|
Sólyom László köztársasági elnök beszéde a kommunizmus áldozatainak
emléknapján
Csolnok, 2007. február 25.
Tisztelt Emlékezők!
Emlékezni gyűltünk össze, emlékezni a kommunizmus áldozataira. Miért kell
emlékezni az áldozatokra – kérdezhetik egyesek –, hiszen már rögtön a
rendszerváltáskor meghozták a semmisségi törvényeket, eltörölték az egykori
ítéleteket, sokan még pénzbeli kárpótlást is kaptak. A jog megtette, amit a jog
megtehet – válaszolom én –, azonban ez nem elég. Valódi kárpótlást csak az
emberi gesztus kísérelhet meg. Valódi elégtétel csak az, ha nem feledünk.
Még sokan élnek az áldozatok közül; és a jelenlévők közül sokan éltünk
felnőttként a kommunista rendszerben is. Az együttérző emlékezés
megpróbálhatja, ha nem is visszaadni, de kiegyensúlyozni azt, amit az
áldozatoktól elvettek. Azt, hogy jogaiktól megfosztották, emberi
méltóságukban megalázták, hogy rabságba vetették őket. És nem feledhetjük
azt sem, amit mindannyiunktól elvettek az elmúlt évtizedekben.
Az ártatlanok szenvedése égbe kiált. Ezért megemlékezni sosem késő.
Különösen akkor nem, ha a hallgatásra kényszerítés is része volt az
igazságtalanságnak. Akit elengedtek, azzal a fenyegetéssel mehetett el, hogy
nagyon megbánja, ha csak egy szót is szól arról, ami vele történt. Hallgattak
tehát az áldozatok, a családtagok. Élni kellett tovább. Sorsával mindenki
másképp küzdött meg. Volt, aki felejteni akart, volt, aki nem tudott felejteni.
Csak a rendszerváltás oldotta fel a hallgatás kényszerét.
Ám az, hogy napvilágra kerültek a kommunizmus bűnei, elkerülhetetlenné
tette, hogy tisztázzuk a viszonyunkat ahhoz, amire emlékezünk. Itt a
községben még vannak, akik együtt dolgoztak a bányában a rabokkal. Akik
élelmet adtak nekik, akik csomagolópapírként használt újságot hagytak
számukra, akik leveleket csempésztek sapkájukban. Remélem, itt vannak;
remélem, gyermekeik és unokáik büszkék rájuk. Ők, akik emberségesek
voltak, akik még kockázatot is vállaltak, világosan állást foglaltak az
embertelen kommunizmussal szemben.
Ám nemcsak az ilyen személyes viszonyokról, és nemcsak a személyes
elégtételről van szó. Az emlékezésnek túl kell élnie a szereplőket, az
eseményeknek a nemzet kollektív emlékezetébe kell beépülnie. Ehhez pedig
azt a kérdést kell megválaszolni, hogy milyen rendszernek az áldozatai voltak
ők. Azt, hogy hogyan ítél a nemzet a kommunizmus fölött.
A legsúlyosabb bűnöket a kommunizmus az ötvenes években követte el.
Nem felejthetjük, mennyi vér tapadt Rákosi kezéhez, hány száz gyilkosság
Kádár kezéhez! A diktatúra nyíltan tombolt. De azt se feledjük, hogy a
kommunizmus nem ért véget 1963-ban. A rendszer lényege nem változott
amíg csak fennállt, 1989-90-ig!
Micsoda rendszer volt az, amely besúgókkal hálózta be az egész
társadalmat! Vajon nem nagy bűn-e, hogy hazugságra, cinkos hamisságra
építette a látszólag békés és gyarapodó életet? Vajon nem az a késői Kádár-
rendszer legnagyobb bűne, hogy megtörte a lelkeket, és hogy ezért a bűnt
sokan már nem is érezték bűnnek?
A magyar nép 1956-ban lemosta a gyalázatot.
Most pedig akkor tudunk ehhez méltónak maradni, ha kitartunk amellett, hogy
a rendszerváltás utáni Magyarország és a kommunista rendszer között nincs
folyamatosság, nincs átjárás.
