___Nadír, november 4.___Vissza
|
NADíR, NOVEMBER 4
A hajnalban történteket Nagy Imre kihallgatása során a következőképpen mondta el: „November 4-én hajnalban [a Parlamentben valaki] azzal keltett fel, hogy rögtön menjek a titkárságra, mert arról érkeznek jelentések, hogy a szovjet csapatok részéről megkezdődött a támadás a főváros ellen. [...M]ár ott találtam Tildy Zoltánt a kíséretével, ott volt Donáth Ferenc, Tőkés Ottó és más személyek. [...] Közölték velem a legfrissebb híreket az ország minden részéből. Valamennyi telefon akkor is szólt és mindenünnen jelentették, hogy a szovjet csapatok megkezdték a támadást. A kérdésük mindenünnen az volt, hogy mi a teendő, mit csináljanak. A telefonnál lévőknek, tekintettel arra, hogy magam nem tudtam a telefonon érdeklődőknek választ adni, pedig minden esetben velem akartak beszélni, utasítást adtam, hogy sehol semmiféle ellenállást ne tanúsítsanak, mindenféle provokációtól tartózkodjanak, a szovjet csapatokra tüzelni nem szabad.” Eközben Donáth és Tildy sürgették a miniszterelnököt: tegyen rádiónyilatkozatot, amíg ez lehetséges. A szöveget alapjában Donáth fogalmazta, Nagy Imre kiegészítette az első és utolsó mondatokkal, majd azt a parlamenti stúdióban beolvasta (hajnali 5 óra 20 perckor hangzott fel, behallatszódó fegyverropogással „aláfestve”). „Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.” A beszéddel kapcsolatos vita pár órával annak elhangzása után megindult, s lappangva bár, de mind a mai napig tart. A vizsgálat például két szempontból is „épített” rá. Egyrészt kihasználta, hogy a néhány mondatos szöveg megszületésének körülményeit mindhárom szereplő másképpen mondotta el. Donáth szerint ő Nagy Imre diktálása alapján írta, amit írt, Tildy nemigen akart emlékezni. Nagy Imre viszont, akinek -- a többiekkel ellentétben -- teljességgel mindegy volt már, hogy ennek kapcsán részleges vagy teljes „szerzőséget” varrnak a nyakába, feltűnő makacssággal ragaszkodott ahhoz, hogy nem ő írta a leghangsúlyosabb mondatot. Leszögezte ugyanakkor: ő olvasta be, és teljességgel egyetértett mindennel. A másik cél, mely szerint a beszéd nyugati fegyveres beavatkozásra hívott fel, még az 1958-as bíróság előtt is tarthatatlannak bizonyult. Az elhangzott negyvenöt szó jelentőségét persze nem ezek a per sajátos logikájából következő, utólagos szempontok adják. Az a mondat, hogy „Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt” nem állított kevesebbet, mint hogy a Szovjetunió agresszív imperialista nagyhatalom, amelyik úgy bánik el Magyarországgal, mint a hitleri Németország 1939-ben a maradék Csehszlovákiával, vagy Lengyelországgal. Ezzel a mondattal Nagy Imre végképpen a kommunista világmozgalom sáncain kívülre került, s függetlenül a halálért viselt tényleges felelősségtől ő maga tette meg az első lépést az akasztófához vezető úton. Kommunista politikus ilyen mondatot előtte soha nem mondott ki. A beszéd problémája a szöveg belső és a ténylegesen történtekkel szembeni ellentmondása. A tényközlésből logikusan következett volna, hogy a közlő arról is mond valamit: ha már ez történt, mi is a teendő? Nagy Imre abban a pillanatban történetesen úgy vélte, eljött az a pillanat, amikor a szó szoros értelmében semmit sem lehet többé tenni. Ezt világosan érzékelte a vele utolsók között beszélő Király Béla, akitől Nagy nem kért több jelentést a katonai helyzetről. Az első mondat egyszerre tárgyszerű (nyelvileg) és drámaian bátor (politikailag). Megfelelő következtetés lehetett volna tehát a meglehet, hiábavaló, de hősies ellenállásra való felhívás, avagy a beismerés, hogy az ellenállás aktív formái, elsősorban a fegyveres harc, értelmetlenek, az egyetlen