A remény

Bibó 1945 változásaihoz nagy reményeket fűzött. A belpolitikai reformok lehetősége mellett számára legalább annyira fontos volt az a tény, hogy a megváltozott helyzetben mérsékelhető a kelet-európai kisállamokban kialakult nyomorúság, csökkenthető a térségben eluralkodott politikai hisztéria. Mindezt a jó békekötés technikájának meghonosításával szerette volna elérni, ezért vállalt 1945 után aktív politikai szerepet és írt több tanulmányt az országok közötti és a társadalmi béke helyreállításának esélyeiről.

1944 nyarán már foglalkoztatta Bibót a gondolat, hogyan lehetne bevonni a munkásosztályt a hatalomba, megteremteni a munkásosztály és a keresztény középosztály közti szövetséget és ezzel hozzájárulni a kialakítandó legitimitás megszilárdításához. Ekkor született békeajánlat-fogalmazványában még 1944. március 19-től látta folytathatónak a formai, intézményes jogfolytonosságot, azzal a megszorítással, hogy a magyar állam korábbi reprezentánsai önként (sic) visszavonulnak a hatalom gyakorlásától.

Véleménye a nyilaspuccs és az ország elfoglalása után szükségszerűen megváltozott. Most már teljesen lehetetlenné vált számára a visszanyúlás a Magyar Királyság intézményeihez. Bár az 1939-év választások formailag demokratikus feltételekkel zajlottak, Bibó mégis tagadta, hogy erre bármilyen folytonosságot lehet alapozni. Az 1944. október 15. utáni nyilas diktatúra a belső azonosulást tette lehetetlenné, a szovjet hadsereg és a nyomában megjelent kommunisták pedig azokat a külső feltételeket rombolták szét, melyek egy sikeres kiugrás esetén még megmaradhattak volna. Az új legitimáció megteremtése viszont sorsdöntőnek számított - Bibó szemében ez volt az utolsó esély arra, hogy az ország elkerülje a tartós szovjet megszállást, ill. bekebelezést, mert ez az egyetlen bizonyíték az önállóság létjogosultságára. Életképes magyar gyökerű legitimitás esetén reményei szerint a szovjet vezetés lesz annyira bölcs (!), hogy megszállás helyett a sokkal termékenyebb együttműködést részesíti előnyben - a szocializmus építésének gondolatát, mely Bibóhoz is közel állt.

Bibó érezte ugyan ennek az együttműködésnek a buktatóit, de azon a véleményen volt, hogy hibás volna „hamis realistaként” belenyugodni a Szovjetunió és a kommunista párt egyeduralmába. „Ezek az alternatívák azért válnak elkerülhetetlenné, mert belenyugszunk kikerülhetetlenségükbe”, írta erről némi naivitással. Amikor 1947-ben tudomásul kellett vennie, hogy az USA „leírta” a kelet-európai térséget, kétségbeesés helyett még ebből is inkább reménykedést szuggerált: mert ha az amerikai politika „a kommunistaellenes magyar politikai erők irrealizmusát nem táplálja tovább - éppen ezáltal nyílik meg számunkra újból egy lehetőség, hogy (...) az ország a demokratikus kormányzásnak a maga által kiépített útján haladjon tovább”

A reakció

Bibó 1945-1948 közt született írásainak egyik kulcsfogalma a kommunisták által parttalan szitokszóvá degradált „reakció” szó - értelmezése magyarázatot szolgáltat a következőkben ismertetett problémához. Bibó ekkor a magyarországi politikai szerkezetet attitűd szempontjából 3 kategóriára osztotta: a szervezett munkásságra, a „reakcióra” és a kettő között elhelyezkedő társadalmi rétegekre. A reakció számára „...nyílt és tudatos szembenállást jelent a demokrácia végső céljaival, a demokráciában rejlő emberi igényekkel és az emberi felszabadulással szemben.” Bár ez a definíció lényegében nem különbözött a kommunista állásponttól, de Bibó számára más következményeket jelentett: „A reakció (...) nem atrocitás, nem büntethető valami, amit az emberekben tényszerűen meg lehet állapítani”. Sokan csak azért válnak reakcióssá, mert a reakció elleni harc módszerei félemlítik meg őket. Ezzel szemben a kommunisták számára a reakció ezen túlmenően olyan emberek csoportja, akik „retrográd” meggyőződésük mellett állandóan arra készülnek, hogy a „haladó”, „demokratikus”, azaz a kommunisták javát szolgáló intézkedéseket elgáncsolják és az ellenségeiket börtönbe juttassák, és ilyen szempontból gyakorlatilag azonosak a fasisztákkal. Bibó számára ez a Horthy-rendszer világához való keresztény középosztályi hozzászokottsággal, hozzáidomulással, a konszolidáció iránti igénnyel, afféle politikai konzervativizmussal volt egyenértékű. Normális körülmények között ez az ország politikai életének szerves része lehetett volna (Bibó szerint a „reakciósok” a társadalom kb. 30%-át jelentették!). Azért viszont, hogy az ország 1944-ben „szörnyen jobboldalinak” mutatkozott és a nácik karjaiba hullott, ez a „reakció” felelős, mely ezzel - Bibó szerint - ideiglenesen eljátszotta politikai jogait. „Magyarország 1944-ben a fejlődési zsákutcának, az eleven tradícióktól való végleges elrugaszkodásnak és a politikai erkölcsök lezüllésének olyan mélypontjára jutott, hogy a legtisztességesebb konzervativizmussal szemben is felvethető az a kérdés: mit akar egyáltalán Magyarországon konzerválni,” írta erről.

