatosan megjelent az érdekbeszámítás rendszere, majd megfigyelhető a különböző célú és természetű lobbicsoportok - például a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa (TOT) - kialakulása, érdekérvényesítő képességük lassú és folyamatos erősödése.

Ugyancsak kor- és rendszerjellemző, hogy a politikai, gazdasági és társadalmi viszonyok gyorsuló ütemben váltak átláthatatlanná. A politikai és ideológia tabuk kivételével szinte az élet minden területéről hiányzott az egyértelmű és tiszta szabályozás.

A rendszer az elérhető javak gyarapodását, gyarapítási lehetőségének biztosítását kínálta fel pragmatikus jövőképként a magyar társadalom számára, ebben a megközelítésben a történelmi múlt, a történelmi tudat és valamennyi fogyasztáshoz vagy a létfenntartáshoz nem kapcsolódó érték háttérbe szorult, e logika mentén csak az ezekkel kapcsolatos rutincselekvések, és a megszerezhető anyagi javak bizonyultak fontosnak. A jobb életkörülmények utáni természetes vágyakozás és azok elérésének lehetősége sokak számára feledhetővé tette, azt hogy hol is élnek valójában. A több hús, a több kenyér, a komfortosabb és talán valamivel nagyobb lakás, a Trabant, a Wartburg, Lada, a hétvégi kert, a nyaraló, a korlátozott, de létező utazási szabadság élhetővé/elviselhetőbbé tette a szabadsághiányos rendszert. Valószínűleg működött az azonos helyzet tudatának társadalomlélektani szituációja, vagyis tudni lehetett, hogy az egyes emberek többnyire azonos helyzetben vannak, elvileg azonosak az esélyek, a lehetőségek a boldogulásra, a rendszer által szabott keretek között korlátozottak az esélyek a kiugrásra. Mindez lényegesen hozzájárult a relatív egyenlőség tudatának kialakulásához és fenntartásához, annak ellenére, hogy az egyéni erőfeszítéseken alapuló sikereket a szűkebb és tágabb közösségek általában számon tartották. Az ennek révén megszerzett jobb társadalmi pozició vagy a jobb életkörülmények jogosságát nemcsak, hogy nem vitatták a barátok, rokonok, ismerősök, munkatársak, de rendszerint elismeréssel nyugtázták. „Ügyes emberként” könyvelték el azokat, akik el tudtak igazodnia a kor viszonyai között, s ezt a tudást képesek voltak a maguk javára fordítani.

A korszak politikai gyakorlatában és propagandájában a hatvanas évek közepétől növekedett meg jelentős mértékben az életszínvonal súlya. Ez „a kategória mint a „jobb élet” ígérete alkalmas eszköz lehet a társadalmi konszenzus, a fennálló struktúra elfogadtatásának elősegítésére. Végre adott egy közös pont, amely ha a propaganda által befolyásoltan is – de az egység kialakításának reális esélyét hordja magában, a fogyasztás olyan közös platformját, amelyre hivatkozva a legszélesebb értelemben vett tömegtámogatás remélhető, tehát bizonyos mértékig a politikai konszenzus pótlékának a szerepét is betöltheti.” Mindezek a gyakorlati, szemléleti változások kedvezően befolyásolták a közhangulatot, a közgondolkodást, hosszabb távra megalapozva a kommunista rendszer társadalmi elfogadottságát.

3. A gazdasági helyzet változása

Gazdasági értelemben 1956 forradalmának az volt a tanulsága az ország kommunista politikusai számára, hogy kerülni kell a szociális feszültségek kiéleződését. Az MDP-MSZMP vezetők egyes csoportjai az októberi napokat nemcsak a politikai, hanem a szociális feszültségek kitöréseként (is) értelmezték és ebből következett az a felismerés, hogy a hasonló jellegű konfliktusok elkerülhetők, ha a nemzeti jövedelemből a korábbi időszak gyakorlatához képest – amennyiben elkerülhetetlen, akkor átmenetileg beruházások rovására is – növelni kell a fogyasztásra, a fogyasztói célok kielégítésére szolgáló hányadot. A másik érdemi tanulságot – azt, hogy a tervgazdasági rendszer eredeti tervutasításos formájában (Kiemelés tőlem. – V.T.) lényegében működésképtelen – a politikai vezetésnek csak néhány, a későbbi reformokat támogató személyisége (Fehér Lajos, Nyers Rezső) vette tudomásul – újra - a hatvanas évek elején.