Tudom és megértem, hogy sokan csalódtak az új rendszerhez fűzött
várakozásaikban. Azonban egy dologban nem csalt meg minket a
rendszerváltás. Abban, hogy ma nem kötelező hazudni, sőt fel lehet lépni a
hazugság ellen. Hogy érvényesülnek a politikai jogok, hogy mindenki
szabadon elmondhatja véleményét, hogy nem folyhatnak törvénytelen
eljárások senki ellen.
Ezért, mint a szemünk fényére kell vigyáznunk a véleménynyilvánítás, a
gyülekezés szabadságára, nem engedhetjük meg ezek csorbítását. És meg
kell követelni, hogy a rendőrség és az igazságszolgáltatás tökéletesen
jogszerűen működjön.
A megemlékezést olyan helyen tartjuk, amely szimbóluma a kommunizmus
véres korszakának. Amely megmutatja, hogy az enyhülés 1953-ban, a
munkatáborok, az internálótáborok feloszlatása nem volt igaz: itt tovább folyt
a kényszermunka, ide hozták máshonnan is azokat, akiknek nem
kegyelmeztek.
Sok fontos üzenete van ennek a helyszínnek. Figyelmeztet a tiszta beszédre.
Arra, hogy a jó és a rossz közötti különbséget nem szabad elmosni. A
kényszermunka-táborok az egyértelműség helyei. Itt a rabság az rabság, a
bántalmazás az bántalmazás, az önkény az önkény, a halál az halál.
Recsk, Csolnok, és a többi tábor nem tűri el a hazugságot.
Csolnok megerősíti, mi a rossz, mi a jó. Ez a falu, és lakossága példát adott a
jóból, az üldözöttekkel való szolidaritásból. Örömmel emlékezhetünk meg
arról, hogy a bányászok segítettek az elítélteknek kapcsolatot tartani a
külvilággal. Még a bányában éhségsztrájkba lépett raboknak is hírt vittek a
kinti eseményekről. A mélyben folytatott munka megteremtette a bányász-
szolidaritást.
Nagyszerű tanulsága Csolnoknak az is, hogy a foglyok nem széledtek szét
akkor sem, amikor az őrök már elfutottak. Ők az igazságukat akarták. A föld
alatt sztrájkoló elítéltek és a tábor többi foglya azt követelték, ismerje el az
állam, hogy jogtalanság történt velük. Ügyük hivatalos felülvizsgálatához
ragaszkodtak. Megvárták, amíg megérkezik a két főügyész. Végül szabaduló-
papírt kaptak. A forradalmi idők szép szimbóluma, hogy a Legfőbb Ügyészség
pecsétje mellett a Csolnoki Nemzeti Bizottság határozatára hivatkozás is
szerepel azon.
Az emlékezés elégtételt ad az áldozatoknak, és erőt ad nekünk. A
ragaszkodás az alapvető szabadságjogokhoz, továbbá az igazság és
hazugság megkülönböztetése, és az emberi szolidaritás azok az értékek,
amelyekkel a mai megemlékezés gazdagíthat mindannyiunkat.
Köszönöm, hogy ilyen sokan eljöttek emlékezni. Köszönöm, hogy táblát
állítottak a község közepén már akkor, amikor nem létezett hivatalos
emléknap. Amíg a csolnokiak, és főleg a fiatalok el-elgondolkodnak azon, mit
is jelent ez az emléktábla, addig bízhatunk a jövőben.
És végül hadd mondjak még egy gondolatot: az ünnepség előtt beszélgettem
a község polgármesterével és a csolnoki rabokról készített dokumentumfilm
rendezőjével. Mindketten elmondták, hogy milyen nehezen nyíltak meg az
emberek, milyen nehezen oldották fel hallgatásukat. Szó volt arról is, hogy
ebben a sváb nemzetiségi községben milyen kevesen jelentkeztek a
kisebbségi önkormányzati választásokra. Én minderre egy idézetet
mondanék: „Ne féljetek!".
Forrás: www.keh.hu |