Bibó szerint „A keresztény-nemzeti kurzus 1944-45-ben olyan csattanós összeomlást produkált és olyan katasztrófába torkollott” hogy ezzel teljesen diszkreditálta magát, és ezért egy darabig vissza kellene vonulnia a politikai közéletből és átengedni a még magát le nem járatott baloldalnak a kezdeményezést. Különösen így van ez azért, mert értelmezésében a keresztény középosztály (melyhez saját személyét is sorolta) háromszor is lehetőséget kapott a történelemtől arra, hogy változtasson valamit a dolgok menetén: 1941 júniusában, 1944. március 19-én és 1944. október 15 után. Mégis mindháromszor impotensnek bizonyult. Ezek után Bibó etikafelfogása szerint az volt a legkevesebb, hogy önmérsékletet tanusít és teret enged az új politikai irányzatoknak.

Bibó logikája szerint az 1947-es békeszerződésben „Magyarország megérdemelte amit kapott”, a békeszerződés a keresztény-nemzeti kurzus vétkeiért való büntetés. Elképesztő szavak ezek, ha meggondoljuk, a békeszerződés terheit a trianoni határokon innen és túl élő tizenkétmillió magyarnak kellett viselnie, és nem az általa vétkesnek talált reakciónak. „A békeszerződést Horthy Miklósnak és kormányrendszerének köszönhetjük”. írta másutt (utalva azért arra, hogy a szomszédos országok - Jugoszlávia kivételével - szintén hasonlóképp elmarasztalhatóak lennének). Problémának azt tartotta, hogy hogyan oldható meg a társadalom egyharmadát jelentő csoportnak, a keresztény-nemzeti kurzust támogató személyeknek az ideiglenes kirekesztése a demokráciából anélkül hogy az magát a demokráciát ne szüntetné meg.

Az előbbiekben ismertetett attitűddel magyarázhatóak azok az elterjedt és nemcsak Bibótól származó megjegyzések, hogy „ma (azaz 1947-ben U.K.) Magyarországon az alapvető társadalmi változások szükségességét elegendő tudatossággal és elegendő erővel a kommunisták képviselik.” „Az országban - 1944-1945 fordulóján - az egyetlen cselekvőképes erő a kommunista párt volt.” Mindez arra utal, hogy Bibó alábecsülte a magyar politikai erőket és az előző rendszer modernizációs tartalékait, amit feltehetően az magyaráz, hogy sokkolta a keresztény középosztály 1944-es tehetetlensége.

Bibó a „reakciósokon” túlmenően legszívesebben kiléptette volna a kisgazdapártból azokat is, akik „az úri értékvilágtól” nem tudtak elszakadni, és a demokráciában csak a „formai játékszabályokra” fektettek súlyt. Azt azonban már nem tartotta problematikusnak, hogy éppen a kommunista párt tömegeit adták a társadalom leginkább szélsőséges és ezért korábban fasiszta pártokra szavazó rétegei.

„A reakció (...) ha demokráciát követel, ezalatt merőben közbiztonságot és szabadságtiszteletet ért, de semmiképpen sem felszabadult és öntudatos tömegeket.” célzott erre a magatartásra egy másik írásában. Sajátos, hogy a közbiztonság és a szabadság tisztelete Bibó számára negatív kontextusban is jelentkezhetett. Mindez csak akkor értelmezhető, ha figyelembe vesszük: Bibó számára a magyar fejlődés zsákutcás jellege abban is megnyilvánul, hogy a demokratikus és a nemzeti értékek képviselete egymással szembenálló fogalmakká vált, szemben Nyugat-Európával, ahol a kettő egyesülni tudott és értelmezésében ezért „veszélytelenebbé” vált. Ha viszont meggondoljuk, hogy még az angol demokráciában sem a felszabadult tömegek alkották a demokrácia alapját, hanem éppen a szigorúan formális játékszabályok (amire ugyanabban az idézett tanulmányában maga Bibó is rámutatott), érzékelhetjük, hogy a két esetben Bibó talán mégsem mért egyenő mértékkel.

A felszabadulás

Bibó és sokan mások nem azért használják 1945-re a „felszabadulás” kategóriát, mert az elnyomás megszűnt és a politikai szabadság helyreállt, hanem azért, mert egy „zsákutcás”, rendszert zárt le:

„1945 nem azért felszabadulás, mert zavartalan örömöt és boldogságot hozott a magyar társadalom túlnyomó többségének (...). De mégis felszabadulás, azért, mert a magyar társadalom mozdulatlanná merevedett társadalmi erőviszonyai 1514 óta most mozdultak meg először, éspedig a nagyobb szabadság irányában”. Másutt is hasonlóan fogalmaz: 1945 azért felszabadulás, mert „megszűnt két dolog, amelynek megléte idestova száz esztendő óta megakadályozott nálunk minden előrehaladást: a magyar társadalmi világ időn túli fennmaradása és a történeti Magyarország illúziójának fenntartására irányuló erőfeszítés.” A legfontosabb változásnak talán a földreform tekinthető, hiszen ez alapjaiban zúzta szét az addigi félfeudális rendszer érdekviszonyait és oldott meg egy már évtizedek óta akut társadalmi problémát.