A korszak gazdasági feltételrendszerét azonban a hatvanas évek elején továbbra is az erőltetett növekedés határozta meg. A szovjet mintákat követve Magyarországon is megfogalmazódtak a legfejlettebb ipari országok utolérését és túlszárnyalását megfogalmazó „nagyívű” elképzelések, annak a gondolatnak a jegyében, hogy a szocialista országok a hetvenes évek végéig lényegében egyszerre fejezik be a „szocializmus építését” és megteremtik a „kommunista társadalom” kialakításának társadalmi, gazdasági, műszaki és kulturális feltételeit. Az európai szocialista országok politikusai – köztük a magyarok is - a hatvanas évek elején a szovjet mintát követve úgy gondolták, hogy az államszocialista berendezkedés életképessége azzal bizonyítható, ha gazdasági teljesítőképessége eléri, pontosabban meghaladja a nyugati világ gazdaságainak szintjét. Magyarországon a „szocializmus építésének meggyorsítását” szolgálta a mezőgazdaság kollektivizálása, a Rákosi-korszakban félbemaradt vagy elhalasztott nehézipari - például a Dunai Vasmű -, nehézvegyipari és energetikai beruházások teljes körű befejezése. A II. ötéves terv irányelveiben egyértelműen megfogalmazódott, hogy „tovább kell folytatni az ország szocialista iparosítását”. Az ötvenes évek végén és a hatvanas években továbbra is bevett gazdaságpolitikai gyakorlat volt a tervek irracionális emelése. A gazdaságirányítás vezérelve a mennyiségi szempont maradt, ennek jegyében az alapanyaggyártás a valós gazdasági igényeket jóval meghaladó mértékben bővült. 1961 és 1965 között – hasonlóan az ötvenes évek elejéhez - az összes beruházásoknak közel a négyötödét fordították a bányászatra, a kohászatra, a vegyiparra, a villamosenergia-termelésre és az építőanyag-iparra. A tervezés szintjén a korábbi évek gyakorlatához képest új elemet mindössze az jelentett, hogy – a főbb termékek esetében számszerűen - előírták a fogyasztási cikkek termelésének 40-50%-os emelését is. Így próbálták meg mérsékelni a korábbi időszak ellátatlanságából eredő feszültségeket.

Az érdekeltség hiánya, a szervezetlenség, az alacsony termelékenység, a nyersanyaggal és energiával egyaránt pazarló üzemek működtetése, igen gyakran bővítése, az alacsony jövedelmezőség együttesen az ipari termelés visszaeséséhez vezetett, a bürokratikus tervezés keretében meghatározott 1961-1965-ös időszakra vonatkozó tervszámok – a beruházási kiadások kivételével - nem teljesültek. A nemzeti jövedelem növekedési üteme az 1961-es 4,6 %-ról 1965-re 0,1%-ra esett vissza. Ez önmagában is jelezte a tervutasításos gazdasági rendszer működésének feszültségeit a hatvanas évek első felében.

A „szocialista mezőgazdaság megteremtése”, a kollektivizálás Magyarországon a „klasszikus kolhoz-modelltől” való fokozatos eltérésnek köszönhetően valamivel kevesebb konfliktussal járt, mint az ötvenes évek első felének téeszesítési kísérlete. A hatvanas évek első felében azonban az átszervezés tartósította az áruhiányt, az élelmiszerellátás alacsony szintjét. „A statisztikai adatok szerint legalább még fél évtizedig (1967-ig) kevesebb tej, liszt, burgonya, hüvelyes, zöldség, stb. jutott a fogyasztók asztalára mint 1960-ban.” Az ellátási gondokat erőteljes élelmiszerimporttal és a legkeresettebb termékek fogyasztói árának folyamatos emelésével próbálták meg mérsékelni, ez utóbbi lépéstől a kereslet csökkenését remélve. A kollektivizálás - a kialakuló importigények, valamint az új szövetkezetek működőképességének fenntartása érdekében nyújtott támogatások - tízmilliárdos nagyságrendű többletkiadásokkal terhelte meg az ország költségvetését a hatvanas években. Úgy, hogy eközben a mezőgazdasági beruházások aránya csak az évtized végétől kezdett jelentősebb mértékben emelkedni.

A gazdaságpolitikai prioritások meghatározása során 1968 előtt és után is érvényesült a termelő- és nem termelőtevékenységek közötti különbségtétel. Ennek értelmében például a kereskedelemre, a szolgáltatószektor különböző ágazataira, a távközlés és a közlekedés fejlesztésére évtizedeken keresztül rendszerint a fenntartáshoz szükségesnél is kevesebbet költöttek. Ezzel is tartósították az ország infrastukturális elmaradottságát, annak minden következményével együtt.

Az 1968-as gazdaságpolitikai és intézményi reformoknak - elvileg - az utólérés politikájának a megvalósíthatóságát, az ismét kifulladó voluntarista növekedési elképzelések korrekcióját kellett volna szolgálniuk. A valóságban azonban legfőbb célkitűzésük a szocialista rendszer működőképességének a fenntartása lehetett. Ennek érdekében egyszerűsítették a tervezés és a gazdaságirányítás bürokratikus jellegét. A kvázi piaci elemek meghonosítása, a fogyasztás fokozatos előtérbe állítása, a téeszek ipari tevékenységének engedélyezése (melléküzemágak), az egyéni érdekeltség erősítése a legális és féllegális gazdasági tevékenységek toleránsabb kezelése révén, a racionalitás érvényesítését próbálta elősegíteni. Az ideológikummal és politikummal terhelt szocialista gazdasági szervezetrendszer azonban lényegénél fogva képtelen volt az egyre növekvő fogyasztói igények kielégítésére. Eleve hagyott olyan területeket, ahol a széles értelemben vett gazdasági tevékenységek feletti ellenőrzésről nemcsak lemondott, hanem a saját teljesítményébe beépítette az állami újraelosztás rendszerén kívül eső szolgáltató és termelőmunka teljesítményét. A „gulyáskommunizmus” gazdasági mozgásterét ezek a gyakorlati és szemléleti változások növelték meg, lehetővé téve a „kiugrást” a kelet-európai átlagból.

