ROMSICS IGNÁC
A nemzeti történelem nemzetközi látószöge
 
Békés Csaba: Az 1956-os forradalom a világpolitikában. 1956-os Intézet, Budapest, 2006. 391 oldal, 5990 Ft

Békés Csaba (szerk.): Evolúció és revolúció. Magyarország és a nemzetközi politika 1956-ban. Gondolat Kiadó, Budapest, 2007. 404 oldal, 3950 Ft

Modernkori történelmünk minden nagy politikai fordulatát a nemzetközi körülmények határozták meg. Az éppen befolyással rendelkező nagyobb és kisebb hatalmak olykor csak alakították az események folyását, máskor viszont kifejezetten döntőbírói szerepkörben léptek fel. Ez már 1848-49-ben, majd 1867-ben is így volt, a XX. században, beleértve 1956-ot is, pedig még inkább. Sztálin 1953-as halála, az SZKP 1956. februári XX. kongresszusa, valamint a "szocializmus lengyel útjának" 1956. október 19. és 21. közötti meghirdetése és a magyar október 23-a között nyilvánvalóan nemcsak időrendi, hanem ok-okozati összefüggés is fennállt. A forradalom bukása és a külső tényezők közötti kauzális kapcsolat még szorosabb és szembeötlőbb. Ezért csak helyeselni lehet, hogy a tavalyi évforduló a forradalom világpolitikai hátterével kapcsolatos kutatási eredmények összefoglalására és közreadására is alkalmat adott. Ebből a termésből két kötet emelkedik ki: Békés Csaba dokumentumokkal kiegészített kismonográfiájának új, átdolgozott kiadása a forradalom világpolitikai összefüggéseiről és egy sokszerzős tanulmánykötet lényegében ugyanerről a témáról. Ez utóbbit ugyancsak Békés Csaba, Magyarország 1945 utáni külpolitikájának és ezen belül 1956 nemzetközi dimenzióinak kül- és belföldön immár egyaránt jól ismert kutatója szerkesztette. A kötetek kiadásában a rendszerváltás után alapított 1956-os Intézet játszott kulcsszerepet, amelynek tavaly nyárig Békés is egyik munkatársa volt.

"A kelet-nyugati viszony ötvenes évekbeli alakulásának vizsgálata azt mutatja, hogy minden amerikai propagandával, illetve kelet-európai várakozással szemben 1953-56 között a Szovjetunióban nem merült fel a csatlós országok "elengedésének" gondolata, amerikai, illetve nyugati részről pedig nem léteztek a térség felszabadítását célzó törekvések." (19.) Ez Békés monográfiájának kiinduló tételmondata, amit számos amerikai, szovjet és egyéb releváns dokumentum több mint száz oldalt kitevő elemzésével támaszt alá. Hogyan értelmezhető ez esetben az az 1956. október 30-ai szovjet kormánynyilatkozat, amely a magyar-szovjet kapcsolatok új alapokra helyezését - a tanácsadók visszavonását, gazdasági téren "a nemzeti szuverenitás, a kölcsönös előnyök és az egyenjogúság elve megsértésének" kiküszöbölését, és legfőképpen tárgyalások megkezdését "a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásáról" - ígérte. (180-181.) Ez a nyilatkozat, s benne a szovjet csapatok kivonására vonatkozó tárgyalási készség felajánlása is, nem a valódi moszkvai szándék palástolására szolgáló blöff volt. Az SZKP KB Elnökségének október 28-ai és 30-ai zártkörű vitái - ezek jegyzőkönyveit ugyancsak tartalmazza a kötet - arról tanúskodnak, hogy a szovjet vezetők egy része, köztük maga Hruscsov, október végén valóban mutatott hajlandóságot erre.

Sőt ismeretes az is, hogy a forradalom után valóban visszavonták a szovjet tanácsadókat, s 1958 tavaszán Hruscsov ténylegesen is felajánlotta Kádárnak: miként Romániából, úgy Magyarországról is kivonhatók lennének a szovjet csapatok.