nyitott lehetőség a passzív rezisztencia, és a hit abban, hogy a nemzetközi közösség talán mégsem engedi, hogy Magyarország ügye a világ botrányává váljék. Valami olyasmi tehát, amely az ezekben a percekben a Parlamentbe induló Bibó István államminiszter fejében fogalmazódott. Nagy Imre következtetése azonban szerencsétlenül csúszkált a két lehetséges között. Egyiket sem mondotta. A pillanat tökéletes belso-külső zűrzavara, tizenkét napi elgyötört fáradtság mely mintegy gyújtópontban összpontosul, az irtózatos csalódás, a tömény kétségbeesés, minden „ügy” egyidejű kudarca, a nemzeti és személyes pusztulás rémképe esetleg érthetővé teszi a suta fogalmazást. A pillanat morális és politikai jelentősége azonban indokolhatatlanná. Miközben Nagy telefonon világos utasításokat adott arról, hogy nem szabad - mert értelmetlen - felvenni a harcot, a második következtetés logikája, az emberélet és a nemzeti vagyon oltalma vezérelte. ám a rádióban nem ezt mondta, hanem azt a hírt tette közzé, amit telefonon kapott: „Csapataink harcban állnak.” Ezt a mindenre elszántak (elsősorban a budapesti felkelők) teljes joggal értelmezték úgy, hogy akkor nekik is harcba kell szállniuk. A parancsból értő katonák számára annyit jelentett: nincs világos parancs, márpedig ez végzetes lehet egy parancsokra épített szervezetben. Aki ugyanis parancsra várt, az úgy érthette: ez inkább az ellenállásra mutat. Nagy szándéka az ellenkezője lehetett, ám ez a mondat életekbe került a következő órákban, és évekkel később, a 4-én fegyverükhöz nyúló felkelők és katonák pereiben. Ha valaminő politikai átgondolás átszűrődik, az csupán október 23-24. éjszakájának az egész forradalom alatt Nagyot erkölcsileg és politikailag nyomasztó emléke. Tisztán megmondani, hogy ezt a beavatkozást nem ez a kormány, nem ő kérte, abban semmi része nincsen. „A kormány a helyén van” -- ebben a tőmondatban megint csak felsejlik a hősies kitartás. ám ha a kormány tartja magát, miért nem ad világos útmutatást? A mondat ráadásul a következő órában valótlanná vált, s akik a radikális értelmezést hallották a rádióból, joggal érezték megcsalatva magukat akkor, amikor ezt nem sokkal később megtudták. Amint a rádióközlés elhangzott, a már a nyilatkozat megfogalmazásánál jelen lévő Szántó Zoltán „négyszemközti beszélgetésre” hívta félre Nagy Imrét. Elmondta, hogy ő „az éjszaka folyamán beszélt a jugoszláv követség egyik vezetőjével, aki arra hívta fel a figyelmét, hogy a magyar vezető elvtársak súlyos csapásoknak vannak kitéve. Feleslegesen ilyen súlyos csapásokat ne vegyenek magukra, és az a tanácsa, hogy lehetőleg minél sürgősebben értesítse ezeket az elvtársakat, hogy haladéktalanul menjenek át a jugoszláv követség épületébe, ahol menedéket találhatnak.” A bejelentéstől és a körülményektől szinte kábult miniszterelnök tanácstalan reagálása még a kihallgatási jegyzőkönyv szerkesztett szövegén is érződik: „[M]egkérdeztem, hogy tulajdonképpen miről is van szó? ő [Szántó] a szovjet csapatok támadásával hozta ezt kapcsolatba, a súlyos csapást [...] erről a részről kellett várni.” Szántó később a jugoszláv követségen írásos feljegyzést készített a jugoszlávokkal folytatott tárgyalásairól. Ebben pontosan meghatározza a jugoszlávokkal való megbeszélése időpontját, s írásából kiviláglik, hogy vele már akkor közölték, hogy „miről is van szó”. „1956. november 4-én, kb. éjszaka egy órakor a miniszterelnökségről telefonértesítést kaptam arról, hogy Soldatic jugoszláv nagykövet sürgősen beszélni kíván velem.” Miután Szántó haladéktalanul elment a követségre, Soldatic fogadta, és a következő közlést tette: „A helyzet rendkívül súlyos, az események igen gyorsan fejlődnek, a