Azt, hogy mindez mennyire törékeny alapokon nyugodott jól szemléltetik a hetvenes évek közepének változásai. A gazdasági és politikai vezetés téves helyzetelemzése, az 1973-as olajválságot követő elhibázott magyar reagálás, a reformok kifulladása, a legális és rejtett magángazdasági tevékenységek átmeneti korlátozása, a részleges gazdaságpolitikai restauráció miatt a hetvenes évek végétől azonban újabb leszakadás kezdődött el. Mindez egybeesett a világgazdasági feltételek gyökeres megváltozásával. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulójára kezdett kiderülni, hogy a külföldi hitelfelvételekből finanszírozott életszínvonal- és gazdasági növekedés nem tartható fenn. Ez egyben a kádári-konszolidáció „gazdasági alapjainak” az összeomlását is jelentette. Mindeközben a magyar gazdaságpolitikában az elsőrendű prioritások - a folyamatos gazdasági növekedés, az életszínvonal emelése - annak ellenére sem változtak meg, hogy ezeknek a kiadásoknak a fedezetét a magyar gazdaság már egyre kisebb mértékben, illetve az évtized végén már egyáltalán nem volt képes megtermelni. Ez törvényszerűen vezetett az ország gyorsuló ütemű eladósodásához és egyre sürgetőbbé tette a gazdasági struktúra átalakítását, az addig rejtett magángazdasági szektor fokozatos legalizálását. A két lépés közül 1981/82-re azonban csak a magánszektor korlátozott liberalizálása valósult meg, a teljes gazdasági szerkezetváltásra még bő tíz esztendeig kellett várni.

4. Jövedelem, fogyasztás és életkörülmények

Az ötvenes és a hatvanas években a nemzeti jövedelem ingadozott, de összességében az 1949. évi szinthez viszonyítva növekedett, s ez az emelkedő trend egészen a hetvenes évek közepéig megmaradt. Ugyanakkor a gazdaságilag fejlett országok és Magyarország között a fejlettségbeli különbség az erőltetett ütemű gazdasági növekedés ellenére sem csökkent jelentősen a korszak során. Amíg 1956 előtt a lakossági fogyasztás teljes mértékben alárendelődött az iparfejlesztés céljainak, addig a Kádár-kormány politikájának fontos elemévé vált a lakossági fogyasztás fokozatos bővítése, az életszínvonal többé-kevésbé folyamatos emelése.

A reálbérek, a lakosság egy főre jutó reáljövedelmének és fogyasztásának alakulása 1955 és 1980 között (1950=100)

Forrás: Klinger András: Társadalomstatisztikai alapismeretek Budapest, 1998. KSH.

Az 1955 és 1980 közötti két és fél évtizedben a reálbérek valamivel több mint kétszeresére növekedtek. Az egy főre jutó lakossági fogyasztás volumene ugyanebben az időszakban több mint két és félszeresére nőtt, a fogyasztási cikkek vásárlása tízszeresére, a háztartási energiafogyasztás pedig három és félszeresére emelkedett. A növekedés súlyponti időszaka szinte minden esetben az 1965 és 1975 közötti tíz esztendő volt. (Kiemelés tőlem. – V.T.) A kádári konszolidáció időszakában végbement anyagi gyarapodást mutatja, hogy a háztartások tartós készleteinek aránya a nemzeti vagyonban 1960 és 1974 között több mint két és félszeresére, 73,3 milliárd forintról 180 milliárd forintra nőtt. Ebben minden bizonnyal fontos szerepe volt a korábbi években kényszerűségből elhalasztott fogyasztás pótlásának és az új fogyasztási cikkek (például televízió) megjelenésének, tömegessé válásának is.

A szakasz kezdetén, 1965-ben a KSH 4000 családra kiterjedő, az életszínvonal és az életkörülmények változásait regisztráló felmérést hajtott végre. Ennek adatai szerint a megkérdezett munkás-alkalmazotti háztartások, valamint a paraszti és kettősjövedelmű háztartások közel a fele úgy vélte, hogy 1963-1964 során életkörülményei változatlanok maradtak. Mindkét csoport egyhatoda különböző mértékű romlást regisztrált, kisebb mértékű javulást a munkások és alkalmazottak kevesebb mint egyharmada, a parasztok egynegyede észlelt, jelentősebb javulás mindkét csoport esetében csak a megkérdezett háztartások egytizenhatoda esetében volt megfigyelhető. Az 1973-ban és 1976-ban megismételt hasonló jellegű felmérések adatai alapján jól nyomon követhető a hetvenes évek közepéig tartó „felívelő szakasz” és a differenciálódás. 1973-ban még a háztartások döntő többsége életszínvonalának javulását érzékelte, 1976-ban a „szövetkezeti parasztsághoz tartozó háztartások” kivételével szinte mindenki romló körülményekről számolt be. Az 1964 és 1976 közötti felmérések adatsoraiból jól látható, hogy egyetlen csoport, a termelőszövetkezeti tagok esetében növekedett folyamatosan azoknak az aránya, akiknek az életkörülményei javultak. Mindegyik csoportban tartósan magas, közel 50 %-os volt azoknak az aránya akik életszínvonaluk stagnálását érzékelték s ugyancsak nagyfokú állandóságot mutat azok részesedése is – átlagosan 16-17 % -, akik helyzetük romlását észlelték. (1. sz. ábra)