Maga Bibó is sejthette valahol, hogy a felszabadulás fogalmának relativizálása milyen veszélyeket rejt, és ezért máshol „félfelszabadulást”, „félforradalmat” emleget.

A „felszabadulás” szót egy politikai koreográfia elemeként, afféle pedigré céljából használták. Nem eseményt és nem állapotot neveztek el vele, mert sem az esemény, sem az állapot, mely az esemény után bekövetkezett, nem elégítette ki a demokratikus értelemben vett felszabadulás fogalmát. Bibó - mint sokan mások is - minden jel szerint azt értette rajta, hogy a felszabadulással megjelölt esemény majd remélhetően távlatilag vezet el a szabadsághoz. Nem véletlen, hogy Bibó a szovjet hadsereget általában megszállóknak és nem felszabadítóknak, magyarországi jelenlétüket megszállásnak és nem felszabadításnak nevezi (mint ahogyan a szovjet hadsereg belső szóhasználata is a helységek „bevételéről”, Magyarország „megszállásáról” beszélt és Gerő Ernő is első beszédeiben még „megszállásnak” nevezte felszabadítás helyett). Bibó és számos más demokratikusan gondolkodó társa az utóbbi a szóval folyamatra ill. ennek a folyamatnak a lehetőségére akartak utalni - nevezetesen arra, hogy mivel sikerült kikerülni a „zsákutcás magyar múltból” most végre itt a lehetőség a „felszabadulásra”, azaz a társadalmi viszonyok modernizálására.

Sokan a francia „libération” értelmében a felszabadulás fogalmát arra az önfeledt állapotra vonatkoztatták, amit az előző nyilas diktatúra megszűnése okozott. De ahogyan a fertőzött tűvel beadott védőoltás is gyógyítás helyett csak a betegség fajtáját változtatja meg, úgy a Szovjetunió hadserege is csak más - igaz, sok szempontból lényegesen enyhébb - elnyomási formákat tudott bevezetni.

„Létkérdés hogy a régi világ összeomlása felszabadulás maradjon, illetőleg felszabadulássá legyen.” Bibó sejthette: nem elég az elnyomásnak megszűnnie ahhoz, hogy a felszabadulás bekövetkezzék - értelmezésében a szovjet hadsereg jelenléte és az ancien régime szétverése csupán lehetőséget kínál a felszabadulásra és a magyar demokrácián múlik, hogy ezt mennyiben lesz képes kihasználni. A „Zsidókérdés Magyarországon 1944 után” című megrendítő tanulmányában kellett arra rámutatnia, hogy a magyar demokráciának nem sikerült a lehetőséget kihasználnia, és a zsidóság viszonya Magyarországhoz az üldözések után sem felhőtlen, felszabadult.

A jövő

„A kommunizmus és a parlamenti demokrácia összeegyeztetésének ugyan elég keskeny az ösvénye, de az ösvény járható. Hogy a kommunisták reá tudnak e lépni, az persze a jövő titka,” írta Bibó reménykedés és pesszimizmus között „A magyar demokrácia válsága” c. tanulmányában. 1945-1948 közti írásai mind a fiatal köztársaság iránt érzett féltő aggódásról tanúskodnak.

„Teljes híve voltam egy kommunistákkal erősen összedolgozó népfrontnak,” mondta egy interjújában. Számára a kommunisták kikerülhetetlen partnerek voltak - gyakorlatilag az egyedüli olyan politikai csoportosulás, melyet semmilyen nosztalgia sem köt az előző rendszerhez, és ezért alkalmasak arra, hogy és kiharcolják a társadalmi reformokat a félénkebb és bátortalanabb pártokkal szemben és végrehajtsák az elengedhetetlennek tartott „irányított” vagy „határolt forradalmat”, mely nélkül demokratikus átalakulás nem képzelhető el. Ezzel szemben Bibó maximálisan elvetette a permanens forradalom ötletét és semmi sem állt távolabb tőle mint a forradalmi romantika: ettől szerette volna leginkább megóvni a magyar társadalmat. Gondolkodásában viszont axióma volt: forradalom nélkül nem lehetséges demokrácia.

Bár többé-kevésbé sejtette a kommunista párt sematikusnak és merevnek nevezett módszereinek buktatóit, de más szövetségest (saját viszonylag csekély súlyú parasztpártján kívül) a magyar politikai palettán nemigen talált. A kisgazdapárt számára határozatlannak és félénknek, a szociáldemokrata párt színtelennek, a többi ellenzéki párt pedig súlytalannak bizonyult. Bibó választhatott: vagy kezdettől fogva ellenállásba vonul a kommunistákkal szemben, vagy együttműködéssel megpróbál hozzájárulni a görcsök csökkentéséhez. Az eleve elrendeltetett „hamis realista” hozzáállás Bibótól annyira idegen volt, hogy nem jelenthetett alternatívát. Saját tehetetlenségét belátni nemcsak nem lett volna könnyű, tiltakozott ellene saját középosztálybeli felelősségtudata is, mely a teljes összeomlás után részt akart venni az újjáépítésben. Maradt tehát az együttműködés, akár azon az áron, hogy ezzel őt magát is kihasználhatják. Az együttműködés irányába hatott Bibó harmadikutas szocializmusba vetett hite is.

