Recenzió az EMLÉKEZŐK, EMLÉKEZTETŐK, FELEJTŐK – 1956 NÉGY ÉS FÉL ÉVTIZEDES EMLÉKEZETE című konferenciáról
(...) A konferencián elhangzott előadások egy része a Kádár korszakra jellemző magyarországi amnézia (emlékezet-kiesés) okait vizsgálja. Gyáni Gábor szerint Magyarországon igen nagy volt az eltérés az 56-tal kapcsolatos személyi és kollektív tapasztalatok között és hogy 1848-49 kultusza is csak néhány évvel a a kiegyezés után (1870-ben) vette kezdetét.
Egy előadás (Kőrösi Zsuzsanna-Molnár Adrienne) azt vizsgálta, milyen volt az egyes családokon belüli emlékezet-ápolás és hogy az 1956-os események elhallgatása milyen következményekkel járt a gyerekek tudatára nézve. Az „elhallgatók” között aránytalanul nagy számban voltak alacsonyabb iskolai végzettségű emberek, akik sem magukban feldolgozni, sem megmagyarázni nem tudták a történteket.
Igen érdekes volt Csepeli György szociológus felmérése a forradalom mai (rendszerváltás utáni) emlékezetéről. Míg 1989-ben még csak a magyarországi megkérdezettek 22%-a beszélt forradalomról és szabadságharcról, hat évvel később már 64% vélte úgy, hogy 56-ban forradalom és 23%, hogy „népfelkelés” zajlott le. Rendkívüli módon nőtt Nagy Imre pozitív és Kádár János negítív megítélése az elmúlt évtizedben; ami viszont meggondolkodtató, hogy a 2001-ben megkérdezettek egyharmadának semmiféle képzete nem fűződik 1956-hoz, egyszerűen nem tudja, hogy akkor mi történt. Csepeli ezt a réteget lebontotta pártszimpátiák szerint és itt nem kis meglepetésére kiderült, hogy míg az MSZP-szimpatizánsok 21%-a nem hallott semmit 1956-ról, addig a FIDESZ-szimpatizánsok 30%--nak nincsen semmiféle tudomása történelmünknek erről a meghatározó eseményéről. (Ez szociológiailag azzal függhet össze, hogy a FIDESZ támogatottsága igen magas a legfiatalabbak és a legalacsonabban iskolázottak között.)
Kende Péter az emlékezések szerkezetéről, illetve minőségéről beszélt: az 1956 után Nyugaton megjelent emlékezések szerzői többségükben értelmiségiek gyakran reformkommunista (illetve az akkori szóhasználattal revízionista) múlttal, sokkal kevesebb a fegyveres felkelő, illetve munkás-emlékező. Szerinte már az 1957-es ENSZ jelentésből körülbelül lehetett tudni, mi történt Magyarországon 1956 október-novemberében. Felhívta a figyelmet arra, hogy a nyugati szerzők döntő többsége a „forradalom” szót használta az események megfogalmazására, s viszonylag kevéssé fordult elő a manapság gyakrabban felbukkanó „szabadságharc” kifejezés.
A tanácskorás másnapján Ripp Zoltán az MSZMP forradalom-értékelésének módosulásairól beszélt, s ebben a 80-as évek propaganda-offenzívájáról, amely részben azzal függött össze, hogy a demokratikus ellenzék kezdett visszanúlni 1956-hoz. Ezzel kapcsolatban Kis János előadásában külön köszönetet mondott Kende Péternek, aki már a hetvenes években felhívta a fiatal ellenzékiek figyelmét 1956 „megkerülhetetlenségére”.
Pomogáts Béla 1956 irodalmi ábrázolásáról tartott adatgazdag előadást. Míg rainer M. János, az 56-os Intézet igazgatója az 1989-es év jelentőségét méltatta 1956 újraértékelésében, Litván György előadása arról szólt, hogyan próbálta az összes magyar politikai párt a saját céljaira alkalmazni, a saját elképzelései szerint alakítani 1956-ot.
Jóllehet, ma a polgári Magyarország megteremtése a kormányon lévő koalíció jelszava, a történész és a legtöbb ötvenhatos számára nyilvánvaló, hogy a forradalom napjaiban nem ezt követték sem az egyetemisták, sem a sztálinista diktatúrával szembeforduló tömegek.
S bár 56 követelései vagy megvalósultak, vagy (mint pl. a munkástanácsok szerepe) az utópisztikus tervek közé sorolhatók, a forradalom jelentősége valóban világtörténelmi ”ez volt az első anti-totalitárius felkelés, amelyik belülről, idegen katonai beavatkozás ellenére megdöntött egy igazságtalan. a magyar nemzeti érdekeket semmibe vevő pártdiktatúrát. Kiindulópontja lett tehát egy olyan folyamatnak, amely az 1968-as prágai tavaszon és az 1980-81-es Szolidaritás mozgalmon át végül is a szovjet gyarmatbirodalom felszámolásához vezetett.
Gömöri György: A forradalom emlékezetének felidézése, Angliai Magyar Tükör, 2001. december, 8-9. o. |
|
|
|
|
|
|