|
Rainer M. János könyvéből egy másfajta ember alakja rajzolódik ki, mint amilyennek edig látszott Nagy Imre. nem egy erkölcsi lángoszlop, pláne nem hős. Moszkvából jött sztalinista, aki mindenkor aláveti magát a Párt akratának, taktikázik, megalkuszik, sokszor meg is alázzák, néha maga is megalázkodik. A magyar nyelvben pejoratív akusztikájú kifejezés az együgyû. Nem így érte, hogy Nagy Imre egy ügyû ember volt. Igen fiatalon eldöntötte, hogy mit akar megváltoztatni a világban. Megkereste azt a politikai erőt, amley segíteni tudta ebben. Minden mást alárendelt ennek a célnak. Nem harcolt: dolgozott érte. Nem érte el.
Nagy Attila Kristóf egyik írása jut eszembe. Szerepet benne egy elképzelt szobor. A hegyes bajuszkát és cvikkert viselő alak nyújtózkodik labujjhegyen egy almafa alatt, egy almát próbál elérni, a mozdulat azonban elhúzódik, kitolódik a végtelenbe, csak a várakozás marad. És az erőfeszítés. Mit is kezdhetne az almával, ha elérné, egy almával egy bronzszobor.
Bodor Béla, Élet és Irodalom, 1996. október 11.
Rainer M. János volt az, aki a 80-as évek közepén elsőként kutatta fel, és - Fényes Elek álnéven - elsőként publikálta az 1956-ban kivégzettek névsorát. A mártír miniszterelnök életével öt éve foglalkozik. Mostani munkájában részletesen végigkíséri Nagy Imre életének minden állomását. Írja: politikusként a leghálátlanabb szerepet kapta: rá bízták a földosztást, mert kellően jelentéktelen volt ahhoz, hogy időben félre lehessen állítani. És valóban: hiányzott belőle Gerő aszkétizmusa, Révay inkvizítorsága, Rákosi ravaszsága. Egyszerû, szeretetre méltó, komótos, sőt sokszor komikus figura volt. A róla szóló életrajzi mû még torzó: a második rész az 1953-tól 1958-ig tartó időszakot és a Nagy Imre-jelenség utóéletét mutatja be.
Somogyi Hírlap, 1996. június 25. |