Ezek azok a tények, amelyek az 50. évforduló kapcsán többeket olyan feltételezések megfogalmazására késztettek, hogy a magyar forradalom akár győzhetett volna is. Ha Nagy Imre megfontoltabban politizál, és nem hagyja sodortatni magát az "árral"... Ha az Egyesült Államok szakértői felkészültebbek, jobban odafigyelnek az eseményekre, és komolyabban veszik saját propagandájukat... Ha a Szovjetunió jobban tisztában van saját érdekeivel, és ezekből kiindulva kitart az október 30-ai nyilatkozatában foglaltak mellett... Ha, ha, ha...
Békés nem híve az ilyen kontrafaktuális eszmefuttatásoknak. "A "retrospektív futurológia" művelése - írja - nem tartozik a történész feladatai közé, a "mi lett volna, ha" típusú kérdéseket a társadalmi elvárásnak megfelelően a szakembernek kerülni illik." (64.) A csábításnak - ennek ellenére - ő sem tudott ellenállni. Mintegy két oldal terjedelemben eljátszik a gondolattal: mi lett volna, ha a Szovjetunió valóban "elengedi" Magyarországot? Mivel azonban ezt a lehetőséget maga is "mesebeli helyzetnek" gondolja, feltételezéseivel nem foglalkozunk. Ezeknél fontosabbak azok a ténymegállapításai, amelyek a szovjet csapatok esetleges kivonásának szovjet feltételeire vonatkoznak. Ezek ugyanis pontosan kiolvashatók a szovjet dokumentumokból. Ha ezeket is az ominózus nyilatkozat mellé tesszük, akkor nem olyan meglepő, hogy ugyanaz a szovjet vezetés, mely korábban a békés megoldás lehetőségét fontolgatta, október 31-én a forradalom fegyveres leverése mellett döntött. A Békés által elemzett források szerint két ilyen szovjet feltétel létezett: a szocialista társadalmi-politikai berendezkedés megőrzése, valamint a szovjet biztonsági érdekek tiszteletben tartása és megnyugtató garantálása. Előbbi többek között az egypártrendszer fenntartását, utóbbi a Varsói Szerződés 1975-ig érvényes alapokmányából következő kötelezettségek vállalását jelentette. A finlandizálás szovjet szempontból tehát szóba sem jöhetett. Moszkva számára legfeljebb a "jugoszláv modell" valamely soft változata tűnhetett elfogadhatónak.

Konszolidálhatta volna-e ezen az alapon Nagy Imre vagy bárki más a magyarországi helyzetet a forradalom napjaiban? Tekintettel a pártok, a különböző szervezetek és a felkelők követeléseire, aligha. Nagy Imrének ezért lényegében csak két lehetősége volt. Vagy szembeszáll a forradalmárokkal, ad abszurdum fegyveresen leveri a felkelést, és ez esetben megőrzi Moszkva bizalmát. Vagy "sodródik az árral", vagyis elfogadja a forradalom fontos követeléseit, és ez esetben elveszíti azt. Ismeretes, hogy október 28-ig az elsővel kísérletezett, október 28-a után a másodikkal. Eredményre egyik sem vezetett. Amit a forradalmárok akartak, az elfogadhatatlan volt Moszkvának; és amire Moszkva hajlandóságot mutatott, az a forradalmárokat hagyta kielégítetlenül. Így - ha kicsit túl sarkosnak, illetve deterministának érezzük is - lényegében egyetértünk a szerző konklúziójával. Eszerint "a szovjet szándékok ismeretében ma már biztos, hogy a forradalom sorsa lényegében október 22-én eldőlt. A szabad választások követelése, ami már a műegyetemi pontokban is szerepelt, s néhány nap alatt általánossá vált, magában hordozta a végkifejletet: ezek után csak két lehetőség maradt. Vagy a társadalom látja be egy idő után, hogy a követelés túlzó volt, és önként mérsékli célkitűzéseit a hatalom által még tolerálható szintre - ez a forradalomban nem szokott megtörténni, éppen ezért forradalom -, vagy a hatalom tényleges gyakorlói, ez esetben a szovjetek döntenek úgy, hogy véget vetnek a bizonytalanságnak, és a fegyverek erejével hozzák a lázadók tudomására: tévedtek, ha azt hitték, van lehetőség alapvető változásokra". (87.) Ehhez képest minden más körülmény - Szuez, az amerikai választások, Köztársaság tér - másodlagos jelentőségűnek tekinthető.
A hasonló tematikájú tanulmánykötet tizenegy szerzője tizenhárom ország szemszögéből vizsgálja a magyar 56-ot, illetve az azt megelőző és követő évek diplomáciai történetét. Ezek között az országok között nemcsak az USA, a Szovjetunió és az európai nagyhatalmak, hanem Kína, Lengyelország és a Magyarországgal szomszédos államok is helyet kaptak. A szerzők többsége olyan fiatal - vagy legalábbis az éppen ötvenéves szerkesztőnél fiatalabb - kutató, aki már a rendszerváltás utáni években kezdte pályáját. Közéjük tartozik Stefano Bottoni, aki a romániai, Janek István, aki a csehszlovákiai, Kecskés D. Gusztáv, aki a franciaországi, Ruff Mihály, aki a németországi (NSZK és NDK), Somlai Katalin, aki az olaszországi, Tischler János, aki a lengyelországi és Vámos Péter, aki a kínai relációkat vizsgálta. Az idősebb generációkhoz tartozó szerzőkkel (Gecsényi Lajos, Rainer M. János és Ripp Zoltán) együtt valamennyien kiváló ismerői témájuknak. Elemzésük nemcsak a vonatkozó magyar és nemzetközi irodalom beható ismeretéről tanúskodik, hanem arról is, hogy heteket-hónapokat - egyikük-másikuk talán éveket - töltöttek a vizsgálatba vont ország levéltáraiban és könyvtáraiban. Tanulmányaik ezért rendkívül aprólékosak, amelyek iránt így elsősorban a hasonló témákkal foglalkozó szakemberek részéről mutatkozhat érdeklődés.