szovjet csapatok Budapest elleni újabb támadása bármely percben bekövetkezhet. [... L]egyenek meggyőződve arról, hogy ha Belgrádból ilyen üzenetet küldenek, akkor bizonyára olyan értesüléseik vannak, amelyeket még vele, a nagykövettel sem közölhetnek.” Ma már tudjuk, hogy Belgrád honnan szerezte értesüléseit: a brioni Tito-Hruscsov csúcstalálkozóról. Ha ekkor a támadás pontos időpontját a szovjet vezetők nem is közölték, egy akció terve, amely Nagy Imre cselekvésből való „kikapcsolását” célozta, itt, illetve Kádár János előző napi moszkvai tárgyalásain körvonalazódott. Ehhez a tervhez most kapóra jött Szántó és Losonczy még november 1-jén tolmácsolt kérése, hogy a bizonytalan közbiztonsági helyzetben néhány családtagjukat hadd helyezzék a követség oltalma alá. ám minderről Nagy Imre nem tudott. Arról sem, hogy a jugoszlávok, akiknek támogatására a forradalom előtt és alatt olyannyira számított, milyen kétértelmű szerepet vállaltak ebben a súlyos helyzetben. Legfeljebb az villanhatott át az agyán, miért nem személyesen közölték vele a hírt, s Szántó miért nem értesítette őt azonnal? Ami a szovjetek szerepét illeti, az még Szántó közlése előtt világossá vált számára: „[A]mikor közölték velem az értesüléseket a szovjet csapatok fellépéséről, [hajnali fél négy-négy órakor -- R. M. J.] felhívtam telefonon Andropov szovjet nagykövetet. Közöltem vele az ország minden részéből érkező telefonértesítéseket és arra kértem, hogy lépjen érintkezésbe a szovjet parancsnoksággal, tájékoztasson az eseményekről. Andropov megígérte, hogy azonnal összeköttetést keres. [...] Később visszahívott, és tudomásomra hozta, hogy sajnálatára Tököllel, ahol a parancsnokság tartózkodott, semmiféle kapcsolatot nem tudott teremteni. Megpróbálta megkeresni Uszta Gyulát, aki az összekötő szerepét töltötte be, de a kapott értesülés szerint Uszta motorkerékpáron kiment Tökölre, és nem tudják hol van. Mindennek ellenére megígérte, hogy továbbra is megpróbál összeköttetést teremteni és értesíteni fog. Mivel Andropovtól többé értesítés nem jött, telefonon személyesen ismét felhívtam. Ez alkalommal azonban az ügyeletes telefonista azt közölte velem, hogy a nagykövet aludni tért.” A parlamenti őrség egy tisztje már a stúdióba menet közölte, hogy a szovjet páncélosok közelednek az Országház felé. Ugyanezt jelentették a Deák téri kapitányságról, a nemzetőrség főhadiszállásáról. 5 óra 56 perckor a még működő Szabad Kossuth Rádión keresztül visszahívták a tököli delegáció katona tagjait, Maléter honvédelmi minisztert és Kovács István vezérkari főnököt, ami, akárcsak a korábbi szózat, nem volt egyéb a kormány cselekvőképtelenségének burkolt bejelentésénél, s csak az utókor számára állított drámai emléket a fegyverszüneti delegáció tőrbeejtésének. A belső összeomlás kapkodó lépésekben mutatkozott meg: „A Szántóval való beszélgetés után némi habozással, de összeszedtem személyes holmimat és ezzel Szántóval, Donáthtal együtt lementünk az északi kapuhoz. [...] Szóltunk, hogy egy kocsi álljon elő, amely bennünket a követségre visz. Azt nem jelöltük meg, hogy milyen követségre. Mielőtt a kocsi előállt, én még egyszer felmentem, azzal a gondolattal, hogy nekem mégis talán itt lenne a helyem. Közben ahogy a kocsi előállt, Szántó és Donáth szóltak, és velük együtt beszálltam a kocsiba, amely két géppisztolyos rendőr kíséretében megindult.” A következő órákban a jugoszláv követségre érkezett Haraszti Sándor, Losonczy Géza, újhelyi Szilárd, Erdős Péterné, Tánczos Gábor, Rajk Lászlóné és családtagjaik. őket jórészt Donáth Ferenc értesítette a történtekről, s arról, hogy hová menjenek. „A jugoszláv kormány úgy határozott, hogy menedékjogot biztosít