„A nyugati (...) stílusú demokráciánál a hangsúly a játékszabályokon van: gondos, precíz jogalkalmazásokon, a szerzett jogok tiszteletén s a többségi elv fenntartás nélküli és zokszó nélküli elfogadásán: ezzel szemben keleti, kommunista atmoszférájú demokráciában a demokrácia mindenféle ellenfeleivel szemben való keménységén, ezeknek a demokrácia előnyeiből való kizárásán (...). Az első beállítás szerint a demokrácia mindenekelőtt bizonyos eljárási módok összessége, második beállítás szerint harci állapot”, írta Bibó a demokrácia értelmezése kapcsán. Fogalomrendszerében gyakran fordul elő a „direkt akció” (másutt „forradalmi akció”) kifejezés, elsősorban mint a kommunista párt szerencsétlen módszere, szemben a többi párt demokratikus eszközeivel. „A forradalmi (kommunista U.K.) taktika pedig nem más, mint racionalizált leszármazója a 19. század eleji forradalmi romantikának, s e minőségében egyike a francia forradalom kevésbé szerencsés melléktermékeinek”, írta erről. Bibó úgy vélhette, a társadalomnak a jobboldal regnálásának teljes csődje után türelemmel kell elviselnie ezeket a forradalmi „direkt akciókat”, azaz a kommunista párt erőszakos, konszenzus nélkül kierőszakolt lépéseit, már csak azért is, mert szerinte „az alapvető társadalmi változások szükségességét elegendő tudatossággal és elegendő erővel a kommunisták képviselik.”.

Ezekre a társadalmi változásokra apellálva írja le páratlanul pontosan a magyarországi állapotokat: úgy van az országban forradalmi helyzet, hogy közben a magyar nép egyáltalán nincsen erre ráhangolódva. Ha meggondoljuk, elég sajátos helyzet: összeomlik egy „zsákutcás”, megoldatlan szociális feszültségeket halmozó rendszer, de az immár „felszabadult” magyar nép alapvetően nem kíván élni ezzel a lehetőséggel, hanem inkább a régi kereteit kívánja vissza! Bibónak nem volt nehéz felismernie, hogy a népesség zömét a kommunisták, ill. a kormányzat intézkedései - azaz forradalmi „akciói” - taszítják, megfélemlítik - miközben az intézkedéseknek egy részét maga is indokoltnak tartotta. Éppen ezért kellett az ilyenfajta intézkedéseket populista, vagy akár demagóg köntösbe öltöztetve feltálalni: csak ezáltal volt biztosítva a minden változást elvető „reakcióval” szemben a társadalmi támogatottság. Másutt is arra utalt, hogy a tömegindulatokra való apellálás önmagában még nem kártékony jelenség: „Az angolszász játékszabályoknak még nincsen értelme a mi demokráciánkban, itt harcra van szükség, ebben feltétlenül igazuk van a kommunistáknak”, - ezzel viszont akarva-akaratlanul relativizálta a politikai módszerek eldurvulását.

Bibó nem tartotta követelménynek a választások általánosságát, sőt azt sem tartotta kívánatosnak, hogy az új parlamentek százszázalékosan parlamentáris alapon dolgozzanak addig, amíg nem történik meg a „politikai és erkölcsi regenerálódás”.

Az 1945-ös választások lebonyolítását tisztának tartotta, holott mindenki számára nyilvánvaló lehetett, hogy egy bizonyos politikai párt a többiekhez képest számtalan területen illetéktelenül - egy idegen állam, a Szovjetunió jóvoltából - jut előnyökhöz. Bár maga a választási procedúra viszonylag zökkenőmentesen folyt le, de az eredményt mégis befolyásolta, hogy a választási kampány során csak a kommunista párt kapott soron kívül benzint, autót, nyomdát, papírt. „Magyarország kormányzása egy év óta fokozódó mértékben két embernek a legszemélyesebb tulajdonságain múlik: Rákosi Mátyás tárgyalóképes humorán és Tildy Zoltán felelős bölcsességén”, írta a diagnózist, melyet utólag maga is tévesnek tartott. Szerinte a szovjet vezetés nem alkalmazott magyar viszonylatban „hitleri értelemben vett parancsokat és nyomásokat.” Kifogástalannak minősítette a demokráciát semmibe vevő 1947-es választójogi törvényt is és tévesen középpárti előretörést valószínűsített, ezen belül is a Parasztpárt súlyának növekedését. Egy írásában sem reflektált arra a tényre, hogy a Parasztpárt egyébként is sovány választási eredménye az ország polgárosultabb, Bibó kategóriái alapján legkevésbé „reakciós” nyugati felén volt a leggyengébb. Az 1947-es választások „tisztaságát” évtizedekkel később sem kérdőjelezte meg, 1956-ban is először az 1947-ben kialakult politikai állapotokat kívánta helyreállítani. Bibó ugyanígy azt sem vette észre (vagy ha észrevette, éppen a hisztéria elkerülése érdekében nem akart rá reflektálni), hogy a Szovjetunió befolyásolni akarná a magyar és egyéb kelet-európai oszágok belállapotait - a kommunisták és a szovjet hadsereg között nem feltételezett együttműködést, pedig ennek jelei kezdettől fogva láthatóak voltak. „Nem igaz hogy a kommmunisták apránként tervszerűen mindenkit reakcióba akarnak szorítani és reakciósnak akarnak bélyegezni, aki nem hajlandó nyílt vagy titkos kommunistává lenni,” mondta Bibó 1947-ben, miközben a kommunista párt éppen ezt cselekedte.