A gondos előkészítésnek és szerkesztésnek köszönhetően mindegyik tanulmány két nagyobb részből áll. Az elsőben a Magyarország és az adott ország közötti bilaterális kapcsolatokat ismertetik a szerzők 1953-tól vagy még korábbtól 1956 októberéig. A második részben először a magyar forradalomra adott reakciókat, illetve az ekkori kétoldalú kapcsolatokat, majd a forradalom közvetlen és közvetett hatásait tárgyalják az 1950-es évek végéig, illetve némelyikük az 1960-as évek elejéig terjedően.

A sok-sok új eredmény közül kiemelhetjük a kínai vezetők álláspontjának korábbiaknál pontosabb bemutatását. Eszerint Mao kezdetben valóban a szovjet csapatok kivonását támogatta, ám október 30-án megváltoztatta véleményét - nem kizárt, hogy ez is hozzájárult az október 31-ei szovjet döntéshez -, majd november 4-e után keményen kiált a fegyveres "rendteremtés" szükségessége mellett. Nagy Imre politikájával - legalábbis egy határig - csak a lengyel és a jugoszláv vezetők rokonszenveztek. Bukarestben és Prágában-Pozsonyban viszont kezdettől ellenszenvvel viseltettek a budapesti események iránt. A román és csehszlovák vezetőket nemcsak a magyar revizionizmus, hanem a feltételezett magyar irredentizmus is riasztotta. Bottoni írja, hogy Valter Roman, aki október végén járt tájékozódó úton Budapesten, november 2-án elítélően idézte vezetőtársainak Kádár állítólagos tanácsát: "Adjatok autonómiát Erdélynek". Ahelyett, hogy azt tanácsolta volna: "Vigyázzatok az ország biztonságára!" "Nem tudhatjuk, mire gondolt" - tette hozzá sejtelmesen. (168.) A csehszlovák propagandagépezet - írja Janek - egyenesen azt hirdette, hogy "ami Magyarországon történik, az a magyar reakció műve, a magyar urak újra rá akarják tenni a kezüket Szlovákiára". (190.) Novotny ezért már október 24-én a szovjet fegyveres erők magyarországi beavatkozása mellett foglalt állást. Majd november 2-án az egész csehszlovák PB úgy határozott, hogy Csehszlovákia szükség esetén kész fegyveresen is részt venni a magyar forradalom leverésében. Az előkészületek erre meg is történtek. Ha a szovjet pártvezetés nem hárítja el a felajánlkozást, november 4-én reggel nemcsak a szovjet, hanem a csehszlovák hadsereg egységei is megindultak volna Budapest és más forradalmi gócpontok ellen.

A kötethez írott rövid bevezetőjében Békés Csaba nem vállalkozott a tanulmányok szerteágazó tematikáinak és tanulságainak az összefoglalására. Ehelyett az 1956 utáni szovjet és kelet-európai politika 1956 előtti előzményeire hívja fel a figyelmet. Vagyis arra, hogy az 1960-as évektől kibontakozó és az 1980-as évek végéig érvényes "békés egymás mellett élés" doktrínája nem 1956 után alakult ki, hanem már 1953 és 1956 között körvonalazódott. Más szóval a hidegháború 40 esztendős történetén belül az igazi "vízválasztó" ebből a szempontból nem 1956, hanem 1953. Érdekes módon Magyarország esetében ezek az új fejlemények nem Nagy Imre 1953 és 1955 közötti első miniszterelnöksége idején, hanem a belpolitikai szempontból visszarendeződésnek tekinthető 1955-56-os időszakban bontakoztak ki. Magyarország ekkor létesített először diplomáciai kapcsolatot egy NATO-tagállammal (Görögország); a magyar-osztrák határon ekkor szedték fel először az aknazárat, vagyis bontották le a "vasfüggönyt"; ekkor indultak először társasutazások különböző nyugati országokba - köztük hajón Bécsbe -; és ekkor vezették be a vízummentességet Lengyelország és Románia viszonylatában. Bár a magyar 56 átmenetileg megakasztotta ezt a folyamatot, 1957-től Kádár ott folytathatta, ahol elődei 1956 nyarán és őszén abbahagyták. A kötet címe - Evolúció ás revolúció - erre a paradoxonra utal.

A rendszerváltás óta eltelt immár közel két évtized intenzív kutatásainak köszönhetően a magyar forradalom belső dinamikájáról és külső meghatározóiról ma már nagyon sokat, talán minden fontosat tudunk. Olyan új dokumentumok előkerülése, amelyek eddigi tudásunk gyökeres átértékelését tennék szükségessé, aligha várható. A két hetet - mint minden más sorsfordulónkat is - övező tévhitek, legendák és mítoszok burjánzása ettől függetlenül nyilván tovább fog tartani. A történettudomány eszközeivel ezeket legfeljebb ellensúlyozni lehet, teljesen legyőzni nem. Több más évfordulós és nem évfordulós kiadványhoz hasonlóan ehhez a szellemi küzdelemhez ez a két kötet is igen tekintélyes mennyiségű muníciót tartalmaz.

Élet és Irodalom, 2007. 39. szám, szeptember 27.
http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=KRITIKA0739&article=2007-0930-2118-44SVGN