Ugyancsak a háztartásstatisztikák segítségével megállapítható az is, hogy a hatvanas évek első felében a munkás és alkalmazotti családokban az egy főre jutó átlagos évi nettó jövedelem évente 4 %-kal, a paraszti és kettős jövedelmű háztartásokban pedig évenként átlagosan 5 %-kal emelkedett. A jövedelmek gyarapodásának dinamikája nem volt egyenletes, mindkét csoport esetében az 1962-1965 közötti három évben volt gyorsabb az emelkedés. Ennek a növekménynek mintegy a fele származott a munkabérek emeléséből, egyharmada az egyes családok többkeresőssé válásából, egyötödét pedig a béren felüli jövedelmek, az úgynevezett társadalmi juttatások gyarapodása biztosította.

Természetesen nemcsak a bevételek, hanem a kiadások is növekedtek mindkét csoportban, mégpedig a bevételek emelkedésével azonos arányban. A kiadási többletet a városi és a falusi háztartások eltérő módon használták fel a munkás és alkalmazotti családok a többletnek közel a felét élelmiszerre, egyharmadát iparcikkek beszerésére, ruházkodásra, egynegyedét pedig szolgáltatások igénybevételére fordították. A paraszti és kettős jövedelmű háztartások a bevételi többletnek csak alig egyharmadát költötték élelmiszerre, közel a felét iparcikkekre – ezen belül is építőanyagra – és kevesebb mint egyötödrésznyit fordítottak szolgáltatásokra.

A lakossági jövedelem összetevői közül a pénzbeli társadalmi juttatások növekedése volt a legdinamikusabb, 1960 és 1980 között ezek összege tízszeresére emelkedett. Ennek hátterében a társadalombiztosítás kiterjesztése, a nyugdíjasok számának növekedése, az átlagnyugdíj, és a családi pótlék összegének lassú emelkedése, valamint a gyermekgondozási segély bevezetése állt.

A korszakra jellemző vagyoni-jövedelmi nivellációs törekvések csak átmenetileg bizonyultak sikeresnek. A jövedelemegyenlőtlenség 1948- 1970 között általában véve csökkent ugyan, de az ideologikus kívánalmaknak megfelelő egyenlőségi szint sohasem jött létre. A jövedelemarányok kiegyenlítése jegyében a béreket az ötvenes és hatvanas években meglehetősen alacsony szinten tartották. Ezzel egyidejűleg leszűkültek az iskolázottsághoz, a képzettséghez, a beosztáshoz, a végzett munka jellegéhez és az életkorhoz kötődő kereseti különbségek. Így az átlagkereset alapján megállapított jövedelmi diferenciálódás másfél-kétszeresre mérséklődött.

A hatvanas évek végétől a legmagasabb és a legalacsonyabb átlagjövedelmek (kiemelés tőlem – V.T.) közötti differencia ismét két és fél-háromszorosra emelkedett, majd a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójára elérte a négy-négy és félszeres szintet. Ha azonban a legmagasabb (vezető beosztásúak) és a legalacsonyabb (létminimum szintjén élők) jövedelmi csoportokba tartozók helyzetét hasonlítjuk össze, akkor az egy főre jutó nettó jövedelem esetében - a hivatalos statisztikai adatok szerint is – már a hatvanas évek közepén is öt-hétszeres különbségek regisztrálhatók, másfél évtizeddel később ennek a szintje már elérte a kilenc-tízszeres szorzót is. A statisztika által nem regisztrált jövedelmek pedig nyilvánvalóan további erőteljes differenciálódást okoztak.

Torzította a jövedelmi arányokat, hogy a munkateljesítménytől függetlenül széles körben álltak rendelkezésre olyan béren kívüli juttatások és járandóságok, melyekhez mindenki hozzá jutott/juthatott, aki állami alkalmazásban állt. (Kiemelés tőlem. – V.T.) Ugyancsak befolyásolta a korszak jövedelmi viszonyait, hogy a magyarországi árképzés rendszere jelentősen eltérítette a termékek és szolgáltatások árát értéküktől és valóságos áruktól. Ez egyrészt a redisztribucióból következő sajátos rendszerjellemző elem volt, másrészt ezzel próbálták kedvezőbb helyzetbe hozni az alacsony jövedelemmel rendelkezők meglehetősen széles rétegeit.