Ha elolvassuk Bibó 1945-48 között született írásait, számos hasonlóan naiv és anakronisztikus megállapítást találhatunk bennük. Felmerülhet a kérdés: vajon Bibó megjelentetésükkor egyáltalán komolyan gondolta e-, vagy csak propagandacéllal írta e megállapításait. Elvileg mindkét eset lehetséges ugyan, de a második variáció azt jelentené, hogy a körülmények hatására Bibó is felvette az általa olyannnyira kárhoztatott „hamis realista” pozícióját. Ha pedig mindez belső indíttatásból történt, akkor is kérdéses, hogy mi motiválta ítéleteit: önmagát akarta-e megnyugtatni, vagy meggyőződéséből írta le a fenti sorokat?

Bibó értékelésének etikai összetevői:

Az önvizsgálat mint vezérlő szempont

Az előbbiekben ismertetett bibói ítéletek mögött valójában Bibó önmagával szembeni kérlelhetetlen szigora húzódik meg. Bibó István etikai hozzáállásából következett, hogy nem másokban, hanem saját magában is kereste a rosszat, a változtatni valót. A számonkérés számára önvizsgálatot is jelentett, és mivel saját magát mint a keresztény középosztályba tartozó személyt definiálta, így a számonkérést is elsősorban önmagán azaz a keresztény középosztályon végezte el. Ezt bizonyítja a „Békeszerződés a munkásosztály és a keresztény középosztály között” c. tervezet is, melyben Bibó akkurátusan felsorolja a keresztény középosztály összes hibáját és félelmét, hogy ezzel is enyhítse a két csoport közt létező feszültségeket.

A konzekvens és kíméletlen önvizsgálat logikusan következik Bibó félelemmegszelidítő gondolatrendszeréből. A görcsök, a félelmek ugyanis csak akkor oldhatóak fel, ha valaki elkezdi szellemi értelemben is „kinyújtani a kezét” a másik felé, és saját magán gyakorol kritikát. Ennek hiánya esetén ugyanis hogy lenne elvárható, hogy a másik fél is így cselekedjen?

Ha figyelembe vesszük, hogy Bibó 1937-ben a Márciusi Front nyilatkozatának első fogalmazványában még külön pontot szentelt a zsidó és sváb asszimiláció káros hatásainak, valamint teljesen egyetértett Németh László „Kisebbségben” c. művével, és 1939-ben nem volt hajlandó aláírni a zsidótörvényekkel szemben tiltakozó petíciót - mondván hogy a nyilatkozat csupán a zsidókat ért jogfosztásokat említi és a magyarokat ért jogfosztásokat nem, akkor még inkább érthetővé válik az önmagával szembeni szigorúság és az önvizsgálat iránti belső kényszer. 1945-48 között teljesen elevenen élt Bibóban a keresztény középosztály német megszálláskor és nyilaspuccskor tanusított tehetetlensége miatti szégyen. Mindezt súlyosbította az a tény, hogy legbelsőbb barátjának, az 1943-ban Ukrajnában elpusztult Reitzer Bélának leveleiből közvetlen tudósítást kaphatott a munkaszolgálat test- és lélekölő rendszeréről és semmit sem tudott tenni barátja megmentésére. Ráadásul pártjában és személyes környezetében számos személy a zsidókérdés tekintetében többé-kevésbé kompromittálta magát - elég ha csak a 2. zsidótörvény mellett felszólaló Ravasz Lászlóra gondolunk. Maga Bibó ugyan sohasem említette, de minden bizonnyal tisztában volt rokonának, Bibó Dénesnek 1919-es Prónay különítménybeli működésével - hiszen harmadik keresztnevét is erre a rokonra gondolva kapta szüleitől.

1946 szeptember végén a magyar parlamentben beterjesztettek egy törvényjavaslatot a magyar zsidóságot ért üldözés megbélyegzéséről és következményeinek enyhítéséről. Az időpontban, és a javaslat „sürgős” tárgyalásában minden bizonnyal szerepet játszottak a néhány hete, hónapja lezajlott miskolci, ózdi, kunmadarasi antiszemita megmozdulások. A törvényjavaslat az erkölcsi elégtételadás mellett a zsidóság részleges anyagi kárpótlásáról is rendelkezett.