Nagy Imre elvtársnak, a vezetőség tagjainak és mindazoknak, akiket a vezetőség erre méltónak tart.” Így idézte fel két héttel a történtek után Szántó Zoltán Soldatic nagykövet szavait. Ha Nagy Imre az ország fővárosának megtámadását bejelentő nemzeti államférfiként hallgatja Szántó Zoltánnak, koalíciós kormánya (legalábbis kijelölt) államiniszterének közlését, akkor vagy értelmetlennek ítéli az „elvtárs”, „vezetőség”, „méltónak tart” szavakat, vagy egész kormányára vonatkoztatja. Nem így történt, éppen ellenkezőleg. Nagy Imre, a kommunista politikus, az MSZMP intéző bizottságának tagja pontosan értette a másik intéző bizottsági tag mondandóját, elsősorban is az idézett szavakat. Akiket a követségre hívott, valamennyien kommunisták voltak, míg a történetesen távozásakor egyedül jelenlévő nem-kommunista minisztert, Tildy Zoltánt lényegében minden közlés és búcsú nélkül a Parlamentben hagyta. Nagy Imre döntése, hogy nem várja be a nyilván a kormány letartóztatásának szándékával közeledő szovjet csapatokat, a fizikai és politikai életösztön érthető megnyilvánulása. Abban viszont, hogy a koalíció nem kommunista tagját (tagjait) gyakorlatilag sorsukra hagyták, nehéz volna mást látni, mint a forradalmi legitimitással való legalábbis részleges szakítás gesztusát. Ebben a pillanatban Nagy Imre, aki október 30-án és a következő napokban, utoljára a támadás hírének közlésekor a végpontig bejárta a nemzeti kommunistából a nemzeti forradalom miniszterelnökéig vivő utat, egy lépést tett visszafelé. Később egész politikai életművének védelmében ezen a ponton „ásta be magát”. Az egykori géppuskás őrvezető lövészgödrében jutott hely a forradalom döntéseinek, de a vele együtt cselekvők egy része a személyes szolidaritást kívánó nagy, döntő pillanatban kiszorult onnan. Talán még ezen a napon megérkezett a csapások közül a legutolsó, mely megvilágította a jugoszláv menedéknyújtás hátterét. Soldatic, a Nagy Imre-csoport által később készített „nem szó szerinti” feljegyzés szerint a következőt közölte Nagy Imrével: „írásbeli aktust [kell] átadni a követnek, hogy Nagy Imre az új kormányt elismeri és bizalommal van az új kormány személyi összetétele iránt. Hogy utolsó tetteit és lépéseit a kormányban levő reakcionárius körök kényszerítésére tette meg.” A feljegyzés dátuma 1956. november 5., de Nagy Imre vallomásaiból kiderül, hogy ez az első közlés nem formális, megfogalmazott üzenet volt, hanem a követ és közte, ill. az Intéző Bizottság közötti folytatólagos beszélgetéseken felmerülő, Belgrád részéről a megérkezést követő első óráktól kezdve megnyilvánuló kívánság. A nadír arab szó, csillagászatban használták. Jelentése talppont; egy lefelé haladó képzelt függőlegesnek és az ég elképzelt alsó félgömbjének (a talpunk alatt lévő, nem láthatónak) a metszéspontja, a zenit ellenpontja. Nagy Imre élete előző mélypontjáról a forradalom utolsó napjaiban számára addig ismeretlen, magasabb terrénumokba jutott. November 4-ének talppontjáról az utak kétfelé vezethettek. Lefelé, olyan mindenoldalú bukás felé, amiből a politikai máris nyilvánvalóan bekövetkezett. De felfelé is, ha a nadír egyben kezdőpont. Egy halálig töretlen magatartás kezdőpontja, amely éppen ezért túl is mutat fizikai lét végpontján. Első miniszterelnöksége időszakáról joggal tehető fel a kérdés, mit alakított Nagy Imre Magyarországon addig, amíg tehette. 