Magyarországon a lakosság egy főre jutó személyes reáljövedelme 1960 és 1980 között évente átlagosan 3,8 százalékkal emelkedett. A növekedési ütem a hatvanas évek első felében viszonylag alacsony évi 3,1 % az évtized második felében ellenben igen magas, évi átlagban 6,4 % volt. 1970 és 1978 között ugyanezen mutató évi átlaga 3,7 % volt. Az emelkedés természetesen nem mindenkit egyformán érintett, figyelemreméltó állandóságot mutat az átlag alatti, illetve alacsony jövedelemmmel rendelkező népesség viszonylag magas aránya.

A jövedelmi különbségek növekedésének dinamikáját mutatja, hogy 1962-ben a népesség 1,4 %-a - megközelítőleg 150 000 fő - tartozott a legmagasabb jövedelemmel rendelkezők kategórájába, 1982-ben már a népesség 2,6 %-a, ami hozzávetőlegesen 270 000 főt jelent. 1962-ben 950 000-n, 1982-ben pedig 1 millió 70 ezren tartoztak az alsó jövedelmi tizedbe. A helyzetmegállapítás során azt a tényt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy egy nyolcvanas években készült elemzés szerint a statisztikai adatgyűjtések a Magyarországon egy-egy évben keletkező jövedelmeknek a 40 %-át nem voltak képesek regisztrálni. A társadalmi hagyományok és szokások továbbélése mellett a pénzkímélő technikák kiterjedt alkalmazása is elősegítette a kaláka intézményének általánossá válását. A kölcsönös munkák rendszere fogyasztásnövekedéshez szükséges jövedelmek előteremtésének, illetve megtakarításának egyik forrását jelentette.

Az áremelkedések üteme a hatvanas években gyakorlatilag elhanyagolható volt, ami egyrészt hozzájárult a társadalom általános jövedelmi helyzetének javulásához, másrészt az áruk és a szolgáltatások árának mesterséges szabályozása a hetvenes évek végétől hozzájárult a gazdasági feszültségek elmélyüléséhez. Az árpolitika sajátosságait jól mutatja, hogy 1970 és 1975 között az árak továbbra is mérsékelten évente átlagosan 2,8 %-kal emelkedtek, az évtized második felében azonban az áremelkedés üteme megduplázódott, éves átlagos szintje elérte a 6,3 %-ot.

Bár hivatalos és nyilvános létminimumszámítás Magyarországon a Kádár-korszakban a nyolcvanas évek elejéig nem volt, a SZOT és a KSH keretein belül időről-időre folytattak a megélhetéshez szükséges minimális jövedelmekkel kapcsolatos számításokat. 1970-ben a Statisztikai Hivatal Közgazdasági Főosztályán állítottak össze egy ezzel a kérdéssel foglalkozó meglehetősen részletes elemzést. Eszerint a „társadalmi minimum olyan összegű jövedelem, amely racionális gazdálkodás mellett biztosítja az emberi lét fizikai fenntartásán felül a gazdasági-, társadalmi és kulturális fejlettség adott szintjén kialakult és általánosan társadalmi igénnyé vált javaknak és szolgáltatásoknak a szerény, de társadalmilag még elfogadható színvonalú fogyasztását.” E számítások szerint a szegénységi küszöbnek megfelelő egy főre jutó átlagos összeg 1968-ban 660 forintot, a társadalmi minimum egy főre vetített összege 880 forintot tett ki. „1968-ban az egy főre jutó havi személyes jövedelem országos átlagban 1280 forint volt, a társadalmi minimum ennek 69 százaléka, a szegénységi küszöbnek megfelelő összeg pedig 51 százaléka volt. 1968-ban egy átlagos munkás-alkalmazotti kereset 3 tagú család társadalmi minimumát nem fedezte, az ún. szegénységi küszöbnek megfelelő szintet azonban igen. Öt tagú /3 gyermekes/ család társadalmi minimumának biztosításához 1968-ban két kereső átlagos keresete volt szükséges. (Kiemelés tőlem. – V.T.) Megjegyezzük, hogy ma már a munkaerőforrásként figyelembevehető nők 73 százaléka folytat kereső tevékenységet. Ezért 1967-ben – az egyedülélőket nem számítva – az aktív családok 1/3 részében volt csak egy kereső, a családok több mint a felében kettő, 16 százalékában pedig kettőnél több volt a keresők száma. Az 1968. évi nyugdíjak és járadékok átlagos összege az egyedülélők társadalmi minimumának átlagosan csak 69 százalékát fedezte, a szegénységi küszöbnek megfelelő szintnek pedig 92 százalékát.” – áll az elemzésben. Az 1967-es jövedelemfelvételi adatok alapján „az ország népességének közel 1/3-a /3,3 millió fő/ élt a társadalmi jövedelmi minimum, ezen belül 14 százaléka /1,4 millió fő a szegénységi küszöb alatt. (…) Mind a társadalmi minimum, mind a szegénységi küszöb alatt élők több mint 2/5-e a munkások, kb. 1/5-1/5 része a parasztok és a nyugdíjasok rétegéből tevődött össze.” Településtípusok szerint a szegények több mint kétharmada községekben élt, egynegyede a vidéki városok, kevesebb mint egytizede pedig a főváros lakója volt. Az 1973-as és 1976-os adatok szerint a szegénység társadalmi összetételében csak a nyugdíjasok arányának növekedése és a mezőgazdasági foglalkozásúak részesedésének csökkenése jelentett érdemi változást.