A javaslat melletti felszólalások azonban arról tanúskodtak, hogy csupán formális bocsánatkérésről volt szó: az antiszemitzmusért csak a külföld és néhány reakciós felelős. „A honatyák, ahelyett, hogy szembenéztek volna az antiszemitizmus valós veszélyeivel, a szőnyeg alá söpörték a problémákat, s szinte elérzékenyülten állapították meg, hogy a 'magyar nép' nem valójában soha nem volt antiszemita.” írta erről a magatartásról Standeisky Éva térténész. A Parasztpárt - Bibó pártja - volt az, mely még azt sem tartotta szükségesnek hogy szónokot állítson, nyilván mert még ezt a formális bocsánatkérést sem tartotta indokoltnak.

Bibó ezt a kérdést illetően meglehetősen kilógott saját pártjából. Etikai „kategorikus imperativusza”, mely nemcsak a zsidókérdésben, hanem más téren is önvizsgálatra szólított fel, néhány elejtett megjegyzéséből jól rekonstruálható: „A magyarok bűntudata nem szomszédainak, hanem csak saját maguknak szól”, írta akkor, amikor a magyar politika olyan jelenségeit kárhoztatta, melyekhez hasonlóak a szomszédos államokban is sűrűn előfordultak, tudván azt, hogy a túl hangos bűnbánatot azok saját előjogaik igazolására használhatják fel, mint az pl. Csehszlovákia esetében történt (kollektív bűnösség propagálása, Pozsonyligetfalu és két további község elcstolása, deportálások, stb.). Nem szokott „semmilyen vonatkozásban különösen sikeres lenni olyan erkölcsi indulatok és kemény ítéletek kifejezésre juttatása, melyek nem vonatkoznak ugyanolyan erővel a szólóra magára is”, írta erről a jelenségről. Sajnálatos, hogy túlbecsülte a szomszéd országok vezetőinek és politikai ellenfeleinek erkölcsi színvonalát - véleményével ezért teljesen egyedül kellett maradnia.

Nem egyenlő mércével a kommunista törekvésekkel szemben

Bibó 1948 előtt született és általunk korábban idézett műveiben számos alkalommal tett megjegyzéseket a megvalósult szocializmus, kommunizmus kapcsán. Nem feltételezhetjük, hogy ne lett volna tudomása a kommunista párt valós taktikájáról és a Szovjetunióban megvalósult politikai rendszerről, hiszen az számára is nyilvánvaló volt, hogy a kommunista doktrínától idegen a demokrácia. Már 1935-ben született írásában is találhatunk erre reflexiókat. Célzások szintjén 1945-től kritikával illette a marxista-leninista politikai filozófiát is.

Mégis, mi késztette arra, hogy a demokratikus berendezkedés intézményeinek teljes felszámolásáig hallgasson ezekről a kérdésekről? Feltételezhető, hogy Bibó részben saját megnyugtatására írta le a Sztálint, Rákosit, vagy a Szovjetunió politikáját dícsérő mondatokat. Hinni szeretett volna egy megváltó jobb jövőben („harmadik útban”), és a keresztény középosztálytól megcsömörlötten nem akarta ezt a fogódzót elveszteni. E hite miatt nem fogadta el, hogy „ez a világ e pillanatban feloszlik egy amerikai imperializmusra és egy szovjet vezette szocialista táborra, (...) én ezt az alternatívát ádázul és elkeseredetten visszautasítottam, (...) nem mentem bele annak elfogadásába, hogy nekem ezek között választanom kelljen, még ha olyan egyedül maradok is mint az ujjam, akkor sem,” mondta erről.

„Abban teljesen igazuk van a kommunistáknak, mikor azt vallják és bizonyítják, hogy a magyarság legégetőbb kérdése a radikális társadalmi felszabadulás, tehát az igazi nemzeti érdek baloldalt van”, írta Bibó a magyar demokrácia válsága cikkének vitájában. Mivel írásaiban mindig precízen fogalmazott, nehezen feltételezhető, hogy csak afféle fordulatnak szánta ezt a mondatot. A nemzet érdeke minden politikus és diktátor kedvenc hivatkozási alapjai közé tartozott. Fenti mondat alapján azt kell feltételeznünk, hogy Bibónak az volt a véleménye: a nemzet érdeke nem azonos a nemzet egyes tagjai érdekeinek összességével, hanem ezzel ellentétesen, egy minoritás is képviselheti mások helyett is a nemzet (azaz az egész közösség) érdekeit. Ez a definíció azonban azt sugallja, hogy bizonyos csoportok per definitionem képtelenek saját érdekeik felismerésére és képviselésére, ami nem más mint az illetők kiskorúvá nyilvánítása.