1956-ban nem Nagy alakította a forradalmas Magyarországot, hanem ő maga formálódott „hozzá” fokozatosan, olyannyira, hogy végül tényleg azonossá váltak. November 4-én az ország is, miniszterelnöke is a nadírra jutott, s bár ezek már különböző talppontok voltak, egyidejűleg és hosszabb távlatban egyaránt azonosnak látszik a kettő. Nagy kommunista reformpolitikusként találkozott a forradalommal, azzal az „ismeretlen erővel”, melytől már régen tartott, s melynek kirobbanását elkerülni igyekezett. Fokozatosan belátta, hogy képtelen visszaigazítani az országot abba a kerékvágásba, melyet ideálisnak gondolt. Erre irányuló erőfeszítései rendre hiábavalónak bizonyultak, s végre belátta: országot, népet, szocializmust, mindent, ami fontos neki, csak akkor menthet meg, ha a forradalom járművére száll, s azt próbálja kormányozni. Gondolkodásának tengelye a konszolidáció maradt, de erre más utat, mint a népi követelések elfogadását, nem talált. Döntései 1956 november 1-jén a Varsói Szerződésből való kilépésről és a semlegesség deklarációjáról a szovjet intervenciós lépésekra adott válaszul születtek, de egyben történelmi választást fejeztek ki: a párt és a nemzetközi mozgalom érdekeivel és dogmáival szemben a kommunista Nagy Imre a nemzet követeléseivel azonosította magát. Ezt nem valami szimbolikus, hősi gesztusnak szánta, és még csak nem is valamiféle új, a forradalomban megtalált identitás alapján választott. De ebben a rendkívüli helyzetben megszólaltak személyiségének mélyrétegei, a magyar földdel, néppel, nemzettel, annak függetlenségével való azonosság, melyeket a kommunista mozgalomban leélt élet sem tudott eltüntetni. Minden másság, minden látszólag és végeredményében aprónak, jelentéktelennek, eredménytelennek tűnő konfliktus értelmet nyert abban pillanatban, amikor Nagy Imre döntött. Az életpálya következetlenségei, kisszerűségei, az ember folytonos birkózása önmagával és mozgalmának kötelmeivel rettenetes gyors egymásutánban ugyan, de rendre megjelentek abban a tizenhárom napban is. Amitől a személyes „eredmény” más lett, azt tette hozzá maga a forradalom, az „ismeretlen erő”. Ebben az összefüggésben tehető fel az a kérdés, vajon Nagy helyesen döntött-e októberben, főleg november 1-jén. Látszólag a vereség optikája formálja azt a kérdésnek álcázott véleményt, amely nemmel válaszol saját magának, s arról szól, hogy ha Nagy (még) óvatosabb, ha nem tesz meg egyes lépéseket, akkor minden másként történik. Minden utólagos okoskodás a siker vágyából táplálkozik. A végkifejletet döntően nem Nagy Imre történelmi döntései idézték elő, hanem a forradalom és a fegyveres felkelés kitörése. Bár ő maga éppen azon az első napon találta meg a helyét legkevésbé, akkor volt a legpasszívabb, a forradalom a „Nagy Imrét a kormányba!” követelés nélkül valószínűleg sohasem ölt koherens formát. Megáll még valódi kezdete előtt, diáktüntetések sorozatától kiváltott reformkurzusnál (mint Lengyelországban), vagy alaktalan lázadásban. 1956-ban Magyarországon a szabadságmozgalomnak egy Nagy Imrére volt szüksége ahhoz, hogy az értelmes és méltó végkifejlet reményében vegye fel a harcot az elviselhetetlennel. Amit Nagy Imre később tett, ezen a talán soha végig nem gondolt felismerésen alapult. Ezért adott egyrészt közjogi formát a spontán népmozgalomnak, s keresett merész kiutat egy lényegében megoldhatatlan helyzetben. Előbb a népmozgalommal próbálta meg megértetni, mit jelent egy világbirodalom érdekszférájába tartozni. Aztán, amikor megérezte azt, amit a világbirodalom hazai ágensei képtelenek voltak felfogni, hogy tudniillik ez olyan történelmi pillanat, amikor a népmozgalom nem érti meg a reálpolitikai szempontokat, megváltoztatta a címzettet. Most már a birodalmi vezetőséggel próbálta megértetni, mit jelent a forradalom. Ez sem sikerült, de erőfeszítése megajándékozta a magyar társadalmat egy olyan ritka, tűnékeny, bukásban és vereségben is erőt adó pillanattal, amikor azonosulhatott vezetőjével. |
|
|
|
|
|
|
|