1972-ben, az akkor legalacsonyabb jövedelmi szinten (800 Ft/fő/hónap alatt) a népesség egytizede élt. „Ezek egy főre jutó havi átlagos jövedelme mindössze 610 Ft volt,” valamivel kevesebb, mint a négy évvel korábban megállapított szegénységi küszöb összege. Ez is arra utal, hogy a „gulyáskommunizmusként” emlegetett kádári-konszolidáció folyamatában a gyarapodás lehetősége nem volt mindenki számára adott. Ugyanakkor jelentős létszámú társadalmi csoportok – elsősorban akik korábban nem rendelkeztek rendszeres jövedelemmel, illetve kívül estek a társadalombiztosítás körén – a szegénységi küszöböt el nem érő, de rendszeres pénzbeli juttatásokat (nyugdíjak, járadékok) egyértelműen helyzetük javulásaként, a „garantált megélhetési minimum” elérhetővé válásaként értelmezték. Ezzel együtt azonban a minimális életfeltételek hiányával jellemezhető szegénység sem szünt meg Magyarországon a Kádár-korszakban, noha kétségtelen, hogy a hatvanas-hetvenes években csökkent azoknak a száma, akik az elemi létfeltételek hiányával jellemezhető szegénységben éltek. Ha a mindenkori átlagjövedelem kétharmadánál alacsonyabb jövedelműeket tekintjük szegénynek, akkor ezek aránya a magyar társadalmon belül Ferge Zsuzsa számításai szerint 1962-ben 26 %, 1972-ben 21 %, 1982-ben pedig 16 % volt. Losonczi Ágnes 1968-69-es életmódfelvétele során szintén azokat sorolta a szegények közé, akik esetében az egy főre eső jövedelem átlaga 600 Ft alatt maradt, lakása földes vagy vályogfalu, ruházata hiányos, háztartási géppel nem rendelkezik. Ugyanebben a kategóriarendszerben a szűkösen élők csoportját azok alkották, akik esetében az egy főre jutó jövedelem 800 Ft-nál kevesebb, lakása alacsony felszereltségű, ruházata megfelelő, legfeljebb egy háztartási géppel és/vagy rádióval rendelkeznek. A nyolcvanas évek elején 72000 darab 6-12 négyzetméteres szoba-konyhás és 12000 szobával nem rendelkező komfortnélküli „lakás” volt az országban. Mindemellett az is megfigyelhető ebben az időszakban, hogy a civilizációs szint emelkedésével párhuzamosan a szegénységi küszöb is fokozatosan magasabbra került, és a szegénység fogalmának a tartalma is módosult. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a korszak „társadalmi optikájába” nem nagyon fért bele a továbbra is nehéz körülmények között élők csoportja. Erre utal az is, hogy a nyolcvanas évek elején a megkérdezettek közel egyharmada nemmel válaszolt arra a kérdésre: van-e szegénység Magyarországon. Eközben a legóvatosabb becslések szerint is a népesség 11-12%-a élt a létminimum szintje alatt, amint azt az 1982-ben újra bevezetett létminimumszámítások is mutatták. A szociális ellátórendszer kiépítetlensége és a szegénység létét tagadó politika az átfogó szociálpolitikai gondolkodás hiánya miatt (is) képtelen volt ezeknek a kérdéseknek a tartós orvoslására.

A fogyasztás kérdésköréhez közelítve az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a szocialista korszak viszonyai között a vagyonszerzés, a vagyongyűjtés nem tartozott a rendszer által támogatott tevékenységek közé. Ennek elsődlegesen ideológiai okai voltak, hiszen a szocialista rendszer köztulajdont illető felfogása ellentétes volt a személyi használaton túlmutató, felhalmozási célú magántulajdonnal. Ebből következően a vagyonfelhalmozást nem lehetett összhangba hozni a marxizmus- leninizmus társadalmi egyenlőség megteremtésére irányuló törekvésével. A magántulajdon ráadásul alkalmassá tehető a munka nélküli jövedelemszerzésre és a kizsákmányolásra, ezek pedig alapvetően ellentétesek a marxista szocializmus tételeivel. Kádár János egyik - hatvanas évek végén elmondott - beszédének részlete jól szemlélteti a vagyonszerzéssel kapcsolatos hivatalos álláspontot. „Helyeseljük, ha valaki becsületes munkával keresett pénzét megtakarítja, és televíziót, hűtőszekrényt, motorkerékpárt, autót vagy bármi egyebet vesz magának, utazik vagy családi házat épít. De nem helyeseljük, ha valakinek az életszemlélete annyira eltorzul, hogy nem a becsülettel végzett munka emberi öröme, az annak révén elnyert tisztesség adja élete értelmét, hanem fődolog lesz számára a szerzés, a hörcsögként való gyűjtés.”