Nemcsak Bibó, hanem sok kortársa is szeretett volna még később is hinni abban, hogy az ország bolsevizálása nem volt szükségszerű és a történtekért nem az eszme, hanem csak a megvalósítók hibáztathatóak: „A népfront (...) reális történelmi alternatíva volt, s a koalíciós pártok, a népi szervek és más demokratikus formák és intézmények felszámolása korántsem volt történelmileg elkerülhetetlen”., „a többpártrendszerrel kapcsolatos viták a magyar kommunista pártban is csak 1948-49-ben zárultak le”, írta pl. 1986-ban egy Bibó-kutató. Leszámítva azt, hogy mind Sztálin, mind Rákosi Mátyás és sok más kommunista politikus szűkebb körben többször is világosan kimondta, hogy céljuk a kommunista pártok egyeduralmának megvalósítása, mindez magából a kommunista programból is logikusan következett. Ha valaki vette a fáradságot és elolvasta az „SzKbP története - rövid tanfolyam” vagy Sztálin: „A leninizmus kérdései” c. műveket, akkor már ezekből is megtudhatta, hogy a kommunista párt szándéka a többpártrendszer felszámolása és a kommunizmus elterjesztése a világ összes országában - a módszereket pedig a Baltikum, Kelet-Lengyelország népein már előzőleg is tanulmányozni lehetett.

A pártprogram komolyan vétele a kommunista párt esetében egyáltalán nem működött: a megrögzött jobboldaliakat kivéve, akiknek 1919 nemcsak elméleti, hanem gyakorlati bizonyítékul is szolgált, az értelmiségi elit túlnyomó része 1945-ben nem akarta elhinni a kommunista pártprogram valós üzenetét. Igaz ugyan, hogy rövid távon teljesen más volt a kommunisták hivatalosan meghirdetett „népfrontos” programja. A mindennapi jelszavakban a kommunista párt óvakodott proletárdiktatúráról, kolhozokról, egypártrendszerről beszélni, sőt kifejezetten tagadta, hogy ezen intézmények bevezetését tervezné, de már a kortársak közül is többen felismerték, hogy távolabbi politikai céljaikban ezek megvalósítása központi helyet foglal el. Ellentétben Bibóval és az értelmiség nagy részével, a magyar népesség zömének ez a tény nyilván nem kerülte el a figyelmét, és ezért szavazott minden választás alkalmával elsöprő többséggel a nem kommunista pártokra.

A programok komolyan nem vétele annál is inkább érdekes, mert Sztálin éppúgy egy Bibó által definiált politikai hisztéria foglya volt, mint a magyar vagy német jobboldal. Meggyőződésévé vált, hogy a kapitalista világ minden ellentétét félreteszi a Szovjetunió megsemmisítése érdekében, és éppen ezzel indokolta saját világhódító terveit. A külföld vélt kommunistaellenes összeesküvése ellen valós kommunista összeesküvésekkel ásta alá a külföldi államok stabilitását, és a külföldi kommunista pártokat saját politikája ötödik hadoszlopaként használta fel.

A jobboldal 1920-tól a kommunista propaganda iránt vált immunissá, Bibót viszont a jobboldali propaganda tette a kommunistákkal szemben sokszor kritikátlanná, hiszen a diszkreditált jobboldal szájából semmi sem volt számára hiteles. Ezért írhatta le (vagy a félelmek mérséklése érdekében látta jónak leírni), hogy „a Szovjetunió megindult a szocialista építőmunka diadalútján”, hogy „Oroszországban (a) kormányfő egész hatalmának lényege az, hogy megszabott társadalmi reformterv végrehajtója”, ezért tartotta összeegyeztethetőnek a kommunizmust és a parlamentáris rendszert. 1948 előtti írásaiban nem reflektált a szovjetunióbeli kirakatperekre vagy a Gulagban sínylődő milliók szenvedéseire, pedig ezekről - mivel olvasta André Gide beszámolóját - valamennyire tudnia kellett. A Molotov-Ribbentropp paktumról, a Szovjetunió folyamatos területi agresszióiról (Lengyelország, Finnország megtámadása, Bukovina és a Baltikum annektálása és az ezt követő 99%-os eredményt felmutató „népszavazások”) szintén nem olvashatunk Bibónál, pedig „Az európai egyensúlyról és békéről” c. tanulmányban kifejezetten kínálta magát a szovjet imperializmusra való reflexió lehetősége. Bibó szerint minderre csupán a Szovjetunió „biztonsági igényei” miatt volt szükség. Bár felismerte, hogy a Szovjetunió „az egész nyugati világgal a patologikusan felfokozott bizalmatlanság állapotában él”, de ezt bővebben nem fejtette ki és nem alkalmazta a német politikai hisztériáról és a politikai félelem hatalomalakító funkciójáról írt téziseit a Szovjetunióra. Bibó egyébként minden írásában hangsúlyt helyezett a marxista elmélettel és gyakorlattal szembeni szelíd, de határozott kritikára. Utóbbi megjegyzéséből arra következtetünk, hogy gondolatban igenis végigvitte a párhuzamot a német és a szovjet politikai hisztéria között. Hogy erről mégis hallgatott a nyilvánosság előtt, arra az előbbiekben kifejtett mérséklő attitűd ad magyarázatot.

A (nem marxista alapokon nyugvó) szocializmus paradigmája minden gyakorlati tapasztalat ellenére vonzó maradt Bibó számára. Ennek érdekében adott esetben még a szabadságjogok ideiglenes korlátozását is elfogadhatónak gondolta. Ezért nem helyeselte 1945-ben az önkormányzati választások megtartását, sejtve hogy annak eredményét, és helyette az általa is önkényesen és esetlegesen összehozottnak mondott nemzeti bizottságok továbbélését látta üdvösnek. 1956-ban írt cikktervezetében is fontosnak tartotta leszögezni, hogy a szabad választások csak megszorított többpártrendszerrel képzelhetőek el, mert ellenkező esetben esetleg bekövetkezhet a Horthy-korszak restaurációja, mintegy 'válaszul' a Rákosi-féle diktatúrára. Mindehhez az 1947-es „választások” (azaz választási csalások) alapján létrejött parlamentet hívta volna össze, mert abban már nem volt meg a kisgazdapárt „irreális” (sic) többsége. Amennyiben Bibót nem csak külpolitikai megfontolások vezették (egy restauráció kiválthatja a szomszéd országok és a Szovjetunió elleneakcióját), akkor fel kell tennünk a kérdést, vajon meddig kívánta volna még fenntartani a választás korlátozását? Meddig kellett volna kényszeríteni a népet arra, hogy szabad legyen? 1945 óta már ekkor is 12 év telt el, és ez alatt az igazán konzervatív reakciósok nagy része már rég kiörgedett, a társadalom pedig teljesen átalakult. Vajon nem ugyanazon forrásból fakadt Bibó (vagy a Bibó számára releváns csoportok) félelme a „horthystáktól”, mint az 1945 előtti magyar elit rettegése a hazai kommunistáktól? - szinte exisztenciális szorongástól hajtva mindkét esetben túldimenzionált szervezettséget, hatalmat és agresszivitást tulajdonítottak alapjában véve marginális és veszélytelen csoportoknak.

Összegzés

„Mint a társadalmi erkölcs vizsgálója, többnyire biztos ítéletű volt. Mint a napi politika zavaros világának szemlélője, mert abban a maga erkölcsiségét, egyenességét tételezte fel, súlyosan tévedett. Hogy igazi értékét lássuk s hatni segítsük, meg kell szabadítani a mítosztól. (...) Egy jelentős, kiváló erkölcsiségű szerző elvárhatja, hogy tévedéseivel is foglalkozzanak és okait is keressék”, írta Bibóról Németh G. Béla.

Bibó István ritka kivételként úgy tudott független maradni, hogy közben maga is szocialistának vallotta magát, elutasítva a szocializmus nemzetközi és nemzeti fomáját. 1946-ig ugyan részt vett az államigazgatásban és 1948-ig tagja maradt a Parasztpártnak, de mégsem vállalt részt a kollaborációban, a pártállami diktatúra kiépítésében - ellenkezőleg, azért dolgozott hogy ez ne következhessen be. Szemben pl. Csécsy Imrével, a nyílt politikai szerepléstől is hamar visszahúzódott, amint tapasztalta a lehetőségek beszűkülését. Etikai érzéke megakadályozta hogy „szem lehessen a lácban” és így részes lehessen az elnyomásban. Szocializmusba vetett hite azonban őt is ingoványos területekre vezette, mivel képtelen volt feloldani a harmadikutas szocialista elképzelések ellentmondásait. Demokráciát akart, de általános választójog nélkül, polgári szabadságjogokat liberalizmus nélkül. Fontosnak tartotta a magántulajdonhoz való jogot, miközben elutasította a kapitalizmust és helyeselte az államosításokat. Minőségi szocializmust akart építeni, tolerálva a szovjet módszerek egy részét. Alapvetőnek tartotta az antiszemitizmus miatti önvizsgálatot, de meggyőződéses tagja maradt a Parasztpártnak. Elvetette a nemzetköziséget, de támogatta az önkéntes asszimilációt. Ez a szemlélete korántsem csak az 1945-1948 közti korszakra korlátozódott: elemei későbbi - pl. 1956-ban született - írásaiban is fellelhetőek. Éppen ezért tévedés volna, ha a bibói életműből idézett passzusokat születésük idejének sajátos narratívájával vagy Bibó éppen aktuális véleményével magyaráznánk. Az a tény, hogy Bibó politikai szintre emelte a személyes bűntudatából származó érzéseit, nagymértékben hozzájárult realitásérzékének sérüléséhez.

Nem véletlen, hogy a hazai értelmiségiek között csak kevesen tudták megőrizni teljes szellemi érintetlenségüket a baloldallal szemben. Az értelmiség leginkább jellemző vonása a kritikai gondolkodás - ennek hatására, reagálva a régi rendszer visszásságaira, sokan a baloldali vagy akár kommunista gondolatok hívőivé váltak. A kritikai gondolkodás mellett azonban legalább annyira fontos emberi tulajdonság az irracionális hit is - ez akadályozott aztán annyi embert abban, hogy szakítson illúzióival.

Bár Bibó a hetvenes években készült interjúiban kritikusan értékelte saját 40 évvel korábbi nyilatkozatait, a szocializmus kapcsán megfogalmazott álláspontját alapvetően nem módosította. Hozzá kell tennünk: nem volt egyedül. A nyugat-európai értelmiség sokkal inkább, a kelet-európai ellenzéki értelmiség is legalább annyira osztotta ezeket az illúziókat, mint Bibó. Halála és az 1990-es évek eleje között gondolatai e hitnek is köszönhetően reneszánszukat élhették át.