A szocialista korszak anyagi gyarapodása, az életkörülmények civilizácíós szintjének javítása igen nagy erőfeszítést igényelt a magyar lakosságtól. Ezt és a tevékenységszerkezet átalakulásának jellemzőit egyaránt jól mutatják az időmérleg adatok. Az időfelhasználás szerkezetében bekövetkezett változások közül a legfontosabb a főfoglalkozású kereső tevékenységre fordított idő csökkenése és a szabadon felhasználható idő mennyiségének a növekedése. A kiegészítő jövedelemszerzés időtartama azonban a hatvanas évek elejétől egészen a nyolcvanas évek végéig lényegében folyamatosan emelkedett. A fiziológiai szükségletek kielégítésére fordított idő nem változott lényeges mértékben.

1963 és 1977 között a férfiak keresőtevékenységének átlagos napi időtartama 450 percről 378 percre csökkent, ez elsősorban a törvényes munkaidő-csökkentések következménye. A nők esetében ugyanekkor a munkaidő 204 percről 245 percre emelkedett, ami a növekvő arányú munkába állásuk következménye volt. A nők háztartási munkára fordított ideje viszont 1963 és 1977 között 336 percről 260 percre csökkent. Valószínűleg a főzésre, fűtésre, mosásra, vízhordásra fordított időből takarítottak meg, amit a háztartások gépesítése, a közműhálózat (víz, gáz) fejlődése tett lehetővé. Az időfelhasználás adatai arra utalnak, hogy a magyar társadalom élete a huszadik század második felében munkacentrikus volt. Ennek a beállítódásnak igen nagy volt a szerepe az életkörülmények hatvanas-hetvenes években végbement javulásában. Az erőfeszítést jól illusztrálja például az az 1976/77-es időmérleg-adat, mely szerint a férfiak mintegy 150 millió munkaórát fordítottak ekkor új lakásépítéssel kapcsolatos munkákra. Ennek jelentős szerepe volt abban, hogy az adott évben 48 000 új lakás készült el magánerős beruházásban.

A háztartások kiadásszerkezetét vizsgálva látható, hogy a tartós fogyasztási cikkek beszerzésére fordított jövedelmek aránya 1960 és 1975 között az összes személyi célú kiadásnál gyorsabban növekedett. Ezen belül a növekedési ütem a hatvanas évek második felében volt a legnagyobb amikor a reáljövedelem növekedésével párhuzamosan a kínálat is lassan bővülni kezdett.

1960-ban a magyar háztartások többségében még a kerékpár és a rádió jelentette a tartós fogyasztási cikk-állományt, gépkocsitulajdonos elvétve akadt és nem volt jellemző a különböző háztartási eszközök – mosógép, porszívó, hűtőgép, vízmelegítő boyler, televízió birtoklása sem. Az évtized során ezek a tárgyak váltak a legfontosabb beszerzési célokká, ami nyilvánvalóan összefügg a háztartások modernizálásának folyamatosan erősödő törekvésével. A lakáskörülmények változásával egyidőben nőtt a kereslet, a különböző lakásfelszerelési cikkek – bútorok, gáztűzhely, olajkályha, gázkonvektor - iránt is. A gépkocsibeszerzések üteme az állandó hiány és a kiutalásos rendszer korlátai ellenére a hatvanas évektől folyamatosan emelkedett.

A személygépkocsi és motorkerékpár-állomány változása Magyarországon 1960–1980 között. (db)

A tartós javak elterjedése a falvakban élők esetében lassúbb volt, mint a városiaknál, foglalkozási főcsoportok szerint pedig elsőként a szellemi foglalkozásúak, majd a munkások és a mezőgazdasági foglalkozásúak szerezték be a „divatossá váló” cikkeket.

A fogyasztás szerkezete folyamatosan változott, a fogyasztási cikkek köre dinamikusan bővült a háború utáni évizedekben. A fogyasztás átalakulása mellett az életminőség változásaira utal az is, hogy az 1948 utáni időszakra esett a villamosenergia felhasználásának széles körű elterjedése. 1941-ben a lakások mindössze egynegyedében volt villany, 1960-ban háromnegyedében, 1970-ben kilenctizedében, 1980-ben pedig már majd teljesnek tekinthető az ellátottság.

Az élelmiszerfogyasztás a hatvanas évek elejétől általában nőtt, de a növekedés üteme a falusi háztartásokban valamivel alacsonyabb volt, mint a városokban. Az egyes élelmiszerfajták közül a vizsgált időszakban a húsfélék, a tojás, valamint a tej és tejtermékek fogyasztása emelkedett jelentősen. Az élelmiszerellátás változásaiban két tényezőnek volt lényeges szerepe: 1./ a mezőgazdasági kistermelésnek, hiszen ez a tömeges méreteket öltő tevékenység önellátó funkciója révén (is) enyhítette az élelmiszerellátás hiányosságait, 2./ A mezőgazdasági nagyüzemi termelés lassú konszolidálódásának.

A mennyiségi igények igények kielégítése után – bár a választék csak viszonylag lassan bővült – a hetvenes években már az élelmiszerek és az élvezeti cikkek körében is fokozatosan kialakultak a „presztízstermékek”. Ezek közé tartoztak a márkás „nyugati” italok, dohányáruk, csokoládék, üdítőitalok. A Coca Cola-nak, a Pepsi Cola-nak egy darabig éppenúgy presztízsfogyasztást jelző szerepe volt, mint például a Fa-szappannak, a Malboro-nak, a Cézár konyaknak.

A fogyasztói magatartás a korszak során lényegében folyamatosan változott. Időről időre más cikkek váltak slágerré. A fogyasztást természetesen befolyásolták az életkörülmények különbségei, a munkavégzés jellege, a háztartási munkaszervezet típusa, a család lakóhelye is. Ezek döntötték el a prioritásokat, azt, hogy munkaeszközként is hasznosítható tárgyat, vagy a lakás komfortfokozatát javító tartós fogyasztási cikket kell-e venni. A hatvanas-hetvenes évek fordulójától a magyar háztartások erősödő affinitást mutattak az otthoni munka megkönnyítésére, általában véve a szolgáltatások fogyasztására. Az ötvenes évek közepe és a hetvenes évek vége között a lakosság fogyasztásán belül több mint kétszeresére növekedtek a háztartások fenntartásának és működtetésének költségei. A magánközlekedésre fordított kiadások 1955 és 1975 között tízszeresére emelkedtek. A tartós fogyasztási cikkek vásárlásában is jelentős szerkezeti eltolódások következtek be. Az ötvenes évek második feléig a bútor, a kerékpár, a kályhák és hagyományos tűzhelyek, a motorkerékpár és a rádió domináltak. A hatvanas évek elejétől a különböző elektromos háztartási berendezések (mosógép, centrifuga, hűtőszekrény és televízió), a hetvenes évek elejétől pedig egyértelműen a személygépkocsi került előtérbe. A házi munka gépesítésével megváltozott a háztartásban továbbra is döntő szerepet játszó nők időbeosztása. Bizonyos tevékenységek - például a mosás - jóval kevesebb időt igényeltek a hetvenes évek végén, mint húsz évvel korábban.

A falusi családok jelentős részének fogyasztása és életszínvonala a hatvanas-hetvenes években nagy változáson ment keresztül. Ebben fontos szerepe volt annak, hogy sikeres alkalmazkodási stratégiákat tudtak kialakítani a kollektivizálás következtében megváltozott körülmények között. Idesorolható a több kereső vegyes foglalkozási összetételű háztartások kialakítása, a háztáji és kisegítő gazdaságok intenzív hasznosítása. Kétségbevonhatatlan tény, hogy ez az alkalmazkodási stratégia igen nagy terhet jelentett a falusi népesség számára, viszont – nem ritkán a politika ellenében - ez tette lehetővé a falun élők társadalmi helyzetének javítását. A fogyasztási célok és az egyes társadalmi csoportok jövedelmi különbségeit jól mutatja, hogy 1976-ban száz munkásháztartásra 17, száz szellemi foglalkozású háztartásra 37 és száz mezőgazdasági háztartásra 12,5 személygépkocsi jutott.

Az élelmiszerek, a ruházati termékek, a tartós fogyasztási cikkek beszerzésének növekedése mellett a hatvanas évek második felétől jelentősen bővült az igénybe vett szolgáltatások köre és mennyisége és ugyancsak növekedett az egyéb fogyasztási cikkek – háztartási energia, üzemanyagok, gyógyszerek, kulturális cikkek - részesedése a kiadásokban.

Az életkörülmények javításával együttjáró költségek közül az egyik legnagyobb tételt a lakásépítéssel és felújítással kapcsolatos kiadások jelentették. A falusi lakáskörülmények modernizálása a hatvanas évek közepétől gyakorlatilag magánerőből ment végbe. A tizenötéves lakásépítési programok a városokra koncentráltak, a lakótelepek építésére szolgáltak. Ennek hátterében általában az extenzív iparosítás következtében felerősödött belső vándorlás állt, a hatvanas-hetvenes években a városokba áramló tömegek komoly feszültséget okoztak a kisebb-nagyobb városok lakáshelyzetében.

A falvakban ritka kivételektől eltekintve – Sirok, Újfehértó – nem épültek házgyári technológiával készített lakások. A községekben épített lakások – a kiadási oldalon - rendszerint nem szerepeltek az állami lakásépítési tervekben, ám a tervteljesítésről szóló jelentésekben már igen. Az is sokat mondó tény, hogy az 1960 és 1980 között Magyarországon felépült lakásoknak több mint a kétharmada magánerőből készült. Mindez önmagában is jól mutatja a társadalmi erőfeszítések, a családi tőkék (pénz, munkaerő, munkaidő) bevonásának méreteit s egyben bizonyítékul szolgál arra, milyen erős törekvés volt a magyar társadalomban a kor civilizációs színvonalának utolérésére.

A lakások felszereltségének változása 1960-1980 között (százalékban)